24

Zápolya tábora mintegy nyolc mérföldnyire állott Temesvár fölött. A vajda, ígérete szerint, másnap Lugosig akart előnyomulni seregeivel, s a szükséges készületek megtételére Perényi Ferenc s az öreg Ártándi Tamás ajánlkoztak, kik ez ürügy alatt Pált legalább eddig kísérheték.

Alkonyatig Pál Lugoson e leghívebb barátai társaságában maradt. Midőn sötétedni kezdett, András tanácsára nagy vörös kereszttel ékesített parasztruhába öltözött, s rövid búcsú után lóra ülve, új követőjével Temesvár felé nyargalt.

A visszamaradottak szorult kebellel néztek sokáig utána. Miután a lovasok alakja a sötét erdőség között eltűnt, s a távozó dobogás rég nem vala hallható többé: az öreg Tamás, föleszmélve gondolataiból, egyszerre megragadta Perényi kezét, s görcsösen megszorítá azt. - Ezt nem látjuk többé - szólt mély, reszkető hangon.

- Dehogynem - vigasztalá Perényi -, új babérokkal koszorúzva fogjuk meglátni, mint mindég, valahányszor pár napra távozott.

- Babérral, meglehet - sóhajtá az előbbi -, de e babér fiam szemfödele lesz, s a zöld ággal, mely homlokát köríteni fogja, éltem végreményét fogják eltemetni.

Perényi felelni akart, de visszatartott könnyei elfojták a vigasztaló szót, s egy meleg kézszorítás vala minden, miben részvéte nyilatkozott.

Szomorúan tértek vissza Lugosra.

Pál azalatt társával vágtatva haladott Temesvár felé. Az út, mely Lugost s általa Erdélynek egy részét Temesvárral összeköté, a túlsó parton emelkedő halmokon rengeteg erdőségen vezetett keresztül. Krassónak és Temesnek sík tájait a Béga s Temes kiöntései sok helyt állandó mocsárrá változtaták, s így e távolabb vonalt kellett választani, mely csak tizenkét öl szélességű, mindenütt zöld pázsittal takart irtásból állott. Sok helyütt a kivágott fák tuskói elrohadtan, vagy új hajtásokkal takarva, még most is kiállottak, s így az ösvény, melyen Pál társával haladott, korunk fogalmai szerint országútnak nevét nem érdemlené; de az akkor létező közlekedés fenntartására elég kényelmesnek tartatott, s lovasainknak semmi akadályt sem gördített elébe.

Sietniök kellett. Lugos Temesvártól ez úton jó hat mérföldnyi távolságra fekszik. Már alkonyodott, mikor elindultak, s Pál még ez éjjel akart Klárival találkozni. Vágtatva s száguldva mentek tovább jó másfél óráig, anélkül hogy egy szót váltottak volna egymással.

- Nemzetes uram - kiáltá egyszerre András -, jó volna talán, ha a lovak kissé kinyugodnának.

- Igazságod van - válaszolt Pál, kinek, mély gondolatokba levén elmerülve, eddig még eszébe sem jutott, hogy a nemes erdélyi mén, melyen ült, elfáradhat, s ki most lépve kezdett fölmenni a dombon, hova éppen értek. - Mennyire lehetünk még Temesvártól?

- Fele útjánál jóval tovább vagyunk - válaszolt amaz -, életemben sohasem mentem így. De ló is ez, melyet a nemzetes úr kölcsönadott.

- Meghiszem, Bánfiék nevelték - szólt Pál, s azon megelégedéssel, melyet fiatal lovas, kinek paripája érdeme szerint magasztaltatik, érezni szokott, kezdé elsorolni lovainak tulajdonságait. - András egy ideig nagy érdekkel folytatá e beszélgetést. De éppen midőn Pál ménjének délceg járását újra dicsérni kezdé, rögtön félbeszakítá eddigi beszédét. - Lesz ám öröm a táborban - szólt érzékenyen -, ha Klári megtudja, hogy a nemzetes úrfi eljött.

- Gondolod?

- Gondolom-e? - folytatá András melegen. - Volt-e valaha asszonyi teremtés, ki úgy szeretett, mint Klári? Szinte félek a pillanattól, midőn neki megmondom. A bajt megszokta szegény. Kóborlásaink közben oly helyzeteken mentünk keresztül, melyekben még a parasztleány is elájult volna; ő legföllebb, ha kissé elhalványodott, azt is csak eleinte, később mindég halavány volt, mint a liliomszál. De ha most egyszerre elébe lépek, s mondom: itt vagyok, és Ártándi úrfi is itt van, és az úrfi a legszörnyűbb veszedelemnek teszi ki magát, csak hogy a lányasszonyt lássa, s ez átkozott táborból elvigye magával; meg hogy az úrfi rászedte Zápolyát és a többi vezéreket, mintha csak azért jönne, hogy Báthorinak levelet hozzon, pedig azt rám is bízhatta volna, s csupa ürügy az egész, mert Pál úrfi csak a lányasszonyt keresi, és a kevély Telegdi Frusina is meghalt. Lássa a nemzetes úr, ha mindezt Klárinak úgy elmondom, bizony megszakad szíve örömében.

- A levélről, melyet Báthorinak viszek - szólt rövid gondolkodás után Pál -, ne mondj semmit.

- S miért nem? - kérdé a másik bámulva.

- Ha Klári annyira szeret, mint mondod - válaszolt Pál -, talán szerfölött megijedne azon veszélyen, melynek magamat kiteszem.

- Dehogy ijedne meg - szólt András -, sőt úgy fogja elintézni a dolgot, hogy még csak veszély se legyen, mint a nemzetes úrnak már a táborban megmondtam; ez a világon a legkönnyebb dolog.

- Gondolod? - kérdé Pál érdekkel.

- Hogyne gondolnám? Temesvár s a keresztesek között számos összeköttetés volt már akkor is, mikor a tábort elhagytam. A polgárok, sőt a vársereg egy része sem ért egyet Báthori őnagyságával. Sokan vannak, kik, ha életük s vagyonuk biztosíttatik, Dózsát seregestől szívesen befogadnák, s levelek, sőt éjszakánként hírnökök jártak ide s tova, kik velünk e szándékot tudatták. Most még inkább szorult a temesváriak kapcája, s e titkos közlekedés még élénkebb lehet. S ha különben volna is, higgye el a nemzetes úr, pénzért akármennyit találna seregeink között, kik a levelet szívesen Báthori kezébe szolgáltatnák, habár Dózsának s az összes seregeknek el kellene veszni miatta. Ocsmány nép az a paraszt. Mikor a Bégát a Temesbe akarták átvezetni - mert csak így foglalhatni el a várost biztosan -, hány találkozott az alávaló teremtések közül, kik egypár aranyért a töltéseket éjjel átfúrták, pedig György vezér eleget akasztatott fel e gazságért.135 Mit használt; ha aranyat lát e pórnép, mindenre kész. S hát még hol csak levélhordásról van szó?! Magamra merném vállalni az egész dolgot.

- Jerünk - mondta Pál, s megszorítva lovát, ismét vágtatva kezdett haladni.

Egyike volt a legszebb nyári éjszakáknak. Fenn az égen tündöklő fényben ragyogtak a csillagok; a pázsiton az éji harmat milliónyi cseppjei csillogtak, s a hold, mely töltéséhez közel csak most emelkedett az erdő fölött, elönté sugarait a sötét lombozaton. Egyes helyeken, hol az erdő szélesebbre volt kivágva, az egész táj világosnak látszott; máshol csak egyes ezüst sugárok találák útjokat a sűrű lombon keresztül, s itt egyes fénypontok látszottak a földön, nyugtalan lidércekként ide s tova bolyongva, táncolva s eltűnve, amint gyönge szellő a fák sudarait megingatá. Pál minderre nem ügyelt. Itt-ott a tölgyek egyes ágai messze kinyúltak a nyílásra, mintha egy óriás, roppant kezét kinyújtva, őt fel akarná tartani futásában; majd a Béga partjain vezetett át útja, s a csendes folyónak tüköre, melyen a hold s a csillagok tündököltek, bájolón tűnt fel, gyermek boldog álmaként lejtve át az éji vidéken, oly csendesen, oly ragyogón. Néha felijesztett szarvasok s dámvadak rohantak át lovasaink előtt, a fák sudarain a fölébredt madarak ide s tova szállongtak, s a közel nádasokból a gém s a vízi szárnyasok panaszos szava hallatszott; Pál alig vette észre mindezt; nem jelen helyzete, a jövő foglalá el lelkét.

- Álljon meg a nemzetes úr - kiálta most András -, mindjárt a táborban volnánk; tovább ez úton nem mehetünk.

Pál megállott. - András az út jobbik oldalán látszó gyalogösvényen az erdőbe mélyedett. - Pál közelről követé vezetőjét.

Lépve haladtak majdnem egy óranegyedig a sűrűség között. Ezután Pál magas tölgyektől körülvett szűk erdő-mezőn látá magát, melynek egyik oldalán romok látszottak.

- Várjon a nemzetes úr itt - monda András -, én elmegyek Kláriért. E vadászház egykor a temesi grófé volt. Elég csinos a maga idejében, s ha nappal volna, megláthatnók; de feldúlták, s miután mindent, minek értéke volt, kiraboltak, nem hihető, hogy a keresztesek közül valaki ide vetődjék. A keresztes, mint a sáska, csak egyszer jár, tudja, hogy ahol már megfordult, ott másodszor semmit sem találhat.

Pál leszállott lováról, s András kérdé: ne segítsen-e lekantározni?

- Bízd azt rám - mondá a lovag -, én és lovam rég megszoktuk egymásnak szolgálatát; jobban esik szegénynek, ha ura viseli gondját.

András, miután még egyszer szívére köté, hogy e helyről ne távozzék, s valahogy lovát se szalassza el: megígéré, hogy legföllebb két óra alatt Klárival itt lesz, s az úton, melyen jöttek, távozott.

Pál, lovát kantáránál tartva, maga maradt. Egy ideig figyelmét a nemes állat foglalá el. Megereszté nyergét, körülvezeté, s miután meghűlt, levéve kantárát, hosszú féken fához köté. Maga keresett vizet. A vadászház feldúlásánál az ágaskút épen maradt, s rövid idő múlva Pál telt veder vizet állított lova elébe. - Miután ezen, akkoridőben lovag által aljasoknak nem tartott szolgálatokat elvégzé, s örült a gyönyörnek, mellyel a szomjas mén gyöngén nyerítve a vízveder felé fordult, Pál végre az illatos mezőn legelő állatot magára hagyva, jelen helyzetéről kezdett gondolkozni. Józanabb volt, hogysem annak veszélyességét át ne látná.

András becsületességén nem kétkedett. Azokból, miket ez emberrel a táborban szólt, átlátá, hogy őt, ha mindjárt meggyőződés vezette is a keresztesek zászlói alá, most csak Klári iránti szeretete tartja vissza. András - mint maga mondá - rég megunta a kószálást és hadakozásokat, visszavágyódott nyugodt boltjába; ő Pált, kiben élete megmentőjét látta, bizonyosan nem árulja el a vérengző Dózsának. Erről Pál meg vala győződve. De mit fog Klári tenni? Szerelmén nem kétkedhetett: de nem kétkedhetett szenvedélyességén sem. - Ha megcsaltál, megölsz: de ne feledd, hogy nem magam fogok elveszni - ezek voltak a hölgy végszavai, midőn tőle elvált; s most e szavak újra eszébe jutottak Pálnak, s annyival nagyobb hatással voltak rá, mennyivel inkább érzé, hogy Klári iránt rosszul viselte magát.

- Szerencsére, a hölgy nem ismeri egész vétkemet - így vigasztalá magát. - András mondá, hogy szerelmemen sohasem kétkedett, s viszonyomban Frusinához csak családi össze­kötte­tések következését látá. - De ha András csalódik? - szólt rövid gondolkozás után magában - ha Klári büszkeségében sebének mélységét szolgája előtt nem akará feltárni, s éppen, mert halálosan sértve érezé magát, ennek bevallását akkorra halasztja, mikor a sértésért halálos bosszút állhat? - Pál előtt egy ideig e gondolat valószínűnek látszott. Azon éghajlatok alatt, hol a nap legforróbb sugárokat önt, a vész rontóbb hatalommal tör ki, s ő, ki Klári szerelmét ismeré, kételkedhetett-e, hogy azon esetre, ha a hölgy csalattatásáról meggyőződik, gyűlölése lángoló leend, szenvedélye határtalan, mindent feláldozó, mint egykor szerelme vala.

Ártándi bánni kezdé, hogy eljött.

Körültekintett. A hold szelíd sugárokat önte a tájra. Körös-körül százados tölgyek. A rét illatot lehelve terül el a sötét fák árnyéka alatt. Fenn az ágak között néha gyenge fuvalmak lejtenek át, a közelgő koránynak első fohászai, melyek alatt a lomb időről időre megcsörren, de lenn a sűrűségtől megőrzött mezőn a fűszál sem ingadozik, csak a tücskök egyhangú éneke zeng fel a virágzó lóhere s vadborsó között. Néma csend mindenfelől s szelíd nyugalomnak képe, kivéve, hol a vadászház sötét falai arra intenek, hogy emberi szenvedélyek e magányos helyet sem kímélék meg küzdelmeikben.

- Mi csendes e táj - mondta Ártándi magában -, csendes, mint a sír. S ki tudja, nem leend-e azzá? - Lelkét szomorú sejdítések tölték el. Visszagondolt múltjára. A sors csaknem csudála­tosan pártolá eddig lépteit, s most egy kockára veté mindenét, nem volt-e ez vigyázatlanság? Vannak emberek, kik éltük legfontosabb pillanataiban egyes érzemények vagy általános szenvedélyesség által ragadtatják el magukat. Bizonyos irányban rohanva, melytől sem tanács, sem eszöknek jobb belátása által nem hagyják magokat visszatartóztatni, cselekvésök nem annyira szabad akarat, mint benső, majdnem ellenállhatlan szükségnek következése. De vannak mások, kiket nem érzemény, de éppen az ronta meg, hogy magukat kizárólag az ész kormányának engedve által, önokoskodásaik fonalából szőtték a hálót, melyből nem lehet többé szabadulniuk; kik büszkeségükben nézeteik helyességén nem kétkedve, elnyomva érzelmeik benső szózatát, következésről következésre haladnak tovább, míg végre csalódásukat észreveszik s ezzel együtt azt is, hogy a követett irány megváltoztatása már nem áll hatalmukban. Mint az érzemény, úgy a tiszta ész emberének vannak elragadtatás-pillanatai, s Pál át kezdé látni, hogy mostani összes eljárása e pillanatok egyikének volt következménye.

Találkozása Andrással Klári emlékét újra föleleveníté szívében. Megfosztva Frusinától, kit halottnak gondolt, újra vonzalmat érzett a bájló polgárlány iránt. Még hiúsága sem engedé, hogy az iránt, ki őt annyira szereté s szerelmének annyit áldozott, érzéketlen maradjon. De Pál ildomosabb volt, semhogy magát az érzemény által elragadtassa. A gondolat, hogy e hölgyet szerencsétlenné tette, bánattal tölté el lelkét: érzé, hogy hibázott, kíváná, hogy e hibát jóvá­tehesse: s mert Frusina nem vala többé, s mert Klári nemes lelkületében bízott, lehetségesnek gondolá azt. De mindez nem bírta volna őt arra, hogy elhagyott kedvesét ennyi veszélyekkel fölkeresse, ha helyzetét átgondolva, saját biztonságára nem gondolja szükségesnek, hogy Klárival szóljon. Csak ha Klárit szerelme változatlanságáról meggyőzheté, csak azon esetre remélhette, hogy a viszony, melyben e leányhoz állott, titokban maradhat. De mily ürügy alatt keresheti fel Klárit? Hol és miképp találkozzék vele? Éppen e gondolatokkal foglalkozott, midőn Perényitől megérté a viszonyt, melyben Báthori s Zápolya egymással állanak, s mely az utóbbit Temesvár megszabadításától visszatartá. Pál találékony eszével azonnal átlátá mindazt, mi a dolgok ezen helyzetében öncéljának kivitelére kedvező. Ha Zápolya levelének kézhez szolgáltatását magára vállalja, fölkeresheti Klárit. Szerető leányt arról meggyőzni, hogy e veszélyes küldöttséget csak azért vállalta magára, hogy vele találkozzék, nem sok fáradságába kerülhet. Klári, ha kedvese szerelméről ily fényes tanúság által újra meggyőződik, nemcsak hallgatni fog, sőt neki arra, hogy a levelet veszély nélkül Báthori kezébe juttassa, segédkezet nyújtand. S midőn Pál ezt teszi, tulajdonképpen ismét csak szerelmes kalandját folytatja, s mily szolgálatot tesz hazájának?! Temesvár megszabadítását neki fogják tulajdonítani: tette a legnemesebb honfiúi feláldozás színében tűnik fel az egész világ előtt. Zápolya és Báthori egyaránt lekötelezetteivé válnak. Mennyi előnyök jövő előmenetelére! - Pál áthatva e gondolatoktól, Andráshoz sietett, s miután ennek szavaiból Klári szerelméről s terve kivihetőségéről meggyőződött, nem késett ajánlkozásával, még mielőtt annak veszélyes oldalait átgondolta volna. - Ha Pál nem kizárólag eszére hallgat, s ha eljárásában szívétől is tanácsot kér: ez, mely még nem vala végképp megromolva, ellentmondott volna szándékának. Még egyszer megcsalni azt, kit már szerencsétlenné tett, személyes előmenetelének eszközéül alázni a legszentebb érzeményt, ez olyannyira aljas tett vala, hogy Pál nem egykönnyen határozhatta volna el magát elkövetésére. Ha önző számításai közben Klárira gondolt, e leánynak egész jelleme visszaijeszthette volna őt a merénytől. De lelkét nagyravágyó tervei tölték el; s csak most, csak az erdei magányban kezdé érezni, hogy óvatosabbnak kellett volna lennie. Ha András és Klári jöttét be nem várva azonnal lóra ül, s Zápolya táborába siet, Klári bosszúját elkerülheti; de nem kockáztatja-e ezáltal hírét? Ajánlata bámulatot gerjesztett; de ha most lép vissza, mielőtt annak végrehajtását megkísértette volna: nem fog-e ő, az eddig mindenki által tiszteletben tartatott mint szájhős méltán lenézetni társai által?

- Nyugodtan be kell várni végzetemet - szólt magában eltökélten -, vagy nem az-e éppen a szerencse legnagyobb adománya, hogy bátorságot ad? S ha túlbíztam kedvezésében, s ha vesznem kell: nincs miért panaszkodnom ellene. Rövid vala pályám, de fényes s körülvéve ellenektől; egyetlen, de dicső küzdelemben meghalni édesebb, mint kesergő barátok között.

Ily gondolatokkal foglalkozott, midőn léptek ébreszték föl. - Hol van, hol? - kiálta egy asszonyi hang; s néhány perc múlva Pál Klárit tartá karjai között.

A szenvedélyes öröm, mellyel a hölgy őt magához szorítá, azonnal eloszlatta aggodalmait. Szívében feltámadt a régi érzemény, s feledve mindent, egészen a jelen pillanat élvezetének engedé át lelkét. - Pál nem tartozott azon emberek sorába, kik egy lény szerelmében teljes megelégedést képesek találni; neki tágabb kör, fényesebb pályabér kellett annál, melyet a szerelem nyújthat; de pillanatokra ez ifjú szívet is elragadták érzeményei, s az ildomos nagyravágyó, ki mindennek következményeit felszámítva haladott pályáján, néha átengedé magát szenvedélyeinek. Kebléhez szorítá bájoló kedvesét, s a lángoló csók, melyet ajkaira nyomott, szavaknál jobban mondá, hogy a hölgy szeméből könnyeket facsart érzemény szívében visszhangra talált.

András, ki asszonyát idáig követte, a boldog párt magára hagyva távozott, s csak a hajnal ragyogó csillaga vala tanúja azon gyönyörnek, melyet emberi szó nem képes leírni.

- Nem fogsz elhagyni többé, nemde? - kérdé Klári, fejét kedvese vállán pihentetve, ki mellette, a vadászház romjainak közelében, egy fa alatt helyet foglalt.

Pál nem felelt; de újra kebléhez szorítva kedvesét, lángoló csókot nyomott a hölgynek ajkaira. - Ó, te nem fogsz elhagyni többé - mondá Klári, a gyönyör mámorában úszó szemeit a deli ifjúra függesztve -, hisz mindég mondám: lehetetlen, hogy csalfa légy. Csak én ismerem nemes lelkedet, csak én tudom, mennyire szerettél.

- Minek is tudja azt más? A szerelem önmagának elég. Fukarként elrejti kincseit az egész világ előtt; legfőbb boldogsága, hogy senki sem gyanítja gazdagságát. Minek ismerje a világ boldogságunkat? enyémnek tudlak, s nincs irigyekre szükségem, hogy e bizonyosság egész üdvét érezzem.

- Igazad van - szólt Klári, gyöngéd kézszorítását viszonozva. - S mégis vannak pillanatok, midőn e titkolódzás, melyre viszonyaink kényszerítenek, csaknem tűrhetetlennek látszik. El szeretném mondani mindenkinek s ki szeretném kiáltani a világba, hogy enszavamat hallva, magamat meggyőzhessem, hogy boldogságom nem puszta álom, melyet az első napsugár el fog széleszteni. Fukarként rejtem el kincseimet; de mint a fukar szívét, úgy lelkemet száz aggodalom tölti el. Ha látlak, ha velem vagy, boldognak érzem magamat; de alig távozol, s eszembe jut, nem rabolják-e el kincsemet? De legyen, amint kívánod - folytatá sóhajtva -, szerelmem ne legyen akadályul semmiben. Emelkedjél a legmagasabb polcra, légy nagy és dicső, míg szíved osztatlanul az enyém marad, a többivel nem gondolok.

- S kétkedhetel?

- Ó, nem, kedvesem! - mondá a leány, s véghetetlen érzemény szólt hangjából - nem fogok kétkedni soha többé. Voltak napok, midőn lelkemet e szörnyű gondolat gyötré. Borzadva gondolok vissza. De elmúltak, s nem fognak visszajönni többé. Hogy is kétkedhetném még! Van-e férfi, ki szerelmében azt volna képes tenni, mit te cselekedtél? Ide jössz, éltedet, sőt éltednél többet kockáztatsz... mert ha a kegyetlenek kezébe kerülsz, nem puszta halál várna reád... s miért? csak hogy láthass, hogy karjaid közé szoríts, hogy elmondhasd, hogy szíved nem változott. Ó, ennyi szerelmet én nem érdemeltem; megőrülök boldogságomban! - S a szegény, csalatott leány újra karjai közé szorítá kedvesét, s örömcseppek peregtek le arcain.

- Ó, vajha oly boldoggá tehetnélek, mint érdemlenéd! - mondá Pál, valóban meghatva, midőn a korány világa inkább elterjedvén, észrevevé a változást, melyet Klári arcain a bú okozott - de nem valál-e szerencsétlen szerelmem által? e nyájas arcokon, melyeket az ég arra teremtett, hogy rajtok örök mosoly üsse fel tanyáját, most búnak nyoma látszik; meghalványultál, kedves.

- S megsoványodtam, nemde? - kérdé Klári szomorúan. - Én nem vagyok többé szép. Ó, de te szeretni fogsz így is, nemde? - szólt, kedveséhez simulva, és sötét szemeit könyörögve hozzá emelve. - Szeress, s Klárid ismét a piros, mosolygó leány lesz, kit annyiszor hajnalodnak neveztél, s kinek a múlt napokban rózsái helyett csak harmata maradt.

- Te szép vagy, angyalom - válaszolt Pál, őt kebléhez vonva -, még szebb talán, mint valál; de arcaidon szenvedések nyomai látszanak: s a gondolat, hogy azokat én okoztam, fájdalommal tölti lelkemet.

- Ne szóljunk erről - mondá Klári -, a szerencsétlen, ki tőlem szívedet elrabolta...

Pál szólni akart; Klári félbeszakítá. - Nem szívedet, tudom, az az enyém maradt; de ki szerelmünk között válaszfalként emelkedett, nincs többé. Isten jól tudá, hogy nem élhetek szerelmed nélkül, s maga elvevé az akadályt; mit gondolunk a múlttal? a jövő szebb leend!... Atyám kiűzött házából, nincs támaszom, nincs hely a világon, hol magamat otthonosnak érezhetném; a tied vagyok egészen, osztatlanul. Szolgálód leszek, ha úgy kívánod, csak szeress. Vigy magaddal jószágaid egyikére; adj egy kis házat erdő közepében, mint ez itt, hol senki sem gyanítja létemet, s csak te ismerd az ösvényt, mely e magányba vezet; csak szeress, és én boldog vagyok, boldogabb, mint mikor irigyelve százaktól, az élet minden örömeit élvezém, s még nem ismertelek.

A szeretőket itt András szakítá félbe, ki megrakott kosárral feléjük közelített. - A hív ember arcain öröm ragyogott, midőn asszonyát oly boldogan látá, s a zöld pázsitra rakva az élelmeket, miknek egy kancsó szerémi bor nem megvetendő részét tevé, a szerencsés párnak jó étvágyat kívánt.

- Nem oly jó ugyan, mint Ártándi úrfi nagyúri asztaluknál megszokta - mondá mosolyogva, míg Klári az ételekkel kedvesét megkínálta -, a mi ifjasszonyunk is jobbízűen főz talán, s adja Isten, hogy főztéhez minél előbb visszakerüljek; de Lugostól idáig jó lovaglás, s fogadom, a vitéz úrnak jólesik, mit amúgy hamarjában a táborban összekaparítottam.

- S kend jóllakott már? - kérdé Pál jókedvűen, étvágya által legvilágosabban bebizonyítván, mennyire osztozik egyébiránt nézeteiben.

- Nem biz én - válaszolt amaz, sóvár tekintettel követve a falatozó ifjú mozdulatait -, idő is van még rá; majd ha jóllaktak, rám kerül a sor.

- Dehogy kerül! - mondá nevetve Pál - ülj le hozzánk, s fogj hozzá szaporán.

- Ha éppen nem lenne ellenökre, magam sem bánnám - szólt, kérdő tekintetét Klárira vetve, az előbbi.

- Ülj le, András - mondá nyájasan Klári -, hisz többször megosztottuk kenyerünket egymással.

- Meg biz azt, ha magunk voltunk - válaszolt András, ki már a falatozáshoz hozzáfogott -, de most, hogy a nemzetes úrfi is itt van...

- Mit úrfi - mondá Pál -, egy ruhában járunk, ha valami úrfias volna rajtam, azt Zápolya táborában hagytuk.

- Azt se bánom - szólt az előbbi, midőn a kulacsot felnyitva, Klárinak odanyújtá -, ha az emberre ily szerető vár, engem úgyse, magam is paraszttá válnék, pedig polgár szüléknek gyermeke vagyok, és soha életemben parasztos munkával nem vesződtem.

A reggeli nem sok ételből állott, de étvágy fűszerezé az egyszerű étkeket, s az ó szerémi bor, mely a csanádi püspök pincéjéből került a keresztesek táborába, a lehető legjobb kedvbe hozá a vendégeket. Legboldogabbnak Klári látszott. Érzelgős hölgyek, minőket századunkban találunk, nem képzelhetik a gyönyört, mellyel a szép polgárleány kedvesét oly jóízűen enni látta. Szívök választottjában ők halvány arcot, gyönge inakat, gyönge gyomrot, szóval a szenvedély s érzemény lángjaitól fölemésztett férfiromot kívánnak; Klári a legjobb falatokat kereste ki, s velük kínálta meg kedvesét, mondhatlan örömmel követve minden mozdulatát, mellyel az reggelijéhez látott.

Miután jóllaktak, s András a maradványokat a kulaccsal együtt a vadászház romjai között elrejté, Pál elmondá jöttének célját, vagy állítása szerint, ürügyét. - Mióta megtudám, hogy itt vagy - mondá érzékenyen -, leírhatatlan vágyat érzék utánad. A rövid sorok, melyekben tőled búcsút vevék, nem fejezheték ki érzelmeimet; látni akartalak, hogy változatlan szerelmemről meggyőzzelek, s ha szavaimnak nem hinnél, enmagamat adjam kezeid közé, hogy rajtam bosszút állhass. De ennek eszközlésére ürügy kellett. Magamra vállalám, hogy Zápolya levelét a temesi gróf kezébe juttatom, csak így menthettem meg András életét, csak így találkozhattam veled. Most becsületem kívánja, hogy szavamat beváltsam; ti, kik a táborban vagytok, legjobban fogtok segíthetni tanáccsal.

- Ne félj, be fogod válthatni szavadat - mondá Klári, kinek András Ártándi akaratának ellenére az egész viszonyt már elbeszélé.

- Bízd leveled rám, jövő éjjel én magam fogom azt Báthori kezébe adni.

Pál a lelkes leánynak ez ajánlatát természetesen nem akará elfogadni, s a szeretők között vita támadott. Pál azt, hogy a keresztesektől mindenfelől körülfogott városba juthat, maga sem tartá lehetségesnek; mondá ugyan, hogy a rábízott levelet önmaga akará Báthorinak átadni, de csak azért, mert a bámulás, melyet vakmerő szándéka nyilvánításával gerjesztett, hiúságának jólesék; az mindazáltal, hogy a veszélyes vállalat a kedves hölgy által vitessék véghez, nem volt szándékában. Nemcsak szerelem, még becsületérzése is visszatartóztatá őt a hölgy ajánlatának elfogadásától.

Klári elmonda mindent, hogy kedvese határozatát megváltoztassa.

A temesvári polgárok egy része, megunva a hosszú várvívást, a várost szívesen Dózsa kezére juttatta volna, s csak Báthori fenyegetései tartóztatták őt ettől vissza. A város - melyet a Hunyadi által épített s külön falakkal körülvett vártól jól meg kell különböztetni - csak széles vízárok s palizádok által volt körülvéve; s miután a rendes katonaság, mely a temesi gróf zászlói alatt e helyet védelmezte, csak a kapukat őrzé, s a többi szolgálatot a polgárokra bízá, természetes, ha a város s a tábor között a közlekedés soha egészen meg nem szűnt. Majd a városból jött ki valaki, Dózsát a polgárok között az iránta létező barátságos indulatról tudósító; majd a keresztes vezér küldött levelet a városba, mely által egyik vagy másik előkelő polgárnak tudtára adá, hogy azon esetre, ha a lakosok Báthorit nem fognák a hely átadására kényszeríteni, úgy bánik velök, mint a csanádiakkal. Még Klári is, hogy magának Frusináról biztosabb tudomást szerezzen, már kétszer benn volt a városban, s apjának egy kereskedő barátja által biztosan s minden bántalom nélkül ismét kibocsáttatott.

- Engem ne félts - mondta Klári, midőn mindezeket elbeszélve, Pált még mindég bizony­talanságban látá -, nincs oly pillanat, midőn azok közül, kik atyám házánál megfordultak, valaki őrt ne állana, s az a városba beereszt. Csak azt nem tudom, mi módon juthatok Báthori elébe?

Pál Zápolya gyűrűjét mutatá.

- Oly biztosan átadom leveledet, mintha teljes béke idejében élnénk - mondá Klári, a gyűrűt elragadva. -, András elmegy táborunkba, s előre kiszemléli a helyet, melyen éjjel átmehessek. Sajka a Béga innenső partján akármennyi hever. Átmegyek, mihelyt a nap lenyugszik, s a vezérek dorbézolni, a seregek aludni mennek. Maga Lőrinc, ki századmagával a többiek helyett is ügyel mindenre, a város ezen részén, melyet a Béga körülfoly, ritkán fordul meg. Ez oldalon nincs kapu, s így éjjeli kirohanástól itt nincs mit félnie. Akármennyi eleséget vittek ez úton a városba. Kár egy percig is aggódnod miattam.

- De nem vállalhatná-e az egész dolgot András magára? - kérdé Pál.

- Rá nézve a veszély nagyobb - válaszolt Klári. - Ha a városbeliek éjszaka férfit látnak közelíteni, s az éjjelek világosak, meglehet, valamelyik zajt üt, vagy ha felelettel visszajő, s Lőrinc kezébe esik, megvizsgálják, s ha a választ nála találják, felakasztják. Mindettől nincs mit félnem. Lőrinc teljes bizodalmát bírom. Ha visszajövet rajtakap, azt mondom neki, hogy mivel Temesváron éhség uralkodik, egy kosárka eleséget vittem ismerőseimnek, s legföllebb kissé megdorgál, más bajom nem lesz. Bízd rám az egészet, kedvesem - folytatá. - Lám, ha a nehéz feladatot, melyet magadra vállaltál, bevégzed, ez egy új lépés leend emelkedésedre, hadd boldogítson engem az öntudat, hogy segéded valék.

E végszavak oly könyörgő hangon mondattak, Klári oly kérőleg emelé szép szemeit kedveséhez, hogy ez, ha a dolog kivihetőségéről nem lett volna is annyira meggyőződve, alig állhatott volna ellen kívánatának. - Keblére szorítá a bájoló leányt, s mélyen meghatva szerelme által, csak azt mondhatá, hogy ezen nemes tettét sohasem fogja elfeledni. - Ne feledd el, Klári, hogy azon esetre, ha legkisebb bajod történnék - folytatá rövid szünet után -, a föld legboldogtalanabb emberévé tettél.

- Semmi boldogtalanság - válaszolt örömkönnyei között mosolyogva a leány. - Adná az ég, hogy valamint te éltedet tevéd láthatásomért kockára, én veszélyesebb dolgokat vihetnék végbe kedvedért. Menj te, András, most a táborba - mondá hívéhez, ki az egész jelenet alatt meghatva a szeretők mellett állott. - Szürkületkor a Béga partján meglátjuk egymást. Addig, nemde, együtt maradunk? - szólt szelíden kedveséhez simulva - nem küldesz el magadtól?

Lángoló csók, melyet remegő ajkaira nyomott, volt Pál egyedüli válasza: s míg András Temesvár felé folytatá útját: a boldog szeretők ismét magukra maradtak.

Óra folyt óra után. A bájló korányt tikkasztó dél váltá fel, s az est sugáraiban ismét hosszabbra nőttek az árnyak. A szeretők nem vevék észre az idő haladását. - Mennem kell - mondá végre Klári, midőn e végső sugárok is eltűntek, s a sötétedő erdőt a nyugodni szállott madarak csiripelése tölté el -, mielőtt a hajnal hasad, nálad vagyok ismét. Várj reám. Itt biztosan vagy.

Pál visszatartóztatá a távozót. - Maradj nálam - mondá -, mit nekem emelkedés s az emberek dicsérete?! Egy óra, melyet karjaid között töltök, fölér a világ babéraival. Holnap hajnalban visszamegyek Zápolyához, s megmondom, hogy levelét nem juttathattam Báthori kezéhez. Vesszen Temesvár, vesszen akármi inkább, semhogy te veszélynek tegyed ki magadat.

Pál komolyan szólt. Fellázadt érzékei e pillanatban háttérbe szorítának minden egyéb gondolatot. Csak szerelmét érzé, az ellenállhatlant, mely soha egész valóját ily hatalommal meg nem ragadta. Neki úgy látszott, mintha életének boldogsága ez egytől függne, mintha megelégedésére, ezenkívül egyébre nem lenne szüksége.

Klári arcain mondhatatlan öröm ragyogott, midőn szelíd erőszakkal kibontakozva lángoló öleléseiből, még egyszer mondá, hogy mennie kell. - Ó, ha tudnád, mi véghetetlenül boldoggá tettél! - szólt meghatva, és szemeiben könnyek ragyogtak. - Van-e hölgy a világon, ki így szerettetnék; s szerettetve lenni általad, ki oly magasan állsz fölöttem! Nem, Pálom, neked a dicső ösvényen nem szabad megállanod. Mit magadra vállaltál, véghez fogod vinni. Nevedet hálával említendi a haza; a legdicsőbb, az első leendesz társaid között, s én bámulva, de örömmel fogok föltekinteni magasságodra; nekem elég lesz az öntudat, hogy kit annyian magasztalnak, az engem szeret; én e tudatban boldog leszek. Hisz a nap, ha a láthatáron dél felé emelkedik, nem vet hideg sugárokat a földre, melytől látszólag távozott; ragyogóbban, de melegebben néz le reá. S így teendesz te, nemde, Pálom? hisz Klári is segített utadon.

A hölgy arcainak kifejezésében leírhatlan magasztaltság látszott; soha Pál ily szépnek kedvesét nem látta még. - Látva elhatározását, nem mondott többé ellent föltételének, s hallgatva kíséré őt a rét széléig, oda, hol az ösvény az erdőbe vezetett. - Itt Klári megállott, s Pált kéré, hogy térjen vissza.

- Megláthatna valaki - mondá nyájasan -, maradj te itt, s légy nyugodt irántam. Nem vagyok én úri kisasszony, kinek lovagra s pártolóra van szüksége: elmegyek én magam is, s ha kell, szembeszállok a veszéllyel ájulás nélkül. - S ezzel még egyszer megölelve kedvesét, távozni akart.

- Takaródzzál be jól ködmönödbe - mondá, midőn még egy ízben megállott, s kedveséhez fordult -, az éjek hűsek, sok hideglelés jár a vidéken - s ezzel sebes léptekkel az ösvényen tovább ment. Pál meghatva nézett utána. Végre a távozó eltűnt szemei előtt, s ő, a vadászház romjaihoz visszatérve, leült küszöbén, s átengedé magát gondolatainak.

Mélyen meg vala hatva. - Ennyi szerelem! S mit tett ő, hogy azt megérdemelje? Nem csalta-e meg e hölgyet, ki szívét tartalék nélkül nekiadta, ki életét neki áldozná? Nem csalja-e őt most e pillanatban? Nagyravágyó tervei vezették őt ide, s ő elámítá a leányt, hogy szerelemből jött, s ez hitt szavainak, mert nemesebb, hogysem szavain kételkednék; s most talán a legnagyobb veszélyeknek teszi ki magát, csakhogy hiúságának szolgáljon. - Mily aljasnak, mily megvetésre méltónak érzé Pál magát e gondolatoknál! - Hányszor akartam lábaihoz borulni e nap alatt - szólt magában -, hogy egész aljasságomat megvallva, bocsánatot kérjek. De tehettem-e ezt? Nem mindene-e szerelmem? S ha e meggyőződést, mely által őt oly boldognak láttam, tőle elveszem, ki enyhítheti bánatát? És miért tettem volna ezt? - így gondolkozott tovább; nem érzem-e, hogy szívem megváltozott? hogy mától fogva új életet kezdek, melynek fő célja e nemes teremtés boldogítása leend?... Csak most szeretek! csak most ismerem ez érzeményt. Előbb érzékeim által vonzódva érzém magamat e hölgy felé: most ismerni tanultam egész becsét, és semmi sem fog többé elválasztani tőle. Maga az ég vezérlé lépteimet, midőn ide jövék, hogy egész értékében becsülni tanuljam a kincset, mely számomra jutott. Frusina nem elégíthette volna ki vágyaimat soha. Egy angyal vala ő, leszállva a földre, hogy imádtassék, Klári földi teremtés, mint mi, többiek, teli vágyakkal s szenvedéllyel, de melyet a szerelem felmagasztalt, szeretni csak ily hölgyet lehet; boldoggá csak ilyennel válhatok. - S Ártándi Pál nemes terveket alkotott a jövőre nézve. - Klári csak szerelmet kíván: ő nevét, birtokát, mindenét meg fogja osztani vele. - Most nem teheti, de ha majd fölemelkedett, ha oly nevet s állást vívott ki magának, hogy azt, kivel létét megosztja, ha mindjárt polgárleány volna, e haza legfényesebb nőinek sorába állíthatja: akkor Klárit fel fogja emelni magához, s oly boldoggá teendi, mint soha asszony nem vala még. - S gondolatai ez úton visszatértek szokott ösvényükre, s ismét dicsőség, emelkedés s a bátor küzdelmek s a tekervényes út, melyen e célhoz juthat, foglalák el lelkét, míg a múlt álmatlan éj, a magány s az erdő egyhangú zúgása szemeire álmot hoztak.

Zekéjébe takarva, a magas fűbe ereszkedett, s éber álmait nemsokára azon édesebbek válták fel, melyeket az éji nyugalom hoz s melyeknek bájló képeit éberségünk átka, az emlékezet, nem zavarja többé. - Midőn gyönge érintésre fölébredett, már szürkülni kezdett. Mellette Klári állott; kis távolságra András, a nyergelt lovakat tartva.

Klári az ébredőnek Zápolya gyűrűjét s egy levelet ada kezébe. - Eljártam megbízásomban - mondá -, s mint látod, baj nélkül. A városba azon úton jutottam, mint előre mondám. Mihelyt a gyűrűt előmutattam, Báthorihoz eresztettek, s a gróf nem késett a felelettel.

- Hogy fogadta a levelet? - kérdé Pál érdekkel.

- Első pillanatban, úgy látszott, örült, de később, főképp a felelet írása közben... mert az egész idő alatt a szobában maradtam... haragosnak látszott. Azt is kérdé: hogy jutottam a levélhez? S akkor elmondtam, hogy életed veszélyeztetésével te hoztad. - Mennykő ember az az Ártándi! így szólt; mondd, hogy köszöntetem. - Képzelheted, mint dobogott szívem, midőn így dicsértetni hallottalak.

Pál megölelé kedvesét, és szenvedélyes köszönetet mondott lelkes segédének. - S most, kedvesem, mennem kell - mondá nem színlelt fájdalommal -, ha Isten úgy akarja, nemsokára meglátjuk egymást, s nem válunk el többé.

- Egy darabig még elkísérlek - szólt Klári -, Dózsának tudtára esett, hogy Zápolya Lugosra jött, s tegnap este parancsot adott ki, hogy egy csapat lovasság a lugosi útra menjen ki, s ha az ellenség közelednék, azonnal hírt adjon. András az erdőn át más ösvényt ismer, mely távolabb szintén a lugosi útra vezet, s miután lóháton úgysem igen mehettek, odáig még veled jövök.

- Jer hát velem, bátor kedvesem! - mondá Pál, midőn a lovakkal közeledő András a mondottakat ismétlé. - Adná az ég, hogy magammal vihetnélek a világ végéig!

András a lovakkal más ösvényen, nem azon, melyen jöttek, haladott az erdőbe. A szeretők karöltve követték őt, s rövid idő múlva az erdei mező s a feldúlt vadászlak hallgatva álltak a felkelő nap első sugáraiban. - A szerelem nem hagy nyomot maga után azon helyen, melyet legboldogítóbb örömei fölszentelének. Ó, ha nyomai minden szívben állandóbbak lehetnének!