8

Azon pillanatban, midőn Telegdinek kerti lakát elhagyá Ártándi, véghetlen boldognak érzé magát. Vagyon, magas állás, dicsőség, az ország legszebb hölgyének szeretete, szóval: minden, mi után eddig életében vágyódott, mindannak most birtokában látá magát, s úgy tetszett neki, mintha a sors egyedüli keservül számára csak azt tartotta volna fel, hogy ne legyen semmi, mit ezentúl kívánhasson. Az éj csendes vala; a kertekből, melyek között útja átvezetett, felhangzó csalogányok éneke, a toronyórák nyugodt ütése s az egyenlő zörgés, mely a Duna-malmoktól áthallatszott, még bájlóbbá tevék az általános hallgatást, s Ártándi, egészen boldog gondolatainak engedve magát által, lassú léptekkel lovagolt a város felé. Mint az égen, mely fölötte boltozott: úgy élete láthatárán számtalan fénypont ragyogott feléje, s még csak egy felleget sem látott, mely reá homályt borítana.

Gondolatai eleinte kizárólag Frusinával foglalkoztak. Ártándi szerette őt, ha nem is olyképpen, mint azt e bájló hölgy érdemlé, de legalább mindazon szeretettel, melyre hidegebb szíve képes vala; de minden szerelme mellett Pál sokkal inkább függött az élet külsőségein, mint hogy Frusina birtokának egyéb kedvező következései figyelmét még boldogságának ez első pillanataiban is elkerülhették, s a szerető ábrándjai közé sok, látszólag idegen gondolatok nem vegyültek volna, melyek a kedves leány képét néha háttérbe szoríták, de csak hogy az még kedvesebbé váljék. Arra, hogy hölgyet igazán szeressünk, szükséges, hogy szívünk összes megelégedését csak tőle várhassa, s Pál szívének szerelmen kívül még más vágyai voltak. Frusina neve, vagyona, összeköttetései, mindezen világi előnyök, mik más, érzéke­nyebb ifjú előtt talán közönyöseknek látszottak volna, valamint Pál szeretetének ébresztésére nem voltak befolyás nélkül, úgy most növelék örömét. És soha talán annyi fényes, annyi szelíd gondolat, a szerelem s nagyravágyás legszebb álmai, azon élvezetek, miket a szív s azok, miket hiúságunk nyújt, nem vegyülhettek emberi kebelben annyira, mint most, hogy Pált boldoggá tegyék.

E lelkiállapota azonban nem tartott sokáig. Midőn Ártándi a zsidóvároson keresztüllovagolva a Duna partjához ért, s midőn a folyón átnézve Pestet látá, Klári s vele helyzetének minden nehézségei jutottak eszébe. - Föl kell bontania e viszonyt, azt érzé, de miként tegye ezt? - Pál, minden önössége mellett, nem vala érzéketlen. Szíve fájt, ha valakit szenvedni látott, s mennyiben saját érdeke engedé, enyhíteni akart volna minden fájdalmat főképp melynek oka ő maga volt; de mit tegyen? Klári őt a bálványozásig szereté. E pillanatban is bizonyosan dobogó szívvel áll ablakánál, s kinéz a Dunára: nem jön-e a sajka, mely éjjelenként kedvesét hozza karjai közé? - Elmenjen-e hozzá? Ha nem teszi, Klári elmaradását szerencsétlenségnek fogja tulajdonítani, s talán maga fog átjönni - szenvedélyességétől minden kitelik -, s szerel­mének titka napfényre jő; s ha Pál elmegyen hozzá, s ha a bájoló polgárleány örömdobogó szívvel jő elébe, fogja-e eltaszíthatni magától? bír-e elég erővel, neki nyugodtan elmondani, hogy nem szeretheti többé, mert szívét s kezét egy óra előtt másnak ígérte? - Vagy - nem, nem! - mondá magában, midőn e harmadik lehetőségre gondolt - még tovább csalni e leányt, szerelmet hazudni e pillanatban, midőn érzem, hogy szívem csak Frusináért dobog, a legnagyobb aljasság volna, melyet férfi valaha elkövetett.

Míg Pál ezen nem éppen kellemes gondolatok között a zsidóváros főutcáján továbblovagolt, addig hív szolgája, Farkas, ugyane tárggyal foglalatoskodott. Előtte urának pesti kalandjai titokban nem maradhattak. Sokszor a parthoz kíséré őt, sokszor éjjelre hajósokat rendelt, sőt néha egyes hírt vagy levélkét vitt át Klárihoz, s így mintegy segéde volt ura titkos szerel­mének, mit minden bámulás mellett, mellyel Pált különben tekinté, nem egyeztethetett meg nézeteivel. Ártándi Tamás házában nevekedve, hol mint minden régi szokás, úgy a nemzetünket egykor jellemzette erkölcsi szigorúság még tiszteletben tartatott, Farkas, kit az öregúr fia mellett Budán hagyott, Pál magaviseletét oly szemekkel nézé, mint azt maga Ártándi Tamás tette volna. Könnyelmű kacérkodást látott benne, melyet a magyar csak a szerencsétlenségünkre e hazában megfordult idegenek példájából tanult, s mely elölve minden való lovagiasságot, katonanemzethez nem illik; Klári iránt is, ki által valahányszor urától hírt vagy levélkét hozott, jó borral vendégeltetett meg, s kitől nem egy darab aranyat kapott, hajlandóságot érzett Farkas; s paraszteszével sokkal jobban látta át e kaland szükséges követ­ke­zéseit, mint hogy a szegény leányt ne sajnálta volna. Végre - ez vala a legfőbb - az Ártándi családnak meghittebb cselédei jól tudák, hogy urok s Telegdi gyermekeik házasságáról más sokszor beszéltek egymással. Frusina az egész Ártándi-háznak kedveltje vala, s a gazdasszony már két-három év óta a jövőről sohasem szólt másképp, mint: - „Ha majd a szép Frusina kisasszony Pál úrfi felesége lesz.” Farkas tehát, ki a jelen pillanatban e közkívánat teljesülésének egyedüli akadályát ura pesti kalandjában látá, százszor átkozta a véletlent, mely őt e polgárleánnyal érintkezésbe hozá. - Ez este pedig, azalatt, míg ura Frusinánál volt, ő a szobaleánnyal igen kellemes órákat töltvén, a jó bor, melyet számára Bebek Katalin a pincéből felhozatott, lélekfurdalásait még erősebbekké tevé, s eltökélé magát, hogy bármik legyenek következései, urával szólni fog; csak azon törte fejét, miként kezdje előadását.

- Pál úrfi - mondá végre, közelebb lovagolva urához, ki e megszólítás által fölébresztve gondolataiból, visszanézett -, túl vagyunk ám már a szombat-kapun.

- Tudom - volt Pál rövid válasza, s gondolataiba merülve, továbblovagolt.

- De azon utcán is túl vagyunk ám már - mondá rövid hallgatás után ismét Farkas -, mely a János-kapuhoz vezet; meg kell fordulnunk, különben nem jövünk haza.

- Nem is akarok hazamenni - válaszolt Pál, kissé bosszankodva szolgája tolakodásán.

- Nem? - szólt a másik mintegy bámulva. - S hát hová megy a nemzetes úrfi?

- Semmi közöd - mondá Pál komolyan -, a Duna partján leszállok, s te a lovakat hazavezeted.

- Tehát megint Pestre?! - sóhajtott Farkas, s úr és szolga egy pillanatig hallgatva folytaták útjokat.

- Hallod-e, Farkas! - mondá végre Ártándi, ki sokkal kellemetlenebb gondolatokkal vala elfoglalva, mint hogy örömest meg ne ragadna minden alkalmat, mely által azokat háttérbe szoríthatá - te egy idő óta különös magaviselethez szoktál; úgy látszik, mintha inkább tanácsadómnak, mint szolgámnak tekintenéd magadat.

- Ments Isten! - válaszolt a másik - csak azt gondolám, hogy...

- Gondolj arra, hogyan teljesítheted kötelességedet legjobban - mondá Ártándi, ki valamint más ember is, minél elégedetlenebb vala önmagával, annál indulatosabbá vált szolgája ellen -, minden egyéb gondolat fölösleges; rosszkedvemben találhatnál, és - megbánhatnád merészsé­ge­det.

- Már biz én sohasem voltam merész a nemzetes úrfival szemközt; oly valamit sem tettem egész életemben, mit később meg kellett volna bánnom, s pedig jó harminc esztendeje, hogy a nemes Ártándi család kenyerét eszem.

- Helyesen fogsz cselekedni - mondá Pál -, ha nemcsak azon időre, melyet már házunknál töltél, de arra is gondolsz néha, melyet még ezentúl itt akarsz tölteni, különben...

Pál önmaga is érezte szavainak kíméletlenségét, és sajnálva, hogy azokat kimondá, félbe­szakasztá beszédét. Farkas szívét fájdalom tölté el, minőt eddig még nem ismert. - Nemzetes uram - mondá remegő hangon -, én szegény cseléd vagyok, azt jól tudom; de lássa a nemzetes úrfi, gazdasszonyunk most hat esztendeje egy tojást tett el; közönséges tyúktojás volt, nem ért semmit, de nem tudom, kitől hallá, hogy ha a tojást hét esztendeig szekrényben tartja, s addig nem fogja bántani: sárgájából drágakő lesz, s higgye el az úrfi, most tíz tehénért nem adná ide. Sokszor gondoltam magamban: így van velünk szegény cselédekkel is. Bármi kevés becsben tartsák szolgálatunkat első pillanatban, ha valamely háznál évekig laktunk, ha mintegy megkeményedtünk a gazda kezei között, nem vetnek ki az utcára, mint hasztalan rongyot. Látom, ostoba gondolat volt, és...

Pál fiatalabb volt, és sokkal inkább szereté vén huszárját, semhogy szavainak hatását észre­vevén, érzéketlenül maradhatott volna. - Ne neheztelj, öreg! - mondá meghatva - s föl se vedd, amit mondtam. Vannak pillanatok, midőn az ember ingerlékenyebb: ilyenkor legjobb, ha magamra hagysz: magam is megbánom, amit haragomban mondhattam.

Farkas e nyájas szavakra azonnal megbocsátá a rajta elkövetett sértést; de nem feledkezett meg föltételéről, s azért kinyilatkoztatva, hogy Pál úrfira nem volna képes neheztelni, ismét visszatért előbbi tárgyára: nem volna-e jobb, ha Pestre nem menne?

- Becsületes cseléd - így szólt - nemcsak kezét, de minden tehetségeit urának szenteli; ha a dolog úgy hozza magával, neki, ha mindjárt rossz néven venné is ura, beszélni is kell; s így vagyok én most. A nemzetes úrfi talán újra megharagszik, s kipirongat, de ha elkergetne is, visszajönnék, s újra kérném, ne menjen többé Pestre.

- Bohóc - mondá Pál -, s miért ne menjek soha életemben Pestre?

- Ki mondta, hogy életében soha ne menjen Pestre? Ments meg Isten! hisz Biharba is arra megyünk, a détát is ott tartják. De az úrfi jól ért; én csak azt szeretném, ha ahhoz a bizonyos házhoz, hol az a bizonyos leány lakik, nem menne többé; másképp akár mindég Pesten lakjunk, biz én nem bánom. - Nemzetes uram! - folytatá Farkas rövid hallgatás után, midőn észrevevé, hogy ura nem felel - az nem jó, amit mi ott Pesten cselekszünk. Klári csak polgárleány, igaz, s ha esze volna, tudhatná, hogy a nemzetes úrfi bizony őt sohasem fogja elvenni; azt is mondják, kissé könnyelmű s szívesen kacérkodik a nemes urakkal; de jó leány mindamellett, aki a cselédet is megbecsüli; s ha látom, mint szereti a nemzetes úrfit, megesik szívem, hogy úgy bolondnak tartjuk. Bizony, nem szép tett!

- Ki mondja azt?

- Én mondom - folytatá az előbbi -, vagy talán nem igaz, talán nem tartjuk bolondnak a szegény leányt: a nemzetes úr, midőn szép szerelmes levélkéit írja, én mikor átviszem? Hisz Pál úrfi úgyszólván jegyese Frusina kisasszonynak, miért nem mondja ezt Klárinak?

- Éppen azért akarok átmenni Pestre - szólt Pál -, mindezt, amit mondál, sokszor mondám enmagamnak. Ideje, hogy e kétes helyzetnek vége szakadjon.

- Nem volna-e talán jobb - jegyzé meg Farkas -, ha a nemzetes úr inkább engem küldene? Egy levélke megteszi, s habár ezért, jól tudom, szerémi borral nem kínálnak is meg, legalább könnyebben esünk át rajta.

- Nem volna-e ez részemről gyávaság - mondá Pál -, ha könnyelműségem által e szegény leánynak keservet okoztam: nem kell-e elkövetnem mindent, hogy azt, mennyire tőlem függ, enyhítsem? s nem eszközölhetem-e ezt jobban, ha magam szólok? Ami írva van, írva marad: történetből éppen oly szavakat választhatok, melyek szívének leginkább fájnának; s ha egyszer soraimat átadtad, nincs mód, mely által fájdalmát enyhíthetem, holott, ha szólok, oly pillanatot választhatok s oly szavakkal élhetek talán, melyek félig elveszik keserűségét a mondottaknak.

- Csakhogy annyira ne vegyék el - szakítá félbe Farkas -, hogy végre Klári nem is veszi észre, mit a nemzetes úr neki mondani akar. Én nem tudom, de ha valaha ily helyzetbe jönnék, s ha írni tudnék - mi, úgy hiszem, egyaránt lehetetlen -, én bizony sohasem szólnék ily dolgokról. Aztán Klári tűzrőlpattant leány, nem fogja nyugodtan venni az egész dolgot.

- Éppen mivel szenvedélyes, azért szükséges, hogy vele magam szóljak - válaszolt Pál. - Szerelmén nincs okom kételkedni, ő jó, nemeslelkű teremtés. Ha vele nyíltan szólok, s ha neki egész helyzetemet bevallom, talán szenvedélyes panaszokra fakad, de benne annyi nemeslelkűség és józanság lakik, hogy teljes meggyőződésem szerint, végre ki fog békülni helyzetével. Ha csak írok, nem állhat senki jót szenvedélyességéért. Talán egyenesen hozzám jönne, talán Frusinát keresné föl. Indulatában mindenre képes. Soha életemben kínosabb helyzetben nem valék: de át kell gázolnom.

Ezalatt Ártándi hív követőjével a révhez ért. Farkas ura okoskodásának helyességét átlátta, de, mint nehéz sóhajtásaiból látszott, nem volt megnyugtatva aziránt, hogy Pál föltételének kivitelére elég szilárdsággal bírand; érzé azonban, hogy minden további beszéd hasztalan volna, s csak arra kéré urát, hogy minél előbb jöjjön haza.

Ártándi leszállva lováról, a már készen váró csónakba sietett, s kevés perc után Farkas az evezőütéseket hallá, melyekkel ifjú ura a partot elhagyá. - Nem tudom - mondá magában -, de azt hiszem, ha Klári engem szeretne, életemben nem tudnám szemébe mondani, hogy nem szeretem. De Pál úrfi úr - így vigasztalá magát - olvasni, írni tud, deákul is tanult, s azt mondják, a misét is megérti: neki több bátorsága lehet. - S ily gondolatokba merülve, Farkas lovaival lassan hazafelé indult.

Azalatt Pál csónakában Pest felé haladva, korántsem vala oly elhatározott, mint hív követője reménylé: sőt minél közelebb ért a parthoz, annál több kétkedést s bizonytalanságot érzett ébredni szívében. Egy percig Klári könnyelműségével vigasztalta magát. - Könnyen s meg­gondolás nélkül adta nekem szívét - így okoskodott -, ha magát csalatva látja, hasonló könnyű­séggel fogja azt másnak adni. Nem mondta-e sokszor önmaga: tudja, hogy őt nem fogom nőül venni; ha végre azt mondom neki, hogy nőmnek Frusinát választám, ő el van készülve rá. - De Pált ez okoskodás nem nyugtathatá meg. Tudta ő, hogy Klári, elhíresztelt könnyelműsége mellett is, mélyen érez, hogy határtalanul szeret; s mennyivel forróbb s önzetlenebb vala az érzés, melynek jutalmául csak viszonszeretetet igényelt, annyival menthetetlenebbé vált Pál magaviselete, ki őt megcsalá. - De mit tegyek? - így gondolkozott tovább, s mivel csak kellemetlen lehetőségek között választhatott, pillanatról pillanatra határo­zatlanabbnak érezte magát. - Nyíltan kell szólanom: a dolog nem szenved halasztást. Más úton tudhatná meg helyzetemet... s mi történnék akkor? De hol találjak szavakat, kifejezni azt, mit gondolni is pirulok: hogy őt megcsaltam? honnan vegyek erőt, hogy szenvedélyes fájdalma kitöréseit magam nézhessem?... Kímélettel kell szólanom - így enyhíté előbbi feltételeit, midőn sajkáját a parton megállani érzé. - Klári oly nemeslelkű, ha neki azt mondom, hogy Frusinát csak apám kedvéért választám nőmnek, talán meg fog bocsátani. Ez legjobb: hazudnom kell; de vannak pillanatok, melyekben az egész igazságot megmondani embertelenség, s ez azok közé tartozik.

Midőn a város kapuja melletti kis ajtó, melyen az elkésett polgárok csekély borravalóért éjjel beeresztettek, melyet a kapus Pálnak is mindég nehézség nélkül nyitott meg, most bezáratott utána: ingadozni kezdett e föltétele is, s mikor Szaleresi házához ért, már azon határozattal állott meg előtte, hogy ma még nem fog szólni, hanem Farkas tanácsa szerint, kellemetlen nyilatkozatát levélben teendi.

Pest - ha egykori kapuinak helyeit, melyeket ismerünk, s azon egyes, most magas házakkal eltakart bástyadarabokat tekintjük, melyek régiebb korából fennmaradtak - távolról sem volt oly kiterjedésű, mint napjainkban. Mintegy a természet által arra teremtve, hogy ipar s kereskedés színhelyévé legyen, mely már Zsigmond korában a városnak éltet adott.52 Pest oly viszonyok között, minőkben hazánk Ulászló idejében élt, rendkívüli terjedésre nem számíthatott, s a vastag falakkal kerített várost lépésben mindenki egy óra alatt kényelmesen körüllovagolhatá. A város belseje nem díszlett ugyan fényes palotákkal, minőket a királyi lak közelében a budai hegyen látánk, de a tekervényes s kövezetlen s őszi és tavaszi napokban sáros és kellemetlen utcákban sok díszes polgárház állott, melyek szépségre s nagyságra nézve Németország kereskedővárosaira emlékeztettek. Ezek közé tartozott Szaleresi háza is. A város legszebb piacának szegletén, egy részről a nagy templomnak, másikról a Duna felé építve, e ház felső, a bástyánál magasabb emeleteiből a Dunára, Szent Gellért hegyre s Budára kellemes kilátás nyílt. Maga az épület, nagy erkélyén kívül, mely a háznak a templom felé álló oldalán kinyúlt s némi kőfaragásokkal ékesíttetett, nem bírt ugyan különös díszítményekkel, de a fagerendák közé rakott s a felső emeletekben kifelé nyúló falak oly tisztán s jó karban tartattak, az egész oly lakható alakban állott a néző előtt, hogy gazdája vagyonosságán senki sem kétkedhetett.

Ártándi dobogó szívvel állt meg e ház előtt. A piacra a holdvilág önté el sugarait, s mély hallgatás terült el az egész város fölött. Pál egy ideig bizonytalanul állott. Nem volna-e jobb, ha Klárit nem is látja többé - gondolá magában -, el kell válnia mégis: minek ez utolsó élvezet, mely csak vesztének fájdalmát nagyíthatja? De ily közel ahhoz, kinek karjai között annyi boldog órát töltött, kinek keblén annyi élvezet vár reá most is!... Frusina ártatlan képe háttérbe szorult. Pál érzé, hogy Klári birtoka nem oly közönyös szívének, mint azt egy órával előbb gondolá; vére felforrt, erei dobogtak, s reszkető kézzel már kocogni akart, midőn a Klári ablakából felhangzó ének határozatát még egyszer megingatá:

Miért dobog, miért feszül,
Miért zajog, miért örül
Ma ekként kebelem?
Hisz a világ nem változott,
Nincs új virág, új csillagot
Sehol nem lát szemem.

Te eljövél és szívemet,
Mint nap, ha kél a bérc felett,
Sugár hatotta át.
Olyan sötét volt életem,
Most üdv a lét, a szerelem
Elűzte bánatát.

De jaj nekem, ha elhagynál!
Mint ha a nap nyugodni száll,
Éj födné létemet,
A szerelem napom vala,
S egy napnak nincs két hajnala;
A szív egyszer szeret.

- Ennyi szeretet! s én megcsaljam őt? - szólt magában - a keblet, hová az ég legnemesebb érzelmének kincsét rejté, én puszta élvezet eszközévé alázzam? el innen, el! - S Pál csakugyan távozni akart, de Klári a holdvilágban meglátta őt, s halkan nevénél szólította.

Mintegy elvarázsolva e szó által Pál egy percig megállott. Fellázadt érzékeinek viharában lelkiismeretének szava, nemesebb föltételei, Frusina képe, minden eltűnt lelke előtt. Kopogott, s midőn az ajtó Szaleresi gazdasszonya által megnyittatott, örömittasan rohant Klári karjai közé.

Az órát, mely alatt a szeretők múltról s jövőről megfeledkezve, csak jelen boldogságuknak éltek, nem fogjuk leírni. Ki egy szerető s szeretett lényt kebléhez szorítva, azt, mit élte egyetlen üdvének hitt, remegő karokkal hacsak egy ízben is körülfoghatta, ki azt első ifjúsága hevében teheti, midőn érzelmeink melegebbek, mint később szenvedélyeink: képzelni fogja Ártándi helyzetét; szó nem írhatja le, mit híven festeni még ecsetnek sem sikerült soha. Klári gyönyöre közé nem vegyült keserű érzemény. S Pál, ha szívében szemrehányást érze támadni, kettőzött szenvedéllyel szorítá kebléhez kedvesét, s a gyönyör között, melynek magát átengedé, a szívben halkan felszólaló nemesebb érzemények elnémulának.

- Az istenért! menjenek el attól az ablaktól - e szavakkal szakítá félbe a szeretők boldog andalgásait, a legnagyobb ijedtség jeleivel, a szobába rohanó gazdasszony -, éppen most jő haza uram s pedig mintegy tizedmagával, s ha Pál úrfit itt találják, végünk van.

- Jerünk a második emeletbe - szólt Klári, megragadva Pál kezét.

- Késő! - sóhajtott a gazdasszony, a hölgyet visszatartva - már a lépcsőn vannak. De ki is gondolta volna! Ambrus gazda kétszer mondta, hogy ne várjuk vacsorával, mert éjszaka a táborban marad, s mégis most hazajön s pedig annyi emberrel; ha tudtuk volna, hazaküld­hettük volna Pál úrfit, de így...

- Istenem! ha itt találják, megölik - mondá Klári, s a szegény leány egész testében remegett.

- Miattam ne aggódjál - biztatá Pál, bámulattal nézve az ijedtséget, mely Klárinak egyébként oly bátor magaviseletével ellentétben állott.

- Ó, te nem ismered a veszélyt - sóhajta a hölgy, s Pált szenvedélyesen karjai közé szorítva, dobogó szívvel hallgatá a lépéseket, melyek a lépcsőn mindég közelebb jöttek. A gazdasszony becsukván az ajtót, mely e szobát a mellékszobától elválasztá, szintén hallgatózott. - Hála Istennek! - mondá néhány perc múlva, midőn a mellékszobában lépések s több férfihang hallatszott - nem vettek észre semmit, különben már zajt ütöttek volna. Pedig ha csak egy néz fel közülük, lehetetlen, hogy a holdvilágban Pál úrfit meg ne látta volna az ablak mellett. De ne menjenek az ablakhoz többé; lenn a kapunál négy fegyveres áll őrt, s azok felnézhetnének. Vonuljanak a legsötétebb szögletbe, s Pál úrfi, ha életét szereti, ne mozduljon. Ha bátorságban vagyunk, visszajövök, s kieresztem; de addig az istenért! maradjon nyugodtan.

S ezzel a gazdasszony csendesen a szobát elhagyva, másik ajtaját is bezárá maga után. Ártándi, nem értve ennyi rémülés okát, de különben is félve, hogy valaki őt Klárinál találhatná, kedvesével halkan a szoba egyik szögletébe vonult.

Hogy olvasóim Klári s hív gazdasszonyának magaviseletét érthessék, szükség néhány, elbe­szélésünk kezdete óta történt dolgot röviden előadnom. A közügyek kifejlődése oly nagy be­folyással volt e regény személyeire, hogy azoknak rövid megérintése e helyen elkerülhetetlen.

Már a keresztes had előtt, főképp azon évben, midőn a bíbornok Rómából visszatért, egyes főurak s püspökök parasztjai több ízben fellázadtak, s ámbár ez egyes kísérletek könnyen elnyomattak, a nemesség részéről nem nagy jósló tehetségre lett volna szükség, hogy a keresztes had következéseit előre láthassa. De hatalmunk korlátoltságának érzetét csak tapasztalás által szerezzük meg magunknak; s így nincs okunk bámulni, ha jobbágyaival szemközt, kikkel még soha meg nem mérkőzött, nemességünk legyőzhetlennek gondolá magát. E gyáva, fegyvertelen csoport, mely gyermeksége óta remegni tanult urainak pálcájától; e gyülevész sokaság, melyet vallásos vakbuzgalom vagy munkakerülés az ország minden részeiből összehozott, s mely tíz különböző nyelven szólván, semmi kötelék által össze nem tartatik, melyet papok vezetnek, s melyre még az ellenség is csak könyörülettel nézend: Magyarország fényes nemességének miként válhatnék veszélyére? sőt a bíbornok dicséretet érdemel, hogy midőn keresztes hadát kihirdeté, a jobbágyok legbékétlenebb részét zászlói körül gyűjté egybe, s azokat a törökök elébe vezetve, az országot tőlük megszabadítja.

Ezek valának a nemesség nézetei mindjárt a keresztes had kihirdetése után; azonban, főképp mióta Dózsa vezérnek kikiáltatott, e nézetek megváltoztak. Egyes békétlenek helyett sok falunak egész népessége költözött a keresztes táborokba; a sokaság, mely Pest, Eger és Nagyvárad mellett összegyűlt, fennhangon vádolá egykori urait; s a rend, melyet Dózsa a pesti táborba behozott, a szorgalom, mellyel ő s vezértársai bárdolatlan seregeiket fegyver­viselésben gyakorlák, eléggé mutaták, hogy benne e tömeg, ha nem is kitűnő, legalább oly vezért talált, ki roppant erejét összetartva, egy cél felé irányozhatá. A nemesség sejdíteni kezdé, hogy e gyülevész sokaság, mely egymást nem értheti, közös szenvedéseiben s a gyűlölésben, mellyel elnyomói iránt viseltetik, a nyelvnél erősebb kötelékeket talál, s a legbüszkébb úr is aggodalommal nézé e mindég növekedő szolgacsoportot. - Azok, kik előbb a keresztes had legbuzgóbb pártolói valának, most keserű panaszt emeltek az ellen, ki a hadat kihirdette volt; a bíbornok maga is átlátta, hogy az erő, melyet szavával cselekvésre támasztott, olyan, melynek kormányzása nem az ő hatalmától függ.

De habár mindenki átlátta e veszélyt, elhárítására nem történt semmi. A király most, mint mindég életében, sóhajtva várá a történetek kifejlődését. Bakács, ki a keresztesekben hatalma támaszát keresé, nem léphetett fel ellenök. A nádor köszvényben szenvedvén, a közdolgokban csekély részt vett. A tanácsosok a létező veszélyt kölcsönös szemrehányásokra használák; s Zápolya, kiben a nemesség nagy része egész bizalmát helyezé, Erdélyben várá a dolgok kifejlődését. A közügy - minek e hon történeteiben, fájdalom, sok példáját látjuk - a véletlennek engedtetett által; s amit egyesek a közveszély elhárítására tettek, inkább növelé a bajt, hogysem rajta segített volna.

A kegyetlenség, mellyel egyes földesurak jobbágyaikat a keresztes had követésétől visszatartóztaták, az urak s jobbágyok között létező elkeseredést még nevelé. Dózsa serege, melyhez már több megyék szegényebb sorsú nemessége is csatlakozott, mindezen akadályok mellett napról napra nagyobbra nőtt, s a józanabbak máris átlátták a veszélyt, mellyel ily sereg, a nemességet annyira gyűlölő vezér alatt, minő Dózsa volt, hazánkat fenyegeté.

Az, kit a sors nagy történetek eszközéül választott, félistennek vagy ördögnek szokott tekintetni a jövő kor által. Dózsa egyik sem vala e kettő közül. Sem annyira aljas s vérszomjúzó, mint azt nemes vagy nemesek zsoldjában álló történetíróink velünk elhitetni szeretnék; sem oly nemes érzelmekkel eltelt, minőnek újabb korunkban, midőn a nép szenvedései több rokonszenvre találnak, a népmozgalom vezetőjét gondolni szoktuk. A keresztes had vezére vitéz, de közönséges és csak helyzete által kitűnővé vált férfinál nem vala több. Megtörhetlen lélekkel, mit halála bizonyít, de előrelátás s minden nagyobbszerű vállalat vezetésére szükséges képesség nélkül, mit a paraszthad egész története bizonyít. Dózsa személyességében nem vala semmi, mi az első pillanatban, midőn a parasztok vezéréül választatott, a nemességnél aggodalmakat gerjeszthetett volna. Ulászló kormánya alatt, midőn önkényes főuraink semmi jogot s kiváltságot nem tiszteltek, a szabad székely nemzet sem maradt megkímélve elnyomástól, s főképp a büszke Báthori István vajdasága idejében hallatlan kegyetlenségeket tűrt, melyek Dózsának is eleven emlékezetében maradtak; de ő, ki életének nagy részét hadban tölté, s minapában szolgálataiért oly fényes jutalmat nyert, kétségen kívül soha a nép jogainak védelmére s megbosszulására fegyvert nem ragadott volna, ha erre más körülmények által nem buzdíttatik. Miként Budára érkeztekor csak tett szolgálatainak jutalmát s nem azt várá, hogy a keresztes had vezérének választassék: úgy mikor Bakács a szent zászlót kezeibe adá, a gondolat, hogy seregeit e lobogó alatt nem a törökök ellen fogja vezetni, távol vala lelkétől. Élete a mozlimok elleni csatákban folyt el eddig; az egyetlen dicsőség, mely után, midőn váratlanul e roppant sereg vezérének látta magát, vágyódott: az vala, hogy tetteiben Hunyadit s e hon minden nagy vezérét felülmúlja. Hogy Dózsának ezen nemesebb iránya megváltozott, az csak a nemesség iránti viseletének tulajdonítható.

Minden arisztokrácia, mely a hon védelmét s a közjó fenntartására szükséges kötelességek teljesítését másokra hárítja, s így önmagát szükségtelenné teszi, önmaga ingatja meg hatalmának alapjait; s így a magyar nemesség részéről meggondolatlanabb lépés alig vala képzelhető, mint az, hogy a török elleni hadviselést jobbágyainak engedé által. A nemesség ezen határozata ürügyéül a Szelimmel kevéssel ezelőtt kötött béke használtatott, mely az országrendek helybenhagyásával s részvétével történvén, a nemességet a fegyverforgatástól visszatartóztatá. A Julián bíbornok tanácsára I. Ulászló alatt történt frigyszegés következéseire még elevenen emlékezett a nemzet; s Bakács midőn Rómából visszatért, a királyt is csak azáltal bírhatá a töröknek adott hit megszegésére, hogy elhiteté vele, miszerint szavát éppen nem szegi meg, mert nem a magyar király, hanem a pápa nevében indíttatik a háború; nyomorult okoskodás, mely csak egy Ulászló lelkiismeretét nyugtathatá meg, a nemesség által azonban örömmel elfogadtatott, minthogy magát általa költséges hadiszolgálataitól fölmentve látá. Ily viszonyok között a nemességnek legalább arra kell vala törekedni, hogy az óriási hatalmat, mely vigyázatlansága által mellette támadott, magával kibékéltesse, vagy hogy azon esetre, ha az nem történhetnék, legalább oly vezért adjon neki, ki a nemesi érdekeket pártolja, mi Dózsánál, ki rövid idővel ezelőtt szintén az országos nemesség soraiba emeltetett, nem vala nehéz. Arisztokráciánk éppen ellenkezőleg cselekedett. Jobbágyait mi illeti, rém­rend­szerhez nyúlt, noha állapotuk szerencsétlenebbé már alig válhatott; s így az új fenyegetések félelem helyett csak kétségbeesést gerjeszthetének; láttuk a módot, mellyel Dózsával bánt, s csak ennek köszönhető, hogy a keresztes hadak vezére a főbb nemesség iránti gyűlöletben rövid idő lefolyása után seregeit csaknem felülmúlta.

Dózsa lelkülete, Budára érkezése óta, roppant küzdelmeken ment által. Kitüntetve egyrészről legbüszkébb reményein felül, s oly sereg vezéréül választatva, melynél nagyobbat magyar még nem vezetett a török ellen; másrészről megvetve látá magát. A haza egyetlen reményének, a nép megváltójának hirdetve táborában, félistenként tisztelve a zászlói körül összesereglett nép által, a nemesség között gúnytárgyul látá magát kijelölve: mi csoda, ha a rokonszenv, melyet a nép fia a népnek egykor saját magán tapasztalt szenvedései iránt érzett, ily viszonyok között még inkább növekedett; ha azok iránti gyűlölsége, kik megalázására minden alkalmat fölkerestek, még lángolóbbá vált, s ha az őt környezők, az ennyi fény s ennyi megalázás közt elvadult férfiban céljaiknak kivitelére kész eszközt találtak? E férfiak, kevés kivétellel, azért választattak a nép által vezetőiknek, mert a nemesség iránti gyűlölésöknek már bizonyságát adák. Nekik egyedüli céljok a nemesség megalázása vala: Dózsa miként ne osztozkodnék terveikben, melyeknek kivitele által annyi sértésekért bosszút állhat?

Két férfiú vala a keresztesek táborában, kik a lázadás kitörését eddig hátráltaták, s Dózsát az ország több részein már kitört erőszakoskodások nyílt pártolásától visszatartóztaták. Az egyik Dózsa Gergely, a másik Szaleresi Ambrus vala. Az első azon szeretetnél fogva, mellyel iránta viseltetett, Dózsa Györgyre nagy befolyással bírt; a másik mint Pest egyik leggazdagabb polgára és a pesti keresztesek vezetője oly férfiú vala, kinek megegyezése nélkül valamit elhatározni nem látszott tanácsosnak; s e kettő egyesült erővel elkövetett mindent, hogy Dózsát erőszakos szándékaitól visszatartóztassa. De előre vala látható, hogy az ellenzés, melyre minden erőszak e két férfiúnál eddig talált, a többieket az iránynak követésétől, mely felé minden rohanni kezdett, nem sokáig fogja visszatarthatni. Gergely a táborban csúfnevekkel illetvén, s mint pulya, fonóba s nem táborba való ember festetvén le bátyja előtt, napról napra kevesebb hatással volt reá; s Szaleresi, jelleménél fogva, mindég inkább engedett a körülötte levők befolyásának, főképp miután látá, hogy azon esetre, ha eddigi ösvényét követi, a serege fölött még gyakorolt hatalmat, melyet ügyesebb vetélytársa, a mészáros, máris félig kirántott kezéből, egészen elvesztheti. A titkos tanácskozásokban, melyeket a keresztes had vezetői majdnem naponként tartottak, azoknak szava, kik a pártütés zászlójának kitűzését kívánták, mindég parancsolóbbá, Gergely kérései s Szaleresi ellenokai gyengébbekké váltak, s e két férfiú önmaga érzé, hogy fáradozásaik hasztalanok leendenek.

Klári mindezen viszonyokat ismeré. Tudta apjától, hogy a keresztesek vezetői közül néhányan az összes nemesség kiirtását tűzték ki célul, s hogy a nemesség között senkit sem gyűlöltek inkább, mint Telegdit s Ártándit; amazt, mert a keresztes had kihirdetését ellenzé; emezt, mert a nádor által Dózsa helyébe fővezérnek ajánltatott; s a gondolat, hogy kedvese e vérengző emberek kezébe kerülhetne, a hölgy lelkét borzadással tölté el.

- Mi lelt, kedvesem? - mondá Pál suttogva, midőn remegő kezét ajkaihoz szorítá - nincsenek-e fegyvereim?

- Az istenért! ne szól, ne mozdulj - suttogott Klári -, ha életedet, ha engem szeretsz, maradj nyugodtan.

Pál bátrabb vala, hogysem Klári félelmében osztoznék; minél nyugodtabban érzé azonban magát a veszély iránt, annál inkább fölébreszté kedvese félelme kíváncsiságát, s sorsa úgy akará, hogy ezt teljesen kielégíthesse.

Azon szobában, hol a szeretők együtt voltak, egykor Klári anyja lakott. Közte s a másik szoba között, hol Szaleresi pénzét s legdrágább áruit tartá, a falon egy kis négyszög nyílás vala készítve, mely rendesen fatolóval bezárva, arra használtatott, hogy a háziasszony munkájának félbeszakítása nélkül szólhasson férjével, vagy ha ez kiment, a boltoslegényekre felvigyáz­hasson. E készület, minőt kisebb városokban a bolt s a kalmárok lakószobái között néha még most is találunk, Klári anyjának halála után nem használtatott senki által, de a nyílást betakaró deszka kissé vissza lévén tolva, Pál az átsugárzó világosságból észrevevé, hogy a másik szobába átláthat, s Klári halk könyörgései nem tartóztathaták vissza, hogy ne éljen az alkalommal, mely kíváncsisága kielégítésére oly váratlanul nyílt.

A szoba, melybe Pál e nyíláson átlátott, egészen hasonló vala ahhoz, melyben ő maga Klárival volt. A falakat s a mennyezetet tölgydeszkázat borítá, mely minden egyszerűsége mellett azon korban, mikor jó mesteremberek, de főképp ügyesebb asztalosok e hazában ritkák valának,53 remekműnek tartatott; homályos színe azonban az egész szobának komor kinézést kölcsönzött, főképp miután e falak sötét egyszerűségét kép s tükrök helyett - miket napjaink­ban szegényebb házakban is találunk - csak egy cédrusból faragott feszület ékesíté, melyet Szaleresi még neje életében Nürnbergből magával hozott. A szobának egyik szegletét nagy négyszög kályha foglalá el, melynek többszínű cserepein, domború munkában a tulajdonos polgári címere, nevének első betűi s az ótestamentomból választott egypár előadás vala nappal látható, de most csak a kályhát egész kiterjedésében körülfogó pad vonta a néző figyelmét magára; nem messze ettől fafaragásokkal díszlő kis pohárszéken néhány ezüstbillikom, csésze és tál vala felállítva, s mindjárt mellette nagy, a padozathoz srófolt vasláda állott, melyben Szaleresi, hír szerint, tömérdek pénzét tartani szokta, s mely ennélfogva minden egyszerűsége mellett a látogatók irigy vagy legalább sóvár tekintetét talán leggyakrabban vonta magára. Az egész bútorzat egyszerű volt, s a felhozottakon kívül egy hosszú tölgyasztalból s tíz vagy tizenkét magas támaszú bőrszékekből állott, de a kor fogalmai szerint kényelmes, s olyan, melynek készítésénél inkább célszerűség s állandóság, mint külső csín vétetett tekintetbe. Ki e szobába lépett, vagyonos augsburgi vagy nürnbergi polgár házában gondolhatá magát; hisz városi életünk egészen a külföld, főképp Németország szokásait ábrázolá, s Szaleresi e tekintetben csak polgártársait követé, kik mindenben, mi az élet kényelmeihez tartozott, szinte a külföld példáit tarták szemeik előtt.

De minél szokottabbnak mutatkozott e szoba elrendezése, annál inkább vonta magára a nagy asztal körül összegyűlt társaság a néző figyelmét, főképp miután a mennyezetről lefüggő rézlámpának két ága Szaleresi által meggyújtatván, Pál e gyülekezetben a keresztes had fővezetőire ismert. Az emberek annyit beszéltek a keresztesek szándékairól, hogy Pál most, midőn véletlenül - mint az órából s jelenlevők állásából gyaníthatta - egyik fontos tanács­kozá­suk­nak tanúja lett, helyzetének veszélyességéről s minden egyébről megfeledkezve, egész figyelmét az előtte történőkre fordítá, s szemét a nyíláshoz tartván, csak hallgató kéz­szo­rítással viszonzá Klári halk kéréseit, ki, hogy meg ne láttassék, őt onnan elvezetni iparkodott.

Az egész gyülekezet hét személyből állott, kik, midőn Pál a nyíláson benézett, éppen az asztal körül fogtak helyet. Középen Dózsa György, mellette jobbról Lőrinc, Dózsa Gergely, s Márton, egy a keresztesekhez szegődött szerzetes, ki parasztosabb szónoklata által a nép között roppant befolyással bírt; a vezér bal oldalán Szaleresi, a pesti mészáros s Imre vitéz, kivel Szent György terén már találkoztunk, s ki nyugtalan természeténél fogva most szintén a keresztesekhez állott. - Egy ideig az egész társaság hallgatva ült az asztal mellett. Minden arcon a legnagyobb elfogultság látszott, bármi különbözők voltak is az érzelmek, melyek annak okul szolgáltak, mit Pál, Szaleresi s Dózsa Gergely levertségéből, ha ezt a többiek fölgerjedésével összehasonlítá, könnyen észrevehetett.

E hosszú hallgatást, mely alatt Dózsa György már türelmetlenségének jeleit kezdé adni, végre Lőrinc szakítá félbe. - Kedves bajtársak! - így szólt a plébános, mély, férfias hangjával, mely valamint mindég, úgy főképp most, midőn azt fölgerjedése rezgőbbé tevé, hallgatóira nagy hatással volt, s mely még Pál szívét is dobogtatá - a pillanat eljött, midőn az ezentúl teendőkre nézve valamit határoznunk kell. Ez az ok, melynél fogva az egyház dicső bajnoka, György vitéz minket összehívott.

- Úgy van, úgy! - szólt közbe, fejével helybenhagyást integetve, György. - Lőrinc helyesen mondja, azért hívtalak össze benneteket, hogy határozzatok. Figyeljetek jól szavaira, ő pap, s jobban ért a papoláshoz, mint mi, katonaemberek, s amit mond, vegyétek, mintha magam mondtam volna.

Lőrinc meghajtá fejét, s folytatá: - Távol a tábortól gyűltünk össze, hogy tanácskozásunk nyugalmát senki se zavarja; csak kevesen, hogy annál könnyebben közölhessük egymással nézeteinket, s annál hamarabb határozzuk el magunkat; mert hogy e határozatot továbbra halasztanunk nem lehet, az bizonyos. Dicső vezérünk ma harmadszor vevé a király parancsát, mely szerint seregeit a törökök ellen kellene vezetnie; még egy nap, s az utolsó királyi parancs szavai szerint, mint engedetlen, hívtelenség vádja alá esik. A nemesség az ország több részében fegyvert fogott, s a temesi gróf körül csoportozik; azalatt, míg az erdélyi vajda fenyegetve közelít seregeivel, s míg testvéreink Eger s Nagyvárad táján a szabadság zászlóját kitűzték: a király által Cseh- s Morvaországból hítt hadak már átjöttek határainkon. Választanunk kell! Görnyedni akarunk-e ezentúl is a nehéz nyűg alatt, melyet a nemesség nyakunkra vetett s vetni fog ezentúl is; mert ha eloszlottunk, mindaz, mit a jobbágyok az ország bármely részén uraik ellen vétettek, minden, mit néhányan közülünk talán tenni akartak, szintúgy fog büntettetni, mintha azt elkövettük volna, - vagy ki akarjuk-e tűzni mi is a szabadság lobogóját?

- Atyó! - mondá a mészáros, ki Lőrincet, mint a többiek, a legnagyobb figyelemmel végig hallgatá - a választás, melyre felhívsz, nem kíván hosszú megfontolást. Rakja le fegyverét, akinek tetszik, én e jó vasat nem teszem félre, míg nem használtam... Igen, igen, szomszéd uram! - folytatá, midőn észrevevé a rosszallást, melynek jeléül Szaleresi fejét rázá - akár megesküszöm rá, ha úgy tetszik. Én nem leszek bolondja senkinek, habár maga a városbíró kérne is. Most rakni le fegyvereinket, e pillanatban, midőn a nemességet ennyire megsértettük, csak oly józan tett volna, mint ha a bikát, kire előbb kutyáimat uszítám, s kit nagy fáradsággal felkötöttem, ahelyett hogy levágjam, midőn dühe legmagasabb fokra emelkedett, szabadon bocsátanám. Tegye, akinek tetszik, én nem.

- Én sem! - kiálta Imre vitéz, az asztalra csapva, miközben Márton barát fejét rázva meg­jegyzé, hogy ha ez történnék, ő, Márton, kétségen kívül gvárdiánja által sötét lyukba záratnék, és víznél s kenyérnél egyéb eleséget sohasem ízlelne többé életében.

- Úgy látszik - mondá remegő hangon, melyből belső fölgerjedése észrevehető vala, Dózsa Gergely -, vannak közöttünk, kik ez úgynevezett tanácskozásban eleve elhatározott szándékkal jelentek meg.

- Úgynevezett tanácskozás?! - kiálta Márton barát mérgesen - ki meri azt mondani? mi nem úgynevezett, de valóságos tanácskozásra gyűltünk össze; a szent keresztes seregeknek más törvényes tanácsosai nincsenek, s ha Júdás volna közöttünk...

Itt Lőrinc a szenvedélyes szónokot, ki hallgatói között főképp Imre vitéz s a mészáros teljes helybenhagyására számolhatott, azon megjegyzéssel szakítá félbe, hogy György vezér különös parancsára senkit sem szabad véleményének előadásában akadályoztatni. - Ki tudja - tevé hozzá színlelt alázattal, mely hatását, főképp Dózsa Györgyre, el nem téveszté -, talán mi hibáztunk, s miket Gergely barátunk mondani fog, visszavezethetnek az igazi útra; hisz vezérünk után kinek szava bírhatna több hatalommal, mint azé, ki hozzá legközelebb áll?

- Adja Isten - mondá fohásszal Gergely -, mert azon út, melyen most járunk, a hazát véghetlen szenvedésekhez, magunkat csak gyalázatos halálhoz vezethet.

- Aki haláltól fél - szólt Lőrinc komolyan -, ne nyúljon vashoz; dicsőség lángként nem ragyog anélkül, hogy a tárgyat, mit körülfogott, föl ne emésztené.

E szavak igen jól valának arra számítva, hogy a befolyásnak, melyet Gergely bátyjára gyakorolt, ellensúlyul szolgáljanak. - S te félsz, öcsém? - mondá György, szemeit Gergelyre függesztve, míg sötét arcai pirulni látszottak. - Dózsa Gergely, s a haláltól remeg!

- Én nem félek a haláltól - mondá Gergely nyugodtan -, nincs s nem lesz soha mit pirulnod öcsédért; adja az ég, hogy ha majdan végzetünket betöltöttük, s ha megtörtént, mit azon úton melyen haladunk, el nem kerülhetni - adja az ég, hogy te öcsédet a bakó kezei között éppoly nyugodt szívvel lásd, mint én a bárdot, mely fejem fölött emelkedik.

- Öcsém, te a bakó kezei között?! - kiálta György felugorva székéről, s öccsének kezét megfogva - soha! soha!... inkább tépjenek szét darabokra, kínozzanak, hogy szenvedéseimet borzadással mondja el fiának az apa még századok után is, hogysem csak egy hajszáladat bántsák.

- S mi más, mint ocsmány halál várhat reád, reám s mindazokra, kik zászlóidhoz álltak, ha e szörnyű ember tanácsát követed? - mondá Gergely, szemeit Lőrincre függesztve. - Mit remélhetünk a lázadás büntetésénél egyebet?

Lőrinc észrevevé e szavak hatását. - Azzal vádoltok - így szakítá félbe Szaleresit, ki éppen hasonló értelemben nyilatkozott -, hogy tanácsaim által vezérünket rossz ösvényre térítem. György vitéznek, kit eddig senki sem tartott mások kényére mozgó bábnak, talán több oka volna azért neheztelni, mint magamnak; de ha tanácsaim csakugyan olyan rosszak: miért nem mond hát Dózsa Gergely és más valami lehetőséget, mint melyet én felállítottam?

- Igen, mondd el tanácsodat - szólt György, kinek arcai e szavaknál szokott komor kifejezé­söket visszanyerék, midőn ismét székére ült -, csalódol, ha akárki vak eszközének tartasz, vagy ha testvéri szeretetemben bízva, nekem mások előtt ily szemrehányásokat mersz tenni. Mondd el tanácsodat! én azt teszem, mit legjobbnak tartok; s ne feledje senki, hogy az egész hadnak vezére én vagyok, és senki más.

Gergely szomorú, majdnem könyörületes tekintetet vetett bátyjára, s ámbár gyanítá, hogy most, miután keblének legérzékenyebb húrja, mely hatalmának féltése vala, megpendíttetett, hasztalan szól, lelkesedéssel folytatá beszédét. - Más lehetőséget mondjak, mint melyet te állítál fel? - szólt Lőrinchez fordulva. - De szükség-e, hogy azt elmondjam? nem érzi-e köztetek mindenki, miszerint helyzetükben csak egy lehetőség van, s az: hogy a király parancsa szerint hadainkkal holnap a török ellen induljunk, s hogy az esküt, melynek emlékére e vörös kereszt ruháinkra varratott, teljesítsük. Eloszlani, mielőtt a törökön győzedelmes­ked­tünk, ezt eskünk tiltja; a nemesség ellen fordítani fegyvereinket, valóságos őrültség, mely csak vesztünkhez vezethet. Ott az ország határain, e haza s az egész keresztyén világ esküdt ellenségeivel szemközt, ott vár dicsőség reánk, oda hí kötelességünk, ott szerezhetsz te, bátyám, oly nevet magadnak, melyet a jövő kor Hunyadi Jánoséval fog említeni.

- Hogy míg mi az ország külső ellenei ellen küzdünk, addig az ország belső ellenei feldúlják házainkat, és hátrahagyott testvéreink üldözése, nők s hölgyek megbecstelenítése, ártatlan gyermekek kínzása által bosszulják meg a bátorságot, mellyel, ahelyett hogy földeiket míveljük, e hazát védelmezni merészeltük - szólt Lőrinc keserűen. - Gondolj vissza azokra, mik a lefolyt hónapban történtek. Alig hirdettetett ki a kereszt, s roppant tömegek tódultak zászlóinkhoz, főképp miután vezérünk neve az országban megtudatott, a lelkesedésnek nem volt határa. Nemcsak jobbágyok, de több vármegyének majdnem egész nemessége csatlakozott hozzánk, sok ezerre gyűltek seregeink, de az urakat nem bántotta senki. Sok volt közöttünk, kiket csak jelen helyzetének szerencsétlensége vezetett sorainkba, s ki, habár lelke halhatatlanságán kétkedett volna, már abban, hogy küzdve s ellenség keze által fog meghalni, oly célt látott, mely őt vággyal tölté; de az urakat nem bántotta senki. A táborba költözők éhségét s az ínség minden nemeit tűrték; nejeikkel s gyermekeikkel hajlék nélkül kóboroltak a mezőn; de az urakat nem bántotta senki - s mégis, nem támadtattunk-e meg általok száz helyen? nem hurcoltattak-e egész csapatok erőszakkal vissza lakhelyeikbe? nem követtek-e el hallatlan kegyetlenséget azoknak szülein s gyermekein, kik zsarnokaik felszólítására a kereszt szent táborát elhagyni vonakodtak? S ha az urak ezt tevék, mielőtt általunk sérttettek vagy megtámadtattak: most, miután testvéreink egyes helyeken fegyvert fegyverrel vertek vissza, miután, mint tudjátok, egyes földesurak jobbágyaik előtt megfutamodtak, s itt-ott egy úri zsiványbarlang lángokba borult; most, miután őket remegni láttuk: mit várhatunk tőlük?!... Fellázadni, őrültség; az ország békéjét felzavarni, iszonyatos bűn, melyre csak gyalázatos halál várhat!... De ki az, ki először fellázadott, ki az ország békéjét felzavarta? Nemde azok, kik miután a keresztes had a pápa nevében s a király és az egész tanács helybenhagyásával kihirdettetett, minket attól, hogy ezen felhívásnak engedjünk, erőszakosan visszatartóztatni akarnak, kik jobbágyaik ártatlan családjait kegyetlenül kínozzák, kik nem engedelmeskedve a törvénynek, nem hallgatva királyunk szavára, megvetve az egyház parancsait, e hazát maholnap a végveszély örvényébe merítendik? - Azon szenvedésekről szólsz, melyek érni fogják a hazát, ha az urak ellen feltámadunk? Tekints körül, Gergely, s mondd: hiszed-e, hogy ha a jelen pillanatban, mielőtt az ország belső viszonyai megváltoztak, a törököt visszaűzzük határainktól, egyebet teszünk, mint azon rabok, kik saját börtönük megerősítésére munkásokul használtatnak?

Lőrinc szavai, melyeket a legbensőbb meggyőződés ellenállhatlan szónoklatával előadott, mélyen hatottak az egész társaságra; s maga Gergely, válaszolni akarván, azzal kezdé beszédét, hogy a jobbágyok szenvedései csakugyan a legfőbb fokra hágtak.

- Még ha csak a jobbágyok szenvedéseiről kellene panaszkodnunk! - vágott szavába Márton barát - isten neki! A paraszt csak könnyebben tűr el ily dolgokat, megszokta; de nem látjuk-e, hogy ez istentelen nép az úr felszentelt szolgáival sem bánik jobban? Nem tapasztalhatjuk-e, hogy a legjobb apát- s prépostságokat maguknak tulajdonítva, a szegény szerzeteseket való­sá­gos szolgáiknak tekintik? Ha a dolgok így maradnak, maholnap kikergetnek kolostorainkból, s mint a szentgotthárdi barátok, patrónusaink lovait, kopóit és sólymait őrizhetjük.54

- Ne említsük most egyes sértéseinket - mondá Gergely -, ha valaki, mi, székelyek, bizonyosan tapasztaltuk az urak kegyetlenségét; de a nép sorsa még sohasem vált jobbra lázadás által. Emlékezzél vissza, György, ötszázötre, midőn Lajos király születésekor tőlünk a szokatlan marhaadó kívántatott, s midőn az egész székelység feltámadt. Látszólag kedvezőbb körülmé­nyek szabadságunk visszaszerzésére sohasem mutatkoztak; az első csatában meggyőztük minden vitézsége mellett Tomori Pált, s mi volt a végső eredmény? még nagyobb elnyomatás. Apánk ott veszté életét, s drága vérének béréül nemzetünk még nagyobb szolgaságba süllyedett.

- Ha békére intesz - mondá György vad kifejezéssel arcain -, ne szólj apámról, ne ints, hogy vére, mely nemzeti szabadságunk védelmében ontatott, még megbosszulva nincs.

- És mily összehasonlítás - szólt Lőrinc élénken - az akkori és a mostani viszonyok között. Akkor a kis székely nemzet a királynak egyes s többek nézete szerint törvényes rendelete ellen támada fel; most az egész nemzet, Magyarország egész jobbágysága, Erdélyben a székelyek s szászok, sok vármegyében az összes nemesség föltámadt, nem egyes törvénytelenség, de a legiszonyatosabb elnyomás következésében, nem a király, de egyes urak ellen, kiknek égbekiáltó vétkeik rég túlhágták türelmünk mérlegét. A városi polgároknak egy része velünk van, a többiek csak az első kedvező pillanatot várják, hogy hasonlót tegyenek. Senki az urakat ellenünk segíteni nem fogja. A hatalmas bíbornok mellettünk nyilatkozik; s maga ájtatos királyunk e szent ügy diadaláért imádkozik Istenhez; mert hisz azok, kik ellen fegyvert fogánk, ugyanazok, kik hatalmát lábaikkal tiporják, kik ellen maga többször életében a pápa s a lengyel király segedelmeért folyamodott,55 sőt kik ellen, mint tudjuk, az angyali türelmű fejedelem fegyvert fogni kényteleníttetett.56 Ily viszonyok között ki álljon ellent szent zászlóinknak, mely alatt nem törvényes királyunk ellen, hanem a királyi hatalom, a nép, a haza közös ellenségei ellen fogunk küzdeni?

- Minek ennyi haszontalan beszélgetés?! - mondá az asztalra csapva a mészáros - mi el vagyunk határozva; akinek nem tetszik, maradjon el; kikergetjük mi az urakat egypár pulyának segedelme nélkül is.

Kire célzott legyen e szavakkal a szóló, mindenki észreveheté, ha látá a megvető tekintetet, melyet a mészáros Szaleresire s Gergelyre vetett; az utóbbi azonban megvető hangon csak azt jegyzé meg, hogy katona létére életében többször tüntette ki bátorságát, semhogy magát egy nyomorú pesti mészárosnak ily szemrehányásai által sértve érezhetné.

- S nekem mered azt mondani, gyáva fickó?! - kiáltott a mészáros, felugorva dühösen székéről s megragadva fegyverét. - Nekem?! - s talán vérontás lett volna e szóvita következése, ha Dózsa György, felpattanva székéről, a vetélkedők közé nem ugrik, s a mészárost visszalökve, öccsének pártját nem fogja.

- Neked! igen, neked! - kiálta dühösen. - S miért ne mondja öcsém neked ezt?... Gyáva fickó! s te Dózsa Gergelyt mered így nevezni, tulajdon testvéremet?!... hát ki itt a vezér? ki parancsol? kitől függ életed?... még egy szó, s a ház küszöbére akasztatlak!

E szenvedélyes kitörés, melynél Dózsa, mint mindig, csak vad indulatát követé, a mészárost hihetőleg nem ijesztette volna el további válaszolástól, ha a többiek, s főképp Lőrinc, ki hasonló vitatkozások káros következéseitől félt, közbe nem vetik magokat.

- Bárcsak főbe ütötte volna bátyád a haszontalan csendzavarót! - mondá Szaleresi, ki az általános zavar közt, melyet e jelenet okozott, halkan Gergelyhez közelített. - Az istenért! ne tágíts; ha bátyádat jobb útra nem bírod hozni, elveszünk.

- S el fogunk veszni! - válaszolt Gergely sóhajtva, midőn ismét az asztalhoz visszatért, hol a többiek is helyeiket újra elfoglalák. - Ily társak segedelmével reméled legyőzhetni a nemesség s a király hatalmát? - mondá Györgyhöz fordulva az előbbi. - Gondold meg helyzetünket. Bármit óhajtson titokban Ulászló, nyíltan ellenünk fog fellépni. Sőt nemcsak a magyar király s a magyar nemesség, de minden szomszéd országok hatalmával kell szembeszállanunk. Valamint Cseh- s Morvaországból máris hadak közelednek ellenünk. A császár s még a pápa is, mihelyt a lázadás kitört, örömmel fogják a nemességnek ajánlani segédöket.

- Attól ne félj! - vágott szavába Lőrinc - Csehországban a pikardok, kiknek főtanuk: az emberi nem egyenlőségé,57 szent harcaink hírére újra fel fognak támadni az urak ellen, kik által újabb időben elnyomattak; a németek újra előveszik a bocskort,58 s mint a múlt esztendőkben történt, vártól várhoz vonulva, lerombolják zsarnokaik fészkeit. Stiriában s az ország nyugati szélén le a tengerig, a krajni parasztság fölkelt; ne féljetek! a nemességnek mindenütt több dolga lesz otthon, mint hogy elnyomóinknak segítségére jöhetne. Egy új kor küszöbén állunk; az igazságtalanság kelyhe csordultig tele van, s az emberi nem le fogja rázni százados láncait. Eljött a nap, midőn a természetelleni különbség, mely embert embertől elválasztott, meg fog szűnni; kiket szeretet összevezetett, azokat üres név s haszontalan címek nem fogják többé elválasztani egymástól.

- Hallottad ezt? - suttogá Klári a másik szobában, Ártándihoz hajolva.

Az ifjú elmerülve hallgatásban, észre sem vevé az örömsugárt, mely a hölgy bájló arcán e pillanatban átfutott, s gyengén megszorítva kezét, figyelmét ismét Lőrincre fordítá, ki ekképp folytatá: - S ha mindez nem lenne is: nem hátrálhatunk többé. A jobbágyok egy része fellázadt; ha nem követjük példáját, a nemesség már azért is büntetni fog, mivel árthattunk volna neki. Soha láncaink lerázására hasonló alkalom nem fog nyílni; most kell kivívni szabadságunkat, vagy soha! S ha te, Dózsa, a szent munkát, melyet Isten reád bízott, elhagynád; én magam vezetném az úr népeit elnyomóik ellen.

- Ó, hadd őket vesztökbe rohanni, bátyám - mondá Gergely, felugorva székéről, s Györgyhöz közelítve, kinek kezét megragadá -, ha már nem lehetett a bajt hazádtól elhárítani, legalább ne légy e szerencsétlenség eszközlője. Nevünk szerény s fénytelen vala eddig; vitézséged ismeretessé tette azt; ne eszközöld, hogy e név, mely apád sírjára íratott, e haza átkainak tárgya legyen!

Gergely szavai hatással voltak Györgyre, ez megszorítá testvére kezét, s szemei szelídebb kifejezéssel függtek testvérén.

- Menj - mondá Lőrinc, midőn a Dózsán történt változást észrevevé, keserűn -, kövesd öcséd tanácsát; te, százezer fegyveresnek vezére, könyörögj bocsánatért! koldulj irgalmat azoktól, kiktől egész élteden át csak megvetést tapasztalál. Áruld el testvéreidet, kik hozzád határtalan bizalommal ragaszkodtak: talán a büszke urak egyike, a fiatal Bebek vagy Drágfi felfogad csatlósai közé; megteszi már a ritkaság kedvéért is. Hogy találna egyhamar más valakit, ki a legnagyobb sereg vezérségéből, melyet századok óta e hazában együtt láttunk, azon dicsőség után vágyódnék, hogy nagy úrnak inasa lehessen?

Lehetetlen leírni a hatást, mellyel e szavak Dózsára voltak. Ha e pillanatban kígyó szúrását érzi, arcának kifejezése nem változhatik rögtönebben, nem lehetett volna szörnyebb, mint most, midőn Gergely kezét magától eltaszítva, Lőrincet dühében remegő hangon kérdé: hogy merészel így szólni vele?

A pap, ki céljai kivitelének legjobb eszközét Dózsában látván, hetek óta minden gondját arra fordítá, hogy rá befolyást szerezzen magának, sokkal jobban ismeré e vad lelkületnek minden mozdulatát, hogysem most, miután indulatosságát fölébreszté, hangulatát meg nem változ­tatná. - Mint merészlek így szólni veled? - mondá méltósággal - azért merészlem ezt tenni, mert nem én, az egyes, de általam ezerek szólnak hozzád; mert náladnál, György vezér, egy magasabb úrnak vagyok szolgája; s ha a nyáj, mely gondjaimra bízatott, hanyagságom miatt, vagy mert gyávaságból hallgaték, eltéved: Isten tőlem fog számot kérni veszteért; mert testvérként szeretlek, mert nevednek híre, jóléted s a dicsőség, mely, ha kötelességedet híven teljesíted, reád vár, mindennél, mit önösségem tanácsolhatna, inkább szívemen fekszik. Én szeretlek, György - folytatá kezét megragadva, érzékenyen -, a kötelék, mely hozzád köt, nem olyas, mint az, mely Gergelyt szívednek kedvessé teszi, de erősebb. Nem egy anya szült, de szívünket egy hit tölti el, egy lelkesedés dobogtatja, egy szent akarat köti össze. Csak idegen vándorokként találkozánk utainkon, de egy cél felé törekedünk; s valamint életünk, úgy nevünk örökre elválaszthatatlan egymástól. Igen, György, én szeretlek, mint csak azt szeret­hetem, kit az úr azon ügy kivívására eszközének választott, melyet legszentebbnek tartottam egész életemben; s nézhetem-e nyugodtan, ha dicső ösvényedet elhagyva, tévutakon látlak? ha látom, miként te, kit a gondviselés a nép soraiból csudálatosan csak azért emelt ily hatalomra, hogy szenvedéseit előbb tenmagad érezve, most annál jobb bosszulója lehess, s hogy a nép felszabadítását ne zsarnokai könyörületének, de saját fiának köszönje; te, kire százezrek határtalan bizalommal tekintenek, az ügyet, melyhez esküdtél, elhagyod, s elnyomóink eszközének árulod magadat el, hogy a nép áldása helyett átkát vídd ki magadnak. A nép ezentúl neked fogja tulajdonítani szenvedéseit. Ha vezérünk maradsz, a név, melyet magadnak szereztél, s vitézséged biztosítják győzelmünket; de ha elhagysz, seregeink egy része, melyet csak híred gyűjtött össze, követni fogja példádat, s mi kevesen, kik eskünkhöz hívek maradtunk, vérünket onthatjuk s fogjuk ontani szent ügyünk mellett, de a győzelem reménye veled elhagyá zászlóinkat.

E beszéd közben, mely egészen Dózsa lelkületére vala számítva, s melynek főképp utolsó része uralkodó szenvedélyét, a büszkeséget, annyira kecsegteté, György eltökélése világosan ki volt fejezve arcán; s midőn a többiek, Szaleresit kivéve, most vezéröket körülvevék, s kérék, hogy ügyöket ne hagyja el: Gergely, bátyjára nézvén, érzé, hogy minden további ellenállás haszontalan.

- Legyek elátkozott - kiálta Dózsa vad lelkesedésben lángoló arcokkal -, ha valaha elhagylak, ha valaha fegyvereimet leteszem, ha valaha békéről csak szólok, mielőtt elnyomóink az utolsóig kiirtva nincsenek!

- Ki kell őket irtani a végsőig! - kiálta a mészáros, fölemelve öklét - ha egy maradna, megszaporodnék, mint a gaz, újra elfoglalná az egész országot.

- Én hagynálak el?! - szólt ismét Dózsa indulatosan fel s alá járva a szobában. - Nem vagyok-e én székely, a szabadság földén születve, de hol a szabadság agg regévé vált, melyet Báthori s Drágfi pálcája alatt a legbátrabb is felejteni kezdett? nem veszett-e a szabadságért küzdve apám? nem tapasztaltam-e kevély udvari bábok megvetését, gúnyját, büntetlen sértéseit enmagam?... s én velök kibékülnék?!

- Semmi kibékülés! - mondá Márton - míg egy büszke apátúr vagy prépost marad az ország­ban, ki szegény szerzetesei fölött zsarnokoskodik, szavam hangozni fog, mint Jánosé a pusztaságban: keresztelkedjetek meg, híveim, de ne vízben, hanem vérben!

Nem fogjuk a tanácskozókat indulataik vad kitöréseiben tovább követni. A történet megmutatta, milyenek valának azon vezérek, kik a szerencsétlen nép szenvedéseinek megbosszulását Ulászló alatt célokul tűzték ki. Lőrinc maga borzadott, midőn mindazon iszonyú föltételeket hallá, melyekkel a mészáros s főképp Márton barát a harchoz készülének, s mihelyt lehetett, e vad jelenetnek véget vetett.

- El vagyunk határozva - így szólt, midőn Dózsát az asztalhoz vezetve mellé állott -, vezérünk szavát bírjuk. Most tanácskozzunk. - S ezzel Lőrinc, Dózsa mellé leülve, miután a többiek is előbbi helyeiket elfoglalák, azon dolgok előadásához fogott, melyeket föltételök elérésére szükségesnek gondolt. Ezen előadással, mely Dózsa részéről csak néha egyes szó, a többiektől helybenhagyó felkiáltások által szakíttatott félbe, nem fogjuk olvasóinkat untatni. Az egész terv az ország helyzetének tökéletes ismeretére s azon semmit nem kímélő elhatározottságra mutatott, mely e rendkívüli férfit jellemzé. Sikerét egy részről az urak közt létező viszon­gá­sok, a másikról az biztosítá, hogy a megtámadás az ország minden részében egyszerre intéztet­vén ellenök, egyesülésök lehetetlenné tétessék. A kereszteseknek a Rákoson összegyűlt roppant seregén kívül kisebb, de mégis ezrekre menő csapatok gyűltek össze Eger és Nagyvárad körül, míg Bácsban s Veszprém környékén szinte nagyobb tömegek mutatkoztak, melyek még vezető nélkül, nagyrészint kénytelenségből, máris kicsapongásokat követtek el, s lassanként Pest felé nyomultak. Mindezen egyes seregek, még ez éjjel szétküldetni rendelt hírnökök által fel valának szólítandók, hogy a környékükben lakó nemeseket azonnal megtámadják, s lerontván és fölégetvén kastélyaikat, azokat oly helyzetbe hozzák, hogy többé ne árthassanak. - Azon hangból, mellyel e szavak ejtettek, borzadva fogá fel Ártándi szörnyű értelmöket. - Mihelyt ez megtörténendett, a pesti sereg egy részén s a Veszprém táján összegyűlt kereszteseken kívül, kik a budai vár bekerítésével bízatnak meg, a többiek Szeged felé vonulandnak. A lázadók győzelme itt is csak akkor lehetett kétséges, ha Báthorival, ki Csanád környékén táborozott, az erdélyi vajda egyesülne; ennek megakadályoztatását Lőrinc, részint a Báthori s Zápolya között létező ellenségeskedéstől, részint Erdély nyugtalan állapo­tá­tól várá, nem lévén kétséges, hogy a szászok, oláhok s székelyek, mihelyt a Magyarországban kiütött lázadás híre hozzájuk jutott, szintén fegyvert fognak elnyomóik ellen, úgyhogy a vajdának sokkal több dolga lesz saját tartományában, mintsem hogy valakinek segítségére lehetne. - Nem mások elnyomására, hanem saját jogaink védelmére támadtunk fel - így végzé Lőrinc előadását -, nem a király ellen, hanem a király s népe elnyomói ellen fogtuk fegyvereinket; ne fertőztessük nemes ügyünket kegyetlenség által. A nép, azok is, kik elcsábítva talán fegyvert fognának ellenünk, segédökre jött testvéreket s ne elleneket találjanak bennünk. Aki jobbágyot bánt, vagy tőle a legcsekélyebb élelemszert fizetés nélkül elrabolja,59 azt érje a legiszonyúbb büntetés; csak így fogja Isten megáldani törekvéseinket.

- És a nemességgel s az apáturakkal mit csinálunk? - kérdé Márton.

- Semmi kegyetlenség! - válaszolt a mészáros gúnyolva - üsd agyon, ha lehet egyszerre, vagy ha nem lehet, valamivel lassabban, de mindég minden becsülettel és emberséggel, sőt, jó, ha nagyságolod mellette. Kegyetlenség lenne őket a másik világba küldeni anélkül, hogy itt még egyszer egész címöket ne hallanák.

- És azzal a rémséges sok jószággal, mi kezünkbe esik - kérdé ismét Márton -, mit csinálunk?

- Elosztjuk - válaszolt Imre vitéz.

- Majd bizony! - folytatá az előbbi - egypár százezeren vagyunk, ha elosztjuk, mi jut egyre, s nekünk vezéreknek ne jusson több, mint bármely parasztnak?

A mészáros, úgy látszott, osztozott e nézetben. Imre válaszolni akart, de Lőrinc, átlátva ily vitatkozások veszélyességét, a beszélgetésnek azon megjegyzéssel vetett véget, hogy erről majd a győzelem után szólhatnak. - Már éjfél elmúlt, s szükséges, hogy az ország különböző részeibe küldendő hírnökök még hajnal előtt induljanak el. - S így azokban, miket elhatározánk - kérdé Lőrinc ünnepélyes hangon -, egyetértünk valamennyien?

- Egyetértünk! - válaszoltak, Szaleresit és Gergelyt kivéve, a többiek.

- Isten mindenikünket úgy segítse életében, úgy irgalmazzon neki végső órájában - folytatá, kezét esküvésre fölemelve, Lőrinc -, amint e szent ügyben híven eljárunk, vezérünknek engedelmesek, föltételünkben tántoríthatatlanok leszünk. Aki, mielőtt a győzelmet kivívjuk, fegyvereit leteszi, azt érje örök átok.

- Esküszünk! - kiáltának feltartva kezeiket, ismét Szaleresit és Gergelyt kivéve, a többiek.

- Én nem esküszöm! - kiálta az utóbbi - én becsületes székely módjára híven szolgáltam hazámat, s árulóvá nem leszek soha.

- Én sem! - kiáltá Szaleresi, ki minden gyengesége mellett érzé, hogy határozott föllépését nem halaszthatja továbbra.

- Csak heten vagyunk, s közöttünk két Júdás! - ordított Márton, tőrt rántva ki csuklyája alól; s az indulat, melyet e két férfinak váratlan ellentmondása gerjesztett, talán veszélyessé válhatott volna, főképp Szaleresire nézve, mert Gergelyt bátyja védelmezé, ha Lőrinc a dühöngők közé nem veti magát.

- Békesség! az úr nevében parancsolom, kinek zászlóihoz esküdtetek - így szólt, s e férfi föllépésében annyi méltóság vala, mely előtt még Márton s a vad mészáros is visszatartóztatva érzék magokat. - Az idő közel van, midőn e megvakított társaink s mindannyian, kik még most is nyugodtan viselik láncaikat, mintha szemeikről fátyol esnék le, át fogják látni eddigi tévedésöket. Addig is biztosak lehetünk, hogy titkunkat, ha mindjárt nem adnak is nekünk kezet, elárulni nem fogják. - Szürkülni kezd. Jerünk a táborba.

- Jerünk a táborba! - ismétlé Dózsa; s míg a többiek, követve a vezért, ki testvérét, hogy őt senki se bánthassa, karjánál vezeté, a szobát elhagyák; Lőrinc, Szaleresit visszatartva, még egyszer kéré, hogy venne részt harcaikban.

- Soha, soha! - mondá Szaleresi szokatlan elhatározással.

- Hát tudd meg, szerencsétlen férfiú - válaszolt az előbbi -, hogy azon nemesség, mely ellen nem akarsz fegyvert fogni, míg te a bosszuló kart, mely feje fölött emelkedik, visszatartod, megbecsteleníti házadat. Egyetlen leányod Ártándi Pál rimája, s Ártándi, nevetve a szeren­csétlent, kit hiúsága elkábított, Telegdi Frusinát jegyezte el magának; hisz a polgárleány mi egyébre szolgálhatna az úrnak, mint időtöltésre?

- Lehetetlen! - kiálta Szaleresi.

- Menj szobájába, talán kedvese karja között találhatod leányodat; talán szívedet, melyet annyi ezerek szenvedése hidegen hagyott, ten gyalázatod fel fogja rázni álmából. - S e szavakkal Lőrinc a szobát elhagyá; Szaleresi mintegy elkábulva nézett utána.

- Igaz-e, hogy Frusina jegyese vagy? - suttogott Klári, görcsösen megszorítva Pál kezét, midőn Lőrinc végszavait hallá.

- Mily kérdés! - válaszolt Pál nem kis zavarban, melynek elrejtésére a bájló leányt magához voná.

- Pál, meg ne csalj! - mondá Klári, ölelésének ellenállva - tied vagyok, nem tagadtam meg tőled semmit; nem kívántam mást, mint szerelmedet; de ha valaha...

Pál szenvedélyesen kebléhez szorítá kedvesét, s csókjaival elnémítá panaszát; szerencséjére - mert érezve aljasságát, alig folytathatta volna tovább szerepét - a gazdasszony most a szobába rohant, s Pált távozásra inté.

- Ha valaha megcsalnál - szólt Klári, kibontakozva karjai közül, s szemét szemére függesztve -, megölsz, de nem magam fogok meghalni.

- Jöjjön, jöjjön az úrfi - mondá a gazdasszony, Pált karjánál ragadva -, van is most ily haszon­talan beszélgetésre idő; Ambrus gazda, midőn szobájába ment, kétszer is kérdezősködött a leányasszony után.

S ezzel a gazdasszony Pált látszólag akarata ellen, de belsőképp nagy örömére, kitolta a szobából, s Klári kevéssel később hallá a kapu csörgését, mely utána bezáratott.

- Ha mégis megcsalt volna! - mondá halkan, s mély gondolatokba merülve fölment szobájába, hol már apja várt reá.