 27. FEJEZET 

Carthyának nincs tengerpartja, ami elég kegyetlen sors. Igaz, hogy kellemes az időjárásunk, és az összes szomszédunk közül mi rendelkezünk a legjobb földekkel, ami a természetes erőforrásokat illeti. 

De nincs saját tengerpartunk.

A kalózok partszakasza tele volt kövekkel, amik, ha a nap eléggé sütött, túlságosan felmelegedtek ahhoz, hogy mezítláb lehessen járkálni rajtuk. De még a túlfűtött part is jobb volt, mint egy nem létező. Egész nap el tudtam volna üldögélni itt, és nézni, ahogy a tenger lágy hullámai találkoznak az éggel. Valahol a túloldalon idegen országok terültek el, amikről alig tudtam valamit. Talán egy nap majd odautazom, felfedezem a földjüket, és megismerem a szokásaikat. Tulajdonképpen egyszer már elkezdtem egy ilyen utat tervezgetni, közvetlenül az után, hogy Mrs. Turbeldy legutoljára kihajított az árvaházból. Tudtam, ha tudomásukra jutott volna, a szüleim hevesen ellenezték volna az ötletet, amitől az valahogy csak még vonzóbbá vált.

Hosszú ideig csak néztem, ahogy egy csapatnyi sirály keringett a víz felett – teljesen lekötött megbabonázó légi táncuk. Maradt még nálam egy kis kenyér korábbról, amiből darabokat tépkedtem le, a homokba dobtam őket, aztán vártam. Pár sirály leszállt oda, és küzdeni kezdett az ételért. Még többet adtam nekik, minden egyes alkalommal egy kicsit közelebb csalogatva őket magamhoz. Aztán egy darabka kenyeret az ujjaim közé fogtam, és odatartottam annak a madárnak, amelyik egy kicsit bátrabbnak tűnt, mint a többi. A sirály tekintetét oda-vissza mozgatta az arcom és a kenyérdarab között, mintha azon vívódott volna, hogy vajon megéri-e megkockáztatnia azt, hogy elvegye a kenyérdarabot. 

– Gyerünk! – suttogtam. – Akarod a kenyeret. Ragadd meg az esélyt! 

Hirtelen előredugta a fejét, hogy elvegye a kenyeret, ám aztán a következő pillanatban elrepült, miután egy kődarab csapódott be mellé a homokba. A többi sirály is elmenekült.

– Szánalmas dögök! – vicsorogta a hátam mögött Devlin. – Mocskos dögevők. 

Mintha a kalózok magasztosabb szerepet töltöttek volna be az életben. De inkább összeszorítottam az állkapcsomat, és némán visszafordultam a tenger felé. Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb beszéljek vele.

– Úgy látom, nagyon elmerültél a gondolataidban – mondta, ahogy odalépett mellém. 

A földön ülve felé fordultam.

– Eddig legalábbis. 

Devlin a kezében tartotta a kardomat, majd ledöfte elém a homokba. A hüvelyét odadobta mellém, majd levetette magát a földre, hátradőlt, és megtámaszkodott a karján.

Egy hosszú pillanatig a kardot bámultam, majd megkérdeztem:

– Hol van a tőröm? 

– Azt megtartom – felelte. – Most már az enyém. 

– Vigyázzon rá! Ajánlom, hogy remek állapotban legyen, mikor visszalopom. 

Devlin felkuncogott, majd így szólt:

– Igen, Agor úgy hiszi, biztos remek tolvaj lehetsz, mert az, ahogy a karddal bánsz, szánalmas. 

Fel sem vettem a sértést.

– A szánalmas olyan erős kifejezés! Én inkább azt mondanám, hogy nem sokon múlt a küzdelem, és hogy éppen csak, hogy veszítettem. 

– Nem, nem hiszem, hogy erről lett volna szó. 

Mosolyogva ránéztem, már várva a következő viccet a borzalmas kardvívótehetségemet illetően, de Devlin túl komolyan tekintett rám.

– Azok miatt a történetek miatt engedtem olyan könnyedén, hogy beállj kalóznak, amiket Erick mesélt rólad – folytatta Devlin. – Hogy hogyan álltál ki Vargan király ellen, és hogy miként ejtetted át, hogy elmenjen. Hogy megtámadtad pár tolvaját Carthyában, hogy megvédj egy ártatlan nőt és a gyerekét. Téged is megvágtak, de több tolvaj komoly sérüléssel tért haza. Ez mégis hogy történt, Sage? 

– Lehet, hogy megleptem őket. 

– Igen, lehet. De annak a nemesnek a házában volt egy férfi, aki azt mondta, jobb, ha mindent odaadnak neked, amit akarsz, mert úgyis megszerzed. Erick azt mondta, hogy ezután megölted azt az embert. – Várta a válaszomat, ám ezúttal csak néztem őt. – Fogadni mernék, hogy remek vívó vagy. Szerintem szándékosan vesztetted el azt a párbajt Agorral szemben, hogy még kevésbé nyűgözz le minket. Már csak az a kérdés marad, hogy miért tetted mindezt? 

Felhúztam az ingem ujját, hogy láthassa a zúzódásokat, amiket abban a párbajban szereztem.

– Maga szerint hagytam volna, hogy ezt tegye velem, ha képes lettem volna megállítani? 

– Igen, azt hiszem. – Devlin ajka felfelé ívelt, ahogy végignézett rajtam. – Szerintem több vagy egyszerű tolvajnál. És bár tényleg van valahol egy barlang, ami telve van Carthya kincseivel, hiszem, hogy azt meg akarod tartani magadnak. És mindenekelőtt hiszem, hogy kényszeres hazudozó vagy. 

Kissé feszülten, de őszintén felkacagtam.

– Dehogy! Sőt, én inkább kényszeres igazmondónak tartom magam. Egyszerűen csak úgy tűnik, mindenki más kényszeresen félreért. 

– Akkor tehát az a párbaj Agorral nem volt más, csak egy félreértés? – Devlin rábökött a kardomra. – Vedd fel! Látni akarom, hogy tartod. 

Miután jó hangosan nyögtem egyet, felálltam, és a kezembe vettem a kardot. Meg sem próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogyan kell tartani, vagy mintha túl nehéz lenne nekem. Devlin azt egy pillanat alatt kiszúrta volna.

Devlin is felállt, és kitárta karját, hogy megmutassa, nincs nála fegyver.

– Gondolkodtam arról a papról. Mit is mondtál, honnan ismerted? 

– Egyszer befogadott pár napra – feleltem. 

– Á! Fontelaine-nek hívták. Tudtad? 

Megráztam a fejemet.

– Fontelaine-t jól ismerték, nem csak Dichellben, hanem egész Észak-Aveniában. Az évek során számos utcagyereket befogadott, többet, mint amennyit fel lehet jegyezni, és ezért sosem kért vagy várt semmiféle jutalmat. 

Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy vajon az apám adott-e neki valami fizetséget, amiért befogadott. Valószínűleg nem. Aggódott volna, hogy a jutalommal megerősíti a pap gyanúját, hogy több vagyok egy egyszerű utcagyereknél. 

– A legnagyobb jutalmat adtam neki, amire csak vágyhatott – mondta Devlin. – Mártírságot. Egy célért halhatott meg. Tudod, hogy miért öltem meg? 

Megszorítottam a kard markolatát. Számos dologgal igazolhattam volna, hogy miért is támadok rá erre a borzalmas emberre.

Devlin megválaszolta a saját kérdését.

– Azt hitte, Carthya ifjú hercegét látta vendégül a templomában, egy fiút, aki valahogy megszökött arról a hajóról, amit megtámadtunk. 

– Biztos kész idiótának érezte magát, mikor megszökött a srác – mondtam. – Mennyi időbe tellett, mire rájött, hogy átejtette egy tízéves kisfiú? 

A jobb szeme megrándult, mielőtt folytatta volna!

– Azt hittük, elsüllyedt a hajóval együtt, egészen addig, amíg Fontelaine hírnököt nem küldött a herceg bátyjához, aki Aveniában kutatott az eltűnt herceg után. Ennek híre végül hozzánk is eljutott. Mire odaértem, a fiú már eltűnt. A pap biztosított felőle, hogy a gyermek nem a herceg volt, de addigra már késő volt, megtörtént a baj. Ahogy megérkezett hozzá a fiú, rögtön értesítenie kellett volna a kalózokat, és hagynia, hogy mi állapítsuk meg a személyazonosságát. 

– Ha nem a herceg volt az, akkor a semmiért ölte meg a papot – mondtam. 

– Fontelaine-nek azért kellett meghalnia, hogy az aveniaiak lássák, mi történik azokkal, akik nem tisztelik a kalózokat! – szólt Devlin. – Ha ismerted, akkor kitalálhatod, hogyan halt meg. Nem könyörgött az életéért, nem sírt, nem alkudozott. Sajnos vele kellett példát statuálnom, úgyhogy a halálának lassúnak és fájdalmasnak kellett lennie. 

– És mi a helyzet a herceggel, most, hogy visszatért? 

A tekintete elsötétedett, és láttam, ahogy megcsillan benne a vérszomj. Az én véremre szomjazott.

– Ne aggódj Jaron miatt! Őt is el fogjuk kapni, méghozzá nagyon hamar. 

A dühöm fellángolt, és ezt rosszul bírtam. Ha cselekedni akartam, hát eljött a megfelelő pillanat. Ám valami mégis visszatartott. Az izzadt tenyeremben nehéz volt tartani a kardot, ezért átvettem a jobb kezembe.

Devlin elmosolyodott.

– Lehet, hogy mégiscsak tudod használni azt a fegyvert. Akkor hát miért nem csapsz le rám? Korábban azt mondtad, hogy majd talán megpróbálkozol vele, hogy bosszút állj azért, amit a pappal tettem. 

Forróság öntötte el a testemet, ahogy meredt tekintettel néztem Devlint. Azt akarta, hogy megtámadjam, és ezért egyre csak uszított. Úgyhogy miért ne tettem volna meg? Hát nem ezért, nem pontosan ezért jöttem a kalózokhoz? Bármit is tennék vele, azt megérdemelné. És valahogy mégis gyengébbnek éreztem magam, mint valaha, mintha képtelen lettem volna arra az egyetlen dologra, amivel megmenthettem volna az országomat.

Devlin leguggolt, és felvett egy maroknyi kavicsot a partról. Az egyiket hozzám vágta, a vállamat találta el.

– Lehet, hogy Agornak igaza volt – mondta, egy másik kavicsot pöccentve a mellkasomnak. – Nem értesz te a víváshoz. Azért vagy tolvaj, mert nincsenek meg hozzá a képességeid, hogy bármi jobb legyél. A csomók kikötözése ügyes kis trükk, de nem fog kenyeret rakni se a te, se az én asztalomra. 

Aztán hozzám vágott még egy kavicsot, ezúttal sokkal erősebben. Egyenesen a hasamon lévő vágást találta el.

– Azt hiszed, hogy jobb vagy, mint mi? Jobb, mint én? Most pedig harcolj! – Azzal a többi kavicsot is hozzám vágta. Lebuktam, hogy kikerüljem azt, ami a fejem felé repült, de az így is arcon talált. 

Felemeltem a kardomat, végre készen arra, hogy lecsapjak vele. Válaszként Devlin támadóállást vett fel, miközben arca megfeszült a dühtől. Belenéztem fekete szemébe, és hirtelen rájöttem, hogy semmi sem bújt meg a tekintetében. Nem volt benne se emberség, se szeretet, de még csak lelke se volt. A dühét leszámítva a tekintete teljesen üres volt. Szinte ugyanazt a dühöt láttam benne, amit én is éreztem nem olyan régen, és ez megrémisztett.

Az óta az éjszaka óta, hogy megtámadtak, annyira dühös voltam, és annyira biztos abban, hogy nincs más választásom, mint az, hogy elpusztítsam a kalózokat. De ha ez azt jelentette, hogy utána olyanná válok, mint Devlin, akkor más módszert kellett találnom a győzelemre. Nem arról volt szó, hogy képtelen lettem volna lecsapni rá. Hanem arról, hogy nem voltam hajlandó. Nem voltam hajlandó olyanná válni, mint ő. 

Egyetlen szó nélkül leengedtem a kardomat, majd megfordultam, hogy távozzak. Ám Devlin megragadta a karomat, megfordított, és odarántott magához. Megbotlottam a homokban, és durván nekizuhantam.

– Nagyon ajánlom, hogy az a barlang tele legyen kinccsel – mondta ekkor –, mert ha nincs, akkor életem legnagyobb hibája volt, hogy a kalózok közé fogadtalak! Teljes mértékben hasztalan vagy. Minden lehetőséget megadtam neked, hogy használd azt a kardot, ám nincs meg benned a bátorság, hogy akárcsak megpróbáld. Még egy fegyvertelen ember ellen sem. 

Azzal ledobott a homokba, és indult is.

– Nem volt fegyvertelen – motyogtam, ahogy felálltam. 

– Hm? – Megfordult, és megpillantotta a kezemben tartott apró kést, ami egészen pár pillanattal azelőttig a nadrágja korcába volt rejtve. Akkor húztam ki, mikor nekiestem. Devlin arca elvörösödött. 

– Abban reménykedett, hogy majd megpróbálok magára támadni, hogy használhassa ellenem ezt a kést – mondtam, ahogy lehajítottam elé a fegyvert a homokba. – Ügyes próbálkozás, de már kalóz vagyok. Maguk közül való. 

– Ha tényleg kalóz lennél, akkor nem adtad volna vissza – szólt Devlin. 

– A saját tőrömet akarom – jelentettem ki. – Nem ezt a nevetséges játékszert, amit maga használ. – És azzal elindultam. 

– Sage! – kiáltotta Devlin. 

Pont időben fordultam meg ahhoz, hogy lássam, amint felém hajítja a kést. Ösztönösen felemeltem a kardomat, a penge lapos felével hárítva a kést. Az kiugrott jobbra, és egy magas fűvel borított terület közepébe zuhant.

Devlin a szemembe nézett, és rémisztő mosoly jelent meg az arcán.

– Tehát mégiscsak tudod, hogyan kell használni a kardot. De még nem vagy rá hajlandó. Mégis mire tartogatod a tudásod? 

Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt válaszoltam volna:

– Jobb vagyok magánál, Devlin. És addig nem fogom használni ezt a kardot, amíg mindenki más rá nem jön erre. 

Hagyta, hogy távozzak, de tudtam, hogy nemsokára meg kell majd fizetnem a szavaimért.