7. A harmadik szünet

Maigret az előcsarnokban nem látta kollégáját, Torrence-t. Egy első emeleti szobában akadt rá, ahol remek vacsorát szolgáltak fel neki. Az őrnagy az érkező felé kacsintott.

– Az igazgató hozatta az ételt! – magyarázott. – Jobban örül neki, ha itt vagyok, mint odalent. Szinte könyörgött, hogy fogadjam el ezt a szobát és az ennivalót, amit felszolgálnak.

Suttogva beszélt. Egy ajtó felé mutatott.

– Mortimeréké a szomszéd szoba.

– Visszajött már Mortimer?

– Reggel hat körül, csuromvizesen, sárosan, mérgesen, a ruhája csupa kréta volt vagy mész.

– Mondott valamit?

– Semmit. Próbált észrevétlenül bejutni a szobájába. De szóltak neki, hogy a felesége a bárban vár rá. Várta is! Mortimer asszony közben meghívott egy italra egy brazil házaspárt. A bár csak miattuk maradt nyitva. A jóasszony iszonyúan berúgott.

– Aztán?

– A férje elsápadt, húzta a száját. Hidegen köszönt a két brazilnak, aztán megfogta a felesége karját, és szó nélkül elvezette. Szerintem a nő délután négyig egyfolytában aludt. Addig semmi zaj nem volt a szobájukban. Aztán suttogást hallottam. Mortimer leszólt, hogy vigyék fel neki az újságokat.

– Remélem, az újságok semmit se írtak az esetünkről?

– Semmit! Ahogy meghagytuk nekik. Csak egy rövid hírt közöltek arról, hogy egy holttestet találtak az Északi Csillagon, és a rendőrség öngyilkosságra gyanakszik.

– Aztán?

– A boy citromlevet vitt nekik. Hatkor Mortimer körülnézett a hallban, párszor elment mellettem, aggódónak tűnt. Kódolt táviratokat küldött a New York-i bankjának és a titkárának, aki pár napja Londonban van.

– Ez minden?

– Egyelőre igen. Most fejezik be az ebédet. Kagyló, sült csirke, saláta. A személyzet mindenről értesít. Az igazgató örül, hogy el tudott ide dugni, nem győz a kedvemben járni. Az előbb is bejött, és mondta, hogy Mortimerék jegyet vettek a Gymnase-be. L'Épopée. Négyfelvonásos darab, a fene tudja már, ki írta.

– Pietr lakosztálya?

– Semmi! Senki se ment be. Kulcsra zártam az ajtót, és egy kis viaszt nyomtam a kulcslyukba, így mindenképp észreveszem, ha bemegy valaki.

Maigret elvett egy csirkecombot, fesztelenül elfogyasztotta, miközben a kályhát kereste a szobában, ám hiába. Végül leült a radiátorra, és megkérdezte:

– Innivaló nincs?

Torrence töltött neki egy pohár kitűnő macon fehérbort, amelyet egy hajtásra megivott. Ekkor kopogtak az ajtón: az egyik alkalmazott lépett be, egy összeesküvő arckifejezésével.

– Az igazgató úr megkért, hogy közöljem önökkel, a Mortimer házaspár kérette a kocsiját.

Maigret a finomságokkal teli asztalra pillantott, éppolyan szomorúan, ahogy az imént irodájában a kályhát nézte.

– Majd én megyek – mondta lemondóan. – Maga maradjon itt!

Kicsit rendbe szedte magát a tükör előtt, megtörölte a száját és az állát. Nem sokkal később már egy taxiban várta, hogy Levingstonék helyet foglaljanak a limuzinjukban.

Hamarosan fel is tűntek. A férfin fekete kabát volt, amely alatt öltönyt viselt, a hölgy szőrmébe burkolózott, mint előző este. Fáradt lehetett, mert férje diszkréten, fél karjával támogatta. Az autó zajtalanul elindult.

Maigret nem sejtette, hogy a Gymnase-ban aznap premier van, kis híján kívül rekedt. A rendőrök sorfalat álltak a bejárat előtt. Az eső ellenére bámészkodók állták körül a kocsijukból kilépő vendégeket.

A felügyelőnek a színigazgatótól kellett engedélyt kérnie, őt keresve végigsétált a folyosókon, ahol kilógott a többi vendég közül, mert csak ő viselt egyszerű felöltőt.

Az igazgató dühösen integetett a kezével.

– Lekötelez az érdeklődése, uram! De maga a huszadik, aki azt kéri, hogy szorítsak neki egy kis helyet. Nincs több hely! És az öltözéke sem alkalomhoz illő!

Az igazgatót mindenfelől szólongatták.

– Látja? Most képzelje magát a helyembe!

Maigret végül egy ajtó mellett állt meg, a jegy szedő hölgyek és a programfüzetek mellett.

Mortimer-Levingstonék egy páholyban ültek. Hatan foglaltak helyet benne, köztük egy hercegnő és egy miniszter is. Az emberek jöttek-mentek, kezet csókoltak, egymásra mosolyogtak.

A színpadi függöny mögül napfényes kert tűnt elő. Pisszegések, suttogás, lábak topogása. Végül megszólalt a színész, eleinte bizonytalanul, majd bátrabban, megteremtette a hangulatot.

Ám a késők még ekkor is érkeztek, így újrakezdődött a pisszegés. Valahol felkacagott egy nő.

Mortimer nagyobb úrnak nézett ki, mint eddig bármikor. Csodás frakkot viselt. A fehér ingmell kiemelte bőrének elefántcsontszínét.

Vajon látta Maigret-t? Vagy nem? Az egyik jegyszedő ülőalkalmatosságot hozott a felügyelőnek, amelyet egy fekete selyemruhát viselő, kövér hölggyel kellett megosztania, az egyik színésznő mamájával.

Első szünet, majd a második. Nagy jövés-menés a páholyokban. Színlelt lelkesedés. Üdvözlő gesztusok a földszinten és az emeleten ülők között.

A folyosón, az előtérben és az oszlopok között felbolydult méhkasként zsongott a tömeg. Neveket suttogtak, maharadzsákét, bankárokét, államférfiakét, művészekét.

Mortimer háromszor hagyta ott a páholyát, feltűnt egy másikban a színpad mellett, aztán a földszinten, egy korábbi miniszterelnökkel társalgott, akinek öblös nevetését húsz sorral arrébb is hallani lehetett.

A harmadik felvonás vége. Virágok a színpadon. Lelkes taps egy soványka színésznőnek. Az összecsukódó ülések zaja, cipők kopogása a parketten.

Mikor Maigret visszafordult az amerikaiak páholya felé, Mortimer-Levingstonnak nyoma veszett.

A negyedik, egyben utolsó felvonás előtti szünet. Néhány kivételezett néző ekkor juthatott be a kulisszák mögé, a színészek, színésznők öltözőibe. Mások a ruhatárhoz siettek. Nyugtalankodás a kocsik és taxik miatt.

Maigret tíz értékes percet vesztegetett el azzal, hogy a színházban kereste az amerikait. Majd hajadonfőtt, kabát nélkül ment ki érdeklődni az épület elé, kikérdezte a rendőröket, a biztonsági őröket, a rendfenntartókat.

Végül kiderült, hogy Mortimer olívazöld kocsija az imént hajtott el. Megmutatták neki, hol parkolt: egy bisztró előtt, amelyet a jegy árusok látogattak.

Az autó a Porté Saint-Martin felé indult. Az amerikai nem kérte ki a kabátját.

Odakint a nézők kis csoportokban álldogáltak a friss levegőn, mindenütt, ahová behúzódhattak az eső elől.

A felügyelő zsebre dugott kézzel, gondterhelt arccal pipázott. Megszólalt a gong. A tömeg visszaáramlott a nézőtérre. A rendfenntartók is eltűntek, hogy megnézzék az utolsó felvonást.

A körutak kezdtek elnéptelenedni, ahogy este 11 körül megszokott. A lámpák fényénél kirajzolódó, szitáló eső ritkábbá vált. Egy moziból az utcára tódultak a látogatók, lekapcsolták a fényeket, és bezárták az ajtót, miután bevitték a reklámtáblákat az utcáról.

Egy zöld csíkkal jelölt lámpa alatt többen buszra vártak. Mikor megjött, kis vita alakult ki, mivel elfogytak a jegyek. Egy rendőr beavatkozott, és még akkor is egy felháborodott, kövér férfival vitatkozott, mikor a busz már régen elment.

Végül egy limuzin gördült az aszfaltra. Az ajtó abban a pillanatban kinyílt, ahogy a sofőr fékezett. Mortimer-Levingston frakkban és fejfedő nélkül, fürgén lépdelt fel a lépcsőn a bejáratnál kiszűrődő meleg fénybe.

Maigret a sofőrt nézte, egy száz százalékig amerikainak tűnő, zord képet vágó férfit, kiugró állkapoccsal; mozdulatlanul ült, mintha megmerevedett volna egyenruhájában.

A felügyelőnek csak egy párnázott ajtón kellett benyitnia. Mortimer a páholya hátuljánál állt. Egy szarkasztikus színész hadarta el végső mondatait. Legördült a függöny. Virágok, tapsorkán.

Tolakodás a kijárat felé, pisszegések. A színész elkiáltotta a szerző nevét, és érte ment a nézőtérig, hogy a színpad közepére kísérje.

Mortimer néhány hölgynek kezet csókolt, néhány úrral kezet fogott, és öt frank borravalót hagyott a ruhatárosnak, aki odaadta a kabátját.

A felesége sápadt, szeme alatt lila táska. Mindketten beültek az autóba, ám egy kis ideig nem indultak el. A pár vitatkozni kezdett. Levingston asszony idegesen tiltakozott valami ellen. A férje cigarettára gyújtott, öngyújtóját ingerült mozdulattal oltotta el.

Végül bemondtak valamit a hangosbemondóban, és az autó elindult, Maigret-vel a nyomában.

Este fél egy. La Fayette utca. A Szentháromság-templom fehér tornyait állványok vették körbe. Clichy utca.

A limuzin a Fontaine utcában állt meg, a Pickwick's bárral szemben. A portás kék és arany díszítésű ruhát viselt. Ruhatár. Vörös, fodros függönyök, tangó dallamfoszlányai.

Maigret is belépett, és az ajtó mellett telepedett le, egy asztalnál, amely bizonyára mindig szabad volt, mert a leghuzatosabb helyen állt.

Mortimerék a dzsesszzenekar közelében foglaltak helyet. Az amerikai megnézte az étlapot, és kiválasztotta a menüt. Egy előtáncos meghajolt a felesége előtt, aki elfogadta a felkérést. Levingston mereven figyelte a táncoló párt. Az asszony váltott pár szót a partnerével, de egyszer se fordult a sarok felé, ahol Maigret ült.

Itt, az estélyik és frakkok között pár hétköznapi ruhát viselő külföldi is helyet foglalt. A felügyelő egy kézmozdulattal elhárította a személyzet egyik hölgytagját, aki le akart ülni mellé az asztalhoz. Letettek elé egy üveg pezsgőt, amelyet nem illett visszautasítani.

Mindenütt szerpentinek lógtak. Kis pamutlabdák repkedtek. Az egyik orron találta a felügyelőt, aki mérgesen pillantott az öreg hölgy felé, aki megcélozta.

Mortimerné időközben visszaült a helyére. A táncos egy ideig téblábolt a parketten, aztán a kijárat felé indult, és rágyújtott.

Majd hirtelen széthúzta a vörös függönyt, és eltűnt. Úgy három perc múlva Maigret-nek eszébe jutott, hogy körülnézzen odakint, de a táncos már nem volt ott.

Ezután hosszú, unalmas percek következtek. Mortimerék bőségesen vacsoráztak: kaviárt, szarvasgombát pezsgőben, homárt amerikai módra és sajtot.

Mortimer asszony nem táncolt többet.

Maigret ki nem állhatta a pezsgőt, de mivel szomjas volt, apró kortyokban mégis ivott belőle. Evett az asztalra tett pörkölt mandulából, ami csak növelte a szomját.

A karórájára pillantott: két óra volt.

A szórakozóhely kezdett kiürülni. Egy táncosnő a lehető legnagyobb egykedvűséggel mutatta be a produkcióját. Egy részeg külföldi, akinek három nő ült az asztalánál, egymaga hangosabb volt, mint az összes többi vendég együttvéve.

Az előtáncos, aki csak negyedórát maradt távol, még felkért pár hölgyet. Lassan véget is ért az este. Mindenki fáradt volt már.

Mortimer asszony arca ólomszínűvé, szemhéja kékessé vált. A férje intett a pincérnek, aki odavitte nekik a szőrmekabátot, a felöltőt és a keménykalapot. Maigret-nek az volt a benyomása, hogy a táncos, aki a szaxofonos mellett állt és beszélgetett, őt méregeti, láthatóan feszülten.

Felhívta a hotel tulajdonosát, aki megváratta. Pár elvesztegetett másodperc.

Mikor a felügyelő végre távozhatott, az amerikaiak kocsija épp befordult a Notre-Dame-de-Lorette utca sarkán. A járda mellett fél tucat üres taxi várakozott.

Elindult az egyik felé.

Ekkor egy lövés tompa csattanása hallatszott, és Maigret a mellkasához kapta a kezét. Körülnézett, nem látott semmit, ám lépteket hallott, amelyek a Pigalle utca felé távolodtak. Futott pár métert, mintha a kapott lövés taszította volna meg. A portás odasietett hozzá, és elkapta. Többen kitódultak az utcára a Pickwick's-ből, hogy lássák, mi történt. Maigret felismerte köztük a táncost, aki riadt arccal bámult rá.