17

Helyzetünkkel minden változik körülöttünk; nemcsak barátaink, mire a XVI. században csaknem annyi példa volt, mint napjainkban, de minden egyéb is. Ha szívünket bánat gyötri, a madarak éneke rögtön szomorúbban hangzik; kutyánk szemében mintha részvevő keservet vennénk észre, s maga a természet komolyabb színt ölt magára. A fák árnyéka sötétebb, az esti szellő bánatos fohászokban lejt az ágakon át, a csermely zokogva halad köves ágyában - mintha sötét fátyol boríttatott volna látkörünk fölébe, mely az egésznek bájló színezetét egyszerre eltakarta. Frusina s Katalin elevenen érzék ezt e pillanatokban. - A halmokról, melyek a budai várhegyet körülfogják, bájos kilátás nyílik. Egyfelől magasabb hegyek erdős csúcsai emelkednek, másfelől zöld szőlők s a völgyben elnyúló város fölött tévelyeg szemünk. A völgy közepén a várhegy uralkodik, s ezen túl a széles Dunának fényes tüköre terül el oly kéken s oly nyugodtan, mintha egy nagy tónak színét látnók. Utasaink, éjszaktól dél felé az egész várost megkerülve, e halmokon vették át útjokat; de ámbár Budának környéke, melyet, azon rész kivételével, hol Mátyás kormánya alatt szőlőmívelés kezdett terjedezni, őserdő takart volt, azon időben még szebb vala, mint napjainkban; s ámbár a telihold szelíd világításával az egésznek szépségét még növelé, s a természet a tavasz utolsó napjainak egész pompájában terült el utasaink körül, ők minderre nem figyeltek. Minden bokor, mely virágtakart ágait kísértetként feléjök nyújtá, az álmából fölvert madár által okozott zörej új meg új rémüléssel tölté el az asszonyokat, s néha Orbán és a kalauz kéréseire, sőt majdnem kényszerítésére vala szükség, hogy Katalin kisasszony visszatartóztassék a megfordulástól, melyre minden percben készült. - Az egész társaság, egyes szavakat kivéve, hallgatva haladt tovább; s ámbár Katalin kisasszony több szőlőben, melyek mellett őt most útja átvezeté, előbbi esztendőkben a legfényesebb társaságban szüretelt, s ámbár a nyéki hegy azon részén, mely midőn a Szent Gellért-hegyhez közeledének, jobbról meglátszott, éppen huszonöt évvel ezelőtt Corvinus János herceg társaságában szarvasvadászaton volt, a tisztes hölgy annyira el vala foglalva félelmétől, hogy minderre nem emlékezett.

Miután a Gellért hegyét megkerülték s túlhaladtak Erzsébetfalván,98 hol a budai nép alsóbb osztályai szívesen mulattak, a kalauz elhagyá vándorainkat, s ők egy ideig szótalanul, mint eddig, csak kissé sebesebb lépésekkel folytatták útjokat. - Az országút - tudjuk, hogy hazánk­ban ezalatt jelenleg sem művészeti készítmény értetik, hanem csak azon csapás, melyen a legtöbb szekér és lovas szokott bizonyos hely felé menni - a Duna mellett vezetett el. Egy oldalról, a keskeny rónaságon, mely a folyót a budaörsi s törökbálinti hegyektől elválasztja, zöld rétek s aránylag jól mívelt szántóföldek látszottak; a másikról, míg Csepel szigete a kilátást el nem zárta, vagy míg a Duna innenső partján sűrű füzesek nem akadályoztaták, a szem a pesti partot s a Rákoson mindenfelől égő tüzeket láthatá.

- Uram Jézusom! - szakítá félbe Katalin a hallgatást, miután szemei soká a túlsó parton függtek - látod ott a tüzeket, mi közel vannak hozzánk?

- Nincs mit félnünk - szólt Frusina nyugodtan -, köztünk van a Duna.

- Hej! miért nincs tél? - sóhajtott ismét a másik. - Emlékszem, egyszer tél közepett jöttünk fel Telegdről... édesanyád... Isten nyugtassa... még élt. Azt hallottuk, hogy a Duna befagyott, s nem is kétkedtünk, hogy minden nehézség nélkül át fogunk mehetni; s képzeld csak, midőn Pestre jövünk, az egész Duna telve jéggel, de a jég mind mozgásban. Pesten kellett maradni. Budán farsangoltak, a királyi palota oly fényesen ki volt világítva, hogy az embernek szeme s szíve fájt, s mégsem lehetett átmennünk. Mit adnék, ha azon jég, mely akkor a folyót bosszú­ságomra ellepé, most itt lenne, legalább e haramiák nem jöhetnének ide.

- Ne félj, Kata néném, most nem fognak átjönni - vigasztalá Frusina a panaszkodót. Katalin egy időre ismét aggodalmaiba merült. De minél tovább tartott az út, minél többször látá magát rémülésébe csalatva, annál nyugodtabb lett; s habár néha valamely rendkívüli alakú fűzfa vagy az út mellett elaludt pásztor, ki, midőn a lovasok közelítének, marháira veszedelmet sejdítve felugrott, félelmét egy percre visszaidézé: Katalin csakhamar oly jókedvűen beszélé el ismét kedves udvari történeteit, mint legszebb napjaiban. - Éppen a fejérvári úton lévén, elmondá Mátyás temetését. Miként hozatott a király, fekete szőnyegekkel borított hajóban, Bécsből Budáig; mi módon vitték őt innen, számtalan gyászkocsi kíséretében, Fejérvárra; mikből állottak a hetvenötezer aranyra becsült ajándékok, melyekkel Corvinus János ez alkalommal a fejérvári templomot gazdagítá; s mennyit adott a nagy halotti szolgálatnál a főurak s nemesek mindenike, olyannyira, hogy a felhalmozott arany az oltár mellé állított tálakon meg sem fért, s a polgárok s a nép, poltráikat s ezüstfilléreiket csak az oltár lépcsőin teheték le. - S mi keservesen sírtunk valamennyien! - folytatá Katalin elérzékenyedve - csakúgy, mintha saját apját vesztette volna mindenikünk. És mikor a templomból kijövünk, egyszerre mindenfelől csak azt halljuk: meghalt Mátyás király, oda az igazság! Kérdeztük, ki mondta e szép szavakat először? nem tudta senki megmondani: egyszerre eszébe jutott mindenkinek, s egy perc alatt közmondássá vált. S apád mondta, hogy a nép e szavakat századok múlva sem fogja felejteni, s hogy azon esetre, ha Mátyás királynak nagy márványemlékét, melyet a fejérvári templomban megkezdettek, bevégzik is, e szobrok s oszlopok e szavakkal mind nem érnek fel, s a világ minden királyai irigyelni fogják annak dicsőségét, kinek uralkodása után ily közmondás maradt a nép ajkain. Igen, ezek voltak apád saját szavai, mintha most is hallanám; sohasem fogom feledni e napot; oly tolakodásban voltunk, hogy alig vettem észre, midőn egész bársonyruhámat széttépték. - Mátyás temetése után rögtön Ulászló koronázása került szőnyegre, s a fényes öltözeteknek elsorolása Bebek Katalinnak az élvezet kimeríthetlen kútforrását nyújtá; azután Anna királynét s a vele Franciaországból jött hölgyeket írta le, s így tovább. Történetbúváraink nem csekély zavarba jönnének, ha tőlük mindazon nevek magya­rázata kívántatnék, mik akkor a férfi- s asszonyöltözet sokféle nemeinek megkülönböztetésére használtattak, s melyek Katalin beszélgetéseinek főbb részét tevék.

Bármi érdekesek s tanulságosak voltak az elbeszélések, Katalin útitársai kevés figyelmet fordítának rájok; s a hölgy nem buzdítva hallgatói által, kimeríthetlennek látszó szóforrását végre apadni érzé. Az utasok ismét hallgatva lovagoltak egymás mellett, s csak Katalinnak nehéz fohászai s néha egyes rövid kérdések szakították félbe a csendet, mely alatt mindenik saját szomorú gondolataiba mélyedett.

Egyszerre távolból lódobogás hallatszott.

- Jézus Mária! utánunk jönnek! - szólt Katalin, a mellette lovagló Orbán karját megragadva. Az ifjú megállt, s egy percig hallgatódzott.

- Semmi baj - szólt nyugodtan, midőn lovát ismét megindítá -, csak egy lovas jön; az úton maradhatunk.

- De ha csak egy ember is; nem hallott-e kigyelmed soha hatalmas lovagokról, akik egész seregeket legyőztek, s nemes hölgyeket elrabolva, velök váraikba menekültek? - kérdé Katalin.

- A regék ideje megszűnt - válaszolt Orbán mosolyogva.

- És ha Dózsa maga megtudta szökésünket, s utánunk siet?

- Dózsának más dolga van - mondá Frusina -, s Orbán megvédene ellene is.

- Ó, ha Orbán hadjátékokban gyakorlott bajnok volna! - sóhajtott Katalin.

- Oly megtámadóval, ki csak e napokban emeltetett lovaggá, talán még megküzdhetek - szólt Orbán nem minden keserűség nélkül, melyet Katalin szavai benne ébresztének.

A lovas azalatt sebesvágtatva mindég közelebb jött, s Katalin visszatekintve, a hold sugáraiban egy óriás alakot vélt látni, de melynek természetfölötti nagysága a többiek által nem vétetett észre. Feltűnő a magányos lovasban csak az vala, hogy mihelyt utasainkat mintegy háromszáz lépésnyi távolságra utolérte, lovának lépését mérsékelé, s közelebbre nem jött. - Midőn Frusina s Orbán, Katalin kérésére, egy ideig vágtatva haladtak, azt cselekedte követőjük is, s mihelyt lovaik lépését mérsékelték, az idegen azonnal követte példájokat; ha megálltak, megállt ő is - szóval, mindég hasonló távolságban maradt; s minthogy - főképp ha kiállott veszélyek a lelket félelemre hajlandóbbá tevék - minden rendkívüli, ijesztő színt ölt magára, Katalin rémülése megragadta Frusinát is, s maga Orbán e makacs követőben kémet gyanítva, nem minden aggodalom nélkül nézett visszafelé.

- Várjanak nagyságtok itt rám - szólt, s megfordítva lovát, az asszonyok nem kis rémületére, egyenesen az idegen felé nyargalt. De ez hív maradt eddigi rendszeréhez, s mihelyt Orbán sebes közeledését észrevevé, megfordítá lovát, s szintén futásnak indult.

Orbán ismét visszatért asszonyaihoz; de alig folytaták útjokat, midőn követőjük szinte megfordult, s ismét az előbbi távolságban ballagott utánok. Az asszonyok mindég nyugtalanabbakká váltak. Orbán elveszté türelmét.

- Ki vagy? - kiáltá, megfordítva lovát s megállva. A távolság, melyben az idegen lovát szintén megállítá, nem volt oly nagy, hogy az éj csendjében egymást ne érthessék a szólók.

- Becsületes ember! - volt a válasz, mellyel az idegen rikácsoló hangon a kérdésre felelt.

- S miért futsz becsületes emberek előtt?

- Mert éjjel nem tudhatni, kivel van dolgunk - volt a válasz. - Kik vagytok?

- Polgárok, kik Pécs felé utaznak.

- S hát sem nem nemesek, sem nem parasztok? - kérdé amaz.

- Polgárok - volt a válasz -, jer ide, s ne félj.

- Igen, de ha mégis... ígéred, hogy nem bántasz?

- Ígérem.

- És társaid?

- Asszonyok.

- De igazán asszonyok-e?

- Akár megesküszöm.

- Ne gondold, hogy fegyvertelennel van dolgod - mondá ismét az idegen, ki e beszélgetés közben mindég közelebb jött -, ha bántani akarnál, pórul jársz... Ah, csakugyan két asszony - szólt, mintegy önmagát megnyugtatva, tovább. - Alázatos szolgája kigyelmeteknek, bizony gyönyörű éjszakánk jutott utazásra; az ég Olaszországban sokkal kékebb, csillagot is többet és sokkal nagyobbakat láttam; de szép éjszaka Magyarország zord éghajlatához képest; becsületemre, igen szép.

Ki Bakácsnak udvari szabóját, Ollósit, életében csak egyszer látta - s ki nem látta őt? -, azonnal ráismert ez idegenben a híres tűművészre; s a rémülés, melyet megjelenése távolban gerjesztett, ellenállhatlan kacagássá változott, midőn az asszonyok e veszedelmesnek vélt ellenségöket közelről láták.

- Nem látom át, mi különös ok volna itt nevetésre - szólt a szabó méltósággal -, nem reménylem, hogy én magam.

- Ollósi uram - mondá Bebek kisasszony nevetve -, ha tükörben láthatná magát.

És csakugyan, ha Ollósi ezt teheté vala, alkalmasint, ha nem is nevetve, legalább sírva fakadott volna, oly különös, oly ellenállhatlanul nevetséges volt az alak, melyben utazóink előtt megjelent. Szökésre határozván el magát, célszerűbbnek tartá, ha álruhába öltözik, éspedig parasztruhába; de midőn új köntöseit megpróbálta, szabói ízlése fellázadt a ruhák rossz szabása ellen, s két legjobb legényének segítségével hamarjában néhány - felfogása szerint - elkerülhetlen változást tőn rajtok, minek az volt következése, hogy azok szűrből készült úri ruhához kezdének hasonlítani. Közönséges guba helyett vállain nehéz s a leg­színesebb virágokkal kivarrott bunda függött, közönséges parasztsüvege mesterségesen cikornyázott sujtásokkal volt ékesítve; s ámbár parasztaink akkoridőben mindég bocskorban jártak,99 a szabó nem érzett elég erőt magában csizmáitól megválni; s ha ezen farsangi álruhához a szabó száraz termetét, a hosszú, sovány s a holdvilágon még halványabb arcot s az ügyetlenséget képzeljük, mellyel kis lován ült: nem fogunk a természetesen víg Katalin jókedvének kitörésén csodálkozni.

Ollósi, ki egész életét nagy urak között tölté, mindjárt ráismert útitársaira, s a leglovagiasabb kifejezésekkel nyilatkoztatá ki örömét, hogy társaságukban utazhatik, s hogy fegyvereit védelmökre használhatja.

Miután Katalin Ollósinak a Telegdi háza feldúlása alatt s azóta történteket elbeszélte, végre kijelenté csudálkozását azon, hogy őt, ki mindég Bakács palotájában s így teljes biztonságban lakott, hasonló helyzetben találja.

- Üldözések, nagysám! igazságtalan üldözések! - válaszolt a szabó sóhajtva. - Hogy ellenségeim vannak, régóta tudtam; de hogy gonoszságuk ennyire megyen; hogy végre az egész nemességet fel fogják uszítani ellenem; hogy maga a nádor s a kalocsai érsek kezet fognak velök, miután, istenemre mondhatom, a Perényi s Frangepán családokat mindég kitüntetém: ez, nagysám, több, mint váratlan.

A szabó ezen panasza oly mulatságos, a szomorúsággal vegyült büszkeség, mellyel azt előadá, oly sajátszerű volt, hogy szegény Ollósit első pillanatban az egész társaság megtébolyodottnak gondolta; ő maga a társaság meglepetését hiúságával összhangzóbb okoknak tulajdonítván, nem kis önmegelégedéssel, mi közé azonban mindég némi szomorúság vegyült, tovább beszélt.

- Igen, nagysám, ha az ember úgy, mint én, annyi évekig híven szolgált, s az egész udvarnak teljes bizodalmát bírá, s azután egyszerre ekként elhagyatva látja magát, az fáj!... Buzlai és Palóczi őnagyságaikkal még nemigen gondolnék, de a nádor s a kalocsai érsek, kiket valamennyi fölött megkülönböztettem: ez váratlan s leverő!... Hej, ilyen az udvari élet! - tevé hozzá nehéz sóhajtással.

- A szegény szabó megtébolyodott - suttogá Katalin Frusinának. - Ollósi uram talán csalódott - mondá fennszóval, ismét az előbbihez fordulva -, a kalocsai érsek indulatos úr, s a nádor őnagysága néha nyers is tud lenni. Meglehet, hogy kigyelmed valami munkájával elkésett, mi, közbevetőleg legyen mondva, néha megtörténik, s hogy őnagyságaik...

- Ó, ha csak az volna! - sóhajta Ollósi - de ez országos dolog.

- Igen, országos dolog - folytatá méltósággal -, főbenjáró dolog: ha szerencsésen el nem illanok, most talán a csonkatoronyban volnék, holnap vagy holnapután Szent György terén végezném napjaimat, hol Hunyadi Lászlót lefejezték, s mikorra nagyságtok Budára vissza­jönnek, h’Ollósi (a szabó sohasem mondá ki nevét ezen aspiratio nélkül) ott hamvadna a budai út fölött fekvő halmon, az úr kápolnájának sírboltjában, hol Kont s a harminckét nemes mellett csak a hívtelenség vagy a felségsértés miatt kivégzett bűnösök temettetnek el.100

Hogy ezen nagy pátosszal elmondott szavainál hallgatói nem kacagtak, csak annak köszönheté, mert erősen meggyőződve megtébolyodásáról, a szegény szabót őszintén sajnálák; a víg Katalint azonban e találkozás sokkal inkább mulattatta, hogysem Ollósitól megszökése okait ne tudakolná.

- Nagyságtok ismerik a bizodalmat, mellyel Bakács őeminenciája irántam viseltetett - kezdé méltósággal nyújtózkodván lován, Ollósi, míg a többiek eleinte, hogy őt, a megtébolyodottnak gondoltat, föl ne ingereljék, később, mert magukat mulatva érzék, előadását félbeszakítás nélkül hallgaták -, tehát, mint mondám, nagyságtok tudják, mennyi bizalommal viseltetett őeminenciája irántam. Vagy jobban mondva, nagyságtok nem tudják, sőt nem is képzelhetik ezt. Befolyásom nemcsak kisebb házi dolgokra, melyeket őeminenciája, mint tudva van, szokatlan pontossággal kezel, terjedt ki, mert hogy ezekre nézve - mindég a bíbornok személye körül lévén - tanácsom sokszor kikéretett, igen természetes; de a legfontosabb, az egész országot illető dolgok közül is alig találkozott egyetlenegy, melynek elintézése iránt uram velem előlegesen ne tanácskozott volna.

A szabó egy percig hallgatott, s szemeit útitársaira fordította, hogy meglepetésökön gyönyör­ködhessék; azután folytatá: - Hány esetet tudnék előszámlálni! Ha őeminenciája a királyi tanácsból visszatért: Hol van h’Ollósi? ez volt első szava. Itt vagyok! válaszoltam én; s a cselédek, még Galamb, a titoknok is, elküldettek, s míg a nagy férfiú kényelmesebb háziruhába öltözött, csak én maradtam nála; mert, közbevetőleg legyen mondva, uram öltözködését nem bíztam másra, ezt nem teszi a szabó, ki híréről gondoskodik; a mód, mellyel a ruhát felöltjük, csaknem éppen oly fontos, mint annak készítése. De hogy beszédemet folytassam, míg uram öltözködött, s míg egymagam valék vele, többnyire beszélgettünk mindenféle tárgyakról s eszerint országos dolgokról is. És ugyan mért oly komoly eminen­ciád? kérdeztem én. Ha tudnád, mennyi gondjaim vannak! válaszolt ő. Ha én eminenciádnak volnék - szóltam ismét én -, hamar túlesném rajtok. - S ugyan mit csinálnál - kérdezett ő tetemesen jobb kedvvel, mert ilyenkor rendesen már mosolygott -, ha például ez vagy amaz történt volna? - S itt elmondá a dolgok állását. Például, hogy Havasföld iránt a lengyel s a magyar kormány között új nehézségek támadtak; vagy hogy a csehek zúgolódnak, mert Ulászló a morva és sziléziai rendektől nem mint cseh, hanem mint magyar király követeli a hűbéri esküt; vagy miként lehetne őfelsége többi tanácsosait arra bírni, hogy Velencével a törökök ellen frigyre lépjenek? vagy más hasonló fontosságú dolgokat. Én figyelemmel végighallgatám őeminenciáját, s hosszú gondolkodás nélkül - mert jellememnek legkitűnőbb tulajdona az elhatározottság - elmondám nézetemet; s nagyságtok nem képzelhetik, mennyire szétoszlatá gyakran ily tanács őeminenciája gondjait. Igazságod van - mondá nyájasan -, ezt fogjuk tenni, bizony h’Ollósi, kár hogy pappá nem lettél, belőled még kancellár válhatott volna. - S őeminenciája nevetett jókedvében; s nemcsak titoknokának, de néha Szakmárinak, sőt egy ízben, emlékezem, a velencei követnek is elbeszélé tanácsomat, s mindnyájan igen helybenhagyák, s mondák, hogy valóban országos férfiúhoz illő felfogással bírok. - Ha kérkedni akarnék, eseteket mondhatnék el, midőn nemcsak a bíbornok, de maga a nádor s a szepesi gróf is tanácsokat kértek tőlem, s pedig néha oly tárgyak iránt, melyeket soha egy lélek sem hallott említtetni: s a közelebb múlt időben befolyásomnak híre annyira növekedett, hogy alig fordul meg udvarunknál nagyobb tekintélyű ember, ki egyet-mást ne közölne velem; s Szent István napján éppen két esztendeje lesz, hogy Palóczi őnagysága igen nagy társaságban azt mondá, miszerint sokkal inkább szeretné, ha az ország kormánya rám, mint őeminenciájára bízatnék. Telegdi s Bornemisza őnagyságaikat kivéve, alig volt ember, ki, ha velem összetalálkozott, országos dolgokon kívül egyébről beszélt volna. Ezen állásomat egész Buda ismeré: talán nagyságtok is hallottak felőle?

Frusina s Katalin igenezve hajtogaták fejeiket; szólni nem mertek, hogy magukat el ne nevessék.

- Igen, ez volt állásom, mint íme nagyságtok is tudják, még mielőtt a bíbornokkal Rómába utaztunk - folytatá az előbbi -, hát még később! Az egész út rendezése rám volt bízva; minden kocsit én készíttettem, minden poggyász szemem előtt köttetett össze; minden palackot én tettem pincetokjába, s mi legtöbb, a cselédek ruhái egészen az én tanácsom szerint készültek. Őeminenciája háromszáz ember kíséretében utazott. Én mind a háromszáz számára négyféle ruhát készítettem: egy világoszöldet mindennapi ruhául, egy vöröset közönséges vasár­napokra, egy fehéret különös ünnepekre, melyben cselédeink, például, a pápa megválasztása után jelentek meg, s egy feketét böjti napokon s más gyászos alkalmaknál használandót; mind e ruhát bársonyból, arany s ezüst krepin munkával varrattam; soha a világ dicsőbb látmányt e háromszáz ekképp felöltözött cselédnél nem látott; sohasem bámult a római nép annyira, mióta városa fölépült, mint midőn mi háromszáz cselédeinkkel utcáin első ízben végig­mentünk, s pedig akkor csak a zöld ruhákban jelentünk meg; s mint bámult a nép következő vasárnap, mikor mind vörösbe öltöztünk, s hamvazó szerdán, mikor fekete bársonyban jelentünk meg; s végre a pápa koronázásánál, midőn az egész sereg fehér öltönyeit vette fel!... még egyszer mondom, sohasem látott szebbet az ember. - S a szabó legnagyobb elragad­tatással az egyes ruháknak szabásáról, a gombokról s hímzésekről kezde beszélni, mint a költő, ha legkedvesebb műveiről szól, elfeledkezve minden egyébről.

- Ennyi fény, oly mívelt nemzetnél, mint a római, természet szerint nem kissé nevelé uram befolyását - folytatá Ollósi -, én azonban új meg új s mindég meglepőbb dolgokon törtem fejemet, még a szakácsokat s kuktákat is új selyemruhákba öltöztetém; tisztán fehér selyem­köntösökben, arany-főkötőkkel s hálósüvegekkel főztek, s palotánk előtt ezerenként ácsorgott a nép, s nézte a szakácsokat,101 s fohászkodott: bárcsak Tamás bíbornok választat­nék pápául. Még uram ellenségei is azt mondák, hogy ha pápának választatik, azt csak szabójának köszönheti; s ő maga, méltányolva szolgálatomat, napról napra kegyesebbé s leereszkedőbbé vált irántam.

Itt Ollósi egy pillanatig hallgatott, felsóhajta, azután tovább szólt. - Őeminenciája nem választatott pápának. Királyi pompával kísértetett ki a városból, az Angyalvárban ágyúk dörögtek, a várostól egy mérföldnyire tömérdek nép jött velünk,102 de végre ott kelle hagynunk Rómát, s én mindjárt sejdítém, hogy alig lesz ily jó dolgunk többé. Még Budára se jöttünk, s máris kezdetét vette a baj. Sokan nehezteltek, hogy uram Rómából keresztes bullát hozott magával, s elkövettek mindent, hogy annak kihirdetését akadályoztassák. Bizony h’Ollósi uram - szólt itt-ott egy polgár hozzám -, ennek csak baj lesz a következése. Te is okosabban cselekszel, ha uradnak más tanácsot adsz; meglátod, mi lesz az egész keresztes hadból - mondá a fiatal Móré, midőn engem, mihelyt utazásomból hazatértem, arra kért, hogy neki hat új ruhát készítsek; s midőn én minden szentekre esküdtem, hogy uram nem mindég követi tanácsomat, s hogy főképp míg Rómában voltunk, fontosabb dolgokról ritkán szólt velem - ami csakugyan igaz -, akkor a fiatal Batthyányi s nagysád öccse, Bebek Ferenc, elnevették magukat, s elmondták, hogy a bíbornok soha semmit sem tesz tanácsom nélkül, s hogy a keresztes hadnak minden rossz következéseiért az ország tőlem fog számot kérni. S mint Bebek, Batthyányi s Móré: úgy szóltak a többiek is; ahová mentem, a keresztes hadról kezdtek beszélni; ha valakinek jobbágyai elszöktek, vagy ha a csavargó csapatok itt-ott kárt tettek, ennek kigyelmed h’Ollósi az oka, ezt kigyelmed mind megakadályoztathatná, csak szólana stb.; majd megbódultam kínomban. Midőn őeminenciájával szóltam, s midőn őt arra kértem, hogy a keresztes haddal hagyjon fel, mert ha rossz következései lennének, azok csak nekem fognak tulajdoníttatni: a bíbornok még a többieknél is inkább nevetett, s engem azzal biztatva, hogy nincs mit félni, ismét nem követte tanácsomat. - A keresztes had kihirdettetett, s Dózsa és az előkelőbb vezérek ruháira Zsigmond temploma főoltáránál magamnak kelle felvarrni a vörös kereszteket.103 Tudtam, hogy vesztemre lesz. Bebek Ferenc mindjárt az isteni tisztelet után mondá, hogy minden történhető baj egyetlen okának az ország a bíbornok után engem fog tekinteni; de, mint mondám, őeminenciája szolgálatában álltam, nem lehete másképp cselekednem, még panaszkodni is alig mertem már, mert uramat a közelebb lefolyt időben mindég rosszkedvűnek találtam, s midőn vele utolszor e dologról szóltam, azt kérdé tőlem: megbolondultam-e már?

A szabó felsóhajtott; rövid hallgatás után ismét tovább folytatá elbeszélését. - Nem tudom, mi lelte őeminenciáját, de mintha valaki által megigéztetett volna. - Mióta Rómából vissza­tértünk, nappal s éjjel nem volt más gondolata, mint ez átkozott keresztes had; s minél többet zúgolódtak mások, minél inkább féltek, annál szenvedélyesebben ragaszkodott tervéhez. Nagyságtok nem fogják elhinni, de becsületemre mondhatom, hogy fél magtárait ürítette ki, s egész gulyákat hajtatott ki a Rákosra, csakhogy az úgynevezett egyházi bajnokok szükséget ne szenvedjenek. Már mindenfelől hírek szárnyaltak, hogy a keresztesek egy vagy más földesurak jószágait feldúlták, s ő még mindég azt állítá, hogy e hírek csak az ő s az egyház ellenségei által terjesztetnek. Végre tegnapelőtt este, sohasem felejtem el a napot, őeminenciájával magam valék nagy dolgozószobájában. Majdnem az egész napot a házon kívül tölté, s rend­kívül fölgerjedve jött vissza. A köntös, melyet aznap viselt, először volt rajta, kardinálveres bársony, kevés arannyal, de annál mesteriebb szabás szerint készítve, nem, mert egészen magam készítettem, de becsületemre mondhatom, kevés szebb darab volt ruhatárában, ő fel sem vette, mint egy ócska rongyot, úgy rántotta le testéről; s tőlem, a bámészkodótól, minden más szó nélkül türelmetlenül hálóköntösét kívánta. Őeminenciájának szörnyű gondjai lehetnek, hogy még azt sem veszi észre, mily ruhát vet le magáról - ezt gondolám magamban, de nem szóltam. Az udvari ember megszokta, hogy érdemei nem méltányoltatnak, s ilyenkor mindég jobb hallgatni. A bíbornok sem szólt, hanem nagy lépésekkel járt fel s alá szobájában, mintha jelen sem volnék. - Egész nap a várban rendkívüli mozgás vala észrevehető. A nádor, a kalocsai érsek, Buzlai, Palóczi, Báthori, Bornemisza, majd együtt, majd egyenként jártak fel s alá, mindenfelé hírnökök küldettek el. Mi történhetett? - gondoltam magamban, s Bebek Ferenc úrfinak szavai jutottak eszembe: hogy végre, ha a dolgok rossz fordulatot vesznek, a bíbornok a keresztes had kihirdetésének felelet-terhét, mint királyok szokták, rossz tanács­adóira fogja tolni, s az egésznek áldozata én leszek. Nekem, mint mondám, ez jutott eszembe, s amint szemeimet Bakácsra fordítám, ki bosszúsan fel s alá járt, ki utolsó mun­kámat nem dicséré, s még csak nem is szólt, úgy látszott, mintha csakugyan ily valamiről gondolkoznék. Midőn ő így fel s alá jár, én gondolataimba merülve, ott állok, s egyikünk sem szól, a titkos ajtó, melyen Galamb őkigyelmén s kívülem senki őeminenciája dolgozó­szobá­jába nem jöhet, rögtön felrántatik, s berohan félig magánkívül a titoknok azon hírrel, hogy nagyságtok kerti lakását megrohanták a keresztesek. Doboltasd össze seregemet, fuss Batthyányi­hoz, hogy csapatjait velök egyesítse, és siessenek azonnal segítségül - kiáltott őeminenciája; s Isten engem, remegett egész testén, mint bármi közönséges ember. - Galamb megjegyzé, hogy Batthyányi nem fog szavára hajtani; s uram, látva, hogy igaza van, azonnal félretéve hálóruháját, s hogy maga mehessen el, öltözködni kezde; de még nem vala készen, midőn minden jelentés nélkül Palóczi s vele a kalocsai érsek jöttek a szobába, utána a nádor, az országbíró, a kancellár, a váci püspök, Buzlai s végre Bornemisza. S mindenik lármázott, panaszkodott, szitkozódott; szörnyű vala csak hallani is; főképp Palóczi s a kalocsai érsek túlmentek minden mértéken. - Uram megjegyzé, hogy ha valamely ház a keresztesek által megtámadtatott, e zaj helyett jobb lenne segítségére menni. - Igen, hogy míg csekély seregeinket a külvárosba küldjük, addig eminenciád cinkosai a várost támadják meg - kiáltott Palóczi -, s a királyt valamennyiünkkel együtt hatalmukba kerítsék. - A kapukat nem szabad felnyitni; Bakács Dózsának cinkosa! - kiáltának mások - ne higgyetek neki! körül kell fogni palotáját; el kell szedni őrségének fegyvereit; ez következése, ha a király a legfőbb egyházi hivatalokat parasztokra bízza; hisz Bakácsnak vagy Bakosnak, vagy nem is tudni, hogy hívják - rokonai ott állnak a Rákoson a Drágfiak többi parasztjaival -, s így tovább; mindenik lármázott, ordított, fenyegetődzött, csak Bornemisza monda néhány mentő szót: hogy ő ugyan a keresztes had kihirdetésének barátja nem volt, egyébiránt az egésznek rossz következéseit csak a bíbornokra tolni mégis igazságtalanságnak tartja. - És ki hirdette ki a szerencsétlen háborút; ki táplálta a gyülevész sokaságot; ki varratta Dózsa ruhájára a keresztet saját szabója által? igen! nem Ollósi varrta-e fel mindeniknek keresztjét? - s így tovább, s mindég csak az, hogy a szabó én vagyok. - Bornemisza védő szavai alig hallatszottak ki a zajból. - S most Bebek Ferenc rohan a szobába, utána Móré, Batthyányi s még néhányan az úrfiak közül, s Bebek Bornemiszához fut, s mondja, hogy Telegdi házától jő, s a kisasszonyokat nem találta ott. - Mindenható Isten! - kiáltá Bornemisza - a szerencsétlenek a rablók kezei közé estek. - Azonnal ki segítségökre! - kiálta Ferenc úrfi. - Veled megyünk! - ordítának pajtásai; kettő-három a főurak között is. A nádor, a kalocsai érsek s mások ellenzették. - Úgyis későn volna - mondá valaki, ki éppen a szobába rohant -, felgyújtották a házat. - Látnom kell, mi történt rokonaimmal - kiáltott Ferenc úrfi, s kirohant, mint a forgószél.

- Jó fiú! - mondá Katalin meghatva - csak pár hete, hogy István bátyja megszidta, s mégis ő vesz legtöbb részt sorsunkon.

- Nagysám - folytatá az előbbi -, ha arra gondolok, mit azután, hogy Bebek úrfi elhagyott, látnom s hallanom kellett, borzadok. A veszély, mely nagyságtokat fenyegeté, felbőszítette az egész tömeget. A nádor s az országbíró tanácskozni akartak, de nem hallgatott senki rájok. Bornemisza maga, pedig elég nyugodt ember, összekulcsolt kezekkel járt fel s alá oly arccal, mintha erőnek erejével gondolkozni akarna, s mintha iszonyú káromkodásoknál egyéb nem jutna eszébe; a többiek zajongtak, ordítottak, fenyegetődztek; Konstantinápoly bevételekor az akkori pátriárka nem hallhatott a törököktől annyi szitkot, mint most uram. - Hazaáruló! paraszt! gonosztevő pártütő! a csonkatoronyba vele! vérbírák elébe kell állítani! - így kiáltott tíz egyszerre. - Ha Telegdi leányának csak egy haja perzseltetik le, vérével lakol; ha Bebek kisasszonynak baja lesz, kiirtjuk őt a világból, s legátussága nem fogja őt védeni, majd megtanítjuk saját szabója által a lázadók ruháira kereszteket varratni, vízbe kell dobni szabójával együtt! s így mindég tovább, jó másfél óráig, míg Bebek úrfi, ki parasztruhában a városon kívül volt, azon hírrel tért vissza, hogy a kisasszonyok szerencsésen megmenekültek.

- Csak igaz marad: a vér nem válik vízzé - mondá Katalin -, ilyesmit csak Bebek tehet.

- És Isten áldja meg Bebek úrfit, hogy tette - folytatá a szabó - csak e jó hírnek köszönhetjük, hogy a bíbornok s én ez éjjel meg nem gyilkoltattunk, vagy hogy a csonkatoronyba nem zárattunk. A kedélyek kissé csillapultak; Bornemisza, mihelyt nagyságtok iránt nem aggódott, uramnak ismét pártját fogta, s a felbőszülteket figyelmessé téve, hogy bíbornokot s pápai legátust nem zárhatni minden bírói eljárás nélkül a csonkatoronyba. Rövid ideig tanácskoztak, s miután határozat hozatott, hogy a bíbornok jövő reggel exkommunikáció fenyítése mellett, a keresztesek szétoszlását fogja parancsolni, az urak rekedten egymás után elmentek, s uramat titoknokával s velem magára hagyták.

- Uram - folytatá a szabó ismét, kis szünet után -, nyugodtnak látszott, arca halvány vala, s ajkai körül néha különös reszketés vala észrevehető; egyéb nem árulá el belső fölgerjedését. Szinte borzasztó vala ránézni. Mint a szikla állt ott; körülötte felbőszült habok, s mégis úgy látszott, mintha e mozdulatlan pont volna az, mely valamennyi közül legnagyobb veszéllyel fenyeget. De most, midőn a többiek elmentek, annál korlátlanabbul tört ki eddig elnyomott indulata. - Engem, a római szentegyház bíbornokát, Bakács Tamást akarnak a csonkatoronyba záratni? - így szólt, ismét fel s alá járva, és szemei szikráztak. - Galamb őkigyelme mondá, hogy meggyőződése szerint, mindez haszontalan fenyegetődzés, s hogy kétszer meg fogják gondolni, mielőtt ily valamire vetemednek. - Nem ismered őket - szólt ismét a bíbornok leg­nagyobb indulatban. - Felbőszülve, mint most, ők mindenre képesek; ha telik tőlük, bosszút fognak állani nemcsak rajtam, de rajtad is, Galamb, mert hozzám hív valál, cselédimen, csak mivel szolgáltak. Nem állok jót, nem indítanak-e felségsértési pert szabóm ellen, mert Dózsa ruhájára ő varrta fel a veres keresztet. Igen, h’Ollósi - mondá hozzám fordulva -, vigyázz magadra; ha tőlük függ, hívtelenségi kereset alá kerülsz, s Isten kegyelmezzen árva lelkednek! - Nagyságtok képzelhetik, mint borzadtam el e szavakra. Remegve kérdem őeminenciáját: hiszi-e csakugyan, hogy... De rám sem hallgatott, csak azt mondá, hogy ez úri emberektől minden kitelik, s hogy őket nálánál jobban senki sem ismeri - szóval: ismételé, miket előbb mondott, s mindezt a legnagyobb indulatban s mégis félig gúnyolva; végre, midőn félelmemet észrevette, mert meglehet, hogy csakugyan reszkettem, a bíbornok még nevetett is, igen, valósággal nevetett, mintha örülne, hogy vesztében én is részesülni fogok; megvallom, sohasem tartottam őt képesnek ilyen szívtelenségre. Hej, aki nagy uraknak szolgál!

Ollósi annyira el vala foglalva saját szomorú emlékével, hogy a mosolyt, mely útitársainak ajkai körül játszott, s mely Bebek kisasszonynál majdnem kacagássá fajult, észre sem vevé, s nyugodtan folytatá: - Nekem nevetésre nem vala kedvem! Iszonyú aggodalmak között töltém az éjszakát, s mindég határozottabbá vált a szándék, hogy elleneim üldözései elől megszököm. Eddig, ha őeminenciájának aggodalmaimról szóltam, bolondnak nevezett, most ő maga figyelmeztetett a veszélyre, s ha eszembe jött az arc, a szívtelen kacagás, mellyel vesztemről szólt: lehetetlen volt nem látnom, hogy pártfogására nem számolhatok. Meg kell szöknöm! mondám magamban, s mert álomról szó sem lehetett, még éjjel hozzáfogtam az öltözethez, melyben nagyságtok fájdalmamra látnak. - Másnap reggel még Galambbal beszéltem; soha­sem szerettük egymást, de okos embernek tartám őt mindég, s gondolám, ily fontos pillanat­ban talán csak nyíltan megmondja véleményét. Kérdésemre válaszolá, hogy őeminenciája ezt kétségen kívül legjobban fogja tudni, s hogy azon esetre, ha a keresztesek a felszólításra szét nem oszlanak, helyzetem talán nem egészen veszély nélküli. Majdnem éppen így szólt huszáraink hadnagya s a főszakács, ki országos dolgokban, melyekről vele sokszor beszél­get­tem, kitűnő belátással bír. - Már ha őeminenciája mondá, őeminenciája bizonyosan legjobban tudja; ki hitte volna, hogy h’Ollósi ily roppant bajba fog keveredni! - mondá az egyik is, a másik is; s ami leginkább fájt, oly megelégedett, oly mosolygó arccal, csakhogynem kacagtak. E bajba kelle keverednem, hogy az embereket egész aljasságukban ismerni tanuljam. - Csak még a táborba küldött papoknak visszatértét várám meg. Dél felé azon hírrel jöttek a városba, hogy a keresztesek nemcsak széjjel nem oszlanak, hanem hogy a lázadás már ki is tört. Én útra készültem. Ha még egy napig késem, a menekülés talán lehetetlenné vált volna. Az utcákon mindenütt, ahol csak mentem, az urak - jól vettem észre - suttogva szóltak egymással. Estefelé a nádorral találkoztam, s ő kérdezett: hallottam-e már, mit mívelnek barátaim? Meglátod, h’Ollósi - mondá szokott édes hangján -, neked is megfizetik még varrásod bérét. - Meg vagyok győződve, elfogatásomra már megtörténtek a készületek, s csak azon pár aranynak, melyekkel a kapusokat megvesztegetém, köszönhetem, hogy szerencsésen idáig jutottam.

Hogy a szabó, a szónak közönséges értelmében, meg nem bódult, azt egész előadásának összefüggése bizonyítá; világos vala azonban az is, hogy helyzete iránti nézeteit megcáfolni nem tartozott a lehetőségek közé. Ha józan, vagy helyesebben mondva, ha oly ember, kit bolondnak nem nevezünk, valamely rögeszmét felkapott, s eszének egész munkásságát annak védelmére fordítva, az egyes körülményekből, melyek nézete mellett szólnak, egész rendszert alkotott magának: ilyennek helyreigazítása lehetetlen; s midőn Katalin Ollósinak értésére adá, hogy félelmeiben talán mégis csalódott, a szegény ember csaknem neheztelve kérdé tőle: vajon a bíbornok, az egész udvar és város bolondnak tarthatták-e őt, őt, h’Ollósit, ki nemcsak tréfa tárgyául sohasem szolgált, sőt legnagyobb kiterjedésében bírá az egész udvar bizalmát?

- S mik kigyelmednek jelen tervei? - kérdé Frusina, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon.

- Mi jövőmet illeti, hála az égnek, nyugodt vagyok - válaszolt nagy önmegelégedéssel a szabó. - A valódi művésznek legbecsesebb kiváltsága az, hogy magát bizonyos helyre lekötve nem érzi; ha egy országnak viszonyai összebonyolódtak, vagy ha ellenségei üldözéseinek többé ellent nem állhat, elmegyen máshová, s mindenütt nyílt karokkal fogadtatik. Mi nekem Buda, Magyarország, a nádor s a bíbornok?! h’Ollósinak híre meg van alapítva Rómában is; s habár az egyszerűbb olasz köntösnél kevésbé tüntethetem ki ízlésemet, mint a magyar ruhánál, hol a sujtásozásban egészen új rendszert találtam fel, mely nevemet fenn fogja tartani: a fődolog, ami legművésziebb minden ruhakészítésnél, a szabás marad, s ebben felülmúltam római vetélytársaimat már utolsó ottlétemkor is. A művészetem folytatására szükséges engedelmet őszentsége, a pápa, kinek számára egy fehér bársonyköntöst varrtam, meg fogja adni minden nehézség nélkül; pénzt, mennyi szükséges, magammal vittem, s nagy útilevelem, melyet előbbi uramtól tavaly kaptam, biztosít, hogy legalább a keresztesek nem fognak bántani, s így...

- S kigyelmednek van ily útlevele? - kérdé Orbán érdekkel, mert eszébe jutott, ily irománynak mennyi hasznát veheti a jelen körülmények között.

- Van-e útlevelem? - szólt a másik büszkén - és mily útlevelem! Őeminenciájának nagy pecsétje alatt egész rőf pergamenen olvasható: miszerint kedves szolgája s híve h’Ollósi, ki jelenleg Olaszországba utazik, minden kísérőivel együtt - mert, mint mondám, az útlevél akkor készült, midőn őeminenciájának szekereivel a pápaválasztáshoz utaztam -, minden egyházi s világi hatóságok pártfogásába ajánltatik; felszólíttatnak minden megyék s kerületek, városok, faluk s uradalmak, úgyszintén minden harmincadok, határőrök, számtiszt...

- Megálljatok! - kiálta itt egyszerre néhány erős hang az út mellett álló bokrok közül; s míg Katalin felsikoltott, s a szónokló szabó elrémülve a szó közepén elhallgatott, három legény kiugorva, a lovak kantáraiba kapott. Orbán kirántá kardját, s a megtámadók ellen fordult; de ezek látva, hogy csak eggyel van dolguk, kettő, az asszonyok lovait szabadon bocsátva, Orbánt támadá meg, harmadik a reszkető szabó paripáját tartá, nem engedve, hogy egyetlen fegyverének, mely e pillanatban eszébe jutott - sarkantyúinak -, hasznát vehesse. A küzdelem eredményét nem lehetett előre látni; Orbán oly kétségbeesett bátorsággal támadá meg elleneit, hogy ámbár egymaga vívott kettő ellen, a győzelem valószínűleg neki jutott volna, ha éppen azon pillanatban, midőn második ellenének karját megsebesíté, s midőn már a szabónak megszabadítására készült, az erdőből új ellenek nem közelítenek a rablók segítségére, s a vitéz ifjú lovát körül nem fogják.

- A király nevében békét! - kiáltá egy erős hang, melynek mindenki azonnal engedelmes­kedett. - Vezessétek a foglyokat táborunkba; a vajda határozzon fölöttük.

Ollósi s az asszonyok részéről ellentállásról szó sem vala; Orbán átlátá, hogy minden további küzdés védenceinek helyzetét csak rosszabbá tehetné, s ennélfogva szintén az erdő felé engedé vezettetni lovát. - Az útonállás Ulászló kormánya alatt nem tartozott a ritkaságok közé, de e ne­mes mesterség hazánkban akkor főurak s nemesek által vagy - ritkább esetekben s csak ke­res­kedelmi vetélytársaik károsítására - városi polgárok által gyakoroltatott,104 s ha ily ellenek hatalmába kerül, Telegdi leányát a jelen körülmények között veszély nem fenyegeté; de midőn Orbán a hold sugaránál a körülötte tolongó rongyos csoportot látá, zsiványok vagy a fellázadt jobbágyoknak valamelyik csapatja között vélé magát. Hasonló, habár önösebb indokokból származtak Ollósi aggodalmai, s Orbánnak csaknem mosolyognia kelle, midőn a szabó, kinek lovát egy ideig az övé mellett vezették, sóhajtva megjegyzé, hogy olyanok kezébe jutottak, kik őeminenciája útlevelét alkalmasint nem fogják kellő figyelembe venni.

Midőn megtámadtattak utasaink, Érd falujához közelítének. A budai hegylánc, mely Szent Gellért hegyén túl a Dunától visszavonulva, bérc és folyam között keskeny síkot hagy, halmaival itt ismét a folyó partjáig nyomul, s épp e halmokon vezetett át útjuk, midőn továbbhaladásukban ily váratlanul akadályoztattak, s akaratjok ellen az út jobb oldalán sötétlő rengeteg felé vezettettek. Egy óranegyedig haladhattak majdnem járhatatlan s csak vezetőik által ismert utakon, midőn a sűrűn áttörő világosság vonta magára figyelmöket. Rövid haladás után egyszerre szabad téren láták magukat, melyen hét-nyolc nagyobb tűz körül, mintegy két-háromszáz alak hevert, ült, járt, forgolódott. Egy nagyobb sátor s mellette néhány póznára akasztott rongy s friss ágakból készült alacsony ereszek az egésznek, mintegy tábori színt kölcsönöztek.

Minden más helyzetben a kép, melyet magok előtt láttak, utasainkat érdekelhette volna. A rögtöni átmenet az erdő sötétéből ezen majdnem máglyanagyságú tüzekkel világított térre, a csend után e váratlan zaj és zsibongás, a roppant tölgyek, melyek a helyet körülfogák, s melyeknek alsóbb ágait a tüzek világíták, míg sudaraikra a holdvilág önté ezüst sugárait, mintha minden egyes fán a természet szelíd világítása a vörös fénnyel küzdene meg, melyet emberek gyújtanak, magok a téren hemzsegő alakok az egésznek különösen regényes színt adának. Helyzetük bizonytalansága azonban annyira elfoglalá gondolataikat, hogy még Katalin is, ámbár mindennek, ami regényes, barátja, mindezt, csak alig vevé észre, s egész figyelmét azon alakokra fordítá, kik a nagy sátor előtt, melyhez most közeledtek, reájok várakozni látszottak.

Azon nagyobb cigánycsapatok egyikétől körülvéve láták magokat, melyek akkor e hazát egyik szélétől a másikig átvándorolva, majd erdők között, majd a nagy síkon üték fel sátraikat. Tűrve, sőt pártolva néha a király s földesuraságok által, s ismét minden különös ok nélkül egyszerre üldöztetve, rosszabb időkben kovácsmunkával, téglavetéssel, sőt favágással keresve élelmét, jobb napokban koldulás, jóslatok és zene közt élve, lopva mindég, hol alkalmat talált, s mindég egyenlő könnyelműséggel várva a holnapot - Fáraó népe, melynek földi hivatása talán csak abban áll, hogy körülvándorolva a nemzetek között, intse mindenikét, mi nyomorult az, ki hazáját elveszté - akkor, mint most, könnyen meg vala ismerhető, s Orbán némiképp megnyugtatva érzé magát, midőn látta, hogy védenceivel oly emberek kezei közé került, kik gonosztetteiket a fosztogatásnál tovább terjeszteni nem szokták. Nem úgy Ollósi, ki azon tiszteletnél fogva, mellyel minden jó ruha iránt viseltetett, a rongyokba burkolt embereket minden gonoszságra képeseknek tartá, s ki e félelmét halkan Orbánnal közlé.

A nagy sátor előtt, körülvéve a csoport előkelőbbjeitől, egy kis zömök férfi állt, kit kopott, de vörös és aranyrojtokkal ékesített mentéjénél s még inkább azon tiszteletnél fogva, mellyel a nép előtte visszavonult, a csoport vajdájának lehete ismerni. E hatalmas férfi elébe vezettettek utasaink.

A jövevények, kísérőik parancsára, leszálltak lovaikról, s a vajda hercegi polcára ült, mely egy tizenkét akós, de félig borral telt hordó vala, s oly pontot képezett, mely valamennyi alattvalóinak legforróbb vágyait maga körül egyesíté.

- Látom, ismét csavargókat hoztatok - mondá rövid hallgatás után, mely alatt villogó szemeit a jövevényekre függeszté, a vajda -, nem mondtam-e: menjetek ki, fiúk, az országútra, s ma éjjel bizonyosan csavargókat fogtok találni; és íme, teljesedett! Így vagytok mindennel, amit mondok. És ugyan hogy akadtatok rájok? - kérdé rövid szünet után, mely alatt nem kis önmegelégedéssel tekinte maga körül.

A megtámadók vezére röviden elmondá a történetet, kivált Orbán védelmét s a szóló társainak megsebesítését, minek hallásánál a vajda komoly ráncokba vonta homlokát.

- Megtámadni őfelsége hív cigányait! - mondá fejét csóválva - kivont karddal támadni meg őket és véröket ontani! ez példás büntetést kíván.

- Igen, példás büntetést! - kiáltá a tömeg, mire az asszonyok s főképp Ollósi nem kissé elrémültek. Orbán mihelyt látá, kikkel van dolga, nyugodtnak érzé magát: jól látá, hogy a vajdának pénzzsarolásnál egyéb célja nincs, s azért, anélkül, hogy fenyegetéseit figyelmére méltatná, arra szólítá fel: mondja meg az árt, melyért lovaikat s szabadságaikat visszaadja.

- Kigyelmetek lovait? - szólt az előbbi - de hisz a lovak tulajdonunkká váltak. Azért vagyunk felállítva a király, hatalmasan uralkodó II. Ulászló őfelsége által, hogy tartományaiban rendet tartsunk, s minden nemű s nevezetű rendbontókat törvényes bíráik elébe állítsunk. Valóban nehéz feladat jutott nekünk. Főképp a csavargás vétkes szokása kezd elterjedni az országban.

- Ne tréfáljon kigyelmed - mondá, a méltóság majmolásán türelmét vesztve Orbán -, polgárok vagyunk, s Pécsre utazunk, két-három aranyat kaphat, ha lovainkat azonnal visszaadja, különben pedig könnyen megbánhatná, hogy becsületes embereknek ekként merte útját állani.

Orbán elhatározott magaviselete a vajdára s társaira nem maradt hatás nélkül, s igen valószínű, hogy ajánlatát elfogadják, vagy hogy legföllebb megváltási összeg fejében néhány arannyal többet követelnek, ha Ollósi s Katalin rimánkodásaik által el nem oszlatják e hatást. Mihelyst a vajda észrevette, hogy tőle valaki fél, még komolyabb ráncokba szedte homlokát, s mondhatlan megvetéssel válaszolt. - Polgárok? - szólt - mi nekem az, hogy valaki polgár, nekem, aki vajda vagyok, az egész ország által elismert vezér, ki utakon, hidakon szabadon járok egész táborommal, csakúgy, mint az országnak bármily nemese. És három aranyat ajánlani a lovakért, istentelenség! mikor a lovak legalább tízszer annyit érnek; s nekem ajánlani azt!

- Hallatlan szemtelenség! - szólt közbe a mellette álló cigányok egyike - és még nem is igaz, amit beszélnek. Látott-e ember ily módon felöltözött polgárt, mint ez itt? - s ekkor a szóló kezében tartott dudájával Ollósira mutatott, ki rémülésében észre sem vevé, mennyire nem hízelgő reá nézve az általános kacagás, melyet öltözete most az egész tömegnél gerjesztett.

- Komédiás! - kiáltott az egyik. - Megszökött udvari bolond! - kiáltának mások. - Honnan is lophatta e fertelmes ruhákat? - nevettek ismét mások.

- Egy szóval, csavargó! - hangzott közbe a vajda erős szava - s ez országban azokat kivéve, kiknek evégett különös engedelem adatott, nem szabad csavarogni senkinek.

- De édes Polgár Tamás uram - rimánkodott a közfigyelem tárgyává vált szabó, ki most rémülés közben a vajdára ráismert -, hát nem...

- Igen, Polgár Tamás - szólt a vajda -, „Thomam Polgár una cum aliis huszonöt tentoriis vagantibus”... úgy áll nagy levelemben, melyet mellemen hordok; „fabricandis aliis pixidis, globulis, pharaonibus necessariis”... mint előmutathatom, s mi annyit tesz, hogy őfelsége különös szolgálatában állunk; és „dum et quandocumque et quotiescunque”... amiből deákul tudók átláthatják, hogy minden ágyú- s más golyók öntése reánk bízatott; minélfogva ismét „facta sua expedire et libere stare huszonöt duntaxat”... amint írva áll; se adót, se vámot nem fizetünk, s ennélfogva valamennyi csavargók letartóztatására különösen ki vagyunk küldve.105

- De Polgár uram - kiáltá a szabó, miután a vajda deákidézései ellenére szóhoz jöhetett -, nem ismeri h’Ollósit, a bíbornok őeminenciája komornyikát...

- S udvari szabóját! - kiáltá bámészkodva a vajda. - Uramfia! hogy’ jön kigyelmed ide hozzánk?

- Amint Polgár uram látja, nem éppen jószántamból - mondá a szabó, ki a vajda végszavai által teljesen megnyugtatva érzé magát, s ki most bizonyos neheztelő méltósággal szólt -, megvallom kigyelmedről nem tettem volna fel, hogy békés utasokat az országúton emberei által ekként megtámadtat.

- De édes, drága Ollósi uram - válaszolt a vajda alázatosan -, ki is gondolhatta volna, hogy kigyelmedhez leend szerencsénk, s ily társaságban s kivált ily öltözetben? Kiáltsatok éljent Ollósi őkigyelmének, ki nekem kegyes pártfogóm és patrónusom! - kiáltá, bámuló seregeihez fordulva. - De ily késő éjszaka! ily ruhában - folytatá ismét -, ki hitte volna ezt?!

- Az idők viszontagsága - szakítá félbe amaz a szólót.

- Hej, szomorú időket élünk! - sóhajtott a vajda, minden törekvéseit arra fordítva, hogy a rossz benyomást, mellyel eddigi magaviselete a szabóra volt, enyhíthesse - rosszabb időket sohasem értem. És mennyi a csavargó; ha nem vigyázok fel oly szorosan, még a budai országúton sem lehetne biztosan utazni. Mert, lássák kigyelmeitek, csak azért adtam ki rendelést, hogy minden utas előmbe vezettessék, hogy azután a becsületes utazókat a csavargóktól megkülönböztetve, amazokat ismét szabadon bocsáthassuk. Ha némi fosztogatási szándékom lett volna, mint van másoknak, s meg kell vallanom, itt-ott a cigányvajdáknak is; akkor a három aranyat, melyeket amaz úrfi ajánlott, elfogadtam volna; nemde, hisz esztelenül cselekszem, ha azon esetben az ajánlott három aranyat el nem fogadom? de én nem vagyok olyan, mint a többiek, szándékom...

- Nincs veszteni való időnk - szakítá félbe a mentegetődzőt Orbán türelmetlenül -, adja ki lovainkat, vezettessen ki az útra, hadd menjünk tovább.

- Tovább hagyjam menni kegyes uramat s patrónusomat, ki nekem őeminenciája udvaránál annyi pártfogást szerez, s a vörös aranypaszományos mentét, melyet tavaly ilyenkor ígért, eddig számomra bizonyosan már elkészítette, s csak arra vár, hogy érte menjek? E kegyes pártfogót hagyjam én késő éjszaka tovább utazni s főképp ily időben?

- Hiába, sietnünk kell - mondá a szabó méltóságos leereszkedéssel -, kend, úgy látszik, nem tudja, hogy Budán a lázadók...

- Telegdi István őnagysága házát megtámadták - vágott szavába a cigány -, de minthogy Ollósi őkigyelme a várban lakik... vagy igen - szólt önmagát félbeszakasztva, mint kinek agyán rög­tön egy gondolat villan át, míg sötét szemeit Bebek Katalinra függeszté. - Takarodjatok innen! - kiálta a még mindég utasaink körül ácsorgó tömeghez - titkos beszédem van őkigyelmével.

Míg a cigányok visszavonultak, a vajda szemét majd Frusinára, majd Katalinra függesztve, hallgatott; mihelyt magát utasainkkal magánosan látá, halkabban engedelmet kért, hogy őnagyságukat nem ismerte meg tüstént, s a kisasszonyoknak minden kitelhető szolgálatát ajánlá.

Katalin kezdetben meglepetést színlelt, s tovább is utazó polgárnőnek akará magát tartani, de Polgár sokszor fordult meg Budán s még Telegdi házában is, s így e szándék nem sikerül­hetett; s a cigányvajda irányában most minden további titkolódzás valamint lehetetlennek, úgy fölöslegesnek mutatkozott. Mióta Polgár a király által mint golyókészítő, szolgálatba fogadtatott, s csapatjával kiváltságot nyert, a cigány nem vetkezett ugyan egészen ki nemzeti szokásaiból, s mint láttuk, néha golyóöntésen kívül egyéb jövedelmezőbb dolgokkal is foglalkozott, azonban, mint hivatalban álló, magát mindég a nemesekhez sorolá, s legnagyobb biztossággal lehete számot tartani, hogy Telegdi leányát nem fogja a pórnak elárulni. - Orbán mindezt meggondolva, legjobbnak tartá, ha Polgárral nyíltan szól, s útjok további folytatására tőle tanácsot kér, úgyis a cigánynál jobban senki sem ismeré az ország minden útjait és rejtekeit.

A sátorba vonultak, hová a vajda vendégeit udvariasan meghívá, s a teendőkről tanácskoztak.

Ollósi terve, hogy Olaszországba vonuljanak, nemcsak az asszonyok, de a vajda által is elleneztetett, miután a lázadás Somogyban s Zalában már kitört, Horvátországban minden percben kitörendő volt, s Karinthiának és Karnioliának parasztsága éppen akkor lázadt fel urai ellen, s mint Polgár mondá, szörnyű kegyetlenséggel dühöng - Biharba menni szintén nem vala tanácsos, mert ott s Mármarosban az egész oláhság feltámadt, s a megyét pusztítva járta körül. Legjobbnak látszott, ha a kisasszonyok Csanád felé tartanak, hol a temesi vajda s Csáki püspök körül az alsóbb megyék nemessége összegyűlt, s hol a város biztos menedéket ígér. Polgár állítása szerint Telegdi Istvánt is ott fogják találni, s az út is legbiztosabb, ha tudniillik nem Földvárnak, mint akarták, mert e helyet a bácsi s baranyai parasztság eddig alkalmasint már elfoglalta, hanem a csepeli szigeten keresztül, s azután, kerülve minden falut, egyenesen a pusztákon keresztül utaznak Csanádig. - Míg nagyságtokat biztos helyre vezethettem, addig magam leszek kalauzok - végezé tanácsát a vajda -, s ne legyen Polgár Tamás a nevem, ha nem vezetem oly biztosan a nagyságos csanádi püspök udvarába, mint ha teljes békében élnénk. Táborom kormányzását azalatt fiamnak adom által.

A cigány tanácsa oly jónak látszott, hogy ámbár Ollósi sóhajtva jelenté ki sajnálkozását, hogy a kisasszonyoknak Róma csudáit nem fogja megmutathatni, ellenmondás nélkül elfogadtatott, s miután a vajda fiával s a tábor előkelőbbjeivel rövid ideig tanácskozott, fél óra múlva vándoraink, Polgár Tamás kíséretében, ez éji kaland után ismét továbbfolytaták útjokat, mely őket most nem Fejérvár, hanem egyenesen a Duna felé vezeté. A tököli kompon, mely egy huzamos ideig Polgár táborához tartozó cigánynak kormánya alatt állt, minden akadály nélkül a nagy csepeli szigetre szállíttattak át.