25

A feldúlt vadászháztól, melynek közelében Ártándi Pál a múlt éjszakát tölté, egy mérföldnyire beljebb az erdőben, más hasonló vadászlakot találunk. Talán azon körülmény, hogy e ház minden más lakásoktól távol állott, talán a keresztes vezérek szigorú parancsa: hogy oly épületek, melyekben jobbágycsaládok laknak, bántatlanul maradjanak, vagy a nagy vörös kereszt, melyet gazdája annak jeléül, hogy ő is a keresztesekhez tartozik, az ajtó fölébe festett - e hajlékot, ha mindjárt egy gyűlölt országnagy, somlyói Báthori István jószágához tartozott, eddig a pusztítók dühétől megmenté. E szerény lakásban tölté Frusina s Bebek Katalin azon két hónapot, melyek, mióta őket a Maros partján utolsó ízben láttuk, lefolytak.

Míg Pál bájló kedvesével útját az erdőségen át folytatja, forduljunk mi e vadászházhoz.

A házat mindenfelől erdő veszi körül. Hátul s két oldalán sűrű rengeteg, melynek lombján a nap déli sugárai is alig hatnak át, elöl, hol a fáknak egy része ki volt vágva, mindjárt a ház mellett az erdőnek helyét friss mező foglalja el, s az egyes meghagyott faóriások árnya alatt zöld pázsitszőnyeg terül el. Közel a házhoz erős patak tiszta habjai folynak. A rengetegből jő, s miután festői kerületekben a tisztáson átfutott, a sűrű erdő között ismét eltűnik. A vadászlak maga egyszerűen, de ízléssel és kényelmesen épült. Falát kívülről a tetőig felfont s most nehéz szőlőfürtökkel terhelt venyigék ékesítik. Kőkéményén, mintegy a nyugalom s a szerencse jeléül, a gólya fészket rakott. A faragatlan fakerítés megett kis konyhakert látszik, s benne a gyümölcsös-fáknak egész sora. Minden oly csendes és hallgatag körös-körül. Ki magányban akarná tölteni napjait, nem választhatna jobb helyet, hová a világ zajától visszavonuljon, de Bebek Katalin, ki erre semmi hivatást nem érzett magában, unni kezdé e magányt, s napról napra türelmetlenebbül várá a pillanatot, midőn ismét emberek közé jöhet.

- Megőszülünk itt, meglátod, kedvesem, vének leszünk, mielőtt ismét hozzánk illő emberek társaságába jövünk - így panaszkodott sokszor Frusinának. - Orbán nem bánná, ha a világ végéig itt kellene is maradnunk; nővére, sógora s maga a cigány is vele tart; akárkit kérdezünk, mind azt mondja, hogy a lázadók közel vannak, s még nem hagyhatjuk el e házat; de én meg vagyok győződve, hogy minden rég békességben van, s Budán mulatnak, tornáznak és táncolnak, míg mi itt e vadonban elhervadunk.

Katalin, mennyiben azt hivé, hogy Orbán Frusina ittlétét szívesen meghosszabbítaná, nem csalódott. Ez ifjú józanabb vala ugyan, hogysem szerelmének reménytelenségét át nem látná, sőt mióta egész életét ez imádott hölgy közelében tölté, napról napra inkább észrevevé a szerelmet, mellyel az Ártándi Pálhoz viseltetett; de éppen e reménytelenség, éppen tudása annak, hogy életének végső boldog pillanatait éli, kétszerte keserűbbé tevék az elválás gondolatát. Orbán nem szólt szerelméről, magaviseletében nem vala semmi, mi Frusinát arra emlékeztetheté; ő megszokta gyermeksége óta magába fojtani legszentebb érzeményeit, megtanult lemondani férfiasan, keserűség nélkül; de e végső derültebb pillanatokat miért ne élvezné? Midőn Frusinát e szerény házban s egyszerű köntösében látá, miért ne festené ki képzeletében a boldogságot, melyet, ha e hölgy ily körben született volna, karjai között találhatna? Miért ne népesítse e magányt bájló képzetekkel? A való tőle megtagadta áldásait, miért ne keressen vigasztalást ábrándjai között? hisz ő nem ámítja magát csalfa reményekkel, nem feledkezik meg helyzetéről. Tudja, hogy a nap, mely életének világot adott, nyugodni száll; csak az alkony szomorúan bájoló pillanatait, melyek hosszú éjét megelőzik, akarja meghosszabbítani.

Orbán kíváná, hogy Frusina minél tovább maradjon körében; de hogy e kívánat teljesítésére mellékes eszközökkel éljen, az nem fért nemes lelkületéhez, s Frusina csak igazságos volt iránta, midőn nénje panaszaira mindég azzal felelt: hogy mihelyt Orbán távozásukat lehetségesnek fogja látni, annak bizonyosan nem gördítend akadályt elébe. Katalin rendesen rosszkedvűen elhallgatott e válaszra, de belső meggyőződése nem változott. Egész valóját leírhatatlan nyugtalanság ragadta meg. Jelen helyzete tűrhetetlennek látszott, s mindig visszatérő s szenvedélyesebb panaszai végre nem maradhatának hatás nélkül Frusinára sem. Meggyőződéseink nagy része megszokáson alapszik. Mi naponként ismételtetik, miről azok, kikkel élünk, meggyőződve látszanak lenni, végre valószínűvé válik, bármint mondjon is ellent nyugodtabb ítéletünk. A hölgy nem kételkedett ugyan Orbán szándékainak tisztaságán, de nem csalódhatott-e az ifjú a dolgok helyzetére nézve, midőn a még létező veszélyt a valónál nagyobbnak tartja?

Voltak dolgok, melyek az asszonyok türelmetlenségét még inkább nevelték. Kevés nappal ezelőtt a cigány vajda azon hírrel jött a házhoz, hogy Zápolya egész táborával már Lugos közelében áll; s e hír Katalin kisasszonyra nézve még érdekesebbé vált, midőn Polgár Zápolya pompás sátoráról, fényes tábori életéről s azon sok urakról s nemesekről kezdett szólani, kik a vajda körül összegyűltek. Lugos oly közel vala, a menekülés a sűrű erdőkön át, melyek jelen rejteküktől odáig terjedtek, oly könnyűnek látszott, hogy egykori vezetőjük nézete - miszerint nem tanácsos e biztos helyet most elhagyni, midőn az ellenséges táborok ily közel állva egymáshoz, élénkebb mozgásban vannak - reá nem lehetett hatással; s panaszai, mióta e hírt vevé, még szenvedélyesebbekké váltak. Frusinát Zápolya táborának fénye nem csábítá, de a cigányvajda beszédében volt valami, mi a minél előbbi odajuthatást előtte is kívánatossá tevé. - Apjáról, kiről Frusina még nem gyanítva szörnyű sorsát, mindenekelőtt kérdezősködött, a cigány, mint máskor, csak azt mondá, hogy a csanádi ütközet óta, honnan szerencsésen megmenekült, a király udvaránál van, s Bornemiszával együtt az ország azon részének védelmére seregeket gyűjt; - de annyival többet beszélt Ártándiról, kinek bihari hőstettei az egész országban a beszélgetés fő tárgyait tevék; s Katalin, kérdezve szüntelen, nem engedé, hogy ezekből valami elhallgattassék. Frusina, ki Pált annyira szereté, s hozzá most oly közel vala, miként ne kívánta volna viszontlátni kedvesét? De a hölgy magába fojtá kívánatát, melynek nyilvánítása Orbánnak csak fájhatott. - Annyival többet szólt Katalin, s mióta a cigányvajda e hírekkel visszatért, beszélgetése nem szűnő zúgolódás vala Orbán kegyet­lensége s fortélyos álnoksága ellen.

Így találjuk őt most is.

- Kedvesem - szólt Katalin, midőn fonókerekétől fölkelt, s a kis szobában türelmetlenül fel s alá jára -, ez nem tarthat így tovább. Két álló hónapot töltöttünk itt e rossz házban, minden társaság nélkül; én nem maradok egy nappal sem tovább.

- Jó nénike, csak pár napig légy még türelemmel - mondá nyájasan Frusina, ki most szintén felhagyott a fonással.

- Türelemmel? - szakítá félbe a szólót az előbbi csaknem szenvedélyesen - nem leszek biz én soha... Bebek kisasszony sohasem lakott ily szobában két hónapig. S még hagyján, ha rászorultunk volna; ily esetben egypár órára vagy napra barlangban is megvonul az ember; de most Zápolya Lugosnál táboroz, vagy talán még közelebb hozzánk; valódi őrültség, egy órával is tovább itt maradni. Ez alacsony szoba egészen lenyomja kedélyemet.

A szoba, mely ellen Katalin oly keserű panaszt emelt, csakugyan nem vala hasonlítható a fényes termekhez, hol eddig életét tölté. Talaját márvány helyett vert agyag borítá, s ámbár a háznép e szoba fölékesítésére legjobb bútorát s minden csak félig díszítményül szolgálható tárgyait összehordá: azon egypár szentkép s a somlyói Báthoriaknak festett címere, mik a tisztán kifehérített falakat ékesíték, a két citrommal együtt, mely ritkaság gyanánt a kemence­párkányra állíttatott, mind nem versenyezhetett Telegdi házának drága díszítményeivel; de éppen ez egyszerűség kölcsönzött az egésznek külső bájt; s Frusina csak meggyőződését fejezi ki, midőn Katalint biztossá tevé, hogy ami a lakást illeti, életében sohasem érzé magát sehol otthonosabbnak.

- Szeszély, csupa ellentmondási szeszély - perelt az előbbi csaknem haraggal -, jól érezni magát, otthonosnak lenni oly lakásban, hol még csak becsületes tükör sincs. Mi rosszul mutat ez is itt - szólt rövid szünet után tovább, midőn a kis ezüstözött réztáblát, mely a tükör helyét pótolá, a falról levéve, magát egy ideig benne nézé -, lehetetlen, hogy így nézzek ki. Eszerint csaknem zöld volnék.

- Néném rendkívül jól néz ki - vigasztalá Frusina.

- Azt találod, angyalom? - szólt a másik - igazad lehet; a zöld szín, melyet arcomon látok, talán csak az ablakot félig eltakaró levelektől jön. A festők reflexnek nevezik; s most veszem észre, hogy a fehér fal is zöldnek látszik. De hallottál-e már valaha ily képtelenséget? Venyigéket nevelni az ablak előtt, s oly szobában, hol hölgyek laknak. Már a kifehérített fal is rosszul hat tekintetünkre, a legszebb bőr is barnának látszik. Jól tudom, Beatrix királyné, mikor Budára jött, a fehér atlaszkárpitokat, melyekkel a király egyik szobáját bevonatta, épp ez oknál fogva azonnal leszedeté, s most a királyné egész szobasorában csak vörös damaszkot látsz. De fehér fal, s hozzá még venyige az ablak előtt, ez borzasztó gondolat; mintha kórházból jönnénk, úgy nézünk ki.

- Hagyd el, nénikém - mondá Frusina, ki Katalin panaszaira nem nyomhatott el egy gyönge mosolyt -, hisz úgysem lát itt senki.

E vigasztalásul mondott szavak csak még inkább növelék Katalin rosszkedvét. - Nem lát senki - mondá szenvedéllyel -, elhiszem; s ha Orbán kívánata szerint mennek a dolgok, még fél esztendeig sem jövünk emberek közé. Mernék fogadni, Zápolya táborában vígan vannak. A vajda mindenben Mátyás példáját követi, s oly fényesen, mint e nagy király, soha senki sem táborozott. Hallottad, mi történt Boriszlónál?... sokkal fiatalabb vagyok, hogysem magam jelen lehettem volna... de apád számtalanszor beszélé. Mikor a várost a csehek és a lengyelek együtt ostromlák, mit tett Mátyás? A falakra szép sátorokat építtetett; benn reggeltől estig lakoma s tánc tartatott, hogy az ellenség csaknem megveszett mérgében, midőn vitézeink vígságát látá. Támadásra támadás következett. Mihelyt az ellenség közeledett, a vitézek fölkeltek az asztaloktól, vagy elhagyták a táncot, mellyel éppen mulattak, s lóra ülve, a támadók elébe siettek. Az asszonyok a várfalról nézék a küzdelmet, s zöld koszorúkat fontak a győzők számára; s ha a cseheket visszaverve, a magyar sereg víg trombitaszóval megtért, a mulatság tovább folyt, sohasem élt szebb napokat a lovag és úrhölgy századok óta.136 Lám, így táborozott Mátyás király. Későbbi időben Beatrix királynéval magam is többször voltam táborban, nem képzelhetsz kellemesebb életet magadnak. S míg Lugosnál Zápolya kétségkívül szintúgy táborozik, mi itt ülünk e magányos, elhagyott házban, s csak egyedül, mert egy szegény íródeáknak tetszik bennünket fogságában tartani.

- Igaztalan vagy Orbán ellen - szólt Frusina -, meglehet, csalatkozik s veszélyt lát, midőn az megszűnt is; de ha biztosságunkkal megegyezhetőnek hinné, bizonyosan elvezetett volna innen. Ez ifjú nemesebb lelkületű, mint gondolod, szíve nem ismer önzést.

- Orbán szeret - monda Katalin -, s ily pillanatban, valamint a leghidegebb asszony megszűnik önző lenni: úgy a legnemeslelkűbb férfi is egyszerre azzá válik. Hidd el, én tisztábban látok e dologban, de bízd rám, majd szólok én vele.

Frusina látván nénje szenvedélyességét, mely beszéd között mindinkább növekedett, mindent elkövetett, hogy őt e föltételéről lebeszélje; de az szokatlan makacssággal ragaszkodott szándékához.

- Nem vagyok én gyermek - mondá csaknem neheztelve -, s jól tudom, mit kell tenni ily viszonyok között. Köszönettel tartozunk Orbánnak, azt nem tagadja senki, s bizonyosan apád sem fog adósa maradni; de ha egy kissé neheztel is reám, nem valami herceg vagy tudja Isten, mi, hogy előtte számat befogjam. Ily embereknek jó, ha néha helyzetükre emlékeztetjük. Az úrfi nagyon is el van kényeztetve; úgy bántatok vele házatokban, mintha tudja az ég, kivel volna dolgotok, pedig végre is csak jobbágyfiú, s nem több.

Orbán, ki éppen a szobába lépett, Frusina részéről minden további ellenvetést lehetetlenné tett, s Katalin első hevében azonnal hozzáfogott a beszélgetéshez.

- Éppen arról beszélgettünk húgommal - mondá szárazan, midőn Orbán magát meghajtva, jó reggelt kívánt -, hogy alkalmasint tovább tartózkodtunk itt, mint szükséges vala. Polgártól tudjuk, hogy Zápolya seregeivel csak néhány órányira táborozik; föltett szándékunk, ha lehet, még ma vagy legalább jövő éjszaka odamenni. Ha te magad nem, nénéd bizonyosan ismeri az utat, mely Lugosra vezet.

Orbán meg vala lepetve; különösen feltűnt előtte azon parancsoló, majdnem megvető hang, melyen Katalin szólt, s mely arra vala számítva, hogy minden ellentmondást megelőzzön, de nyugodtan csak azt válaszolá: hogy igen sajnálja ugyan, ha e szegény ház a kisasszonyoknak kellemetlenné vált, azonban kívánságukat teljesíteni nem áll hatalmában!

- Nem áll hatalmadban? - kérdé Katalin haraggal. - Nem áll hatalmadban? Hallott-e ilyet a világ?! Diák uramnak nem áll hatalmában!

Gyönge emberek, oly pillanatokban, ha valamely föltételük kivitele szívükön fekszik, éppen, mert saját szilárdságukban nem bíznak, szívesen erőltetik magokat haragra; ezt tevé Katalin is. Orbánnak vére arcába tolult; nem szokott ily bánásmódhoz, s érzé, hogy azt nem érdemli; de mérsékelte magát, s csak azt jegyzé meg, hogy ámbár kötelessége szerint minden alkalommal kész a kisasszonyok kívánatának engedelmeskedni, most kénytelen ellentmondani.

- De mikor én parancsolom! - szólt Katalin mindég hevesebben. - Hallod-e, mikor én, ki, mint tudod, uradnak sógorasszonya vagyok, s egész házát viszem, mikor én parancsolok valamit, neked nem szabad ellentmondani.

- Nagysád igen csalatkozik, ha akaratomnak tulajdonítja, mi hatalmamon kívül fekvő körülmények következménye - válaszolt Orbán -, miután az erdélyi vajda s a nemesség Lugosnál ütötte fel táborát, s naponként ütközetre várhatunk: az egész vidék mozgásban van. Sohasem járt több veszéllyel e biztos menedék elhagyása. Csak még egy kis türelem; ha a lázadók, mint biztosan hiszem, rövid idő múlva szétűzettek, még aznap a temesi grófhoz vezetem nagyságtokat.

Minél józanabb volt e tanács, minél általánosabban jelenté ki helybenhagyását Frusina is, annál ingerlékenyebb lett Katalin. - Ez mind igaz is lehet, nem is - mondá élesen -, te legalább e részben semmi bizonyost nem tudhatsz. Úgy tapasztalom, hogy mióta idejöttél, rendkívül vigyázattal őrzöd drága személyedet. Ha sógorod s cigányunk nem volna, teljes tudatlanságban élnénk. Te a házat is alig hagytad el.

A türelemnek is megvannak határai, s talán nincs ifjú, ki szenvedélyeit fellázadni ne érezné, ha az előtt, kit évek óta imád, gyávasággal vádoltatott. Orbán indulattal válaszolt, indulato­sabban, mint hölgy irányában általán véve s főleg, mint helyzetéhez illett, de sértve érzé magát, s nem bírta magába fojtani fájdalmát. Ezt érdemlé-e ennyi áldozat, ennyi kiállott veszély után, hogy gyávának neveztessék, miután Katalin jól tudta, hogy vigyázatának is, melyet most szemére hány, csak az ő s Frusina biztossága vala oka? - Orbánt a keresztes táborban sokan ismerék, tudták, hogy Katalint s Frusinát ő kíséré el Budáról, s ha most a lázadók közül valaki meglátja őt, ez okvetlenül védetteinek nyomára fogná vezetni ellenségeiket.

- Csak hányd szemünkre, mit érettünk tevél - mondá Katalin, ki magasabb körökben születtek módjára, nem foghatá meg, ha alsóbb rendűekben néha emberi érzemények szólalnak fel, s ebben a szemtelenség legfőbb fokozatát látta -, csak számláld el olcsó vitézségedet; paraszttól mit is várhatnánk egyebet.

Orbán elhalványult, de hallgatott. Érzé, hogy nem mérsékelhetné magát.

- De majd meglátjuk, ki parancsol? - folytatá Katalin, megvető tekintettel Orbánra - ha estig utazásunkra minden készen nincs, lakolni fogsz. Majd találok én neked urat.

- Amint nagysád kívánja - mondá Orbán, indulatában remegő hangon -, a ló nyergelve lesz; sógorom, vagy ha úgy kívánja, én magam kalauz leszek; de Frusina kisasszony itt marad.

- Micsoda? - kérdé Katalin bámulva - Frusina itt marad, s én őnélküle menjek el?

- Ha nagysád teljességgel úgy kívánja - szólt Orbán -, nem tartóztathatom fel. Saját maga rendelkezik életéről; ha azt kockára akarja tenni, legyen akarata szerint; de Telegdi István leánya itt marad e házban. Én nem fogom tűrni, hogy jótevőm gyermeke bármily asszonyi szeszély miatt veszélynek tegye ki magát.

- Hálátlan rossz fiú! - kiáltott Katalin, kinek indulata tetőfokára hágott, ámbár haragjának oka változott, s Orbán utolsó szavai előbbi föltételét elenyésztették - most legalább kimutattad valódi színedet. Hát az én biztosságom nem fekszik szíveden? Fogjanak meg, üssenek agyon, koncoljanak fel; az neked mindegy; legkisebb gondod is nagyobb annál, mi történik Bebek Katalinnal, csak Frusinát ne bántsa senki, a te Frusinádat, nemde? hogy Telegdi István leánya, az mellékes dolog; de kedvesed, ugye? szereted őt régóta, s azt hiszed, ha én a lázadók kezébe kerülök, könnyebben érheted célodat. Pirulsz? ó, rég tudjuk titkodat! de rosszul számítottál. Én nem megyek el; én a lázadók kezébe kerülni nem fogok, s majd ha a háborúnak vége lesz, tudósítom uradat, mily viperát nevelt keblén. Jobbágyfiú, és Telegdi István leányához merészli emelni szemeit. Szörnyűség!

Katalin e szavak után a legnagyobb indulatban elhagyá a szobát. - Frusina utánasietett, hogy őt megnyugtassa, s Orbán maga maradt.

Lelkét kimondhatlan keserűség tölté el. Sohasem ragaszkodott valaki hívebben jótevőjéhez, soha senki nem érzé magát inkább hálára kötelezettnek. Ez volt élte vezérfonala. Ez adott erőt törekvéseinek: ez vala az egyetlen, mi fájdalmát, mellyel Frusináról lemondott, némiképp enyhíté. - És most... Ó, Lőrinc, Lőrinc, mi hamar teljesedett jóslatod! - mondá elkeseredve - sohasem leszek körükben szolgánál egyéb, sohasem fogok találni házaikban keserűségnél egyebet; ezek voltak végszavaid, melyekkel elváltunk; érzem, hogy igazad volt. - S Orbán az ablakhoz állva, egészen fájdalmas gondolatainak engedé át magát.

Katalin a kemény szavakat, melyeket Orbánnak mondott, azalatt rég megbánta. Mihelyt a szobát elhagyva, magát Frusinával magányosan látá, s ez őt Orbán eddigi magaviseletére emlékeztetve, igaztalansággal vádolá, a jószívű hajadon átlátta hibáját, s húgát kérte, hogy Orbánnak ezt értésére adja. - Magam sem tudom, mi történt velem - mondá rosszkedvűen -, nem vagyok zsémbes természetű, s évekig sem bántok senkit, de ma kitört belőlem. Az embernek egészen megváltozik természete, ha, mint mi, két hónapig lakik ily házban, s nem talál senkit, kivel társalkodhatnék. Azonkívül úgy hiszem, tulajdonképpen nekem van igazam; elmehetnénk Lugosra veszély nélkül; de Orbánnak szándéka mindenesetre jó. Mondd meg neki, hogy nem kétkedem rajta, s szívemből sajnálom, amit mondtam. Többet nem kívánhat egy úri hölgytől. Hacsak egy csepp lovagiasság is van benne, meglátod, azonnal hozzám jön, s térden állva bocsánatot fog kérni, hogy rám csak egy percig neheztelni merészelt, mint azt, majdnem hasonló esetben, Homonnai Bálint tevé a bécsi nagy torna után, melynél...

Frusina sokkal inkább ismeré Orbánt, hogysem ne sejdítené a fájdalmat, melyet Katalin vigyázatlan szavai szívének okoztak; s azért az érdekes elbeszélésnek végét nem várva be, hozzásietett, hogy őt nénje sajnálkozásáról tudósítsa.

Az ifjú nem vevé észre jöttét. Fejét kezére támasztva állt ott az ablak mellett.

- Orbán! - szólítá meg Frusina, hozzá közelítve, s kezét vállára téve - ne nehezteljen nénémre.

Az ifjú megfordult. Halvány arcán véghetetlen fájdalom kifejezése látszott. Frusinára függesztve szemeit, egy percig határozatlanul állott, azután meghajtá magát, s menni akart.

A hölgy szelíden visszatartóztatá őt. - Ne hagyjon el így, barátom - mondá nyájasan -, nem közöltük-e egymással máskor is bánatunkat? Nem derítém-e fel sokszor e homlokot, mely most oly komor redőkbe vonult? - Frusina hangja oly kérő vala, arca kifejezésében annyi valódi részvét mutatkozott, hogy Orbán nem állhatott ellen.

- Hadd menjek el - szólt, átengedve kezét, s megállva -, magányra van szükségem, míg kissé lecsillapulnak e szenvedélyek, melyek keblemet dúlják.

- Éppen, mivel keblét szenvedélyek dúlják, azért kell itt maradnia - mondá Frusina szelíden, míg süvegét kezéből kivevé -, a magány nem nyugtathatja meg úgy, mint én. Kezei hidegek, mint a jég. Üljünk le, barátom, s szóljunk józanan. Ha gyermekkoromban fájdalom gyötré szívemet, maga is azt tevé velem. Beszéltünk, néha sírtam, s végre nyugodt levék. Ha a szív szorul, le kell rakni terhét, s kivel tehetné azt jobban, mint énvelem? Nincs jobb barátja a világon.

A viszony, melyben Frusina egész életén át Orbánhoz állott, természetessé tevé e szívességet. Utolsó időben gyanítá ugyan a hölgy, hogy az érzemény, mellyel gyermeksége óta barátja iránta viseltetik, melegebb, semhogy azt viszonozhatná; de ha ez őt közönségesen Orbán jelenlétében tartózkodóbbá tette is, mint egykor volt: most midőn ez ifjat szenvedni látá, részvéte előtt minden egyéb tekintet elhallgatott, annyival inkább, minthogy Orbán, bármik voltak is érzeményei, keble titkát eddig soha egy szóval sem árulta el.

- Fogadja köszönetemet részvétéért - mondá Orbán megindulva -, szívemnek ily nyájas szavakra sohasem volt inkább szüksége.

- S nemde, megbocsát nénémnek? - könyörgött a hölgy. - Szegény, csaknem sírt, midőn meghagyá, hogy kegyelmedtől nevében engedelmet kérjek. Higgye el, nem rossz szándékból cselekedett. Unja magát, azért ingerlékenyebb, s vitatkozás közben a legjobb ember is elragadtatik.

- Bebek kisasszony tőlem bocsánatot kér? s miért? mivel helyzetemre emlékeztetett? mivel mint szolgával bánt velem? nem vagyok-e az? - E szavakat elfojtott hangon mondotta Orbán. Arcain véghetetlen keserűség volt kifejezve. Így Frusina ez ifjút sohasem látta még. Bámulva függeszté rá szemeit.

- Orbán! - mondá végre rövid hallgatás után - miért e keserűen gúnyoló hang? Sértve érezi magát, s igaza van; néném szavai alig fájhattak inkább saját szívének, mint nekem, ki azokat hallám. Ha neheztel, ha indulata haragos szavakban tör ki, nem bámulhatom; néném meggondolatlanságában hálátlanná vált, s én őt nem fogom menteni; de asszony által mondott indulatos szó ennyi keserűséget nem érdemel. Önmaga igen jól tudja, hogy szolgának soha senki által nem tartatott, s házunkban barátoknál egyebet nem talált.

- Ó, bár találtam volna! - mondá Orbán fájdalmasan - hogy jókor megbarátkozva aljassá­gommal, melyre születtem, soha magasabb érzemény keblemben ne támadott volna, hogy soha egy pillanatra sem feledkezve meg szolgaságomról, a fájdalomtól megkíméltetném, mely most lelkemet tölti.

- Ön rendkívül fölgerjedett - mondá Frusina nyugodtan -, különben nem szólna így.

- Ne higgye, hogy indulatban szólok - válaszolt Orbán szomorúan -, sokszor gondolkoztam helyzetemről, oly pillanatokban, midőn egészen nyugodt valék; de bármennyire érzém is boldogítva magamat a nyájas bánásmód által, melyet apja házában találtam: érzém mindég, hogy szerencsétlenné válok általa. A sors minden lénynek kijelölte természetes körét, legyen az aljas bár, ebben kell maradnia; ha viszonyai által ebből kiragadtatott, vesznie kell. A kóró, melyet a vész kiragadott földéből, nem emelkedik ég felé, elszáradva kergettetik körül mezőről mezőre.

- De nem más-e az embernek helyzete? - vágott szavába Frusina - nem emelkedhetik-e ő saját érdeme által; s átkoznia kell-e a kezet, mely őt ebben barátilag segíté?

- Voltak idők, midőn én is így gondolkodám - mondá sóhajtva az előbbi. - Az ég oly nemes vágyakat teremtett szíveinkbe; az ifjú, mielőtt a világot megismeré, s önerejét megkísértette, oly bátran indul az életnek, hogy törekvéseinek sikerén kétkednie nem lehet. Ó, de a tapasztalás el nem marad! Előbb-utóbb átlátja mindenki, hogy a világ sorát egyesnek megváltoztatni nem áll hatalmában, s hogy e világon boldog csak az lehet, kit vágyai sohasem ragadnak túl körén.

- Ne beszéljen ilyeket - szólt Frusina nyájasan -, mi lenne így a fényes tervekből, melyeket barátai ön számára alkottak?

- Barátaim?! - kérdé Orbán keserűen.

- Igen, barátai; s nem volna-e legalább egy, kit annak nevezhetne? - Frusina e szavakat ellenállhatatlan szívességgel mondá; szemében könnyek ragyogtak. Orbán megragadá a hölgynek feléje nyújtott kezét, s szenvedélyesen ajkaihoz szorítá azt. Lelkét leírhatatlan érzemények tölték el.

- Ó, Frusina, ha tudná, mi tölti el lelkemet. - A hang, melyen e szavak mondattak, a halvány arc kifejezése, a tekintet, mellyel az ifjú szemei rajta függöttek, elég világosan szóltak. Frusina szelíden vissza akará vonni kezét.

- Ne hagyjon el, csak most ne! - szólt Orbán, erősebben szorítva kezét - ne vonja tőlem vissza nyájas kezét, hisz talán utolszor szorítom azt ajkaimhoz, és én oly véghetlenül szerettem.

Frusina rég tudta ezt, de e vallomásra nem volt elkészülve, s átengedve kezét, zavartan állt ott az ifjú előtt.

- Kimondtam a szót - folytatá Orbán szenvedéllyel -, vessen meg, űzzön el magától, én kész vagyok mindenre, ha az örök kárhozat várna rám, tovább ez érzeményt nem zárhatám magamba.

Kacérkodókat kivéve, nincs hölgy a világon, ki, ha valódi szerelmet lát, legalább fájdalmas részvéttel ne nézne a férfiúra, kinek szenvedélyét nem viszonozhatja. Frusina könnytelt szemei sajnálattal függtek a szerencsétlenen.

- Ó, ne, ne űzzön el magától - szólt ismét Orbán -, feledje, amit mondék; engedje, hogy körében maradjak. Tekintsen szolgájának, utolsó szolgájának, csak szavát halljam, csak ez angyali arcot lássák szemeim. - S az ifjú térdre borult, s égő ajkaihoz szorítá a hölgy kezét.

- Keljen föl - mondá Frusina, kit Orbán szenvedélyessége mindég nyugtalanabbá tett -, vegyen erőt magán, legyen férfiú.

A hölgy ki akará szabadítani kezét; Orbán görcsösen ajkaihoz szorítá azt. - Ó, miért nem halhatok meg e pillanatban!

- Az istenért, keljen fel - mondá Frusina -, gondolja meg helyzetemet, ha néném jönne.

Orbán nem hallott semmit. Szenvedélye által elragadtatva szorítá ajkaihoz a hölgy remegő kezét, s lángoló csókokkal borítá el.

- Ha szeret, ha valaha szeretett, hagyjon el - mondá Frusina indulattal. - Gondoljon atyámra.

Ha a villám lecsap, hatása nem lehet nagyobb annál, mellyel e szavak Orbánra voltak. Elragadtatva szenvedélyétől, mindenről elfeledkezett. Most egyszerre jótevője jutott eszébe; eszébe jutottak föltételei, melyeket annyiszor tett: hogy szerelme vallomása által Frusina nyugalmát megzavarni sohasem fogja; hálátlannak, alávalónak érzé magát, s lelkét mondhatlan fájdalom dúlta. - Ó, Istenem! mit tevék? - szólt, midőn a hölgy kezét eleresztve, egy percig arcait eltakará. Azután felugrott, s szó nélkül kirohant a szobából.

- Uramfia! mi lelte Orbánt? - mondá Katalin, ki éppen a szobába visszatérve, vele az ajtó előtt találkozott - halvány, mintha sírjából kelt volna fel; nem lát, nem hall, csakhogy fel nem döntött, midőn mellettem elrohant: s vissza sem fordul, ha hívják; meglátod, még megőrül szerelmében. Tudok eseteket, például...

Katalin csak most vette észre a változást, mely, mióta őt nem látá, Frusinán is történt. Félbeszakasztá beszédét, s ijedten húgához sietett. - Uram, Jézusom! s veled mi történt? Halvány vagy, egész tested reszket; talán csak nem fog visszatérni a láz, vagy talán...? Hamar vizet, cseppeket, citromot! Mi lesz belőlünk?!

Katalin lármájára Orbán nénje is a szobába sietett, s mindketten kérék Frusinát, hogy feküdjék le. Csak hosszú kérés s azon többször ismételt ígéret után - hogy, mihelyt arra képes leend, mindent el fog beszélni - bírhatá Frusina nénjét arra, hogy felhagyva szükségtelen orvosi szereivel, őt magára hagyja. Végre Katalin engedett, s kiment. Frusina, bezárva az ajtót, székre veté magát, és sírt.

Míg a magányos vadászlakban ezek történtek, Ártándi Pál, Klári és András kíséretében a lugosi útra ért; s miután kedvesét még egyszer megölelte, s nemsokára viszontlátást ígért, sietve vágtatott Lugos felé.

Klári sokáig nézett utána. - Oly biztosnak érzé magát szerelmében, hogy lelkét még ez elválás pillanata sem tölté keservvel. - András teljes mértékben osztozott asszonya jókedvében. Az amnesztiális levelek, melyeket Ártándi, Klári és András számára Zápolyától hozott, s mielőtt elment, ez utóbbinak átadott, megszünteté, saját személyét illetőleg, minden aggodalmait. Klárira nézve teljesen megnyugtatva érezé magát azon körülmény által, hogy Pál úrfi szép pej lovát reá bízta, mit bizonyosan nem tett volna, ha nem lenne szándéka visszajönni.

- Csak most kezdődik az igazi élet - mondta jókedvűen, míg a mellette ballagó nemes lónak nyakát veregeté -, ha e semmirevalókat Temesvártól szétkergetik, mi visszamegyünk Pestre, ezen írással kezünkben bajunk nem lehet. Pál úrfi ismét a házhoz jön. Eleinte titkon, mint annakelőtte, később mindég többször s nyíltabban, míg utoljára elveszi. Mert hogy ez lesz az egésznek vége, azt azonnal átlátja, akinek egy mákszemnyi esze van. Az úrfi rémségesen szereti a lányasszonyt, nem élhet nála nélkül.

Klári mondá, hogy miután Pál szerelméről biztos, nem is vágyódik nagyobb boldogság után; de András nem engedett, s annyit beszélt Ártándi szerelméről, hogy végre a hölgy ellentmondás nélkül hallgatá társának fényes jóslatait; s a boldog mosoly, mely arcain időről időre átvonult, mutatá, hogy pillanatokra legalább, ő is osztozik e reményekben.

Mintegy fél óráig haladhattak így Temesvár felé, midőn a beszélgetők figyelmét egy férfialak vonta magára. - Pál, mint olvasóim emlékeznek, nem azon ösvényen kísértetett vissza a lugosi útra, melyen a feldúlt vadászlakhoz jött. András tudta, hogy a keresztes táborból aznap reggelén, Márton vezérlete alatt, egy csapat lovasság küldetett Lugos felé, s nehogy Ártándi ezeknek kezére essék, biztosabbnak tartá, ha a rövid s kényelmes ösvény helyett, mely a vadászlakot a főúttal összeköté, inkább hosszabbat választ, mely csak az erdőkerülők használatára szolgálván, Temesvártól egy jó órával messzebb egyesül az országúttal, mint az előbbi. Ez ösvénnyel jobbra s balra mások egyesültek, majd szénégetőhelyekhez, majd egyes vadászházakhoz vagy csak leshelyekhez vezetők, s ezen ösvények egyikén András most egy férfiút vőn észre, ki, mint látszott, mély gondolatokba merülve közelített feléjök.

- Álljunk meg kissé - szólt András -, nem tudom, miféle ember lehet ez. Egyedül jár, vadászruhában, s mi legcsudálatosabb, fegyver nélkül.

Orbán - mert ő vala az, kivel a vándorok találkoztak -, anélkül hogy jelenlétüket gyanítaná, folytatá útját. Futva Frusina előtt, a magányos erdőségben akará feltalálni nyugalmát, s elfoglalva száz ellenkező érzemény és szenvedély által, bizonyos cél nélkül sietett tovább a fák között.

- Furcsa dolog, de mintha Telegdi íródeákja lett volna - mondá András, miután Orbán továbbhaladva, a fák között ismét eltűnt. - Százszor láttam boltunkban s Budán ura házánál; de mit kereshet az itt?

Az ösvény, melyen Orbán haladt, éles szegletben egyesült azzal, hol András és Klári álltak, úgyhogy Orbán vándorainkkal majdnem szemközt jött. Klári még Andrásnál is előbb ismert reá. - Legyek elátkozott - mondá -, ha nem az. Várj meg itt. - S miután Orbán anélkül, hogy őket észrevenné, mellettök elment, Klári azon ösvényen, melyen Orbánt jönni látá, sebes léptekkel az erdőbe sietett. Társa a lovakat féken tartva, bámészkodott utána.

Egy negyedóra múlhatott, midőn András Klárit ismét visszatérni látta. A hölgy inkább szaladt, mint sietett. Halvány arcain indulat és elkeseredés vala kimondva.

- Itt vannak - szólt, alig vehetve lélegzetet, midőn Andráshoz ért -, jer hamar.

- Kik vannak itt? - kérdé emez bámulva.

- Csak siessünk - kéré az előbbi. - Márton barát, mint mondád, a lugosi úton van csapatjával. Nem juthatunk hamarább oda, mint ha egyenesen balra tartunk, ugyanazon ösvényen, melyen Orbánt láttuk.

- De az istenért, mit látott? Egy ellenséges csapattal akadt össze? vagy ki más van hát itt? - kérdé András, kit Klári nyugtalansága szintén megragadott.

- Ne kérdezz; siessünk! - szólt Klári a legnagyobb fölgerjedésben. - Ők vannak itt! Ellenségeim. Saját szememmel láttam Bebek Katalint. Egy vadászházban laknak; ott a kertben állott, s egy más asszonnyal beszélgetett. Csak siessünk!

András bámulva követé asszonyát, ki, nem felelve további kérdéseire, fékezhetetlen sebességgel haladott a lugosi út felé.