8. Maigret nem tréfál többet

 

 

A Montmartre éjszakai sofőrjei félszavakból is értik az embert, sőt, néha a nélkül is.

Amint eldördült a lövés, az egyikük, aki a Pickwick's bár előtt parkolt, kinyitotta kocsija ajtaját, hogy Maigret beszállhasson. Nem ismerte őt. Talán a viselkedésén látta, hogy rendőrről van szó?

Egy szemben lévő kis bár vendégei is összecsődültek. Pár pillanat múlva embergyűrű vette körül a sebesültet. Egy férfi a Maigret-t támogató portás mellé lépett, de fogalma sem volt, mit tehetne. Fél perc múlva a kocsi elhajtott. Maigret a párnázott hátsó ülésen ült.

Az autó úgy negyedórán át haladt, majd megállt egy elhagyatott utcában. A sofőr kiszállt, kinyitotta az ajtót, és látta, hogy a sebesült úgy ül ott, mint bármelyik hétköznapi utasa, egyik kezét a kabátja alá dugva.

– Látom, csak egy karcolás, ahogy sejtettem. Hová vihetem? Maigret ennek ellenére kicsit tétova képet vágott, éppen azért, mert a seb csak felszínesnek tűnt. A golyó átütötte a húst a mellkasán, súrolta az egyik bordáját, és az egyik lapockája mellett távozott.

– A rendőrkapitányságra...

A sofőr valamit mormolt, de nem értette. Ahogy elindultak, a felügyelő újra a gondolataiba mélyedt.

– Inkább a Majestichez... Tegyen ki a Ponthieu utcai személyzeti bejáratnál.

A sebre tette összehajtogatott zsebkendőjét, és látta, hogy már elállt a vérzés.

Ahogy közeledtek Párizs szívéhez, arcán a fájdalmat felváltotta a nyugtalanság.

 

A sofőr segíteni akart neki kiszállni a taxiból, ám Maigret egy mozdulattal elhárította, biztos léptekkel kelt át a járdán. Egy szűk folyosón az ablak előtt találta a félálomban lévő portást.

– Nem történt semmi?

– Mire gondol?

Maigret visszafordult, hogy kifizesse a sofőrt, aki morgolódott egy kicsit, mert csak száz frankot kapott az imént végrehajtott mutatványért.

Maigret most is impozáns látványt nyújtott. A zsebkendőt szorító keze még mindig a mellkasán, a ruhája alatt nyugodott. Az egyik vállát magasabbra húzta, mint a másikat, és a körülmények ellenére igyekezett összeszedni magát. Egy kicsit kába volt. Néha úgy érezte, mintha lebegne, és erőfeszítést kellett tennie, hogy ne lankadjon el, hogy visszaszerezze az észlelése tisztaságát és a gesztusai határozottságát.

Elindult egy vaslépcsőn, amely az emeletre vezetett, majd benyitott egy ajtón, és egy folyosón találta magát, amely azonban labirintusnak bizonyult. Végül egy újabb lépcsőnél lyukadt ki, pont olyan volt, mint az előző, ám másik számot viselt.

Így kóválygott egy darabig a hotel kulisszái mögött. Szerencsére talált egy fehér sapkás szakácsot, aki rémülten figyelte a közeledését.

– Vezessen az első emeletre. Mortimer úr szobájához.

A szakács azonban nem ismerhette a vendégek nevét, ráadásul összezavarta az öt vérfolt, amely Maigret arcán maradt, miután végighúzta rajta a kezét.

A szakács nem tudta hová tenni a szolgálati folyosók szűk hálójában felbukkanó behemót alakot, aki fekete kabátját hanyagul a vállára vetette, kezét makacsul a mellére szorította, ezzel összegyűrve felöltőjét és ingét.

– Rendőrség! – mondta türelmetlenül Maigret.

Érezte, hogy bármikor elszédülhet. A sebe égett, mintha hosszú tűkkel szurkálták volna.

A szakács elindult, hátra se fordult közben. Kicsit később Maigret szőnyeget érzett a lába alatt. Rájött, hogy maguk mögött hagyták a szolgálati helyiségeket, és már a hotelbe értek. A szobák számait nézte. A páratlan oldalon jártak.

Végül felfedezett egy szobalányt, aki megrémült, mikor meglátta.

– Merre van Mortimer szobája?

– Lent... De hisz maga...

Maigret lesietett a lépcsőn, közben a személyzet között már elterjed a híre, hogy egy ismeretlen, sebesült férfi bolyong kísértetként a szállodában.

Egy pillanatra a falnak dőlt, vérfoltot hagyott rajta, három sötétvörös vércsepp a szőnyegre csöppent.

Végül megpillantotta Mortimer lakosztályát, mellette a szobával, ahol Torrence rejtőzött el. Egy kicsit oldalazva lépkedett, így ért el a szobához, benyitott...

– Torrence!

Odabent fel volt kapcsolva a villany. Az asztalon még mindig ott álltak az ételek és az üvegek.

Maigret összevonta sűrű szemöldökét. Nem látta a kollégáját. Ám a levegőben fojtó kórházszagot érzett.

Tett pár bizonytalan lépést. Egyszerre megállt a kanapé mellett. Egy fekete bőrcipő lógott ki alóla.

Háromszor is levette a kezét a sebről, ám a vér riasztó hevességgel kezdett folyni belőle.

Végül felvett egy szalvétát az asztalról, és a mellénye alá szorította. Bántotta az orrát a szobában terjengő szag.

Erőlködve felemelte a kanapé egyik oldalát, és két lábra állította. Ahogy várta, Torrence feküdt alatta, kiterítve, fél karja kitekerve, mintha eltörték volna a tagjait, hogy szűk helyen elférjen. Az arc alsó felét egy kendő takarta, de nem volt megkötve. Maigret letérdelt Torrence mellé.

Minden mozdulata nyugodt volt, sőt, nagyon lassú, kétségtelenül saját testének állapota miatt. Keze habozott, mielőtt megérintette volna társa mellkasát. És mikor elért a szívig, a felügyelő megdermedt. Mozdulatlanul térdelt a szőnyegen, szemét Torrence-re szegezve.

Torrence halott volt. Maigret szája lassan eltorzult, keze ökölbe szorult. És míg a szeme elhomályosult, az üres szobában szörnyű káromkodás hagyta el a száját.

Ez akár komikus is lehetett volna. De nem, szörnyű volt! Tragikus, ijesztő!

Maigret vonásai megkeményedtek. Nem sírt. Talán nem is lett volna rá képes. Ám akkora harag ébredt benne, akkora fájdalom, és egyúttal olyan megdöbbenés, amely már az önkívülettel határos.

Torrence harmincéves volt. Öt éve kizárólag a felügyelő mellett dolgozott.

Nyitva volt a szája, mintha kétségbeesetten próbált volna levegőt venni.

Egy emelettel feljebb, épp a halott fölött egy utazó vette le a cipőjét. Maigret körülnézett, ellenséget keresve. Zihálva lélegzett.

Így telt el pár perc, és mikor a felügyelő felállt, érezte, hogy még mindig pusztító folyamat zajlik a szervezetében.

Az ablakhoz lépett, kinyitotta, látta a Champs-Elysées üres úttestét. Egy ideig hagyta, hogy a szél felfrissítse az arcát, majd visszament, és levette a Torrence arcát takaró kendőt. Egy damasztterítő volt, a Majestic monogramjával. Még mindig erős kloroformszagot árasztott. Maigret állva maradt, üres fejjel, pár határozatlan gondolat fájón visszhangzott a semmiben.

Ahogy korábban a folyosón, ismét a falhoz támaszkodott a vállával, és az arca egyszerre beesettnek tűnt. Mintha megöregedett volna, mintha elszállt volna a bátorsága. Talán közel állt ahhoz, hogy könnyekben törjön ki? De túl nagydarab volt és testes, túl kemény fából faragták.

A kanapé ferdén állt, hozzáért a megrakott asztalhoz; a tálban a csirkecsontok között cigarettacsikkek meredeztek.

A felügyelő a telefon felé nyúlt. Ám nem érintette meg, idegesen ropogtatta az ujjait, majd visszatért a holttesthez, és tovább nézte.

Ironikus és keserű fintorral gondolt a szabályzatra, az ügyészségre, a formalitásokra és az elvégzendő feladatokra. De mit számított mindez? Torrence-ről volt szó. Mintha Maigret-vel magával végeztek volna!

Torrence-szel, akivel együtt dolgoztak, aki...

Kigombolta a mellényét, látszólagos nyugalma ellenére olyan lázas sietséggel, hogy letépett róla két gombot. Az elé táruló látványtól elsápadt.

Az ingen, a szív magasságában egy kis barna pont látszott. Egy borsószemnél is kisebb. Egyetlen csepp vér buggyant ki a sebből, és gombostűnyi ponttá alvadt.

Maigret tekintete elködösült, arcát felháborodás torzította el, amelyet lehetetlen lett volna kifejezni.

Aljas tett volt, egyúttal a bűnözői ügyesség csúcsa. Nem kellett tovább vizsgálódnia. Ismerte a módszert, amelyről pár hónapja egy német bűnügyi szemlében olvasott.

Először is a kloroformmal átitatott kendővel húsz-harminc másodperc alatt tehetetlenné teszik az áldozatot. Majd a gyilkos sietség nélkül hosszú tűt szúr be két borda között a szív irányába, és megszűnik az élet, hangtalanul, nyomok nélkül.

Ugyanilyen bűneset történt Hamburgban, hat hónappal korábban. Egy golyó célt téveszthet, vagy megsebesítheti az áldozatot, Maigret maga volt rá a bizonyíték. A lőfegyver hangos, és mindent összepiszkít.

A tű, amelyet egy tehetetlen ember szívébe szúrnak, hajszálpontosan öl, a hibázás lehetősége nélkül.

 

A felügyelőnek eszébe jutott egy apró részlet. Aznap éjjel, mikor az igazgató hírt adott Mortimer távozásáról, éppen egy csirkecombot rágcsált a fűtőtesten ülve, és mivel kényelembe helyezte magát, már-már arra gondolt, hogy saját magának választja az őrködést, és Torrence-t küldi a színházba.

Ez a gondolat nyugtalanította. Szégyenkezve nézte kollégáját. Általános rosszullét fogta el, amelyről nem tudta, hogy a sebe, a zaklatottság vagy a kloroform szaga okozta-e.

Eszébe se jutott, hogy szabályos, előírás szerinti nyomozásba kezdjen. Hisz Torrence feküdt előtte! Akivel az elmúlt évek összes nyomozását vezette. Akinek elég volt egy szó, egy mozdulat, hogy megértse őt!

Torrence, akinek most nyitva volt a szája, mintha próbált volna oxigénhez jutni, hogy tovább élhessen. És mellette állt Maigret, képtelen volt sírni, rosszul érezte magát, elviselhetetlen teher nehezedett a vállára, a gyomra émelygett.

Megint elindult a telefon felé, és olyan halkan szólt bele, hogy kétszer is el kellett ismételnie a kérését.

– A kapitányságot. Igen... Halló? A kapitányságot kérném... Kivel beszélek? Hogyan?... Tarraud? Figyelj, öregem... gyorsan értesítsd a főnököt... Igen, őt... Mondd meg... mondd meg, hogy jöjjön a Majesticbe... azonnal! Nem tudom, hányas szoba, felkísérik a portáról... Hogyan?... Nem, ennyit mondj neki.

Letette, hogy ne kérdezősködjön tovább kollégája, aki furcsának találta a hangját, és még furcsábbnak a kapott utasítást.

Egy pillanatig csüggedten állt. Nem nézett arra, ahol Torrence feküdt. Meglátta magát egy tükörben, és észrevette, hogy a vér átütött a zsebkendőn. Nagy nehezen levette a kabátját.

 

Mikor egy óra múlva a Bűnüldözési Osztály igazgatója bekopogott, a hotelszemélyzet egy tagjának társaságában, már az ajtó szűk nyílásán át felismerte Maigret alakját.

– Távozhat! – mondta a felügyelő szárazon az alkalmazottnak.

Csak akkor nyitotta ki az ajtót, mikor a férfi már elment. Ekkor vette észre az igazgató, hogy Maigret felsőteste meztelen. A fürdőszoba ajtaja szélesre nyitva állt. A padlón vöröses vízfoltok fénylettek.

– Gyorsan csukja be! – mondta a felügyelő, nem törődve azzal, hogy a felettesével beszél.

Nagyon hosszú, duzzadt seb volt a jobb mellkasán. Nadrágtartója a combja mellett lógott.

Fejével a sarok felé intett, ahol Torrence feküdt, és a szája elé emelte egy ujját.

– Pszt!

Az igazgató megremegett. Idegesen kérdezte:

– Halott?

Maigret bólintott.

– Segítene, főnök? – kérdezte tompán.

– De maga... súlyosan...

– Pszt! A fő, hogy a golyó távozott! Segítsen bekötözni a terítővel....

A földre tette a terítéket, és kettétépte a terítőt.

– A lett bandája tette – magyarázta. – Nem találtak el... Torrence-t viszont elintézték.

– Fertőtlenítette a sebet?

– Igen, először szappannal lemostam, aztán jódtinktúrával.

– Gondolja, hogy...

– Egyelőre megteszi! Egy tűvel, főnök! Egy tűvel ölték meg, miután elkábították.

Egészen megváltozott. Mintha egy elé húzott, áttetsző függöny letompította volna az alakját és a hangját.

– Adja ide az ingem.

Közömbös hang. Kimért, pontatlan mozdulatok. Kifejezéstelen arc.

– Muszáj volt magát idehívnom. Hiszen Torrence közülünk való. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam nagydobra verni. Azonnal el kell vinni innét. Az újságoknak egy szót sem. Megbízik bennem, ugye, főnök?

Ám a hangja alig észrevehetően remegett. Ez megindította az igazgatót, kezet nyújtott neki.

– Ej, Maigret. Mire készül?

– Semmire. Nyugodt vagyok, esküszöm. Talán sose voltam még ennyire nyugodt. De mostantól ez az én ügyem, én állok szemben velük... Ugye megérti?

Az igazgató segített neki felvenni a mellényt és a felöltőt. Maigret alakja szélesebbnek, formátlanabbnak tűnt a kötéssel, mintha vastag hájréteg lett volna rajta.

Megnézte magát egy tükörben, és a szája fanyar mosolyra húzódott. Pontosan érezte, hogy erőtlenséget sugall a megjelenése. Már nem keltette többé egy nehéz, rendíthetetlen kőszikla benyomását, amelyet úgy szeretett ellenfelei elé állítani.

Sápadt, vörös foltokkal tarkított arca puffadtnak tűnt, a szemei alatt már megjelentek a táskák.

– Köszönöm főnök! Ami Torrence-t illeti, elintézhető, hogy...

– A nyilvánosság nem fog megtudni semmit... Az ügyészséget majd értesítem. Személyesen fogom felkeresni a főügyészt.

– Jó! Én pedig munkához látok.

Miközben ezt mondta, kicsit megigazította kócos haját. Majd Torrence holtteste felé indult, habozva megállt fölötte, és megkérdezte a felettesétől:

– Ugye lecsukhatom a szemét? Azt hiszem, ő is jobban szeretné, ha én tenném.

Megremegtek az ujjai. Egy ideig gyengéden a halott szemhéján nyugtatta őket. Az igazgató nyugtalanabb volt, és kérlelő hangon szólalt meg:

– Maigret...

A felügyelő felállt, még utoljára körülnézett.

– Viszlát, főnök. A feleségemnek nehogy elárulják, hogy megsebesültem.

Egy pillanatra az egész ajtókeretet kitöltötte az alakja. A Bűnüldözési Osztály igazgatója kis híján visszahívta a felügyelőt. Aggódott miatta.

A háborúban mondtak így búcsút neki a bajtársak, éppen ilyen nyugalommal, ezzel a különös hangsúllyal, mielőtt rohamra indultak.

Sohasem tértek vissza.