4. A Seeteufel másodtisztje

La Bréauté pályaudvara, ahol reggel fél hétkor Maigret felügyelő leszállt a Párizs-Le Havre között közlekedő vonatról, ízelítőt adott abból, mire számíthat a látogató Fécamp-ban. Rosszul kivilágított büfé, piszkos falakkal, a pulton száraz sütemények penészedtek, arrébb három banánból és öt narancsból álló csálé piramis. Itt a vihart is erősebben lehetett érezni. Az esőt mintha dézsából öntötték volna. Ha valaki átkelt az egyik peronról a másikra, térdig sáros lett.

Csúf kis vonat állt a sínen, csupa kiszuperált vagon. A halvány hajnali fényben homályosan rajzolódtak ki a házak körvonalai, szinte teljesen eltűntek az eső oszlopai mögött.

Fécamp! Átható tőkehal- és heringszag. Rakásban álló hordók. Póznák a mozdonyok mögött. A távolban vijjogó sziréna.

– Merre van a Belga rakpart?

Egyenesen kellett mennie. Elegendő volt a sárban a tócsák mentén haladnia, amelyekben halpikkelyek csillogtak.

A fotográfus butikos és újságárus is volt egy személyben. Árult vízhatlan, széles karimájú kalapokat, vörös vitorlavászonból készült tengerészingeket, kenderköteleket és újévi képeslapokat.

Sápadt bőrű és beteges kinézetű férfi volt, aki rögtön maga mellé hívta a feleségét, amint elhangzott a rendőrség szó. A csinos normann nő Maigret szemébe nézett, mintha provokálni akarná.

– Meg tudná mondani, melyik fénykép volt ebben a borítékban?

Némi időbe telt a válasz. A fényképészből harapófogóval kellett kihúzni a szavakat, egyenként, helyette kellett gondolkodni.

Először kiderült, a kép legalább nyolcéves, mivel a fotós nyolc éve nem csinált effajta képeket. Új gépet vásárolt a képeslap formátum számára.

Ki készíttetett magáról húsz éve fényképet? Moutet úrnak negyedórába telt, míg eszébe jutott, hogy van egy albuma, amely minden általa készített fotót tartalmaz.

A feleségét küldte az album keresésére. Az üzletbe néha betért egy tengerész, olykor gyerekek, akik egy sou-s bonbont kértek. Odakint a hajótörzsek recsegtek. Hallani lehetett a gátra kavicsokat sodró hullámok moraját.

Maigret az albumot lapozgatva megjegyezte:

– Fiatal nő, barna, finom szálú hajjal...

Ennyi elég is volt.

– Swaan asszony! – kiáltott fel a fényképész.

Azonnal megtalálta az arcképet. Ez volt az egyetlen fotója, amelyen igazán tetszetős modell szerepelt. A nő szép volt. Húszévesnek tűnt. A fénykép pontosan illett a borítékba.

– Ki ez a hölgy?

– Még mindig Fécamp-ban lakik. Most már van egy villája, a parti sziklafal szélénél, öt percre a kaszinótól.

– Házas?

– Akkoriban még nem volt az. Pultosként dolgozott a Chemin de Fer Hotelben.

– Szemben a pályaudvarral, ugye?

– Igen, biztos látta idefelé jövet. Árva kislány volt, egy apró közeli faluból. Les Loges... Hallott róla? A hotelben ismerkedett meg egy utazóval, egy külföldivel... Házasság lett belőle. Most a villában él, a két gyerekével és egy cselédlánnyal.

– Swaan úr nem Fécamp-ban lakik?

Csend következett, a fényképész és a felesége egymásra néztek. Végül a feleség szólalt meg.

– Maga a rendőrségtől jött, jobb, ha mindent elmondunk, nem igaz? Úgyis kiderítené... Csak azt tudjuk, amit pletykálnak róluk. Swaan úr szinte sosincs Fécamp-ban. Ha ide is jön, csak pár napra. Néha csak átutazóban... Először nem sokkal a háború után járt erre. Új-Zélandon próbálta újraindítani a halászatot, mert ott öt éven át nem lehetett. Úgy mondta, körül akar nézni, mi a helyzet, és befektet a halászatba, ha lát valami lehetőséget. Norvégnak mondta magát. A vezetékneve Olaf. A halászaink szerint, akik Norvégiáig hajóznak, ez arra gyakori név. Mégis terjedni kezdett a pletyka, hogy igazából német, és kémkedni akar. Ezért, miután megnősült, a helyiek kerülni kezdték a feleségét.

Később azt beszélték, hogy a férfi tengerész, és másodtisztként szolgál egy német teherhajón, ezért jön olyan ritkán. Végül már nem nagyon törődött vele senki, de azért gyanakvó fajta vagyunk...

– Ha jól értettem, vannak gyerekeik is?

– Kettő. Egy hároméves kislány, és egy pár hónapos baba.

Maigret kivette az arcképet az albumból, és megtudakolta, merre található a villa. Még kissé korai volt, hogy látogatást tegyen.

Két óra hosszat egy kikötői kocsmában várakozott, hallgatta, ahogy a halászok a fogásról diskuráltak, hisz épp a heringszezon közepe volt. Öt fekete halászbárka állt kikötve a mólónál. Tonnaszám öntötték ki a halat a partra, és a levegő az erős szél ellenére büdös volt.

A villához igyekvő Maigret végigment az elhagyatott rakparton, megkerülte a bezárt kaszinót, amelynek falain még az előző nyári plakátok voltak kitéve. Majd felkapaszkodott a sziklafal aljától induló, meredek emelkedőn. Itt-ott villák kerítéseit pillantotta meg.

Végül megtalálta házat; vörös téglából épült, közepes méretű, kényelmes villa. Látható volt, hogy amíg a szebb idő tartott, gondosan rendben tartották a kertet, amelyet fehér kavicsos ösvények szeltek át. Az ablakokból bizonyára messzire el lehetett látni.

Csengetett. Egy dán dog ugatás nélkül, ám annál harciasabban a kerítéshez caplatott, és szimatolni kezdett. Egy cseléd jelent meg a második csöngetésre, előbb bezárta a kutyát, majd megkérdezte:

– Az úr kicsoda?

Helybeli akcentussal beszélt.

– Swaan urat keresem, hölgyem.

A cselédlány habozott.

– Nem tudom, itthon van-e... Megkérdezem.

Nem nyitotta ki a kaput. Az eső még mindig ömlött, Maigret bőrig ázott.

Látta, ahogy a cseléd felsiet a lépcsőn, és eltűnik a házban. Majd az egyik ablaknál megmozdult a függöny. Egy kicsit később a lány visszatért.

– Az úr csak hetek múlva jön megint haza. Brémába ment.

– Ebben az esetben Swaan asszonnyal szeretnék beszélni.

A cselédlány megint elbizonytalanodott, végül kinyitotta a kaput.

– A kegyelmes asszony nincs felöltözve. Kérem, várjon egy percet.

Egy előkelő szalonba vezette a csuromvizes Maigret-t. Az ablakokat fehér függönyök fedték, a padlót csiszolt parketta.

A kispolgári otthonokra jellemző, újnak tűnő bútorok álltak a szobában, minőségi darabok, az 1900-as években még modernnek számítottak. Világos színű tölgyfából készültek. Az asztal közepén egy „művészi” homokkő vázában virágok illatoztak. A bútorokon kis terítők angol hímzéssel. A dohányzóasztalon egy pompás mintájú ezüstszamovár állt, amely egymaga többet érhetett, mint a többi berendezési tárgy együttvéve.

Valahonnét az első emeletről zaj hallatszott. Máshol, a földszint egyik fala mögött egy kisbaba sírt, és egy másik hang mormolt valamit halk, monoton hangon, nyugtatgatni próbálta.

Végül halk, csoszogó léptek zaja hallatszott a folyosón. Nyílt az ajtó. Fiatal nő lépett a szobába, aki sietve magára kapott valamit, hogy fogadhassa a felügyelőt.

Közepes magasságú volt, inkább gömbölyded, mint sovány testalkattal. Szép, komoly arca ebben a pillanatban némi nyugtalanságról árulkodott.

Mégis mosolygott, és így szólt:

– Miért nem foglal helyet?

Maigret kabátjáról, nadrágjáról, cipőjéről a fényezett padlóra csöpögött a víz, és kis tócsákba gyűlt.

Ilyen állapotban nem ülhetett le a világoszöld bársonnyal bevont kanapékra.

– Swaan asszonyhoz van szerencsém?

– Igen, uram.

A nő kutató szemmel nézett rá.

– Elnézést kérek a zavarásért. Egyszerű formalitásról van szó. Az idegenrendészet munkatársa vagyok. Jelenleg összeírást végzünk...

Az asszony nem szólt semmit. Nem tűnt már olyan nyugtalannak, ám teljesen nyugodtnak sem.

– Hajói tudom, Swaan úr svéd származású, így van?

– Pontosabban norvég. De egy franciának ez egyre megy... Eleinte én is...

– Tengerésztiszt?

– Másodtisztként szolgál a brémai Seeteufel fedélzetén.

– Így van... Tehát egy német társaságnak dolgozik.

A hölgy halványan elpirult.

– A tulajdonos német, igen. Legalábbis papíron.

– Ez mit jelent?

– Nem hinném, hogy el kellene titkolnom maga elől... Bizonyára tudja, hogy a háború után a tengeri halászat válságba került. Itt nálunk is sorolni lehet a neveket, akik megbízás híján másod- vagy harmadtisztnek álltak. Mások Új-Zélandra vagy az Északi-tengerre mentek halászni.

Kicsit hadarva beszélt, de lágy, egyenletes hangon.

– A férjem nem akart a Csendes-óceánra szerződni, hiába van ott több lehetőség, mert csak kétévente tudna hazajönni Európába. Nem sokkal az esküvőnk után amerikai üzletemberek elindították a Seeteufelt egy német hajótulajdonos neve alatt. És Olaf azért jött Fécamp-ba, hogy körülnézzen, nincs-e még eladó hajó a környéken. Most már talán érti. Alkoholcsempészetet szerveztek az Egyesült Államokba. Nagy társaságokat alapítottak, amerikai tőkével. A székhelyt Franciaországba, Hollandiába vagy Németországba tették. A férjem valójában ezeknek a társaságoknak dolgozik. A Seeteufel a „Rum-út” nevű útvonalon közlekedik. Tehát Németországhoz semmi köze sincs.

– Jelenleg is a tengeren tartózkodik? – kérdezte Maigret, anélkül, hogy levette volna a szemét a csinos arcról, amely őszinte volt, olykor szinte megindító.

– Nem hiszem. Tudni kell, hogy ezek az utak nem olyan menetrendszerűek, mint az utasszállítóké. De én mindig próbálom megbecsülni a Seeteufel helyzetét. Most éppen Brémában kell lennie, vagy hamarosan megérkezik oda.

– Ön járt már Norvégiában?

– Soha! Úgyszólván sose hagytam el Normandiát. Csak két vagy három alkalommal, rövid utakra Párizsba.

– A férjével utazott?

– Igen. Például a nászutunkon.

– A férjének szőke a haja, nemde?

– Igen. Miért kérdi?

– Van egy kis szőke bajsza is, szorosan a szája fölött levágva?

– Igen... De tudok róla mutatni egy arcképet.

Kinyitott egy ajtót, távozott. Maigret hallotta, hogy a szomszéd szobában matat. Tovább volt távol, mint ahogy logikus lett volna. A villában nyitódó és csukódó ajtók zaja hallatszott, nehezen megmagyarázható fel-alá járkálásé. Végül ismét megjelent az asszony, kicsit habozva.

– Elnézését kérem – kezdte –, sehol se találom azt az arcképet. .. Ahol gyerekek vannak, ott mindig nagy a rendetlenség.

– Még egy kérdést, ha megengedi. Hány embernek adta oda ezt az arcképét?

Maigret megmutatta a fotót, amelyet a fényképésztől kapott. Swaan asszony elpirult, és dadogni kezdett:

– Nem értem...

– A férjének bizonyára van belőle egy példánya?

– Igen... Jegyben jártunk, mikor...

– Senki más nem birtokolja ezt a fényképet?

A hölgynek nem sok hiányzott, hogy sírva fakadjon. Ajkának remegése elárulta zavarát.

– Senki...

– Köszönöm a felvilágosítást, asszonyom.

Ahogy kifelé ment, egy kislány surrant az előszobába. Maigret-nek nem volt rá szüksége, hogy pontosabban megnézze a vonásait. Pietr, a lett élő képmása volt!

– Olga! – szólt rá az anyja, és egy félig nyitott ajtó felé tuszkolta. A felügyelő ismét odakint volt, az esőben és a szélben.

– Viszlát, asszonyom.

Látta még a nőt egy pillanatig az ajtóban állva, és úgy érezte, hogy teljes bizonytalanságban hagyja őt maga mögött, miután hívatlanul megzavarta jól fűtött villájában.

Több más, meghatározhatatlan, ám alapvetően félelemmel vegyes érzés is tükröződött az ajtót bezáró asszony szemében.