11

Midőn Ártándi elment, Klári szobájába sietett, s apját találta ott, ki őt szokatlan komolysággal kérdé: miért nem fekszik már ágyában ily késő éjszaka? A hölgy félénkségével menté magát. Tudván, hogy apja s a férficselédek a házat elhagyák, midőn éppen le akart feküdni, mindazon szörnyű dolgok eszébe jutottak, miket utolsó időben hallott, s azért inkább Erzsi szobájában tölté az éjszakát, nyugtalanul s álom nélkül, mint mondá, ott is; mert éppen midőn le akart feküdni, apját hallá annyi idegennel visszajönni. S noha e mentség Klári bátor jellemével nem egészen fért össze, Szaleresi nem kétkedett leánya előadásán. Nagyobb benyomást tett lelkére az, mit Kláriról Lőrinc mondott, s mihelyt a gazdasszony a szobát elhagyá, kitárta leánya előtt szívének e legnehezebb aggodalmát.

Hogy Ártándi a hölgy szívét nem hagyá közönyösen, azt gyaníttatá a pirosság, mely Klári arcait, midőn kedvese említtetett, rögtön elfutotta; s Szaleresi bármennyire aggódott is e felfödözésen, melyet minden szomszédai között csak ő maga nem tett mostanig, sokkal természetesebbnek találta leánya hajlandóságát, hogysem neki szemrehányásokat tegyen; csak a jövő veszélyektől akará megőrzeni, s erre, úgy hivé, tanácsai elég jókor érkeznek. A könnye­ket, melyek Klári arcain e beszélgetés közt leperegtek, Szaleresi azon hatásnak tulajdonítá, melyet az apai intések tettek a leányra.

- Ne sírj, kedves jó leányom - mondá mélyen meghatva, midőn könnyező gyermekét kebléhez szorítá -, lám, hisz én nem neheztelek rád. Ártándi Pál szép, nemeslelkű ifjú. Sok köszönettel tartozunk neki, s természetesnek találom, ha külseje rád hatással volt. De ki kell szakítani képét szívedből, Klárim! Ő nemes, te polgárleány vagy; igaz, nem a szegényeknek egyike s talán maholnap bíró leánya, de mégis polgárleány, s polgár és nemes nem férnek össze. Minden szépséged mellett sem versenyezhetsz Telegdi Frusinával. - S Szaleresi elbeszélé, miszerint Ártándi Frusinával jegyben jár; s ha Klári s ő közötte polgári helyzetre nézve különbség nem léteznék is, szerelme nem kevésbé reménytelen volna, mint most.

- Az nem igaz - szakítá félbe Klári apja szavait, szenvedélyében lángoló arccal -, aljas rágalom, semmi más!

- Micsoda rágalom? - kérdé emez bámulva.

- Az, hogy Ártándi Telegdi leányával jegyben jár - válaszolt Klári. - Egy szó sem igaz az egészből, magától Ártánditól tudom. - Apám - folytatá rövid szünet után, miközben a fájdal­mas tekintetből, melyet apja rávetett, észrevevé, hogy magát szenvedélyessége által elárulta -, ne félj, hogy reményekkel ámítom magamat. Én Ártándit szeretem. Észrevevéd, s nincs miért tagadjam. Ha kívántatnék, bevallanám nyíltan az egész világ előtt, s nem fog találkozni, ki mondani merészlené, hogy szívem érdemetlenért lángol; de ismerem az áthághatlan válaszfalat, mely köztem s közötte emelkedik, s nem is vágyódom oly szerencse után, mely neki több áldozatokba kerülne, mint amelyeket én szerelemmel kipótolhatnék.

- Kedves leányom - mondá Szaleresi fájdalmasan -, miért nem tártad ki előbb szívedet apád előtt?

- Előbb vagy most, mindegy - válaszolt Klári lelkesülve -, azon pillanatban, midőn őt először láttam, sorsom el vala határozva; midőn megmentve általa, szemeimet hozzá emelém fel, s köszönni akartam: szívemet egyszerre mondhatlan érzemény tölté el, mintha egy belső szó mondaná, hogy az élet, melyet neki köszönök, ezentúl az övé leend.

- Ismerem szenvedélyességedet - mondá Szaleresi -, de légy nyugodt, leányom, idővel...

- Soha, soha, apám! - szakítá félbe a szólót leánya. - Társaim könnyelműnek mondanak, s talán az valék; hiúnak neveztek, s igazuk lehetett ebben is: de leányod nem a régi többé; szívem határozatlan vágyainak tárgyát feltalálta, s nem változik többé. Ne búsulj - tevé hozzá, nyájasan apjához simulva, midőn észrevevé a szomorúságot, mellyel szemei rajta függtek -, én boldog vagyok, ezerszerte boldogabb, mint valaha éltemben!

- Igen, hogy idővel annál szerencsétlenebb légy - mondá emez.

- Ne tarts ettől, atyám - folytatá az előbbi -, voltak idők, mikor az érzemény, mely keblemet tölti, szerencsétlenné tehetett volna; miért tagadjam?... volt idő, mikor meg nem elégedve helyzetemmel, magasabb állás után vágyódtam, mikor én, a polgárleány, irigy szemekkel tekinték azon úri hölgyekre, kiktől egy tekintet a tornázó bajnokot bámulatos tettekre lelkesíti; egy szó, a csatából visszatérő vitéz előtt a legszebb jutalomnak látszik. A fényes kör, melyben ők mozognak, nekem polgári létemnél szebbnek látszott, s felvágyódtam hozzája, hacsak azért is, hogy magasságomban, mint a pacsirta, vígabban zengjem el örömeimet. Ez időben Ártándi neve, birtoka s magasabb állása hatással lettek volna rám, s a gondolat, hogy mindezeket vele nem oszthatom, keserűséggel töltötte volna lelkemet; de ez idő elmúlt. Nem irigylem többé sorsát senkinek, nem vágyódom semmi után. Minek nekem fény, ha őt ragyogni látom? minek név, ha az övé dicsőíttetik?

- S tudja-e Ártándi szerelmedet? - kérdé apja.

Klári, ki eddig is csak azért szólt apja előtt szerelméről, mert érzelmei által akaratlanul elragadtatott, nem akará jobban fölleplezni titkait, s válaszul adá, hogy érzelmét Ártándi előtt mindég eltitkolta.

- S bámulhatod-e azután - mondá Szaleresi -, ha Ártándi Pál, nem is ismerve érzelmeidet, apja kívánatát teljesíti, s Telegdi Frusinát nőül kéri? Frusina bájló teremtés.

- Ez nem lehet, apám! - kiálta Klári, fájdalmában elfojtott hangon, s nyakába borult.

Szaleresi ismeré leánya szenvedélyességét, s célszerűbbnek tartá, ha a beszélgetést e pillanatban nem folytatja tovább. Klári előadása szerint, melynek valóságán nem kétkedett, szerelme csak saját szívének titka volt; minek vitatkozzék komoly okokkal oly szenvedély ellen, melyet a hölgy maga reménytelennek mond, s melyen, mint minden hasonló érzelme­ken, csak egy, de annyival biztosabb orvos - az idő - segíthet. Miután tehát leányát nyugod­tabbnak látá, kérte: feküdjék le; s maga a táborba sietett, hol jelenléte által a lázadás kitörését még talán akadályoztatni reménylé, azon emberek sorába tartozván, kik, midőn jelen az alkalom, gyöngeségök miatt soha befolyásukkal élni nem tudnak, de kik, mivel hiúk, annyival többet építenek befolyásukra, oly pillanatokban, midőn azzal élni alkalmuk nincs.

Klári, magára hagyatva, szabadon átengedé magát érzelmeinek, melyek annál fájdalmasabban törtek ki most, minél több erőlködésébe került azoknak eltitkolása, midőn apjával szólt. Klári nem szokta meg a titkolódzást. A gazdag polgári háznak egyetlen gyermeke, bálványozásig szeretve apja által, ki benne élte reményét, s mióta neje meghalt, legfőbb örömét találta, hódolóktól körülvéve saját körében, hol, mint a városnak nemcsak legszebb, de leggazdagabb polgárleánya, száz ifjú sóvárgott birtoka után; figyelmet gerjesztve a felsőbb osztályok ifjai között is, kik őt csak a szép Klárinak nevezték; Szaleresi leánya eddig szabadon mondá ki érzeményeit. Először életében nem tehette ezt, s ez maga mondhatlan fájdalommal töltötte keblét. - Titkolódznom kell - mondá elkeseredve, magában -, alávaló szolgálóként hazudnom, hogy apámat megkíméljem azon fájdalomtól, melyet különben miattam érzene. Szerelmemet nem tagadhattam meg, bevallanám, habár éltem függene is tőle; de ha tudná - s a hölgy szomorú gondolatokba merült.

Fölnyitá ablakát, s kinézett. A fölkelő nap első sugárait veté a budai hegyekre, hová a várfalnál magasabb ablakából láthatott; Szent Gellért kápolnáján, mintha lángok borítanák, csillogva állt a nagy rézkereszt, s a Duna kék tüköre nyugodtan terült el a városok között. Minden hallgatott. Csak a folyón áthangzó harangszó, mely a logodi templomból a híveket első misére hívá, s a háztetőkön rakott fészkeikből a nap első sugárainál kisdedeiknek eleséget keresni siető fecskék vidám csevegése szakítá félbe a csendet. Úgy látszott, mintha csupán az ájtatosság s a szeretet ébredtek volna fel a tájon, hol a munkás élet lármás zaja még hallgatott.

Klári soká nézte a bájoló képet, mely előtte elterült, s nyugodtabbnak érzé magát. A friss korányi szellő, mely a folyón átszállva, sima tükörén ezer csillogó kis habokat sodort, meghűté égő arcát is, s a fény, mely látókörén elterjedett, reményt sugárza bús lelkébe is. De a vigasztalás s nyugalom, melyet a természet szépségeinek köszönünk, nem tart soká; s valamint a folyón s a városnak utcáiban lassanként több élet és zaj támadt, úgy Klári keblében is újra feltámadtak az érzések s aggodalmak, mikről, a korány szemléletén elandalodva, pillanatokra megfeledkezett.

- Tépjem ki szívemből szerelmemet - így folytak gondolatai -, atyám azt mondá. De miért? ki rontja meg szándékosan ön boldogságát? ki vágja ki gyökerét a fának, melyen élte virágai teremnek? Szerelmem reménytelen... reménytelen! és miért? Nem szerethetem-e őt? nem fogom-e őt szerethetni egész éltemen át? nem vagyok-e meggyőződve, hogy ez érzemény viszonoztatik? s mi egyebet remélhetnék? Nem kellenek nekem neve, birtoka s a fényes állás, melyet mint neje a világban elfoglalhatnék; sőt jó, hogy ezeket nem oszthatja velem; ha lelkem nyugalmát, atyám reményeit, jó nevemet, mindent odaadok, s érte csak szerelmét kívánom: nem kettősen enyém-e a kincs, melyet oly drága áron vásároltam?

Az ember néha bizonyos meggyőződésre szeretné kényszeríteni magát, s ilyen vala Klárira nézve az, hogy Ártándi szerelménél egyebet nem kíván; de belső érzeménye ellenállt az erőlködésnek, s akaratlanul eszébe jutott azon szerencse, melyet mint Ártándi neje várhatna. S miért nem remélhetné ő ezt? Nem volt-e száz eset, hogy egyes férfiak, túllépve osztályuk előítéletein, polgárleányokat vezettek az oltárhoz, s őket magas állásuk minden élvezeteiben részesíték? S miért ne tehetné ezt Ártándi? Nem ígérte, sőt úgy beszélt mindég, mintha ezt tenni nem akarná. De ki tudja? talán csak próbára akarta tenni kedvesét, s ha majd szerelme tisztaságáról meggyőződött, ha ismerni tanulta egész becsében e szívet, mely magát föltétlenül nekiadá: akkor lerántja a fátyolt, mellyel föltételét eddig takarta, s oltárhoz vezeti boldog mátkáját! Miért ne volna ez lehetséges? hisz az előtt, ki még határtalan szerelmet hisz, sok dolog valószínűnek látszik. - Klári egy ideig dobogó szívvel egészen e boldog gondolatoknak engedé magát által. Már Ártándi karjain az oltárnál képzelé magát, körülötte bámuló sokaság, a kevély úrhölgyek irigy tekintete rajta függ, ősz apja arcain öröm ragyog, a ház barátai megelégedéssel látják fölemeltetését; Klári ábrándjaiban látá mindezt. Majd ünnepélyes tornánál képzelé magát, hol férje minden szemet magára von, és szerető tekintetekkel mégis csak kedvesén függ; majd Ártándi várában - képzelődés között fellázadt agyán egy egész élet örömei vonultak át, s ő mondhatlan boldognak érezé magát. - Ó, ha szeretne! - szólt végre fájdalmasan, midőn jelen helyzete ismét eszébe jutott - ha igazán szeretne, nem lehetne-e mindez való? nem függ-e mindez tőle? s bízhatom-e szerelmében, ha eszembe jut, mi boldoggá tehetne, s hogy nem teszem azzá?!

Klári gondolatai itt új, fájdalmas irányt vevének. Elkövetett mindent, hogy a lelkében önkéntelenül támadt kételyt elűzze magától. Elsorolá emlékezetében mindazon okokat, melyek Ártándit ily cselekvéstől visszatartóztathatnák. - Ó, de ha szeretne! - így szólt belszózata mindég - ha igazán szeretne, mindezen okok nem tartóztathatnák őt vissza attól, hogy kedvesét boldogítsa. Neve! igen, de hát nem az ő neve-e az, melyet csak saját tettei dicsőíthetnek, s melynek felmagasztalására nejének fényes címei nem szükségesek. Apjának kívánata! mi ez azon meggyőződéshez képest, hogy kit szeret, azt boldogíthatná? A világ! de én kérdezősködtem-e a világ ítéletéről, midőn magamat nekiadám? Eszembe jutott-e állásom, jó hírem, éltemnek egész jövője? eszembe jutott-e egyéb, mint hogy őt szeretem s boldoggá tehetem, ha csak egy percre is? ez egy boldog pillanat nem látszék drágán vásárlottnak, ha egész éltem reményeit adom is érte; s ő? Ó, ha igazán szeretne! - A szerencsétlen hölgy mindég inkább elmélyedett e gondolatokba. Ha igaz volna, mit apja mondott. Sokszor hallá másoktól is, hogy Pál Telegdi Frusinával jegyben jár. Ha e hír valósulna! - De nem, az nem lehet! - vigasztalá önmagát; nem kérdeztem-e őt csak még tegnapelőtt? - s ő becsületére esküdött, hogy szava Frusinának lekötve nincs. S ha mégis úgy lenne! ha megcsalt, s ha az, minek én ősz apám nyugalmát, házam becsületét áldoztam fel, neki csak időtöltés, csak mulatságos kaland vala, melyről társai között kérkedve szólhat; ha, míg szívemben nem volt más érzemény, mint szerelem, agyamban más gondolat, mint miként boldogítsam, ő a hiszékeny polgárleánnyal csak tréfát űzött: akkor, akkor jaj neki - mondá a legnagyobb indulattal felugorva székéről -, neki s annak, ki miatt e szívet magától elvetette!

Ki Klárit most látja, midőn lángoló arcokkal, szemét ég felé emelve, ablakánál áll, a kifejezésből, mely kedves vonásait csaknem ijesztőkké tevé, meggyőződhetett, hogy e kebelben nemcsak nyájas érzelem, de hatalmas indulatok csírái szunnyadoznak. De a szenvedélyek fergetege nem tartott sokáig. Újra kedvesének képe támadt fel lelkében; s a gondolat, hogy iránta igazságtalan volt, s hogy nemes szívén egy percig kételkedett, mond­hatlan bánattal tölté kebelét. - Bocsáss meg, kedvesem! - szólt kitörő fájdalmában - bocsáss meg az őrültnek, ki rajtad kételkedni mert. Nagyobb kincs szerelmed, hogysem magamat birtokában nyugodtnak érezhetném. - S Klári székére veté magát, s kezeivel takarva szemeit, sírt keservesen.

Így találta őt Erzsi, a gazdasszony, ki, miután ura a táborba ment, halk léptekkel Klári ajtajához lopódzva, rövid hallgatódzás után egyszerre bedugta fejét.

- Uramfia! mi történt? - kiálta Erzsi, midőn Klárit, kit ágyában gondolt, az ablaknál sírva találta. Hozzásietett. - Talán csak Ambrus gazda nem vette észre - úgymond -, hogy Pál úrfi az éjjel e háznál volt?

Klári tagadólag rázta fejét.

- Vagy talán rosszul érzi magát, kedves Klárikám?

A hölgy ismét csak fejét rázta.

- De az istenért! mi történt? bizony szép fekete szemei elvesztik fényöket, ha annyit sír.

A viszony, mely Klári s a gazdasszony között létezett, nem vala olyan, minő cseléd s asszonya között közönségesen található. Jókor megfosztva anyjától, Klári ezen személy ápolása alatt nőtt fel, s valamint már gyermekkorában, úgy most, mióta Erzsébetben szerelmének pártolóját találta, iránta teljes, majdnem gyermeki bizalommal viseltetett. Nem titkolá tehát keservének okát most sem ez egyetlen tanácsadója előtt, hanem zokogva elmondá, mit apjától Ártándiról hallott.

- S ez az egész? - mondá Erzsi, nyájasan simogatva a szép hölgy képét - s ezért sír, Klárikám? Nem hallottuk-e ezt már többször? s ki fogja hinni e képtelenséget?

- Miért képtelenség? A férfiakban nincs hűség! sokszor mondtad magad, Erzsim.

- S az igaz is, amennyiben a hívség keresztyén erény, s áldozatba kerül - válaszolt az előbbi -, de aki oly szép, mint maga, Klárikám, nyugodt lehet. Hisz az istenért - folytatá, míg szemei a bájló leányon függtek -, nincs férfi a világon, ki, ha e szemek közé nézett, s ez ajkakat egyszer megcsókolta, hívtelenné tudna válni.

- Frusina is szép - mondá Klári, még mindig nyugtalanul.

- Szép, szép, megengedem - válaszolt Erzsi -, az úri kisasszonyok között nincs párja. Nem is csuda: fején drága párta, nyakán gyémánték, bársony- s patyolatruha; így könnyű szépnek lenni, főképp ha az ember tárnok leánya, s az ország legfőbb családihoz tartozik. De próbáljon csak egyszer felöltözködni mint polgárleány, s majd meglátjuk. Hisz húsvétvasárnap együtt voltunk a templomban, ő felcifrázva, mint egy királyné, magának, Klárikám, csak a velencei aranylánc volt nyakán, melyet boldogult édesanyjától örökölt, s mégis, ne üdvözüljek, ha, mikor a templomba léptünk, az egész világ nem ránk nézett. - „Ez a szép Klári, Szaleresi gyönyörű leánya!” - ezt hallottuk mindenfelől, mihelyt jöttünk, mintha Frusina nem is volt volna a templomban. Az egész világ csak velünk foglalatoskodott, s a kevély Bebek Katalin leányasszony, kivel Frusina a templomba jött, csaknem megpukkadt mérgében győzelmünk fölött.

Ezen s ehhez hasonló vigasztalások nem hangoztak ugyan el hatástalanul, azonban Klári nem nyeré vissza előbbi vidorságát, s lelkét bús sejdítések tölték el. A gondolat, hogy szerelme Ártándi által egész mértékben nem viszonoztatik, mely mintegy véletlenül lelkében támadott, újra meg újra visszatért; s mennyivel többet gondolt kedvesének egész magaviseletére, annyival több valószínűséget nyertek kételyei. - Ha valóban szeretne - így szólt végre Erzsi­hez, ki vigasztalásainak csekély sikere miatt szinte neheztelni kezdett -, miért nem vehetne el?

- Ah, ez hát a bökkenő? - mondá Erzsi mosolyogva. - Gondoltam. Mindjárt, mihelyt Pál úrfi házunkhoz jött, azon kezdtem töprenkedni: mi lesz ebből, ha az úrfi Klárit nem veszi el? Mert mint boldogult férjem, Isten nyugtassa, mondani szokta: lánynak nem is szerelem, ha nem vezet házassághoz. Az átkozott, Isten nyugtassa, pajkosságában még többet mondott, azt tudniillik: hogy asszonynak meg nem is házasság, ha nem vezet új szerelemhez. De ezt hagyjuk abba. Amint mondtam, mihelyt Pál úrfi a házhoz jött, sokat gondolkoztam a dolgon; s ha ő nem lett volna oly igen szép, ha maga, Klárikám, nem lett volna oly igen szerelmes, bizony megsúgtam volna Ambrus gazdának az egészet; de ezen most, hál’ Istennek, túl vagyunk; s minthogy Pál úrfi magát, Klárikám, bizonyosan elveszi, áldom Istenemet, hogy idő előtt nem locsogtam.

- Ő elvesz engem? - mit beszélsz, Erzsi? - kérdé a hölgy.

- Nos, miért ne venné el - szólt az előbbi szinte bámulva -, hisz a házasságnak nincsenek többé akadályai.

- Nincsenek akadályai? - sóhajta Klári - hát az, hogy én polgárleány vagyok s ő nemes? hogy egész családja megbecstelenítve gondolná magát, ha engem nőül vesz, nem elég akadály-e?

Erzsi arcai itt fontos pártfogoló kifejezést vőnek fel. - Hát nem tudja még - mondá rövid szünet után ünnepélyesen -, mik történtek?

Klári bámulva nézett rá.

- Nincs többé osztálykülönbség! - folytatá emez, miután előbb vigyázva körültekintett, halkabban. - Nemes és polgár, úr és szolga, paraszt és nádor, ezentúl mind egyenlő lesz. Fél esztendő múlva azt se fogja tudni senki, országnagy vagy paraszt családjából veszi-e eredetét.

- Hogyan lehetséges ez? - kérdé Klári bámulva.

- Azt én nem tudom - válaszolt a másik -, de hogy úgy lesz, azon semmi kétség. Én az egész dolgot legényeinktől tudom, kik egész nap a táborban járnak. Már mindent kicsináltak egymás között. A király s a bíbornok őeminenciája megmaradnak helyeiken, a többi mind változik. Dózsa György nádor lesz; testvére Gergely, országbíró, s így tovább; elfelejtettem már az egész sort, csak azt tudom, hogy Ambrus gazda tárnok. Mit mond ehhez, lelkem? Hiszi-e még, hogy Pál úrfi, ha kedves Klárija tárnok leánya lesz, nem fogja magát boldognak tartani, ha őt nőül veheti? s nem furcsa dolog, hogy e fiatal úri ember mindig csak tárnokok leányaival hozatik szóba?

Klári sokkal józanabb volt, hogysem a keresztesek által célba vett lázadás eredményét oly biztosnak hinné, mint jámbor gazdasszonya; de hogy vezéreik által csakugyan hasonló célok tűzettek ki, azon, a tanácskozás után, melynek véletlenül tanúja volt, kételkednie nem lehetett, s nehéz volna az érzeményeket leírni, melyekkel annak tudása szívét e pillanatban tölté.

Ha azokra emlékezett, miket apjától s Dózsa Gergelytől a tanácskozás közben hallott, borzadnia kelle, mégis a meggyőződés, hogy a gát közte s kedvese között csak így rontathatik le, kívánatossá tevé, mitől szíve másképp borzadott volna. Szerelmének érdeke minden egye­bet háttérbe szorított. - Meglátod - mondá szomorúan -, nem fog megtörténni, miről beszélsz.

- De Klárikám - szólt Erzsi szinte neheztelve -, már hogy gondolhat ilyeket? hisz maga a király és a bíbornok velünk tartanak; sőt azt mondják, a római pápa is csak különösen e célból hirdetett teljes bűnbocsánatot.

- Apám maga ellenezni fogja; tudod, a mellékszobában voltam, mikor vezértársaival ma éjjel tanácskozott, s ő világosan kimondá, hogy velök tartani nem fog.

- Kényszerítjük - válaszolt Erzsi -, hisz Ambrus gazda sokat nem akar, mi végre mégis megtörténik. A legények is azt mondták, ha másképp nem, erővel visszatartják táborukban, s ha egyszer elkezdették a munkát, ő is velök fog tartani. Később mindenhez hozzááll.

- És nem fog-e Pál ellenségeink között állani? - szólt Klári fájdalmasan - egy zászló alatt Telegdivel? s nem lesz-e a szerencsétlen harc egy új válaszfal köztünk? Ó, Erzsi, én nem várok semmi jót!

- Pál úrfi át fog jönni hozzánk - biztatá az előbbi -, s ami a Telegdieket illeti, az, ki velök jót akarna tenni, azáltal segítene rajtok, hogy elszöktetné. Hacsak Velencében, hol Thuz úr lakik, vagy valahol Németországban nem találnak menedéket, nem tudom, mi történik velök. Itt nincs maradásuk; a keresztesek, amennyien vannak, romlásukat esküdték. Az elsők, kiket megtámadnak, a Telegdi ház lesz, mert az öreg István őnagysága ellenezte leginkább hadokat. S mit gondol, Klárikám, a Telegdiekkel? hisz már mondám: Pál úrfi az őrültségig szerelmes; nem adok három órát, s ismét a boltban lesz.

A szólót itt kocogás szakítá félbe. - Mernék fogadni, az öreg Farkas. Ismerem kocogását - mondá Erzsébet. - No, mit mondtam? - folytatá suttogva, miután beszólíttatván, csakugyan Ártándi bajszos követője lépett a szobába. - Ismét levélkével jön. Nem kell-e óriásilag szeretni annak, ki ennyit ír?

Farkasnak jötte Klárit nem tölté oly örömmel, mint gazdasszonya a jelen viszonyok között reménylé, sőt fölgerjedt állapotában e váratlan körülmény csak növelé aggodalmát, főképp miután a látszó zavar, mellyel a huszár Klári előtt megjelent, s általában véve egész magaviselete nem látszék jó hírre mutatni.

Farkas azon rendes helyzetek egyikében találá magát, midőn azt, mit forrón óhajtottunk, elérve, először érezzük a nehézségeket, melyekkel kívánatunk teljesítése jár. Valamint még tegnap nem vala buzgóbb óhajtása, mint hogy ura által oly levéllel bízassék meg, minőt most magával hozott: úgy e pillanatban, midőn Klárira nézett, ki őt aggodalomtelt kifejezéssel kérdé: mi hírt hozott? bensőképp arról panaszkodott: miért nem szólt inkább ura önmaga kedvesével, s minek küld másokat, hogy tanúi legyenek a fájdalomnak, melyet ő okozott?

- Hát a hír csak az - felele rövid hallgatás után, mely alatt még egy ízben azon gondolkozott, miként teljesítheti megbízását úgy, hogy az Klárinak legkevesebb fájdalmat okozzon -, hogy uram ma reggel elutazott.

- Elutazott? - kérdé Klári ijedten.

- Igen. A nádor őnagysága elküldte levelekkel Biharba; másként, úgy hiszem, talán nem is ment volna el.

E hír s főképp Farkas végszavai, melyeket magára nézve kedvezőleg magyarázott, Klárit kissé megnyugtaták. Farkas észrevevé, s kedvezőnek gondolva a pillanatot, a hölgyet elő akará készíteni a rosszabb hírekre. - Ej, az az ifjúság! - szólt fohászkodva - nincs mit bízni benne; ma itt, holnap ott; alig jött, ismét elmegy, bizony nincs mit bízni benne.

Klári annyira fel vala gerjedve, hogy e szavak, bármi távol érintkezésben voltak a gondolattal, mely lelkét gyötré, előtte észrevétlenül nem maradtak. Tekintetében, melyet Farkasra vetett, annyi ijedtség, oly mondhatatlan fájdalom vala kifejezve, hogy ez újra fogyni érzé bátorságát, s beszédében elakadt.

- Szegény fiatalság! - szólt közbe Erzsi - mit tehet róla, ha az öregek ide s tova küldözgetik? Hát kiben bíznék az ember, ha nem fiatalokban? hisz az öregnél meg azt sem tudja az ember, nem hal-e meg, mielőtt szavát tartotta?

- Szent igaz! - válaszolt Farkas, szemeit elhatározottan Erzsire függesztve, hogy a hatást, mellyel szavai Klárira lesznek, ne lássa - az ifjasszonynak igaza van: az öregek meghalnak, de az ifjak meg mindennap másba szerethetnek, és...

- Kendnek még más hírei vannak - szakítá félbe Klári a szólót, felugorva székéről -, az istenért, mondja el hamar, mindjárt!

Farkas, Klári részéről szenvedélyes kitörésekre vala elkészülve; mégis midőn e pillanatban szeme Klári tekintetével találkozott, melyben annyi mondhatlan fájdalom volt kifejezve, az öreg katona zavarodva a földre süté szemeit.

- Szóljon kend hamar; az istenért, kérem, ne gyötörjön tovább! - szólt Klári esdekelve.

- Hát tulajdonképpen nincs semmi, amit mondhatnék - válaszolt amaz zavartan -, csak hogy Pál úrfitól egy levélkét hoztam, és hogy...

- Ide a levéllel! - kiáltott az előbbi, s kiragadva azt Farkas kezéből, ki hozzá még néhány vigasztaló szót akart mondani, olvasni kezdett.

A levélnek tartalma ez vala:

„Hálátlannak, egykori szerelmedre érdemtelennek fogsz talán nevezni, midőn e sorokat olvasod; de bármiként fáj a gondolat, hogy az, kit e világon leginkább szerettem s fogok szeretni, így ítél felőlem: lelkiismeretem mondja, hogy e vádakat inkább érdemleném, ha a valóság bevallásával tovább késném. Nekünk el kell válnunk, Klárim! A boldog csalódás, melynek átengedők magunkat, nem tarthat tovább! ketté kell szakítani a láncot, melytől körülfonva oly boldognak éreztem magamat. Amit hallál, igaz: Telegdi Frusinának jegyese vagyok. Nem szívem választását követem, azt jól tudod te, ki szerelmemet ismered. De vannak viszonyok, melyeket sérteni nem szabad. Atyám becsülete kívánja tőlem, hogy beváltsam szavát, mellyel engem még gyermekkoromban Telegdi leányával eljegyzett; s ha mindjárt éltem boldogságát kívánják el tőlem, midőn ezt teszem: mégsem tagadhatom meg az áldozatot. Hogy szívem szerelme a tied marad; hogy bármi várjon reám, az életnek leg­boldogabb pillanatai azok leendnek mindég, melyeket szerelmednek emlékeivel tölthetek; hogy legforróbb óhajtásom az marad: vajha irántad határtalan ragaszkodásomat bármikor bebizonyíthassam, minek mondjam mindezt! hisz oly boldogtalan vagyok, hogy javadra nem is kívánhatok mást, mint hogy a szerencsétlent, ki nyugalmadat felzavarta, minél hamarább elfelejtsed, s mindazon szenvedések miatt, melyeket neked szerelmével akaratlanul okozott, ne őt, hanem boldogtalan végzetét átkozd. Isten veled! élj oly boldogul, minővé az szeretne tenni, ki, bárhová vezesse végzete, külső viszonyai által tőled elszakíttathatik, de szívében örökké az marad, aki volt, szerető Pálod.”

Ez volt a levél, melyet Pál, mielőtt elutazott, nem csekély kínok közt összefércelt, s melyet tízszer széttépve s újra kezdve, végre a jelen formában csak azért küldött el, mivel egy újnak s még édesebbnek írására ideje nem volt. Ha azonban Pál azt hivé, hogy szavak, bármi mesterileg választva, Klári érzelmeire e pillanatban hatással lehetnek, erősen csalódott. Az egész levélből Klári csak egyet értett, azt, hogy Pál Telegdi Frusinának jegyese. Mi köze volt neki a többihez?! Átfutá a levelet, ajkai elolvasák az érzelgő sorokat, a kifejezéseket, melyekkel kedvese búcsút vett: lelke csak az elválás keserűségét érzette; s midőn a levelet félretéve, szemeit ég felé emelé: arcán csak azon óriási fájdalom kifejezése látszott, melyet a világ minden szónoklata nem vigasztalhata többé. - Klári első pillanatban nyugodtabban viselé magát, mint szokott szenvedélyessége után ítélve, valaki gondolhatná. A csapás nehezebb volt, hogysem panaszra szót találna. De ki arcainak halotti halványságát s a remegést látta, mely tagjait elfogá: meggyőződhetett, hogy e nyugalom nem érzéketlenségnek eredménye.

- Hát ez volt szerelmed? - szólt végre oly hangon, mely Farkas szemeibe könnyeket facsart - ez a becsület, melyre esküvél, hogy szavad lekötve nincs.

- De az istenért - kérdé Erzsi, ki asszonya fölgerjedési okát nem gyanítá -, mi történt, Klárikám? oly halvány, mint a halál.

- Mi történt? - szólt emez keserűen - semmi, mi bámulásodat érdemlené. Egy polgárleány, ki elég bolond volt, hogy magát szerettetni higgye, s egy régi családú nemes úr, ki őt hiszelé­kenységéért kineveti. Nagynevű úri ember, ki becsületszavára esküszik, hogy senkihez lekötve nincs, s azután írást ad magáról, hogy midőn ezt mondta, hazudott. Csupa mindennapi dolog, amint látod; ha eszed volna, nevetnél rajta.

- Jaj nekem, Klárikám! én nem értem...

- Olvasd magad - folytatá az előbbi, midőn az előtte fekvő levelet felkapva, Erzsinek oda­nyújtá -, vagy igaz, hova is gondolok, hisz nem tudsz olvasni; ne bánd, jó asszony, ne bánd, hogy nem tanultad, ez csak egy móddal több, melyen az emberek hazudnak.

- S hát e levél? - kérdé ismét az előbbi bámulva.

- Azt tudatja velem, hogy nemzetes és vitézlő Ártándi Pál úr nagyságos Telegdi Frusina kisasszonynak jegyese, s hogy eszerint rám s szerelmemre többé nincs szüksége.

- Ez nem lehet! ez tréfa, hazugság! - kiáltott a gazdasszony, fel s alá futva a szobában - kend Farkas is azt mondja, nemde? - s midőn a megszólított e szenvedélyes kérdésekre csak sóhajtásokkal felelt, Erzsi összecsapta kezét. - Hisz ez a legalábbvaló, legszörnyebb tett volna, melyről életemben hallék! - kiálta még szenvedélyesebben. - Bárcsak olvasni tudnék! Klárikám, bizonyosan rosszul olvasta levelét.

- Dehogy olvastam rosszul! - szólt az előbbi hangon Klári, ki eközben újra a levél olvasásába mélyedett -, nem áll-e itt: hogy az, kit leginkább szeret s fog szeretni, míg élete tart, én vagyok? ugyanazon szavak, melyeket százszor mondott; hogy legboldogabb pillanatai azok leendenek életében, melyekben rám emlékezik; hogy legforróbb óhajtása, irántam forró szeretetét bebizonyíthatni; hogy szíve örökre változatlanul ugyanaz marad: s mindezt olyannyira, hogy csupa irántam való szeretetből most Telegdi Frusinát veszi nőül magának; nem világos-e mindez, bolond asszony, hogy oly bámészkodva állsz előttem?!

Farkas szívére a legvadabb indulat kitörései nem hathattak volna úgy, mint e nyugodt két­ségbe­esés, mely Klári keserű szavaiban szólott; soha keblét ekként feszülni nem érezé. - Ne erőltesse magát a leányasszony - szólt végre érzékenyen -, sírjon inkább, szidjon össze engem, nem bánom; ha könnyebbségére lesz, csapjon valamit fejemhez: csak ne fojtsa magába fájdalmát; Isten engem, megbetegszik.

- Ki mondta kendnek, hogy erőltetem magamat? - szólt Klári sokkal inkább fölgerjedve, hogysem a részvét, melyet a becsületes szolga egyszerű szavai kifejeztek, rá hatással lehetne. - Ura bizonyosan azt hivé, hogy levelére majd hajamat tépem, ki tudja, talán vízbe ugrom, nemde? hogy szerencsétlenségemet elmondva, házról házra futok?... hisz van-e nagyobb szerencsétlenség, mint elhagyatni Ártándi Páltól, a szép, a nemeslelkű, a dicső, a páratlan Ártándi Páltól, kinek híre Bihartól Pestig eltölti az egész világot?! s a nemeslelkű úr bizonyosan örvend, ha ezt teszem. Megcsalni egy szegény leányt, hazudni egy egész hónapig, széttépni szívet, mely önmagát adta kezünkbe: mily vitéz tett, mily dicsőség!... De - folytatá mindig növekedő szenvedéllyel - Pál úr igen csalódott! Mondja neki, hogy nyugodt valék, hogy nem sírtam egyetlenegy könnyet sem; mint becsületes ember nem is mondhat mást; lám, szemeim szárazak - mondja: hogy nem szerettem őt, nem is szerettem soha, s csak tréfát űztem vele, s elhagytam volna magam, ha levelével csak pár napig késik; hogy - itt az erővel visszanyomott fájdalom végre kitört egész hatalmával -, hogy meghalok; hisz minek is éljek a világon, ha ő nem szeret többé! - S a boldogtalan leány, képét kezeivel takarva, zokogva támaszkodott az asztalra.

- Az istenért, rosszul lesz! - kiálta Erzsi - friss vízért futok. - S ezzel Farkast, nem kis zavarára, Klárival magányosan hagyta a szobában. Az öreg katona mélyen meg volt hatva; de sem vigasztalásai - minő például az vala, hogy föl se vegye, katonadolog, nagyobb bajt is látott, s nemcsak Pál úrfi van a világon, s ehhez hasonlók -, sem ápolása, mely tulajdonképpen csak abból állott, hogy Klári fejét kemény kezével tartá, nem használt semmit. A hölgy zokogása mindég görcsösebbé, lélegzete nehezebbé vált, s még mielőtt Erzsi a vízzel visszajött, a szerencsétlen magánkívül feküdt Farkas karjaiban.

- Átkozott kacérkodás! - mondá ez indulattal, midőn könnytelt szemeit szép terhére függeszté - ezek következései. Már e leány nem tehetett volna-e boldoggá egy polgárfiút? - E kitörések közé, talán először életében, keserűség vegyült azok ellen, kiknek felsőbbségét oly természetesnek gondolta. Erzsi ezalatt egy kancsó vízzel a szobába visszarohanván, Farkassal együtt mindent elkövetett, hogy kisasszonyát életre hozza.

A cél hamar el is éretett. Alig érzé Klári a friss vizet homlokán s halántékain, midőn szemét felnyitva, kérdé: mi történt vele?

- Semmi, kedvesem, semmi - mondá Erzsi, megtörölve homlokát -, csak egy kis ájulás, az álmatlan éjnek következése.

Klári bámulva tekintett körül. - Ó, istenem - kiálta, midőn Farkast meglátva, ismét fájdalmára emlékezett -, hát nem iszonyatos álom volt az egész? s ő csakugyan elhagyott? - S a szerencsétlen, ismét eltakarva arcát, sírt keservesen. E könnyek, úgy látszott, kissé enyhíték fájdalmát, legalább nyugodtabbá lett, s látszólag figyelemmel hallgatá, miket Farkas és Erzsi vigasztalására mondottak.

Az utóbbi egyre azt beszélé, hogy a levelet talán mégsem olvasta jól, s ha csakugyan az állana is benne, Pál úrfi bizonyosan csak tréfált, s Klárit próbára akará tenni, mert nem lehet komoly szándéka, hogy kívüle mást vegyen el. Farkas csak az elválás elkerülhetetlen szükségét emelé ki. Higgye el, édes leányasszonyom - mondá -, szívem fáj, hogy így kell szólnom, de minden, mit az ifjasszony beszél, csupa haszontalanság. Oly nemesházból való úr, mint Pál úrfi, polgárleányt nem vehet feleségül. Isten tudja, miért nem teremtette az embereket úgy, hogy nemesemberek s nem nemesek ne is szerethessék egymást; de hogy nő s férj nem lehetnek, az bizonyos, ha mind a kettő meghalna is bújában.

- Ha legalább azt tudnám - mondta Klári sóhajtva -, hogy igazán szeret, s hogy, mint írja, valóban csak azért hagyott el, mert kényszeríték: könnyebben tűrném a veszteséget.

Farkas Klárit igazán sajnálta, s mindent elkövetett, hogy fájdalmát enyhítse; s habár belsőképp meg volt győződve szavainak valótlanságáról, nem érzett erőt magában, a szegény leánytól e vigasztalást megtagadni; s azért megesküdött rá, hogy ura senkit sem szeretett a világon nála inkább.

- S igazán csak azért veszi el Telegdi Frusinát - kérdé a hölgy tovább a legnagyobb érdekkel -, mert apja szavát kötötte le e házasságra?

Farkas, iménti szavainak jó hatását észrevevén, bármi nehezére esett, bizonyságot tett erről is, s hosszasan beszélt az Ártándi- s Telegdi-házak régi barátságáról, s hogy már Frusina születése óta elhatározott dolog az öregek között, miszerint belőle s Pálból egy pár lesz - míg szavait egyszerre egészen váratlan történet szakítá félbe.

Olvasóim tudják, hogy Ártándi, mielőtt távozék, Farkasnak két levelet adott: egyet, mely Klárinak szólt; a másikat, melyben Frusinát a keresztesek részéről fenyegető veszélyről tudósítva, arra kéré, hogy mindjárt e sorok vétele után nénjével együtt a városba költözködjék, miután nyári lakában megtámadásoktól biztos nem lehet. E levelet Farkas, miután a másikat Klárinak átadá, kezében tartá, de midőn Klári elájult, s ő segítségére sietett, az asztalra tette le, honnan azt Klári most egyszerre felkapta, s mielőtt szándéka Farkas által gátoltathatott, feltörte, s olvasni kezdette.

- Az istenért, mit mível? - kiálta a huszár a levél után nyúlva, míg Klári felugorva székéről, a levéllel tovább iramodott - hisz ez Frusina kisasszony levele! - De látva, miszerint a levél feltöretvén, minden fáradság hasztalan, Farkas azzal vigasztalta magát, hogy Klári úgyis mindent tud már, mi e levélben áll, s parányi örömét, hogy azt elolvassa, kár volna elrontani. - Ha uram neheztelne is - gondolá magában -, e szegény leány eleget szenvedett miatta, bizony nincs mit panaszkodnia.

Leírhatatlan a hatás, melyet e rövid levélnek olvasása Klárira tett. Az egyetlen ok, mely őt a pecsét feltörésére bírá, azon ellenállhatatlan vágy vala, mely e levélke látásáért szívében ébredett, hogy magának Ártándi érzeményeiről biztonságot szerezzen. E tekintetben a sorokban nem vala semmi, mi szenvedélyeit felizgathatá, sőt a tisztelő udvarias hangulat, melyben az egész írva volt, mintegy azt látszék bizonyítani, hogy az író s Frusina között hidegebb viszony létezik. - Ha szeretné - így gondolá magában Klári -, nem írna ily hidegen; nem így írt ő nékem - s e gondolatra rövid örömsugár vonult át arcán, melyet azonban a jövő percben más, leírhatatlan kifejezés válta fel. Véghetlen öröm s borzadás, gyűlölet és fájdalom, elhatározás és kétkedés váltakoztak arcain, mintha minden emberi kínok és szenvedélyek e bájló hölgyarcot választották volna küzdhelyül.

- Az istenért, mi áll e levélben? - kérdék Erzsi és Farkas majdnem egyszerre.

- Hagyjatok el, csak egy percig hagyjatok nyugodtan - mondá félig elfojtott hangon; s Klári még egyszer átolvasta a levelet, s újra átengedé magát a szörnyű gondolatoknak, melyek lelkében támadának. Nem volt-e vetélytársa hatalmában? Ha Farkast itt a háznál tartja, s Frusina a közelgő veszélyről nem tudósíttatik: nem függ-e akaratától, hogy az akadály, mely közte s Pál között emelkedik, örökre elmozdíttassék? A keresztesek Telegdinek romlást esküdtek. Szaleresi boltoslegényei, kik Klári minden kívánatait parancs gyanánt teljesíteni szokták, a táborban vannak, s közülük többen, mint egyes csapatok vezetői, hatalommal bírnak. Mibe kerülne Klárinak, hogy ezen embereket Telegdi kerti lakának megtámadására bírja? - Nem fogom bántani életét - így nyugtatá meg önmagát -, csak arra kényszerítem, hogy Pál iránti követeléseiről mondjon le. - Egy percre el volt határozva, de a jövőben újra feltámadtak kételyei. Nemesebb lelkű vala, hogysem e cselekvésmód aljasságát nem érzené, s az sem kerülheté el figyelmét, hogy azon esetre, ha Telegdi kerti laka oly emberek vezetése alatt támadtatik meg, kik Szaleresi házához tartoznak: ez kétségen kívül uroknak fog tulajdoníttatni, s hogy ámbár apja a lázadást ellenzi, mégis ha ez történnék, oly irány követésére kényszeríttetik, melynek következései a leggyászosabbak lehetnek. S végre, ha Pál mégis Frusinát szeretné, s ha megtudva Klárinak ezen tettét, őt megutálná? - De nem fogom tűrni, hogy Frusinát bárki bántsa - válaszolt önmagának nehézségeire -, sőt segíteni fogom, hogy más országba vándorolhasson, minél egyebet a Telegdiek a jelen viszonyok között úgysem tehetnek. Apámat nem fogja vádolhatni senki oly tett miatt, melyben nem volt része, s melyet egészen magamra veszek. És nem írta-e Pál világosan, hogy Frusinához nem szerelem, hanem csak atyja adott szava által érzi magát lekötve? nem bizonyítják-e ugyanezt a hideg sorok, melyeket e lányhoz írt, s melyekben udvariasságnál nem találni egyebet? Ő boldog lesz, ha e bilincsektől megszabadíttatik!

- Szeretném tudni, mi lehet e levélben? - suttogá Erzsi Farkasnak - soha nem láttam így őt.

- Tudja Isten - válaszolt a másik hasonló módon -, ha halálos ítéletét olvasta volna, arca nem változhatott volna inkább, s bárcsak visszaadná az átkozott levélkét! Uram különösen szí­vem­re kötötte, hogy jókor reggel adjam át Frusinának. Csak azért jöttem előbb kigyelmetekhez, mert uramat Pestre kísérvén, különben is itt valék.

- Csak még kevéssé várjon - kéré Erzsébet -, míg az első fájdalom rohama megszűnt. - S Farkas sóhajtva, ismét várakozott, de Klárin nem vala észrevehető semmi változás. A levélre függesztett szemekkel, elmélyedve gondolataiba, ült ott, s észre sem vevé, mi körülötte történt vagy mondatott. Belsejében jobb érzete s szenvedélyei vadan küszködtek egymással, s nem volt képes magát elhatározni. Ha Farkast a levéllel elmenni engedi, az alkalom, melyet most vetélytársának megrontására a szerencse kezébe adott, elveszett, s mégis, tehet-e mást? Jobb érzete visszaborzad a gondolattól, mely lelkében e levél olvasásánál támadott, s melyet sem követni, sem agyából elűzni nem bírt.

- Kedves lányasszony - mondá végre, nem tűrhetve tovább a várakozást Farkas -, kérem, adja ide a levelet, nem késhetem tovább.

- Csak még egy keveset - mondá Klári esdeklő hangon.

- Szívesen tenném - válaszolt Farkas érzékenyen -, de mit használ; ami benn állt, azt úgyis tudja; ha százszor újra olvasná, sem fogna benne találni mást, s nekem uram szorosan megparancsolta, hogy a levelet még reggel vigyem Telegdi kisasszonyhoz; igen fontos dolog, amint mondá.

- Fontos dolog - ismétlé Klári félig magában.

- Azonkívül - folytatá az előbbi - úgyis elég bajom lesz, hogy feltörve adom át; szerencsémre tudja az egész világ, hogy nem tudok olvasni; majd valahogy kivágom magamat.

- Adja vissza Farkasnak a levelet - esdeklett Erzsébet is -, neki igaza van; most, miután elolvasta, tökéletesen mindegy, mi történik vele.

Klári egy percig hallgatott. Arcai elsápadtak, teste reszketett, keble nehezen emelkedett, mintha valami nyomná lélegzetét. - Itt van a levél - szólt végre -, csak még egy percig várjon rám - folytatá elfojtott hangon -, néhány emlékeim vannak Ártándi úrtól, melyeket vissza akarok küldeni.

- Nem szükséges - mondá Farkas, süvegét véve -, hogy ez mindjárt történjék.

- De nem, még ma kell visszaadnom mindent - válaszolt Klári élénken -, nem jobb-e, ha semmim sem marad, mi rá emlékeztetne? Csak egy percig várjon rám e szobában.

- Azt nem bánom - szólt az előbbi -, csak ne várasson soká a lányasszony, mert máris elkéstem.

- Mindjárt itt leszek - mondta Klári. - Erzsébet, jer velem. - S ezzel a hölgy, követve a gazdasszonytól, a szobát sietve elhagyá.

Midőn a folyosóra ért, egy percig mintegy határozatlanul megállt, azután megfordult, s vigyázva, hogy Farkas, ki a szobában fel s alá járt, azt észre ne vegye, az ajtót előbb kulccsal, azután lakattal bezárá, s a bámuló Erzsébetet maga után vonva, apja szobájába sietett. - Mondtad, hogy a legények mindenesetre részt fognak venni a lázadásban, ha apám ellenezné is.

- Igen, de...

- A legények a táborban vannak, nemde?

- Ott; de az istenért, kérem...

- András a legnagyobb befolyású köztük, azonkívül jó becsületes ember, ki értem életét adná. Menj azonnal a táborba, és hívd el hozzám Andrást. De érted-e, úgy, hogy atyám ne vegye észre. Mondd neki, hogy fontos dolgaim vannak vele, s azonnal jöjjön.

- De az istenre kérem, angyalom Klárikám; Farkas fenn szobájában elzárva, s én Andrásért a táborba menjek; mit mível?!

- Menj, s ne kérdezz - szólt emez szenvedéllyel. - Ha szeretsz, ha valaha szerettél, ha éltem becses előtted: ne késsél tovább.

- Jézusom, mi lesz ebből?! - sóhajtott Erzsi.

- Mindenre, mi szent előtted, kérlek, ne kínozz tovább kérdéseiddel. S oly iszonyú dolog-e az, a táborba menni, hogy kedvemért még ezt sem teszed?

Erzsébet, látva Klári fölgerjedését, nem szólt többet, hanem föltéve főkötőjét, útnak indult. Klári a kapuig kísérte őt; míg a távozót láthatá, utána nézett. Azután maga után bezárva a kaput, fölment apja szobájába, s magát, székre vetve, egészen fájdalmas érzelmeinek engedé át.