6. A Roi de Sicile Hotelben

 

 

La Bréautétől kezdve, ahol felébredt, az orosz nem aludt vissza. Igaz, hogy a Le Havre-Párizs-expressz tömve volt. Maigret és beszélgetőtársa a peronon álltak, egy-egy ajtó előtt, és nézték az ablak előtt elrohanó tájat, amelyet lassan elnyelt a sötétség.

A viharkabátos férfi nem zavartatta magát a felügyelő miatt. A Saint-Lazare pályaudvaron nem próbált meg eltűnni a tömegben. Ellenkezőleg, lassan lépdelt le a főlépcsőn, mikor észrevette, hogy nedves lett a cigarettája, vett egy új csomagot az állomás trafikjában, aztán mintha töprengett volna, hogy bemenjen-e az italmérésbe. Végül meggondolta magát, és elindult az utcán, bizonytalan léptekkel, görnyedten, teljesen közömbösen, olyan letargikus állapotban, hogy a felügyelő semmilyen emberi reakciót nem nézett volna ki belőle.

 

A Saint-Lazare-tól messze van a Hotel de Ville. Át kell szelni az egész városközpontot, ahol este hat és hét között a járókelők sűrű hullámokban lepik el a járdát, kocsik sora kígyózik az utakon, olyan szakadatlanul, ahogy a vér kering az artériákban.

A férfi sovány vállával, az övvel összefogott esőkabátban, amelyet sár- és zsírfoltok borítottak, kitaposott sarkú cipőjében botladozott az utcalámpák fényénél a tolongásban, nekiütközve a járókelőknek, dülöngélve, megállás nélkül, hátra se nézve.

A legrövidebb utat választotta, a Szeptember 4. utcán, a Les Halles-on keresztül, amiből látszott, hogy nem először jár erre.

Elérkezett a párizsi gettóba, amelynek középpontja a Rosiers utca, elhaladt a jiddis feliratú üzletek sora előtt, a kóser hentesek, az élesztő nélküli kenyeret kínáló kirakatok előtt.

Egy kanyarhoz érve, egy hosszú és sötét árkád közelében, amely csatornára hasonlított, egy nő bele akart karolni, de aztán rögtön ott is hagyta, alighanem megilletődött a furcsa férfitól.

Végül a Roi-de-Sicile kanyargó utcájára jutott, ahonnan zsákutcák, sikátorok, nyüzsgő udvarok nyíltak, félig zsidónegyed, félig már lengyel kolónia volt ez. Kétszáz métert tett meg itt, és belépett egy hotel ajtaján.

 

Fajanszbetűk hirdették: Roi de Sicile Hotel.

Alatta feliratok sorakoztak héber, lengyel és más érthetetlen nyelveken, valószínűleg oroszul is.

A hotel mellett építési terület, egy ház maradványaival, amely összedőlt volna a tartógerendák nélkül.

Még mindig esett. De a kis utcácskáig a szél már nem hatolt el.

Maigret hallotta egy gyorsan bezáruló ablak csapódását a hotel harmadik emeletén. Akárcsak az orosz, habozás nélkül belépett.

A bejárati folyosóról egy ajtó se nyílt. Szemben lépcső. A lépcsőfordulóban üvegezett fülke, ahol egy zsidó család evett.

A felügyelő kopogott, ám az ajtó helyett egy pénztárablak redőnye csapódott fel. Áporodott szag csapta meg az orrát. A férfi fejét fekete kipa fedte. Kövér felesége tovább evett.

– Ki az?

– Rendőrség! Hogy hívják a lakót, aki az előbb jött be?

A férfi mormolt valamit a saját nyelvén, aztán egy fiókból előkeresett egy piszkos füzetet, és szó nélkül áttolta az ablakon.

Maigret-nek olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné a ki-világítatlan lépcsőházból. Gyorsan megfordult, és elkapta egy szempár villanását egy tucat lépcsőfokkal feljebb.

– Melyik szoba?

– 32-es.

Belelapozott a füzetbe, ezt olvasta benne:

Fedor Jurovics, 28 éves, születési helye Vilna, segédmunkás és Anna Gorszkin, 25 éves, születési helye Odessza, foglalkozásnélküli.

A zsidó férfi visszaült az asztalhoz, és enni kezdett, mint akinek nyugodt a lelkiismerete. Maigret bekopogott az üvegen. A hotel tulajdonosán lassan, kelletlenül felállt.

– Mióta lakik itt ez a férfi?

– Majdnem három éve.

– És Anna Gorszkin?

– Ő már korábban is itt lakott. Talán négy és fél éve.

– Miből élnek?

– Oda van írva. A férfi fizikai munkás.

– Komolyan? – kérdezte Maigret olyan hangon, amely elég volt ahhoz, hogy beszélgetőpartnere modora megváltozzon.

– A többihez semmi közöm, nem igaz? – mondta készségesebben a tulaj. – Pontosan szokott fizetni. Jön-megy, nem az én dolgom, hogy felügyeljem.

– Vannak látogatói?

– Néha... Több mint hatvan bérlőm van, nem tudom mindet ellenőrizni. Amíg nem tesznek semmi rosszat... Mellesleg, miután maga a rendőrségtől jött, ismerheti is a házam. Semmilyen panasz nincs rólunk a nyilvántartásban! Megkérdezheti Vermouillet tizedestől. Ő minden héten benéz.

Maigret egyszer csak megfordult, és felkiabált:

– Jöjjön le, Anna Gorszkin!

A lépcsőházból halk hang hallatszott, majd léptek. Végül egy nő lépett be a lámpa fény körébe.

Idősebbnek tűnt a füzetben feltüntetett huszonöt évnél. Kétségtelenül a származása miatt. Mint sok más zsidó asszony az ő korában, kissé kikerekedett, de nem veszítette el a vonzerejét. Feltűnő volt sötét pupillája és szemének rendkívül világos, ragyogó fehérje.

Ám volt valami lomposság a lényében, amely elrontotta ezt a hatást. Fekete, zsíros, fésületlen haja vastag tincsekben hullt a nyakába. Régi pongyolát viselt, amely kissé szétnyílt, és látni engedte a vonalait. Harisnyáját vastag térde fölé húzta.

– Mit csinált ott a lépcsőn?

– Amit akarok, itthon vagyok.

Maigret rögtön sejtette, miféle nővel van dolga. Szenvedélyes, pimasz, keresi a vitát. A legkisebb ügyből is botrányt csinál, felzavarja az összes lakót, éles hangon kiabálásba kezd, és a legképtelenebb dolgokkal vádolja azt, aki feldühítette.

Talán biztos volt benne, hogy itt nem érheti baj? Akárhogy is, kihívóan méregette ellenfelét.

– Jobban tenné, ha a szeretőjével törődne.

– Ehhez semmi köze.

A tulaj az ablakocska mögött szomorú, rosszalló arccal csóválta a fejét, de a szeme nevetett.

– Mikor ment el utoljára Fedor?

– Tegnap este tizenegykor.

Hazudott, ez világos! De nem volt értelme összeveszni vele. Bár akár el is kaphatta volna a vállánál fogva, hogy szépen bekísérje a kapitányságra.

– Hol dolgozik a barátja?

– Ahol akar.

Melle remegett a rosszul felöltött pongyola alatt. Ajkát megvetően lebiggyesztette.

– Mit akar a rendőrség Fedortól?

Maigret halkan azt felelte:

– Fáradjon közelebb, kérem.

– Majd ha le akarok menni, lemegyek! Maga nekem ne parancsoljon!

Mi értelme lett volna felelni erre, kínos jelenetet rendezni, amely csak hátráltatná a nyomozást?

Maigret becsukta a füzetet, visszaadta a tulajdonosnak.

– Minden rendben van, ugye? – kérdezte amaz, és intett a fiatal nőnek, hogy maradjon csendben.

Ám a nő nem visszakozott, ökölbe szorított, csípőre tett kézzel figyelt. A teste egyik felét megvilágította a fülkéből áradó fény, a másik fele homályban maradt.

A felügyelő még egyszer ránézett. A nő állta a tekintetét, és önkéntelenül is azt mormolta:

– Nem ijedek meg magától!

Maigret vállat vont, és lement a lépcsőn, válla súrolta a szűk folyosó mindkét meszelt falát.

 

A folyosón két lengyel asszonyba botlott, akik utána bámultak. Odakint az úttest nedves volt, a járdán fények tükröződtek.

Minden sarokban, az árnyba borult házak legkisebb szögletében, a sikátorokban, a lépcsőházakban sejteni lehetett az emberi jelenlét nyomait, homályos, szégyellni való életekét. Árnyak kúsztak a falakra. A boltosok olyan árukat kínáltak, amelyeknek a franciák még a nevét se ismerik.

Alig száz méterrel arrébb következett a Rivoli és a Saint-Antoine utca, szélesek, világosak, trolijaikkal, kirakataikkal, csendőreikkel...

Maigret megállt, és megragadta egy elrohanó suhanc vállát, akinek olyan volt a füle, mint a káposztalevél.

– Keress nekem egy rendőrt a Saint-Paul tér környékén!

Ám a fiú rémülten meredt rá, és érthetetlen szavakkal felelt. Egy kukkot se értett franciául!

A felügyelő egy hajléktalanhoz fordult.

– Tessék, száz sou... Vidd el ezt a cetlit a Saint-Paul téri rendőrnek.

A csavargó megértette. Tíz perccel később egyenruhás rendőr érkezett.

– Telefonáljon a bűnüldözési osztályra, hogy azonnal küldjenek egy felügyelőt. Ha lehet, Dufour legyen az...

Még vagy jó fél óráig járkált fel-alá. Lakók érkeztek a hotelbe, mások elhagyták. De még mindig égett a villany a harmadik emeleten, balról a második ablakban.

Anna Gorszkin jelent meg a küszöbön. Zöldes kabátot vett a pongyolája fölé. Nem volt rajta fejfedő, és az eső ellenére vörös szaténszandált viselt.

Csattogó léptekkel kelt át az utcán. Maigret elrejtőzött az árnyékban.

A nő egy kisboltba tartott, ahonnét pár perc múlva rengeteg kis fehér csomaggal és két üveggel a hóna alatt lépett ki, majd ismét eltűnt a házban.

 

Végül megérkezett Dufour felügyelő. Harmincöt éves volt, és három nyelven beszélt elég folyékonyan, ami igen értékessé tette, noha megrögzött hajlama volt arra, hogy a legegyszerűbb ügyeket is túlbonyolítsa.

Egy közönséges betörésből vagy zsebmetszésből titokzatos drámát kerekített, amelyet a végén már ő maga se tudott követni.

Ám ha konkrét feladattal látták el, mint a megfigyelés vagy egy gyanúsított követése, akkor remekül tette a dolgát, rendkívüli kitartásának köszönhetően.

Maigret megadta neki Fedor Jurovics és a szeretője személyleírását.

– Küldeni fogok egy kollégát. Ha valamelyikük kijön a hotelből, kövesd, de egyikőtöknek itt kell maradnia őrködni. Értetted?

– Még mindig az Északi Csillag ügye? A maffia is benne van, ugye?

A felügyelő jobbnak látta, ha elindul. Negyedóra múlva megérkezett a Quai des Orfévres-re, ahol kirendelt egy tisztet Dufour mellé, és a kályha fölé hajolt, magában szidva Jeant, aki nem fűtötte fel eléggé.

Nedves kabátja mereven függött a fogason, megtartotta a válla formáját.

– Hívott a feleségem?

– Ma reggel. Mondtuk neki, hogy egy nyomozás miatt van távol.

Az asszony már hozzászokott ehhez. Maigret tudta, hogy mikor végre hazaér, a felesége megelégszik annyival, hogy megölelje, a tűzhelyre pakolja a lábasait, és egy tálba finom illatú pörköltet szedjen. Csak később, mikor már asztalhoz ültek, és az asszony állát a kezére támasztva figyelte férjét, látta elérkezettnek az időt, hogy megkérdezze tőle: Hogy vagy?

Akár délben ért haza, akár este ötkor, mindig készen várta az ennivaló.

– Torrence? – kérdezte Maigret Jeantól.

– Reggel hétkor hívott.

– A Majesticből?

– Nem tudom. Azt kérdezte, hogy maga elment-e.

– Aztán?

– Újból telefonált délután öt óra tízkor. Azt üzeni, hogy várja magát.

Maigret reggel óta csak egy heringet evett. Pár pillanatig megállt a kályha előtt, amely mormolni kezdett, mert a felügyelő el tudta rendezni a széndarabokat úgy, hogy még a legmakacsabbak is elégjenek.

Majd súlyos léptekkel a faliszekrényhez lépett, itt volt a zománcozott csap, a törölköző, egy tükör és egy bőrönd. Az íróasztal közepére tette a bőröndöt, levetkőzött, száraz ruhát, tiszta alsóneműt vett, kezét habozva végighúzta borotválatlan állán.

– Eh!

Vágyakozó pillantást vetett a kályha feléledő tüzére, két széket tett mellé, és rájuk terítette vizes ruháit. Még maradt az asztalán

egy szendvics az előző napról, állva ette meg, készen rá, hogy távozzon. De a sör elfogyott, és kicsit száraz volt a torka.

– Ha bármilyen ügyben keresnek, a Majesticben leszek – mondta Jeannak. – Hívjatok csak fel. – Azzal behuppant egy taxi hátsó ülésére.