12. A zsidó asszony és a revolver

 

 

– Halló! Maga az, ugye?

– Maigret, igen! – sóhajtott fel a felügyelő, aki felismerte Dufour hangját.

– Pszt! Csak röviden mondom, főnök... Kiment a mosdóba... Táska az asztalon... Belenéztem, revolver van benne.

– A hölgy még mindig ott ül?

– Éppen eszik.

Dufour a telefonfülkében bizonyára beleélte magát az összeesküvő szerepébe, és titokzatos, kapkodó gesztusokat tett. Maigret nem felelt semmit, letette. Nem volt ereje válaszolni. Az apró ügyetlenkedések, amelyek máskor szórakoztatták, most szinte rosszullétet okoztak neki.

Az igazgató kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy a lett asztalánál, vele szemben tegyék le az új terítéket. Pietr, aki már leült, megkérdezte a főpincért.

– Kinek lesz ez a hely?

– Nem tudom, uram. Utasítást kaptam, hogy terítsek meg.

A lett ebbe belenyugodott. Egy öttagú angol család vonult be az ebédlőbe, enyhítve kicsit a rideg légkörön.

Maigret leadta kalapját és nehéz kabátját a ruhatárban, majd lassan végigment a helyiségen. Megállt, mielőtt leült volna, és még egy biccentésfélére is telt tőle.

Ám Pietr mintha meg se látta volna. Úgy tűnt, a négy vagy öt aperitifet már elfelejtette. Hideg volt, udvarias, mozdulatai kimértek.

Egy pillanatig sem adta jelét a legkisebb nyugtalanságnak sem, távolba vesző tekintetével egy technikai problémán tűnődő mérnök benyomását keltette.

Keveset ivott, ám az elmúlt húsz év legjobb burgundi boraiból válogatott.

Könnyű ételeket evett: finomfüves omlettet, borjúszeletet, sajtot.

A fogások között nyugodtan várakozott, a kezét maga elé téve az asztalra, nem törődött azzal, mi zajlik körülötte.

Az étterem lassan megtelt.

– Le fog esni a bajusza – szólalt meg váratlanul Maigret.

A lett meg se rezzent, bár később hanyagul végighúzta két ujját az ajkán. Valóban levált kicsit a szőr, még ha alig észrevehetően is.

A felügyelő, aki a kapitányságon híres volt a nyugalmáról, most alig tudta megőrizni a hidegvérét.

Pedig aznap délután még keményebb próbák is vártak rá.

Nem valószínű, hogy a lett, akit egy pillanatra sem veszített szem elől, megkockáztasson valami kompromittáló lépést.

De aznap reggel vajon nem az összeomlás kezdeti jeleit mutatta-e? És vajon nem remélhette-e Maigret, hogy előbb-utóbb kétségbeesik az őt követő alaktól, aki megállás nélkül közé és a fény közé tolakodott?

A lett a hallban itta meg a kávét, hozatott magának egy könnyű kabátot, végigsétált a Champs-Élysées-n, és majdnem két óra múlva elment a negyed egyik mozijába. Már este hat óra volt, mikor indult, anélkül, hogy beszélt volna valakivel, írt volna valamit, vagy megkockáztatta volna a legkisebb gyanús mozdulatot.

Odabent kényelmesen elhelyezkedett a foteljében, és figyelmesen nézte a bugyuta cselekményű filmet.

Ha visszafordul, miközben az Opera tér felé tartott, ahol megivott egy aperitifet, akkor észrevehette volna, hogy most Maigret vesztette el a nyugalmát.

Talán azt is megérezte volna, hogy a felügyelő kezdett kételkedni magában.

Valóban, az árnyékban töltött órák alatt, a mozivászon előtt gubbasztva, a felügyelő végig az azonnali letartóztatás lehetőségét latolgatta, meg se próbálta követni a pergő képeket.

De nagyon is jól tudta, mi történt volna, ha megteszi! Nem találtak semmilyen kézzelfogható, tárgyi bizonyítékot! A másik oldalon befolyásos ismeretlenek, akiknek hatalmukban állt megállítani a vizsgálóbírót, az ügyészséget, még a külügyminisztert és az igazságügy-minisztert is!

Kissé hajlott háttal lépkedett. A sebe hasogatott, és a jobb karja egyre tehetetlenebbé vált. Pedig az orvos nyomatékosan kérte tőle: „Ha jobban kezdene fájni, késlekedés nélkül keressen fel! Elfertőződhet a seb!”

És aztán? Megengedheti magának a fényűzést, hogy ilyesmin töprengjen?

„Nézd csak ezt itt!” – jegyezte meg aznap reggel a Majestic egyik vendége.

A mindenit neki! „Ez” egy rendőr volt, és épp nemzetközileg ismert bűnözőket próbált megakadályozni abban, hogy folytassák sötét üzelmeiket. Elszánta magát, hogy megbosszulja egy kollégája halálát, akit éppen ebben a hotelben gyilkoltak meg!

„Ez” egy olyan férfi volt, akit nem angol szabók öltöztettek, akinek nem volt ideje minden reggel manikűröshöz menni, és akinek a felesége három napja hiába készítette el az ételt, hiába aggódott érte, semmit se tudott róla.

„Ez” elsőrangú felügyelő volt, havi kétezer-kétszáz frankos fizetéssel, akinek egy ügy lezártával, amikor a gyilkosok már rács mögé kerültek, le kellett ülnie egy papír elé, összeírni a költségei listáját, a számlákkal vagy igazolásokkal együtt, s a tetejébe még vitatkoznia is kellett a pénztárossal!

Maigret-nek nem volt se autója, se milliói, nem állt rendelkezésére beosztottak serege. És ha igénybe is vett egy-két nyomozót, utólag számot kellett adnia arról, miért alkalmazta őket.

Pietr, a lett három lépéssel arrébb ötvenfrankos bankjeggyel fizette ki az aperitifjét, s a visszajárót el se tette. Ez vagy megrögzött szokása volt, vagy egyszerű blöff. Aztán betért egy fehérneműboltba, és – kétségtelenül puszta időtöltésből – fél órán át válogatott a nyakkendők között, majd félretett tizenkettőt, és három fürdőköpenyt. A pultra helyezte a csekkfüzetét, míg egy kifogástalan külsejű eladó buzgólkodott körülötte.

A seb elfertőződött, ez már bizonyosnak tűnt. Maigret néha úgy érezte, mintha az egész vállát tőrökkel szurkálták volna, és a mellkasa is sajgott, sőt, mindezek mellé még a hasa is fájni kezdett.

Rue de la Paix, Place Vendőme, Faubourg-Saint-Honoré! Pietr, a lett csak sétált, sétált...

Végül visszaért a Majestichez, ahol a boyok elé siettek, hogy kinyissák az ajtót.

– Főnök...

– Megint te vagy az?

Dufour felügyelő lépett elő az árnyékból, bizonytalanul, ideges tekintettel.

– Nézze... a nő eltűnt!

– Mit beszélsz?

– Megtettem, ami tőlem telt, esküszöm! Kijött a Selectből. Utána rögtön betért az 52. szám alá, egy divatüzletbe. Egy órán át vártam, aztán kikérdeztem a portást. Fel se ment az első emeletre, ahol a ruhák vannak. Egyszerűen átment a házon, aminek a De Berry utcára is nyílik kijárata...

– Előfordul.

– Mit tegyek most?

– Pihend ki magad!

Dufour a felügyelő szemébe nézett, majd gyorsan elfordította a fejét.

– Esküszöm magának, hogy...

Nagy megdöbbenésére Maigret vállon veregette.

– Bátor fickó vagy, Dufour! Ne is törődj vele.

Azzal belépett a Majesticbe, ahol az igazgató fancsali ábrázatát egy mosollyal viszonozta.

– A lett?

– Most ment fel a lakosztályába.

Maigret elindult egy lift felé.

Második emelet.

Megtömte a pipáját, és egy újabb mosollyal, amely kicsit keserűbb volt az előzőnél, nyugtázta, hogy órák óta megfeledkezett a dohányzásról.

A 17-es ajtó előtt egy pillanatig sem habozott. Bekopogott. Egy hang kiszólt, hogy beléphet. így is tett, és becsukta maga mögött az ajtót.

A szalonban a radiátorok ellenére, pusztán a hangulat kedvéért, begyújtottak a kandallóba. A lett a fűtőtestre könyökölt, fél lábával egy papírdarabot tolt a tűzre, amely fellángolt, segítve a fa égését.

Maigret első pillantásra látta rajta, hogy nem olyan kiegyensúlyozott, mint korábban, de a felügyelő kis önuralommal elleplezte e felett érzett örömét.

Nagy tenyerével megfogta egy aranyozott szék támláját, és a kandallótól egy méterre helyezte el. Itt visszatette törékeny lábaira, és lovaglóülésben rátelepedett.

Talán a pipa segített, amelyet újra a foga közé vehetett? Talán az, hogy az órákig tartó letörtség, jobban mondva bizonytalanság után mintha újra élet áramlott volna a tagjaiba? Bárhogy is, abban a pillanatban erősebbnek érezte magát, mint valaha. Úgyszólván kétszeresen is Maigret volt. Egy öreg tölgyből vagy inkább tömör sziklából faragott súlyos tömeg.

Könyökét a szék támlájára támasztotta. Látszott rajta, hogy végső esetben képes lenne megszorongatni a férfi nyakát egyik széles kezével, és a falhoz csapni a fejét.

– Mortimer visszajött? – kérdezte.

A lett, aki az égő papírt nézte, lassan felé fordította a fejét.

– Nem érdekel.

Ujjai görcsösek voltak, ami nem kerülte el Maigret figyelmét. Sőt, egy bőrönd sem a hálószoba közelében, amely korábban nem volt a szobában.

Közönséges utazótáska volt, legfeljebb száz frank értékű, és kirítt ebből a környezetből.

– Mi van benne?

Semmi válasz. Csak az arc ideges rándulása. Majd egy kérdés:

– Letartóztat?

Úgy tűnt, mintha némi megkönnyebbülés bujkált volna a férfi feszült hangjában.

– Egyelőre nem...

Maigret felállt, és lábával az előszobáig tolta a bőröndöt, majd kinyitotta.

Egy szürke konfekcióöltöny volt benne, egészen új, még az árcédula is rajta volt.

A felügyelő felvette a telefonkagylót.

– Halló? Visszajött már Mortimer? Nem? És nem jött valaki, aki a 17-es szobának hozott egy csomagot?... Halló?... Igen. Az egyik körúti fehérneműboltból?... Felesleges felhozni...

Letette, és nyers hangon megkérdezte:

– Hol van Anna Gorszkin?

Végre úgy érezte, hogy jut valamire!

– Keresse meg.

– Másképp szólva nincs itt a lakosztályban. De járt itt... Elhozta ezt a bőröndöt, és egy levelet.

A lett kapkodó mozdulattal szétszórta az elégett papír hamuját, így már csak por maradt belőle.

A felügyelő megértette, hogy most jobb, ha hallgat, mert előnyre tett ugyan szert, de a legkisebb hibával elveszítheti.

A megszokástól vezetve felállt, és olyan fürgén lépett a kandallóhoz, hogy Pietr megrezzent, kezét védekezőn felemelte, de félúton abbahagyta a mozdulatot, és elvörösödött.

Maigret ugyanis mindössze a hátát akarta melengetni a tűznél. Kis, sűrű szippantásokkal szívta pipáját.

Olyan nyomasztó és súlyos csend állt be, amelyet nehezen lehet bírni idegekkel.

A lett mintha izzó parázson állt volna, ám próbált nyugalmat erőltetni magára. Mintegy válaszul Maigret pipájára, szivarra gyújtott.

 

A felügyelő elkezdett le-fel járkálni, és mikor rátenyerelt az asztalkára, amelyen a telefon állt, kis híján összetörte.

A másik nem látta, hogy megnyomta a készüléken a gombot anélkül, hogy felvette volna a kagylót. Az eredmény azonnal hallható volt: a készülék csengeni kezdett. Az irodából érdeklődtek:

– Halló! Hívott minket?

– Halló! Igen... Tessék? Mit mondott?

– Halló! Itt a hotel irodája beszél.

Maigret nem zavartatta magát.

– Halló! Igen... Mortimer? Köszönöm!... Azonnal átmegyek hozzá!

– Halló, halló!

Alig tette le a kagylót, a készülék újból csörögni kezdett. Ismét az igazgató hangja hallatszott.

– Mi történik? Nem értem...

– Jól van, viszonthallásra! – torkolta le Maigret.

A lettre pillantott, aki sokkal sápadtabbá vált, és egy pillanatig úgy tűnt, az ajtó felé akart sietni.

– Semmiség! – nyugtatgatta a felügyelő. – Mortimer-Levingston érkezett vissza. Megkértem őket, hogy értesítsenek.

Izzadságcseppek jelentek meg a lett homlokán.

– A bőröndnél tartottunk, és a levélnél, amely kísérte. Anna Gorszkintól.

– Annának ehhez semmi köze...

– Elnézést... Azt hittem... Nem tőle származik a levél?

– Figyeljen...

A lett szemmel láthatóan remegett. És szokatlanul ideges volt. Az egész arcán, az egész testén rángások futottak végig.

– Idehallgasson...

– Hallgatom! – biztatta Maigret, háttal a tűznek.

Keze a revolvertáskára csúszott. Egy pillanat alatt működésbe tudta hozni. Mosolygott, de mosolya mögött érezhető volt a végletekig fokozott figyelem.

– Nos? Mondja csak bátran...

Ám a lett csak felkapott egy üveg whiskyt, és a fogai közt szűrve a szavakat, azt felelte:

– Nem érdekes.

Teleöntött magának egy poharat, egy hajtásra kiitta, Fedor Jurovics zavaros tekintettel nézett a felügyelőre, ajkán egy csepp alkohol csillogott.