11. Jövés-menés

Pietr, a lett átlapozott pár újságot, a legtovább a Revaler Bote kötötte le a figyelmét, egy észt magazin, amelyből csak egy régi példány volt a Majesticben, valószínűleg egy utazó hagyta hátra.

Röviddel tizenegy előtt ismét rágyújtott, átkelt a halion, és a sapkájáért küldött egy boyt.

A Champs-Elysées egyik oldala napsütésben fürdött, kellemes volt az idő.

A lett felöltő nélkül távozott, szürke nemezkalapban, és elsétált az Étoile térig, mint aki csak levegőzni akar egyet.

Maigret szorosan követte, nem próbált meg elbújni előle. A kötése miatt, amely akadályozta a mozgásban, nem élvezte túlságosan a sétát.

A De Berry utca sarkán hallotta, halkan füttyent valaki pár lépéssel odébb, ám nem törődött vele. A futtyögés folytatódott. Erre már megfordult, és Dufour felügyelőt pillantotta meg, aki titokzatos jelbeszédet mutatott be, hogy főnöke értésére adja: fontos közlendője van.

A nyomozó a De Berry utcában állt, és úgy tett, mintha egy gyógyszertár kirakatát tanulmányozná; úgy tűnt, egy ott látható női viaszfejre mutogat, amelynek fél arcát ekcéma csúfította.

– Jöjjön ide! Gyerünk, gyorsan!

Dufour elszomorodott és meg is sértődött. Már egy órája ólálkodott a Majestic körül, a legravaszabb trükkökkel álcázva magát, és erre a felügyelő csak úgy odaszólítja magához!

– Mi történt?

– A zsidó asszony...

– Kijött?

– Itt van... és mivel maga felfedte a kilétem, ebben a pillanatban is lát minket.

Maigret körülnézett.

Hol van?

– A Selectben... beült. Látja? Mozog a függöny.

– Folytassa a megfigyelést.

– El se rejtőzzek?

– Igyon egy felest a szomszédos asztalnál, ha jólesik.

A küzdelemnek ezen a pontján már felesleges volt bújócskázni. Maigret újra elindult, kétszáz méterrel a lett mögött, aki meg se próbálta kihasználni a csevegésüket arra, hogy felszívódjon.

Miért is szökött volna el? A játszma új módon zajlott. A résztvevő felek látták egymást. A kártyák szinte mind az asztalon hevertek.

Pietr kétszer is körbejárta az Étoile-tól a Rond-Point-ig vezető utat, és a végén Maigret már a legapróbb részletekig ismerte a külsejét, sikerült megragadnia a karakterét.

A férfi karcsú volt, élénk, alapjában véve előkelőbb kinézetű, mint Mortimer, megjelenése az északi emberek méltóságát tükrözte.

A felügyelő találkozott már hasonló északiakkal, mind értelmiségi volt. A latin negyedben ismerte meg őket, félbeszakított orvosi tanulmányai során, és zavarba hozták őt, a latin férfit.

Eszébe jutott az egyikük, egy sovány és szőke lengyel. Már huszonkét évesen kopaszodott, és anyja odahaza takarító volt. A lengyel hét éven át járt a Sorbonne-ra, harisnya nélkül, és mindössze egy szelet kenyeret és egy tojást evett minden nap. Nem volt pénze a tankönyvekre, ezért a közkönyvtárakban kellett tanulnia.

Nem ismert semmit Párizsból, nem ismerte a nőket, sem a francia jellemet. Ám ahogy befejezte tanulmányait, fontos katedrát kapott Varsóban. Öt évvel később Maigret találkozott vele, mikor visszalátogatott Párizsba. A lengyel ugyanolyan kimért volt és hideg. Egy külföldi tudósokból álló küldöttséggel érkezett, és az Élysée-ben vacsorázott.

A felügyelő másokat is ismert. Voltak köztük tehetségesek és kevésbé tehetségesek. De szinte mindegyik meglepően sokféle dolgot akart tanulni, vagy már tanult is.

Tanulni, csak a tanulás kedvéért! Mint egy belga egyetemi professzor, aki rengeteg távol-keleti nyelvet ismert (vagy negyvenet), de sose járt Ázsiában, és mellesleg egyáltalán nem érdekelték azok a népek, amelyeknek törve beszélte a nyelvét.

Maigret a lett szürkészöld szemében is ezt a szívós akaratot látta meg. Ám mielőtt egy skatulyába sorolta volna az említett értelmiségiekkel, más tulajdonságokat is észrevett rajta, amelyek feltevéseit megkérdőjelezték. Valamiképp Fedor Jurovics, a viharkabátos csavargó árnyékát vélte felfedezni rajta, ez vetült a Majestic vendégének erőteljes alakjára.

A két férfi azonossága közvetlen bizonyosság volt Maigret számára, egyúttal szinte szemmel látható bizonyosság is.

Pietr eltűnt érkezésének éjszakáján. Maigret másnap reggel talált rá, Fedor Jurovics képében.

Visszatért Párizsba, a Roi-de-Sicile utcába. Néhány órával később Mortimer is felbukkant a hotelben. Majd többen elhagyták az épületet, többek között egy szakállas öregember. És másnap reggel Pietr, a lett újra elfoglalta lakosztályát a Majesticben.

A legmeglepőbb az volt, hogy a feltűnő fizikai hasonlóság ellenére nem volt semmi közös a két hasonmásban.

Fedor Jurovics tipikus szláv csavargónak tűnt, nosztalgikus és indulatos természetű számkivetett. Minden rezdülése erről árulkodott. Egyetlen oda nem illő mozdulat sem zavarta meg a képet, például jellemző volt, ahogy a kocsmapultra könyökölt Fécamp-ban.

A lett személyiségében sem volt semmi hiba, tetőtől talpig kifinomult értelmiséginek tűnt, attól kezdve, ahogy tüzet kért a boy-tól, vagy ahogy a legjobb angol nemezsapkát viselte, addig a szenvtelenségig, amellyel levegőzni indult a Champs-Élysées-n, vagy akár szemügyre vett egy kirakatot.

És ez a tökéletesség nem csak a felszínen jelent meg! Maigret is játszott már szerepeket munkája során. Bár a rendőrök ritkábban maszkírozzák el magukat és viselnek álruhát, mint gondolnánk, néha kénytelenek ehhez folyamodni.

Ám az álruhás Maigret némely személyiségjegye a régi maradt, a tekintete, egynémely megszokott mozdulata.

Például mikor húskereskedőnek adta ki magát (erre volt szükség, és sikerre is vitte az ügyet), eljátszotta a húskereskedőt, úgy tett, mintha az lenne. De nem volt az. Az eljátszott személyiség külső maradt a számára.

Pietr-Fedor viszont hol Pietr volt, hol Fedor, és belülről volt az.

A felügyelő benyomásai így foglalhatók össze: a férfi két személyiséggel rendelkezett, és nem csupán a ruházat alapján, hanem lényegénél fogva.

Felváltva élte a két életet, kétségtelenül régóta már, talán mindig is így élt.

Ezek nem voltak többek kósza gondolatoknál, amelyek felötlöttek Maigret-ben, míg lassú léptekkel sétált könnyű, merengő hangulatban.

A lett személyisége azonban egyszer csak darabokra esett.

Jellemző volt, hogy milyen körülmények között zajlott mindez. Megállt az utcán a Fouquet's magasságában, és már el is indult a túloldalra, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ennek a luxusétteremnek a bárjában fogyassza el az aperitifet.

Ám meggondolta magát, továbbment a járdán, és lépteit felgyorsítva befordult a Washington utcán.

Üzemelt itt egy bisztró, mindenhol találni ilyeneket a gazdagabb negyedekben. Vendégkörét a taxisofőrök és a háztartási alkalmazottak tették ki.

Pietr ide tartott, a felügyelő pedig követte. Éppen akkor lépett be, mikor a második abszintot rendelte.

A patkó formájú bárpultnál állt, amelyet egy kék kötényes pincér időről időre letörölt egy piszkos ronggyal. A balján poros ruhájú kőművesek csoportja. Jobbján egy pénztárosnő a gázművektől.

A lett általános feltűnést keltett választékosságával, ruhája legkisebb részleteinek kifinomult luxusával.

A vendégek megtekinthették kicsi, hirtelenszőke, fogkefeszerű bajszát, vékony szemöldökét. Ő maga Maigret-t figyelte, nem szemből, hanem egy tükörben.

A felügyelő észrevette, hogy a lett ajka megremeg, és összehúzódnak az orrcimpái.

Pietrnek össze kellett szednie magát. Lassan kezdett inni, ám hamarosan egy húzásra kiürítette a pohara maradékát, és ujjával intett a következő adagért.

Maigret vermutot rendelt. A nem túl tág helyiségben még nagyobbnak és masszívabbnak tűnt, mint máshol. Nem vette le a szemét a lettről.

Bizonyos értelemben két különböző jelenetet élt át egyszerre. Ahogy az előbb is, a képek átfedték egymást. A fécamp-i ócska csapszék látványa sejlett fel előtte a jelenlegi környezet mögött. Pietr alakja pedig megkettőződött. Maigret egyszerre látta őt barna öltönyében és kopott viharkabátjában.

– Nem fognak még egyszer átverni! – jelentette ki az egyik kőműves, és keményen a pulthoz csapta pohara alját.

Pietr a harmadik opálszínű aperitifet itta, az ital ánizsos illata megcsapta a felügyelő orrát.

A gáztársaság alkalmazottja arrébb csúszott ülésén, aminek következtében a két férfinak közelebb kellett húzódnia egymáshoz, szinte összeért a válluk.

Maigret két fejjel magasabb volt, mint a másik. Mindketten a tükörrel szemben ültek, ennek szürke felszínén néztek farkasszemet.

A lett arca elváltozott, először a tekintete kezdett elhomályosodni. Száraz, fehér ujjaival csettintve a poharára mutatott, és tenyerével végigsimított a homlokán.

Lassanként valamiféle belső küzdelem ült ki az arcára. A tükörben Maigret éppúgy látta a Majestic vendégének vonásait, mint Anna Gorszkin szeretőjének zaklatott ábrázatát.

Ám ez az utóbbi sosem kerekedett egészen felül. Az izmok kétségbeesett munkája elnyomta. Csak a tekintet maradt az orosz tekintete. A bal keze a bárpult szélébe kapaszkodott, a törzse ide-oda dülöngélt.

Maigret késztetést érzett egy apró kísérletre. A zsebében volt Swaan asszony arcképe, amely a fécamp-i fényképész albumából származott.

– Mennyi lesz? – kérdezte a pincértől.

– Negyvennégy sou.

Úgy tett, mintha a pénztárcájában kotorászna, és elejtette a fényképet, amely egy kis tócsába esett a pult szélén.

Nem törődött vele, odanyújtott a pultosnak öt frankot. Ám pillantása a tükörre tapadt.

A pultos felvette a portrét, sajnálkozott, és a kötényébe törölte. Pietr, a lett szorosabban markolta a poharát, merev tekintettel, mozdulatlan arccal.

Ekkor rövid, váratlan roppanás hallatszott, elég hangos ahhoz, hogy a kasszánál foglalatoskodó pultos azonnal megforduljon.

A lett keze szétnyílt, és a pultra hullottak az üvegszilánkok. Szép lassan összenyomta a poharat. A mutatóujján egy apró sebből vér csordult ki.

Maga elé vetett a pultra száz frankot, majd kiment. Egy pillantást se vetett Maigret-re.

Egyenesen a Majestic felé tartott. Semmi jelét nem adta, hogy részeg volna. A tartása ugyanolyan volt, mint mikor kilépett a hotelből, a lépései ugyanolyan határozottak.

Maigret nem tágított a sarkából. Ahogy a hotelhez értek, egy ismerős autót látott elhajtani. A helyszínelőké volt, ezzel szállították a fényképezés és az ujjlenyomatvétel kellékeit.

A találkozás lelohasztotta a felügyelő lendületét. Elszállt az önbizalma, mint aki támaszték, biztos pont nélkül maradt.

Elhaladt a Select előtt. Dufour felügyelő az ablakon keresztül jelzett neki, visszafogottnak szánt mozdulattal, ám annál egyértelműbben a világ tudtára adva, hogy a zsidó asszony asztala felé mutat.

– Mortimer? – kérdezte a felügyelő, ahogy odaért a hotel recepciójához.

– Épp most vitte el a kocsi az Egyesült Államok nagykövetségére, ott fog reggelizni.

Pietr, a lett az asztalához lépett az üres ebédlőben.

– Maga is ebédel? – kérdezte az igazgató Maigret-t.

– Terítsenek meg nekem is az ő asztalánál, igen.

Az igazgatónak elakadt a lélegzete.

– Az övénél? Lehetetlen! Az étterem üres, és...

– Mondom, az ő asztalánál.

Az igazgató nem adta fel ilyen könnyen, és a felügyelő után szaladt.

– Nézze! Bizonyára botrányt fog csapni a vendég... Leülhet egy közeli asztalnál, ahonnét éppolyan jól láthatja.

– Mondom, az ő asztalánál.

Ahogy a hallban kószált, egyszerre rádöbbent, hogy mennyire fáradt. Mély kimerültség volt, az egész lényét legyűrte, testet és lelket egyaránt.

Ugyanabba a nádfotelbe dőlt le, mint reggel. Egy idős asszonyság meg egy rendkívül elegáns fiatalember alkotta pár azonnal felállt a szomszédos fotelekből, és a hölgy jól érthetően, lornyonját idegesen forgatva megjegyezte:

– Ezek a hotelek egyre kibírhatatlanabbak. Nézd csak ezt itt...

Ez itt Maigret volt, aki még csak el se mosolyodott a megjegyzésen!