3. A hajtincs

 

 

Éjfél felé járt, mikor Maigret megérkezett a Quai des Orfévres-n lévő irodájába. A vihar hatalmas erővel tombolt. Hevesen tépázta a rakparti fák koronáját, a mosoda-hajó oldalát hullámok csapkodták.

A rendőrség épülete szinte teljesen elhagyatott volt. Jean azonban még mindig a helyén ült a kis előszobában, innen áttekinthette a folyosókat, amelyekről az üres irodák hosszú sora nyílt.

Az őrök felől hangfoszlányok hallatszottak. Néhol egy ajtó mögül fény szűrődött ki: egy felügyelő vagy nyomozó irodájából, aki valamely ügyön dolgozott. Az udvaron a kapitányság egyik autója berregett.

– Torrence visszaért már? – érdeklődött Maigret.

– Mostanában kell megjönnie.

– A kályhám?

– Muszáj volt kicsit kinyitnom az ablakot, olyan meleg volt magánál. A falakon folyt le a víz!

– Rendelj nekem pár pohár sört és szendvicseket. De ne kicsiket, jól megpakolva kérem!

Benyitott egy ajtón, és beszólt:

– Torrence!

Torrence őrnagy követte az irodájába. Mielőtt eljött volna a Gare du Nord-ból, Maigret felhívta, hogy folytassa az ottani nyomozást.

A felügyelő negyvenöt éves volt. Torrence épphogy csak harminc. Ám már kialakult benne valami keménység, ami szinte Maigret hasonmásává tette.

Sok nyomozásban vettek részt együtt, anélkül, hogy egy felesleges szót szóltak volna egymáshoz.

A felügyelő levette kabátját, felöltőjét, meglazította nyakkendőjét. Odaállt a kályha mellé, háttal a tűznek, hagyta, hogy kicsit átmelegedjen a teste, majd megkérdezte:

– Nos?

– Az ügyészség sürgősséggel ült össze. A helyszínelők fotókat készítettek, de nem találtak ujjlenyomatot. Az áldozatét kivéve, természetesen! Nem egyezik semelyikkel a nyilvántartásból.

– Ha jól emlékszem, a szolgálatnak nincs meg a lett ujjlenyomata.

– Csak a személyleírása. Nincs róla sem ujjlenyomat, sem a testméretei.

– Tehát nincs bizonyíték arra, hogy a halott valaki más volna, mint Pietr, a lett.

– De arra sem, hogy ő az!

Maigret előhalászta a pipáját, és egy dohányzacskót, amelyben csak egy kis barna törmelék maradt. Torrence automatikus mozdulattal egy csomag szürke dohányt nyújtott felé.

Csendben voltak, csak a dohány zizegése hallatszott. Majd léptek és egymáshoz koccanó üvegek zaja hallatszott az ajtó mögül, ezért Torrence odament, és kinyitotta.

A Brasserie Dauphine pincére lépett be, és egy tálcát tett az asztalra, hat pohár sörrel és négy jól megtömött szendviccsel.

– Ennyi elég lesz? – kérdezte, mert látta, hogy Maigret nincs egyedül.

– Elég.

A felügyelő enni és inni kezdett, nem hagyva abba a dohányzást sem, és egy pohár sört az őrmester felé tolt.

– Szóval?

– Kikérdeztem a vonat személyzetének minden tagját. Kiderült, hogy egy férfi jegy nélkül utazott. A halott vagy pedig a gyilkos! Úgy vélik, hogy Brüsszelben szállt fel a vonatra, az átellenes peronról. A pullmankocsikban könnyebb elrejtőzni, mint a többiben, mert nagy tárolóhely van a csomagoknak. A lett teát ivott Brüsszel és a határ között, és átnézett egy halom francia és angol nyelvű újságot, több gazdasági lapot is. Maubeuge és Saint-Quentin között kiment a mosdóba. A pincér emlékszik rá, mert mikor elment mellette, rendelt egy whiskyt.

– És aztán visszament a helyére?

– Negyedóra múlva ott ült a whiskyje előtt. De a pincér nem látta visszamenni.

– Később senki se próbált kimenni a vécére?

– De igen! Egy utas rázni kezdte a kilincset. Nem működött a zár. Csak mikor megérkeztek Párizsba, akkor sikerült az egyik kalauznak kifeszítenie, és akkor vették észre, hogy reszelékkel tömték el a zárat.

– Egész addig senki se látta a másik Pietrt?

– Senki! Pedig biztos felfigyeltek volna rá, mert olyan ócska ruhát viselt, amilyenben nem szokás luxusvonaton utazni.

– A golyó?

– Közvetlen közelről érte. Hat milliméteres automata pisztoly. Olyan mély égést okozott, hogy az orvos szerint önmagában az elég lett volna, hogy beálljon a halál.

– Dulakodásra utaló nyomok?

– Egyáltalán nincsenek! A zsebei üresek.

– Tudom...

– Viszont ezt találtam! A kabát egy kis belső zsebében, gombbal lezárva.

Torrence elővett a tárcájából egy kis selyempapír tasakot, amelyben barna hajtincs lapult.

– Kérem...

Maigret tovább falatozott és ivott.

– Női hajszálak vagy gyereké?

– Női, a törvényszéki orvos szerint. Otthagytam nála pár hajszálat, megígérte, hogy alaposan megnézi.

– A boncolás eredménye?

– Tízkor már vége volt. Valószínű életkor: harminckét év. Magasság: 1 méter 68 centi. Nincs örökölt testi hiba. Az egyik vese elég rossz állapotban van, amiből alkoholizmusra lehet következtetni. A gyomorban teát találtak, és majdnem teljesen megemésztett ételt, azt nem lehetett a helyszínen kielemezni. Holnap fogják megvizsgálni. A vizsgálat után a törvényszéki orvostani intézetben tárolják majd a testet, lefagyasztva.

Maigret megtörölte a száját, elfoglalta kedvenc helyét a kályha előtt, kinyújtotta kezét, amelybe Torrence reflexszerűen beletette a dohányzacskót.

– Én pedig – mondta a felügyelő – láttam Pietrt, illetve azt, aki a helyébe lépett. Bejelentkezett a Majesticbe, Mortimer-Levingstonnal vacsorázott, úgy tűnik, megbeszélt találkozó volt.

– A milliárdossal?

– Igen! A vacsora után Pietr visszament a szobájába. Figyelmeztettem az amerikait. Mortimer is felment. Alighanem közös programot terveztek estére hármasban, mert rögtön ezután Mortimer asszony kiöltözve jelent meg odalent. Tíz perccel később derült ki, hogy a két férfi eltűnt. A lett kevésbé feltűnő öltözetre cserélte a szmokingját. Kalapot is tett fel, így a portás konyhai dolgozónak nézhette. Levingston pedig abban az esti öltönyben távozott, amiben vacsorázott.

Torrence nem mondott semmit. Hosszú csend következett, hallani lehetett az ablaküvegeket megrezegtető szél süvítését, és a kályha mormolását is.

– A csomagok? – kérdezte végül Torrence.

– Átnéztük. Semmi. Csak ruha, alsónemű, a nagy luxusban utazók minden holmija. De semmilyen személyes irat. Mortimer asszony megesküdne rá, hogy a férjét megölték.

 

Valahol harangoztak. Maigret kinyitotta íróasztalának fiókját, ahová délután a lettel kapcsolatos sürgönyöket tette.

Aztán megnézte a térképet. Ujját végighúzta a Krakkó-Bréma-Amszterdam-Brüsszel-Párizs vonalon.

Saint-Quentin környékén várakozni kell: egy halottat találtak.

Párizsban a vonat útja megszakad. Két férfi eltűnik a Champs-Élysées kellős közepén.

Mindössze bőröndök maradnak egy lakosztályban, és Mortimer-Levingston asszony, akinek éppolyan üres a feje, mint a lett bőröndje a szoba közepén. Maigret pipája bosszantó, bugyborékoló hangot hallatott, ezért a felügyelő egy másik fiókból elővett egy tyúktollas ládikát, kipucolta a pipa csutoráját, majd kinyitotta a kályha ajtaját, és bedobta a piszkos tollakat.

Négy pohár sört ittak meg, csak némi hab maradt a poharakban. Valaki kijött egy szomszédos irodából, kulcsra zárta az ajtót, és végigment a folyosón.

– Ő már végzett! – jegyezte meg Torrence. Lucasra utalt. Kollégájuk aznap éjjel két drogkereskedőt tartóztatott le, mivel egy újgazdag fiacskája kitálalt az illetőkről.

Maigret megpiszkálta a tüzet, és kivörösödött fejjel egyenesedett fel. Gépiesen megfogta a selyempapír tasakot, kivette a tincset, és a fény elé tartotta. Majd ismét megállt a térkép előtt, amelyen a lett utazásának láthatatlan vonala valódi görbét, szinte félkört írt le.

Miért ment el Krakkóból Brémáig, mielőtt elutazott Párizsba?

Maigret-nek még mindig a kezében volt a selyempapír tasak.

– Arckép lehetett benne – mormolta.

Valóban, egy olyan tasak volt, amiben a fényképészek adják oda a fotót az ügyfeleknek. Olyasféle tasak, amilyet már csak vidéken és kis falvakban használnak, egykor album méretnek hívták. A fotó, amelyet egykor ebbe a tasakba tettek, bizonyára egy nagyobb karton, fél képeslap nagyságú, amelyre a portrét vékony, elefántcsontszínű réteggel vitték fel.

– Van még valaki a laboratóriumban? – kérdezte egyszer csak a felügyelő.

– Azt hiszem, igen. A vonaton talált hulla ügyén dolgozhatnak, most hívhatják elő a negatívokat.

Már csak egyetlen pohár sör maradt az asztalon. Maigret egy hajtásra kiitta, és felvette a felöltőjét.

– Elkísér? Ezekre a fotókra általában rányomják a fényképész nevét és címét.

Torrence rájött, mit akar a felügyelő. Bonyolult elágazású folyosókon és lépcsőkön mentek a főkapitányság padlásteréig, ahol az ügyészségi nyomozók laborjába értek.

Egy szakértő elvette a papírt, megtapogatta, mintha meg is szagolta volna. Ezt követően egy erős nagyítólencse alá tette, és maga felé húzott egy guruló tálcán álló, különös kinézetű szerkezetet.

Az elv egyszerű: egy fehér papírlapra, amely bizonyos időn át egy dombornyomású vagy tintával írt lappal érintkezik, végül rárakódik valami a másik lap betűiből. Ennek jelei szabad szemmel nem láthatóak. Ám a fényképész képes megjeleníteni a lenyomatot. Volt egy kályha is a szobában, így Maigret el volt látva minden szükségessel. Egy óráig maradt mellette, pipázva, míg Torrence a fel-lejáró fényképészt követte.

Végül kinyílt a sötétkamra ajtaja. Egy hang bejelentette:

– Megvan!

– Valóban?

– Az arckép felirata: Léon Moutet, művészi fotó, Belga rakpart, Fécamp.

Szükség volt a szakértő tapasztalt pillantására, hogy kisilabizálja a felirat alig látható nyomait a papíron, amelyen Torrence csak halvány foltokat látott.

– Akarják látni a holttest fotóit? – kérdezte jókedvűen a fényképész. – Jól sikerültek! Pedig alig volt hely a vonat mosdójában. Képzeljék, a plafonra kellett felakasztani a készüléket!

– Csatlakozik a városi hálózatra? – mutatott Maigret a telefonra.

– Igen... Kilenc óra után nincs ott a telefonos kisasszony. Akkor közvetlen tudom hívni a várost.

A felügyelő felhívta a Majesticet, egy tolmács vette fel a telefont.

– Mortimer-Levingston úr visszaért már?

– Utánanézek, uram! Kihez van szerencsém?

– Rendőrség!

– Még nem jött vissza.

– Oswald Oppenheim úr sem?

– Nem, ő sem.

– Mit csinál Mortimer asszony?

Csönd.

– Azt kérdem, mit csinál Mortimer felesége?

– A hölgy... azt hiszem, a bárban tartózkodik...

– Vagyis be van rúgva?

– Ivott pár koktélt, igen. Azt mondja, addig nem megy fel a szobájába, míg vissza nem ér a férje. Maga szerint...

– Igen?

– Halló! Itt az igazgató! – szólt a kagylóba egy másik hang. – Van valami új fejlemény? Mit gondol, az újságok lehozzák majd az esetet?

Maigret minden további nélkül letette a kagylót. A fényképész kedvéért vetett egy pillantást a száradni kiakasztott fotókra, amelyek még nedvesen csillogtak.

Ugyanakkor beszélni kezdett Torrence-hez.

– Maga, öregem, menjen vissza a Majesticbe. Ne zavartassa magát az igazgató akadékoskodása miatt.

– És maga, főnök?

– Én az irodámban leszek. Fél hatkor indul egy vonat Fécamp-ba. Nincs értelme hazamenni, és felébreszteni a feleségem. Mondja csak... A sörözőnek még nyitva kell lennie. Ha arra megy, rendeljen nekem egy pohárral.

– Eggyel? – ismételte meg Torrence ártatlan hangon.

– Lekötelezne, öregem! A pincér úgyis elég ravasz ahhoz, hogy három vagy négy pohárnak értse. És pár szendvicset is kérek hozzá.

Egymás mögött lépdeltek le a végeérhetetlen lépcsőn.

A fekete inget viselő fényképész, ahogy magára maradt, elégedetten nézegette a fotókat, amelyeket lassan leszedett, és elkezdte megszámozni őket.

A fagyos udvaron a két rendőr elvált egymástól.

– Ha valami miatt ott kell hagynia a Majesticet, hívjon közülünk valakit, aki helyettesíti – rendelkezett a felügyelő. – Ott fogom keresni, ha szükség lesz rá...

Majd visszament az irodájába, és felszította a tüzet, olyan erővel, hogy kis híján eltört a szenet tartó rács.