21

Olaszország a művészet hazája. De ha Torontál vármegyében a Maros partján áll, s lábain kívül utazásra semmi eszközzel nem bír az ember: a legnagyobb művész aggodalmait sem nyugtathatja meg a közbecsülés, melyre a szép Itáliában számolhatna. Érzé ezt Ollósi is; s miután elmúlt az első fölgerjedés, mellyel új helyzetébe lépett: magányos utasunk, a reá váró nehézségekre gondolva, mélyen felsóhajtott. - Ha legalább a kisasszonyok velem jönnének Olaszországba - így folytak gondolatai -, ki tudja, mi történik? Bebek Katalin nem éppen fiatal, de bájoló teremtés mindamellett; s ha Orbán, ki, mint az egész világ tudja, csak jobbágyfiú, szemeit Telegdi Frusinához emelheti: miért ne remélhetnék én is? Katalin kisasszony nem közönyös irántam; s ha művészetem ellen nem léteznének bizonyos előítéletek, ki tudja?... de az előítéletek léteznek; a világ nem látja át, hogy miután a közönséges szabó minden lovász-, vadász- s pincérnél magasabban áll: az udvar főszabójának a főlovász-, fővadásznál s pincemesternél szintén magasabban vagy velük legalább egy arányban kellene állni; s bármennyire bírjam hajlandóságát, itt e hazában Bebek kisasszony kezére nem számolhatok. De ha velem Olaszországba jön, s egy városban telepedtünk volna le, hol h’Ollósit nem ismerik s nem ismerik Bebek kisasszonyt, és... Az utas rövid ideig fényes álmainak engedé át magát. - Mindennek most vége van! - sóhajtott végre szomorúan - csak legalább lovamat ne vitték volna el! - S amint a szokatlan járástól mindinkább fáradtan érzé magát, mindég szomorúbb gondolatokba merülve folytatá Ollósi útját egy falu felé, melynek tornyát, miután szürkülni kezde, a rónán messzünnen észrevevé. Éppen a nap első sugárai terültek el a láthatáron, midőn e falut elérte, s meggyőződött, hogy abban még laknak.

Az ország ezen részében a lázadás mindeddig aránylag kevésbé terjedett el. A temesi gróf s csanádi püspök, kik seregeikkel a Tisza s Maros között ide s tova vonultak, félelemben tarták az egész vidéket; s habár egyes jobbágyok, elhagyva lakhelyeiket, a Tiszán átmentek, s a bácsi csoportokkal egyesültek, s habár a parasztügy az egész népesség között meleg rokonszenvre számolhatott: ritkán volt eset, hogy e vidéken egész faluk egyszerre távoztak volna lakhelyeikről, mint az az ország más részeiben történt. - Várjuk meg a dolgok kifejlődését - így suttogott egymás között a parasztság -, eljön a mi szabadulásunk órája is. - S a jobbágyok házaikban maradtak, s látszólag gazdaságukkal foglalkozva, titkon készültek a harcra. Ezt tették az óbesenyeiek is; s Ollósi, midőn a széles utcán a templom felé ballagott, némi örömmel, de még több aggodalommal vevé észre az élénk mozgalmat, mely az egész falut eltölté, s őt egyrészről ugyanazon reménnyel kecsegteté, hogy pénzért s jó szavakért reggelire, s hogy útját folytathassa, még valami gebére is számot tarthat; de másrészt, ha észrevétetnék, hogy álruhában jár, még életét is veszélybe hozhatja. - A magasabb állású egyén, Ollósi felfogása szerint, minden mozdulatában elárulja magát; ő maga koldusruhában is megismerné a valódi nemesembert - s nem lesz-e senki Óbesenyőn, ki hasonló emberismerettel bírna, s magát parasztruhája által elámíttatni nem engedi? - így gondolkodott magában, s szívét nehéz aggódás tölté el. - De meg kell próbálni szerencsémet - bátorítá magát -, talán nem ismernek meg; s ha e durva ruházat alatt mégis észrevennék, hogy valami jobbra születtem, Bakács nagypecsétű levele ki fog segíteni a bajból. - S e gondolat által némileg megnyugtatva, anélkül, hogy bárki által akadályoztatott, vagy jöttével legkisebb figyelmet gerjesztett volna, utasunk a templom átellenében álló korcsma felé vevé útját.

Itt mindent a legnagyobb fölgerjedésben talált. - A korcsmához vezető utcákon számos falusiak siettek e gyűlpont felé; a csapszék ajtaja előtt egész népcsoport tolongott; s ha az arcoknak komoly kifejezése elkerülte volna is Ollósi figyelmét, mihelyt nem kis küzdéssel a csapszék ajtaján bejutott, észreveheté, hogy e sokaság nem mulatni gyűlt össze e helyen.

A tágas, de alacsony terem tömve vala emberekkel; a nyitott ablakoknál asszonyok állottak, s gyermekek kapaszkodtak fel, kik, a férfiak közé vegyülni elég bátrak nem lévén, innen nézték a benn történteket. Az egész gyülekezet hallgatott, s mindenkinek figyelme, úgy látszott, a szoba egyik szegletére vala függesztve, hol több tanácsbeli s öregebb paraszt az asztalnál ülve, látszó érdekkel követé egy melléjük leült fiatalember előadását, ki, mint a vörös keresztből gubáján látni lehetett, a keresztesekhez tartozott, s mint Ollósi azonnal észrevevé, éppen a csanádi csata történeteit beszélte el hallgatóinak.

Ollósi, minden erejét megfeszítve, előbbre tolakodott, s az asztal közelében foglalt helyet. A tömeg figyelme annyira el vala foglalva a fiatal keresztes előadása által, hogy a jövevény tolakodása nem is vétetett észre, s nem jutott senkinek eszébe, hogy közéjük idegen jött.

- Hát az urak Csanád előtt, amint mondod, tökéletesen megverettek? - szólt egy csontos paraszt, kit valamivel jobb ruhájából s a figyelemből, mellyel a többiek iránta viseltettek, Ollósi a falu bírájának ismert. - Nem mondtam-e már tegnap, gyermekeim, midőn ott Csanád táján éjjel az ég megvörösödött, s ti többiek, összecsapva kezeiteket, jajgatva futottatok ide s tova, hogy a város, hol életünket eladjuk, lángban áll? - nem mondtam-e akkor, hogy ez győzelmet jelent, míg ti csak úgy bámultatok: honnan tudhatom ezt?

- Mondta, bíró uram, mondta - mormogtak sokan.

Az előbbi megelégedett arccal néze körül bámulói során, azután ismét a kereszteshez fordult. - S kend azt mondja, hogy Báthori István és sok más úr is ott veszett?

- Báthori István és sok más, fényes páncélba öltözött úr, kiknek dolmánya egész Besenyő minden házainál többet ér - válaszolt a kérdezett -, nem is menekült meg senki közülök, csak a püspök, ki Ravasdi- és Dóczival a várba vonult, és Telegdi, kit dicső vezérünk elevenen kerített kezébe. Ennek is, úgy hiszem, jobb volna, ha a többiekkel halva feküdnék a Maros partján, mint hogy a büntetés elérje, mely reá vár.

- Úgy kell neki - mondá egy halvány férfiú, kinek arcai majdnem ijesztő mosolyra vonultak, midőn szólott -, ki parancsolta neki, hogy a keresztes had kihirdetését ellenezze? Csak kínozzák, gyötörjék jó sokáig. Ily nagy úr megérdemli a fáradságot; magam is elmegyek Csanádra, hogy jelen legyek.

- Telegdi nem a legrosszabbak közül való - szólt egyike az asztalnál ülőknek, az előbbi szavakra csóválva ősz fejét.

- Nem a rosszabbak közül való?! - kiáltott az előbbi mérgesen az asztalba döfve a kezében tartott bicskát.

- Nem biz a! Sok szegény embert tudok, ki nélküle rég elveszett volna ínségében. Aztán még én azért nem mondom, hogy szabadon bocsássák - tevé hozzá sóhajtva, midőn észrevevé az indulatot, melyet engesztelő szavai többekben előidéztek -, csak azt mondom, hogy kár volna neki más mértékkel mérni, mint ő mért másoknak. Telegdi István soha senkit nem kínoztatott.

- És én azt mondom, apjok - szólt itt valaki az asztalhoz közel állók közül -, kár volna méregetéssel időnket tölteni. Kérdezte-e a nemesség: jó vagy rossz emberrel van-e dolga? Nem biz a! paraszt, s ez elég; üsd, nyúzd, kergesd; ha becsületes és jó keresztyén, majd megjutalmazhatja Isten a másvilágon. Így cselekedjünk mi is. Amit parasztgubán elkövettek, visszaadjuk aranyos mentéiknek, bárkit találunk bennök.

- Jól beszél! - kiálta néhány hang.

- S én azt mondom - szólt ismét a halvány férfiú -, nem kínozhatjuk őket eléggé. A püspöknek dézsmaszedője minap azt mondta valakinek: bár valamennyi parasztnak egy feje volna, hogy mind egyszerre lecsaphatná. S én azt mondom: bár minden nemesembernek tíz feje lenne, hogy tízszer csaphatnám le fejét. Ó, miért nem lehettem jelen az ütközetnél! - szólt, az asztalból kirántott kését görcsösen markába szorítva.

- Sokat is vesztett kend - mondá a keresztes büszkén -, sohasem látott nagyszerűbb, szebb csatát az ország. Hatalmasan vonultunk Csanád felé. Szegedtől idáig majdnem mindég a Maros partjain. Elöl Lőrinc vezérlete alatt, néhány száz lovas. Utána maga Dózsa s a többi vezérek, közel harmincezer fegyveressel; hátul asszonyok, gyermekek s kocsikon egyéb poggyászunk, mind oly rendben s hadi tartással, mintha Hunyadi járna ott seregeivel. Mert György kemény vezér, s a rendbontókat halállal szokta büntetni.

- Halállal? - szólt néhány a hallgatók között bámulva - hisz keményebben az urak sem bántak velünk.

- Mikor közel értünk Csanádhoz - folytatá az előbbi -, egyszerre Lőrinc seregével visszatér, s tudtunkra adja, hogy a város előtt az ellenség készen vár reánk. Megállunk. Dózsa néhány rendelést tesz. Lőrinc áldást mond az egész seregre, s előrenyomulunk Isten nevében. Az urak nyugodtan várják jöttünket. Sisakjaikon büszke kócsagos bokréták ingadoznak, mint a mező kalászai, ha az aratás közelít; s a legbátrabb kaszásnak feldobogott szíve, midőn a nehéz napi munkát látá maga előtt. Soknak eszébe jutott: nem fog-e fáradtan ledőlni a rendek között, mielőtt napszámát bevégzé s aratórészét kikaphatja? De itt nem volt sok idő a gondolkozásra. Mihelyt első csapataink a síkon megjelentek, megdördültek az ágyúk. Ellenségeinket roppant füstgolyó takarta el; közülünk egész sorok dőltek egyszerre, s egy percig elrémülve vonultunk vissza.

- Borzasztó! - szólt ismét néhány hang - csak az ágyúkat ne találták volna fel az urak.

- De vezéreink nem csüggedtek el - folytatá az előbbi lelkesedéssel - Ez a vitézségtek? - ordított Dózsa. - Így akarjátok kivívni szabadságtokat? - kiálta Lőrinc - s seregeink a vezérek után ismét az ellenség ellen fordultak. S újra megdördültek az ágyúk, újra ledőltek pajtásaink; de mi előrehaladtunk, vadon ordítva jelszavunkat: Krisztusért és a szabadságért!... Közöttünk többen s többen hanyatlanak el véresen; de mi nem engedünk, s mindég sebesebben nyomulunk ellenségeink ellen. A füst, mint egy nehéz köd terült el körülöttünk. Magát a várost nem lehete látni. Ekkor egyszerre, mintha a sötét felhőt villám hasítja szét, ellenünk rohan Báthori vasasaival. Keményen, mint a jégeső, hullnak buzogánycsapásaik fejünkre, s ismét hátrálnunk kell. Sokat, elleneink közül, elértek kaszáink; s a vasszöges cséplő szaporán kocogott a vaspáncélaikon; de gyalog nem állhattunk ellent a lovasoknak, s mivel az est közelgett, Dózsa maga visszavonulásra fúvatott. - Az erdőhöz vonultunk. A nemesség nem követett eddig, s szinte visszatért előbbi helyére, s így töltöttük az éjszakát. - Mintegy háromannyira, mint innen a falu vége, lehettünk egymástól. Átellenünkben láttuk az ellentábor tüzeit, vártáik szava érthetően áthangzott táborunkba.

- Bámulom, hogy ez éjszaka sokan el nem szöktek közületek - mondá a harangozó, ki a falu előkelőbbjei között szinte az asztalnál helyet foglalt, s a csata leírására elborzadva, e szavakban mintegy akaratlanul belső gondolatait mondá ki. - A vezéreknek nagyon kellett vigyázniuk.

- Nem volt rá szükség, harangozó! - mondá az előbbi megvetéssel - ha nagy harangodat egyszer megindítottad, tartsd fel, ha bírod. Kötélhez fogódzhatsz, de fölránt magával; s ilyen a sereg, miután első csapásait tette, nincs nyugta többé. A kiontott vér égbe kiált, úgy mondják, de még inkább az azon testvérvérhez, mely az élők szívében forr: s mi alig vártuk a hajnalt, hol elesett bajtársainkért bosszút állhatánk. - S újra kezdődött a csata. Újra dörögtek az ágyúk, csattogtak a kardok s buzogányok; új sorokat terítettünk le kaszáinkkal; de mind hasztalan! az urak győztek; seregeink rendetlenül futottak az erdő felé s utánunk Báthori lovasai s a temesi gróf maga, rohanva, mint a forgószél, ha szétszaggatott fellegeket kerget maga előtt.

A hallgatók szemei feszült figyelemmel függöttek a szólón: körös-körül halotti csend vala, midőn ez, előadásának legérdekesebb pontjára érve, lángoló arccal felugorva, lelkesedésében ekként folytatá: - De itt egyszerre minden megváltozott. Elvesztettük a csatát, azt gondolták elleneink, azt hivé sok közülünk is, s futottunk, amint mondám, vad rendetlenségben az erdő felé, hol a fák között Báthori lovasai nem követhettek oly sebesen. Lovas és gyalogos, barát és ellenség, főúr és paraszt egymás közé vegyülve. Egy feloldhatlan embergombolyag, melynek minden lépéssel egy-egy szálát szakítá el a halál. De alig értünk a fák közé, egy csapással minden változott. Mint mikor az erdőt vész ragadta meg, mélyében vad zúgás hallatszik, a törzsökök ingadozni kezdenek, s mindenfelől recsegve letört ágak hullanak: úgy vala itt. Krisztus és szabadságunk! hangzott az erdő mélyéből. A fák mögül vezérünk által ide rejtett seregeink rohantak elő: az ágakról nyílzápor hullott elleneinkre, s mintha előttük mennykő ütne le: közülük a legbátrabbak is egyszerre megállának. Mi új bátorságra ébredve, meg­fordulunk, s rajta a nemesek ellen. Előttünk György vezér sötét páncélban, vele Lőrinc, Imre, Gergely s a mármarosi nemesség s a kaszások, vele valamennyien, kik szégyellve gyávaságunkat, most kettős dühösséggel rohanunk az ellenségnek. Krisztus és szabadságunk! így kiáltunk, s kaszánk csapása alatt a nemesség virága rendre dől, a cséplő vígan kopog az ércpajzsokon. Úrimunkát tevénk, s nem vala szükség, hogy valaki szorgalomra intsen. De még a győzelem mindég bizonytalan volt. Ellenségeinknek, mihelyt veszélyüket észrevevék, a püspök seregei jöttek segítségökre, s ide s tova ingadoztak az ellenséges hadak, mint két bika, keresztbe téve szarvait, ide s tova tolakodik, és senki sem tudja, melyik fogja a másikat földre teríteni. Főképp Báthori István tevé bizonytalanná győzelmünket. Hej, ha őt láthattátok volna!

- Erősen küszködött, nemde? - kérdék néhányan, s a remegő, félig elfojtott hangban észrevehető volt az érdek, mellyel a keresztes előadását követték.

- Mint az oroszlán - folytatá amaz, még inkább lelkesedve -, így a kard csak magyar kezében foroghat. Nincs miért szeressem Báthorit, de ha száz esztendeig élek, sem fogom elfelejteni képét. Tisztán ragyogott a nap a tér fölött, de mintha legszebb sugárait csak éppen Báthorira öntötte volna, az aranyozott páncél, a fényes sisak, a kard, melyet kezében forgatott, rajta s körülötte minden ragyogott, a szem elkábult, ha reánézett. Mintha Gábor arkangyalt látnók, midőn Lucifert a mennyországból kikergeti. A legbátrabbak is visszavonultak villogó fegyvere előtt. Ekkor Dózsa sötét fegyverében, magasan fölemelve csillagbuzogányát, száguldott elő, s a fényes csapat, mely Báthorit környezé, mint a napvilág, mikor éj közelg, visszavonult hatalmas csillaga előtt. Csak Báthori nem. Györgyünk föllelte párját; s kik közel valánk, egy időre felhagyva a küzdéssel, néma figyelemmel függesztettük szemeinket a küzdőkre, mintha a nép s nemesség őrangyalai vívnának meg egymással, s mindenki tudná, hogy a csata kimenetele ez egy párviadaltól függ. - S úgy lőn. - Mihelyt Báthori, Dózsa buzogánya által mellén találva, lováról hanyatlani kezdett: társai egyszerre segítségére rohantak, s vezérünket hátrálni kényszeríték; de bátorságuk meg vala törve. Magokkal ragadva a sebesült Báthorit, vad rendetlenségben futottak szerteszét a mezőn, hol sokakat utolért bosszuló fegyverünk; mások a Maros habjaiban találták halálukat; s mi győzelmünk ünnepére Csanádot gyújtottuk fel, hogy vörös lángjai az Alföldön a szabadság hajnalát hirdessék.118

Lehetetlen volna leírni a hatást, melyet ezen előadás a hallgatókra tett. Ha még most is katonanemzetnek neveztetünk: e történet korában a magyar csakugyan az volt még. A közönséges hadviselés nemességünket illeté, de a törököktől szüntelen fenyegető veszély s az egyes nemesek közt létező viszongások, melyeknél minden földesúr parasztjait használá, nem engedék, hogy a katonai szellem népünk bármely osztálya között kivesszen. A magyar paraszt, csak ha ekével kellett a mezőn megjelennie, vádoltathatott tunyasággal; ha fegyveres megjelenése kívántatott, nem volt nála serényebb. Ma német, holnap török ellen - ez volt a váltógazdaság, melyet földmívelőink századokon át legszívesebben űztek. S csaták emléke volt majdnem az egyetlen tárgy, mellyel a parasztkunyhóban, mint úri termekben, a hosszú téli esték unalma elűzetett. A jelen esetben azon érdeket, melyet a csatának leírása már magában gerjesztett volna, még annak szükséges következményei növelték, s visszatartott lélegzettel állott ott a tömeg, s hosszabb idő kellett, mielőtt az általános érzelem szavakban kitört.

- Legyen áldott az úrnak szent neve - szólt végre az öreg paraszt, kezeit az égre emelve -, segítségére jött a gyöngének, s megszégyeníté a hatalmasokat.

- S legyenek áldva a dicső bajnokok, kik véröket szent ügyünknek szentelék - szólt egy másik; s az általános öröm mindég hangosabb szavakban tört ki -, a parasztok megölelték egymást, magasztalták Dózsát s a többieket, kik e csatában részt vettek; bort hozattak, hogy e boldog nap áldomását megüljék: s míg bent a csapszékben mindenki a legnagyobb örömnek engedé át magát: addig egyesek kisiettek, s a be nem fért s a korcsma előtt összegyűlt népnek elmondták a víg újságokat.

- Csak az a jó, hogy Báthori István is odaveszett - mondá, miután az asztal körül a nyugalom kissé helyreállott, az öreg bíró -, vitéz ember, azt nem tagadom, hisz a Báthoriak mind azok; ütközetben szép is lehet ránézni, főképp, ha a nap aranyos páncélára süt; de nem barátja a szegény embernek. Mozdulni sem mertünk, míg itt járt; most legalább mi is fegyvert foghatunk.

- Báthori István most is él - mondá itt egyszerre Ollósi, ki, mint minden hiú ember, alkalmat látván, hol a közfigyelmet magára vonhatá, arról, hogy az veszélyekkel jár, egészen megfeledkezett.

- Kicsoda ez az ember? - kérdé egyszerre több hang; s Ollósi, midőn látta a kifejezést, mellyel rá egyszerre annyi szem fordult, már sajnálni kezdte vigyázatlanságát, de a hatás, melyet szavaival előidézett, nem vala többé megsemmisíthető; s azért, amennyire belső fölgerjedése engedte, nyugodtan azt felelé a kérdésre: hogy ő dunamelléki paraszt, ki, miután a keresztesek pesti tábora Bornemisza s Tomori által szétveretett, az urak bosszúállásától félve megszökött.

- Szegény ember! - mondák néhányan sajnálkozva. - Hej! hány becsületes ember járhatott így. De a nagyobb rész, úgy látszott, kevés hitelt tulajdonított szavainak, vagy legalább egészen más érzelmekkel tekinté a jövevényt.

- Igen, dunamelléki paraszt - szólt a bíró komolyan -, talán egy azok közül, kik Bornemisza felszólítására a keresztet elárulták. Pedig alkalmasint úgy lesz: látom, se füledet, se orrodat nem vágták le; s pedig a nemesség nem kímélt meg senkit híveink közül.119

Ritka az alkalom, midőn valaki azt kívánja, hogy legalább egyik füléből egy darabka hiányozzék; a jelen alkalommal azonban Ollósi nem adta volna sokért, ha jó érzelmeinek e tanúságával állhatna elő, miután a védelmére felhozottak, hogy a csatában s általán véve az egész keresztességben részt nem vett, inkább nehezíték helyzetét.

- Nem vett kend részt a keresztességben? - szólt a bíró, kinek kifejezése még komorabbá változott - és miért nem? Mert az urakkal tart, nemde? Ó, ezek a dunaiak! mikor fog szívök oly melegen dobogni a haza mellett, mint nálunk a Tiszánál!... S a Duna melyik vidékéről jött kend?

- Érdről - válaszolt Ollósi, kinek jelen zavarában más falu nem jutott eszébe.

- És kend azt mondja, hogy Báthori István el nem veszett a csatában? - kérdé a keresztes keserűen - s azt nekem meri kend mondani?

Ollósi némely változásokkal elbeszélé, mi módon fosztatott meg lovától; azon kéréssel fejezve be előadását, hogy utazásának folytatására más gebével láttassék el. - Becsületesen meg fogom fizetni, sőt ha kell, értéke fölött is, csak hogy tovább mehessek.

Ez utolsó ajánlat által Ollósi nagyon kilépett szerepéből.

A keresztes gúnyosan megjegyzé, hogy a Dunánál a parasztoknak sok pénzök lehet, ha lovat vásárolva, árán túl is fizetni készek. - A bíró, összevonva homlokát, kérdé: ugyan miért siet annyira, miután, ha csak az urak bosszúállásától fél, itt Besenyőn teljes biztosságban érezheti magát?

Ollósi, mindég inkább elzavarodva, mentségeket rebegett; a keresztes megvető tekintetet vetett reá. - Tehát Báthori István nem veszett el az ütközetben? Ki tudja, talán mások is megmenekültek, kik most álruhában keresik biztonságukat. Ugyan olvassa el csak kend a levelet, melyet vezérünktől hoztam - tevé hozzá, a bíróhoz fordulva -, talán azonnal hírt vihetek vissza: mi módon teljesíté Besenyő helysége a keresztesek parancsait.

- Kendnek igazsága van - mondá a bíró, midőn kezébe vevé a levelet, mely eddig, míg a csatáról nyert hírek mindenkinek figyelmét kizárólag elfoglalták, olvasatlanul feküdt az asztalon. Olvassuk a fővezér rendeleteit.

Hosszabb csend támadt, miközben a bíró szemeit a nyílt levélre függesztve, nagy méltósággal tekinté a sötét vonásokat, melyekben Dózsa akaratát a besenyőiekkel tudatta. De azon korban, midőn az írás és olvasás még annyira nem vala elterjedve, hogy az ország legfőbb hivatalnokai csak keresztvonásokkal írták alá a legfontosabb okleveleket,120 nem csudálhatni, ha a besenyői bíró hosszabb megfontolás után végre a felolvasás nehéz tisztét a harangozóra bízta, s ez is, noha a tudományoknak e faluban egyedüli képviselője, nem kevés akadozás és nehézségek után felelhetett meg e bizodalomnak.

A levélnek tartalma ez vala:

- Mi György, serény vitéz s a szent keresztes hadnak feje s fővezére, csak a magyar királynak alattvalója s nem az uraké, Besenyő helysége jámbor lakóinak üdvözletünket. - Kétségen kívül eddig értésetekre jutott, hogy az ellenünk s az összes keresztes had ellen fellázadt nemesség általunk Csanád városa határán nagy csatában megveretett, s kik szent gyülekezetünket üldözni s megakadályozni akarták, ekként fegyvereink által semmivé tétettek. Minthogy pedig a lázadóknak egy része, egyedüli biztonságát futásban keresve, méltó büntetését elkerülte, s minthogy ezeknek nagyobb része a Maroson átszaladva, azon vidéken keresé menekülését, hol a ti helységtek is áll: egyházi exkommunikáció s örök kárhozat, úgyszintén mindennemű jószágaitok s fejetek vesztésének fenyítéke mellett nektek, besenyői bírák s mindennemű lakosoknak szorosan meghagyjuk s illetőleg parancsoljuk, hogy ha e megszökött lázadóknak valamelyike akár fegyveresen, akár álruhában vagy más valamely alakban köztetek megjelennék, azt azonnal letartóztatni, s őt érdeme szerint, mint az anyaszentegyház s az ország nyilvános ellenségét, megbüntetni el ne mulasszátok. Ha e parancsunkat teljesíteni fogjátok, jól teenditek; ha nem: felakasztunk s felakasztatunk házaitok küszöbéhez, és nyársra fogunk szúratni, s vagyonotokat elpusztítva s feldúlva házaitokat, a nőket s gyermekeket meg fogjuk öletni. - Ez magas parancsolatunk. Csanádi táborunkban.121

E parancs, melyet a harangozó nem kis akadozás s egyes szókötések ismétlése után végre elolvasott, az egész gyülekezetre rendkívüli hatást tőn. A bíró még több méltósággal, mint annak előtte, tekintett maga körül; arcán ijedtség vala észrevehető, melyet a levél végén előadott fenyegetések okoztak. Legnagyobb benyomást tett e felolvasás Ollósira, ki körültekintve a tömegen, mely közül szabadulnia többé nem lehetett, csaknem halálos ítéletét gondolá hallani a szörnyű szavakban.

- Mondja kend György őfelségének, mert hisz most alkalmasint úgy címezik őt - mondá a bíró méltósággal -, hogy parancsait örömmel fogjuk teljesíteni, s hogyha a lázadók valamelyike helységünkbe tévedne, az másképp, mint felakasztva vagy felnyársalva, innen el nem megy. - A bírónak e szavai annyi benső megelégedéssel mondattak, hogy mindenki láthatá, hogy az érdemes tisztviselő alig várja az alkalmat, midőn ez ígéretet teljesíthesse.

- No és kend, paraszt uram - szólt most, mivel híreinek ellenmondott, látszólagos ellenséges indulattal fordulva Ollósihoz a keresztes. - Hogy tetszik vezérünk parancsolata? Nem tudunk-e mi, keresztesek, mióta az ország kormánya kezünkbe jutott, szint’ oly jól és érthetően írni, mint a királyi tanács?

- Ó, igen érthetően, igen szépen; úgy tartom, nem is lehetne jobban írni - válaszolt Ollósi, minden erővel mosolyra késztetve magát.

- De hát miért remeg kend annyira? - kérdé gúnyolva az előbbi - annyira tetszik a levél, hogy örömében hideglelést kapott: vagy talán sokkal hidegebbnek tapasztalja az időjárást itt a Tiszánál?

- Hisz én nem remegek - válaszolt gyengén a szabó, borzadva, midőn észrevevé, hogy hangja csakugyan reszket.

- S hát ezzel mit csinálunk? - kérdé a keresztes a bíróhoz fordulva, midőn Ollósira mutatott.

- Ezt majd felakasztjuk - felelt a kérdezett leírhatlan egykedvűséggel -, nem ismeri senki; az ember nem tudhatja, nem tartozik-e a lázadók közé?

- Legjobb is lesz - válaszolt a keresztes -, György vezér meg szokta tartani ígéreteit; és ha a szerencsétlen csakugyan a fellázadott nemesek közé tartoznék, s a besenyőiek által szabadon bocsáttatott volna: sajnálnám e helységet.

Ez emlékeztetés nem kissé mérsékelé a sajnálkozást, mely némelyekben Ollósi iránt mutatkozni kezdett; sőt az asztalnál ülő halvány férfi indítványba hozá: nem lenne-e jobb, ha a gonosztevő nyársra vonatnék?

Ollósi az első pillanatban annyira meg vala ütődve a rövid eljárás által, annyira elborzadott, hogy nem talált szavakat. Némán, remegve állott a tömeg között, s e rémülés csak vétke új bizonyítványául szolgált.

- Nem látjátok-e, hogy igazságom van? - kiálta a keresztes diadalmasan - ki látta, hogy paraszt valaha ennyire megijedt a haláltól? így csak az urak remegnek.

- S ruhája is. Nézzétek csak ruháját - szólt egy másik -, nem neki szabták.

- Nem nekem szabták?! - kiálta Ollósi most, felindulva - nem nekem szabták?!

- Valakitől kölcsönvette, vagy a csatamezőn egy halottat vetkeztetett le - szólt az előbbi -, hisz alig fér bele, oly feszes. Nézzétek csak!

És a parasztok tolongani kezdtek a szerencsétlen körül; mindenik látni akarta őt. Ruhái föltépettek. - Nézzétek csak - szólt az egyik -, mily úrias inget visel.

- És mennyi pénze van - kiálta egy másik, midőn egy zacskó aranyat dobott az asztalra, mit Ollósi ködmönében tartott. - Kötözzétek meg! - lármáztak többen. - Úr, úr! fel kell akasztani - harsogott végre a tömeg.

Ollósi, ide s tova taszigálva, alig védelmezhette magát megtámadói ellen, s a lárma szavait érthetetlenekké tevé; de éppen a veszélynek nagysága némiként visszaadá lélekéberségét. Kirántá Bakács útlevelét, melyet mellénye alatt viselt, s végső erőlködéssel ismét az asztalhoz közelítve, odanyújtá azt a bírónak.

- Olvassák kendtek! - kiálta erejének végső megfeszítésével - s ha egy hajszálamat bántják, Bakács Tamásnak fognak érte felelni.

E szavak, melyek a körülállók által értettek, némiként helyreállították a csendet. A közfigyelem egészen a bíróra fordult, ki az odanyújtott írást előbb látszó zavarral forgatá kezei között, később azt ismét a harangozónak adta át; s míg ez izzadva a deák oklevél olvasásához fogott, kérdő tekintettel függött ajkain:

- Nos Thomas tit. S. Martini in montibus - sillabizált a harangozó. S R. E. Presbiter Cardinalis.

- Ott áll, hogy Cardinalis? - kérdé a bíró, arcának gondolkozó kifejezést adva - mert ha ott áll, akkor csakugyan tőle van, nincs több kardinális, mint ő.

- Cardinalis - sillabizált a másik tovább - et Archi-episcopus Strigoniensis, et Patriarcha Constantinopolitanus...

- A pecsét is Bakácsé - suttogá a keresztes a bíró fülébe -, láttam a leveleket, melyeket a bíbornok vezérünknek küldött, s azokon ugyane pecsét függ.

- Így csak nem akaszthatjuk fel? - kérdé ez halkan.

- Ments meg Isten! - suttogott az előbbi. - Bakács emberét nem szabad bántani.

- Hallja-e kigyelmed - mondá végre torkát köszörülve a bíró, ki belsőképp nem kissé sajnálá, hogy első ítéletének véghez nem kelle vitetni -, itt egészen más körülmények adták elő magukat; a levélből, melyet kezünkbe adott, látjuk, kivel van dolgunk, és remélem, kigyelmed nem fogja gondolni, hogy bántani akartuk... és őeminenciájának...

- Meg fogok őeminenciájának mindent mondani - vágott szavába Ollósi, ki palladiumának hatását tapasztalva, diadalmas örömmel tekintett körül, s a tisztelet élvezetében, melyben most a tömeg előtt állni kezdett, csaknem megfeledkezett kiállott veszélyeiről. - Hol tanulták kendtek ezen emberséget, hogy ha idegen véletlenül átkozott falujokba vetődik, azt azonnal felakasztják, s csak amúgy minden teketória nélkül egy jöttment ember tanácsára, mielőtt csak kérdeznék: nincs-e oly emberrel dolguk, kinek talán maga György s valamennyi vezérek köszönhetik, hogy mentéjökön most kereszteket viselnek?

Ha Dózsa szigorú parancsa által Bakács birtokának s nevének tiszteletét seregeinek kötelességül nem teszi, s ezen akaratának komolyságát már több esetben, hol az érsek jószágain zsarolások követtettek el, a vétkesek szigorú megbüntetése által be nem bizonyítja: Ollósi kifakadásai a szabóra nézve veszélyesek lehettek volna; amint a dolgok álltak, miután úti levelét előmutatván, senki a bíbornokkal összeköttetése iránt többé nem kétkedett: e merészség csak tekintélyét növelé, s a hiú férfiú rég nem érzé magát megelégedettebbnek, mint midőn, körülállva Besenyő majdnem minden lakói által, szabadon korholhatá az egész közönséget, s válaszul azon hízelgő mentséget hallá felhozatni, miként az egész tévedés csak onnan származott, mert külsejét tekintve, senki sem tarthatá őt parasztnak.

- Nem is vagyok paraszt - mondá Ollósi megelégedéssel -, noha mindég a nép leghőbb barátai közé számíttattam, s ezen hajlandóságomért hallatlan üldözéseknek tettem ki magamat. - S a szabó körülményesen elkezdé beszélni a főbb nemesség ellenségeskedéseit; a veszélyeket, melyekben szabadsága, sőt talán élete forgott; befolyását Bakács udvaránál; római utazását, szóval mindent, mi által tekintélyét falusi hallgatói előtt még inkább növelheté, hiú emberek közönséges bőbeszédűségével, roppant kört képezve előadásában, hogy a középpont, mely gyanánt magát felállítá, annál fontosabbnak látszassák. S vajha jobban értette volna Ollósi azon mindenkinek, ki tömegekkel érintkezésbe jő, legszükségesebb mesterségét, ti. idején visszavonulni! - de ő oly megelégedettnek érzé magát felsőbbsége érzetében; annyi gyönyörrel élvezé a rég nélkülözött bámulást, hogy a bíró átellenében helyet foglalva, beszéd között minden őt fenyegető veszélyről megfeledkezett, s elmulasztá a pillanatot, melyben a bírótól kezdve az utolsóig, Besenyő minden lakosai megtiszteltetve érezték volna magokat, ha tőlük lovaikat elfogadja. - Kedvező helyzetén egyszerre, egy nem várt körülmény által ismét nagy változás történt.

Míg Ollósi, a bíró s a falu idősebb lakosaitól körülvéve, érdekes előadásait folytatá, a csapszék megüresedett. A csatáról való hír s Dózsa levele, melyek a népet érdeklék, ismertettek; Bakács pecsétjének látása után arról is meggyőződött mindenki, hogy senki felakasztatni vagy nyársra vonatni nem fog, s a sokaság elszéledett. Egy rész közönséges napi munkájához látott, a többiek, előkeresve fegyvereiket s kereszteket varratva ruháikra, hadra készültek, melynek követésétől most, miután a nemesség legyőzetett, senki által nem akadályoztathatnak többé.

Ekkor két idegen lépett a csapszékbe. Az egyik fiatal paraszthölgy, kinek szépsége az eddig Ollósira hallgatók figyelmét rögtön magára voná. A másik izmos férfi, korának javában, kit fegyverei s a vörös kereszt, melyet ködmönén viselt, keresztesnek mutattak, míg több helyen véres ruháiból látni lehetett, hogy az utolsó ütközetben ő is részt vett. - Ollósi, észrevéve a megindulást, melyet az idegeneknek jötte okozott, feléjök fordult, s midőn a paraszthölgyet meglátá, bámulva félbeszakítá beszédét. - E nemes arcot, melynek halványsága parasztasszonyok módjára a fejre kötött sötét kendő alatt még inkább feltűnt, Ollósi már látta életében, s mégis az egészben volt valami, mire vissza nem emlékezhetett. Soha arcot, melyen annyi szenvedély volna kifejezve, soha szemeket, melyekben annyi indulat lángolna, soha ennyi keserű fájdalom kifejezését női ajkakon még nem látott, s alig hitt szemeinek, midőn a hölgy társában Szaleresi legkedvesebb boltoslegényét, Andrást, megismerve, a jövevényt a szép Klárinak kellett tartania.

- Hol vannak társaid? - kérdé Klári, midőn Ollósit szintén megismeré, s lángoló tekintetét a bámulóra függeszté, míg a többiek néma csudálkozással követték a jelenetet, melynek most tanúi lettek.

Klári megjelenésének magyarázatára szükség történetünkben kissé visszamennünk.

Tudják olvasóim, mi módon jutott Klári, Posztómetsző házánál, vetélytársa tervének tudomásához. - Sietve visszatért Telegdi feldúlt kerti lakához, s Andrást, ki rá a legnagyobb nyugtalanságban s azon hírrel várt, hogy Frusina hollétéről semmi tudomást nem szerezhetett, kérdezé: akar-e segéde s követője lenni vándorlásaiban? Midőn e hív ember könnytelt szemekkel ígérte, hogy Klárit elhagyni sohasem fogja, ez őt lovakért küldé. Majdnem reggel volt, mikorra ezek elhozattak, s a hölgy azonnal útnak indult. - Közel Érdhez Polgár cigányaival találkozott, kik a vajda parancsa szerint Buda felé vonultak, s tőlük hallá meg, hogy Orbánon kívül még Ollósi utazik az asszonyok társaságában; többet a cigányok nem tudtak; s Klári, nem gyanítva, hogy üldözöttjeinek utazási terve megváltozott, egyenesen Földvárra sietett.

Már útközben nem kis nyugtalanságára szolgált, hogy oly utasokról minőknek ő a keresetteket leírá, senki mit sem tudott. Földvárra érve, kételyei bizonyossággá váltak. - Frusina s követői másvalahol mentek át a Dunán, s Klárinak, ha őket tovább keresni akarta, vissza kellett fordulnia.

Azt tevé.

Ez első csalódás nemcsak nem gyengíté, sőt még élénkebbé tevé előbbi föltételét. - Úgy látszott, mintha e szerencsétlen, kit végzete mindentől megfoszta, mi az életet becsessé teheti, csak még ezen egy gondolat által csüggene a világon. - Hatalmamba kell őt kerítenem - mondá -, bármiként, bármennyi áldozat után; nincs nyugtom, míg őt kezemben nem tartom! Mit teszek vele? - válaszolt többször Andráshoz, ki őt borzadva további szándékairól kérdé - azt nem tudom; talán eltiprom lábaimmal, mint a férget, mely mérges fullánkjával megszúrt; talán nem fogom bántani; de Pálról le kell mondania, szörnyű esküvéssel kell lekötnie magát, hogy neje nem lesz. Pál engem szeret; mi joga van másnak szerelméhez? ha nyomorulttá tesz, legalább érezze ő is egy részét fájdalmaimnak. - E gondolat mintegy rögeszmévé vált lelkében, s vad nyugtalanságban sietett tovább martaléka után, míg nyomát ismét feltalálta. És a nyom ismét elveszett s újra feltaláltatott, hogy újra eltűnjék. Klári minden utast megkérde, tudakozódott minden tanyánál, napokig egész erejének megfeszítésével követé az irányt, melyet a keresettek feltalálására valaki elébe jelölt; s midőn ismét csalódva látá magát, panasz helyett csak még megrögzöttebbé vált föltételében, mely őt rengeteg erdőkön s veszélyes ingoványon átvezeté, s melyet követett, mint vándor követi a lidércet, mert sötét láthatárán semmi egyebet nem talál, ami felé lépteit irányozhatná.

Így ért Klári, hetekig tartó tévelygés után, Csanád közelébe. Azon körülmény, hogy Telegdi a városban van, s a remény, hogy Frusinát is ott fogja találni, új erőt adott lelkének. Jelen volt a csatánál. Forróbb imával senki nem emelé kezeit Istenéhez, mint ő ez ütközet alatt; soha vadabb öröm emberi arcot el nem rútíta, mint mellyel ez egykor érzékeny hölgy a halottakkal takart csatamezőn körüljárt, s a haldokló ellenségektől s a halálra szánt hadifoglyoktól, kiket a keresztesek kezei között talált, kérdé: nem hallottak-e semmit Telegdi Frusináról? - Midőn Csanád ostromoltatott, ő jelen volt; gondatlan minden veszély, érzéketlen minden szenvedés iránt, csak azon egyre fordítva figyelmét, hogy keresett vetélytársa nyomára akadjon. - S midőn végre maga is meggyőződött, hogy Frusina Csanádra nem jött, újra útnak indult, hogy a gyűlöltet a Maroson túl keresse. A parasztok által üldözött nemesség egy része az országnak ezen nyugodtabb vidékén keresett biztosságot; Telegdinek itt jószágai voltak, s többeknek véleménye szerint Frusina hihetőleg ezeknek egyikére menekedett. - Fel fogom keresni - mondá indulatosan -, elrántom az oltár lépcsőitől, semmi sem menti meg őt karomtól. - S Andrásnak ott kellett hagyni Csanádot a diadal legszebb pillanatában, s továbbsietni asszonyá­val, kit szenvedélye sehol pihenni nem engedett.

S így értek Besenyőre. S ily érzelmekkel lépett a vendéglőbe, inkább, hogy fáradt társának kedvét töltse, mint mivel maga szükségesnek érzé a pihenést. Nem írhatni le a meglepetést, a vad örömet, mely keblén átzajongott, midőn egyszerre Ollósi szavát hallá, s Frusina útitársát álruhában megismeré. - Hol vannak útitársaid? hol van Frusina? mondd, mondd hamar! - kiáltott Klári, Ollósit karon ragadva.

Ollósira e találkozás egészen más benyomást tett. Nem ismeré ugyan Klári szándékait, s azért első pillanatban nem ijedt meg talán annyira, mint a veszély érdemlé; de Klári vigyázatlansága - minek e szenvedélyes kérdezősködést tulajdonítá - nem kis zavarba hozá az ildomos férfiút, s csak azt jegyzé meg, hogy általán véve nem tudja, miről szól.

- Hol vannak útitársaid, mondom? - sürgeté Klári még türelmetlenebbül - tudni akarom, tudnom kell.

- De kérem kendet - mondá Ollósi -, mit akar velem? én nem foghatom meg.

- Hol vannak útitársaid, szerencsétlen? - kiálta az előbbi még indulatosabban - felelj, ha kedves előtted az élet!

A lázas nyugtalanság, mely Klári minden mozdulatát jellemzé, oly rendkívülinek látszott, hogy a bámulást, melyet első fellépése okozott, hamar sajnálkozás cserélte fel. - Szegény, megőrült - mondá egy az asztal mellett ülők közül -, s oly ifjú még - szólt egy másik. S Ollósi, éppen mivel Klárit ismeré, s magaviseletét másképp nem tudta magának megmagyarázni, szintén osztani kezdé e meggyőződést, s néhány megnyugtató szóval igyekezett a hölgy fölgerjedt indulatát lecsillapítani.

- Őrültnek tartasz? - szólt, vad indulattal megragadva Ollósi kezét. - Ne tedd próbára türelmemet: én azzá válhatnék. Hol vannak útitársaid?

- Bizony nem tudom, kiről szól - mondá Ollósi nem kis zavarban. - Képzelőtehetsége, úgy látszik...

- Nem tudod, kiről szólok? - kiálta Klári - világosabban kell hát szólanom. Hol van Telegdi Frusina s Bebek Katalin, kiket Budáról való elszökésükben te segítettél?

E szavak az egész gyülekezetet mozgásba hozták. Ha Ollósi több lélekéberséggel bír, s a vád ellenében nyugodt marad: Klári e szavai is talán őrültségnek tulajdoníttattak volna; de a zavar s ijedtség, mely Ollósi magaviseletében feltűnt, mindenkit az ellenkezőről győze meg; s az egész gyülekezet vad indulattal támadá meg újra az annyira tisztelt vendéget.

- Mit? ő Telegdi István, a keresztes had legnagyobb ellenségének rokonait szöktette el Budáról? - kiáltott az egyik. - Az urakkal tart; egész magaviseletéből meglátszik, hogy nem a mi emberünk - szólt egy másik. - Kém, fel kell akasztani! - szóltak többen. - S Ollósi, egyik embertől a másikhoz fordulva, könyörgő tekintetet vetett az egész gyülekezetre, hol senki nem fogja párját, sőt mindenik a fennhangú modorra, melyen előbb szólt, emlékezve, közörömmel nézé jelen zavarodását.

- Tudod-e már, kikről kérdezősködtem? - kérdé megvető mosollyal Klári - vagy őrültnek tartasz talán most is?

- Kém - mondá a keresztes -, fel kell akasztani. Ez a dolgok sora táborunkban. Dózsa maga szorosan meghagyá: ha kémet találunk, fel kell akasztani.

- Előbb jó volna harapófogókkal vagy egy kis izzó vassal megkérdezni: hová mentek nemes útitársai - jegyzé meg az előbbi halványarcú férfiú oly hangon, melynél Ollósi haját borzadni érzé.

- Az sem árt - szólt helybenhagyó mosollyal a keresztes -, ugyebár húgom - tevé hozzá, Klárihoz fordulva -, te is szeretnéd tudni, hová mentek barátaid?

- A kémet fel kell akasztani - szólt itt a bíró -, azt magam is tudom; nem szorultam senki tanácsára. Jó vagy rossz szerével, azt is ki tudnám venni ez emberből, hol hagyta útitársait; csak ez átkozott írást ne hozta volna magával! - S a bíró, fejét vakarva, Bakács előtte fekvő úti levelére mutatott.

A bírónak ezen szavai mintegy varázshatással bírtak az egész közönségre. Maga a keresztes rosszkedvűen csak azt jegyzé meg: ki tudja, hol lopta a bíbornok levelét; de nem sürgeté többé előbbi tanácsát. Dózsa parancsa: hogy a bíbornok emberei s javai ne bántassanak, oly határozott vala, hogy senki sem merészelt ellene cselekedni. S Ollósi ismét nyugodtabban érzé magát; azonban figyelmessé tétetve helyzetének veszélyességére, használni akará a kedvező pillanatot, s a bírót felszólítá, hogy útjának folytatására minél előbb lovat teremtsen elő.

A bíró nem kis zavarban forgolódott székén; majd Klárira s a körülötte állókra, majd az előtte fekvő irományokra vagy Ollósira függesztve szemeit, míg az utóbbi parancsát hangos szavakban még egyszer ismétlé, s Bakács haragjával fenyegetődzött, ha útjának még tovább is akadályok gördíttetnének elébe.

Klári eleinte meglepetve látá a hatást, melyet e fenyegetések a hallgatókra tevének, midőn azonban a bíró egy mellette álló parasztot kérdezett: nem volna-e kész ezen érdemes úrnak, ki a bíbornok őeminenciája szolgálatában utazik, lovát eladni? Klári indulattal a bíróhoz fordult, s kérdé: elfelejtette-e, hogy ez az ember az uraknak s főképp Telegdinek cinkosa?

- Igen, lelkem - mondá a bíró, ismét fejét vakarva -, csak ez átkozott levél ne volna itt. Dózsa oly szigorú, és...

- Mily levél?! - kérdé Klári bámulva.

- Hát ez itt! - szólt a bíró, az úti levelet előmutatva - oly pecsétje van, mint a tenyerem, s a harangozó is azt mondja, hogy egyenesen a bíbornok őeminenciájától jön.

- Nem nagy csuda, ha Ollósi uram, mielőtt megszökött a bíbornoktól, valami írást lopott, hogy vele a nép hiszékenységét ámítsa - mondá Klári türelmetlenül -, hisz házában lakott.

- Az éppen a baj, kedvesem! - sóhajta a bíró - meglehet, hogy az íráshoz nem a maga rendén jutott, de miként tudhatjuk ezt? S ha csakugyan őeminenciája házánál lakik, s talán valami barátja...

- Barátja?! - kiáltott András, ki az asztalhoz közel állva, a beszélgetésben eddig részt nem vett, most egyszerre felkacagva. - Szabója, igen, szabója! Nézzétek meg csak az ujjait; a szúrásokat is megláthatjátok rajta.

Ha ezen fölfedezésnek szomorú következései nem valának előreláthatók: véghetlenül nevetségesnek volna nevezhető a jelenet, amelynek most a besenyői csapszékben tanúi vagyunk. A bámulás, melyet a bírótól kezdve az utolsóig minden jelenlévőnek arcain észreveszünk, midőn az oly hatalmasnak vélt férfiú egyszerre valódi minőségében áll előttök; az általános kacagás, mely e meglepetést követi, a kacagók közt Ollósi, ki eleinte dühösen, s midőn haragja csak még nagyobb nevetést okoz, el nem ismert művészként, megvetéssel tekint körül - mindez együttvéve a legmulattatóbb vígjátéki jelenetet képezé.

- Hát ezért köszöni neked nagy része vezéreinknek, hogy ruháin keresztet viselhet? - mondá gúnyolva a keresztes - természetes, mint szabó te varrtad fel.

Új, még hangosabb kacagás követé e tréfát.

- De tudjátok-e - szólt ismét az előbbi -, hogy e szabó mégis szemtelen teremtés. Ollóhős létére így szólni a bíróval s velünk többiekkel!

- Igazság - mormogott a tömeg; s minden arc kifejezése mutatá, hogy a dolgok komolyabb fordulatot vesznek.

- Lakolni fog érte! - mondá a bíró, összevonva szemöldeit - ne legyek besenyői bíró, ha nem akasztatom fel itt a korcsma elébe cégérnek.

- Fel kell akasztani csak azért is, mert bolondnak tartott! - mondának többen. S ismét számos kezek nyúltak Ollósi ködmöne után. Meggyőződve, hogy csak bátorság által menekedhetik meg, a szabó most visszataszítá megtámadóit. - Vigyázzatok! - kiáltott méltósággal - aki hozzám nyúl, ki csak egy hajam szálát bántja, lakolni fog.

Egyesek hátráltak e szavakra, de a többség előtt a tekintély, melyben Bakács híve eleinte állott, meg vala rontva, s ellenszegülése csak nevetést okozott.

- Hej, be mérges szabó ez! - kacagott a keresztes - jó lesz megkötözni.

- Kötözzétek meg! - parancsolá a bíró. S rövid küzdés után Ollósi kezei kötelekkel szoríttattak össze.

- Legalább nem szúrhat - csúfolá a keresztes.

- Jó, hogy olló nem került kezébe - kacagott egy másik -, a kardhoz, mely oldalán függött, nem szokott: de ha saját fegyveréhez foghatott volna, mindnyájunknak kiszúrta volna szemét.

- Fel kell akasztani! - ordított a tömeg. S két markos legény Ollósit ködmönénél fogva már az ajtó felé kezdé húzni, midőn Klári közbelépve, a bírótól engedelmet nyert, hogy vele egypár szót válthasson.

- Nem bánom - mondá a bíró, fejét méltósággal hajtogatva -, csakhogy beszélgetésed rövid legyen. Kimondtuk ítéletünket: neki függnie kell.

- Igen, de előbb mégis jó volna - mondá a halvány férfi -, ha őt kissé útitársai felől kérdeznők. A kovács itt van, fogóját azonnal megmelegítheti.

- Bízzák kendtek ezt reám - szólt Klári borzadva, midőn körülnézett, s észrevevé a kegyetlen mosolyt, mellyel e tanács sokak által fogadtatott -, megmondja ő ezt nekem. - S Klári a szerencsétlenhez közeledve, hogy a körülállók ne érthessék, németül szólítá meg őt:

- Hol vannak útitársaid?

A megszólított ráfüggeszté meredt szemeit, s nem válaszolt. Arcának kifejezéséből, melyet a halálos félelem majdnem ismerhetlenné tett, látni lehetett, hogy nem érté a kérdést.

- Szerencsétlen! - mondá Klári - talán megmenthetlek, de...

Alig hallá e szavakat Ollósi, midőn térdre borult. - Az istenért, ments meg! hisz te vagy az, ki vérem után szomjúhozál. De miért? az istenért, mivel bántottalak meg? kívánj tőlem, amit akarsz, parancsolj velem; élted végéig szolgád leszek, csak neked dolgozom; csak életemet mentsd meg! én nem kívánok mást.

Klári nem vala kegyetlen. Ha tettének e következményét előreláthatja, ő talán másképp cselekszik. De akkor elragadtatva szenvedélyei által, az egy gondolaton kívül, hogy Frusina nyomába akadhat, minden egyéb eltűnt lelke előtt. - Most mondhatlan sajnálkozással nézett az előtte térdelőre, ki kötözött karjait hozzá emelve, tőle kéré életét.

- Megmentelek, ha tőlem függ, megmentelek; de mondd meg, hol vannak útitársaid?

A lovagias szabó dicsőségére mondhatjuk, hogy ő még e végveszély pillanataiban is mindenekelőtt útitársainak biztosságára gondolt. Midőn azonban eszébe jutott, miként tőlük még éjszaka vált el, s így Bebek Katalin s Frusina eddig annyira haladtak, hogy könnyen utolértetni nem fognak, elmondá azt, mit tudott.

- Barátaim! - mondá Klári, most a bírákhoz fordulva - szóltam ez emberrel, s minthogy csakugyan az sül ki szavaiból, hogy Telegdi leányával csak véletlenül az úton találkozott, s miután minden tartózkodás nélkül tudtomra adta, hogy útitársai Temesvár felé sietnek: jobb volna talán, ha őt szabadon bocsátanátok.

- Hazugság! - volt az egyetlen válasz, melyet Klári e szavakra egyszerre több felől nyert.

- Nem hiszem, hogy hazudna - mondá Klári -, ha találkozása a Telegdiekkel nem lett volna véletlen, miért ne követné őket Temesvárra? mit keresne itt Besenyőn, az egészen ellenkező úton?

- Az igaz lehet - mondá a bíró -, de becsületre kell őkelmét tanítani; tudja meg, miként szóljon ezentúl egy bíróval.

- És azt meri mondani, hogy Báthori nem veszett el a csatában?! - kiáltott a keresztes.

- S szabó létére csak úgy szól velünk, mintha püspök vagy ország zászlósa volna - mondának mások.

- Fel kell akasztani! - kiáltott a tömeg, s Ollósit ismét megragadták.

- De gondoljátok meg kendtek - szólt mindig melegebben Klári -, mit fog mondani a bíbornok őeminenciája?

- Majd bizony egy haszontalan szabó miatt - szólt megvetéssel a bíró -, csak ki vele, hadd tanuljon becsületet.

- Igen, de Ollósi uram nem közönséges szabó - esdeklett Klári -, őeminenciájának nincs hívebb embere.

- Bánja is őeminenciája, ha egy szabóval több vagy kevesebb van a világon; csak fel kell akasztani, magamra vállalom a feleletet.

Klári mindég inkább esengett. András szintén közbeszólt, s magasztalá Ollósi befolyását s a barátságot, mellyel Bakács iránta viseltetik; de a népben feltámadt vérszomja. Klári s követője több felől már azt hallák: nem volna-e jobb, ha a két idegen szintén a szabó mellé akasztatnék fel, miután egyetértenek vele?

Az egész tömeg, Ollósit magával ragadva, az utcára tolongott, lajtorja hozatott, a korcsma előtt álló nagy hárs egyik ágába szeg veretett, s a halvány férfi borzasztó megelégedéssel a hóhér szerepét magára vállalva, már a szegen áthúzta kötelét, s másik végén hurkot kötve, azt Ollósi nyakára igazítá, midőn az utca végén nagy lovas csapatot vettek észre, melynek látása a tömeg figyelmét egy pillanatra Ollósiról elvoná. - A nagy vörös kereszttel ékesített fehér dandárból, mely e csapatot megelőzé, mindenki észrevevé, hogy keresztesek közelítenek, s a nép örömrivalgásokkal fogadá győzelmes barátait.

Ollósi maga alig vevé észre, mi történik körülötte, miután Klári közbenjárásának sikere nem volt, helyzetének reménytelensége lelkét borzadással tölté el. Amerre fordult, a halál ijesztő képével találkozott. Minden szem vérszomjasan függött rajta; száz ajak zúgott halált fejére; s érzékei elzsibbadva ez iszonyú gondolat terhe alatt, végre tehetetlenségbe süllyedtek. Arcát halotti halványság fogta el: tagjai remegtek, s hóhérjára kellett támaszkodnia, hogy le ne essék, minden, mi vele történik, csak egy iszonyú álom gyanánt tűnt már fel lelke előtt.

- Mit míveltek itt, keresztyén híveim? - mondá a lovas csapat vezére, kiben Klári azonnal a híres Lőrincet ismeré meg, midőn a korcsmához érve megállott, s a nagy gyülekezetet látá.

- Ma vettük felséges György vezérnek parancsát - válaszolt a bíró, ki a többiekkel együtt süvegét levéve, a legnagyobb alázatosságban állott a hatalmas pap előtt -, s azonnal teljesíteni akartuk.

- S ki azon szerencsétlen? - mondá Lőrinc, szemeit Ollósira függesztve, kit azonban előbb ritkábban látott, semhogy őt most megismerné. - Öltözete nem olyan, hogy benne ellenséget gyanítottam volna.

- Mégis az - mondá a bíró -, ez az ember kém. Telegdi háznépét ő segíté megszökésében; s velem is illetlenül bánt, ki e faluban mint bíró felséges György vezér képét viselem.

- Bocsásson meg Isten bűneinek - mondá Lőrinc -, s ti teljesítsétek nehéz kötelességteket. A vér, mely e szerencsétlen időben ontatik, azok fejére fog szállni, kik százados kegyetlenségök által e harcot okozták!

- Ennek nem fogjuk ontani vérét - mondá a bíró -, csak felakasztjuk, s mindössze az egész emberért nem nagy kár. Nem valami nemes vagy főúr, csak szabó.

Lőrinc minden keresztes vezérek között a legkegyetlenebbnek tartatott; s bizonyos tekintetben méltán, amennyiben az, ki, mint ő, minden tetteit elveknek rendeli alá, természetes érzékenységének ritkábban enged, s így jötte Kláriban, Ollósi megmentésére nézve, kevés reményt gerjesztett. - Midőn azonban most Lőrincet közelről látá, érezé a hölgy, hogy előtte nem azon vérengző férfi áll, minőnek a ceglédi plébánost festé a hír, s még egyszer meg akará kísérteni a szerencsétlen szabó megmentését.

- Tisztelendő uram - mondá előrelépve -, a szerencsétlen, kit e nép bosszújának feláldozni akar, csakugyan szabó, de a bíbornok őeminenciájának udvari szabója, Ollósi, ki, nem tudom, mi járatban utazván, urától egy nagypecsétű útlevéllel láttatott el.

- Igaz-e ez? - kérdé Lőrinc bámulva.

- Semmi kétség - válaszolt a bíró -, itt van a levél. De minthogy csak szabó...

Lőrinc leszállott lováról, s kezébe vevé az útlevelet. Szemeit majd az irományra, majd Ollósira függesztve, egy ideig mély gondolatokba merült. - És nem tudjátok-e - mondá egyszerre a bíróhoz fordulva komolyan -, hogy vezérünk szigorú parancsa szerint Bakács híveit bántani nem szabad?

A bíró néhány mentséget rebegett, melyek közül a legfőbb az vala, hogy a rab csak szabó lévén, s mint Telegdi családja elszöktetője vádoltatván, felakasztása nagyfontosságú dolognak nem tartatott.

Lőrinc alig hallgatott e mentségekre, hanem Ollósit azonnal szabadon bocsáttatni parancsolá.

Az utóbbi, midőn kezei feloldattak, s a kötél nyakáról levétetett, első pillanatban nem tudá, mi történik vele. Midőn lassanként eszméletét visszanyeré, s Lőrinc biztató szavaiból megérté, hogy veszélyen kívül van, térdre borult, s mint a gyermek, sírva mondott hálát megmentő­jének.

- Adj hálát Istennek - mondá Lőrinc -, s adjatok hálát valamennyien, hogy elég jókor jövék e tett elhárítására, melynél nagyobb szerencsétlenség hadunkat nem érhette volna. S most jer velem - tevé hozzá, Ollósihoz fordulva -, azonnal szólnunk kell.

S ezzel Lőrinc, Ollósit magával vezetve, a házba ment, s a szabóval a csapláros szobájába zárkózott.

Szükségtelen említenünk a bámulást, mellyel mindezt a körülállók nézték. - A bíró szótlanul tekintett körül; a sovány férfiú sopánkodva tekerte össze kötelét; maga Klári nem foghatá meg, Lőrincnek Ollósival mi titkos beszéde lehet. Lőrinc eljárása azonban, a dolgok akkori állását tekintve, könnyen magyarázható.

Dózsa s a keresztesek első pillanattól úgy léptek föl, mintha minden tetteik a király s a bíbornok helybenhagyásával történnének. Ezért emeltetett ki körleveleikben mindég a király iránti hívségök; ezért tűzetett ki törekvéseik végcéljának az: hogy egész Magyarország egyházi hatósága egy püspöknek vettessék alája, ezért kíméltettek meg Bakács s a király javai a parasztseregek által, melyek más jószágokon pusztítva vonultak át. - Mindemellett azonban, a bíbornok ellenségeit kivéve, kevesen valának, kik e látszó jelek által magukat megcsalatnák; s a keresztes táborban is Dózsa s Lőrinc, valahányszor seregeiket a király s Bakács titkos pártolásával biztatták, már kevés hitelre találtak. - Ily viszonyok között találkozott Lőrinc Ollósival. A bíbornok nagypecsétű levelét meglátva, azonnal eszébe jutott, mennyire nevelheti a Bakácsról terjesztett álhírek hitelét az, ha Ollósit mint a bíbornok küldöttjét mutatja be a népnek.

S a szabó, kivel Lőrinc, mihelyt magát vele magányosan látá, e föltételt tudatá, a szerep elvállalására ugyan nem nyilatkozott hajlandónak, de miután hallá, hogy csak közte vagy az akasztófa között választhat, nem sokáig vonakodott.

Midőn egy negyedóra múlva Lőrinc a korcsmából ismét a nép közé kilépett, Ollósi mint őeminenciája Tamás bíbornoknak György vezérhez s a keresztesekhez küldött követe mutattatott be a bámuló sokaságnak.

Az örömrivalgások, melyekkel a Lőrinccel jött keresztesek e hírt fogadák, s melyekben a falu lakosai, mihelyt első meglepetésük megszűnt, szintoly lelkesen részt vevének, mint azon lármában, mellyel Ollósi halála kívántatott; a porig alázott bíró mentegetései, a levett süvegek s mély bókok, melyekkel az egész tömeg előtte állott, a rendkívüli tisztelet, mellyel maga Lőrinc a nép jelenlétében Ollósi iránt viseltetett: a szegény szabóra csaknem megtébolyító hatással voltak. - Álom-e ez vagy valóság? - gondolta magában, midőn lóra ülve, Lőrinc jobb oldalán a korcsmától távozott, s az éljenző sokaságon, mely őket egy ideig követé, körültekintett. - Csakugyan fel akartak-e akasztani, vagy csakugyan Bakács követe vagyok? - Ollósi ily gondolatokba merülve hagyá el e helyet, hol egy rövid fél óra alatt a nép áldozatából egyszerre legfőbb tisztelete tárgyául emelkedett.

A nép sokáig bámészkodott a távozók után. - Ha már akasztást nem láthatott, legalább a hatalmas bíbornok követét látta, s félig megelégedve tért vissza a csapszékhez.