9. A gyilkos

 

 

A nagystílű csalásra szakosodott nemzetközi bandák ritkán gyilkolnak. Kijelenthető, hogy egyáltalán nem ölnek embert, legalábbis azokat nem, akiket meg akarnak szabadítani pár milliótól. Kifinomultabb módszereket alkalmaznak a lopáshoz, és legtöbb tagjuk nem hord fegyvert a zsebében.

Ám ha le akarnak számolni valakivel, néha mégis gyilkossághoz folyamodnak. Minden évben előfordult egy-két megmagyarázhatatlan bűntény valahol. Leggyakrabban nem lehet azonosítani az áldozatot, vagy nyilvánvalóan álnév alatt temetik el.

Ilyen esetekben a bandák egy árulót tesznek el láb alól, illetve egy olyan tagjukat, akit az alkohol túl beszédessé tett, és gondatlanul cselekedett, esetleg egy kisstílű riválist, aki túl törekvő, és veszélyezteti a kialakult erőviszonyokat.

Amerikában, a szabványosított módszerek országában ezeket a kivégzéseket nem a banda valamelyik tagja hajtja végre. Szakértőket, bérgyilkosokat bíznak meg, akiknek a hivatásos hóhérokhoz hasonlóan megvannak a segédeik és a tarifáik.

Európában néha hasonló módon zajlik a kivégzés, például a híres lengyel banda, amelynek főnökei a vesztőhelyen végezték, több ízben vette igénybe más bűnözők segítségét, mivel nem kívánta vérrel beszennyezni a kezét.

Mindez megfordult Maigret fejében, ahogy lesétált a lépcsőn, és a Majestic irodája felé indult.

– Mikor egy vendég ételért csönget, hová fut be a kérése? – kérdezte.

– Egy pincérhez, akinek a lakosztályok kiszolgálása a feladata.

– Éjszaka is?

– Este kilenc után egy éjszakai alkalmazott veszi át a helyét.

– Ő hol tartózkodik?

– Az alagsorban.

– Vigyenek hozzá!

Ismét az ezer vendégre tervezett luxusméhkas eldugott szintjeire hatolt be. Egy helyiségben a konyhák mellett megtalálta a telefonközpontos alkalmazottat. Előtte az asztalon jegyzék. Csendes időszakban kereste fel.

– Hívta magát Torrence őrnagy kilenc és reggel két óra között?

– Torrence?

– A nyomozó a hármas lakosztály melletti kék szobából – magyarázta el szakszerűen az irodai alkalmazott.

– Nem hívott.

– És senki sem ment fel hozzá?

A következtetés kézenfekvő volt. Torrence-re a szobájában támadtak rá, vagyis az illetőnek be kellett jutnia. Ahhoz, hogy a kendőt az áldozat arcához szorítsa, a gyilkosnak mögé kellett kerülnie. Torrence pedig nem fogott gyanút. Csak egy szállodai alkalmazott felelt meg ezeknek a feltételeknek, akár a felügyelő hívta, akár ő maga jelent meg, hogy leszedje az asztalt.

Maigret megfontoltan másképp tette fel a kérdést.

– A személyzet melyik tagja távozott a szolgálati ideje lejárta előtt?

A telefont kezelő férfi meglepődött.

– Honnét tudja? Véletlenül történt... Pepito telefont kapott, hogy a testvére megbetegedett.

– Hánykor?

– Úgy tíz körül.

– Hol tartózkodott ekkor?

– Odafönt.

– Melyik készüléken fogadta a hívást?

Feltárcsázták a telefonközpontot. Az ottani ügyeletes közölte, hogy semmilyen üzenetet nem továbbított Pepitónak.

Ez gyorsan ment! Maigret mégis közömbös és komor maradt.

– Megvannak az adatai a nyilvántartásukban? Meg kell hogy legyenek...

– Nincs rendes adatlapja... Az éttermi alkalmazottakról nem tartunk, túl gyakran cserélődnek.

Át kellett menni a titkárságra, ahol ilyenkor nem volt már senki. Maigret ennek ellenére megkapta a könyveket, és megtalálta, amit keresett:

Pepito Moretto, Beauséjour Hotel, Batignolles utca 3. Belépés ideje:...

– Hívja fel nekem a Beauséjourt.

Ezalatt kikérdezett egy másik alkalmazottat, és megtudta, hogy Pepito Morettót egy olasz főpincér ajánlására három nappal Mortimer-Levingstonék érkezése előtt vették fel. Kifogástalanul végezte a munkáját. Először az étteremben szolgált fel, majd kérésére áthelyezték a szobai kiszolgálók közé.

A vonal másik végén a Beauséjour Hotel jelentkezett.

– Halló! Idehívná a telefonhoz Pepito Morettót? Halló? Mit mond?... A csomagjával együtt? Hajnali háromkor?... Köszönöm! Halló? Még valami... A postája a hotelba érkezett? Sose kapott levelet? Köszönöm. Ez minden.

Maigret letette a telefont, ugyanazzal a természetellenes egykedvűséggel.

– Hány óra van? – kérdezte.

– Öt óra tíz...

– Hívjanak egy taxit.

Megadta a sofőrnek a Pickwick's bár címét.

– Tudja, hogy négykor bezárnak?

– Nem számít!

 

A kocsi megállt a bár előtt, amelynek le volt húzva a redőnye. Az ajtó alatt fény szűrődött ki. Maigret tudta, hogy a legtöbb éjszakai lokálban a személyzet általában eszik valamit, mielőtt hazamenne, ez néha negyvennél is több főt jelent.

A vacsorára abban a helyiségben kerül sor, amelyet a vendégek nemrég hagytak el, közben már elkezdik leszedni a szerpentineket, és a takarítónők is munkához látnak.

Mégsem csöngetett be a Pickwick'sbe. Hátat fordított a lokálnak, és egy kocsma felé indult a Fontaine utca sarkán, ahol az éjszakai bárokban dolgozók találkoznak két dzsesszműsor között vagy munka után.

A bisztró még nyitva volt. Mikor Maigret belépett, három férfi támasztotta a pultot, kávét ittak, és az ügyes-bajos dolgaikról beszélgettek.

– Pepito nincs itt?

– Már rég elment! – felelte a tulaj.

A felügyelő észrevette, hogy az egyik vendég, aki talán felismerte őt, intett a kocsmárosnak, hogy hallgasson.

– Kettőre beszéltem meg vele találkozót... – folytatta.

– Akkor még itt volt...

– Tudom! Egy táncossal üzentem neki, aki itt szemben dolgozik.

– Joséval?

– Vele. Meg kellett mondania Pepitónak, hogy nem érek rá.

– José tényleg átugrott. Azt hiszem, dumáltak is valamiről.

A vendég, aki az imént jelzett a kocsmárosnak, ujjával dobolni kezdett a pulton. Elsápadt dühében, mert ez a pár elejtett szó a bisztróban elég volt ahhoz, hogy megmagyarázza a történteket.

Este tízkor vagy kevéssel tíz előtt Pepito megölte Torrence-t a Majesticben.

Alighanem részletes utasításokat kapott, mert azonnal elhagyta a posztját, a beteg testvérről kapott telefon ürügyén, majd a Fontaine utca sarkán lévő bárba ment, és várt.

Egy bizonyos időpontban a táncos, akit ezek szerint Josénak hívtak, átkelt az úttesten, és átadott egy üzenetet, amelyet Maigret könnyedén kitalált: rá kell lőni a felügyelőre, amint kilép a Pickwick'sből.

Másképp szólva néhány órán belül két bűntényre is sor került. És azt a két embert, akik veszélyt jelenthettek volna a lett bandájára, kivonták a forgalomból.

Pepito lő, majd elmenekül. A szerepének vége. Nem látta senki. Elmehet tehát a bőröndjéért a Beauséjour Hotelbe...

Maigret kifizette az italát, kiment, visszafordult, és látta, hogy a három iddogáló alak szemrehányásokkal árasztja el a csapost.

Bekopogott a Pickwick's bárba. Egy takarítónő nyitott ajtót.

Ahogy gondolta, a személyzet az egymáshoz tolt asztaloknál vacsorázott. Csirkék, foglyok, sütemények maradékát ették, amit a vendégek meghagytak. Harminc fej fordult a felügyelő felé.

– José régen ment el?

– Igen! Rögtön azután, hogy...

Ám az üzletvezető felismerte a felügyelőt, akit ő maga szolgált ki, és intett a beszélő felé.

Maigret nem szállt be a színjátékba.

– A címét! De a valódit, hallja? Különben megemlegeti...

– Nem tudom.... csak a főnök...

– Hol van?

– La Varenne-ben, a birtokán.

– Kérem az alkalmazottak nyilvántartását!

– De...

– Csönd!

Úgy tettek, mintha keresgélnének egy kis íróasztal fiókjaiban, amely a zenekar színpada mögött állt. Maigret félretolta őket, és rögtön megtalálta a nyilvántartást, amelyben ezt olvasta:

José Latourie, Lepic utca 71.

Úgy távozott, ahogy benyitott, nehéz léptekkel, a pincérek pedig – bár kissé nyugtalanul – folytatták a vacsorájukat.

Hamar odaért a Lepic utcához, de a 71. szám elég magasan volt a meredek lejtőn. Kétszer is meg kellett állnia kapaszkodás közben, mert kifulladt.

Végül egy, a Beauséjour Hotelhez hasonló, csak még lerobbantabb épület előtt találta magát. Mikor becsöngetett, az ajtó automatikusan kinyílt. Bekopogott egy kémlelőablakon, és végül az éjjeli portás feltápászkodott az ágyából.

– José Latourie?

A férfi a tábori ágya felé akasztott táblára pillantott.

– Még nem ért haza! Itt van a kulcsa.

– Adja ide! Rendőrség...

– De...

– Gyorsan!

Tény, hogy aznap este senki sem mert ellentmondani neki. Pedig hiányzott a szokásos szigorúsága és keménysége. Talán megsejtették, hogy valami még kíméletlenebb dolgozik benne?

– Hányadik emelet?

– A negyedik!

A hosszú, szűk szobában áporodott levegő fogadta. Nem volt megágyazva. José, mint sorstársai többsége, bizonyára délután négyig aludt, és ettől későbbi időpontban a főbérlők már nem hajlandók rendbe tenni a szobát.

A lepedőre hajítva egy nyakánál és könyökénél kopott, régi pizsama. A földön egy pár tánccipő, kopott sarokkal, lyukas talppal, a gazdája nyilvánvalóan papucsként használta. Egy műbőr utazózsákban régi újságok, és egy fekete, foltozott nadrág.

Az asztalon egy darab szappan, egy kenőcs, aszpirintabletták és egy doboz veronál.

A földön egy gombóccá gyűrt papírdarab, amelyet Maigret felvett, és gondosan széthajtogatott. Elég volt kicsit közelebbről megszagolnia, hogy tudja, heroint tartalmazott.

 

Negyedórával később, mikor a felügyelő már mindent átkutatott, az egyetlen fotel kárpitjában felfedezett egy lyukat. Beledugta az ujját, és egymás után tizenegy csomagot vett ki ugyanabból a drogból, egygrammos adagokat.

Betette őket a tárcájába, és lement a lépcsőn. A Blanche téren egy rendőrhöz lépett, utasításokat adott neki, mire az őrmester a 71. szám közelébe tette át a posztját.

Maigret emlékezett a fekete hajú fiatalemberre: beteges külsejű, bizonytalan tekintetű szépfiú, aki izgalmában nekiment Maigret asztalának, mikor visszatért találkozójáról Morettóval.

A bűntettet követően a férfi nem mert hazamenni, inkább otthagyta három ruháját és tizenegy kis csomagját, amelyek pedig egyenként is jó ezer frankot értek.

Egyszer még meg fogja járni, nem elég rámenős. Bizonyára folytonos félelemben él.

Pepito ellenben hidegvérrel cselekedett. Ő már talán egy pályaudvaron várja az első vonat indulását. Esetleg a külvárosban bújt meg valahol, vagy egyszerűen átköltözött egy másik negyed másik hotelébe.

Maigret megállított egy taxit, és majdnem megadta a Majestic címét. De aztán úgy számolta, hogy az ottaniak még nem végeztek a teendőikkel. Másképp szólva Torrence még mindig a szobában volt.

– Quai des Orfévres...

Mikor elhaladt Jean mellett, látta rajta, hogy már tud a történtekről. Elfordította a fejét, mintha bűnös volna.

Nem foglalkozott a kályhával. Nem vette le se a kabátját, se a gallérját.

Két órán át ült mozdulatlanul íróasztalánál a könyökére támaszkodva, és már hajnalodott, mikor eszébe jutott, hogy elolvasson egy hírt, amelyet az éjszaka során tehettek oda.

 

Maigret felügyelő részére. Sürgős.

Egy frakkot viselő férfi lépett be fél tizenkettő körül a Roi de Sicile Hotelbe, tíz percig maradt. Limuzinban távozott. Az orosz nem lépett ki a hotelből.

 

Maigret egykedvű maradt. Egymás után érkeztek a hírek. Először a Courcelles negyed kapitányságáról keresték telefonon.

– Egy José Latourie nevű táncoktatót holtan találtak a Monceau park kapujának közelében. Három késszúrás van a mellkasán. A pénztárcáját nem lopták el. Nem tudni, mikor és milyen körülmények között követték el a gyilkosságot.

Nos, Maigret tudta! Azonnal látta maga előtt Pepito Morettót a fiatalember mögött, aki a Pickwick'sből kilépve túlságosan izgatott tűnt. Pepito félt, hogy lebuktatja őket. Ezért megölte, és még arra se vette a fáradtságot, hogy ellopja a pénztárcáját és a papírjait – talán büszkeségből?

Mintha azt üzente volna: azt hittétek, rajta keresztül megfoghattok minket? Nos, tessék!

Reggel fél kilenc. A telefonban a Majestic igazgatójának hangja.

– Halló? Maigret felügyelő? Ez hihetetlen, hallatlan! Pár perce hívott fel a 17-es szoba vendége... a 17-esé! Emlékszik? Az, aki...

– Oswald Oppenheim, igen. És?

– Felküldtem egy boyt... Oppenheim ott fekszik, mintha mi se történt volna, és a szobájába kérte a reggelijét.