5. A részeg orosz

Vannak dolgok, amelyekkel nem dicsekszik az ember, amelyek megmosolyogtatóak, ha beszélünk róluk, és mégis, bizonyos hősiességre van szükség a végrehajtásukhoz.

Maigret semmit sem aludt aznap éjjel. Reggel fél hattól nyolcig huzatos vagonokban rázkódott.

Már La Bréautében elázott. A cipőjében most minden lépésnél tocsogott a sáros lé, keménykalapja behorpadt, kabátja és felöltője is teljesen átázott.

Az eső hevesen csapkodta az arcát. A kis ösvény elhagyatott volt, egyszerű kitaposott út a kertek falai között. A közepén kis mélyedésben folyt lefelé az esővíz.

Maigret egy ideig mozdulatlan maradt. Még zsebében lapuló pipája is nedves volt. A villa közelében nem lehetett elrejtőzni. Mindössze annyit tehetett, hogy szorosan a falhoz lapult, és várt. Ha erre járna valaki, észrevenné, megfordulna utána. Talán hosszú órákon át itt kell maradnia. Nem volt rá semmi kézzelfogható bizonyíték, hogy egy férfi is van a házban. És még ha így is volt, vajon akadt-e halaszthatatlan dolga, hogy elhagyja az épületet?

Mindezek ellenére Maigret morogva megtömte nedves pipáját, és ahogy tudott, behúzódott egy kis bemélyedésbe.

Ez nem a Bűnüldözési Osztály tisztjének való feladat. Legfeljebb egy kezdő nyomozóé. Százszor is állt hasonló őrségben huszonkét és harmincéves kora között.

Sokáig kínlódott a gyufa meggyújtásával. A doboz foszforcsíkja használhatatlan volt. Ha végül, valami csoda folytán nem gyullad ki az egyik gyufaszál, talán meg is elégelte volna az álldogálást.

Ahol állt, onnét nem látott semmit, csak egy alacsony falat, és a villa zöldre festett kapuját. Egy erősebb széllökés fújt végig a nyakán.

Fécamp alatta terült el, de nem látott le a faluig. Csak a tenger zúgását hallotta, és néha egy duda tülkölését vagy egy autó berregését.

Úgy fél órája állt leshelyén, mikor egy fiatal, szakácsnő-forma lány kapaszkodott fel az emelkedőn, kezében bevásárlókosárral. Csak akkor vette észre Maigret-t, mikor már közel ért hozzá. A szélfutta ösvényen a fal mellett mozdulatlanul álló hatalmas alak annyira megijesztette, hogy futni kezdett.

Bizonyára a dombtetőn álló villák valamelyikében dolgozott. Néhány perc múlva egy férfi bukkant fel a kanyarban, és messziről figyelte Maigret-t. Kicsit később egy nő is csatlakozott hozzá, majd mindketten hazamentek.

Nevetséges volt az egész. A felügyelő tudta, hogy még egy a tízhez esélye sincs rá, hogy eredményes legyen az őrködése.

Mégis kitartott, egy homályos ösztönzésnek engedve, amelyet még előérzetnek se lehet nevezni.

Azaz inkább egy elmélet alapján, amelyet sose dolgozott ki, körvonalazatlan maradt a fejében, de magában a szakadék elméletének hívta. Minden bűnözőben, minden gonosztevőben ott rejlik az ember. Ám ettől eltekintve és mindenekelőtt szerencsejátékos, ellenfél, és a rendőrség hajlamos kizárólag az utóbbit figyelni, általában ez ellen indít haj tó vadászatot.

Súlyos bűncselekmény történt vagy csak valami törvénybe ütköző? Megkezdődik a küzdelem a többé-kevésbé objektív adatok alapján. Egy- vagy többismeretlenes egyenletet állítanak fel, amelyhez az értelemnek kell megtalálnia a kulcsot.

Maigret is úgy járt el, ahogy a kollégái. Hozzájuk hasonlóan ő is használta a rendkívüli eszközöket, amelyeket Bertillon, Reiss, Locard és a többi szakértő adtak a rendőrség kezébe, és amelyek egy valódi tudomány elemeinek mondhatók.

Ám ő mindenekelőtt a szakadékot kereste, ezt várta, figyelte. Másképp mondva azt a pillanatot, mikor a játékos mögött feltűnik az ember.

A Majesticben a játékossal találkozott.

Itt valami mást szimatolt. A békés és rendben tartott villa nem tartozott Pietr, a lett háborújának színterei közé. Főleg az asszony és a gyerekek, akiket a felügyelő látott vagy hallott odabent, egy másik fizikai és erkölcsi rend részei voltak.

Ezért döntött úgy, hogy várakozni fog, bár eléggé kedvetlenül, hiszen nagyon is jól érezte magát nagy öntöttvas kályhája mellett, irodájában, a habos söröspoharakkal az asztalon, és boldogtalan volt ebben a lucskos ítéletidőben.

Tíz óra körüljárt, mikor elfoglalta leshelyét. Fél egy volt, mikor lépések csikorgása ütötte meg a fülét az egyik ösvény kavicsán, és valaki pontos, gyors mozdulatokkal kinyitotta a kaput, majd egy alak tűnt fel tíz méterre a felügyelőtől.

Maigret nem tudott hova elrejtőzni. Tehát a helyén maradt, mozdulatlanul, vagy inkább tehetetlenül, lába szinte a földbe gyökerezett, rátapadt az átázott nadrág. A villából kilépő férfi ócska viharkabátot viselt övvel körülfogva, kopott gallérját felhajtotta. A fejét szürke sapka fedte.

Ebben az öltözetben nagyon fiatalnak tűnt. Zsebre dugott kézzel, behúzott vállal és a hirtelen hőmérsékletváltozás miatt dideregve sietett le a domboldalon.

Alig egy méterre a felügyelőtől kellett elhaladnia. Ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy lassítson léptein, elővegyen zsebéből egy doboz cigarettát, és rágyújtson. Mintha csak meg akarta volna mutatni magát jól láthatóan, hogy a felügyelő tanulmányozhassa az arcvonásait!

Maigret pár lépés előnyt adott neki, majd elindult mögötte, összevont szemöldökkel. A pipája kialudt. Lerítt róla az elégedetlenség, egyúttal a türelmetlen vágy, hogy megértse, mi történik.

Mert a viharkabátos férfi hasonlított a lettre, és mégse hasonlított rá! A magasság megegyezett: nagyjából egy méter hatvannyolc centi. Szigorúan nézve a kor is megegyezett, noha ebben az öltözékben inkább huszonhatnak nézett ki, mint harminckettőnek. Mindenesetre megfelelt a személyleírásnak, amelyet Maigret fejből tudott és a zsebében hordott.

És mégis egy másik ember haladt el előtte! A tekintete például lágyabb, ábrándozóbb volt. A szeme színe is világosabbnak tűnt, mintha az eső átmosta volna a pupilláját. Nem viselt a száj vonala fölött levágott bajuszt. De nem ez volt az egyetlen, ami megváltoztatta.

Maigret más részleteket is különösnek talált. Az öltözéke egyáltalán nem illett egy tengerésztiszthez. De a villához sem, illetve a ház által képviselt polgári jóléthez. A cipője régi volt, a sarka kitaposott. Mivel a férfi a sár miatt felhajtotta a nadrágja alját, a felügyelő láthatta kifakult, szürke, stoppolt pamutzokniját.

A viharkabát is sok helyen toldozott volt. Az összbenyomás egy tipikus európai csavargóé, Maigret ismerte ezt a fajtát. Szinte mind keletről érkezik, Párizs legrosszabb lakásaiban húzza meg magát, néha a pályaudvarokon alszik, csak ritkán merészkedik vidékre, akkor is harmadik osztályon utazik, vagy potyázik a peronon, a tehervonatokon.

Néhány perc múlva megerősítést nyert a felügyelő benyomása. Fécamp-ban nincsenek igazi lebujok. A kikötő mögött áll két vagy három piszkos italmérés, amelyeket inkább a fűtők látogatnak szívesen, nem a halászok.

E létesítményektől tíz méterre tisztes, tiszta és hangulatos kocsma üzemelt.

A viharkabátos férfi meg sem állva ellépdelt előtte, és megszokott mozdulattal benyitott a legócskább italmérésbe, és olyan gesztussal könyökölt a pultra, amely szemernyi kétséget sem hagyott Maigret-ben. Automatikus, egyszerű és közönséges gesztus volt, a felügyelő, ha akarta, se tudta volna utánozni.

Ő maga is belépett a csapszékbe. A férfi valami álabszintot rendelt, és a pultnál maradt, egy szót se szólt, kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, ügyet se vetett Maigret-re, aki éppen mellette foglalt helyet.

A félig nyitott kabát alatt a felügyelő elnyűtt inget pillantott meg. Ez sem lehetett pusztán az álcázás része! Az inget, a rongyos gallért hosszú napokon, heteken át viselte tulajdonosa. Ebben aludt, Isten tudja, hol! Beleizzadt, átitatta az eső.

Az öltöny nem volt minden elegancia híján, de ugyanazokat a jegyeket viselte, ugyanarról a nyomorúságos csavargólétről árulkodott.

– Még egyet!

A pohara üres volt. A pultos megtöltötte, és egy konyakot szolgált fel Maigret-nek.

– Megint errefelé hajózik?

A férfi nem válaszolt, egy hajtásra kiitta a tömény szeszt, ahogy az első adagot is, visszatette a poharat a pultra, és intett, hogy töltsék újra.

– Nem éhes? Ecetes heringünk van...

Maigret egy kis kályhához húzódott, esernyőként csillogó hátát fordítva felé. A kocsmáros nem adta fel. Egy pillantást vetett a felügyelőre, és a viharkabátoshoz fordulva újrakezdte:

– Jut eszembe, a múlt héten járt itt egy honfitársa... egy arhangelszki orosz. Egy svéd háromárbocoson szolgált, de a vihar miatt nem maradhattak a kikötőben. Még be se tudott rúgni rendesen, esküszöm magának! Pokoli kemény dolguk volt, két vitorlarúd eltört, és az egész hajó úgy dülöngélt, mint a fene...

A férfi, aki a negyedik abszintnél tartott, mohón ivott. A pultos újratöltötte a poharát, amint kiürült, és minden alkalommal cinkosán pillantott Maigret felé.

– Ami Swaan kapitányt illeti, ő nem jött vissza azóta, hogy, utoljára láttam magát...

A felügyelő összerezzent. A viharkabátos férfi, aki az ötödik pohár tartalmát hajtotta le víz nélkül, bizonytalan léptekkel a kályhához lépett, nekiütközött Maigret-nek, és a meleg felé tartotta a tenyerét.

– Mégis kérek egy heringet – szólalt meg.

Elég erős akcentusa volt, oroszos, amennyire a felügyelő meg tudta ítélni.

Ott álltak egymás mellett, úgyszólván szemtől szemben. A férfi több alkalommal végigsimított kezével az arcán, és a tekintete egyre zavarosabbá vált.

– Hol a poharam? – kérdezte morogva.

A kezébe kellett nyomni. Ivás közben Maigret-t figyelte, és kelletlenül felmordult.

Ezt az arckifejezést nem lehetett félreérteni. Majd, mintegy nyomatékot adva ellenérzésének, a földhöz vágta az üveget, megtámaszkodott egy szék támlájában, és ismeretlen nyelven morogni kezdett.

A kicsit nyugtalanná vált tulaj úgy intézte, hogy Maigret mellett haladjon el, és odasúgta neki, halkan, ám a lett számára is jól érthetően:

– Ne is figyeljen rá! Mindig így viselkedik.

A férfi artikulátlanul, részegen felnevetett. Lerogyott egy székre, a kezébe temette a fejét, és mozdulatlan maradt, míg egy tányéron elé nem toltak egy marinált heringet.

A csapos megrázta a vállát:

– Egyen! Jót fog tenni.

A másik megint felnevetett, de ez inkább keserű harákolásnak hallatszott. Megfordult, Maigret-t kereste a szemével, leplezetlenül méregette, majd a földre söpörte a tányért, a heringgel együtt.

– Inni akarok!

A tulaj az égnek emelte a kezét, és mintegy mentségül azt mormolta:

– Ezek az oroszok...

Közben a homlokához emelte a mutatóujját.

Maigret a fejébe nyomta a kemény kalapját. Ruhájából szürke vízcseppek csepegtek. Ő még csak a második pohár konyaknál tartott.

– Én kérek egy heringet! – mondta.

Mikor nekilátott a heringnek, egy szelet kenyérrel, az orosz ingadozva felállt, körülnézett, mintha nem tudná, mit is akar, majd harmadjára is felnevetett; Maigret-t figyelte.

Aztán a pulthoz botorkált, levett egy poharat a polcról, kiemelt egy üveget az ónvödörből, ahol a hideg vízben állt.

Kiszolgálta magát, meg se nézte, mit iszik, közben csettintett a nyelvével.

Végül kihúzott a zsebéből egy százfrankos bankjegyet.

– Ennyi elég, te gazember? – kérdezte a tulajtól.

A levegőbe hajította a pénzt. A pultosnak a mosogatóból kellett kihalásznia.

Az orosz rázni kezdte a kilincset, amely sehogy se akart kinyílni. Majdnem összekülönböztek, mert a kocsmáros segíteni akart a vendégnek, ám az a könyökével visszalökte.

A viharkabát végül lassan összemosódott a rakpart ködével és az esővel, ahogy a férfi az állomás felé távolodott.

– Szörnyű egy alak! – sóhajtott a tulaj Maigret felé fordulva, aki kifizette, amit fogyasztott.

– Gyakran betér ide?

– Néhanapján. Egyszer itt aludt éjszaka, azon a padon, amin az előbb maga ült. Orosz! Az orosz matrózok szerint, akik vele egy időben voltak Fécamp-ban... Egyébként tanult embernek tűnik... Látta a kezét?

– Nem gondolja, hogy hasonlít Swaan kapitányra?

– A, szóval ismeri a kapitányt! Tényleg hasonlít. Nem lehetne őket összekeverni, de végül is... Sokáig azt hittem, hogy testvérek.

A szürkés alak eltűnt egy kanyarban. Maigret szaporábbra fogta a lépteit. Akkor érte utol az oroszt, mikor belépett a harmadosztály várótermébe, és lerogyott egy padra, ismét a kezébe temetve a fejét.

Egy órával később ugyanabban a kocsiban ültek, egy yvetot-i marhakereskedővel, aki remek adomákat mesélt Maigret-nek normann tájszólással, és néha oldalba bökte könyökével, hogy felhívja a figyelmet útitársukra.

Az orosz szép csendben összecsuklott, végül elterült a fapadon, sápadt feje a mellére hanyatlott, résnyire nyitott szájából dőlt az alkohol szaga.