30

Imrének igaza volt. Zápolya az ütközetet másnapra akará halasztani. Alvezérei ugyan másképp vélekedtek, de a seregek fáradtsága s a férfias bátorság, mellyel Imre oly kevés követővel a folyón való átmenetnek ellentállott, s mely azt látszék bizonyítani, hogy a keresztesek a megtámadásra készek s elhatározottak - a vajda nézetei mellett szóltak, s a seregek táborütéshez fogtak. A lovak lenyergeltettek, cövekek verettek a földbe, melyekre a vezérek számára szükséges sátorok vonattak fel; a közel erdőben szedett száraz gallyból nagy tüzek rakattak, hogy körülöttük minden csapatból néhányan a főzéshez láthassanak, míg a többiek a sátorok körül dolgoztak, vagy a szálakon hozott ágyúk partraszállításával foglalkoztak. Mindenfelől mozgás s azon zajos vígság, mellyel táborokban, főképp ütközet előtt találkozunk, s mely annál általánosabb, mivel azok is, kik aggodalommal néznek a jövő elébe, csak hogy bátorságukon senki se kétkedjék, részt vesznek benne.

Egy óra múlhatott így, midőn a dolgok komolyabb fordulatot vőnek. A csapat, melyet Zápolya Temesvár felé küldött, hogy a keresztesek táborának fekvéséről s mibenlétéről tudomást szerezzen, visszatért, s Ártándi Pál, ki szokott serénységével e csapatot vezeté, azon hírt hozá, hogy az ellenség csatára készül. - Az ütközetre szükséges előkészületekhez kellett most látni. Harsogó trombiták szavára az elszéledett csapatok ismét összegyűltek dandáraik körül; a lovak újra fölnyergeltettek, az ágyúk s mozsarak megtöltettek, s a sereg hallgatva várá vezéreinek parancsait, kik azalatt Zápolya körül a teendőkről tanácskoztak. Egyszerű s mesterség nélküli vala a terv, melyet elfogadtak, olyas, minőt e korban, hol minden inkább személyes bátorságtól, mint a vezér tudományos készültségétől függött, várhatunk, s minőt az egészen sík tér engede.

A sereg, egyenes közepét kivéve, nem nagy mélységű vonalban állítatott fel. Két szárnyát s közepét a sokkal számosabb lovasság képezé. A vasasok Ártándi s a nagyváradi püspök parancsa alatt az egész vonal közepében, a könnyebb lovasok a szárnyakon helyeztettek el. A lovasság között az aránytalanul csekély számú s majdnem kirekesztőleg erdélyi szászokból álló gyalogságot látjuk, hosszú lándzsákkal s itt-ott nehéz lőfegyverekkel ellátva, inkább avégett, hogy a lovasság közötti hézagot pótolja, mintsem hogy a győzelmet kivívja, melyet magyar hadak eddig lovasságoktól vártak. - A csatavonal két végén négy-négy nehéz ágyú s két mozsár vala felállítva: háta megett mintegy ezerötszáz nehéz lovas, avégett, hogy az előtte álló sereget szükség esetében közbejöttével segítse. - Petrovics, nyolcszáz székellyel, a csatamező bal oldalán fekvő erdőbe küldetett, hogy onnan rejtekből az ellenséget ütközet közben hátulról támadja meg, nem mintha a nemesség vezérei e hadi cselt a győzelemre szükségesnek tartanák, hanem hogy a büntetés, melyet fellázadott jobbágyaikon állani fognak, annál vérengzőbb legyen. Az egésznek vezérletét Zápolya önmagának tartá fenn; oldalán Ártándi Pál s a bihari püspök fogtak helyet a középen álló vasasok előtt. A balszárny Zápolya György, a jobbik Kismarjási vezérletére bízatott.

E rendelések alig tétettek meg, s Petrovics alig tűnt el székelyeivel az erdő fái között, midőn a roppant porfelleg, mely Temesvár táján emelkedett, a seregeket az ellenség közeledésére inté. - Zápolya s a többi vezérek röviden megszólíták a hadakat, s az örömrivalgás, mellyel szavaikra feleltek, eléggé mutatá, hogy részükről a legnagyobb lelkesedésre számolhatnak. Hisz nem állott-e nagyrészt nemesekből e sereg, s nem érzé-e minden nemes, hogy e csatában saját létéért fog küzdeni? Hány nem vala e sorokban, kinek feldúlt vagyonáért, egy meg­gyilkolt rokonért vagy testvérért kelle bosszút állani! S ki bámulhatja, ha midőn az elhatározó pillanat közelg, vad vérszomj tölti a szíveket? - Egyeseknek talán eszébe jutott, hogy ismét magyar fog küzdeni magyar ellen, s lelkük elszomorodott e gondolattól; voltak a székelyek s egyes uraknak nem-nemes hívei között olyanok is, kik nem láták által, hogy válhatik hasznukra, ha közös zsarnokaik ellenei a csatában legyőzetnek? - de mindenki magába rejté ez érzeményeket, s Dózsa közelgő hadai csak a vad kiáltozásokat hallák, melyekkel elleneik által csatára hívattak.

Zápolya seregei mozdulatlanul várták be elleneiket. Az első megtámadásnál a lázadók azonnal futásnak fognak eredni - ezt gondolá mindenki: időt kelle tehát nekik adni, hogy minél inkább közelíthessenek, s hogy annál nagyobb vérontás tétethessék közöttük. Dózsa háborítatlanul állítá fel seregeit, majdnem hasonló rendben, mint ellenei, csakhogy a keresztes had nagyrészt gyalogságból állván, az egész vonalt ezek képezék - a kevés lovasság a két szárnyra helyeztetett el. Azon ágyúk, melyeket a pórhad részint Csanádon, részint egyes urak váraiban elfoglalt, miután senki sem értett rendes kezelésükhöz, inkább ijesztésül, mintsem hogy az ellenségnek ártsanak, állíttattak fel. A balszárny vezetése Lőrincnek, a jobbik Dózsa Gergelynek adatott által; a fővezér s Orbán, kit Dózsa maga mellé vett, középen fogtak helyet.

Nagyobb különbséget, mint amely a két egymás ellenében felállított had között létezett, nehéz volna csak képzelni is. - Bíborköntösök, acél s ezüst vagy arannyal kivert páncélok a nemeseknél - a kereszteseket rongyos szűr vagy gyolcsing takarja, lábaikat bocskor födi. Ott ragyogó éles fegyverek: itt kaszák, rudakra tűzött sarlók, fokosok s szegekkel erősített dorongok. Ott délceg mének nyerítenek; itt Dózsa lovassága a boronából fogta ki paripáit, melyeket nyereg nélkül kötőféken vezet. Ott pazar fénynek, itt a nyomornak képe - mintha e két had külseje által egyszersmind a harcnak okát akarná eszébe juttatni mindenkinek. Csak egy van, mi közös: az égő gyűlölség, mellyel egymásra tekintenek.

Miután Dózsa seregeinek rendezését bevégzé, a hadak egy pillanatig hallgatva álltak egymással szemközt. A nap ragyogva tündöklött fegyvereiken.

- Mit mondasz, Pál! - szólt Zápolya a mellette álló Ártándihoz - ez a Dózsa mégsem rossz katona; nem hittem volna, hogy gyülevész népét csak ennyi rendhez is tudja szoktatni.

- Meglátod, meleg napunk lesz - mondá a váradi püspök, aki szintén Zápolya mellett állt, s az ellenség mozdulatait figyelemmel követé -, e nép gyűlölsége fölér legjobb fegyvereinkkel.

- Nem nagy ellentállást várok - szólt Zápolya megvetőleg -, nézd csak a két sereget, nem olyan-e, mintha napot s éjszakát látnál?

- Igaz - válaszolt Perényi azon vígságból s komorságból vegyült különös modorban, mely tulajdona vala -, csakhogy ha ideje eljött, az éjszaka legyőzi a legfényesebb napot; s ha nap s éj találkozik, a határ mindég vérpirosan áll; s úgy hiszem, erre ma is elkészülhetünk.

Alig mondá el e szavakat, midőn Dózsa intésére a keresztesek megindultak. - Krisztusért s a szabadságért! - e szavak hangoztak végig soraikon, s a megdördült ágyúk jelölék az ütközet kezdetét.

E lövések, melyekre Zápolya részéről azonnal hasonló módon feleltek, a nemesség sorai közül senkit sem sértének. Az idő távol vala még, midőn csaták sorsa ágyúk által határoztatik el; s valamint a mély belátású Macchiavell, úgy hazánk akkori bajnokai a lőpornak inkább ijesztő, mint valóságos hatást tulajdonítának.

- Rajta, legények! le a parasztokkal! - kiálta Zápolya, kardját fölemelve.

- Zápolya s a nemesség! - ordított a sereg - s a két had fölemelt fegyverekkel, jelszavát kiáltva rohant egymás ellen. - Mintha ellenkező szelek, melyeknek mindegyike porfelleget hajt maga előtt, találkozva összecsapnak, egy percig az egyik legyőzi ellenét, s előrenyomul, de ismét visszaszoríttatik, s újra előretör, míg a porfelhők összekeverve magas oszlopban emelkednek ég felé; ilyen vala e hadak első összeütközése. Óriási zavar, mely között a diadal minden percben másfelé hajolt. A vezérek szava elhangzott, a sorok vegyültek, mintha mindenki nem győzelemért, de bosszúért küzdene; mintha az ellenségek tömege között személyes ellenét akarná fölkeresni mindenki. Hosszú küzdés után mindkét rész fáradtan visszavonult, s a hátrahagyott holttestek mutaták, hogy mindkettőnek vesztesége körülbelül egyforma vala.

- Átkozott parasztok - szólt Zápolya, miután seregei között a rend nem kis fáradság után ismét helyreállíttatott -, ezt sohasem hittem volna. Rendet kell tartanunk, s nyugodtan bevárni megtámadásunkat, különben még pórul járunk.

Ártándi s a többi vezérek végignyargaltak a seregen, hogy a vezér parancsát az egyes csapatokkal tudassák, s alig foglalhaták el előbbi helyeiket, midőn a keresztes had újra támadáshoz látott. Bortól s a küzdelemtől fölhevülve, Dózsa nem hagyá pihenni seregeit; keblét a győzelem előérzete lelkesíté, s ez érzemény áthatá követőit, kik vad kurjongatással rohantak vezérök után.

Zápolya ágyúi s a gyalogság lőfegyverei megdördültek, s most több sikerrel, mint először, s a megtámadók közül sokan estek el a golyók alatt, de ez a többieknek csak elkeseredését nevelé, s a dolog újra kardélre került.

A nemesség feltartá a rendet, s híréhez méltón küzdött; a vezérek híven teljesíték kötelességöket; Zápolya György s Ártándi Pál csudákat míveltek. De úgy látszik, a sors ez egyszer kivételképpen nem az elnyomóknak akara kedvezni. A szokatlan fegyverek, melyek a parasztok által használtattak, a szeges cséplők, melyek alatt a páncélok behorpadtak, a kasza, mellyel a lovas lerántatott, a sarlók, melyekkel lovának inai elmetszettek, mindenekfölött a dühösség, mellyel a megtámadás történt, zavart hoztak a nemesek sorai közé. Főképp a gyalogság nem bírt ellentállni megtámadóinak, ingadozott, futott, s Zápolya rendei áttörettek. A vasasok pillanatokra visszaűzték elleneiket, de ott vala Orbán, a vitéz Imre, ott Dózsa György maga, s a keresztesek egy percre megzavart rendei ismét helyreálltak, s új lelkesedéssel rohantak megtámadóik ellen. - Főképp ez utóbbinak vitézsége vala az, mi még az ellenséget is bámulásra ragadta.

Már öltözete is reá vonta mindenkinek figyelmét. Miután magát az ütközetre elhatározá, Dózsa teljességgel nem vala arra bírható, hogy saját fegyverét öltse fel. Neki e napra fényesebb kelle. Széthányatá a sátorában fekvő fegyverhalmot, s kikeresé azt, melyet leg­pompásabbnak talált. Kék acélvért vala az, aranyszegekkel kiverve, hasonló sisak s gyöngyökkel kirakott buzogány, mind a parasztok által megölt Zólyominak egykori tulajdona, mint a fegyvereken bevésett címer mutatá. Gergely csaknem térden állva kéré bátyját, hogy e szeszéllyel hagyjon fel, miután a nem szokott fegyver s a vért, mely testére nem illik, őt a csatában veszélybe hozhatják; de a félig részeg férfiú nem engedett ebben sem. Magára veté bíborköntösét, melyet a csanádi püspök ruhatárában talált, s így ült lovára azon büszke öntudattal, hogy Zápolyát még fényes öltözetben s fegyvereiben is felül fogja múlni. A keresztes vezér, megrakva zsákmányával, mintegy felhívá ellenségeinek bosszúját140 - fehér forgója zászlóként lobogott az ütközet tömkelegében, s jaj annak, ki hozzá közelített.

Bátorság, mely a bennünket váró diadal meggyőződésén alapszik, ellenállhatlan hatalommal bír az emberek fölött; így küzdött Dózsa. Mintha a kardot, melyet a hadak istene a hun nemzetnek ajándékozott, forgatná kezében,141 úgy járt e székely villogó vasával ellenségei között, halált s átkokat szórva, harsogó szavával rémülést és bátorságot terjesztve maga körül dicsőn, győzhetetlenül. A keresztesek ügye reménytelennek látszott. Egyrészről a nemesség színe, harcok között felnőtt vezérek és seregek s minden hadikészület, mely a győzelmet biztosíthatja, a másikról az ország minden részeiből összegyűlt parasztcsoport, rendes fegyverek nélkül, mely vezéreit nem ismeré, soha rendes ütközetet nem látott, melyet hosszú megszokás azoktól, kik ellen most küzdenie kellett, remegni tanított. Részegnek kelle lenni a vezérnek, ki ily seregeket vezetve, győzelmén nem kétkedett. Dózsa az vala. Bortól előbb, most vértől; s mi minden józan felfogás szerint lehetetlennek látszott, az a szenvedélyeit követő vezérnek s példája által őrültségig lelkesített seregeinek csaknem sikerült. A nemesség hadai lankadtak, Zápolya maga kétkedni kezde győzelmén. - Győztünk! győztünk! - harsoga Dózsa, s diadalmi rivalgással nyomultak utána hadai.

A végzet másképp határozá. Míg a had közepén Dózsa a győzelmet már biztosnak gondolá, s Lőrinc a balszárnyon hasonló szerencsével küzdött, s Bánfi Jakabot csaknem a Temes partjáig szorítá vissza - azalatt a jobbszárnynak helyzete, hol Dózsa Gergely parancsnokolt, mindég veszélyesebbé vált. Gergely híven teljesíté vezéri kötelességeit. Ha személyes bátorsága, mellyel a veszéllyel szembeszállt, ha a vezér intő szava, mellyel seregeit küzdésre inté, a győzelem kivívására elegendők lennének, Györgynek nem volna oka, hogy öccse ellen panaszt emeljen; de a jelen pillanatban szenvedélyre vala szükség, mely a seregeket magával ragadja, s ez Gergelyben hiányzott. Lőrincet vallásos buzgóság, Györgyöt dühös gyűlölség csudatettekre lelkesíték - de Gergelyt csak kötelességérzet, csak azon óhajtás vezeté, hogy e reménytelen csatában katonához méltó halált találjon, s Imre vitéznek bajnok heve a vezérben hiányzó lelkesedést nem pótolhatá ki. - A keresztesek jobb szárnya hátrálni kezdett, lassan, feltartva, s időről időre új rohamra bírva vezérei által, de hátrált mindég, s Kismarjási huszárjai, biztatva a siker által, mindig növekedő hatalommal vágtak be soraik közé.

Ha a keresztesek a csata elrendezésében tartalékseregről gondoskodtak volna, mely veszélyezett jobb szárnyoknak e pillanatban segítségére jöhet - vagy ha Gergely csak addig állhatna ellent, míg a csapat, mely Orbán vezérlete alatt a középponttól sietve közelít, megérkezett: e pillanatnyi veszély el vala hárítható. De a szerencse, mely a kereszteseknek eddig kedvezni látszott, megfordult. A sorok mindinkább összezavarodtak, mindég növekedő sebességgel vonultak vissza elleneik előtt, s Imre és Gergely minden iparkodásaikkal alig bírtak csak annyit eszközleni, hogy e visszavonulás némi renddel történjék. Ekkor tört ki Petrovics székelyeivel az erdőből, melyhez a visszavonuló keresztesek közelítének, s a bátorságvesztett sereg alig látá meg ez új, váratlan ellenséget, midőn nagyrészt eldobva fegyvereit, futásnak indult. Gergely az Istenre kért, Imre káromkodott, de hasztalan. Nem vala földi erő, mely a megrémülteket visszatartóztathatá. A vezérek s azon kevés bátrabbak, kik a megtámadásnak ellent akartak volna állani, csaknem legázolva társaik által, a közös rohammal ragadtattak el.

E csapás az ütközetre nézve határozó vala. A megfutamodott sereg magával ragadva azon csapatokat is, melyeket Orbán éppen segítségére vezetett, Dózsa György hadaira veték magokat, s azokat hozták zavarba. Petrovics s Kismarjási lovasai nyomban követék őket, s a keresztesek központját hátulról támadák meg, míg Ártándi Pál a tartaléksereggel Zápolyának segítségére sietve, elölről kettőzött erővel kezdé meg újra az ütközetet. - El vagyunk árulva. Báthori nyakunkon van, fussatok! - e szavakat hallá Dózsa mindenfelől, s midőn, alig bízva fülében, visszanéz, győzelmes seregei helyett, melyeket csak imént diadalra vezetett, csak rémülést lát maga körül.

Fegyverben gyakorlatlan tömegek néha csudákat mívelnek; de van valami, mi rendes seregeknek ily tömegek fölött mindég felsőbbséget ad, az: hogy ez utóbbiaknál minden közbejött zavar orvosolhatlan, s hogy ekképp a győzelem csak egy közbejött véletlen esettől függ. - Ez történt itt is. Egy perc alatt minden változott. A keresztesek győztek, elleneik maguk sem kétkedtek ezen többé, s Zápolya már visszavonulásra gondolt, de alig hangzottak fel az első veszélykiáltások, alig mondatott ki a szó, „fussatok” először, midőn a rémülés már az egész sereget ragadta meg, s a vezéreket kivéve, mindenki csak menekvésről gondolkozott. Tűz nem terjedt el sebesebben, mint a félelem e szerencsétlenek között, s Lőrinc a balszárnyon még alig vevé észre a történt zavart, midőn magát már elhagyatva látá, s egy perc előtt győzelmes seregei Temesvár felé futottak.

Orbánt a tömeg magával ragadta. Hősként küzdött Dózsa oldala mellett, hallatlan bátorsággal, minőt csak attól várhatni, ki az ütközetben halálnál egyebet nem keres. György bámulva látá vitézségét, s midőn a jobbszárny veszélyéről értesült, őt küldé Gergely segítségére, de mielőtt e parancsnak eleget tehetett, a megfutamodott sereg magával ragadta az ő csapatját is, s minden erőlködés, mellyel a tömegből kibontakozni s az ütközet helyére visszajutni iparkodott, hasztalan vala. Az egész tömeg Temesvár felé szaladott, s megriadt lova elragadta őt is a többiekkel.

Végre feltartá lovát, s megfordult. Iszonyú látvány terült el szemei előtt. A tért a Temesvár felé szaladó keresztesek takarták. Majd egyenként, majd kisebb s nagyobb csapatokban futottak a város felé, többnyire fegyver nélkül, melyet, részint, hogy üldözőiket könyörületre bírják, részint, hogy sebesebben szaladhassanak, eldobtak - de Petrovics és Kismarjási lovasai könnyen utolérték a szerencsétleneket, s bosszújuk elől, melyet az ütközet dühösségig növelt, lehetetlen volt a menekülés. Az utolérettek földre borulva könyörögtek éltökért, hasztalan! felkoncolva hulltak el a véres mezőn, s az üldözők holttesteken át új mészárláshoz nyargaltak. Ott, hol Dózsa állott, az ütközet még tartott. Csekéllyé olvadt a sereg, mely, mindenfelől ellenségektől körülvéve, vezére mellett még küzdött; lobogójuk elveszett, s minden pillanatban szűkebbre szorult a kör, mely között a bátrak utolsó csatájokat vívák; de a tolongás, mely e helyen látszott, a zaj, mely onnan hallatszott, mutatá, hogy a nép ügye még nem hagyatott el minden bajnokai által. Orbán ide akart sietni. Már sarkantyúba vevé lovát, midőn nevét hallá. Megfordult, s Lőrincet látá maga előtt.

- Jer velem - mondá a pap, kinek sápadt arcain most is azon elhatározottság vala látható, mely azt mindég jellemzé -, itt többé nincs dolgunk; minek vesztegetni az életet, míg annyi nemes ügy van e világon, melyért azt feláldozhatjuk?

- S hová menjünk? - kérdé Orbán meglepve.

- Le Bácsba, hol Hosszas seregei állanak; ha ügyünk ott is legyőzetett, Veszprémbe, hol Sós körül még ezerek állanak; ne félj, elég hasznát veheted még életednek. Jer hamar, mielőtt a kedvező pillanat elrepült.

- S hát nem elég vér folyt-e már mostanáig? még tovább akarod folytatni a reménytelen harcot, mely e hazát romokkal borítá?

- A harc, melyért ennyi ember ontá vérét, nem reménytelen. A halottnak arcain meglátszik a végső gondolat, mellyel az élettől megvált; s hol ezerek a szabadságért küzdve vesztek el, a hatalmas eszme mely kebleiket a végső pillanatig áthatá, nem tűnhet el sírjaik fölött. Ha mi elnémultunk, e mező, melyen küzdénk, eszökbe fogja juttatni utódainknak, hogy a diadal még kivíva nincs, s hogy fegyvert kössenek ők is. A szabadság küzdelme hosszú, de győzelme biztos.

- Isten veled hát, s adja az ég, hogy bizodalmadban meg ne csalatkozzál - mondá Orbán, kit a rendíthetetlen szilárdság, mellyel Lőrinc még e pillanatban is ügyéhez hív maradott, bámulattal tölte -, keress erősebb társat magadnak. - S ezzel Orbán, megindítva lovát, egyenesen az ütközet felé száguldott.

- Nincs hite! szegény ifjú! - sóhajtott Lőrinc, midőn a távozó után nézett, s megsarkantyúzva lovát, a ceglédi plebános eltűnt a csatamezőről.

Orbán azalatt Imre vitézzel találkozott, ki mintegy száz lovas kíséretében vele szemközt jött. E kis csapat, mely a keresztesek bátrabbjaiból állott, sebesen, de mégis bizonyos renddel eszközlé visszavonulását, eltökélve, hogy azon esetre, ha ellenséggel találkozik, fegyverrel tör magának utat.

- Hová, diák uram? - kiáltá Imre, midőn Orbánt meglátá.

- Vissza Dózsához.

- Mi a manó! - kiáltá emez - ott véres pennával írnak.

- Hát azt mondják-e rólunk ellenségeink - kiáltá emez -, hogy vezérünket gyáván elhagytuk? hogy inkább a hóhér kezébe vetettük magunkat, mintsem hogy férfiakhoz illő halállal vesszünk a csatamezőn?

- Diák uram, igazságod van; az is gazember, aki nem követ! - ordított Imre, s megfordítva lovát, Orbán mellett rohant az ütközet felé. A csapatnak egy része követé vezérét, a többiek elszéledve futottak, amerre mindenkinek a menekvés biztosabbnak látszott.

Az ok, melyért Orbán az ütközethez visszasietett, az vala, hogy a győző ellenségek közül valakit Frusinának a táborban létéről tudósítson. Mindeddig nem teljesítheté e szándékát. Többször Ártándi közelében látá magát, de midőn megfeszítve minden erejét, feléje tört, közéje s Pál közé más ellenségek nyomultak, s reménye ismét meghiúsult. - Most a sors Orbánnak kedvezni látszék. Midőn a küzdelem helyéhez közelített, maga előtt látá Ártándit, ki a megfutamodott ellenség üldözését másokra hagyva, hogy a csata végpercéig semmi alkalmat se mulasszon el, hol dicsőséget arathatna, szintén visszatért, s most minden erejét megfeszíté, hogy a tömött körön, melyet a győző sereg a kevés még küzdő ellenség körül képezett, áttörve, Dózsát közelíthesse meg. A zaj, melyet az Orbán s Imre vezérlete alatt közelítő lovas csapat okozott, magára voná figyelmét. Megfordult, s bámulva látá a merészséget, mellyel e maroknyi nép, látszólag minden más cél nélkül, mint hogy vezére oldalán essék el, a győző hadat megtámadá, oly váratlanul, oly dühösen, hogy előtte első pillanatban a legbátrabbak is visszavonultak.

Ártándi odasietett. A megtámadás által okozott tolongás között alig fért elleneihez; de Orbán elkészíté útját. Kétségbeesett erőlködéssel tört egyenesen Ártándi felé; buzogánya előtt mindenki visszavonult, míg közte s Pál között senki sem vala, ki a küzdelemnek, melyre látszólag készült, útjában állhatott. Pál védelemre emelé fegyvereit. Nem ismeré meg Orbánt. Leeresztett sisakja alatt a vaspáncélban senki sem gyanította volna a szegény íródiákot, de csata közben többször észrevette, hogy ez idegen bajnok különösen őt látszik küzdésre fölkeresni, s Pál bátrabb volt, hogysem ily kívánatot bárkitől megtagadna.

- Úgy látszik, velem akarsz mérkőzni! - kiáltá Ártándi, kardját emelve - nem a legbiztosabb munkát választád; de jer!

Orbán a csapást, mely e szavakat követé, pajzsával fogta fel. - Nem azért kerestelek fel, hogy véredet ontsam - kiáltá. - Siess a keresztesek táborába. Telegdi Frusina ott van. Ollósi sátorában fogod találni, jelül nagy fehér lobogó vonatott fel tetején. Siess!

- Ki vagy? - kiáltá Ártándi bámulva; de mielőtt Orbán felelhetett, a körülállóknak egyike, midőn Ártándit megtámadva látá, a páncélnyílásokon keresztül a boldogtalan ifjú mellébe döfé kardját. Orbán feljajdulva visszahanyatlott lován.

- Siess, Ártándi Pál - mondá végső erejével -, s ha megmentéd, boldogítsad őt. - S e szavaknál leesett lováról.

- Viseljétek gondját - mondá Ártándi két mellette álló vasashoz, kik apja zászlóaljához tartoztak, s az ütközet alatt Pál közelében tarták magokat -, hogy senki se bántsa. Hercegi jutalomra számíthattok, ha életét megmentitek. - S e sietve mondott szavak után egy csapat lovast magával vive, Pál egyenesen a keresztesek tábora felé száguldott.

A vasasok, Ártándi parancsához képest, fölemelék Orbánt, s a tolongás közül nyugodtabb helyre vivék.

- Hercegi jutalmat, ha életét megmentjük - mondá az egyik rosszkedvűen -, Pál úrfi könnyen ígérheti. Az, ki, mint e szegény pára, két arasz vasat nyelt, nemigen ebédel többé jóízűen.

- Azért mégis meg kell tenni az úrfi parancsolatát - mondá a másik -, annyival inkább, minthogy derék legényt bízott ránk. Ellenség, de becsületes ember módjára ismerkedett meg velünk. Ha e gaz parasztok között csak minden tizedik osztogatta volna oly bőkezűen csapásait, örök áron bírhatnák e mezőt, s mi pengő buzogányütésekkel kifizetve, elkotród­hatnánk.

A vasasok e beszélgetés közben néhány száz lépésnyire a helytől, hol Orbán lováról leesett, egy fűz árnyékában tevék le terhüket.

- Itt nem bántja senki - mondá ismét az előbbi -, akár végső feltámadásig itt maradhat; máris merevülnek tagjai.

- Ki tudja - mondá a másik, midőn bicskáját kivéve, a páncél csatjait kezdé felvágni -, talán még él. Le kell őt vetkőztetnünk.

- Igen - szólt társát segítve az előbbi -, talán él, s akkor Pál úrfitól hercegi jutalmat várhatunk; s ha nem él, hát akkor fizessen a jó pajtás maga fáradságunkért, mellyel idáig hoztuk. Ki tudja, mit találunk zsebében? A legsötétebb hegyoldal néha telve aranyerekkel. Felfordult világban élünk, most a paraszt zsákmányolta ki urait, miért ne lehetne a guba is arannyal bélelve?

Álmélkodásait társa szakítá félbe, ki a nehéz sisakot Orbán fejéről leemelve, egyszerre reáismert. - Uramfia! - kiáltott bámulva. - Telegdi őnagysága tulajdon íródiákja, aki Pál úrfit meg akarta ölni!

- Mi az ördög! - kiáltá a másik, a halott fölébe hajolva - igazságod van. A gazember most sem sokkal halaványabb, mint amikor urával Ártándon járt. Hallott-e ilyet a világ! Ura mint saját gyermekét nevelteti fel, s ő gyilkosaihoz áll.

A vasasok egy ideig hallgatva álltak a holttest mellett, szemük borzadással függött a halvány vonásokon, melyeknek fájdalmas kifejezését a halál el nem takará fátyolával.

- Jó, hogy jutalmát kikapta - mondá végre az első.

- Kár biz a - szólt a másik -, nem adnám sokért, ha alávaló szívébe márthatnám tőrömet.

- Menjünk - mondá az előbbi -, e semmirevaló mellett csak nem fogunk őrt állani. Ha a lovak összetiporják, annál jobb, úgysem érdemel egyebet.

- Megmondjuk Pál úrfinak, kit bízott reánk - válaszolt társa, midőn szinte menni készült -, fel kell akasztani holttestét; ily embert csak hóhér temethet el. Kutyáknak kéne dobni csontjait.

S ezzel a vasasok Orbánt a véres pázsiton hagyák, s az ütközet helyére siettek vissza, hol, mint az onnan hallatszó zaj mutatá, az egyenetlen harc még mindég folyt.

Nagy része azoknak, kik, midőn a szerencse a keresztesek ellen fordult, gyávább társaik példáját nem követték, s vezérük mellett a végső csepp vérig helyt akartak állani, rég nem vala többé. A tízszerte számosabb ellenség egyenként földre teríté a bátrakat, s a csapat közül, mely Orbánnal segítségökre sietett, csak Imre vitéz vala az, ki magának hozzájuk kardjával utat tört. De élt Dózsa György még, öccse Gergely, Imre vitéz s körülöttük húsz vagy huszonöten híveik közül, s minél szűkebbre szorult a kör, melyben küzdének, annál dühösebbek, annál öldöklőbbek lőnek csapásaik. Mintha egy égő háznak lángjai eloltattak, s a tűzveszélyből csak kis darab marad még, mely, mert éppen ott a leggyúlékonyabb anyag halmoztatott fel, az oltók törekvéseinek mindég ellentáll, s félig eloltva újra kitör, s terjedni látszik, s ismét mindent elborítani készül - ilyen vala a küzdelem, mely Zápolya győző seregei s a keresztes had végső töredékei között folyt. Úgy látszott, mintha a halál, melyet keresni látszottak, e bátrakat kerülni akarná, mintha a hadak nemtője védve emelné pajzsát leghívebb gyermekei fölött.

- Mennydörgős menkő! - kiálta Petrovics, ki fél óránál tovább vett részt e küzdelemben, s több sebtől vérezve, Dózsa Györgyöt egy percig nem hagyá nyugodni - nincsenek tízen, s nem bírunk velük. Rajta! rajta! Zápolya s a nemesség!

- Krisztus és szabadságunk! - kiálta Dózsa, s a küzdés kettős erővel megújult. Petrovics mellett egymás után hulltak legjobb vitézei. Imre, buzogánycsapástól fején találva, elaléltan esett le lováról; mellette ismét néhány keresztes adta ki lelkét, de Dózsa majdnem seb nélkül tovább küzdött. - Gyanítá sorsát, ha Zápolyának kezébe kerül, s halni akart; de a végzet nem engedé, hogy az, ki hatalmával visszaélt, bajnokok szép halálával haljon meg. A velencei páncél és sisak, melyet gőgjében felöltött, ellenállt minden csapásnak, mintha a sors büntetésé­nek eszközéül éppen azt akarta volna választani, mi őt a csanádi ütközet után elkövetett kegyetlenségekre emlékezteté. - Törött kardjából csak még egy darab maradt, de ő tovább vítt e darabbal; hívei mind vérökben feküdtek körülötte, maga Gergely lerántatott lováról; de mindez csak új bátorságot, csak új, halálosabb lelkesedést látszék önteni szívébe. Végre megtámadóinak egyike lovának lábát sebesíté meg alabárdjával. A ló felbukott s vele Dózsa, ki most nehéz fegyverének s paripájának terhe alatt végre a fölébe rohant ellenségek hatalmába került, s csak nehezen oltalmaztatott meg bosszújuktól.

- Öljetek meg! - kiálta kétségbeesetten, míg Petrovics parancsára kötelek hozattak.

- Aki bántja, azt főbe ütöm - kiálta a vad Petrovics -, vigyük őt elevenen Zápolyához; ily embernek egy halál nem elég.

Dózsa megújult kétségbeeséssel védé magát, vadan ütött körül kezével, s a nehéz vaskesztyű még földre terített többeket ellenei közül, de végre a szám győzött. Kezei megkötöztettek, s kihúzva lova alól, mint rab, kelle állania a büszke vajda előtt, ki a váradi püspökkel, az öreg Ártándival s Kismarjásival éppen akkor jött a küzdelem helyére.142

- Hát szerencsésen megfogtad a haramiákat - mondá Zápolya jókedvűen -, s amint látom, mindkettőjöket - folytatá, szemeit Gergelyre függesztve, ki épp akkor több sebtől véresen György mellé állíttatott. - Hét faluért nem adnám, hogy e fickók elevenen kerültek kezembe. Meglátjátok, tudom, hogy kell velük bánni.

Petrovics homloka izzadtságát törülve, kegyetlen megelégedéssel nézé rabjait. - Nézze csak nagysád - mondá mosolyogva Zápolyához -, a hatalmas vezér most mily halvány.

- Félsz, Dózsa? - szólt hasonló hangon Zápolya - hadd el, nem illik katonához.

Dózsa csakugyan halvány volt. Néhány perc óta arcának kifejezése megváltozott. A megvető dac helyett, mellyel elleneit előbb nézé, most mondhatlan nyugtalanság tölté egész valóját. Majd Gergelyre, majd Zápolyára fordítá szemeit. Zápolya szavaira a székely arcát láng borítá el. - Kérdezd ezeket, féltem-e? - mondá büszkén körültekintve. - Nem, kevély vajda; ha arcom halaványul, s remegni látsz, nem ráncokba szedett homlokod okozta aggodalmamat. A székely hegyek csak a napsugároktól pirulnak, nem a népek gyávasága miatt, s én mint székely halok meg. Gyötörd eszedet, gondolj ki kínzást, mely új legyen s szokatlan, melyről századok után még borzadással beszél az utókor, én elvárom hatalmadat, s könnyebben elfáradsz kínjaim nézésén, mint én a szenvedés között. De légy igazságos, János vajda! büntesd azt, ki büntetést érdemel, ki úri társaidnak ellensége volt, s tűzzel-vassal pusztítá házaidat; de gondold meg, hogy Gergely ártatlan. Igen, vajda, öcsém ártatlan, csak kedvemért vett részt a háborúban; nem volt nap, melyen nem intett békére; ha a számtalan nemes közül, kik kezembe kerültek, sokat szabadon bocsáték, Gergely kérelmére történt. Kérdezd hadifoglyaidat, kérdezd az egész országot, minden ember mondani fogja, Gergely ártatlan.143

György szavai mélyen hatottak a jelenlevőkre, kik közül többen állításait tanúságokkal igazolák. Csak Zápolya maradt nyugodtan, sőt György bátor szavai látszólag rosszul hatottak reá. - Meglátjuk, mennyiben fogod igazolni hetyke ígéreteidet - mondá keserűen. - Egyébiránt, ha az, mit mondál, igaz, öcsédnek büntetése szelídebb leend. Igazságot fogok szolgáltatni. Érted-e, szigorú igazságot; irgalmamra, úgy látszik, nem szorultál. - Vezessétek a rabokat Temesvárra - mondá Petrovicshoz fordulva -, tartsd szoros őrizet alatt, mi addig a lázadók táborába nézünk. - S ezzel Zápolya, többektől követve, ellovagolt.

- János vajda, gondolj üdvösségedre! gondolj a jövő korra, mely fölötted ítélni fog! - kiálta György kétségbeesetten a távozók után. - Gergely ártatlan; ígérd, hogy őt szabadon fogod bocsátani. Állj rajtam bosszút, öcsém ártatlan!

A lovasok sietve távoztak. Dózsa szavai elhangozának.

- Jerünk, György - mondá Petrovics, ki minden vadsága mellett a székely fájdalma által meghatva érezé magát -, most Zápolya nem hall, megkérheted Temesváron, magam is pártolni fogom kérésedet.

György kétségbeesetten égre emelé szemeit, s útnak indult. Gergely mellette haladva, vigasz­tal­ni akará. Hasztalan! A szerencsétlent nem vigasztalhatá semmi. - Gyilkosod vagyok - mondá időről időre -, igen, én vagyok gyilkosod, ne szólj, ne vigasztalj! ha százszor meg­bocsátasz, szavad nem takarja el az ártatlan gyermekek hangjait, kik apjok gyilkosa ellen átkot mondanak.

Míg a kíséret Petrovics vezérlete alatt Temesvár felé haladott, s a csatamezőn csak a halottak s itt-ott egyes, a nádasok felé vánszorgó sebesültek maradtak, kiket még e nyomorult állapotban is véletlenül a mezőn kószáló lovasok újra űzőbe vettek, s lekoncoltak, azalatt a vajda fényes kíséretével a keresztesek tábora felé vágtatott. Átlátá, mennyire fogja növelni győzelme a népszerűséget, mellyel a nemesség között máris bírt, s ha volt, mi a diadalmi örömet, mely lelkét tölté, elkeserítette, ez azon aggodalom volt, melyet Ártándi Pál miatt érzett.

Fél óra óta a bihari daliát senki sem látta többé, s valamennyien, főképp az öreg Ártándi, hasztalan kérdezősködtek felőle. De ezen aggodalom sem tartott sokáig. - A keresztes táborban, hol a körülheverő holttestek s a hátrakötött kezekkel Zápolya előtt földre boruló asszonyok eléggé bizonyíták, hogy itt is minden ellenállás legyőzetett, a vajda s társai nem kis bámulásukra hallák, hogy Telegdi Frusina s Bebek Katalin Ártándi Pál által a táborban találtattak, s az egész sereg örömrivalgások között sietett Dózsa sátora felé. Itt a győzelmes vezér Báthori István által, ki azalatt Temesvárról kitörve, a tábort elfoglalta, baráti öleléssel fogadtatott, s az öreg Ártándi halvány mátkája mellett találá boldog fiát.

Frusina megmentésének történetét körülményesen leírni fölösleges. Katalin, ki azt, midőn Zápolya s az öreg Ártándi a táborba jöttek, első hevében s később halála órájáig százszor előadá, maga sem mondhatott egyebet annál, hogy Pál éppen azon pillanatban jött, midőn Báthori a tábort elfoglalta, miáltal a hölgyek minden veszélytől, mely őket parasztruhájokban a felbőszült temesi seregtől talán fenyegetheté, megőriztettek. Mindezt, valamint azt is, hogy Báthori, mihelyt rájok ismert, irántuk a legnagyobb udvariassággal viseltetett, olvasóink, ha nem mondjuk is, hihetőképp gyanítanák; a következtetés iránt, melyet Katalin a történtekből kivont, az olvasó talán más véleményben lehet, miután a jámbor hajadon Ártándi Pál közbejöttét kizárólag a szív helyes ösztönének tulajdonítá, mely a szerető ifjút egyenest a táborba s Ollósi magasan felvont fehér lobogójához vezette. Hasonlóképp elhallgatjuk a túlságos hálálkodásokat, melyekkel Báthori megmentését Zápolyának köszöné, s melyekre ez hasonló őszinteségekkel felelt, míg a körülállók örömrivalgásokkal ünneplék a két hatalmas férfiúnak kibékülését.

Miután rövid ideig a táborban tartózkodtak, Báthori a jelenlevőket Temesvárra hívá, hova rövid idő múlva az egész tömeg megindult. A győzelmes sereg örömrivalgások között, a rabok kötözve, szomorúan, lehajtott fővel, mint a nyáj, mely mészárszékre hajtatik. - Ollósi ugyan nem osztozott sorsukban. A hölgyek kérésére Báthori megengedé, hogy a szabó békó nélkül követhesse seregeit a városba, de Bakács ideiglenes követe, most levert kedéllyel, talán először életében, elkövetett mindent, hogy a tömeg között eltűnve, minél kevesebbek által vétessék észre.

A tábor, hol néhány óra előtt annyi zaj vala, hallgataggá vált. A csatamezőn néma csend uralkodott. Mikoron éj lett, s csak a hold önté el halvány sugárait a halottak fölött, egyes asszonyok jöttek, kik üldözőik elől a nádasokba menekülve, most halk léptekkel jártak körül a gyászos mezőn. Férjeiket vagy testvéreiket keresték. Lehajolva az egyes halottak fölébe, kiknek ruhái vagy termete őket egy percig csalódásba hozták, szomorúan fölkelve, ha csalódásukat észrevevék s tovább haladva, így barangoltak körül, míg egyesek közülük a kere­setteket feltalálák, s párjuk hideg kebelére borulva, halk nyögéssel panaszlák szerencsét­len­ségöket.

Orbánt nem kereste senki. Hidegen, ég felé fordult arccal fekszik a fűz alatt. Meredt szemén a holdsugár tükrözik, s nincs meleg kéz, mely azt örök álomra bezárja. Éltének egyedüli díja, hogy annak folytatásától fölmentetett. Miért szeretett annyira!