10. Oswald Oppenheim visszatér

Maigret két órán át mozdulatlanul feküdt. Mikor fel akart kelni, alig bírta mozgatni a karját, és csöngetnie kellett Jeannak, hogy segítsen feladni a kabátját.

– Rendelj egy taxit!

Néhány perccel később már be is lépett dr. Lecourbe ajtaján, a Monsieur-le-Prince utcában. Hat páciens várt az előszobában, ám őt átvezették a lakáson, és amint szabaddá vált a vizsgáló, fogadták. Csak egy óra múlva távozott. Feszesebben tartotta a törzsét. A szeme körüli árok olyan mély lett, hogy megváltozott tőle az arca, mintha kisminkelték volna.

– Roi-de-Sicile utca! Majd szólok, hol álljon meg.

Már messziről látta két nyomozóját, akik fel-le járkáltak a hotel előtt. Kiszállt, és hozzájuk lépett.

– Nem jött ki azóta?

– Nem. Valamelyikünk mindig őrt állt.

– Ki hagyta el a hotelt?

– Egy hajlott hátú öregember, aztán két fiatalember, és egy harminc év körüli nő...

Maigret megvonta a vállát, és felsóhajtott:

– Az öregnek volt szakálla?

– Igen.

Egy szó nélkül otthagyta őket, felment a szűk lépcsőn, és elsétált a portásfülke mellett. Egy kicsit később bezörgetett a 32. szoba ajtaján. Egy női hang válaszolt, ismeretlen nyelven. A kilincset lenyomva az ajtó engedett, és belépve meglátta a félmeztelen Anna Gorszkint, ahogy felkel az ágyból.

– A szeretőd? – kérdezte tőle.

Foghegyről beszélt, mint aki siet, körbe se nézett a szobában.

Anna Gorszkin kiabálni kezdett:

– Kifelé! Nincs joga...

Maigret egykedvűen felemelte a viharkabátot, amelyet már ismert. De úgy tűnt, hogy mást keres. Az ágy lábánál felfedezte Fedor Jurovics szürke nadrágját.

Ellenben nem volt a szobában férficipő.

A nő, aki éppen a fürdőköpenyét vette fel, gyűlölködő pillantást vetett rá.

– Azt hiszi, hogy csak mert bevándorlók vagyunk...

A felügyelő nem hagyott neki időt, hogy belelovallja magát a dühébe. A legnagyobb nyugalommal sarkon fordult, becsukta az ajtót, ám a nő megint kinyitotta, Maigret még nem ért le az előző emeletre sem. Anna Gorszkin zihálva állt a lépcsőfordulóban, egy szót sem szólt. A korlátra támaszkodva követte szemével a férfit. Egyszerre csak nem bírta tovább, muszáj volt tennie valamit. Maigret felé köpött.

A nyál tompa csattanással ért földet a felügyelőtől pár centiméterre.

– Mi legyen? – kérdezte Dufour nyomozó.

– Te tartsd szemmel a nőt. Nehogy ő is öregembernek öltözzön...

– Azt akarja mondani, hogy...?

Dehogy! Nem akart ő mondani semmit. Nem volt beszédes kedvében.

– A Majestichez.

A nyomozó zavarban, szégyenkezve figyelte, ahogy elhajt.

– Tartsd nyitva a szemed! – kiáltotta oda neki Maigret. Nem volt semmi kedve felelősségre vonni kollégáját. Nem róhatta fel neki, hogy hagyta magát átverni. Maigret talán nem hagyta, hogy megöljék Torrence-t?

Az igazgató a küszöbön állva várt rá, ami egészen új hozzáállásról tanúskodott.

– Végre itt van! Nézze, én már nem tudom, mit tegyek... Itt jártak, hogy elvigyék a... barátját. Biztosítottak róla, hogy az újságok nem említenek semmit az esetről... de az a másik itt van! Itt van a hotelben!

– Senki se látta visszajönni?

– Senki! Éppen ez az, ami... Figyeljen! Ahogy a telefonban is említettem, csöngetett. Mikor a pincér belépett, egy kávét rendelt tőle. Az ágyában feküdt.

– Mortimer?

– Gondolja, hogy neki is köze van az esethez? Kizárt dolog! Mortimer közismert férfi. Itt a hotelben is látogatták őt miniszterek, bankárok.

– Mit csinál Oppenheim?

– Fürdőt vett, azt hiszem, most öltözködik.

– És Mortimer?

– Mortimerék még nem csöngettek... Biztosan alszanak.

– Kérem, adja meg Pepito Moretto személy leírását!

– Igen... Hallottam róla... Személyesen sose láttam... Úgy értem, nem tűnt fel a sok alkalmazott között. De kérdezősködtem róla. Egy alacsony, barna bőrű, fekete hajú férfi, zömök, naphosszat nem szólt senkihez.

Maigret felírta mindezt egy papírra; egy borítékba tette, és a főnökének címezte. Az ujjlenyomatokkal együtt, amelyeket kétségtelenül azonosítani lehet a szobában, ahol Torrence meghalt, elégnek kell lennie.

– Kérem, ezt küldje be a kapitányságra.

– Igen, felügyelő úr!

Az igazgató egyre alázatosabb lett, mert érezte, hogy az ügynek csúnya következményei lehetnek.

– Mit fog tenni?

Ám a felügyelő már hátat fordított neki, nehézkes léptekkel a hall közepére lépett, mint az ódon templomok látogatói, akik a sekrestyés kísérete nélkül szeretnék felfedezni az épület érdekességeit.

Egy napsugár besütött az ablakon, és a Majestic hallja aranyszínűvé vált.

Reggel kilenckor az előcsarnok szinte teljesen elhagyatott volt. Pár utazó reggelizett magában a különálló asztaloknál, mind az újságokat olvasta.

Maigret végül egy nádfotelben helyezkedett el, a szökőkút közelében, amely aznap valamilyen okból nem működött. A kerámiamedence aranyhalai makacs mozdulatlansággal lebegtek, csak szájuk nyílt és csukódott be időnként.

A felügyelőnek erről eszébe jutott Torrence nyitott szája. Az emlék alighanem nagy hatást tett rá, mert sokáig fészkelődött a fotelben, míg megfelelő testhelyzetet talált.

A hallban csak pár alkalmazott lézengett. Maigret követte őket tekintetével, annak tudatában, hogy bármikor elsülhet egy pisztoly.

Eléggé kiéleződött a helyzet a nyomozás során.

Az, hogy Maigret felfedte Oppenheim, vagyis Pietr, a lett kilétét, nem járt semmilyen következménnyel, a felügyelő ezzel nem kockáztatott sokat.

A lett nem vette a fáradtságot, hogy álcázza magát, megvetette a rendőrséget, mivel biztos volt benne, hogy semmilyen vádat nem tudnak felhozni ellene.

Ezt a telegramok sora is bizonyította, amelyek szorosan követték a nyomát, Krakkóból Brémáig, Brémából Amszterdamig, Amszterdamból Brüsszelig és Párizsig.

Ám ott volt a hulla az Északi Csillagon! És mindenekelőtt Maigret felfedezése: a lett és Mortimer-Levingstonék szokatlan kapcsolata.

Márpedig ez a felfedezés döntő fontosságú!

Pietr bűnöző, ezt nem is titkolta, és a nemzetközi rendőrségnek ennyit üzent a viselkedése: próbáljatok meg tetten érni!

Mortimert ezzel szemben mindenki becsületes embernek ismerte.

Két ember volt képes rá, hogy kiderítse, milyen kapcsolat fűzte egymáshoz Pietrt és Mortimert.

Ugyanazon az éjjelen kivégezték Torrence-t, Maigret-re pedig revolverrel lőttek rá a Fontaine utcában.

Egy harmadik, az ügybe rángatott személyt, aki kétségtelenül nem tudott szinte semmit, ám egy újabb nyomozás alapjául szolgálhatott volna, kivégeztek: José Latourie előtáncost.

Így hát Mortimer és a lett, akik bizonyára be voltak avatva a hármas kivégzésbe, ismét elfoglalták helyüket. Odafent trónoltak luxuslakosztályaikban, a telefonon át egy palota kiszolgáló személyzetének parancsoltak, lefürödtek, reggeliztek, öltözködtek.

Maigret egymaga várt rájuk a kényelmetlen nádfotelben ülve, mellkasának egyik fele megmerevedett, és szaggatás járta át, jobb karját szinte mozdítani se bírta az erős fájdalomtól.

Letartóztathatta volna őket. De tisztában volt vele, hogy azzal nem érne el semmit. Legfeljebb Pietr, a lett, vagy Fedor Jurovics, vagy Oswald Oppenheim ellen talált volna tanúkat, aki talán még egyéb neveket is használt, például Olaf Swaanét.

De hogyan találhatott volna fogást Mortimer-Levingstonon, az amerikai milliárdoson? A letartóztatása után egy órával máris tiltakozott volna az amerikai követség! A francia bankok, a pénzügyi és ipari társaságok, amelyek igazgatótanácsának tagja volt, mozgósították volna érdekében a politikusokat.

Milyen bizonyíték, milyen gyanús jel szólt ellene? Hogy a letthez hasonlóan ő is órákra eltűnt?

Hogy a Pickwick'sben vacsorázott, és a felesége táncolt José Latourie-vel? Hogy egy rendőrnyomozó látta őt belépni a Roi de Sicile nevű olcsó hotelbe?

Mindez könnyen félresöpörhető. Hivatalos bocsánatkérést kellene küldeni az Egyesült Államoknak, elégtételt adni, intézkedéseket tenni, félreállítani Maigret-t, legalábbis a látszat szerint.

Torrence halott!

Alighanem a halion keresztül vitték el hordágyon, aznap, a hajnal első fényénél. Kivéve, ha az igazgató a személyzeti bejárat felé küldte a mentősöket, hogy ne tegye ki a kínos látványnak a korán kelő vendégeket. Valószínűleg így történt. A szűk folyosók, a spirálban futó lépcsők, ahol a hordágy néha a rácsokhoz koccan...

Megcsörrent a telefon a mahagónipult mögött. A vendégek jöttek-mentek. Sietős rendelések. Az igazgató a felügyelőhöz lépett.

– Mortimer-Levingston asszony elutazik... Most szóltak, le kell hozni a csomagját. Már kint áll a kocsija.

Maigret halványan elmosolyodott.

– Milyen vonattal megy? – kérdezte.

– A berlini gépre száll fel, a Bourget reptéren.

Még be se fejezte a mondatot, mikor feltűnt a hölgy, szürke utazókabátban, kezében krokodilbőr táskával. Gyors léptekkel haladt át a halion. A forgóajtóhoz érve nem tudta megállni, hogy hátra ne pillantson.

Mivel a nő jól látta őt, Maigret erőlködve felállt. Mortimer asszony bizonyosan ezért harapott az ajkába, még sietősebb léptekkel távozott, és a sofőrhöz fordulva élénken gesztikulálva parancsokat osztott.

Az igazgatót elszólították. A felügyelő egyedül maradt a szökőkút előtt, amely hirtelen működni kezdett. Alighanem egy meghatározott időpontban kapcsolták be a vízsugarat.

Tíz óra volt.

Maigret elmosolyodott, csak úgy magában, majd nehézkesen, óvatosan leült, mert egyre érzékenyebbé váló sebe a legkisebb mozdulatra is fájni kezdett.

– A gyengéket kiiktatják...

Mert erről volt szó! José Latourie után, akit túl labilisnak ítéltek, és akit a mellkasán ejtett három késszúrással tüntettek el a harctérről, a hisztérikus Mortimer asszonyt is eltávolították. Berlinbe küldték. Ő kivételes elbánásban részesül!

Maradtak az erősek: Pietr, a lett, aki még nem öltözött fel, Mortimer-Levingston, aki semmit se vesztett arisztokratikus viselkedéséből, és Pepito Moretto, a banda gyilkosa.

Mindhárman, láthatatlan szálakkal összekötve, készültek a harcra.

Az ellenség ott volt köztük, a hall közepén, ahol kezdett megindulni az élet; mozdulatlanul ült egy nádfotelben, kinyújtott lábbal, a sípoló hangot kiadó szökőkútból az arcára permetező vízcseppekkel.

Egy lift érkezett a földszintre.

Elsőként Pietr, a lett tűnt fel, előkelő öltönyben, ajkai közt Henry Clay szivarral.

Otthon érezte magát. Hisz megfizetett érte. Felszabadultan, magabiztosan járkált a hallban, itt-ott megállt a kirakatok előtt, amelyeket a nagy kereskedőházak rendeznek be a luxushotelekben; tüzet kért az egyik boy tói, egy táblát nézegetett, amely a legújabb valutaárfolyamokat tüntette fel, megállt a szökőkútnál, alig három méterre Maigret-től, tekintetét az aranyhalakra szegezte, amelyek mintha műanyagból lettek volna, végül egy ujjmozdulattal a medencébe rázta a hamut a szivarjáról, és az olvasóterem felé indult.