27

Legtöbb emberre nem annyira maga a hatalom gyakorol hatást, mint az azt környező külső fény; s midőn a hatalomnak ellenei támadnak, kik azt sarkaiból kiforgatják, bukásának oka többnyire nem abban kereshető, mivel sokaknak érdekeit, hanem abban, mert sokaknak hiúságát sérté. Innen van, hogy a forradalmak vezetői, miután a hatalomnak birtokába jutottak, mindenekelőtt annak külső jeleit ragadják meg. Nemcsak lenni, hanem látszani is akarnak erőseknek; s a világ nagy színjátékában a rövid zaj után többnyire csak azon változást vesszük észre, hogy a régi szerepek új színészek által vállaltatnak fel; s a közönség, szokása szerint, nagyobb tapssal fogadja az először föllépőket.

Dózsa nem tartozott azon egyének közé, kik e részben kivételt képezhetnek. Háttérbe szorítva egész életén át olyanok által, kiknél magát jobbnak gondolá; reménytelen nagyravágyás kínjait hordva keblében; évekig nyögve a hadi fegyelem vaspálcája alatt; élvezetek után vágyódva, melyeket szegénysége miatt ki nem elégíthetett, érezve s emlékében tartva minden sértést, melyet megbosszulnia oly soká nem lehetett: Dózsának nem eszmék, nem azon lelkesítő gondolat adá kezébe a fegyvert, hogy a népnek szabadítója legyen: személyes sértéseknek emléke, saját szenvedéseinek megbosszulása, személyes gyűlölség kielégítése volt az, mi őt harcra ingerlé. Nem szabadságért - emelkedésért s azért küzdött ő, hogy a szolga ne ő legyen. Bámulhatjuk-e ekképp, ha a győzelem után magát a hatalom külső jeleivel környezé, melyek után egész életén át hasztalan sóvárgott? - György az ország leghatalmasabb embere vala; a királyon kívül nem ismert senkit felsőbbjének; miért ne utánozhatná azokat, kik előtte foglalták el e helyet? Eljött végre az ő napja is, miért ne ürítené ki a hatalom és élvezetek kelyhét utolsó cseppjéig?

Roppant sátort készíttetett magának, hasonlót ahhoz, melyet hadaiban Zápolya használt. Elöl magas rúdon a keresztesek fő zászlója emelkedik, melyet Bakács Rómából hozott; a sátor tetején széles lobogón saját címere díszlik, s a bemenetnél számos őrök járnak fel s alá. A sátor belseje függönyök által két részre osztva. Egyik rész előszoba gyanánt szolgál, hol szinte őrök állanak; a második sokkal nagyobb osztály György vezér által használtatik. Ezt nagyságánál fogva teremnek mondhatjuk; közepét hosszú asztal foglalja el, rajta ezüstkupák s billikomok, körüle rendetlenül, mint a felkelt vendégek odahagyák, székek állanak. A terem egyik oldalán fényes fegyverek halmaza, arannyal s ezüsttel kivert páncélok, sisakok, gyöngyös kardok, drágakövekkel kirakott pajzs s buzogányok s több széttépett zászlók hevernek minden rend nélkül. A másik oldalon egy nagy, bíborral borított karszék áll, egykor a csanádi püspök tulajdona, melyet most haditanács alkalmával vagy midőn valamely kézrekerült nemes fölött halálos ítéletet mond, Dózsa foglal el. A többi két oldalon pamlagokat s pohárszékeket látunk. A falakat különböző színű s szövetű kárpitok és szőnye­gek takarják, mint minden egyéb, mit e teremben látunk, maradványok a csanádi püspök s más feldúlt úri s nemes lakok zsákmányaiból. Itt találjuk Dózsát. - A székely vitéz arannyal szélesen hímzett bíbor köntösbe öltözött; derekát gyöngyökkel kirakott öv szorítja, s oldalán Zólyomi legszebb kardja függ. Nagy léptekkel jár fel s alá, s arcának vad kifejezésében a legnagyobb indulat látszik. A pamlagok egyikén Dózsa Gergely ül; szemei szomorú kifejezéssel követik bátyja mozdulatait, halvány arcain részvét s csaknem sajnálkozás látszik.

- Mind felakasztatom őket - szólt végre hosszabb hallgatás után kitörő indulattal György, midőn testvére előtt megállott, s tekintetét reá függeszté. - Pártütők valamennyien. Azt hiszik, Ulászlóval van dolguk. Majd meglátjuk, ki úr e táborban: én-e vagy ők?

- Ne engedd magad elragadtatni indulatod által, bátyám - mondta Gergely nyugtatólag -, máris elég elégedetlenség van ellenünk; mi történnék, ha ama szőnyegek mellett álló őrök hallanák az ily kitöréseket.

- Bánom is én! - kiáltott György még inkább felindulva - Dózsa György nem fél ily pulya teremtésektől: jöjjenek s szemökbe mondom, hogy árulók, valamennyien árulók; engem nem csalhatnak meg.

Gergely újra igyekezett bátyját megnyugtatni.

- Nem árulók-e - mondá emez, földhöz csapva az ezüstbillikomot, miután egyhuzamban kiüríté -, kik nekem azt merik tanácsolni, hogy a város ostromával hagyjak fel, kik nekem most merik tanácsolni ezt, most, midőn a tél nyakunkon van, s ha valamely város birtokába nem jövünk, vesznünk kell, most, miután hónapokig itt heverünk, s seregünk a hasztalan erőlködés között felényire olvadt? Azt akarják-e, hogy Dózsa György az egész ország előtt kudarcot valljon, hogy ügyetlen, gyáva vezérnek mondassék, s neve az egész székelységnek gyalázatára legyen? Nem érzed-e ezt te is? Egy vérből születtünk, téged is Dózsának hívnak, s világ csúfjává váljék e név, mely előtt most egy ország remeg?

- De mit tegyünk, ha a várost nem keríthetjük hatalmunkba? - válaszolá Gergely - Zápolya seregeivel Lugos mellett áll; az őrsereg, segédét várva, kétségen kívül még makacsabbul fogja magát védelmezni, s hadaink ereje és bátorsága csökkent; ha megtámadtatunk...

- Temesvár az enyém lesz - kiálta György még nagyobb indulatban, mint rendesen szokása volt, ha valamely tanács nézeteivel meg nem egyezett -, ha a világ minden hatalma ellenem támadna is, fenn fog lobogni zászlóm a várfalon. - Holnap - de nem! még ma ostromoltatok, s meglátjuk, nem függ-e holnap a büszke Báthori nemeseivel együtt a kapuk előtt?!

- S nem hallottad, hogy a seregeket nem lehet új ostromra vezetni? - mondá Gergely szomorúan. - A vezérek egyhangúlag mondák ezt. Ó, bátyám, az Istenre kérlek, gondolj biztos­ságodra. A kibékülés talán még lehetséges. Seregeink megfogytak, de ki belső fel­oszlásunkat nem ismeri, a harcnak kimenetelét még bizonytalannak gondolhatja, s Zápolya talán elfogadható föltételeket teend. Minek tovább folytatni ez irtózatos vérengzést, mely mellett a győzelem lehetetlen?

- Hát kimutatod végre fogad fehérét - mondá György gúnyosan -, Gergely öcsém a többiekkel egyetért, s az urakkal szerződni akar. Ha engem Zápolya kezébe adtok, a fegyvert lerakjátok, s térden állva bocsánatért rimánkodtok: a szepesi gróf talán megígéri, hogy nyomorult életeteket meg fogja hagyni. Takarodjál szemeim elől, alávaló! Állj ellenségeimhez; hisz úgysem vártam tőled egyebet. Nem egy anya szült bennünket.

Gergely ismeré bátyját. Az örökös ingerültség, melyben utolsó időben élt, hevítő italok s azon körülmény, hogy eddig fékezett indulatainak vezéri állásában szabad tért engedhetett, még inkább növelék szenvedélyességét, s csendesebb kedélyű testvére eddig nyugodtan tűré legvadabb kitöréseit; de ez aljas vádra a székely vér felforrt ereiben is. Lángoló arccal ugrott fel pamlagáról, s keze mintegy akaratlanul kardja markolatához nyúlt. - S ezt nekem mondod?! - szólt indulatában remegő hangon - nekem, ki érted annyit áldoztam?

Sohasem látta még György Gergelyt ily állapotban; a vad férfiú csaknem ijedten vonult vissza sértett testvére előtt. De mihelyt első fellobbanása elmúlt, Gergely mérséklé magát; arcain mondhatlan fájdalom kifejezése foglalá el a harag helyét, s szemei csaknem könyörülettel függtek bátyján. - Isten veled, György - mondá meghatva, s minden további szó nélkül az ajtó felé indult.

A legvadabb kebelben is rést talál a szeretet gyöngéd hatása. Ha igaz, mit mondanak, hogy senki sem száll sírjába, ki e földön legalább egy szívet ne talált volna, mely iránta melegebben érzett, s még Néro halála után is találkozott egy szolga, ki urának véres tetemeire virágokat hintett: még bizonyosabb az, hogy nem volt e világon soha senki, ki a szeretet boldogító érzeményét életében legalább egyszer, legalább egy ember iránt ne érezte volna. Ezen ember Györgyre nézve Gergely testvére vala. Megfosztva apjától csaknem gyermekkorában, György elhagyatva érzé magát a világon. Nem szeretve mostoháját, kit apja maga után hagyott, s kinek csak kénytelenségből engedelmeskedett; utálva a szolgai munkát, melyre magát, mint egy szegény székely család legidősebb fiúgyermeke, kényszerítve látá, az apai ház a fiúnak tűrhetetlenné vált. Vad, magába zárkózó volt már akkor, s a falu gyermekei félve vonultak vissza e pajtásuk előtt, ki, ha játékaik közé vegyült, a tréfából komoly verekedésre ment mindég által, s mint legerősebb, mindég győzve hagyá el a küzdhelyet. Ha munkáját bevégzé György, magányosan járt körül az erdőségben, mely Dálnokot környezé; s mihelyt kara izmosodott, s apja nehéz ívét felvonhatá: medvék és szarvasok vadászata volt csaknem egyedüli öröme.

Lelkét sötét gondolatok üldözték. Apja a székely nemzet jogait védelmezve a csatamezőn vérzett el. Sokszor hallá ezt. Mostohája éji estéken órákig beszélt e történetről. A falu templomában évenként isteni szolgálat tartatott azokért, kik apjával együtt estek el, s minél boldogtalanabbnak érzé magát árvaságában, annál hatalmasabb, annál határozottabb lőn keblében a meggyőződés, miként apjáért bosszút állni legfőbb feladata életének. Erről ábrándozott, midőn a vadak ellen apja ívével lesben állott; erre gondolt, midőn apja ekéjével kis földjét szántogatta; erről álmodott éjszakákon át, mintha apjának véres árnya fel s alá járna házában, s bosszúra hívná fel gyermekét; s György mindég vadabb, mindég zárkózottabb lőn mindenki előtt, minél inkább közelegni vélte a pillanatot, hol föltételét kiviheti, s minél többször tapasztalá, hogy ha szándékáról szólott, gyermekies előadására csak kétkedő, félig könyörületes mosoly volt az egyetlen válasz. Csak a kis Gergely vala az, ki előtt szívét kitárhatá. A nála hét vagy nyolc évvel fiatalabb gyermek nem kétkedett szavain, neki elmond­hatá véres föltételeit; ő vala az egyetlen, kinek társaságában magát jól érezte. Mihelyt kis öccse vele járhatott, magával vitte őt az erdőbe s mezőre, vele töltötte egész idejét, s büszkeségének, mely még egyéb táplálékot nem talált, mondhatlanul jólesett a gondolat, hogy testvérének pártfogója lehet.

Miután György felnőtt s fegyvert köthetett, elhagyá apai házát; bánat nélkül távozott. A hegy, mely fölött a napot annyiszor látta fölkelni, a rengeteg, hol annyi órákat töltött, s a zúgó patak, mely tanúja vala első játékainak, mind nem tartóztaták vissza a távozót: mostohájától örömmel, rokonitól s ismerőseitől könnyű szívvel hallá a végbúcsú szavait; csak akkor indult meg a vaskebel, midőn a Sajgóhoz érve, elválni készült tőle Gergely, ki őt eddig kíséré. Karjai közé szorítá testvérét, és szemeiből könnyek áradtak, mintha most egyszerre érzené az elválás minden keserveit. A testvérek ritkán találkoztak azóta; György napjai a határszélen csaták között folytak el; Gergely honn maradt, s ősi telkét mívelve, csak akkor fogott fegyvert, ha általános fölkelés hirdettetett, s az egész székelység lóra ült; de a viszony, mely köztük létezett, nem gyengült. György élte legszebb, sőt csaknem egyedüli nyájas emléke e testvéri szeretet vala. Miután meggyőződött, hogy gyermeksége föltételeit teljesítenie nem lehet, s azok, kiknek áldozatául esett el apja, hatalmasabbak, hogysem rajtok bosszút állhatna; midőn száz reményében csalatva, büszkeségében sértve, nem méltányoltatva eléggé vitéz tetteiért, lelkét az egész világ ellen keserűség tölté el: Gergely emléke volt azon fénypont, mely egy kis világot vetett sötét életére. Véres csatamezőn s ostrom között reá gondolt; zsákmánya legjobb részét számára tartá meg, s alig hirdettek fegyverszünetet, ő visszatért Dálnokra, hogy ismét találkozhassék öccsével. Hisz e nagy világon Gergelyen kívül úgy sincs senki, ki Györgyöt szeretné.

Gergely teljes mértékben viszonzá ez érzeményeket. Midőn a székelyföldre eljutott híre György hőstettének, s hogy megjutalmazás végett a király elébe hivatott: Gergely odahagyta házát, s Budára indult, hogy bátyja dicsőségének szemtanúja lehessen. Midőn a dolgok nem várt kifejlődése úgy hozta magával, hogy a keresztesek vezérének György választatott, Gergely megizené nejének, hogy ő is a keresztesek közé állott. A lázadás akarata ellen kezdetett meg; elkövetett mindent, hogy Györgyöt szerencsétlen föltételétől visszatartóztassa; előrelátá következményeit; tudta, hogy vesznie kell, ha bátyját követi, de vele maradt híven, tántoríthatlanul. Szíve jelölte ki a helyzetet, melyet a világon el kell foglalnia, s ő, előrelátva végzetét, nyugodtan elvárá azt.

Ez vala a viszony, mely a testvérek között létezett, s Gergelynek először jutott talán eszébe most, hogy az valaha megváltozhatik.

- Hová akarsz menni, öcsém? - mondá György a távozó után sietve s őt kezénél visszatartóztatva.

- Hadd távozzam - szólt emez -, s adja az ég, hogy oly embereket láss magad körül, kikhez több bizalmad lehet, mint hozzám.

- És hová akarsz menni? Az istenért, Gergely, mi jut eszedbe? - kérdé ismét az előbbi, még erősebben visszatartva öccse kezét.

- Ne aggódjál miattam.

- Gondold meg, Zápolya Lugosnál áll; az egész út innen Erdélyig teli ellenséggel, nem juthatsz Dálnokig, s a gyáva erdélyiek között ott sincs számodra biztosság.

- S mit keresnék én Dálnokon? - mondá Gergely, kit, midőn születése helyének nevét hallá említeni, mondhatlan fájdalom fogott el. - Nem enyém többé a ház, hol szüleim laktak. Dózsa Gergelynek nincs tűzhelye, hol fáradt fejét lehajthatná.

- Öcsém - szólt György meghatva -, hogy beszélhetsz ilyeneket? Vissza fogunk térni Dálnok­ra, s nem mint szegény székelyek, mint mikor távozánk, de dicsőséggel, nagyúri módon.

- Ne szóljunk erről, bátyám - jegyzé meg szomorúan Gergely -, csak Dálnokról ne szóljunk, szívem nem bírja meg ez emlékeket. Ó, ha láttad volna házamat, mikor azt elhagyám! Nagyobbik fiam, ha szánték, már az eke mellett járt, s a legelőn a marhára vigyázott; a kisebbik a Gyertyán oldalán s a faluban futkározott körül, s nem győzték eléggé dicsérni eszét. Minap a favágókkal egész a Csijáros csúcsára ment fel. A nap, udvarunkról nézve, e hegy mögött nyugszik le, s a pajkos fiú látni akarta szép nyoszolyáját, melyről nagyanyja mesélt. Nőm csecsemőt ringata karjai között. Midőn a háztól elindultam, a Sajgóig kísért el, s a gyermek utánam nyújtá kezét, s összecsapta, mintha kérne, és mosolygott... angyal nem mosolyoghat szebben... s szemem könnybe lábadt, mert az öröm nem fért meg szívemben. És most, házam feldúlva, nőm s gyermekeim, mint földönfutók, kóborolva a világon; és az átkozott Dózsa Gergely gyermekeit ki meri felfogadni házában! A Sajgó partjain fognak ülni, hol őket elhagyám, bú és nyomor miatt halvány arcokkal, s a koldus család könnyeit a patak hideg habjai nyelik el; ki gondol bánatával?!

Gergely szemei könnybe lábadtak; György mélyen meghatva szorítá kezét. - Ne gondolj ilyesekre - mondá remegő hangon, melyből megindulása vala észrevehető -, ki bántaná gyermekeidet?

- Nem vagyok-e felségsértő? - kérdé keserűen a másik - s ennek büntetése nem terjed-e ki ártatlan gyermekeimre?

- Jaj annak, ki gyermekeidnek csak egy hajaszálát merné bántani - kiáltott György indulattal -, ne félj, a Dózsa név nem olyan, hogy sérteni merészlené valaki azt, ki e nevet viseli. Családodat nem bántja senki. Fiaidra dicsőség vár. Az Ujlakiak, Zápolyák, az egész világ jószágait nekik adom, főispánokat, grófokat csinálunk belőlük, csak maradj nálam, ne hagyj el, öcsém! Hisz hova is mehetnél? legföllebb Törökországban találnál menedéket, s csak nem hagyod el bátyádat, hogy pogányok között töltsd éltedet.

Gergely hallgatott.

- Lám, Gergely, tudod, miként szeretlek - folytatá az előbbi -, első gyermekséged óta én neveltelek fel, és te egy meggondolatlan szó miatt el akarod hagyni testvéredet. Heves vagyok, indulatos, vadállat; szidj össze, verj meg, de ne hagyj el: mit tegyek nélküled. Hisz ígérted, hogy velem maradsz, bármint forduljon sorsunk.

- S én beváltottam volna szavamat - mondá Gergely szomorúan. - Tudod, csak kedvedért vettem részt e hadban, melynek előre látám következéseit. Nekem úgy látszott, hogy szükséged van rám, s feláldoztam mindent, hogy nehéz napjaidban segéded vagy legalább vigasztalód legyek. Mit keressek még tovább körödben? Gyanúd mutatja, hogy sohasem szerettél, másképp nem támadhatott volna kebledben oly gondolat.

- Nem szerettelek! és hát kit szerettem e világon, ha téged nem? - kérdé György szenvedéllyel - vagy fenevad vagyok-e, ki senkit nem tud szeretni? Nem voltál-e táborunkban az első énutánam? nem engedelmeskedik-e szavaidnak az egész sereg?

- Ó, bárcsak egyszer követted volna tanácsomat!

- Azért neheztelsz, mert tanácsaidat nem követték? - folytatá az előbbi. - Ez is másképp lesz. Mindenben nézeted szerint fogok eljárni. Mondjanak bármit a többiek. Mi nekem Lőrinc? Te testvérem vagy, és a te szavad után indulok. Nemde, Gergely, így nálam maradsz?

György egész magaviselete annyi bánatra, annyi szeretetre mutatott, hogy Gergely nem állhatott ellen kéréseinek. Mielőtt azonban felelhetett, egy őr rohant a szobába, és hírül hozá, hogy éppen Márton barát csapatának egy részével tért vissza a táborba, s hogy nemeseket hoz magával, kiket a lugosi úton fogott el.

- Menj a pokolba! - kiáltá György türelmetlenül, bosszankodva az idegen közbejöttén, midőn észrevette a hatást, melyet kéréseivel Gergelyre tett - mi közöm ehhez?

- Csak kérdeni akartam: ne hozzuk-e a rabokat ide nagyságodhoz? - válaszolt az őr ijedten.

- Mondd, hogy akasszák fel! - kiálta György még indulatosabban - lódulj!

- Így követed tanácsaimat? - mondá Gergely, midőn e parancsot hallá, panaszló tekintetet vetve bátyjára.

- Azt akarod, hogy ne akasztassam fel? - kiáltott György, midőn öccse arcain a változást észrevevé. - Jól van, élni fognak. - S ezzel az őr után sietett, s a már távozót visszahívá. - A rabokat ne bántsa senki, érted-e? - szólt a legnagyobb indulattal. - Életeddel állasz jót értük. Jaj annak, ki csak egy hajszálukat bántja. Menj! siess! vezettesd hozzám őket. Gergely nem akarja, hogy bántalmuk legyen.

Míg az őr bámulva távozott, György ismét Gergelyhez fordult. - Lám, ezeknek is te mentéd meg életüket. Ha leghalálosabb ellenségeim lennének, sem fogja senki bántani. Kegyelmet fogsz árasztani magad körül, mint a jó angyal; csak egy szavadba kerül, s én nem leszek többé vérengző. De nem hagysz el, ugye, öcsém?

Gergely mélyen meg volt hatva; érezé a hasznot, melyet a táborban maradásával hasonló pillanatokban tehet, s hallgatva nyújtá jobbját bátyjának.

- Megelégszel velem, nemde? - mondá emez örömragyogó arcokkal - ne félj, mától fogva új élet kezdődik táborunkban. Mondjanak akármit, én többé máshol, mint becsületes ütközetben, nem bántok senkit.

- Ó, tedd azt, bátyám! - mondá Gergely, megszorítva testvére kezét - saját dicsőséged kívánja tőled, s az ég meg fog áldani.

- Megbocsátasz badar, esztelen beszédeimért, melyekről isten úgyse, szívem mit sem tudott, s nálam maradsz, nemde? Jer karjaim közé.

S a testvérek egymás karjai közé borultak. Ki Dózsa Györgyöt e pillanatban látta volna, ajkain a szeretet meleg szavával, megindulás könnyével szemében, lehetetlennek gondolta volna mindazt, mit a hír e férfi kegyetlenségeiről beszélt. Mint mikor a vihar kettéhasítja a felleget, s a sötét tömegek között néha egy-egy darab kék eget látunk, melyen át meleg napsugár ragyog le reánk: úgy tűnnek fel az emberi kebelben a szenvedély és bűn fátyola alatt is nemesebb érzelmek; s a legnagyobb gonosztevőnek is vannak pillanatai, midőn természetének jobb része áttör a szennyes borítékon, mellyel azt az élet eltakarta. Dózsa tetteitől a jobb ember borzadva fordul el, de e pillanatban csak a szeretet meleg érzésivel áthatva, könnytelt szemekkel szorítá keblére testvérét.

E meghatás pillanatait ugyanazon őr szakítá félbe, kit Dózsa előbb elküldött. - Jöjjön nagysád - szólt ez ijedten -, a nép a rabokat szét akarja tépni. Midőn mondám, hogy senki ne bántsa, magam is alig menekülhettem meg. Nem akarnak engedelmeskedni.

- Nem akarnak engedelmeskedni - kiálta Dózsa -, mikor én parancsolok? Magadon kívül vagy, fickó?

- Nem biz én! Nem hallja nagysád a zúgást? Azt mondják, hogy nekik senki sem parancsol, s nem azért fogtak fegyvert, hogy előbbi uraik helyett még szigorúbbat emeljenek nyakukra. Ha el nem futok, halál fia volnék. Vért akarnak, vért.

- Azt megkaphatják - szólt Dózsa, s arca ismét közönséges vad kifejezését vette fel, midőn a falhoz támasztott nehéz bárdját fölemelé. - Ne félj semmitől - mondá Gergelyhez fordulva -, teljesíteni fogom ígéretemet. A raboknak nem lesz bántódásuk. A lázadóknak vér kell? Megsokallják, úgy fogom teljesíteni kívánatukat.

Dózsa e szavak után az ajtó felé indult, midőn ezen Ollósi rohant a sátorba. - Az istenért, jöjjön nagyságod hamar! - mondá a szabó, kivel most mint a bíbornok követével sokkal magasabb méltóságban, de mivel szokott kenőcseit nélkülözé, ősz hajakkal és kevésbé választékos öltözetben újra találkozunk - Bebek Katalin és Telegdi kisasszony került a nép kezei közé, s meg akarják ölni.

- Mindenható Isten! - kiálta Gergely.

- Ne félj semmit - mondá György -, itt én parancsolok.

- A nép iszonyúan felbőszült - folytatá Ollósi, miközben arcai a legnagyobb rémülést fejezték ki -, így nem láttam még soha. Lőrinc is közöttük van, és...

- Lőrinc! - kiálta György, ki e vezértársa befolyását rég nehezen tűré, s e pillanatban megemlékezett, hogy az ő akarata ellenére Telegdi István is e pap által áldoztatott fel - majd meglátjuk, ki itt az úr: ő-e vagy én? Ő gyilkoltatta meg apját, de lányának egy hajszálát sem bántja, ha százszor ceglédi plebános és táborunk főpapja volna is. - S e szavakkal Dózsa, fölemelve bárdját, társaival a sátor elébe sietett.

Dózsának vasakarata egész szilárdságára vala szüksége, hogy a látmány, mely itt várt reá, föltételétől el ne tántorítsa.

Midőn Márton rabjaival a táborhoz közelített, a lovascsapat, mely Frusinát s nénjét kísérte, azonnal nagyobb tömeg által vétetett körül. Részint puszta kíváncsiság, részint a hír, hogy a rabok Telegdi családjához tartoznak, csalta oda a sokaságot, s egyes szavak, melyek az általános zajból kihallatszottak, eléggé mutatták, hogy a nép gyűlölsége Telegdi István ellen az iszonyú bosszú által még nem elégíttetett ki. Frusina s Bebek Katalin borzadva hallák a fenyegetéseket, melyeket főképp a tömeg közé vegyült asszonyok mondtak ellenük; de ámbár kísérőik száma mindég növekedett, a rend eddig még nem zavartatott meg, s a fegyveres csapat, melytől magukat körülvéve láták, akadály nélkül haladt a fővezér sátora felé. A nép maga előtt látá martalékait, s mint midőn a végső vonaglásban fekvő dámvad fölött sasok gyülekeznek, nyugodtan várta a pillanatot, melyben azok hatalmába adatnak.

Dózsának váratlan parancsa, mellyel az őr a közelgők elébe sietett, csakhamar a legvadabb zajjá változtatá a látszó nyugalmat.

- Mit mondasz? - György azt parancsolá, hogy a foglyokat szabadon bocsássuk? - kérdé Márton, megállítva lovát. - Hazudsz! vagy megrészegedtél?

Az őr elmondá Dózsa szavait.

- Telegdi leányát bocsássuk szabadon? a vérengző zsarnok, a nép legnagyobb ellenségének leányát - kiálta az előbbi -, hogy e viperafaj tovább sarjadzzék köztünk, s ez átkozott teremtés emlőin egy egész sereg új zsarnokot neveljen a népnek? György talán csak nem bódult meg!

- Hazudsz, hazudsz! - kiálták egyszerre több felől. - Üssétek le. - S néhányan a tömeg közül az őrt ruháinál megragadták.

Az őr újra ismétlé a mondottakat, s hogy midőn a fővezértől e paranccsal elküldetett, Gergely is a sátorban volt.

- Gergely! - kiáltá Márton. - Mi nekem Dózsa Gergely; ő nem fővezér, s jaj neki, ha a népet igazságos bosszújában gátolni akarná.

- Csak Dózsa György vezérünk! hozzá megyünk! - kiáltott néhány hang.

- Ha György egyszer azt mondta, hogy a foglyokat szabadon bocsássuk: Isten engem, megteszi - mondá egy a tömeg közül -, már csak azért is.

- Nem teszi biz a! - válaszoltak többen indulattal.

- De bizony megteszi - ismétlé az előbbi. - A vas lágyabb, mint a feje; legalább, ha tűzbe jön, meglágyul, ő még inkább megkeményedik.

- Hát ne vezessük oda, s üssük agyon itt - kiáltá éles hangon valaki. S alig mondattak ki e szavak, midőn azok a tömeg egy része által iszonyú zajjal ismételtettek. - Üssétek agyon! tépjétek szét! - hangzott mindenfelől; s Bebek Katalin, ki szemeit az ég felé emelve, már végső pillanatát várá, hihetőképp nem csalatkozék vala, ha Lőrinc közbejötte az őrjöngőket egy pillanatra vissza nem tartja szándékukban.

Lőrinc, mint tudjuk, Orbán kíséretében jött: még távol vala a lárma színhelyétől, midőn a szinte oda sietőktől megtudá a zaj okát. Lehetetlen leírni az érzeményt, mely Orbán lelkét e pillanatban eltölté. Félig magánkívül rohant a tömeg közé; Lőrinc alig követheté lépteit.

- Mit jelent e lárma? - kiáltá erős hangon, melyre a sokaság helyt engedve, elhallgatott.

Márton röviden elmondá a zaj okát.

- S nem vezéretek-e Dózsa György? ki az, ki parancsainak ellentállani merészlene? - mondá Lőrinc.

A körülötte állók hallgattak, de távolabbról mindég több ellenkező szózat hallatszott. - Telegdi leányát nem bocsátjuk szabadon. Nem engedelmeskedünk. Nekünk vér kell, vér. Üssétek agyon! Le az urakkal s minden ivadékaikkal! - S a zaj mindég erősebb lőn, mindég több fenyegető kar emelé bárdját.

Lőrinc szavai azonban nem maradtak egészen sikeretlenül. Márton elöljárója ily világos parancsának nem mert ellentállani, s így azon fegyveresekkel, kikkel az asszonyokat ide kíséré, a foglyok felé nyomuló tömeget visszatartóztatá.

Egyesek a sokaság között, kik előtt a ceglédi pap különös tiszteletben állott, szintén elkövettek mindent, hogy a felbőszülteket lecsillapítsák, s Orbán, a körülállók egyikének baltáját kezéből kiragadva, Frusina lova mellé állott, elhatározva, hogyha kedvesét nem mentheti meg, legalább oldalánál fog meghalni.

A védelmezők erős kört képeztek a hölgyek körül, melyen megtámadói eddig keresztül nem törhettek. De a sokaság mindég növekedett, a zaj és tolongás mindég nagyobbodott, s Lőrinc látá, hogy e tömeget lecsillapítani s a hölgyeket Dózsa parancsa szerint szabadon bocsátani teljesen lehetetlen.

- Vezessük a rabokat György vezérhez - mondá végre, miután nagynehezen szóhoz jutott -, talán az őr félreérté parancsát; ő maga határozza el: mi történjék e szerencsétlenekkel.

- Igen! vezessük György vezérhez! A vezérhez vezessük! - ordított a sokaság, s az egész tömeg tolongva Dózsa sátora felé vonult, melyből ez, Gergelytől és Ollósitól követve, éppen akkor lépett ki.

Mihelyt a tömeg Dózsát meglátá, csend lőn. A tekintély, melyben a vezér seregei előtt állott, elnémítá a legbátrabbakat is. Márton és azok, kik vele a foglyokat ide kísérték, leszálltak lovaikról, s miután a hölgyeket szintén leszállásra inték, velük Dózsához közelítének. A nép nagy félkört képezve állá körül e fő csoportozatot. Közötte első sorban, fejszére támaszkodva, Orbán, ki Lőrinc tanácsa szerint, szó nélkül, de azon elhatározással követé a történteket, hogy ha Frusina megszabadítása nem sikerül, meg fogja bosszulni halálát. Néhány lépésnyire tőle Klárit látjuk. Hallgat ő is, de halvány arcán a kétségbeesés kifejezése látszik, míg András, kinek karjára támaszkodik, halk vigasztalásokat súg fülébe.

Mindenfelől csend; a felbőszült sereg s vezére hallgatva állanak egymás átellenében, elhatározva mindenik, nem engedni, bármi történjék.

- Mit jelent e zaj? - kérdezé végre György, átható tekintetét a tömegre szegezve. - Tudni akarom, kik e rendetlenség kezdői.

A tömeg hallgatott.

- Hát nem felel senki? - mondá Dózsa, midőn szemét diadalmi büszkeséggel jártatá körül a sokaságon, mely őt remegő tiszteletben környezé. - Mondom, tudni akarom a rendetlenség kezdőit; jaj annak, ki táboromban ilyenre vetemedett.

Rövid hallgatás után Márton lépett előre, kit mint a rabok kíséretében jött csapatnak vezérét, a felelés tiszte illetett. - Nagyságos uram - mondá -, miután parancsod szerint seregemmel a lugosi úton oly helyet kerestem ki, hol Zápolya seregeit, ha azok a keresztesek győzhetetlen táborát megtámadni merészlenék, bevárhassam, s míg innen segéd küldetik, feltartóz­tat­hassam: egyszerre Szaleresi Klári, kit valamennyien ismerünk, jön hozzám, s tudtomra adja, hogy Telegdi leánya s vele egy más vén banya, ki szintén családjához tartozik, egy közel fekvő vadászházban lappang.

Minden szem Klárira fordult.

- Ej, de derék leány ez a Klári - mormogtak sokan. - Ki kéne tekerni a nyakát - súgták szomszédaik fülébe egyesek -, ily fiatal, s máris szívtelen. Boszorkány lesz belőle.

Klári maga görcsösen szorítá András kezeit. - Én vagyok gyilkosa! - sóhajtott.

- Talán Isten megsegít még - vigasztalá András.

- Amint mondám - folytatá Márton -, ott ültünk, s falatoztunk, midőn Klári e fontos hírrel hozzánk jön; máskor talán nem hittem volna szavainak, de miután Telegdi egykori íródiákja... nem tudom, hogy’ hívják az ördögadtát... csak éppen akkor ment el tőlem, s tudtam, hogy e fickó Telegdi leányával szökött meg Budáról, azonnal talpon voltam, s legényeim egy részével a vadászház felé indultam.

Orbán lelkét e szavakra kétségbeesés tölté el. - Nem volt-e az egész szerencsétlenségnek egyik fő oka ő maga? Szeme Frusina szemrehányó tekintetével találkozott.

- Még kenyerünket s szalonnánkat is otthagytuk - folytatá, a hallgatók látszó helyben­hagyásától kísértetve, az előbbi. - Ha a nép falatairól van szó, mi nem falatozunk. Odasiettünk a vadászházhoz. Ellenállás nélkül megfogtuk az egész társaságot, s idehoztuk a táborba, hogy fölöttük te, nagyságos vezérünk, mondd ki ítéletedet.

- S nem hallottátok-e testőröm által, kit előtökbe küldék, hogy a foglyok szabadon bocsátását parancsolám? - mondá Dózsa, csillogó szemeit körüljártatva a tömegen.

Nem lehet leírni e szavak hatását. Harag és meglepetés, a legvadabb indulatok minden nemei valának kifejezve a körülállók arcain; de Dózsa szava s tekintete, melytől e sokaság hónapokig remegni tanult, visszatartóztatá még az indulatok kitörését.

- Nem hittünk őrödnek - mondá erős hangon Márton -, miként is hinnénk mi, hogy tisztelt vezérünk a nép legnagyobb ellene rokonait szabadon fogja bocsátani. Telegdi Istvánon Isten és emberek átka fekszik, most e népet nemcsak földi javaitól, hanem még azon mennyei kincsektől is meg akarta fosztani, melyeket az egyház neki szánt; Telegdi István gyermekét Dózsa György miért védené a nép méltó bosszúja ellen? Őröd hazudott.

Dózsa arcain különös kifejezés vala észrevehető. Megvető gúny, mellyel e mentséget végighallgatá, s iszonyú elhatározottság volt kifejezve ez arcokon. Márton maga, ámbár talán a legmerészebb az egész táborban, zavarodtan lesüté szemeit vezére előtt. - Nem hittetek őrömnek - mondá ez -, jól van; halljátok tehát magamtól. Oszoljatok szét azonnal, s hogy senki ne merészelje bántani a hölgyeket, akár a táborban maradnak, akár másvalahová akarnak menni.

A sokaság egy ideig bizonytalanul habozott. Kik a vezérhez közelebb álltak, megszokott engedelmességből vissza kezdének vonulni; a távolabbiak megtarták helyeiket. Halk morgás, gyönge ingadozás volt észrevehető a tömegben, mint az erdő sűrűjében, midőn fölötte a közelgő fergeteget megelőző fuvalmak lejtenek át. - Az nem lehet - mondá most hátulról egy hang. - Nem, nem lehet - ismétlék többen. - A vezér ellenségeinket nem bocsáthatja szabadon - kiáltának egyesek. - Nem oszlunk szét! nem vagyunk szolgái senkinek! - S mindég közelebb s közelebb vonult a lárma. Minden egyes a sokaságban találá bátorságát. Végre a fergeteg kitört egész hatalmában, s Dózsa, midőn körültekintve, még a legközelebb állók között is nyílt ellenszegülést látott: érzeni kezdé a tömegek fölött gyakorolt hatalomnak természetét, mely ellenállhatlan, de csak addig, míg ellentmondásra nem talál, s melyet a leggyöngébb, néha ismeretlen ellenség is semmivé tehet, ki rajta először kételkedni mert.

De Dózsa nem volt azon egyének közül, kik ily viszonyok között engedni szoktak. Nem egy előre kiszámított terv, nem a körülmények ildomos megfontolása volt az, mi őt arra bírá, hogy a nép kívánatainak ellentálljon. Ha Gergelyt nem sérti meg, s a hölgyek nem azon pillanatban hozatnak a táborba, midőn lelkét csak az foglalá el: hogyan béküljön ki testvérével? ha nem ígéri, hogy a hatalmába került foglyokat, bárkik legyenek, szabadon fogja bocsátani; reájok hihetőleg más sors vár. Adott szava után azonban Dózsa lekötelezve érzé magát, s még elhatározottabban ragaszkodott föltételéhez, midőn megtudá, hogy a foglyok Telegdi István rokonai, kinek akarata ellen történt meggyilkoltatását Lőrincnek s Mártonnak még mindég nem bocsáthatá meg. - Meglátjuk, ki az úr e táborban: a pap-e vagy én? - mondá Gergelyhez, midőn vele a sátorból kiment. - Telegdi István emberségesen viselte magát irányomban; csak pár nyájas szóval tartozom neki: de ne idvezüljek, ha gyermekét csak egy ujjal is bántja valaki.

Mint a felbőszült tömeget, úgy Dózsát is indulat vezérlé. A népet vérszomj s erejének érzete, a vezért azon meggyőződés lelkesíté, hogy ha most enged, hatalmáról lemondva, szolgája leend a népnek, mely fölött eddig úr vala; s ki a mindég növekedő zaj között szemeit Dózsára függeszté, meggyőződhetett, hogy ez óriás küzdelemben, hol egyrészről ezerek, másfelől egy ember áll: ez utóbbi engedni nem fog. A vad elhatározottság, melyet arcai kifejeztek, eléggé mutatá, hogy benne egy azon férfiak közül áll előttünk, kiket felindult tömegek meg­dönthetnek, de nem mozdíthatnak ki helyükből; s Lőrinc talán először életében, bámuló tisztelettel nézett a férfiúra, kiben most hasonlójára ismert. Mint a sajka, melyet a fergeteg által felkorbácsolt hullámok szédelgő magasságra emelnek, mielőtt azt a mélységbe rántják: úgy Dózsának, mint látszott, e vészre vala szüksége, hogy lelkülete egész vad nagyszerűségében tűnjék föl.

De bármi nagy legyen azon hatalom, melyet egyes lelkierő a legbárdolatlanabb tömeg fölött gyakorol; fellázadt indulatoknak soká nem állhat az ellen; és a zaj mindég vadabb és fenyegetőbb lőn.

- Mit nekünk a vezér parancsolata? Azért vertük le az urakat, hogy e székelynek engedelmeskedjünk? Mi emeltük vezérünkké: tegyük le s válasszunk mást helyébe. - Ily szózatok hallatszottak az általános lárma között.

- Rimájának akarja választani e leányt, azért védelmezi annyira - kiáltának mások. - A vén megigézte; dobjátok vízbe; üssétek agyon a boszorkányokat.

A tömeg fölemelt dorongokkal s fejszékkel tódult a foglyok felé. A körülötte álló őrök alig szoríthatták vissza a támadókat. Orbán fölemelt fejszével állott Frusina előtt.

- Vissza, pártütők! - kiálta Dózsa, midőn bárdját fölemelve, a rabok és a nép közé veté magát. - Halál fia, ki csak egy lépéssel közelít. A keresztnek igaz hívei jöjjenek mellém.

A támadók megdöbbenve hátráltak. Egy rész a tömegen áttörve, Dózsához sietett, s vezérének védelmére emelé fegyvereit; a nagyobb szám az első meglepetés után, újra és mindég fenyegetőbben ismétlé követeléseit. Lőrinc elkövetett mindent, hogy lecsillapítsa e vészt, de máskor oly hatalmas szava nyom nélkül hangzott most el a sokaság fölött, mely, ha keblében valamely érzemény rejlik, mint Kapisztrán példája mutatja, ha a szónok idegen nyelven mondja is el beszédét, lelkesedésre fakad, s egy Demosthenesnek ellentáll, ha szónoklatában nem saját érzelmeinek igazolását találja. Vészek között a szó messze hat, de csak azon irányban, melyben azt a vihar magával viszi, ellene nem.

- Ne hallgassatok a papra, csalni akar. Püspökséget ígértek neki. Árulók valamennyien - kiálták több oldalról. Főképp az asszonyok látszának kérlelhetetleneknek. A keresztes had alatt, melyben férjeiket követve részt vevének, senki sem szenvedett többet, mint ők. Az uralkodó betegségekben sok gyermek halt meg, s e szerencsétlen anyák itt e tábor közelében temették el kisdedeiket. Kevesen voltak e nők közül, kik a múltra visszatekintve, feledhetlen sértésekre ne találtak volna. Ők bosszút akartak állani: hogyan engedheték kiragadni martalékukat? Úgy látszott nekik, az ég maga adá hatalmukba ez úri hölgyeket, hogy éreztessék velük, mit és mennyit szenvedhet egy női kebel. Ezekhez fordult Ollósi, ki az egész jelenet alatt Dózsa közelében állva, miután Lőrinc szavai semmi hatást nem gyakoroltak, most először akarta megkísérteni hatalmát, mellyel mint Bakács követének, bírnia kellett volna.

Dózsa s a többi vezérek ismerték Ollósi állását, minthogy azonban érdekük úgy kívánta, hogy a nép azon hiedelemben tartassék, mintha Bakács a keresztesek eljárását helyeselné, sőt követe által azoknak vezérletében is részt venne: a fővezér után nem volt senki a táborban, ki iránt mindenki látszólag több tisztelettel viseltetnék, mint szabónk. Nem tartatott haditanács anélkül, hogy Ollósi benne részt ne venne; midőn a temesvári polgárok Dózsához követséget küldtek, a szabó fényes öltözetben ült a vezér mellett; ha isteni szolgálat tartatott, az első hely a vezér után őt illeté, s a misemondó pap Dózsa után csak neki nyújtá külön a szentelt vizet; sátora előtt két őr járt fel s alá; szóval a nép megszokta benne egyikét látni főembereinek, s minden más alkalommal kétségen kívül ellenmondás nélkül engedett volna szavainak. Ollósi maga annyira meg vala győződve hatalmáról, hogy midőn szólni kezdett, s a tömeg, mint mindég, valahányszor előtte új szónok lép föl, rövid időre hallgatott: megelégedett mosollyal jártatá körül szemeit hallgatóin; de alig tűnt ki beszédének szándéka, midőn a zaj is új erővel tört ki.

- Azért kíméljük őket, mert asszonyok? - kiáltá egy vad kinézésű parasztnő - nem vagyunk-e asszonyok mi is? s ki kímélt minket valaha? Bőrük fehérebb, kezeik gyöngédek, de nem úri munka között barnultunk-e el mi? Kezeink nem azért durvábbak-e, mert mi kapáljuk a szőlőt, hogy ilyféle kisasszonyok lakodalmánál a bor ne fogyjon el? Minket is szépeknek teremtett Isten, belénk is gyöngéd érzelmeket adott, mi is szeretetreméltók lehetnénk; de ha a virágot eltiporják, hogyan illatoznék az?

- Az istenért, legyetek könyörületesek - kiálta Ollósi, kinek beszédét a legszebb helyén ez asszony szakasztá félbe -, nem vagytok-e keresztyének?

- Könyörületesek legyünk?! - szólt az asszony vadul felkacagva. - Nézz reám, te bíbornok követe! harmincesztendős vagyok, s ötvennek látszom. A legvénebb banya arcain sem találsz több ráncot. Hajam őszülni kezd, s miért? Volt idő, mikor szép valék, annyira szép, hogy az egész környék legényei sóhajtoztak szerelmem után. Kikerestem a legderekabbat, s mátkája levék. Mikor esküvőre készültünk, földesuram visszajött Budáról. Meglátott, elragadtatott csatlósai által, s rimája lettem. Jegyesem kért, rimánkodott, elűzték kutyákkal. Hisz ha ura mulat, hogy mer alkalmatlankodni a parasztlegény?

- Szégyen, gyalázat! - kiáltának többen.

- A bú, gyalázatomnak érzete, kegyetlenkedés, mert uram szerelmét viszonozni nem akarám, hamar megronták szépségemet. Hervadtam, s a kegyes földesúr elűzött várából.

- Hány ilyen alávalóságot követtek el az urak!

- Ó, ha elmondhatnám, mi nyomorulttá lettem! - folytatá az előbbi. - Jegyesem elhagyott; hisz örökre elveszett minden, mi által őt boldoggá tehetém vala: szépség, vidor kedv, maga a becsület is ottmaradt a zsarnok kastélyában. A koldus gazdag vala hozzám képest. El kelle hagynom szüleim házát. Mindenki ujjal mutatott rám, rokonaim sóhajtva említék nevemet. Meg valék becstelenítve, vétkem nélkül, igaz; de mit ér, ha valakinek házára villám csapott le? így is elveszté mindenét. Szegény lánynak nem szerzi vissza senki elrablott becsületét.

- Szegény asszony! - szóltak többen.

- Ó, ki mérheti fel eszével, mit én szenvedék! - folytatá emez. - Hontalanul kóboroltam helyről helyre, s nem volt senki, ki magához fogadna. Ha történetemet elmondám, a legirgalmasabb kéz is visszavonult előttem. Ki nyújtsa kezét a becstelennek? Elmentem Budára: elpanaszlám esetemet azoknak, kikre az igazság bízatott, s kinevettek. Nem volt senki, ki pártomat fogná, pedig nem valék oka szerencsétlenségemnek; lelkemet semmi vétek nem terhelé még.

Az asszony egy percig hallgatott. A körülállók sajnálkozással néztek reá.

- Akkor lelkemben tiszta és szeplőtlen valék még. De maradhattam-e az? Isten maga elhagyott. Az emberek elűztek házaiktól. A bűn örvényébe süllyedtem. Elaljasodva, megvetve mindenkitől, fetrengtem a vétek mocska között. S én könyörületes legyek hóhéraim iránt? - kiáltá kezét ég felé emelve, csaknem dühösségig növekedő szenvedéllyel - könyörületes azok iránt, kik ily nyomorulttá tettek?! Nekem vér kell, hogy vele becsületem foltját mossam le; vér, mindazon szenvedésekért, melyeket annyi év alatt tűrtem; vér üdvösségemért, melytől azok fosztottak meg, kik lelkemet kétségbeesésig kínozták. Ez asszonyokat Isten adta kezünkbe, hogy bosszút álljak.

A szenvedélyek ez elbeszélés alatt még magasabb fokra hágtak, s ámbár nem volt csekély azoknak száma, kik Dózsa parancsait teljesíteni készeknek mutatkoztak: átlátá mindenki, hogy a tömeget fékentartani többé nem lehet, s ha a vezér határozatától el nem áll, végre alig lehete kikerülni a véres összeütközéseket. Márton, Imre és mások engedékenységet ajánlottak, de György hajthatatlan vala. - Ha a kardot egyszer eltörtétek, dobjátok pokolba - mondá -, összekovácsolni többé azt nem lehet; s ha a vezér seregeinek egyszer engedni kénytelen: jobb magát megöletni. - S ha a körülötte állóknak egy része e nézet helyességét nem látá is át: érzé mindenki, hogy Dózsát lehetetlen ellenkezőre bírni.

- Már ha így van - mondá végre Márton Lőrinchez -, azon kell lennünk, hogy a dolgot kiegyenlítsük, másképp, Isten engem, még vérontás lesz vége, s szép volna, ha magunk között csatáznánk, éppen mikor Zápolya készül ellenünk. Megpróbálom, mennyire mehetek velük. - S ezzel előrelépve, jelt adott, hogy szólni akar.

Márton főképp a keresztesek legvadabb része előtt, nagy tekintélyben állott. Az aljas tréfák, mikkel legkegyetlenebb beszédeit, sőt tetteit vegyíté, a tömeg kedvencévé tevék őt; s most is, mi talán senkinek nem sikerült volna, alig vevé észre a tömeg, hogy szólni akar, s a csend helyreállott.

- Hát ez egyszer nem vagyunk egy értelemben - szólt jókedvűen -, kissé összevesztünk. No, sebaj, rendbe hozok én mindent.

- Légy te, Márton, vezérünk! csak rád hallgatunk! - kiáltott több hang.

- Csak hallgassatok hát s ne ordítsatok úgy - folytatá emez jókedvűen -, most én papolok.

Egyesek mosolyogni kezdének.

- Hát, amint mondám, nem vagyunk egy értelemben. György vezér szabadon akarja bocsátani foglyainkat, s ő vezér, neki engedelmeskedni kell.

- Nem engedelmeskedünk! - kiáltá sok hang.

- Vagy legalább engedelmeskedni kellene - igazítá ki magát a szóló -, ti bosszút akartok állani, s abban meg nektek van igazságtok.

A nép zajos tetszéssel szakítá félbe a szónokot, midőn tőle magaviseletének ezen igazolását hallá.

- Csak várjatok, míg mondókámat elmondtam - szólt ismét az előbbi -, egészen különös dolgokat fogtok hallani. Ha a vezérnek is engedelmeskedni kell... mert másképp bizony, ha Zápolya megtámad, ebül járunk... s nektek is igazságtok van: mit tegyünk ez igen nehéz állapotban?

A tömeg hallgatott. Márton mosolyogva jártatá körül szemeit. - Lássátok, ezt nem tudja senki köztetek; még a követ úr sem tudná megmondani, kit Bakács Tamás küldött táborunkba, pedig az csak okos ember lehet. De én megmondom.

A sokaság mindég növekedő érdekkel hallgatott.

- Ez Telegdi István leánya - folytatá, midőn a rabokhoz fordult -, Telegdié, ki a kereszteseknek legnagyobb ellensége volt, és kit szerencsésen oda küldöttünk, hová való, azaz a másvilágra, hogy itt senkinek útjában ne álljon. S mit akartok csinálni e leánnyal? megölni? azt se bánom. Kár, ha másra hasznát vehetni. De nem bánom, csakhogy ezáltal, biz isten, hogy bosszút nem álltatok. A nagy úr, nagy asszonyság is csak egyszer hal meg, ha pedig meghalt, vége mindennek. Ez nem elég. Kissé fájdalmasabb vagy könnyebb halál, de mindössze is csak pár perc különbség, s ha utolsó pillanataiban Istenhez fohászkodott, végre még mennyországba küldjük ellenségünket. A halálban nincs semmi megszégyenítő, semmi új, semmi, mire már születésünk óta nem volnánk elkészülve; az nem igazi bosszú.

- Kínozni fogjuk! - kiáltott több hang.

- Mind semmi - válaszolt az előbbi -, ily gyenge asszonyok végre is mit tarthatnának ki; alig fognánk hozzá, már végük volna. Én más, szebb, hosszabban tartó bosszút kívánnék.

A nép kíváncsisága legmagasabb fokra emelkedett. - Mit tegyünk? - kérdének egyesek.

- Ugyebár, szeretnétek tudni? - mondá a barát, megelégedett mosollyal jártatva körül szemeit a tömeg fölött. - Megmondom hát, s meglássátok, ez senkinek nem jutott eszébe.

Halotti csend lőn.

- Hallottátok, miket az asszony, ki csak imént szólt, szerencsétlen sorsáról elbeszélt? Nézzetek rá: ha csakugyan nem több harminc évesnél, s ha csakugyan szép volt, minek egyikét sem állíthatom bizonyossággal, minthogy asszony szavának ilyenekben hinni egészen nem lehet; mondom, ha ez asszony csakugyan szép volt, és csak harmincesztendős - folytatá, midőn megszűnt a nevetés, mely szavait félbeszakasztá -, nincs senki közöttünk, ki nála többet szenvedhetett; olyan az arca, mintha tíz évig haszonbérben bírta volna a fájdalom; könnyei egész vízmosásokat szakítottak pofáiba. S miért szenvedett ez asszony annyit? Jegyese volt. Erről is azt mondja, hogy az egész vidék legderekabb legényének tartatott. Szerelmeséről minden asszonyi állat így beszél; s talán nem igaz; én legalább úgy hiszem, hogy e táborban száz derekabbat találhatni; de akár derék, akár nem derék, neki tetszett, és az ő jegyese volt, s vele, úgy hivé, boldog lehet. Ekkor jött a földesúr, s várába cepelteté a parasztleányt, s a szép menyegző füstbe ment. Előbb kutyákkal űzték el a jegyest, később maga sem akart hallani a dologról, a leány pedig bújában az ördögnek adta magát. És mi e történet tanúsága?

- Halljuk, halljuk!

- Ez Telegdi István leánya - folytatá a barát, kinek arcán gúny és káröröm vala kifejezve -, el van jegyezve ő is, jegyese Ártándi Pál, a népnek ellensége, mint Telegdi vala, csakhogy még gonoszabb, még vérengzőbb. A kisasszony kétségen kívül haláláig szerelmes kedvesébe. Nézzétek csak, hogy pirul; nem is hinné az ember, hogy kisasszony így tudjon elpirulni.

Minden szem Frusinára fordult. A hölgy, ki egész idő alatt halványan, de látszólag nyugodtan állott őrei között, eliszonyodva tekintett körül.

- Menjen füstbe e menyegző is - folytatá az előbbi -, ha a nép leánya szenvedett, miért ne szenvedjen az úri hölgy? Ha a parasztlegényt kutyákkal űzték el, midőn mátkáját visszakéré, miért legyen az úrfi boldogabb?... Álljon ki egy közületek, ha lehet, a legcsúnyább s kitől a lány leginkább undorodik, s mondja, hogy Telegdi leányát elveszi feleségül. Neki adjuk. Ha ráunt, elkergetheti magától, s akkor nemzetes Ártándi Pál felszedheti azt, mit a paraszt magától ellökött. Így teljesítjük vezérünk parancsát, ki e leány halálát nem akarja, s mégis bosszút állunk rajta, minőt puszta halála által nem érhetnénk el.

Nagy volt a meglepetés, melyet e szavak okoztak, de Márton indítványa nem talált oly általános helybenhagyásra, mint máskor minden tanácsai. Dózsa helybenhagyólag integete fejével; a körülötte álló vezérek megegyezésüket jelenték ki, s a tömeg egy része, mely a hölgyek iránt könyörületességet érzett, szintúgy tőn; de a nagyobb rész, mely, a barát kegyetlenségét ismerve, tőle egészen más tanácsot várt, kedvetlenül hallgatott, vagy fejét rázva, rosszallását jelenté ki. Főképp az asszonyok nyugtalankodtak.

- Az átkozott barát bolondnak tart - mondák néhányan. - Ő is egyetért a többiekkel - szóltak mások. - Legjobb, ha senkire sem hallgatunk - dörmögött a többség.

- Szívtelen! - kiáltá az asszony, kinek Márton beszéde alatt visszatartóztatott haragja most egész erejében kitört, midőn elébe lépve, száraz markát fenyegetve emelé ellene. - Űzd tréfádat szerencsétlenségemen, de ne hidd, hogy a népet meg fogod csalni. Nekünk vér kell, vér, nem menyegző; érted-e, barát?

A tömeg egy része helybenhagyása jeléül újra fölemelé fegyvereit. De Márton nem tartozott azok közé, kik ily pillanatban megijedve, föltételüktől elállanak. A világért sem akarta volna elveszteni népszerűségét; de tudta, hogy ki a nép kegyét azáltal veszté el, mert véleménye a sokaság kívánataival ellenkezett, azt nem engedékenységgel, hanem csak azáltal nyerheti vissza, hogy saját nézetét kiviszi. Rokonabbnak érezé magát a tömeghez, hogysem előtte meghajlani szükségesnek tartaná. Az oroszlán nem ijed meg társai ordításától.

- Vér kell neked, őrült asszony! - kiáltá dörgő hangon, mely előtt a tömeg elhallgatott. - S mivel neked vér kell, én társaimnak mást ne merészeljek tanácsolni? Neked vér kell, hogy bosszút állhass. S miért akarsz bosszút állani? mert uradnak rimája voltál; mert ide s tova kóboroltál ház és nyughely nélkül, mint a söpredék, melyet szelek hajtanak az utcán végig; mert gyalázatos ölelések között egy férfi a másik karjai közé dobott, míg egynek sem kellettél többé, s mint kiélt váz, a szégyen bélyegével arcaidon jutottál közénk? s mivel neked vér kell, mi teljesítsük kívánataidat? mivel te tíz hosszú év után végre gyalázatod öntudatára jutottál, ez egész had fegyvert fogjon vesztett erényed megbosszulására? Meglátjuk, kinek szava bír több hatalommal közöttünk: Mártoné-e, kit a nép régtől ismer vagy egy jöttment kóboré?

Azon rossz tulajdonok között, melyek a néptömegekben lázas pillanatokban, mint a vésztől felkorbácsolt víznek mocska, fölmerülnek, legközönségesebb talán a káröröm. Mint nagy anyagi erővel bíró emberek, úgy a nép is szívesen gyakorolja hatalmát; vannak pillanatok, midőn mintegy szükségét érzi, hogy valamit széttörjön kezei között. Mártonnak szavai látszólag jó hatást gyakoroltak a sokaságra.

- Igazság, jöttment kóborló! rossz asszony! és még ő mer szólni. Hallgassunk Mártonra. - Így vélekedtek sokan, és a szónok azonnal ügyesen fel tudta használni e véleményt, mely ismét feléje fordult.

- Lássa az ember - szólt színlelt haraggal -, talán nincs ház az országban, honnan csúfosan el ne kergettek volna, s most idejön, s parancsolgatni akar, mintha bizony a szentegyház vitézei más valakinek szavára hallgatnának, mint legfölebb vezéreikére. Neked bosszú kell, szerencsétlen; nekünk is; bosszú, nem pillanatnyi szenvedésekért; nem, mivel a harcban egy vagy más rokonunk elveszett; bosszúnknak egyszerű halál nem elég. Hosszú évekig, nem évekig, ivadékról ivadékra szenvedünk elnyomást, megvetést, gyalázatot. Nemzetségünk fáján nincs egy ág, nincs egy levél, mely külön szenvedések nyomát nem hordaná magán; éltünkben nincs egy nap, mely alatt zsarnokaink lábát nem éreztük volna nyakunkon. Nekünk ily bosszú kell. Végtelen, mint szenvedéseink; napról napra visszatérő, mint gyalázatunk. Bosszú, mely nemcsak a testet, de a lelket is gyötörje, mely által ellenünket porig alázhatjuk, míg elaljasodásában maga kétkedni kezd; őt is képmására teremté-e az Isten, vagy a csúszó-mászó férgek sorába tartozik, kiket az átmenő lábával eltipor? Nekem ily bosszú kell. Gondoljátok magatoknak a büszke Telegdi István leányát zsellér házában. Menyegzőre készült, a menyegző meglesz, de a kevély Ártándi Pál helyett béna napszámos vezeti oltárhoz a kisasszonyt. Ura kiküldi az erdőre, hogy száraz gallyakat szedjen; az elkényeztetett teremtés nem bírja, s lesüllyed terhe alatt, de közületek senki sem fogja segíteni őt, hisz úrhölgy, mi közötök hozzá? E gyengéd kezek tüzet raknak, és főznek; e picike lábacskák künn állnak a patakban, s dideregni fognak, ha őszi napokban a többi asszonyokkal mosni megy; s mindezen idő alatt az egész falu neveti ügyetlenségét, az egész környék ujjakkal mutat rá: nézzétek csak, a szép kisasszony mily barna lett, a lágy kezek mily durvákká váltak.

Márton arcain vad káröröm vala kifejezve. Frusinára függeszté szemeit, s látva kínját, kegyetlen mosoly játszék ajkai körül. A népnek egy része harsogón jelenté helybenhagyását.

- Vagy nem tetszik tervem? más bosszút kívántok? - folytatá az előbbi - mondok mást is. A drágalátos kisasszony a halált csak úgy kerülheti ki, ha rajta köztetek valaki könyörül, s őt nőül veszi. Ne tegyétek. Hadd kérjen, hadd rimánkodjék földre borulva előttetek. Hadd ígérje, hogy kedveteket fogja tölteni éltetek végnapjáig; hadd sírjon s könyörögjön térdein csúszva egyiktől a másikig, s legyetek kérlelhetetlenek; mondjátok neki, hogy nem kell: taszítsátok el lábaitokkal, hisz veletek is az történt. Nem szebb kín-e ez, mintha őt a hóhér kezébe adjátok? Telegdi István leánya, ki térden állva egykori jobbágyát arra kéri, hogy őt nőül vegye, s kit ez magától eltaszít. Volt-e valaha szebb tréfa?

Márton kacagott. A tömeget borzasztó jókedv ragadta meg. - Úgy legyen, úgy, mint Márton mondá. Márton a mi barátunk! - ordítá száz hang, s vad hahota hangzott a sokaság között.

- Úgy legyen, mint Márton mondá - szólt Dózsa, ki észrevevé a fordulatot, melyet a dolgok vőnek, örült, hogy Márton közbenjárása által minden erőszakos összeütközést kikerülhet, anélkül, hogy parancsát egyenesen visszavenni kényteleníttetnék. - Kinek köztetek kedve van, jelentse magát, s Telegdi István leányát neki adjuk. Holnap lakodalmat tartunk: én adom az áldomást.

A vezér e szavait hangos örömrivalgások követték.

- No, kisasszony, most keress férjet magadnak - szólt jókedvűen Márton -, meglátjuk, tudsz-e kérni. Csak szépen, alázatos légy, mint a parasztasszonyok, midőn hajdanában Telegden udvarotokba jöttek, s csirkét vagy tojást hozva, közbenjárásodért folyamodtak.

Frusina az egész idő alatt hallgatott, borzadva tekintett körül, bizonytalan: nem egy szörnyű álom-e mindez, mit maga körül lát. Márton szavai felrázák őt mélaságából. - Soha! - mondá erős hangon, s a hölgy indulatban lángoló arccal tekintett körül - apám ellenségtek volt, jegyesem véres diadalt vítt ki társaitok fölött. Öljetek meg.

Frusina oly szép vala, a büszke megvetés, mellyel szemeit ellenein jártatá, a méltóság, mellyel szólt, oly jól illett nemes külsejéhez, hogy még e vad csoport is akaratlanul meghatva érezé magát. A nevetés megszűnt, a tömeg bámulva, csaknem tisztelettel nézett áldozatára. Márton ajkai körül gúnyos mosoly játszék.

- Inkább meg akar halni - mondá keserűen -, hogysem más becsületes nők módjára dolgozzék; lássátok az igaz nemes vért! De nem fogunk kérdeni, szép kisasszony; az történik veled, mit mi akarunk. Jobb, ha nyájasan viseled magadat, galambom, másként megeshetik, hogy férjed mindjárt lakodalom után megver. Nosza, fiúk! - kiáltá a tömeghez fordulva - kinek kell kisasszony? Nem sokat ér, de kinek más szeretője nincs, beérheti ezzel, okkal-móddal megtanul főzni ő is.

A barát durva tréfái ismét megsemmisíték a hatást, melyet Frusina szépsége s nemes viselete egy pillanatig sokakra gyakorolt. A tömeget vad jókedv ragadta meg újra. Illetlen kifejezések, elméncségek helyett mondott durvaságok hangzottak mindenfelől; minden szót hangos kacagás és taps követett, úgy látszott, mintha e sokaság sohasem örült volna ennyire, mint midőn e szerencsétlenek kínain gyönyörködött. Kiknek arcán előbb részvét mutatkozott, most kegyetlenségben vetélkedtek társaikkal. Van hipokrízis az aljasságban is, s elvadult tömegek között, mint e pillanatban, vetélkedés tárgyává válik: ki mocskolhatja be magát leginkább, ki vetkőzhetik ki emberi érzelmeiből minden társainál legtökéletesebben.

Márton mondhatlan megelégedéssel követé e jelenetet, hangos hahotája kihallatszott az általános zajból, s tréfás beszédei új meg új kacagásra készték a tömeget.

- Bizony, úgy látszik, jószágomnak nem akad vevője - mondá nevetve -, hát nincs köztetek, ki a szegény párát könyörületességből elvenné? csak nézzétek, mily pityeregve tekint körül, annyira szeretne férjhez menni, szinte megesik szívem.

- Nekem csak Kata kell - szólt félig részegen egy suhanc a körülállók közül, megölelve egy mellette álló vaskos leányt. A körülállók nevettek. - S én mit csináljak olyan asszonnyal, ki még talán kenyeret sem tud sütni - szólt egy másik.

- Majd megtanul, ha jól megvered - volt a válasz, mely új kacagást idézett elő.

- S mikor még egy tehene sincs - gúnyolá a harmadik. - Ha hazaviszem, a szomszédok azt mondják, hogy mátkámat az akasztófáról szedtem le - mondá egy negyedik; s így tovább, minden szót új nevetés, a pajzán öröm új kitörései követték.

- Már látom - szólt ismét Márton jókedvűen -, így nem megyünk semmire. A kisasszonynak kérni kell, vagy ha így sem talál férjet, olyat kell keresnünk, ki valamely csínt követett el, s kit elítélhetünk, hogy vegye el büntetésül.

Miket szenvedett Orbán az egész idő alatt, lehetetlen leírni. Ujjai görcsösen szoríták a fejszét, melyet kezében tartott, s nem állhatott bosszút ez alávalókon. Minden csepp vér felforrt ereiben, s hallgatnia kelle, nehogy haragjának kitörése Frusina életét új veszélybe hozza. Az, kiért életét adta volna, kiállítva pellengérre, e vad tömeg gúnyjainak tárgya. S neki itt kell állani nyugodtan, hallgatnia az alávaló tréfát s vad kacagásokat, s ő nem márthatja fejszéjét senki vérébe. S lelkét még más gondolatok tölték el. Bírni Frusinát, ez volt életének legfőbb, ez egyetlen vágya, s most teljesítése tőle függ. Egy szavába kerül, s a hölgy az övé. Szívét iszonyú bizonytalanság tölté. Egyrészről jobb érzete fellázadt a gondolatokra, hogy élete kincsét ily kezekből fogadja el; hogy Frusina előtt, hacsak egy pillanatra is, ez alávalók cinkosa gyanánt tűnjék föl; másfelől érzé, hogy kedvesének csak így mentheti meg életét; hogy őt csak így ragadhatja ki e vad csoport kezeiből. Halványan, reszketve álla ott, százszor elhatározva, hogy szól, s ismét elnémulva, valahányszor Frusinára nézett.

- Hát végre el fogja-e magát valaki határozni? - kiálta Márton - napestig nem ácsoroghatunk itt; szinte megéheztem a sok ajánlás között, s ha vevő nem találkozik, végre is a bakónak kell adnunk a leányzót.

E fenyegetés véget vetett Orbán kételyeinek. - Adjátok nekem e hölgyet - mondá előrelépve, erős, elhatározott hangon -, én nőül kérem őt.

- Ki ez? - kérdék sokan a tömeg közül, kiknek figyelmét Orbán csak most vonta magára. - Frusina megvető tekintetet vetett a szólóra. - Midőn a vadászház, melyben eddig laktak, a keresztesektől körülvétetett, Bebek Katalin Orbánt azonnal vádolá. Minden ez ifjú ellen látszék bizonyítani. Az, mi közte s Frusina között reggel történt; a fölgerjedés, melyben a háztól távozott, s hogy őt most ellenei között és nem mint rabot, hanem fegyveresen találá; egyes szavak, melyek Márton által mondattak; Orbánnak egész magaviselete igazolni látszék a gyanút. De Frusina nemes lelke fellázadt e gondolat ellen: ily aljasságot ő nem bírt föltenni senkiről. E pillanatban a kételyek, melyeket előbb visszautasított, igazolva látszának, s a hölgy undorral fordult el.

- Hát még nem akasztottak fel, fickó? - mondá Márton, megismerve Orbánt. - Lőrinc csakugyan ismer?

A ceglédi plébános, ki, míg a nép figyelme Orbánra fordult, Dózsának s a vezéreknek beszélé, minő helyzetben állott ez ifjú egykor Telegdi István házánál, e megszólításra előadá a viszonyt, melyben Orbánnal régóta áll, s mily hasznára lehet az ügynek, hogy ez ifjú, felszólításait követve, végre a keresztesekhez állott.

- Annálfogva Telegdi leányát neki adjuk - mondá Dózsa -, úgyis régóta szereti, s csak azért nem kaphatta meg, mert jobbágy fia. Hadd érezze mindjárt első pillanatban a szabadság áldását.

A népre e szavak jó hatást gyakoroltak; az asszonyok részvéttel néztek az ifjúra, ki halványan állott mátkája mellett, s nem meré hozzá fölemelni szemét.

- És a másik kisasszonnyal mi történik? - szólt itt közbe Ollósi, kinek részvevő tekintete, noha nem viszonozva, mert Bebek Katalin félig magánkívül vala félelmében, az egész jelenet alatt inkább ezen, mint Frusinán függtek. - Én régóta oly szerencsés vagyok e jeles hölgyet ismerni, és ha napjainak biztosítására azt kívántatnék, hogy...

- Ha követ úrnak kedve van - mondá Márton kacagva -, vegye el; egyébiránt nem szükséges; e vén banyát az uraknak hagyjuk.

E szavak s a nevetés, mely azokat követte, fölébreszté Katalint mélázásából. A halál sem lehetett volna kínosabb e durva tréfánál, de vigasztalásul szolgált, hogy legalább csak parasztok jelenlétében mondatott el, s egy megvető tekintet vala egyetlen válasza.

- S most vigadjatok - szólt Dózsa megelégedve a történtekkel -, holnap lakodalmat és áldomást tartunk, addig menjetek dolgotokra. Nem mondtam-e, hogy a foglyoknak nem lesz bántódásuk? - mondá halkabban Gergelyhez, midőn vele sátorába visszament. Gergely sóhajtva megszorítá kezét.

A nép lassanként elszéledett.

Orbán egy ideig bizonytalanul állott, azután Frusinához közelített. A hölgy megvetéssel taszítá vissza kezét. Bebek Katalin aljas árulónak nevezte, ki, hogy célját elérje, mindezt fortélyosan előrekészíté. - S ezzel az asszonyok Ollósival, ki nekik ideiglenes lakásul saját kényelmesebb sátorát ajánlá, eltávoztak.

Orbán az erdő felé sietett. Fellázadt keblének magányra vala szüksége.