18. Hans otthona

– Úgy látszik, a nőkből csak szánakozást tudok kiváltani. Mikor magamhoz tértem, egy zsidó asszony ápolt... Ő is a fejébe vette, hogy leszoktat az ivásról. Úgy bánt velem, mint egy gyerekkel, akár az a másik!

Elmosolyodott. Könnyes lett a szeme. Fárasztó volt követni, ahogy a szobában járkált, arckifejezésének összes változását.

– De neki tényleg sikerült. Ami Pietrt illeti... Ikrek vagyunk, nem véletlen, hogy vannak közös tulajdonságaink. Ahogy már említettem, elvehetett volna egy német nőt a legfelsőbb körökből. Nem tette meg! Inkább Berthe-et vette el, kicsivel később, mikor lakhelyet váltott, és Fécamp-ban dolgozott. Nem árulta el neki az igazságot. Meg tudom érteni! Tudja, szüksége volt egy tiszta, nyugodt helyre. Aztán gyerekeik is születtek.

Látszott a letten, hogy ez már túl sok neki. Megtört a hangja. Könnyek szöktek a szemébe, de rögtön fel is száradtak, mintha túl forróak lennének a szempillái.

– Berthe azt hitte, egészen ma reggelig, hogy egy valódi hajóskapitány felesége. A bátyám néha pár napra vagy egy hónapra hazajött a feleségéhez és a gyerekeihez. Én ezalatt nem tudtam elszakadni a másiktól, Annától. A jó ég tudja, mit szeretett bennem. De szeretett, az bizonyos. Én úgy bántam vele, ahogy a bátyám bánt velem egész életemben. Megbántottam... Folyton megaláztam. Mikor berúgtam, sírt, én meg csak azért is ittam! Ópiumot is szívtam, és hasonló marhaságokat csináltam... csak hogy őt bántsam! Aztán lebetegedtem, és heteken át ápolt. Mert az ilyen élet hamar a padlóra küldi az embert.

Utálkozva mutatta meg a testét, majd hozzátette.

– Nem hozatna fel még valamit inni?

Maigret csak egy pillanatig habozott, majd a korláthoz lépett, és lekiabált:

– Rumot kérünk!

A lett nem köszönte meg.

– Néha elszöktem, lejöttem Fécamp-ba, a villa körül bóklásztam, ahol Berthe lakott. Láttam, ahogy az első babája kocsiját tolja... A hasonlóságunk miatt Pietr kénytelen volt elárulni neki, hogy testvérek vagyunk. Egyszer új ötletem támadt. Már amikor kicsik voltunk, akkor is a fejembe vettem, hogy utánozni fogom Pietrt, úgy rajongtam érte. Röviden, annyira hatalmába kerített ez a gondolat, hogy egy napon olyan ruhát öltöttem, mint ő szokott, és felkerestem a házát... A cselédlány nem vett észre semmit. .. Amint beléptem, megjelent a gyerek, és felkiáltott: „Papa!” Mekkora hülye vagyok! Megint leléptem! De mégsem hagyott nyugodni a gondolat... Pietr időről időre találkozott velem. Hamisítványokra volt szüksége. Megcsináltam neki! Hogy miért? Utáltam, és mégis alávetettem magam az akaratának. Milliókat keresett, palotákban, előkelő szalonokban forgolódott. Kétszer is elkapták, és mindkét alkalommal megúszta. Sose törődtem a bandájával, de maga is bizonyára sejti, mint én, hogy miről van szó. Amíg egyedül dolgozott, vagy pár segítővel, addig csak közepes súlyú ügyeket mert megkockáztatni. De Mortimer, akit csak nemrég ismertem meg, felfigyelt rá. A bátyám elég agyafúrt és hidegvérű volt, mondhatni zseniális. A másik viszont remek kapcsolatokkal rendelkezett, és ismerték a nevét az egész világon. Pietr megpróbálta a saját irányítása alatt egyesíteni a csalók legnagyobb bandáit, megszervezni az akciókat. Mortimer volt a pénztáros. Engem ez az egész nem érdekelt. Ahogy a bátyám mondta még tanuló korunkban, Tartuban, vesztes alkat vagyok. És mint minden vesztes, ittam, és ingadoztam a letörtség és az eufória között. Egyetlen mentőöv maradt meg – most is azt kérdem magamtól, miért – a sok örvény között, biztosan azért, mert ez volt az egyetlen alkalom az életben, hogy felrémlett előttem a boldogság: Berthe. Sajnos a múlt hónapban elmentem hozzá. Berthe tanácsokat adott. Aztán hozzátette: miért nem követem a bátyám példáját? Ekkor hirtelen az eszembe ötlött valami. Nem is értem, miért nem gondoltam rá hamarabb... Akkor ölthetem fel Pietr személyiségét, amikor csak akarom! Pár nap múlva írt, hogy hamarosan Franciaországba érkezik, és szüksége van rám. Elé mentem Brüsszelbe. Az átellenes peronról szálltam fel a vonatra, és a csomagok mögé rejtőztem, mígnem láttam, hogy a bátyám kimegy a mosdóba. Én előtte értem oda. Megöltem! Megittam előtte egy liter belga jenevert. A legnehezebb a levetkőztetése volt, aztán ráadni a saját ruhámat.

Nagyokat kortyolva ivott, olyan mohósággal, amilyet Maigret sose tudott volna elképzelni.

– Sejtett valamit Mortimer, mikor először találkoztak a Majesticben?

– Azt hiszem, igen. Inkább halvány gyanú lehetett. Nekem akkor csak egyvalami járt a fejemben: viszontlátni Berthe-t. El akartam neki mondani az igazat. Nem éreztem igazi bűntudatot, mégsem tudtam hasznot húzni a bűntettből. Pietr csomagjában mindenféle ruhát találtam. Csavargónak öltöztem, ahogy megszoktam. A hátsó kijáraton hagytam el a hotelt. Sejtettem, hogy Mortimer követ, két órán át próbáltam lerázni. Aztán autóba ültem, és Fécamp-ba vitettem magam. Berthe semmit se értett, mikor megérkeztem. Nekem pedig, ahogy előtte álltam, és kérdezgetett, már nem volt bátorságom, hogy bevalljam a bűnömet. Maga is befutott, láttam az ablakból. Azt mondtam Berthe-nek, hogy lopás miatt a nyomomban van a rendőrség, és kértem, segítsen elrejtőzni. Ahogy maga elment, azt mondta: „Kérem, most távozzék! Megbecsteleníti a bátyja otthonát.” Pontosan ezt mondta! Én pedig otthagytam. Aztán visszamentünk Párizsba, maga és én. Felkerestem Annát. Persze jelenetet rendezett. Bőgött is! Éjfélkor megjött Mortimer, ekkor már értette, mi folyik. Azzal fenyegetett, hogy megöl, ha nem veszem át végleg Pietr helyét. Ez rettentő fontos volt neki. Pietr volt az egyetlen közvetítő közte és a bandák közt. Nélküle nem volt semmi hatalma felettük. Vissza a Majesticbe. És maga folyton ott volt a sarkamban. Hallottam, hogy egy halott felügyelőt emlegetnek. Láttam, hogy maga a felöltő alatt egészen merev. El se tudja képzelni, mennyire elegem volt az életből. Abból a lehetőségből, hogy egész életemben a fivérem szerepét játsszam. Emlékszik arra a kis bárra? És a fényképre, amelyet elejtett? Mikor Mortimer felbukkant a Roi de Sicile-ben, Anna tiltakozott. Úgy érezte, rosszul jár az új helyzettel... Felfogta, hogy az új szerepem el fog távolítani tőle. A Majesticben a szobámban este egy bőröndöt és egy levelet találtam.

– Egy szürke konfekcióöltönyt, és Anna üzenetét, amelyben közli, hogy meg fogja ölni Mortimert, és utána találkoznak valahol...

A füsttől sűrűbb lett a szoba levegője, amely már felmelegedett. A tárgyak körvonalai homályosabbá váltak.

– Azért jött ide, hogy megölje Berthe-t.

Beszélgetőtársa ivott. Kiürítette poharát, mielőtt válaszolt volna, a kandallóba kapaszkodva.

– Le akartam számolni a világgal. És magammal is végezni akartam! Elegem volt mindenből. Egy olyan gondolatom támadt, amilyeneket a bátyám orosz agymenésnek nevezett volna... Meghalni Berthe-tel együtt, egymás karjai közt...

Kis idő múlva megváltozott hangon szólalt meg:

– Micsoda képtelenség! Egy liter alkoholt kell meginni, hogy az embernek ilyesmi jusson az eszébe. Egy rendőr állt az ajtóban. Megint kijózanodtam... Itt mászkáltam a közelben. Ma reggel egy levelet adtam a cselédnek, amiben találkát kértem a sógornőmtől a szikláknál, azzal, hogy ha nem hoz valamennyi pénzt, akkor elkapnak... Alávaló dolog, nem?

– Berthe szót fogadott...

A lett, a kandalló márvány lapjára könyökölve hirtelen sírva fakadt, mint egy gyerek. Csuklásoktól megszakítva folytatta:

– Nem volt hozzá bátorságom! Álltunk a sötétben, a tenger morajlott. Az arcán növekvő aggodalmat láttam... Mindent elmondtam neki, mindent! A bűntettemet is. Igen, a ruhacserével együtt a szűk vécében. Aztán, mivel az őrületig kétségbeesett, azt mondtam neki, hogy nem igaz... Várjon! Nem a bűntény... hanem az, hogy Pietr egy gazember. Azt kiabáltam Berthe-nek, csak azért találtam ki ilyet, hogy bosszút álljak a bátyámon. Biztosan elhitte. Az ilyesmit mindig elhiszik. A földre dobta a táskát a pénzzel, amit elhozott. Azt mondta... Nem! Meg se bírt szólalni.

Felemelte a fejét, Maigret felé fordította kínzott arcát, próbált tenni pár lépést, de megingott, és meg kellett kapaszkodnia a kandallóban.

– Kérem, az üveget!

A hangjában valami nyers rokonszenv érződött.

– Figyeljen ide! Mutassa egy percre azt a fotót! Tudja, azt a...

Maigret elővette a zsebéből Berthe portréját. Ez volt az egyetlen hiba, amelyet elkövetett ebben az ügyben: azt hitte, hogy abban a pillanatban a fiatal nő jár Hans fejében.

– Nem ezt... a másikat.

Vagyis a hímzett matrózruhás ikrekét!

A lett megbűvölten nézte. A felügyelő fejjel lefelé látta a képet, de így is nyilvánvaló volt a szőkébb fiú csodálata a bátyja iránt.

– Elvitték a revolverem a ruhámmal együtt! – mondta hirtelen Hans közömbös hangon, nyomaték nélkül, és körülnézett.

Maigret elvörösödött. Esetlenül az ágyra mutatott, ahol az ő fegyvere hevert.

A lett elengedte a kandallót. Már nem imbolygott. Alighanem minden erejét összeszedte.

Kevesebb mint egy méterrel haladt el a felügyelő előtt. Mindketten háziköntösben voltak. Megosztoztak az üveg rumon.

A két szék még mindig egymással szemben állt, a faszenes forraló mellett. Találkozott a tekintetük. Maigret-nek nem volt bátorsága elfordítani a fejét. Arra várt, hogy a másik megtorpanjon.

Ám Hans egyenesen az ágyhoz lépett, és leült a szélére. Megnyikordultak a rugói.

Még maradt egy kis alkohol a második üvegben. A felügyelő felvette. A palack szája csörrenve ért a pohárhoz. Maigret lassan ivott. Vagy csak úgy tűnt, mintha ivott volna? Visszafojtotta a lélegzetét.

Végül lövés dördült. Egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát.

A hivatalos jelentésben később ez állt:

19... november ... napján délelőtt tíz órakor a Pszkovban, Oroszországban született Hans Johansson, foglalkozás nélküli, párizsi lakhelyű (Roi-de-Sicile utca) észt állampolgár, miután beismerte bátyja, Pietr Johansson meggyilkolását az Északi Csillag nevű vonaton ugyanezen év ... napján, röviddel azelőtt, hogy Maigret felügyelő, az Első Bevetési Csoport nyomozója letartóztatta volna, a szájába lőtt golyóval végzett magával Fécamp-ban.

A 6 mm-es lövedék áthaladt a szájüregen és az agyba hatolt. A halál azonnal beállt.

A holttestet további vizsgálat céljából a törvényszéki orvosi intézetbe szállították, amely megerősítette az átvételét.