17. Az üveg rum

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a kihallgatások során gyakran alakul ki szívélyes viszony a rendőrök és a gyanúsított között, akit vallomásra akarnak bírni.

Ám szinte minden alkalommal, hacsak nem egy elvetemült, kegyetlen gazemberről van szó, létrejön egyfajta bizalom. Ez talán annak is köszönhető, hogy a nyomozó és a bűnöző hetekig, néha hónapokig kizárólag egymással vannak elfoglalva.

A nyomozó megpróbálja minél alaposabban feltárni a bűnöző múltját, rekonstruálni a gondolatait, kitalálni a legjelentéktelenebb reakcióit is. Ebben a játszmában mindketten vásárra viszik a bőrüket. így mikor végre találkoznak, a meglehetősen drámai körülmények miatt szétfoszlik az udvarias közömbösség, amely a mindennapi életben uralja az emberek közti kapcsolatokat.

Volt már példa olyan nyomozókra, akikben, miután nagy nehezen elkaptak egy gonosztevőt, rokonszenv ébredt a bűnöző iránt. Meglátogatják a börtönben, és erkölcsi támogatást nyújtanak neki, egészen az akasztófáig.

Ez részben magyarázatot ad Maigret és a lett viselkedésére, mikor egyedül maradtak a szobában. A tulajdonos egy faszéntüzelésű forralót tett a szobába, a teafőzőben víz bugyogott. Az asztalon két pohár és egy cukortartó mellett nagy üveg rum állt.

Mindketten fáztak. Kölcsönkért köpenyeikbe bújva a túl kicsi forraló fölé hajoltak, amely nem volt képes felmelegíteni őket. Ebben a helyzetben feladták az óvatosságot, a merevséget, és bizonyos közvetlenség alakult ki, amely csak azok között lehetséges, akik számára adott pillanatban nem számítanak a társadalmi előírások.

Talán egyszerűen csak azért alakult így, mert fáztak? Valószínűbb, hogy azért, mert mindkettejükön egyszerre lett úrrá a kimerültség.

A játszma véget ért! Ezt ki se kellett mondani, mindketten érezték.

Tehát helyet foglaltak, a teafőző felé nyújtották a kezüket, és a kék zománcos forralót nézték, amely mintegy kapcsot jelentett közöttük.

A lett emelte fel a rumosüveget, és precíz mozdulatokkal elkészítette a grogot.

Pár kortyot követően Maigret megkérdezte:

– Meg akarta ölni az asszonyt?

A válasz azonnal érkezett, ugyanazzal az egyszerűséggel:

– Nem lettem volna képes rá.

Ám a férfi egész arca eltorzult, rángások futottak végig rajta, amelyek nem hagyták nyugodni. Hol élénken pislogni kezdett, hol az ajka rándult meg valamerre, hol az orrlyukai remegtek. Pietr céltudatos és intelligens arca elmosódott.

Az orosz vonásai tűntek elő mögüle, a túlfeszített idegzetű csavargóé, akinek Maigret nem figyelte meg a gesztusait.

Így az se tűnt fel neki, hogy beszélgetőtársának keze megragadta a rumosüveget. Újratöltötte a poharat, egy hajtásra kiitta, szeme csillogni kezdett.

– Pietr volt a férje? Ő volt Olaf Swaan is egy személyben, nem igaz?

A lett felállt, képtelen volt egy helyben maradni. Cigarettát keresett maga körül, de nem talált, ami láthatóan zavarta. Az asztal mellett elhaladva, amelyen a forraló állt, töltött még magának a rumból.

– Nem itt kell kezdeni a történetet! – mondta.

Majd a felügyelő szemébe nézve megkérdezte:

– Végül is maga tud mindent, vagy majdnem mindent!

– A két testvér Pszkovból... ikerpár, hajói sejtem? Maga Hans, aki csodálattal és engedelmesen néz a másikra...

– Mikor kicsik voltunk, már akkor abban lelte örömét, hogy cselédként bánt velem. És nem csak akkor, mikor egyedül voltunk, hanem a társaink előtt is. Nem is azt mondta, hogy cseléd: szolgának hívott. Észrevette, hogy ez nekem örömet okoz. Mert élveztem, máig se tudom, hogy miért. Mindent az ő szemén keresztül láttam. Az életem is odaadtam volna érte. Mikor később...

– Mennyivel később?

Rángások. Remegő orrlyukak. Még egy húzás a rumosüvegből. Aztán megvonta a vállát, mintha azt mondaná: „amikor már minden eldőlt”.

Majd visszafogott hangon megszólalt:

– Mikor később beleszerettem egy nőbe, akkor se voltam képes nagyobb odaadásra... Inkább kevesebbre. Úgy rajongtam Pietrért, mint... Nem tudom, hogy mondjam! Összeverekedtem az osztálytársakkal, akik nem akarták elismerni a felsőbbségét, és mivel én voltam a leggyengébb, tűrtem az ütéseket, még örültem is nekik.

– Az efféle dominancia gyakori az ikrek között – jegyezte meg Maigret, miközben még egy grogot készített magának. – Megengedi egy pillanatra?

Az ajtóhoz lépett, és lekiabált Léonnak, hogy hozza fel a pipáját, amely a dohánnyal együtt a ruhájában maradt. A lett közbeszólt:

– Kérne nekem cigarettát?

– És cigarettát is, a kék dobozosat!

Visszaült a helyére. Csöndben várták, hogy a cselédlány felhozza a kívánt holmit, és kimenjen.

– Együtt jártak a testvérével a Tartui Egyetemre – folytatta Maigret.

A másik nem bírt se leülni, se egy helyben maradni. Rágyújtott, és rágni kezdte a cigarettát, kiköpködte a szájába került dohányt, tétova léptekkel járkált, felvett egy vázát a kandallóról, és máshová tette, egyre hevesebben beszélt.

– Ott kezdődött minden, igen! A bátyám volt a legjobb tanuló. Az összes professzor vele foglalkozott. A tanítványok felnéztek rá, nagy nimbusza volt. A végén megválasztották az Ugala vezetőjének, pedig ő volt az egyik legfiatalabb tag. Akkoriban sokat söröztünk a kocsmákban. Főleg én! Nem tudom, miért kezdtem el ennyire korán inni. Nem volt rá okom. Röviden: mindig is ittam. Talán azért, mert néhány pohár után elképzelhettem egy saját világot, ahol csodás szerepet töltöttem be. Pietr nagyon durván bánt velem. „Piszkos orosznak” hívott. Maga ezt nem értheti. Az anyai nagyanyánk orosz volt. És nálunk az oroszokat, főleg a háború után, lustának, részegesnek, álmodozónak gúnyolták. Akkoriban a kommunisták miatt sok zavargás volt. A bátyám lett az Ugala Társaság vezetője. Fegyvereket szereztek egy kaszárnyából, és a város közepén kezdtek lövöldözni. Én rettegtem... Nem tehettem semmiről... Nagyon féltem... Nem tudtam magam rávenni, hogy odamenjek. Beültem egy kocsmába, ahol behúzták az ablaktáblákat, és az egész csetepaté alatt csak ittam. Azt képzeltem, hogy belőlem is olyan nagy drámaíró válhat, mint Csehov, akinek betéve tudtam minden művét. Pietr csak nevetett rajtam. „Te mindig is vesztes maradsz!” – mondogatta. Egy év felfordulás, lázadások következtek, az életünk kisiklott a kerékvágásából. A hadsereg nem tudta fenntartani a rendet, a polgárok csapatokba verődtek, hogy megvédjék a várost. A bátyám, az Ugala vezetője olyan személyiséggé vált, akit a legjelentősebbek is komolyan vettek. Még rendes bajsza sem nőtt, de máris úgy beszéltek róla, mint a felszabadult Észtország jövőbeni államférfijáról... Ám végül visszaállt a rend, és napvilágra került egy botrányos ügy, amelyet el kellett tussolni. A számlák átvizsgálásakor kiderült, hogy Pietr a személyes gyarapodására használta fel az Ugalát. Több bizottság tagjaként az összes aláírást meghamisította. El kellett hagynia az országot. Berlinbe ment, onnét írt, hogy menjek utána. Ekkor kezdődött a közös munkánk.

Maigret a lett feldúlt vonásait figyelte.

– Ki csinálta a hamisítványokat?

– Pietr megtanított rá, hogy bármilyen aláírást utánozzak, és beíratott egy kémiatanfolyamra. Egy kis szobában laktam, havi száz márkát adott... Néhány hét múlva autót vett magának, hogy azon furikázza a szeretőit. Főleg csekkeket hamisítottunk. Egy tízmárkás csekkből tízmilliósat csináltam, amelyeket Pietr Svájcban, Hollandiában és egyszer Spanyolországban váltott be. Sokat ittam. Ő megvetett, csúnyán bánt velem. Egy nap majdnem lebuktattam, mert egy aláírás rosszabbul sikerült, mint a többi. Bottal kezdett verni... Én egy szót se szóltam! Még mindig csodáltam. Nem tudom, miért. Mellesleg mindenki rajongott érte. Egyszer, ha akarta volna, elvehette volna egy német miniszter lányát... Az elrontott csekk után kénytelenek voltunk Franciaországba költözni, ahol először az École-de-Médecine utcában laktunk. Pietr már nem egyedül dolgozott. Több nemzetközi bandával is együttműködött. Sokat járt külföldön, és egyre kevesebbszer volt rám szüksége. Csak néha, a hamisítások miatt, mert abban eléggé ügyes lettem. Olykor adott egy kis pénzt. „Nem leszel jó soha semmi másra, csak az ivásra!” – ezt mondogatta. Egyszer bejelentette, hogy elmegy Amerikába, mert óriási üzlet van kilátásban, ami milliárdost csinál belőle. Rám parancsolt, hogy költözzek vidékre, mert Párizsban az idegenrendészet már többször előállított. „Csak annyit kérek tőled, hogy maradj nyugton, nem nagy kérés, ugye?” Ugyanekkor egy sor hamis útlevelet kellett gyártanom, amit meg is tettem... Le Havre-ba utaztam.

– ...és ott találkozott a jövendőbeli Swaan asszonnyal...

– Berthe-nek hívják.

Csönd lett. A lett ádámcsutkája felemelkedett.

Végül kitört belőle:

– Ettől fogva akartam valaki lenni. Ő pénztáros volt a hotelben, ahol laktam. Látta, hogy minden nap részegen érek haza. És leszidott. .. Nagyon fiatal volt, mégis komoly. Felrémlett bennem egy otthon képe, gyerekeké... Egyik este próbált a lelkemre beszélni, és mivel nem voltam túl részeg, kisírtam magam a karjai közt, aztán megesküdtem, ha jól emlékszem, hogy más emberré válok. Azt hiszem, meg is fogadtam volna a szavamat. Undorodtam mindentől. Elegem volt a csavargóéletből. Több mint egy hónapig tartott. Képzelje, micsoda romantika... Vasárnaponként a nyilvános koncertekre jártunk, kettesben. Ősz volt... A kikötő mellett sétáltunk haza, a hajókat néztük... Nem beszéltünk szerelemről. Azt mondta, barátok vagyunk. De jól tudtam, hogy egy napon... Nos, igen! Egy napon visszatért a bátyám. Azonnal szüksége volt rám... Egy egész táskányi hamisítani való csekket hozott. Vajon honnét szerezhette őket? A világ összes nagybankjának a csekkjei mind ott voltak. Az új tervei miatt tengerésztisztnek adta ki magát, Olaf Swaan álnéven. Az én hotelemben szállt meg. Míg én heteken át csekkeket hamisítottam – ez ugyanis nagyon aprólékos munka –, ő a kikötőket járta, hogy hajókat vásároljon. Mert az új üzlete jól ment. Elmagyarázta, hogy megegyezett az egyik legbefolyásosabb amerikai pénzemberrel, aki persze csak a háttérben vesz részt az egész vállalkozásban. Az összes nagy nemzetközi bandát egyetlen kézbe akarták összefogni. A szeszcsempészek már beleegyezésüket adták. Kisebb teherhajókat kerestek a szállításhoz. Szükséges-e elmondanom a többit? Pietr megtiltotta, hogy igyak, míg dolgozom. A szobámba bezárva éltem, mindenféle nagyítók, savak, tollak, tinták között, még egy hordozható nyomdám is volt. Egy nap hívatlanul beléptem a testvérem szobájába. Berthe a karjai között volt.

A lett idegesen megragadta az üveget, amelynek már csak az alján volt némi folyadék, és egy cseppig kiitta.

– Otthagytam őket – mondta furcsa hangon. – Képtelen voltam bármit tenni. Elmentem... Felültem a vonatra. Hosszú napokig jártam a párizsi kocsmákat. Végül a Roi-de-Sicile utcába jutottam, teljesen részegen, halálos betegen!