3

Ha mindjárt Buda várának egykori szépségét hazafiságunkban éppoly kevéssé engedjük magunktól elvitáztatni, mint egy tisztességben elaggott hölgy egykori bájait: mégis meg kell vallanunk, hogy azon tudományos s művészeti élet, melyet Mátyás alatt fővárosunkban találunk, félig sem volt oly magyar s oly terjedelmes, mint mennyire azt mindenikünk kívánná és mennyire sokan hiszik. Nem szenved kétséget, hogy azon esetre, ha Mátyást egy vagy több, legalább középszerű fejedelem követi, s ha a kegyes ég e nemzetet belső küzdelmeitől s amit szültek - a mohácsi vésztől megőrzi: a műveltségnek akkor elhintett magja csírázni s virágozni fogott volna e hazában is; s hogy Buda, minden szépnek és dicsőnek tűzhelyeként, mindég messzebb körökre terjesztvén sugarait, a magyar, ki a fővárosában összegyűlt, idegen tudó­so­kat s felhalmozott könyveket kezdetben csak csudálkozással s néha megvetéssel nézé, később a tudományos mozgalomban, mely a XVI. század alatt Európa népeit új életre ébreszté, szintén részt vett volna. De Mátyás műve bevégezetlenül maradt; s az, ki a történetekben nem önkívánatainak igazolását, hanem a valót keresi: úgy fogja találni, hogy a királyi udvarnak műveltsége s ízlése, Budán s más királyi palotákon s néhány püspök vagy országzászlós házain túl, a nagy Mátyás kormánya alatt sem terjedett messzebbre. - Az elhíresztelt tudós társaság, a tanodák, az udvari társalgásban felmerülő jó ízlés s lovagiasság, minden, mit a külföldi Mátyás alatt e hazában csodált, csak egy nagy egyéniség befolyása által teremtetett, s nincs mit bámulnunk, ha a nagy király halála után néhány évtizeddel e hazában, mint azelőtt, csak félig ázsiai, félig középkori állapotokat találunk, s Mátyás dicső uralkodására Budán kívül alig emlékeztetett más, mint a nép alsó osztályai között a meg nem szűnő vágy, mellyel az igazságos fejedelmet visszaóhajták, a felsőbbeknél azon romlottság s azon olasz elvek, melyek Beatrixszel Nápolyból Budára hozattak, s a nemességnek az udvarhoz közelebb álló részétől elfogadtattak. - A történetek általános tanúsága bizonyítja, hogy a szabadság, művészet, magasabb műveltség, szóval: minden, mire nemzetek méltán büszkék lehetnek, nekik nem fejedelmi ajándékul, hanem csak hosszú évek szerzeményei gyanánt juthatnak osztályrészül; s ezt tapasztalta a magyar, Mátyás után. Az élénk mozgalom, melyben a haza e nagy király alatt előrehaladott, vele együtt megszűnt, s az utas, ha Pestnek falain s kertjein túlment, ismét ázsiai pusztán képzelheté magát, mely fölött a távolból átlátszó királyi várnak tornyai s fényes kúpjai csak mint a délibábnak a jövő pillanatban eloszló képei tűntek föl szemei előtt.22

E térre vezetjük olvasónkat. Nem szükséges, hogy őt leírásával fárasszuk. Sok változott e hazában, de a Rákos nem, s habár Ulászló kormányának vége felé, 1514-ben a híres mezőn kevesebb szomorú emlék támadhatott is a hazafi szívében, és Pest, akkori szűk falai közé szorítva, nem terjedett mostani nagyságára, s habár a folyón túl felmagasló Buda azóta alább szállt: a mező pusztán s elhagyatva áll napjainkban, mint akkoron.

Ugyanaz nap estéjén, melyen Dózsát reggel a királyi udvarnál láttuk, Pest kapuitól mintegy fél órányira, a Rákoson egy kis csapat lovassal találkozunk. Lépve haladnak a város felé; fáradt lovaik mutatják, hogy ez nap már hosszabb utat tettek; a két erősen megrakott gebe, mely a kis csapat után vezettetik, világos jelül szolgál, hogy távol földről jönnek. Minthogy műveltsé­günk akkoridőben annyira még nem emelkedett, hogy nemességünk a szegény adózók előfogatain hintóban járjon: ez utasokban előkelőbb nemesekre ismerünk; hogy főurakat nem látunk magunk előtt, azt kísérőik csekély száma bizonyítja.

A tizenhatodik század kezdetét egész Európában, a nemességnél s polgári rendnél, pazar fényűzés jellemzé, s a magyar e tekintetben felülmúlta kortársait; főképp híveiknek száma s fényes öltözete által igyekeztek a zászlós- és főurak egymást felülmúlni,23 s így az, ki a kis csapatot látá, mellyel a Rákoson találkozunk, már egyszerű öltözetükből kivehette, hogy nem Bebekek, Báthoriak, Ujlakiak vagy ezekhez hasonló urakkal jött össze; valamint más részről fegyvereik- s lovaikból - mik akkoridőben a fényűzés legköltségesebb nemeihez tartoztak - ismét azt is észrevehette, hogy nem közönséges nemesembereket, hanem olyakat lát maga előtt, kik az előkelőbbek neve alatt, mint napjainkban, úgy már akkoron is az egész megye nevében szóltak, s a főurak felsőbbségét legföllebb azáltal ismerék el, hogy állásuk iránt néha irigységöket tanúsíták. De nézzük e lovasokat közelebbről.

Elöl egy sorban három férfit látunk. Középen, izmos, fekete ménen, sötétszínű hosszú menté­ben, egy ősz vitéz lovagol; akár őt, akár paripáját nézzük, megismerszik, hogy mindketten láttak szolgálatot; emez minden fölösleges hánykolódás nélkül nyugodtan halad előre; amannak elbarnult arcán ifjú szépségéből már csak férfias erejének kifejezése maradt meg. E férfi mellett jobbról, délceg paripán, egy ifjú; balról, csuklyában, szerzetes lovagol; mind­ket­ten, úgy látszik, lovaikkal foglalkozva: amaz, hogy szép almásszürkéjét időről időre ugrásra vagy más szép mozdulatokra bírja; ez, hogy fáradt s kissé vastag ménjét társaival egyenlő lépésre kényszerítse. E főszemélyek után négy szolga jő, kik két, poggyásszal megrakott gebét vezetnek. Ha csak öltözetüket tekintjük, e cselédséget, melynek mindenik tagja, úgy látszik, saját kedve s ízlése szerint választá ruháját, fényesnek senki sem mondhatá, de termetre nézve derekasabb magyar legényeket nem láthatni; a bihari rónaság már akkor is megtermé szép magyar faját, melyet Szalonta vidékén jelenleg látunk, s lovaik, fegyvereik s egész külsejük mutatá, hogy ha kevésbé fényes ruhában járnak is, szükséget uruknál nem szenvednek.

Ártándi Tamás úr - mert vele s Pál fiával és házi káplánjával találkozánk most a Rákoson - a külső fényűzést semmibe se vette; egyike vala ő azon vagyonos nemeseknek, kik akkor, mint most, az e hazában lakó polgároknak kétségen kívül irigyletre legméltóbb osztályát tették, s távol az udvar cselszövényeitől s a hatalom után küzdő pártok vitatkozásaitól, ősi jószágaikon boldog függetlenségben tölték napjaikat. Ha Ártándiban megvan a nagyravágyás, ő, kinek neve Mátyás király csatáiban annyiszor említtetett, s ki a Perényiekkel, Telegdiekkel, Bornemiszákkal s majdnem mindazokkal, kik Ulászló alatt e hazát kormányzák, szoros barátságban állt, szintén fölemelkedhetett volna magasabb hivatalokra; de a becsületes magyar emberben valamint azon hiúság, mely fényes ruházatokban gyönyörködik: úgy az is hiányzott, mely által mások történeti jellemekké emelkednek; s Mátyás egykori kedves bajnokát, hosszú hadiszolgálat után, úgy, mint mikor először kardjához nyúlt, egyszerű nemesember képében látjuk magunk előtt, ki őseitől rámaradt becsületes nevén kívül más címmel nem bír.

Való, hogy az, kit Ártándi Tamásnak híttak, beérhette e névvel, mely Bihar vármegyében annyit jelente, mint Konyárd, Ártánd s Kerekinek urát, Sas és Mezőpeterdnek fő birtokosát, főképp, ha hozzáadjuk, hogy Mátyás király minden híresebb hadi tetteinél neve dicsérettel említtetett; de ha visszagondolunk a korra, melyben élt, s melyben, mintha határaink között általános ragály terjedett volna el, alig találkozott, ki e szegény hazát nem akarta volna kormányozni: nem fogunk azon bámulni, hogy Ártándinak minden közdolgoktóli vissza­vonulása s az egyszerű életmód, mellyel mindenben apái szokásához ragaszkodva ősi várában tanyázott, szomszédai s barátai által különösnek tartatott, s hogy Tamás úr egészen a régi világhoz tartozó embernek mondatott.

Furcsán hangzik, ha most, több mint három századnak leforgása után, valakiről azt olvassuk, hogy 1514-ben a régi világhoz tartozó embernek mondatott, csak azért, mert ruházat-, életmód- s nézeteiben kortársainál huszonöt vagy harminc évvel hátrább maradt; de meg kell vallanunk, hogy ezen, Ártándiról elterjedt vélemény nem vala igazságtalan. Életének szebb része a nagy Mátyás szolgálatában folyt el, s mikor királya meghalt, Ártándi nem akart tovább haladni korával; megállt ott, hazánk dicsőségének napjainál, s az idő, mely azóta elfolyt, általa csak arra használtatott, hogy e szebb napokra visszaemlékezzék.

Midőn a nagy Hunyadinak fia, 1458-ban Rákoson királynak választatott, Ártándi Tamás, nyolcéves korában, atyjával ott volt a választásnál; s a fegyveres nép dörgő szózata közt, mellyel Mátyás királynak köszöntetett, felhangzott a gyermek örömteli kiáltozása is. Nem volt tizenhat éves, midőn első ízben fegyvert viselve, királyát a havasalföldi háborúba követé, s azóta élete válhatlanul Mátyás lépéseihez vala kötve; vele ment a csehek s a törökök ellen, ott volt Olmütz és Bécs meghódításánál; ha a király Budán vagy visegrádi várában tanyázott, Ártándi részt vett a lovagias játékok- s fényes vadászatokban, melyekkel ura idejét tölté; ha ez seregeit új hadra szólítá, az első, ki jobbágyaival zászlójához érkezett, ismét Ártándi vala; ha a király csatában ellenségeitől szorítva látá magát, bizonyos lehetett, hogy a hű bihari tőle nincs távol, szóval: míg Mátyás élt, Ártándi nem maradhatott hátul, hisz neki ott kelle lenni királyánál, s az mindég elöl járt.

Hogy Mátyás, ki a titkot, mely által a tömegek szeretetét megszerezhetni, minden kortársainál jobban ismeré, s ki nemzetünket éppen azáltal tevé naggyá, mert e nemzet gyengeségeit is a haza hatalmának növelésére használta; hogy ő, ki - mint Nagy Sándorról olvassuk - seregének még közvitézeit is ismeré, s nevöknél szólítá,24 Ártándinak határtalan ragaszkodását észre­vette, s a rendíthetetlen bátorságú férfit számtalan kicsiny kedvezések s a király szájából oly jóleső dicséret által mindég inkább magához láncolá: az oly természetes, hogy, magát Ártándit kivéve, Mátyás udvaránál talán senki sem volt, ki ezen csudálkozott volna, ámbár kétségtelenül nem hiányzottak, kik e kegyet irigylék.

Mátyás kormánya alatt Ártándi udvari ember volt. Nem oly értelemben, mint azok, kik, mióta Beatrix Budára jött, a királyi palotát cselszövényeikkel tölték be; de udvari ember, mennyiben sehol oly jól s otthonosan, mint királya közelében, nem érzé magát, s mennyiben, legalább saját s igen sokaknak véleménye szerint, Mátyás teljes bizodalmát bírá. Mint a nap körül e sárvilág: úgy nagy fejedelmek körében sok aljas és nemtelen anyag forgolódik, s így vala az Mátyás udvarában; még Mátyás is, kit történetíróink eddig mindég csak lovagias oldaláról fogtak fel, sokkal mélyebben volt beavatva a XV. században gyakorlott politikába,25 hogysem minden tettei s titkos tervei az egyeneslelkű katonák helybehagyását nyerhették s vele közöltettek volna, minderről azonban Ártándi nem gyanított semmit. Ő királyában csak a világ első vezérét, udvarában csak, néha ugyan haszontalan, de mindenesetre tántoríthatatlan hűségű szolgákat látott, s ha talán Beatrix királynénak magaviselete nem elégíté ki őt mindenképp, legalább azzal vigasztalá magát: hogy ha már Mátyásnak házasodnia kellett, oly asszonyt, ki hozzá érdemes, úgysem találhatott volna.

Mióta a nápolyi asszony Budára jött, a király háztartásában tetemes változások történtek. Mátyás kevesebbet társalkodott nemeseivel, a fényűzés napról napra nőtt, az udvarnál több formaságok hozattak be, s mi katonaembernek legszükségtelenebbnek látszott, a tudósok s könyvek száma mérték nélkül megszaporodott; de Ártándi morgás nélkül eltűrte ezt is, s bár sóhajtva, de panasz nélkül ölté fel új szabású bársony- vagy selyemruháit, sőt szinte kibékült a tudósokkal, s megölelé Bonfin Antalt, midőn hallá, miszerint csak azért tartózkodik Magyar­országon, hogy Mátyás nagy tetteit írja le. - Mátyásnak - így gondolkodott magában - mindég szüksége lesz katonákra, s ha ezeket béke idején selyem- s bíborban akarja látni maga körül, miért ne töltsük kedvét? mihelyt ismét háború lesz, majd vasba öltözünk, s Mátyás úgy, mint bármelyik közülünk; ő kétségkívül legjobban tudja: miért aggatjuk ez idegen rongyokat vállainkra. Míg Mátyás élt, Ártándi kebelében nem támadhatott elégtelenség: a világot, mely­ben élt, kedves királya kormányozá; miként mehetett volna ez másképp, mint jól!

Mátyásnak halála után azonban élete más fordulatot vőn. Az, mi tetteinek, sőt gondolatainak eddig irányt adott, nem létezett többé, mit keressen a világon ő, az egyes bajnok, ha vezére sírjába szállt? Sokan siratták Mátyást e hazában, de bizonyosan senki sem inkább Ártándinál; s ha Corvin János nyugodtan királynak választatik, mint Ártándi lelkesedésében gondolá, hű követője talán el nem viselhette volna bánatát. A választási küzdések, a harag, melyet annyi aljas hálátlanság látására érezett, végre a rövid fegyverzaj, mely a megürült trónért támadott, egy időre fölverték őt fájdalmából: s midőn ez megszűnt, János hercegnek seregei a Sárvíznél megverettek, s ugyanazon Kinizsi által verettek meg, kit Mátyás porból emelt föl: Ártándi megundorodott a világtól, s elzárkózva Kereki várába, közdolgokról semmit sem akart hallani azontúl. - Meghalt Mátyás király: oda az igazság, oda a becsület, oda minden! - oly világban, hol még Kinizsi is árulóvá válik, dolgom nincs! - így szólt sokszor; s noha akkor csak negyven esztendős vala, hosszabb ideig semmi sem bírhatá őt arra, hogy Kerekit odahagyva, ismét az ország dolgaiba vegyüljön.

1505-ben a bihari nemesség őt Tordai Miklóssal, Bajoni Jánossal, Toldi Mihállyal és Mochtoi Miklóssal mint követet küldé a rákosi gyűlésre. Tudjuk, hogy ezen országgyűlés tagjai aláírásokkal megerősített oklevél által arra kötelezék magokat, hogy külföldit sohasem fognak királyuknak ismerni. - Ezen, már hosszabb időtől tervezett határozatnak keresztülvitele volt az ok, mely Ártándi Tamást arra bírá, hogy ősi lakát még egyszer rövid időre elhagyá; amit azonban akkor Budán látott, még inkább megerősíté őt előbbi nézeteiben; s míg mások, a rákosi mezőn adott szavukat megtörve, Miksa császárral új egyezkedésre léptek: Tamás úr Biharba ment, s jószágain tölté életét, honnan talán soha ki nem mozdul, ha barátjai, főképp Telegdi István kérésének nem enged, s nem határozza el magát arra, hogy fiát, Pált, ki most huszonegyedik évét érte el, önmaga mutassa be a királyi udvarnál. Kétségen kívül a legnagyobb áldozat, mit fiáért tehetett.

Ártándi hatvannegyedik esztendejét töltötte be; de ki őt látá, húsz esztendővel fiatalabbnak gondolhatta; fekete haja s szakálla alig kezde őszülni; egyenes tartása, mely által férfiasan szép termete még inkább kitűnt, s maga az arc, melynek egykori szépségét néhány, homlokán átvonuló redő csak komolyabbá tevé, de nem rontá meg: élete delén álló férfiúra mutattak. Ki őt kedves fekete paripáján látá, egyszerű köntösében, melynek egyedüli ékessége fegyvereiben állott, Mátyás bajnokainak egyikét gondolá látni maga előtt, kit, hogy az utódoknak mintául szolgáljon, az idő meghagyott régi állapotában.

A fiatalember, ki Ártándi mellett lovagol, Ártándi Pál, az előbbinek fia, s - valljuk meg, mindjárt első találkozásunknál - életének büszkesége, mit rossz néven még az sem vehetett volna, ki az apai szeretet gyengesége iránt nem tud engedékeny lenni. - Ha volt valaha ifjú, kire apa méltó büszkeséggel tekinthetett, Pál volt az. A természet bő kezekkel halmozá ez ifjúra adományait. Szépsége, mely Biharban és Erdélyben, hol anyai rokonainál néha megfordult, szinte közmondássá vált; a kitűnő ügyesség, melyet minden férfias gyakorlatnál tanúsított; bátorsága, melyet Báthori István társaságában tett kisebb ütközetekben, minők akkor az ország szélein a törökök ellen naponként történtek, máris több ízben bebizonyított: sebes esze s még tudományos készültsége is, melyet a kereki várkáplán Vitus fáradságának köszönhetett, s melyben minden, szomszédjában lakó nemesifjakat felülmúlt: Pált már akkor annyira kitünteték, hogy híre az egész vidéken elszárnyalt, s Perényi Ferenc, a nádor fia s bihari főispán, senkit sem szeretett inkább nálánál. Melyik apa ne örülne ily fiának?! ki nem tartja természetesnek, ha Tamás úrnak, noha százszor ismétlé, hogy második fiát, Balázst, egy cseppel sem szereti kevésbé, mégis, ha gyermekeiről dicsekedve szólt, Pál neve többször jött ajkaira?

Pálnak jellemére ennyi magasztalás befolyás nélkül nem maradhatott. A dicsvágy, melynek csírái minden férfikebelben szunnyadoznak, jókor fölébred a szívben, ha dicséret által ébresz­tik; s e szenvedély Pálnál annyival erősebb lett, mennyivel kevésbé érzé magát kielégítve azon táplálék által, melyet eddig talált. Az öreg Ártándi, ki fiának e hajlandóságát beszélgetéseivel, melyek kivétel nélkül Mátyás dicső tetteit tárgyalták, nem kissé nevelte, benne csak egy jó tulajdonsággal többet látott, s nemegyszer mondá az öreg Vitusnak: mi kár, hogy fia nem inkább Mátyás király alatt, mint egy gyáva korban született! - de ha Tamás úr több ember­ismerettel bír, s ha fiát kevésbé szereti, észrevehette volna, hogy nemcsak dicsőség, hanem dicséret után is vágyódik, s hogy nemes tulajdonságai közé máris nem kis adag hiúság vegyül.

Ha azon számos barátai között, kiket, mint valamennyi ifjú, bírni vélt, mindég Perényi Ferencet nevezte a többiek előtt; ha senkinek társaságát annyira nem keresé, senkit annyiszor le nem kötelezett magának: világos, hogy a valóban szép tulajdonságokon kívül, melyekkel az akkor alig tizenhat éves Perényi bírt, azon körülmény, miszerint Ferenc a nádornak fia, bihari főispán s már akkor kinevezett váradi püspök, Pál előszeretetére nem volt befolyás nélkül. - Valahányszor a nemesség bármily alkalommal fegyverre kelt, a pontosságnak, mellyel az ifjú Ártándi az elsők között megjelent, kötelességérzetén kívül talán nem utolsó indoka volt az is, hogy magát ily alkalommal a legjobb lovasok egyikének ismertethesse. Nyájas volt a szegényebbek iránt, s ha parasztháznál lakodalom vagy keresztelő tartatott, a szép fiú sohasem hiányzott, miáltal jobbágyainak kedveltjévé vált; de itt sem mondhatjuk, vajon természetes nyájassága volt-e az ok, mely őt ezen eljárásra bírta, vagy pedig azon körülmény, mert magát oly társaságban, hol nálánál magasabbat nem látott, legjobban érzé, sőt szinte hajlandóbbak vagyunk az utolsót hinni, miután tudjuk, hogy Pál, ha a Báthoriakhoz s más főurakhoz, kik a környéken laktak, meghívták, ezen ünnepélyekben, hol az egész nemesség együvé gyűlt, többször csak annálfogva nem akart részt venni, mert apját nem bírhatá arra, hogy neki selyem- és bársonyköntösöket vegyen, s cselédeit az újabb divat szerint öltöztesse. - Azon, hogy atyja Pálnak e hajlandóságát nem ismeré, annyival kevésbé csodálkozhatánk, mennyivel ügyesebben titkolá el azt mindenki előtt, olyannyira, hogy azon esetre, ha valaki őt ismerősei előtt hiúnak mondotta volna, bizonyosan aljas rágalmazónak tartatik. Akkor, mint nap­jainkban, a századik sem tudta, hogy azok, kiknek hiúsága felpiperézett ruházatukon meg­ismerszik, nem a leghiúbbak, hanem csak valamivel ostobábbak. Az Ártándiak várkáplánjától pedig, ki Pált nevelte volt, ily belátást követelni igazságosan nem lehetett.

Vitus azon szerencsés teremtések közé tartozott, kik fél századig élhetnek az emberek között, anélkül hogy gyermeki bizalmukat, mellyel körükbe léptek, elvesztenék, s kik, a pálya végén visszatekintve múltjokra, alig találnak egyebet, mint nyájas emlékeket. Ki az élet tusáiban részt nem vesz, ki az emberek között idegenként jár, s céljaik után nem versenyezve, útjokban nem áll: az, mint idegenek, minden társaságban csak szívességet talál, s miért kételkedjék azon, mit hinnie oly édes? Ez vala Vitusnak helyzete. Kolostorba lépve első ifjúságában, ott a skolasztikai teológiával töltötte idejét; ezelőtt huszonnégy esztendővel pedig Ártándi Tamás várába fogadtatott, s itt ismét keskeny körű tudományos munkáit folytatá, s így a jámbor minorita a világból éppen csak annyit ismert, mennyit zárdájából s a kereki vár ablakaiból láthatott; ott a priorság után nem vágyó szerény társat senki sem üldözé; itt a becsületes háziúr s szolgái a jámbor barátot tisztelék: csuda-e, ha neki, midőn régi teológiai könyveket másolt, vagy a váradi püspök számára a nagy breviáriumot festékkel ékesítette - min tíz év óta dolgozott -, ha neki úgy látszott, mintha e földön mindenütt isteni nyugalom uralkodnék, s ha Husz és Viklef eretnekségei nem volnának, az egész emberi nem teljes békében s egyet­értés­ben élne. - Ártándi Tamás sem volt nagy emberismerő; azonban nemegyszer történt, hogy a baráttal beszélgetve világi dolgokról, maga is elmosolyodék, s elismeré, mennyire jó könyvek­kel s tanulással foglalkozni, már csak azért is, hogy a világról semmit se tudjunk.

A tudósnál nincs érzékenyebb ember, s Ártándinak ily kifakadásai mást talán megsértettek volna, de Vitus miattok sem Ártándi társaságához, sem tudományaihoz nem vesztette el kedvét, s csak annyival több szorgalommal foglalkozott a kis Pálnak nevelésével, meg lévén győződve, hogy apjának hibás nézetei kizárólag annak tulajdoníthatók, mert sem deákul, sem egyáltalán olvasni nem tud. Hogy egy fiatal nemes nevelése a tizenhatodik század kezdetén más tanulmányokból állott, mint most, s hogy akkoridőben a tudományok az általános nevelésnek körülbelül csak éppen olyas részét tevék, mint napjainkban a vívás s lovaglás, mi akkor fődolog vala: igen természetes; azonban bármily kis része volt is Vitusnak az ifjú Ártándi kifejlődésében, bizonyos, hogy azt, más nevelők módjára, egészen magának tulaj­donítá, s Pálban egy új Caesart s Nagy Sándort látott. - A jámbor barátnak ezen s az egyházi hatóság szupremáciáján kívül, melyről oly szívesen beszélt, talán nem is volt más szenvedélye.

Ez utolsóról mondhatjuk, valóságos szerencse, hogy az Vitus keblében létezett, különben nem tudni, a földesúr s udvari barátja huszonnégy hosszú évnek annyi hosszú estéjén miről beszéltek volna, ha nem a római egyház hatalmáról, melynek a lovag a világi hatalom alá való rendelését, a barát szupremáciáját vitatá.

E társaság - melynek leírásával talán hosszasabb időt, mint olvasóink óhajtották volna, annálfogva töltöttünk, mert egyik tagja e történetben kitűnő részt foglal el, a többiek hazánk akkori állapotára nézve, hol számos hozzájok hasonlók léteztek, jellemzők - lassú léptekkel haladt a város felé. A beszélgetés minden tárgyai ki valának merítve; Ártándi órákig dicsérte Mátyást a szigorúságért, mellyel az érsekeket s püspököket rendben tartá, s a római kúria be­avat­kozásait visszautasította. Vitus Ulászló ájtatosságát, szelíd erkölcseit emelé ki, s magasz­talá a kort, melyben az esztergomi érseknél Magyarországban hatalmasabb férfi nem volt. Most a társaság régen hallgatva lovagol egymás mellett. Mióta Buda vára feltűnt szemeik előtt, Pál a jövővel, apja múltjának emlékeivel inkább foglalkodtak, mint hogy beszélgetésre kedvök lett volna; Vitusnak lovával volt dolga. A vén pej, az ártándi várbarát paripájának csak szelíd erkölcseinél fogva választva, évek óta egy- vagy legföllebb kétórányi távolságnál tovább nem hordá, s most, miután Biharból idáig jött, s ez utolsó nap egyhuzamban öt óráig meg sem állt, minden intés, sarkantyú, sőt a barát bőröve által sem buzdíttathatott sebesebb haladásra.

- Úgy látszik, a tisztelendő úrnak lova nem akar tovább haladni - szólt végre Pál, midőn nevelőjének sóhajtozásait észrevéve, önparipájának megelégedve nyakát veregeté.

- Dehogynem akar - mondá a másik, ismét bőrövét suhogtatva lovának feje fölött, míg másik kezével, hogy egyensúlyát el ne veszítse, a nyeregkápához fogózkodott -, akarna bizony, de nem tud szegény állat. Előre láttam; öt óráig menni egyhuzamban, azt sem ember, sem marha nem tartja ki.

- Nézze Tündéremet - szólt a másik, lovát szöktetve -, alig bírom tartani.

- Mert nem hagyja békével - válaszolt az előbbi -, s azonkívül Szellő idősebb is, és kissé meghízott; igazi vétek a szegény állatot így kínzani, főképp ok nélkül. Egy nappal előbb vagy később érünk Budára, mindegy; s amint mondám, legjobb lett volna Cinkotán meghálnunk. Ha a lovak megbetegszenek, vagy más bajunk történik, s pedig sötét lesz, mielőtt Pestre érünk, és - mint tudja - nox homini inimica: Pál úrfi lesz oka.

Meg kell vallanunk, hogy Vitusnak ezen vádja nem vala igazságtalan. Pál, mint mondtuk, nem volt minden hiúság nélkül; a hely, melyet eddigi társaságában elfoglalt, mindég az elsők közé tartozott; azonkívül vagyona, a nádor fiával való barátság s személyes tulajdonai azon reményre jogosíták, hogy a szerep, mely az udvarnál reá vár, szinte nem leend alárendelt; miként ne kerülne el mindent, miáltal magát nevetségessé teheté. - Ulászló korában a főurak egész seregekkel, Ártándihoz hasonló vagyonosabb nemesek legalább ötven vagy száz lovassal jelentek meg királyuk udvarában; s hogy Pál négy, egészen parasztokhoz hasonló cseléddel s Vitus társaságában a királyi udvarban nem akart először föllépni: azt a deli ifjúnak rossz néven nem vehetjük. Útja kezdetétől fogva Pál egyedüli kívánata az vala, hogy este érkezzék meg, s ő sokkal ügyesebben vitte dolgát, mint hogy cselt nem gyanító kísérőivel e szándékot el nem érte volna. Utolsó nap reggelén nem volt senki, ki annyira sietett, mint ő. A felkelő nap az Ártándiakat már úton találta, kik, csak annyi ideig állva meg, hogy a vasárnapi isteni szolgálatban részt vehessenek, oly jókor értek Cinkotára, hogy Tamás úr maga még napnyugat előtt gondola Budára érhetni, s azért, fia kívánatának engedve, délután útnak indult. Midőn Cinkotát elhagyták, Pál csataterve változott. Majd megállva, hogy lovát nyergelje, majd állítólag egy pár boglárt vesztve mentéjéről, melynek keresésével fél óránál többet töltött, majd tűrhetetlen szomjúság ellen panaszkodva s valamely tanyához lovagolva vízért, ügyessége minden percben új akadályokat talált, míg a napot végre a budai hegyek megett lealkonyodni látván, meggyőződött, hogy terve sikerült. E meggyőződés Pált a lehetőségig jókedvre deríté, s Vitus panaszai s félelme még inkább nevelék ezen lelkiállapotát.

- Mitől fél, szentatya - mondá nevetve -, nincs-e kezénél olvasója s breviáriuma? mi hatan pedig nem vagyunk-e ellátva kardokkal? Ha a testi fegyver kell, itt vagyunk mi; ha ördögökkel vagy itt a Gellérthegy közelében boszorkányokkal volna dolgunk, atyaságod szedi ki szentelt szerszámját, s elküldi pokolba az ellenséget. Akármi történik, nincs mitől tartanunk.

- Ne tréfálj szent dolgokkal, Pál - mondá Vitus rosszkedvűen -, nem illik keresztyén ember­hez, főképp miután meg kell vallanod, hogy ha bajunk történik, csak magadnak tulaj­doníthatod. Ha délután nem késünk annyira miattad, most, hol pillanatról pillanatra inkább sötétedik, Budán volnánk.

- Ne haragudjék rám, szentatya - szólt Pál nyájasan, rövid szünet után -, nem akartam megsérteni; de nem foghatom meg, mitől félhet.

- És ki mondta, hogy haragszik? - válaszolt a másik, ki azalatt imádsághoz fogott, s breviáriu­mát mormogva, időről időre lovát bőrövével sietésre inté - vagy ki mondta, hogy fél? Isten kezében vagyunk valamennyien mindég, s nem látom által, minek félnénk; de amint mondám: nox homini inimica. S miután napról napra új rablásokról s erőszakos útonállásokról hallunk, főképp az idén, hol még üstökös csillag is jelent meg, s miután ily késő este a Rákoson már annyi kétes külsejű embereket láttunk: hogyne válnék az ember kissé gondolkozóvá?

Tamás úr, mióta Budának tornyait meglátá, sokkal inkább el volt foglalva emlékei által, hogysem társainak beszélgetésében részt venne; de most Vitus szavaira figyelmessé lett, s ámbár őt megnyugtatni igyekezett, önmaga is bevallá, hogy csakugyan, országgyűlést kivéve, ily későn ennyi embert még sohasem látott a Rákoson.

- Rémség - mondá Vitus, ki, valamennyi félénk módjára, magát semmi által sem érezé inkább megnyugtatva, mint ha aggodalmairól szólhatott -, ahová csak fordulunk, embereket látunk, mintha az egész ország kóborlói ide jöttek volna. Csak nemrég hagytunk el egy egész csapatot, mely a homokbuckák között tanyázik, s itt jobbra előttünk, úgy látszik, ismét valami mozog.

- Mi közünk ehhez - szólt Pál, ki türelmét veszteni kezdé -, néhány fegyvertelen kóborlótól csak nem fogunk félni, főképp itt, egy pár száz lépésnyire Pesttől.

- Egy pár száz lépés vagy mérföld - mondá a másik, mindég nyugtalanabbul, minél inkább elsötétedett -, az mai időben mindegy; nincs biztosság sehol az országban.

- Nagyon is igaz - vágott Tamás úr szavába -, mióta Mátyás király meghalt, az ország egy nagy haramiafészekké változott, hol rabol s garázdálkodik, akinek tetszik; de hát nem Bakács őeminenciájának s a többi hosszúruhás uraknak köszönhetjük-e ezt? - hol a király papnak engedelmeskedik, ott királyi pálcája sem papot, sem világit meg nem oltalmazhat többé, s minden imádság s búcsú, mit Rómából várhatunk, nem fogja az utast megoltalmazni határainkon, ha királyunk udvari kápolnájában, énekesek közt tölti napjait.

Valószínű, hogy az öreg Ártándi szavainak, mint egyéb alkalmakkal, Vitus ismét ellen­mondott volna, s hogy a szerzetes, rendének védelmezése közben, talán félelméről is meg­feledkezett volna, ha e pillanatban segítségkiáltások nem vonják magára az egész társaság figyelmét.

Mielőtt fővárosaink a törökök által elpusztíttattak, Pest körül vala véve kertekkel. A várfalat széles vízárok környezé, s mindjárt e vízárkon túl a szilvások s más gyümölcsösök egész koszorúja állott, mely a várost a puszta Rákostól elkülönzé. Mátyás, nem messze az akkori hatvani kaputól, szép mezei lakot építtetett magának, hol néha napokat töltött; s a királyi lak szomszédjában, s amerre csak a szem látott, nagyobb s kisebb házak s kunyhók álltak, hol Pestnek akkori polgárai vasárnapokon a szabad levegő gyönyöreit élvezék.26 E kertek között haladtak utasaink, midőn a segélykiáltások figyelmöket magukra vonták. Sötétebb volt, mint hogy a már tavaszilag duzzadó faágak között messzebbre láthatnának; de Ártándi Pál alig hallá az első asszonyi sikoltást, midőn megszorítva lovát, arra sietett, honnan a hangok jöttek. Tamás úr, kivonva kardját, szintén megindítá ménjét. - A poggyászt a paphoz - kiáltá -, rajta legények! s egy perc múlva Vitus a két teherhordó gebe között az út közepén, nem kevés rémülésére, magányosan látá magát, annyival inkább, mert eszébe jutott, hogy a poggyász, mely felvigyázatára bízatott, a rablóknak mintegy csábul szolgál, s mert három lónak kantárszárát tartva, vigasztalásul még olvasójához sem foghatott.

A lovasok azalatt a kertek közé merültek, honnan az asszonyi hangok s több férfi fenyegető szózata mindig erősebben hallatszottak, Pál s követői közül kettő, az akadályokat tekintetbe sem vevén, egyenesen a zaj felé rohantak, s árkokon és kerítéseken keresztül, rövid idő múlva az erőszak színhelyén valának, honnan a rablók megfutamodtak, még mielőtt az öreg Tamás s a két vele maradt szolga, fiát utolérheté.

Mindez rövid pillanatok műve vala; s Pál, ki rögtön egy regényes kaland főszemélyének látá magát, annyira meg volt lepve, hogy első pillanatra csaknem azt hivé, álmodik. A hely, hol magát találta, egy kerti laknak vagy inkább tanyának udvara volt. Egyfelől nem tágas, de csinos lakház, a másikon ól, pince s más gazdasági épületek álltak, szemközt a sövénnyel pedig, melyen áttört, fakerítés s mögötte egy nagy kert fái látszottak. Az udvarban észre­vehetők voltak a történt rablás nyomai; széthányt bútorok, feltört ajtók, néhány dorong, melyet a zsiványok siető visszavonultokban itt feledének, s a kötözött lakosok, kik az udvaron feküd­tek, arra mutattak, hogy a szabadítás a szükség legfőbb pillanatában érkezett; s Pál csakugyan szerencsésnek mondhatá magát, hogy első föllépése fővárosunkban nemcsak dicsőséges, de üdvös is volt. Leugrott lováról, s apjával és szolgáival a földön fekvő szerencsétlenek segélyére sietett. Az alkony s két, a földön álló lámpa, csak gyenge világot terjesztének a tárgyakra, s idő kellett, míg a négy szenvedő, kik peckekkel szájukban nem szólhattak, feltaláltattak. Végre a háznép ismét talpon állott. Tamás úr elküldé egyik szolgáját a papért s poggyászért, s a megszabadítottak hálálkodni kezdének oly hosszasan s annyi szavakkal, hogy az öreg Ártándi, ki saját s fia tettében semmi rendkívüli dolgot nem látott, végre elveszté türelmét. - Legyen szíves kegyelmed - szakítá félbe egy tisztességes férfi hálálkodásait -, s mondja meg nevét; s nem szolgálhatunk-e még valamivel, hisz úgy szól felőlem s fiamról, mintha tízezer sárkányt öltünk volna meg.

- Tízezer sárkány vagy egy ember, ha megkötözve földön fekszünk, s dorong suhog fejünk fölött, az nekünk mindegy, ugye, Szaleresi uram? - így szólt egy öreg szolga, kezét dörzsölve, míg Erzsi, a gazdasszony, teljes helybenhagyást integete fejével. - Szaleresi úr maga - mert ő az, kivel ismét találkozunk, ámbár széttépett ruháiban s halotti halványságú arcáról alig ismerne valaki a vagyonos polgárra, kit reggel Budán láttunk, csak azt jelenté ki, hogy senki sem tudja jobban nálánál, mennyi köszönettel tartozik. - De miután adós vagyok, s a hitelező kegyelmed - tevé hozzá -, nem volna-e szabad kérdenem: kinek tartozunk megmentésünkért? kereskedő embernek, mint én, ezt tudnia kell. Szaleresi Ambrus nem marad adósa senkinek.

- Szaleresi Ambrus! - kiálta az öreg Ártándi - hát nem ismersz? elfeledéd hangomat, melyen annyiszor pénzt kértem tőled? Legyen Isten szent neve áldva, hogy Pest valamennyi kereskedői között éppen téged mentettünk meg.

Szaleresi a legnagyobb zavarban megjegyzé, hogy a nagyságos úr hangjára nem emlékszik; a magas címet azért használá, mert az idegen adósságokról szólt.

- De én emlékszem rád, jó, becsületes ember. Ej, hogy azokon a gazembereken, kik bántottak, egypár jót nem tudtunk ütni! - mondá Ártándi. - Te, legjobb polgára Pestnek, ki, míg Mátyás király élt, fukar társaidként pénzszekrényedet el nem zártad, s ha kellett, ideadtad utolsó fillérig.

- Bár odaadhatnám most is! - sóhajtott az előbbi. - Mátyás királynak mindég pénzre volt szüksége; de a pénz visszakerült s vele kamat s még néha királyi ajándék; s ha az udvari urakon kellett segíteni, s ha ezek később nem fizettek, legalább volt kinek panaszkodni. Most aki Budán pénzt ad kölcsön, akár a Dunába dobta volna, hacsak, mint a Thurzók vagy Fuggerek, zálogot nem tud magának szerezni. - De - tevé hozzá a financiális panaszok után - végre még most sem tudom, kinek köszönöm megmentésemet.

- Semmi köszönet - válaszolt az előbbi jókedvűen -, csak kölcsönt szolgáltam vissza; te zsidók kezéből mentettél meg engem, én téged zsiványokéból; egyébiránt nevem: Ártándi Tamás; talán nem feledted el?

Az örömet, melyre Szaleresi e névnek hallására fakadt, nehéz volna leírni.

- Bort! gyertyákat! Erzsi! János! halljátok-e, a legjobb malvazérből hozzatok fel! - Isten hozta kegyelmedet szegény házamba! - így kiáltozott, s Vitus, ki a szolgával s lovakkal épp e pillanatban jött az udvarba, nem foghatá meg e zajnak okát.

Ártándi eleget ismétlé, hogy mennie kell; hogy Budán Telegdi őt várja; hogy úgyis szerfölött elkésett: nem használt semmit; Szaleresi annyit kért, annyiszor mondá, hogy Ártándit, kinek annyit köszön, egy pohár bor nélkül házából el nem bocsáthatja, míg végre az öreg nemes a régi mondást idézé, hogy „az sem jó ember, ki egy barátságosan kínált pohár bort el nem fogad” - s a pappal és fiával együtt a szobába vezetteté magát. - Pál hihetőleg ellenmondott volna ezen intézkedésnek ha előbb ugyan kíváncsiság, később, miután gyertyák hozattak Klári szép szeme őt Budáról meg nem feledkeztetik. De a polgárleány oly bájoló vala, szeme annyi háladatossággal függött megmentőjén, hogy sokkal idősebb s nyugodtabb férfi is vonzalmat érzett volna feléje, s a fiatal Ártándi csaknem sajnálá, hogy őt nem mentheté meg még egy ízben.

- Tudod-e, Klári leányom - mondá Szaleresi, midőn a poharak már az asztalon álltak, s az első a vendégek egészségére már kiüríttetett -, ez nemzetes és vitézlő Ártándi Tamás úr, Mátyás királynak legjobb barátja.

- Leghívebb jobbágya - igazítá ki az érintett.

- Jóltevőm, kiről anyád, Isten nyugtassa, annyiszor szólt.

- Örülök, hogy az ifjasszonynak szíves emlékében maradtam, ámbár még jobb szeretném, ha a kedves háziasszonyt életben láthatnám - mondá Ártándi -, de mi a jótéteményt illeti, az, ha nem csalódom, mindössze annyiból áll, hogy tőled párszor pénzt kértem kölcsön; s mert talpig becsületes embernek tapasztaltalak, mikor a király megszorult, szintén veled szóltam.

- És ez volt szerencsém kezdete - folytatá a másik -, most házaim vannak, terjedelmes keres­ke­désem, maholnap talán bíró leszek, s ezt mind önnek köszönöm.

- Ezt mind Mátyás királynak köszönöd - vágott szavába az előbbi -, mint valamennyien mindent, amit bírunk. Hej! - folytatá szomorúan - hogy annyian elfelejtik ezt!

A beszélgetés itt Mátyás korára s a jelen nyugtalan időkre fordult, s Szaleresi nagy sóhajtások között beszélé el, mily bizonytalanságban él, főképp a legújabb időben, minden kereskedő. - Rablások, pincetörések, gyilkolások, nálunk minden gonosztett napirenden van - panaszkodott a polgár -, mióta Tamás bíbornok őeminenciája Rómából visszajött, s a pápa levelét, mely minden keresztesnek bűnbocsánatot ígér, kihirdeté: azóta mi, pestiek, nem jöhetünk ki falaink közül anélkül, hogy haramiák által meg ne támadtassunk. Ma, vasárnap lévén, Klárikámmal s gazdasszonyommal körülnézni jöttem kertembe, s ha a nemzetes úr nem jő, halál fiai lettünk volna valamennyien. Mintha az egész ország kóborlói s gazemberei itt gyűlnének össze városunk körül, s mintha még hamarjában valami gonosztettet akarnának elkövetni, hogy az egyháznak legyen mit megbocsátania. Hát Biharban nem mozog még a pápa levelére a nép?

- Húsvét után kedden hajnalkor indultunk el, s akkor még keveset lehetett észrevenni - válaszolt Ártándi -, eddig az egész megye mozgásban van talán, legalább minél közelebb jöttünk Pesthez, annyival több volt a zaj, mintha az egész parasztság lábon volna.

- És ezek mind hozzánk jönnek - sóhajtott Szaleresi -, ezeket mind ki kell tartanunk. S ha még nemes jönne, ki a városban valamit költ vagy vásárol. De az urak egyáltalán nem akarnak részt venni keresztes háborúkban; vagy talán a nemzetes urak evégett jönnek?

- Csak Budára a királyhoz megyünk - válaszolt Ártándi.

- Értem, értem - mondá Szaleresi -, a bíbornokhoz. Jókor jön uraságod. Őeminenciája, mióta Rómából visszajött, rendkívül jókedvben van; nem is csuda: ismét két uradalmat vett jutányos áron, s a milkói püspökség iránti perében őszentsége a pápa, mint mondják, kedvező ítéletet hozott.

- Én a királyhoz megyek, Szaleresi uram - szólt Ártándi, ki Bakácsot, Corvin János iránti viselete óta, nem kedvelé.

- Értem, értem - válaszolt ismét a másik -, Tamás bíbornokhoz és a királyhoz: mindenki elmegy a királyhoz is, de...

- Bakács befolyása, úgy látszik, mióta 1505-ben utószor Pesten valék, nem fogyott - szakítá félbe Ártándi rosszkedvűen a szólót -, azonban legkisebb gondom is nagyobb; sem én, sem fiaim - azért jótállok - Drágfi jobbágya előtt, kinek nemzetségét Szatmár vármegyében mint merő parasztokat s őt magát mint íródeákocskát láttam, nem fogunk hódolni.

- Magam sem tenném - mondá Szaleresi, kiben vendégének nemesi büszkesége polgári méltóságának érzetét, melyet kiállott félelme egy időre háttérbe szorított, fölébreszté -, polgárnak nincs mit hódolnia ily nagy urak előtt; fiam nincs, kinek egyházi vagy világi hivatalt keresnék; házaim nem állnak kevésbé erősen; kereskedésem nem fogy, habár tíz bíbornok ráncba szedi homlokát; legföllebb ha bíróvá választásomat akadályoztathatná, itt is a fődolgot, azaz polgártársaim bizodalmát, bírom; de...

- De Szaleresi uram - vágott szavába az előbbi, ki Vitusnak mindég növekedő nyugtalansága által arra intetett, hogy mennie kell -, mindezekről máskor szólunk. Telegdi vár ránk, s úgyis elkéstünk. Még e poharat kegyelmed kedves, szép leánya egészségére, kit a jó Isten édesanyja nyomdokain vezéreljen, ürítsük ki. S most lóra, fiam!

Pál és Klári az egész beszélgetésben csekély részt vettek. A kor szelleme, mely szülőik jelenlétében gyermekeknek a hallgatást kötelességül tevé, s még inkább talán a zavar, melyben mindketten érezék magokat, nem engedék, hogy sokat szóljanak; ki azonban e fiatal párt egymás mellett látá, s arcuk kifejezésére s a hangra, mellyel egymásnak a legközönyösebb dolgokat mondák, figyelt: meggyőződhetett, hogy ők ketten sem mulatnak atyáiknál rosszabbul. Főképp Klári látszott megelégedettnek; arcán nem a tetszvágy, mely azt rendesen jellemzé, de magasb, szebb érzeménynek kifejezése volt szemlélhető; s Pál minden fiatalsága mellett, örömdobogó szívvel gyanítani kezdé, hogy nem puszta ismeretség, nem is csak tisztán hála az, mi e leányt ezentúl hozzá köti. - Így nem hagyjuk elmenni, kedves, örökre feled­hetetlen vendégeinket - mondá végre Szaleresi, midőn meggyőződött, hogy Ártándit kérésével nem tartóztathatja többé -, közel vagyunk ugyan a városhoz, de e nyugtalan időkben, főképp a kertek között, rablók rejtőzhetnek; elkísérjük őket. A városkapukat is nekem mint tanács­belinek hamarább nyitják fel, s a révészek hamarább készülnek el. Mi velök megyünk, ugye, Klári?

A leány több örömmel sohasem teljesítette apja parancsát; s ámbár az öreg Ártándi, sejdítve az indokot, mely az ildomos polgárt ez ajánlatra bírá, s mely tulajdonképpen az volt, hogy az Ártándiak kíséretében ő, s leánya érkezhessenek bizton a városba, mosolyogva köszöné meg háziurának szívességét: Vitus a legnagyobb hálával fogadá az ajánlatot, s miután Szaleresi a kertben maradt gazdának még néhány parancsot adott, s miután ígéretet tett, hogy mihelyt hazamegy, a ház biztosságára néhány városi őrt küld: az egész társaság Pest felé indult, hova őket, minthogy az egész úton semmi emlékezetre méltó nem történt, s Szaleresi beszélgetései e város jövendő nagyságáról s befolyásáról sem igen érdekesek, sem akkoridőben valószínűek nem voltak, nem fogjuk követni. Magától értetik, hogy a búcsú, melyet a Duna partján, hol az Ártándiakat Telegdi Istvánnak fia, Miklós várá, egymástól vettek, barátságos volt, s hogy Pál Szaleresi kérésére szívesen megígéré, miszerint őt házában, mihelyt csak lehet, fel fogja keresni.