16. Férfi a sziklán

 

 

Bornier ügynök csak nemrég került a szolgálathoz, és nagyon meglepődött, mikor látta maga előtt elfutni főnökét, aki még neki is ütközött, ám nem mondott semmit, a villa kapuját pedig nyitva hagyta.

Kétszer is utánaszólt:

– Felügyelő! Felügyelő!

Maigret nem fordult meg. Csak pár pillanat múlva lassított léptein, mikor elért az Étretat utcába, ahol néhány járókelő sétálgatott; jobbra fordult, átlépdelt a rakpart sáros földjén, és továbbfutott a móló felé.

Még száz métert se tett meg ebben az irányban, mikor egy női alakot pillantott meg. Irányt változtatott, hogy közelebb menjen el mellette. Épp egy halászhajót rakodtak ki, amelynek köteleiről karbidlámpa lógott.

Maigret megállt, arra várva, hogy a nő elérjen a fény körébe, és Swaan asszony zaklatott arcát pillantotta meg. A tekintete zavart volt, a léptei gyorsak, esetlenek, mintha pocsolyákat kellene kerülgetnie, és csak a csoda folytán tudna túljutni rajtuk.

A felügyelő már-már megszólította, és tett is felé pár lépést. Ám maga előtt látta az elhagyatott mólót, egy hosszú, fekete árnyat a sötétben, amelyet két oldalról hullámok nyaldostak.

Ebbe az irányba sietett. Elhaladt a halászhajó mellett, itt már nem látott egy lelket sem. Az éjszaka sötétjében csak a kikötő bejáratának zöld és piros jelzőlámpái égtek. A sziklán álló világítótorony tizenöt másodpercenként széles fénysávot vetett a tengerre, majd villámgyorsan a sziklás partra szórta sugarait, amely kísértetiesen bukkant fel, és tűnt el megint a sötétben.

Maigret súrolta a kikötőoszlopokat, elért a cölöpökön álló stégre, ahol a hullámok lármája vette körül.

Tekintete a sötétséget kémlelte. Egy hajó kürtjének hangja ütötte meg a fülét, amely el akarta hagyni a kikötő öblét.

Vele szemben a tenger sötét, morajló tömege. Mögötte a falu a boltjaival, piszkos járdáival.

Gyors léptekkel haladt, néha megállt, és egyre növekvő aggodalommal nézett körül.

 

Nem ismerte a környéket, felesleges kerülőt tett, mikor le akarta vágni az utat. A cölöpökön álló stég egy jelzőfény lábáig vezette, amelyen három fekete gömb függött, öntudatlanul is megszámolta őket.

Távolabb a korlátnak dőlt, a széles, tajtékzó hullámok fölé, amelyek a partra érve a sziklák csúcsai közt terültek szét.

Kalapja lerepült a fejéről. Utánaszaladt, de nem tudta elkapni, beesett a tengerbe. A sirályok éles kiáltásokat hallattak, néha egy fehér szárny rajzolódott ki az égen.

Talán Swaan asszony nem talált senkit a megbeszélt helyen? Talán a másik már nincs is ott? Talán halott?

Maigret nem maradt tovább a stégen, mert meg volt győződve róla, hogy minden perc számít. Elérkezett a zöld fényhez, körbejárta a vasállványokat, amelyek a lámpát tartották.

Senki! A hullámok egymás után ostromolták a gátat, felhorgadva, megtörve, szétfolyva egy nagy fehérlő hasadékban, majd újabb lendülettel tértek vissza.

Egymáshoz súrlódó kavicsok zaja. Az üres kaszinó épületének határozatlan körvonalai.

Maigret tekintete a férfit kereste.

Visszafordult, és a parton kezdett járkálni, a sötétben hatalmas krumplikhoz hasonlító kövek között.

Ugyanolyan magasságban volt, mint a hullámok. Vízcseppek permeteztek az arcára.

Ekkor figyelt fel rá, hogy éppen apály van, és a mólót fekete sziklák gyűrűje veszi körül, amelyek között habzott a víz.

Csak egy csoda folytán vette észre a férfit. Először mozdulatlan tárgynak tűnt: egy elmosódó árnyalak a többi között.

Figyelmesen nézte. Az utolsó sziklán állt, amelynél a víz a legbüszkébben horgadt fel, hogy aztán permetezve szóródjon szét.

Egy élő, mozgó alakot látott...

Maigret-nek, hogy elérjen odáig, át kellett bújnia a stég oszlopai között, amelyen pár perccel azelőtt ment végig.

A kő tele volt algával, csúszott rajta a cipője talpa. Csattogó zaj hallatszott, amely mintha számtalan apró zörejből állt volna össze, talán több száz, a kavicsok közt menekülő rák keltette, vagy a levegőbuborékok kipukkanása, esetleg a kagylók észlelhetetlen rezgése; kagylók borították ugyanis a cölöpök alsó felét.

Maigret egyszer megcsúszott, és térdig belesüllyedt egy pocsolyába.

Már nem látta a férfit, de jó irányba haladt.

A másik bizonyára akkor jutott el idáig, mikor a tenger még alacsonyabb volt, mivel a felügyelőnek hirtelen kétméteres tócsa állta útját. Jobb lábával próbálta kitapogatni, közben kis híján felbukott.

Végül a cölöpök tartógerendáiban kapaszkodott meg.

Ezekben a pillanatokban jobb, ha senki nem látja az embert. Olyan mozdulatokat tesz, amikre nincs felkészülve. Csetlik-botlik, mint egy ügyetlen akrobata. De mégis halad előre, úgyszólván a tehetetlenségi erőtől hajtva.

Az ember elesik, és újra felkel. Méltóság, elegancia nélkül tocsog a sárban.

Maigret megsebesült az arcán, de később nem emlékezett rá, hogy akkor-e, mikor hasra esett a köveken, vagy egy, a gerendákból kiálló szög sértette fel.

Ismét megpillantotta a férfit, bár kétkedett érzékei megbízhatóságában, annyira mozdulatlan volt, annyira hasonlított a kövek egyikére, amelyek messziről emberi alakoknak tűnnek.

Kicsit közelebb érve érezte, a víz már a lába között csapkod, márpedig ő nem volt tengerész.

Öntudatlanul is gyorsabban tört előre.

Végül eljutott azokhoz a sziklákhoz, amelyeken a férfi állt az imént. Egy méterrel magasabban állt, tíz vagy tizenöt méterrel arrébb.

Nem vette elő a revolverét, lábujjhegyen próbált továbbmenni, amennyire ezen a terepen képes volt rá. Pár kődarabot lesodort, de zajukat elnyomta a hullámverés.

Majd hirtelen, minden átmenet nélkül a megmerevedett alakra vetette magát, könyökével átkulcsolta a nyakát, és hátrahúzta.

Majdnem lecsúsztak a hullámok közé, amelyek itt erősebbek voltak, mint a part többi részén. Csak a véletlennek köszönhetően maradtak a sziklán.

Ha tízszer megpróbálták volna megismételni a mozdulatot, tízszer rosszul sikerült volna.

A férfi, aki nem látta támadóját, úgy tekergett, mint egy angolna. Bár a feje le volt szorítva, a teste akkora ruganyossággal mozgott, ami ilyen körülmények közt szinte emberfelettinek tűnt.

Maigret nem akarta megfojtani. Mindössze megpróbálta mozdulatlanná tenni, fél lábával az utolsó cölöpnek támaszkodva. Ez a láb tartotta meg mindkettejüket.

Ellenfele ellenállása hamar kifulladt. Nem volt több ösztönös, állati reakciónál.

Amióta felfogta, mi történik, de legalábbis amióta meglátta Maigret-t, akinek feje az arcát súrolta, nem mozdult többet.

Hunyorgással a felügyelő értésére adta, hogy megadja magát, és mikor a torka felszabadult, bizonytalanul a tenger mozgó tömegére mutatott, és még megbicsakló hangon mondta:

– Vigyázni kell...

 

– Nem akar egy kicsit beszélgetni, Hans Johannson? – kérdezte Maigret, közben ujjai a nyálkás algába mélyedtek.

Később el kellett ismernie, hogy ellenfele ebben a pillanatban egy rúgással a vízbe lökhette volna.

Csak egy másodperc ideje lett volna erre, ám Johannson, aki az első cölöpnél guggolt, nem használta ki a lehetőséget.

Később Maigret azt is őszintén bevallotta, hogy egy pillanatig foglyának lábába kellett kapaszkodnia, hogy felmásszon a szikla oldalán.

Ezután mindketten egy szó nélkül elindultak visszafelé. A tenger szintje tovább emelkedett. A parttól két lépésre ugyanaz a tócsa állta útjukat, amely a felügyelőt megállásra késztette, és amely azóta mélyebbé vált.

A lett merészkedett előbb a tócsába. Három méter után elvesztette az egyensúlyát, elmerült, majd köpködve felállt a derékig érő vízben.

Maigret előrelendült. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert az volt a benyomása, hogy nem bír a felszínen tartani egy ilyen súlyos testet.

A két férfi csuromvizesen, csöpögve ért ki a tócsa másik oldalára.

– Az asszony árulta el? – kérdezte a lett színtelen hangon, amelyben nem volt semmi. Jobban mondva semmi olyan, ami életben tarthat egy embert.

Maigret-nek jogában állt volna hazudni.

Mégis így szólt:

– Nem mondott semmit. De én tudom...

Nem maradhattak ott. A szél miatt ruháik jeges burokká váltak. Előbb a lettnek kezdett el vacogni a foga. A hold halvány fényénél Maigret látta kékülő ajkait. Nem viselt bajuszt. Ez Fedor Jurovics nyugtalan arca volt, a pszkovi kisfiúé, aki majd' felfalta testvérét a szemével. Ám a tekintetében, amely ugyanolyan zavarodott és szürke volt, most kegyetlen merevség tükröződött.

Háromnegyed fordulatot téve jobbra a két férfi látta a két vagy három fénylő ponttal tűzdelt sziklafalat: a villák fényei, köztük Swaan asszonyé.

És mikor a világítótorony fénye végigfutott a sziklán, sejteni lehetett a tető vonalait, amely alatt ott lapult a két gyermek és az ijedt cselédlány.

– Jöjjön – mondta Maigret.

– A rendőrségre?

A hang lemondó volt, vagy inkább közömbös.

– Nem...

 

Maigret ismert egy hotelt a kikötőben, a Chez Léon nevűt, ahol felfedezett egy csak nyáron használatos bejáratot, a Fécamp-ban vendégeskedő strandolok használták. Ez az ajtó egy olyan szobára nyílt, amelyet szezon idején átalakítottak komfortos étkezővé.

Télen a halászoknak elég volt a kávézó, ahol ihattak, kagylót és heringet ehettek.

Maigret ezen az ajtón nyitott be. Kísérőjével átkelt a félhomályba borult termen, majd a konyhába értek, ahol a kis cselédlány döbbenten sikkantott fel.

– Hívd ide a vendéglőst...

A lány a helyén maradva elkiáltotta magát.

– Léon úr! Léon úr!

– Egy szobát szeretnénk – mondta a felügyelő, mikor Leon úr előkerült.

– Maigret úr! Hiszen ön teljesen átázott! Talán...

– Egy szobát kérnénk, minél előbb!

– Nincs sehol begyújtva! És egy palack nem elég ahhoz...

– Csak akad két háziköntöse?

– Természetesen! A sajátjaim. De...

A tulaj három fejjel volt alacsonyabb a felügyelőnél!

– Hozza ide őket!

Felmásztak egy meredek, éles fordulókkal tarkított lépcsőn. A szobában tisztaság fogadta őket. Léon úr maga csukta be a spalettát, és egy javaslattal is előállt:

– Egy grogot, ugye? És poharakat.

– Így van. De főleg a köntösöket.

Maigret és a furcsa idegen

Mert Maigret érezte, hogy megint kezdi hatalmába keríteni a betegség, a hideg súlyosbította az állapotát. Mellkasának sebesült fele mintha eljegesedett volna.

A két férfi között pár perc alatt a lakótársak bizalmas légköre alakult ki. Egymás előtt vetkőztek le. Léon úr is megérkezett, karján két háziköntössel.

– A nagyobbat kérem! – mondta a felügyelő.

A lett összehasonlította őket.

Ahogy Maigret felé nyújtotta a ruhát, észrevette az átázott kötést a seben, és arcán ideges rándulás futott végig.

– Ki kell venni két vagy három bordámat, pár napon belül.

Csend következett, amelyet Léon úr szakított meg az ajtó mögül, ahogy bekiáltott:

– Minden rendben?

– Jöjjön csak be!

Maigret-nek csak térdéig ért a köntös, kilátszott alóla erősen szőrös vádlija.

A lett, aki alacsony volt és sovány, szőke hajával, nőies bokájával ebben az öltözékben egy bohóc eleganciájával bírt.

– A grog azonnal érkezik. Jobb, ha megszárítom a ruháikat, nem igaz?

Léon úr felnyalábolta a két csöpögő kupacot, és a lépcső tetején elkiáltotta magát:

– Henriette, mi lesz a groggal?

Majd visszatért, hogy megkérje őket valamire:

– Ne beszéljenek túl hangosan... A szomszéd szobában egy Le Havre-i kereskedő száll meg. Holnap reggel ötkor indul a vonata.