2. A milliárdosok barátja

Elkerülhetetlen volt, hogy Maigret puszta jelenléte a Majestic Hotelben ne legyen kissé ellenséges színezetű. Zárványt képezett, amelyet a hely légköre nem volt hajlandó befogadni.

Pedig külsőre nem hasonlított a karikatúrákon annyiszor látott felügyelőkre. Nem volt se bajusza, se vastag talpú cipője. A ruhái finom szövetből készültek, a szabásuk kitűnő. Ráadásul minden reggel borotválkozott, és a kezét is ápolta. Ám a testalkata durva emberre vallott. Hatalmas volt és csontos. Feszes izmai kidomborodtak a kabát alatt, és a legújabb nadrág is hamar hozzájuk idomult.

Sajátosan vonult bármilyen helyiség közepére és állt meg oszlopként, ami még néhány kollégájának sem volt az ínyére. Többnek tűnt ez magabiztosságnál, mégsem volt benne gőg. Begördült valahova, mint egy sziklatömb, és onnét kezdve mintha mindennek meg kellett volna törnie ezen a kősziklán, akár továbbgördült, akár állva maradt, enyhén szétterpesztett lábbal.

A pipát a foga közé szorította. Nem vette ki csak azért, mert épp a Maj esti eben volt dolga. Talán valahol mélyen mégis közönségesség rejlett az önbizalmában?

Fekete, selyemgalléros felöltőjében nem lehetett nem észrevenni őt a kivilágított hallban, ahol a jól öltözött vendég hölgyek, akiknek megjelenése ugyanolyan kifogástalan volt, mint a személyzeté, parfümfelhőbe burkolózva társalogtak, hol élesen felkacagva, hol egymás közt suttogva vagy egymást melegen üdvözölve.

Nem törődött velük. Kívül maradt a mozgáson. A dzsessz taktusai felhallatszottak a lenti bárból, de rajta úgy törtek meg, mint egy áthatolhatatlan akadályon.

Ahogy elindult a lépcső első fokain, a boy utánaszólt, hogy lehívja neki a liftet. De Maigret hátra se nézett.

Az első emeleten valaki megkérdezte:

– Kit keres?

Mintha meg se hallotta volna. Végignézett a vörös szőnyeggel borított, végtelennek tűnő, szédítően hosszú folyosókon, és tovább haladt felfelé.

A második emeletre érve zsebre dugott kézzel nézte végig a bronztáblácskákra írt számokat. A 17. szoba ajtaja nyitva állt. A csíkos öltönyös hordárok épp ekkor érkeztek meg a bőröndökkel.

Az utas, aki már levette kabátját, igen finomnak és vékony testűnek tűnt tökéletesen szabott öltönyében. Cigarettázott, és közben utasításokat osztott.

A 17. számú ajtó mögött nem csupán egy szoba volt, hanem egész lakosztály: nappali, dolgozószoba, hálószoba és fürdőszoba. Az ajtók két folyosó sarkánál nyíltak, ahol a fordulóban széles, félkör alakú pamlag állt. Maigret ide ült le, szemben a nyitott ajtóval, kinyújtóztatta a lábát, és kigombolta a kabátját.

Pietr, a lett észrevette őt, de tovább sorolta a parancsokat, nem lepődött meg, nem is bosszankodott. Mikor a hordárok letették az összes bőröndöt és csomagot, ő maga lépett az ajtóhoz, egy pillanatra megpihent a pillantása a felügyelőn, végigmérte, majd bezárkózott.

Maigret ráért, elszívott hárompipányi dohányt, közben elhessegetett két szobapincért és egy takarítónőt, akik ottléte célja felől érdeklődtek.

Nyolc óra körül Pietr, a lett kilépett a szobából, még soványabbnak és még jól öltözöttebbnek tűnt, szűk öltönye valamelyik híres angol divatházból származhatott. Hajadonfőtt volt. Szőke, rövidre vágott haja már ritkulni kezdett. A homloka nagyon magas és enyhén csapott, feje búbján kilátszott a bőr kis rózsaszín foltja a haj alól. Ujjai hosszúak és vékonyak voltak, bal gyűrűsujján nehéz platina pecsétgyűrűt viselt, amelyet sárga gyémánt díszített.

Megint dohányzott, hosszú orosz cigarettát szívott. A férfi szinte súrolta a felügyelőt, ahogy elment mellette, és egy pillanatra megállt. Úgy nézett rá, mintha késztetést érezne, hogy megszólítsa, majd töprengve a lift felé indult.

Tíz perccel később az étkezőben Mortimer-Levingston úr és felesége asztalához ült. Az asszony vitte a társalgást. Nyakában egymillió frankot érő gyöngysor lógott.

A férje nemrég mentette meg az egyik legnagyobb, a csőd szélén álló francia autógyártó céget, amelynek részvényeiből természetesen többségi hányadot biztosított magának.

Vidáman iszogattak hármasban. Pietr, a lett sokat beszélt, visszafogott hangon, enyhén előrehajolva. Teljesen könnyeden, természetesen viselkedett, nem feszélyezte Maigret jelenléte, akit pedig jól láthatott odakint a hallban, az üvegfal mögött.

Az irodában a felügyelő elkérte a vendégek listáját. Nem lepődött meg, mikor Pietr, a lett neve helyett ezt olvasta: Oswald Oppenheim, Bréma, hajózási vállalkozó. Kétség se fért hozzá, hogy az útlevelével minden rendben, a személyes papírjai is erre a névre vannak kiállítva, és ahhoz sem, hogy több hasonló személyazonossággal is rendelkezik.

Azt is biztosra lehetett venni, hogy már korábban, máshol is találkozott Mortimer-Levingstonékkal, talán Berlinben, Varsóban, Londonban vagy New Yorkban.

Vajon kizárólag azért érkezett Párizsba, hogy megtárgyalja velük és végrehajtsa specialitását, a hatalmas tétre menő csalások egyikét?

Adatlapján, amely Maigret zsebében lapult, ez állt:

Világlátott, veszélyes alak, állampolgársága ismeretlen, északi származású. Feltételezhetően lett vagy észt születésű, de folyékonyan beszél oroszul, franciául, angolul és németül.

Széles körű tapasztalattal rendelkezik, valószínűleg egy főleg csalásra szakosodott nemzetközi banda feje.

A banda Párizsban tűnt fel, majd Amszterdamban (Van Heuvel-ügy), Bernben (a Hajótulajdonosok Klubjának ügye), Varsóban (Lipmann-ügy), később különböző európai városokban, ahol tevékenységét nem sikerült részletesebben felderíteni.

Pietr, a lett bűntársai főleg angolszász származásúak. Ezek egyikét, akit a leggyakrabban láttak a társaságában, és akit egy ízben rajtakaptak, mikor hamisított csekket próbált beváltani a Berni Szövetségi Bankban, letartóztatás közben megölték. Egy bizonyos Howard őrnagy személyazonosságát viselte, aki az „Amerikai légió „ szolgálatában állt, ám a vizsgálat kiderítette, hogy régebben szeszcsempész volt New Yorkban; az USA-ban „Kövér Fred” néven ismerték.

Pietrt, a lettet két alkalommal letartóztatták. Először Wiesbadenben, miután félmillió márkát csalt ki egy müncheni kereskedőtől, később Madridban, hasonló csalási ügyben, amelynek áldozata egy magas rangú személy a spanyol királyi udvarban.

Mindkét alkalommal ugyanaz volt a taktikája. Találkozott az áldozataival, és közölte velük, hogy az ellopott pénz biztonságban van, ám a letartóztatása esetén lehetetlen volna a nyomára akadni.

Mindkétszer visszavonták a vádat, a felpereseket valószínűleg kártalanították.

Ezután sose sikerült tetten érni.

Valószínűleg együttműködik a Maronnetti-bandával (pénz- és okirat-hamisítás) és a kölni bandával (ún. falfúrók).

Ezenkívül keringett még egy hír az európai rendőrségeken: Pietr, a lett, egy vagy több banda főnöke és pénztárosa, valószínűleg több millió frankos összegeket kezel, különböző neveken nyitott bankszámlákon, és nagyvállalatokba fekteti be a pénzt.

Udvarias mosollyal hallgatta Mortimer-Levingstont, aki egy anekdotát mesélt neki, közben fehér ujjaival nagy szőlőszemeket tett a szájába.

– Uram, egy szóra, ha megengedi!

Maigret lépett oda Mortimer-Levingstonhoz a Majestic halljában, miután Pietr, a lett és az amerikai hölgy felmentek a szobáikba. Mortimernek nem az a kimondott sportos jenki testalkata volt. Inkább latin típusnak tűnt. Magas és sovány férfi. A feje kicsi, középen elválasztott fekete hajjal.

Mint aki mindig fáradt. Szemhéja beesett, kékes árnyalatú volt. Valóban kimerítő életet élt, ezer helyen kellett megfordulnia, Deauville-ben, Miamiban, a Lidón, Párizsban, Cannes-ban, Berlinben. A jachtját sem hanyagolhatta el, és megesett, hogy miután egy európai nagyvárosban találkozott üzleti partnereivel, bokszmeccsen kellett bíráskodnia New Yorkban vagy Kaliforniában.

Lenézően mérte végig Maigret-t. Foghegyről kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Maigret felügyelő, Első Bevetési Csoport.

Mortimernek meg se rebbent a szemöldöke, előrehajolva állt, mintha csak egy pillanatig kívánt volna figyelmet szentelni a felügyelőnek.

– Tisztában van vele, hogy az előbb kivel vacsorázott? Ő Pietr, a lett...

– Ez minden, amit közölni kívánt?

Maigret nem lepődött meg. Szinte pontosan ezeket a szavakat várta.

Visszatette pipáját a foga közé – mert illedelmesen kivette, mikor megszólította a milliárdost és azt mormolta:

– Úgy van, ez minden!

Láthatóan elégedett volt magával. Levingston fagyos arccal haladt el mellette, és a liftbe lépett. Pár perccel múlt fél tíz. A kis kamarazenekar, amely a vacsorát kísérte, átadta a helyét a dzsesszzenészeknek. Többen ekkor tértek be az utcáról. Maigret nem vacsorázott. A hall közepén állt, a türelmetlenség legkisebb jele nélkül. A helyiség távolabbi végéből a recepciós időről időre ideges és barátságtalan pillantásokat vetett felé. Még a hotel legjelentéktelenebb alkalmazottjai is, ahogy elhaladtak a felügyelő közelében, komor képet vágtak, sőt, úgy intézték, hogy mentükben kissé meglökjék.

A Majesticnek nem sikerült őt megtörnie. Továbbra is fekete, mozdulatlan tömbként állt az aranyozott, csillogó hallban, az estélyiben, szőrmebundában sétáló, élénken társalgó, parfümtől illatozó vendégek között.

Mortimer asszony szállt ki először a liftből. Időközben átöltözött. Hermelinnel szegélyezett stólát viselt, amelyből kilátszott meztelen válla.

Furcsállta, hogy nem találja ott a többieket, körbejárt; aranyszínű magas sarkú cipője kopogott a padlón.

Hirtelen megállt a mahagónipultnál, amely mögött a recepciósok meg a tolmácsok álltak, és intézett hozzájuk pár szót. Az egyik alkalmazott megnyomott egy piros gombot, és felvett egy telefonkagylót.

Valami meglepő dolgot tapasztalhatott, magához intett egy boyt, aki a lifthez szaladt.

Levingston asszony nyugtalannak tűnt. A hall üvegajtaján át látni lehetett a járda mellett álló amerikai limuzin elegáns vonalait.

A boy visszatért, és mondott valamit a recepciósnak, aki ezután Mortimer asszonyhoz fordult. A hölgy tiltakozott. Olyasmit mondhatott, hogy:

– Hisz ez lehetetlen!

Maigret ismét megmászta a lépcsőt, megállt a 17. ajtó előtt, és bekopogott. Ahogy az iménti közjáték után várta, nem érkezett válasz.

Benyitott, látta, hogy a szalon üres. A szobában Pietr, a lett szmokingja hanyagul az ágyra volt dobva. Egy nyitott ruhásbőrönd hevert a pamlagon. A lakkcipők egymástól távol a szőnyegen.

A szállodavezető érkezett morogva.

– Maga itt?

– Nos... Gyorsan eltűnt a vendége! És Levingston is. Jól mondom?

– Semmiség, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Egyikük sincs a szobájában, biztos megtaláljuk őket valahol a hotelben.

– Hány kijárat van?

– Három... A Champs-Élysées-re nyíló, egy másik az Árkádoknál, a harmadik pedig a személyzeti bejárat a Ponthieu úton.

– Van ott portás? Hívja ide...

Megszólalt a telefon. A szállodavezető dühbe gurult. Egy telefonközpontos bosszantotta fel, aki nem akarta megérteni, amit mondott neki. A szállodavezető a legkisebb jóindulat nélkül pillantott Maigret-re.

– Mit jelentsen ez az egész? – kérdezte, miközben a személyzeti bejárat portását várták, aki egy kis üvegezett fülkében teljesített szolgálatot.

– Semmit, vagy majdnem semmit, ahogy maga is megjegyezte.

– Remélem, nem arra gyanakszik, hogy netán...

A „bűntény” a hoteltulajdonosok rémálma, a legegyszerűbb motelek vezetőitől kezdve a paloták igazgatóiig, így még a szó is megakadt a torkán, túl súlyosnak bizonyult, hogy kiejtse.

– Hamarosan kiderül.

Mortimer-Levingston asszony tűnt fel, és megkérdezte:

– Van valami hír?

A szállodavezető odahajolt hozzá, mormogott valamit. A folyosó végén piszkos szakállú, alacsony öregember tűnt fel, túlméretezett ruhában; egyáltalán nem illett a hotelbeli környezethez.

Ő természetesen a kulisszák mögött végezte a dolgát, különben csinos egyenruhát viselt volna, és minden reggel megborotválkozik.

– Látott távozni valakit?

– Mikor?

– Pár perccel ezelőtt...

– A szakácsok közül ment ki valaki, ha nem tévedek... Nem figyeltem. Egy férfi sapkában.

– Alacsony, szőke? – érdeklődött Maigret.

– Igen, azt hiszem... nem néztem meg jobban... sietve ment ki.

– Rajta kívül senki?

– Nem tudom. Elmentem a sarokig, hogy vegyek egy újságot, az Intran...

Mortimer-Levingston asszony elvesztette a hidegvérét.

– Hát ez... Maga ezt hívja nyomozásnak? – tört ki belőle, ahogy Maigret felé fordult. – Nekem azt mondták, hogy a rendőrségtől jött! Lehet, hogy megölték a férjemet! Mégis mire vár?

Jellemző volt Maigret-re a pillantás, amellyel a nő felé fordult. Teljes nyugalom. Teljes egykedvűség! Mintha csak egy légy zümmögését hallgatná, vagy egy közömbös tárgyat venne szemügyre.

Mortimer-Levingston asszony nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele. Az ajkába harapott, elvörösödött a púder alatt, és türelmetlenül toppantott egyet a padlón.

A férfi továbbra is a szemébe nézett.

Mivel ez már sok volt neki, vagy talán nem akadt más ötlete, Mortimer asszony idegösszeomlást kapott.