22

Azon két hónap alatt, mely ama pillanattól fogva, midőn e történet fonalát utolsó fejezetünk­ben félbeszakasztottuk, lefolyt, elbeszélésünk főszemélyeinek helyzete oly kevéssé változott, hogy ezen időszakra nézve rövidek lehetünk.

Frusina s Bebek Katalin, kiket a Maros partján hagyánk, kezdetben egyenesen Temesvár felé folytaták útjokat, miután azonban a csanádi ütközet hírére az eddig fékentartott parasztság a Maros és Temes mentében is feltámadt, e terv kivitele oly nehéznek s veszélyesnek látszott, hogy utasaink azzal felhagytak. Elkerülve tehát Temesvárt, a hegyek felé siettek, melyeknek sűrű erdőségén keresztül Erdélyt remélték elérhetni.

De Frusina gyönge egészsége ennyi fáradságnak s nem szokott nélkülözésnek nem állhatott ellent. Miután reményében, hogy apját Csanádon fel fogja találni, csalatva látá magát, lelki s testi ereje elfogyott, s útitársai meggyőződtek, hogy a beteg leánnyal vándorlásukat nem folytathatják tovább. Temesvár közelében, somlyai Báthori István jószágán, lakott Orbán nővére, kivel Budán találkozánk. A vadászház, melyben férjével élt, minden falutól távol sűrű erdőség között feküdt, s így, habár kevés kényelmet, legalább biztos menedéket ígért. Ide vezeté Orbán a hölgyeket, s itt tölté velök együtt az egész időt, mely azóta lefolyt; az első hetekben, midőn Frusina betegsége veszélyesnek mutatkozott, nehéz aggodalmak között; azóta csaknem boldogan, ha Frusinának szomorúsága s a jövő fölötti aggodalmai nyugalmát nem zavarnák.

A sűrű erdőség között rejtett házat csak Polgár és Orbánnak sógora, ki ismét a keresztesekhez szegődött, látogatták meg néha, s ezek tudósíták lakóit a világban történtekről. E ritka látogatásokon kívül nem vala semmi, mi az itt lakók nyugalmát zavarná, s elhagyjuk őket, míg nem várt körülmények által ismét e történet folyamába sodortatnak.

Ollósit és Klárit a Temesvár körül tanyázó keresztes táborban találjuk. Az előbbi mint Bakács állítólagos követe majdnem kizárólag a vezérek társaságában élt, s az egész tábor által a legnagyobb tiszteletben tartatik, mi nehéz aggodalmai között, mikkel a jövőbe tekint, nem kis vigasztalására szolgál. Klári csak szörnyű szándékának él. A városból a keresztesek táborába került egyes szökevények s hadifoglyok által értesíttetett ugyan, hogy Frusina nincs Temesváron, de e hír csak növelé szenvedélyességét. Minél több nehézséggel találkozott célja elérésében, annál indulatosabb állandósággal fáradott utána. Elküldé hív követőjét mindenfelé, hogy Frusina hollétéről hírt szerezzen, s míg András az egész környéket átkutatá, ő maga a keresztesek táborában maradt, hogy azon esetre, ha a hírek, melyeket ellenének távollétéről hallott, mégis hamisak lennének, a város bevételénél jelen legyen.

Az öreg Szaleresi azalatt a csonkatoronyban ült, s napról napra kevesebb reménnyel várá szabadulását. Ulászló királyi szavát bírta ugyan, de kit nyugtatott meg Ulászló ígérete?... S az egykor oly szerencsés polgár most nem szűnő halálos félelem között tölté napjait.

Az ország állapotán kevés változott. A győzelem, melyet a nemesség Biharban s Bornemisza vezérlete alatt a Rákoson kivívott, nem nyomhatá el a lázadást, s hazánk egy igen kis részét kivéve, a régi bizonytalanság uralkodott mindenütt. A lázadók, kik Pestnél a nemesség kezébe kerültek, kegyetlenül fenyíttettek meg; de azalatt Fejér s Veszprém vármegyében, lenn Bácsban, a felső vidékeken, még a bányavárosokban is, szabadon dúlt a parasztság, s a középponti hatalom erőtlensége mellett e szerencsétlen állapot megszüntetésére kevés remény mutatkozott, főképp miután a hazát, melynek sok vidékén az aratás elmulasztatott, most éhség is fenyegeté, s miután valószínűnek látszott, hogy az erős Temesvár rövid idő múlva a lázadók kezébe kerül. - Itt Báthori István elkövetett mindent, mit tőle e körülményekben kötelessége megkívánt. Neki vala köszönhető, hogy a város, melynek éhséggel fenyegetett polgárai már a kapuk megnyitásáról szóltak, eddig a lázadók által nem foglaltatott el. De miután az ostrom két hónapig tartott, és segély nem jött, maga Báthori már-már lemondott reménységéről. S míg Dózsa több ezer munkással azon dolgoztatott, hogy a Temesvárt délkeletről körülfolyó Bégát a Temesbe vezesse, s így a várost ez oldalról majdnem egyedüli oltalmától megfossza,122 addig a várparancsnok s bátor serege már csak vitéz halálra készültek.

Temesvárt egyedül Zápolya szabadíthatá meg. Úgy látszott, mintha a nemesség, mintha az egész ország jövője ez egy embertől függne, s az egész haza a hatalmas vajdára fordítá szemeit. Hogy a gyülevész nép, mely Dózsa vezérlete alatt Temesvárt ostromlá, Zápolya hadgyakorlott seregeinek ellent nem állhat, azon senki sem kétkedett; de miután Báthori s Zápolya között halálos ellenségeskedés létezett, kérdés támadt: vajon fogja-e az utóbbi hatalmát ellenségének megmentésére fordítani, s hazánk állapota oly nyomorult vala, hogy ezen sokan kételkedtek. - Zápolya magaviselete szinte e kételyeket látszék igazolni. - Miután a Vaskapunál egész tartományának hadseregeit összegyűjté, sokáig mozdulatlanul állott; később a Temes bal partján a keresztesek által megszállott városhoz közelített ugyan, de miután az ellenségtől mintegy kétnapi járásra távolabb esett, ismét megállott, s egy hétnél tovább azonegy helyben vesztegelt.

Fordítsuk figyelmünket mi is Zápolya táborára, hol most a bihari s az Erdéllyel határos megyék nemességével történetünk egyik főszemélye, Ártándi Pál is megjelent.

Hosszú idő múlt, mióta ez ifjat nem láttuk; a hazán azóta nehéz napok vonultak át, s mindazon egyeseket, kikkel történetünk folyamában találkozánk, kisebb vagy nagyobb mértékben szerencsétleneknek láttuk. Ártándi Pálról nem mondhatjuk ezt. A hazának szenvedései nem hagyák őt érdektelenül; midőn Frusina sorsát hallá, lelkét fájdalom tölté el, s Telegdi Istvánnak Csanádon történt kínos halála őt, ki a köztiszteletű férfiúban jótevőjét látá, szenvedélyes keservvel töltötte el. De mindamellett hazudnunk kellene, ha mondanók, hogy Pál ez időközben szerencsétlennek érezé magát. Azon szenvedély, mely, ha ki nem elégíttetik, némely embert, a szerencse minden egyéb adományainak dacára, boldogtalanná tehet, a nagyravágyás, Pálnak amaz egyes szenvedéseket bőven kipótolá; a dicsőség ösvényén látá magát, s e gondolat háttérbe szorított mindent, mi lelkét különben keservvel töltheté vala.

S csodálkozhatunk-e rajta azok után, miket ez ifjú jelleméről tudunk?

Az a rövid idő, melyet miután apai házát elhagyá, részint Budán, részint a harcmezőn töltött, jellemére nézve elhatározó befolyású vala. Számos jó tulajdonok között, minő például bátorsága, becsületérzése, a tárgyak sebes felfogása s korához képest szokatlan ildomossága: Pál két nagy hibának csíráit hordá magában - ő hiú és mi ezzel többnyire együtt jár, önző vala; s mióta az életbe lépett, száz ok munkálódott, hogy éppen e tulajdonok kifejlődését elősegítse. Valamint a városbani első föllépése óta, mely a közfigyelmet azonnal reá voná, Budán töltött mindenik napja hiúságának új táplálékot nyújtott, míg végre a két legszebb hölgytől azonegy időben szerettetve, önmagát csaknem ellenállhatatlannak gondolá: úgy a sors kedvezni látszott legmerészebb kívánatainak, s annyi szerencse követé lépteit, hogy csaknem rendkívüli böl­csességre lett volna szüksége, hogy óhajtásaiban mérsékelt maradjon, s hogy ne gondolkozzék emelkedéséről, melynek útját maga a végzet látszott egyengetni számára.

Már midőn Budáról távozott, sokkal inkább foglalkozott önnön jövőjével, mint azon fáj­dalom­mal melyet hívtelensége Szaleresi Klárinak okozni fog. - Ezt mondhatjuk Frusina iránti szerelméről is. Sokszor gondolt vissza rá, s lelkét mondhatlan megelégedés tölté e gondolatoknál: - Frusina által e hon első családaival rokonságba jövök, szükséges, hogy magamat e szerencsére érdemesnek mutassam - így gondolkozott magában -, s ki kell tüntet­nem magamat oly mértékben, hogy a büszke Bánfiak, Báthoriak, hogy nőm büszkeséggel nézzenek reám - ez vala a határozat, melyre mindenik gondolata okvetlenül vezetett, s az eddig történtekre visszanézve, e vágy elérhetése nem mutatkozott valószínűtlennek. Ha ő, az egyszerű nemesnek fia, a gazdag tárnoknak leányát elnyerheti; ha a véletlen úgy hozta magával, hogy huszonegy éves korában a hazának fontos szolgálatokat tehessen: miért ne várjon többet végzetétől?

E fényes álmokkal tölté Pál idejét, midőn a nádor leveleivel Nagyvárad felé sietett; s annyival szabadabban engedé magát át ábrándainak, minél kevésbé gyanítá önmaga, hogy mind e gondolatokat csak önzése sugallá. Határozatai közé annyi nemes föltétel vegyült, hogy észre sem vevé, hogy mind e fellengző eszmék, a haza, melyet veszélyektől megmenteni, a nemzet, melyet egykori dicsőségéhez fölemelni akart, csak mellékes tárgyai gondolatainak, melyeknek egyedüli változhatatlan középpontja ő maga, ő, ki a hazát megmentve, hatalmassá válik, ő, kinek, ha a nemzetet dicsőíté, neve magasztalva fog említtetni századok után.

Midőn Ártándi Pál Biharba ért, a befolyás, melyet apja az összes nemesség között gyakorolt, s még inkább azon körülmény, hogy egyenesen Budáról érkezvén, a királyi udvar állapotáról nála biztosabb híreket senki sem tudott, első föllépésekor reá voná mindenkinek figyelmét. A tizenhat éves váradi püspök, Perényi Ferenc, korának egész szenvedélyességével ragaszkodott hozzá; a Telegdiek számos követői, kik között a hír, hogy Frusinával jegyben jár, terjedezni kezdett, benne láták e hatalmas család képviselőjét; s így történt, hogy a Nagyváradra összegyűlt nemesség által, ifjúsága dacára, a vezérek egyikéül választatott. Kevés nappal jötte után a nemesség megütközött a keresztesekkel. - Magok vezértársai: Czibak Imre, Bajon Bence s Perényi Ferenc a győzelem legfőbb érdemét Pálnak tulajdoníták, s a szerencsés ifjú egy nap alatt híressé vált. A nemesség magasztalások között említé nevét; a megmenekült parasztok nagyítva mondák el hőstetteit; s midőn kevéssel az ütközet után a győzelmes hadak Zápolya felszólítására ezzel egyesültek, a hatalmas vajda senkit sem tüntete ki inkább e fiatal bihari nemesnél, kiben már akkor pártjának erős támaszt remélt találhatni.

Ennyi szerencse az önzésnek Pál keblében szunnyadó csíráit hamar nagyra fejleszté. Emelkedni, ez lőn egyetlen gondolata s vágya lelkének, minden egyéb iránt csaknem közönyössé vált. Ilyszerű dicsvágytól pedig aljasabb önösségig egy lépéssel juthatni el. Pál jellemének ezen részét még legjobb barátai sem gyaníták; ő érzékeny- s részvevőnek tartatott; mint a gyémánt, melyen a nap meleg sugarai ragyogva feltűnnek; úgy minden nemesebb érzemény szívében látszólag meleg visszhangra talált; de látszólag csak; belsőképp, mint a kő a nap legforróbb sugaraiban: úgy keble az érzékenység színe alatt hideg maradt, s talán nem létezett kívüle ember, ki huszonegy éves korában minden tárgy megítélésében oly kizárólag saját dicsőségének érdekeit tartotta volna szemei előtt.

S így találjuk őt Zápolya táborában, nagyrabecsülve a vezér, majdnem imádva a seregek által. Mióta a táborban azon hír terjedett el, hogy Frusina is a parasztok kezei közé esvén, általok meggyilkoltatott - oly hír, melyen ily időjáráskor, midőn mindenki a legszörnyebbnek kész hitelt ad, nem csudálkozhatni -, Pál gyászba öltözött, s azt a had végéig viselte; de minden fájdalom ellenére, melyet e hír szívének okozhatott, kevés nappal utána, ismét nyugodt következetességgel folytatá előbbi útját, semmit mi által a seregek szeretetét vagy Zápolya bizodalmát még inkább megszerezheté, el nem mulasztva, olyannyira, hogy a mód, mellyel bánatát viselé, nem szívtelenségnek, hanem nagylelkűségének tulajdoníttatva, bámulattal töltött el mindenkit.

Aznap azonban, midőn vele találkozunk, Ártándi Pált, szokott nyugalma, úgy látszott elhagyá. - Zápolya tábora Krassóban egy állomásnyira Lugos fölött állott. A keskeny völgy, melyen a Temes itt kanyarodva átfoly, el vala lepve sátorokkal, s víg hadizaj tölté az egyébiránt oly csendes vidéket. Pál nem vala látható a tábor utcáin fel s alá járó tömeg között. A fővezér táborát sem kereste fel, mint máskor szokása vala. - Kerülve ismerőseit, magányosan járt az erdő szélén, mely a tábort mindenfelől körülfogá; mély s látszólag szomorú gondolatokba elmerülve, mit azok, kik őt véletlenül ott láták, Frusina veszte által okozott fájdalmának tulajdonítának, mely szilárd lelkületén végre erőt vett. Pál gondolatai azonban e pillanatban egészen másvalami által foglaltatnak el.

Klári - mint már mondottuk volt - miután gyanítani kezdé, hogy Frusinát Temesváron nem fogja találni, Andrást kiküldé, kutatná át a vidéket, s igyekeznék az üldözöttnek nyomára akadni. - A szeretet, mellyel e hív ember asszonya iránt viseltetett, oly nagy vala, hogy most is ellenmondás nélkül teljesíté kívánatát, s helyről helyre vándorolt, mintha saját boldogsága követelné, hogy az elveszetteket föltalálja. - Szerencsétlen végzete őt Zápolya seregeinek egy csapatjával hozá össze, mely eleség után küldetett ki, s mely most a keresztest mint hadifoglyot, a táborba vezette.

Ma virradatkor érkezett ide, s a szerencsétlen sejdíté sorsát, mely őt Zápolya s a nemesség elhíresztelt kegyetlenségénél fogva érendi. Csak Ártándi Pállal akart még szólni, kivel, mint mondá, fontos beszéde van, s ki a dologról tudósítva, őt a tömlöcéül szolgáló kunyhóban fölkeresé. - Miket Andrástól hallott, felrázák jobb érzelmeit.

A fogoly a történteknek egy részét nem mondá el. Azt például, hogy Telegdi kerti lakásának megtámadását Klári intézé el, s hogy e merényletnek ő maga volt egyik fő eszközlője, András tanácsosabbnak tartá elhallgatni; - annál többet szólt asszonyának szerelméről. Szerinte Klári azért hagyá el apai házát, hogy Pált keresse fel. Száz veszéllyel küzdve barangolta át az országot, s őt is csak azért küldé ki, hogy neki kedveséről hírt hozzon - szóval: András annyit s egyszerűségében oly szívrehatólag beszélt, hogy Pál lelkiismerete felszólalt. Minden önzése mellett még nem vala annyira elfásulva, hogy midőn azon szerencsétlenségről, mit könnyelműsége által okozott, értesült, fájdalom ne töltené lelkét; s mikor a rabtól távozva ígéretet tett, hogy megmentésére Zápolyánál mindent elkövet, lelkét száz kínos érzés dúlta fel.

Nagy lépésekkel járt fel s alá a százados tölgyek alatt, s átengedé magát szomorú gondo­latai­nak. - Klári szerencsétlen, szerencsétlen őáltala! - De ki is tudhatta volna, hogy a könnyel­mű­nek hirdetett leány ekképp szerethet? Hacsak gyaníthatá vala, hogy kalandjának ily követ­kezései leendenek, magába fojtotta volna ébredő érzeményét. Pál átkozá könnyelműségét. Eszébe jutottak a boldog órák, melyeket e bájló hölgy karjai között töltött; a gondolat, hogy az, kit oly vidámnak, oly megelégedettnek ismert, mert őt szerette, boldogtalanná lett: miként ne lett volna szívének kínos? De még most is, a meghatás e pillanataiban, Pál nem feledkezett meg magáról. Mint Andrástól hallá, Szaleresi, ki a lázadást mindég ellenzé, csak azért szegődött végre a keresztesekhez, hogy a házán Ártándi által történt megbecstelenítésért bosszút álljon. Ő tehát ismeri a viszonyt, melyben Pál Klárihoz állott. Ha az öreg Szaleresi, leánya becsületének fenntartására titokban tartaná is az eseményt, Klári szenvedélyességétől ezt nem remélhetni. Valamint előbb szolgáját küldé ki, úgy végre maga fel fogja keresni kedvesét, s akkor ő mittevő legyen? Ha Klárival szólhatna, még talán megnyugtathatná őt. Hisz ő hányszor mondá, hogy csak szerelmet kíván; s most, miután Frusina meghalt, Pál könnyen meggyőzhetné őt arról, hogy érzeménye nem változott; sőt neki e pillanatban úgy látszott, mintha hazudnia sem kellene, hogy ezt mondhassa. De hol s miként, főképp mi ürügy alatt találkozzék Klárival? Amerre fordult, nehézségeket, veszélyeket látott, éppen oly veszélyeket, miktől félt, mert csak hírét fenyegeték. - Ó, boldog fák - mondá elkeseredésében, a mozdulatlan ágakhoz emelve szemeit, melyek feje fölébe veték árnyékukat -, mozdulatlanul álltok a helyen, hol gyökeret vertetek, s amelyiknek köztetek a természet legfőbb erőt adott, felnő legmagasabbra, küzdelem nélkül túlemelkedik társain, s az erdőóriás mozdulatlan nagyságban terjeszti el ágait a kisebb csemeték fölött. De az embernek haladni, küzdeni kell, hogy naggyá váljék, s hány akadály emelkedik útján! Lelkének termő ereje szenvedélyeiben fekszik, s ismét szenvedélyei rontják meg, ha emelkedett. Szenvedélyei a felhők, melyeknek zápora alatt a férfi naggyá nő, s melyekből egyszerre villám csap le, s őt semmivé teszi. E gondolatokból Pált léptek ébreszték föl. Visszafordult, s apját látá, ki a nagyváradi püspök kíséretében feléje közelített.

Ártándi Tamást olvasóim ismerik. Itt egy tábor közelében, hol mindenfelől hadizaj hallatszott, az ősz bajnok külseje még több tiszteletet gerjeszte. Úgy látszott, mintha csak itt érezné magát helyén. Az ifjút, ki vele jön, először látjuk, de egész külseje, főképp arcvonásai, melyeken férfias bátorság, jókedv s az észnek csalhatlan bélyege oly kedves kifejezéssé vegyülnek, már első tekintetre feléje vonzanak minden szívet, s ki őt látá, nem bámulhatott azon, hogy a nádor fia, hivatalaihoz képest szokatlan fiatalsága mellett is, Biharban s az országnak ezen egész részén annyi népszerűséggel bír.

Perényi Ferenc csak most tölté be tizenhatodik évét; kis termete s finom vonásai őt még fiatalabbnak látszaták; s nem szenved kétséget, hogy a bihari főispánság s főképp a nagyváradi püspökség kormányzása tapasztaltabb kezeket kívánna; - maga a római pápa átlátván ezt, bármi szívesen kötelezte volna le magának Magyarország hatalmas nádorát, mégis kénytelen volt fiától, ki már 1513 óta neveztetett ki123 nagyváradi püspöknek, a kívánt pápai meg­erősítést mindeddig megtagadni. Kik azonban a fiatal püspököt közelebbről ismerték, azok, ha a pápának eddigi késedelmét nem rosszallhatták is, legalább arról valának meggyőződve, hogy az elmés s mind századához, mind korához képest rendkívüli ifjú egykor egyházunk dísze leend, valamint már most a haza legreményteliebb fiainak egyike vala. - A nemesség a XVI. század kezdetén a püspökökben inkább hadi, mint egyházi méltóságokat látott: soha az egyház küzdőbb vagy katonáskodóbb állapotban nem volt, mint mióta maguk a pápák erre példát adtak; s így sokan találkoztak, kik meg sem foghatták, miért nem erősíttetik meg jelen püspökük méltóságában az egyház által, miután valamennyien, kik őt ütközetben látták, meg fogják vallani, hogy hivatalát minden elődeinél jobban viseli.

Perényi maga legjobban érezé az ellentétet, mely kora s egyházi méltósága között létezett, s azért püspöksége kormányzását helyettesekre bízva, egészen világiak módjára élt. A gyémántos kereszt, melyet nehéz láncon bíbormentéje fölött viselt, vala az egyetlen jel, melyről a deli leventében a nagyváradi püspökre ismerhetni. Fegyvergyakorlatokban kevés nálá­nál ügyesebb, ritka, ki lovát mesteriebben megülheté; bátrabb vadász messze földön alig vala található - s ily tulajdonok mellett a bihari nemesség még azt is megbocsájtá főispán­jának, hogy deákul s görögül tud, s könyvekben gyönyörködik, mi azon korban bárki másnak népszerűségét megronthatta volna. - Perényi Ferencnek jelleme, mennyiben ti. tizenhat éves ifjúnál jellemről szólhatunk, egészen igazolá a szeretetet, mellyel iránta mindenki viseltetett. Nyílt s egyenes lelkű, könnyen felgyúlva mindenért, mit jónak, nemesnek ismert, bizalommal simulva az emberekhez, s mégis korához képest ritka tapintattal választva barátait; büszke, de a büszkeségnek azon nemével bíró, mely, hogy felsőbbsége elismertessék, azt másokkal éreztetni szükségesnek nem tartja; dicsőség után vágyódva, de megvetve a hízelkedők dicséretét; szóval oly ifjú, kibe a természet minden jónak s nemesnek magvait oltotta, s kire az agg nádor méltó büszkeséggel tekinthetett.

Hogy Ártándi Pál Perényi barátságának megszerzésére mindent elkövetett, s hogy az neki szokott ügyessége mellett könnyen sikerült, természetes. Tizenhat éves korunkban ideálra van szüksége mindenikünknek, s Pál egészen oly egyéniség vala, kit éltünk e szakában leg­szívesebben választunk annak. Nem volt nemes tulajdon, mit az ifjú püspök barátjában fel nem talált volna; nem volt nagyszerű tett, mire őt képesnek nem gondolá; ifjú lelkének egész hevével csüggött rajta; s Ártándi ebben is sorsa kedvezését tapasztalhatá, mely neki ily barátot szerzett.

- Jer velünk, Pál - mondá most Perényi, barátjának kezét fogva -, lenn a táborban szükség van reád, s nem jó, ha ily magányosan kóborolsz, még inkább elszomorodol.

- S nincs-e okom szomorúságra? - mondá Ártándi.

- Hej, fiam - szólt Tamás, s az ősz bajnok szemében könny ragyogott, mint mindég, ha Frusina eszébe jutott -, ne szóljunk erről. Ha arra gondolok, hogy ez angyalt nem fogom házamban látni, agg napjaimban, gyermek válik belőlem. Isten engem, néha alig foghatom meg, hogyan viselheted el oly nyugodtan e csapást. Szegény fiú, látom, végre rajtad is erőt vett a fájdalom; de fojtsd magadba; csak még addig, míg a gazemberekkel a csatamezőn találkozunk; akkor hadd törjön ki. Ha a férfi egére felhő borul, ne mint langy eső, de mint villám s mennydörgés törjön ki a világ fölött.

- Csak mindég hatalmunkban állana, akkorra halasztani érzeményeinket, mikor magunkat nekik szabadon átengedhetjük - mondá Pál. - S ki tudja - folytatá, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon -, mikor fogunk találkozni ellenségeinkkel nyílt csatamezőn! úgy látszik, örök veszteglésre vagyunk átkozva. Két napja, hogy e falu előtt heverünk, s nem tudja senki, mikor fogunk végre megindulni.

- Éppen azért kerestünk fel, hogy erről szóljunk - mondá Perényi. - E gyáva tétlenség, melyben élünk, tűrhetetlen. Temesvár legföllebb egy hétig védelmezheti magát. Az éjjel egy pap érkezett meg a keresztesek táborából; magam szóltam vele. A város, ha segítségére nem sietünk, okvetlen Dózsa kezébe esik, s mi roppant nagy seregeinkkel itt henyélünk, míg Zápolya nagy sátorában királyt játszik, mintha nem volna egyéb dolgunk, mint hogy neki udvaroljunk.

- Zápolyának kétségkívül fontos okai vannak, hogy ekként cselekedjék - mondá Ártándi, ki a hatalmas vajdáról még leghívebb barátai előtt is vigyázva szólt -, s én, bármennyire restellem e lassúságot, mégis...

- S én azt mondom neked, hogy nincs semmi oka - esett szavába amaz, indulattal -, semmi, a legkisebb oka sincs; aligha ürügyet tudna találni. Midőn Erdélyben a Vaskapunál állott, seregei sürgeték, hogy végre induljon; azzal menté magát, hogy még a magyar hadakat kell megvárnia. Odasiettünk. Megindult, de csak hogy ismét megálljon. Az erdélyi püspök, Váradi Ferenc még nem jött el; ez vala mentsége. Váradi Ferenc megérkezett, s oly legénységet hozott magával, hogy a székelyeket kivéve az egész Erdély sem mutathatna elő szebbet. De mi tovább veszteglünk, a jó Isten tudja, miért?

- Talán meg tudnám mondani én is - szólt az öreg Ártándi rosszkedvűen -, Zápolya gyűlöli Báthori Istvánt; régi tervének, úgy hiszi, ő lehet legerősebb akadálya; s ha a temesi gróf várának romjai alá temetkezett: Dózsán kívül az egész országban senki sem fog örülni inkább, mint e nagyravágyó vajda.

- Atyám, te Zápolya irányában igazságtalan vagy - mondá Pál -, s pedig a nemességnek a főurak között nincs hívebb barátja.

- Mondd inkább, hogy a főurak között nincs, ki méltóságos társait Zápolyánál inkább gyűlölné - válaszolt Tamás úr fiának -, ily szeretetre nekünk, nemeseknek nincs szükségünk.

Pál, észrevevén a fordulatot, melyet e beszélgetés venni kezdett, szándékosan megállott. Ismeré apját, ki szavait nem szokta méregetni, s félt, hogy ha a táborhoz közelítenek, az öregnek kitöréseit valaki meghallhatná. - Atyám, te a vajdát sohasem szeretted - mondá nyugodtan.

- Nincs is okom, miért szeressem Zápolya István fiát - szólt amaz -, ha százesztendős lennék, sem feledném el, hogy az apja volt, ki Bécset ismét a németek kezére játszotta; s azután maga János sem oly ember, minőt én szeretni szoktam. Utálom az olyan embert, ki mindég több akar lenni, mint amivé a jó Isten teremtette; mit is érhet oly ember, ki azzal, amicsoda, maga sem elégszik meg. De ha Zápolyát szeretném is, mondd: a jelen pillanatban menthető-e magaviselete?

- Azon szempontból tekintve, melyből mi most kiindulunk, bizonyosan nem - válaszolt Pál -, de ismerjük-e mindazon indokokat, mik őt elhatározhatják? Mi a lenn állóknak a legfontosabb körülménynek látszik néha, csaknem eltűnik szemeink elől, ha a tárgyakat magasabbról tekintjük, s helyettük a távolban oly dolgok vonják magukra a figyelmünket, mikről az alantabb álló nem is álmodik.

- Ha mindjárt nemigen látom is át, mint állhat Zápolya oly igen fölöttünk, annyit csak tudok, hogy oly fenséges nem lehet senkinek helyzete, honnan csekély dolognak tekinthetné azt, amit mi idelenn becsületnek nevezünk - viszonzá Perényi lelkesedéssel.

- Igazad van - mondá Pál nyugodtan -, csakhogy a becsületen kívül, még a távolról intő dicsőség emelkedhetik előtte.

- A dicsőség semmi más, mint becsület nagyban - vágott szavába apja -, s ki erről megfeledkezik, ki a dicsőséget tekervényes utakon keresi, ki a szerény koszorút, melyet ismerősei a becsületes férfi homlokára tűznek, koronával cseréli fel: az királlyá emelkedhetik, előtte talán népek hajolhatnak meg, de elveszti a jogot követelni, hogy jóravaló ember őt magához hasonlónak mondja.

Pál e nem rá irányzott szavakra arcába érzé nyomulni a vért, s csak azt jegyzé meg, hogy apja mindég azon rögeszméből indul ki, mintha Zápolya a korona után vágyódnék, holott őt sokkal józanabbnak ismeri, hogysem róla ezt föltehetné.

- Józanabbnak tartod őt - szólt apja rosszkedvűen -, hát nem tudod, hogy anyja évek óta naponként miséket mondat, hogy fiából király váljék;124 hogy mikor Borbála házasságáról vala szó, marokkal hányták az aranyat; s nemde azért, mert felfogásuk szerint, a lengyel királyné testvéréből könnyebben lehet magyar király, mint ha a Zápolya-háznál még koronát nem látnánk; s végre János maga egész életén át csak a korona után epedett; előbb megfosztá méltóságától, sárba taposta, hogy más ne vágyódjék utána, s ő ragadhassa meg, ha nem is tiszta kezekkel. S te józanságáról beszélsz?

- Hogy lehetett oly idő, midőn Zápolya a korona után vágyódott, azt nem tagadom - viszonzá Pál -, mikor királyunknak gyermeke nem volt, az 1505-iki országos határozat után, mely minden külföldi koronakövetelőt kizárt, miért ne vágyódott volna ő a legmagasabb polcra, vagy később, midőn Ulászlónak leánya született, miért ne gondolhatta volna, hogy a királyi hölgyet s vele talán a koronát házába hozhatja? De most...

- Mi változott azóta? - esett szavába apja - közte s a királyi polc között Lajos király élete; s vannak emberek, kik előtt ez nem látszik soknak.

- Atyám, ellenszenved, mellyel a vajda iránt viseltetel, igazságtalanná tesz - mondá Pál komoran -, ily gondolatok Zápolyának eszébe sem jutnak.

- Meglehet, igazad van - viszonzá az öreg Tamás -, de ha ő ily dolgokra képtelen, pártja között bizonyosan nem hiányzanak olyanok, kik helyette így gondolkodnak, s szükség esetén véghez is vinnék tervöket. Vajdád annyira kapaszkodik fölfelé, hogy sokan tőle távolabb állva, észre sem veszik, miként lábujjhegyen áll, s őt csakugyan nagynak tartják. Hidd el, fiam, vannak az országban emberek s pedig elégséges számmal, kik alig várják a pillanatot, melyben Zápolyádat királyuknak köszönthessék.

Ámbár ezt jobban senki sem tudta Ártándi Pálnál, mégis kétkedve rázta fejét.

- Már ami ezt illeti - mondá Perényi, ki eddig a beszélgetésben részt nem vett, de mint mozgékony képén látszék, egészen osztozott Tamás úr nézeteiben -, a legnagyobb bizonyossággal szólhatok. A tiszai nemességnek egy része rendes oklevél mellett lekötelezé magát, hogy ha Zápolya most a parasztok ellen segítségére jön, leteszik Ulászlót, mint aki a koronára érdemetlen, s őt kiáltják ki királynak. Mihelyt a vajda e levelet, melyet Verbőczi hozott magával, kezébe kapta: azonnal összegyűjté seregeit, s útnak indult.125 Nekem az egész dolgot Kis-Máriási beszélte.

- Mese lesz - mondá Pál nyugodtan.

- Nem mese - folytatá az előbbi -, Petrovics Péter mint rokona, tudod, mindég Zápolya körében forog. Kis-Máriásinak és Bánfinak ő maga beszélte el, alkalmasint avégett, hogy szándékukat puhatolja ki.

- És Zápolya mit mondott ez ajánlatra? - kérdé Pál érdekkel.

- Természet szerint nem fogadta el; szóval legalább azt mondá, hogy ő Ulászlónak híve fog maradni - válaszolt Perényi.

- De azonnal útnak indult - mondá Tamás.

- És mit bizonyít mindez? - kérdé ismét Pál - ha a korona neki ajánltatott, s ő nem fogadá el: nem bizonyítja-e ez inkább azt, hogy nem vágyódik utána? s mi összeköttetésben lehet ez azzal, hogy Temesvár segítségére nem indulunk? Hisz úgy látszik, hogy a vajdának, ha csakugyan a királyság után vágyódik, sietnie kellene, hogy a föltételt, melyhez az köttetett, minél előbb betöltse.

- Ezt is meg fogom magyarázni - mondá Perényi, s arcain azon megelégedés látszott, melyet szíve érzett, midőn ő, a legfiatalabbik, az ország dolgaiba mély avatottságát tüntetheté ki. - Atyám, tudod, közölni szokta velem dolgait, s nektek elmondhatom félelem nélkül. Tudnotok kell tehát, hogy atyám Drágfi Jánossal és Báthori Istvánnal még ötszáztizenegyben szövetségre léptek, mely szerint senki közülük magasabb hivatalok osztogatásánál mást, mint kiben mindhárman megegyeztek, nem fog pártolni.126 Atyám, szegény, akkor szerfölött beteges vala, s azt képzelé, hogy nemsokára meghal; s így az egész dolog tulajdonképp azért történt, hogy a nádorság megürülése esetében Zápolya s annak pártolói e legfelsőbb hivatalból kizárassanak, s az Báthori Istvánnak jusson.

- Nem hallottam soha semmit e szerződésről - mondá Tamás bámulva.

- Meghiszem - folytatá Perényi megelégedett mosollyal -, mások sem hallották; s Bakács, ki ez ügyben közbenjáró volt, eléggé vigyázott, hogy titokban tartassék; de Zápolya mégis megtudá. Bizonyosan nem általam, mert tudom, hitelt adtok, ha mondom, hogy életemben most először szólok e dologról. De megtudá, s ez az, mi őt leginkább bántja. Király­válasz­tásnál nincs senkinek nagyobb befolyása, mint a nádornak, s ha e hivatal Báthori Istvánnak jut, ki sokkal inkább Báthori, hogysem Zápolyát vagy más magyart maga fölött tűrne, a vajda terveinek új, talán áthághatatlan akadály gördíttetik elébe.

- Ez világos - mondá Tamás.

- Így állván a dolog, Zápolya Báthori Istvánt nem fogja segíteni, hacsak ezen, atyámmal s Drágfival kötött szerződést fel nem bontja, s le nem köti magát, hogy a nádorságot Zápolya megegyezése nélkül el nem vállalja.

Perényi e szavaira az öreg Ártándi összecsapta kezét. Pál arcán, ki az elbeszélést legnagyobb figyelemmel kíséré, kevesebb bámulás vala látható.

- Bámultok, nemde? - folytatá az ifjú püspök. - A dolog bizonyos. Midőn a keresztesek Temesvárhoz közelítének, Báthori a vajdához fordult segítségért; ez neki Petrovics által üzenteté, hogy csak a mondott föltétel alatt számolhat reá. Akkor Temesvár még nem volt egészen körülfogva az ellenségtől, s Báthori maga megírta atyámnak, tudtára adván egy­szersmind, miszerint ő e föltételre csak a legnagyobb szükség esetében fogna ráállani. Atyám velem közlé. Most e szükség beállott: de a keresztesek nem eresztenek ki senkit Temesvárból, s Báthori nem küldheti el a kívánt oklevelet, mely nélkül Zápolyától segítséget nem várhat.

- Ez tehát az ok, mely miatt Zápolya egyre azt beszéli, hogy Dózsát nem támadhatja meg, mielőtt Báthorival értekezett - mondá az öreg Ártándi -, mintha bizony saját seregeink nem lennének elégségesek, hogy e parasztcsoportot szétkergessük; vagy mintha Báthori nem látná a várfalakról, mikor támadjuk meg ellenségeit.

- Kétségkívül ez az ok, s ez e jelen pillanatban oly erős, hogy azt legyőzhetlennek mondhatjuk - szólt Perényi -, köztünk s Temesvár között minden közlekedés félbeszakasztatott. Zápolya háromszor küldött levelet, hírnökei mind az ellenség kezébe kerültek, s mint halljuk, felakasztattak.

- Az alávalót kényszeríteni kell - mondá az öreg Ártándi indulattal.

- Megkísértjük, mennyire mehetünk vele - szólt Pál -, ma reggel, mint tudod, hozzá megyünk valamennyien, s megkérjük, hogy vezessen Temesvár felé. Mást nem tehetünk; az erdélyiek csak neki engedelmeskednek; s ha e kérésre tagadólag válaszol, mint én majdnem bizonyossággal gondolom: nincs hátra egyéb...

- Mint hogy tőle elváljunk - vágott szavába az öreg Ártándi -, s mi, magyarok az erdélyiek segítsége nélkül mentsük meg honfitársainkat. Mi szükségünk van szászokra s oláhokra? nem vertük-e meg a lázadókat minden segítség nélkül Nagyváradnál és...

- Hiszed-e, Ferenc - szólt most Pál rögtön Perényihez fordulva -, hogy azon esetre, ha Zápolya levelei Báthori kezébe juthatnának, ő a kívánt föltételnek most eleget tenne?

Az öreg Ártándi s Perényi bámulva néztek a kérdezőre, kinek arcain szokatlan fölgerjedés vala látható; mint kinek agyán gondolat villant át, s kinek keblében egy most támadó határozat kételyekkel küzd: ily kifejezés vala látható arcán.

- Mi lelt? - kérdé Perényi s Ártándi egyszerre.

- Semmi, csak valami jutott eszembe - válaszolt Pál -, felelj kérdésemre; jobban ismered Báthorit nálamnál; csakugyan azt hiszed, hogy Zápolya kívánatának a jelen pillanatban többé ellene nem szegülne?

- Nincs más választása - viszonzá Perényi -, csakhogy a jelen pillanatban nemigen lesz többé alkalma Zápolyával alkudozásokba ereszkedni; miután a vajda hírnökeit mind egy sors érte, nem hiszem, hogy valaki találkoznék, ki a közbenjárást magára vállalná.

- Nem is lesz rá szükség - mondá az öreg Ártándi -, ha Zápolya nem jön velünk, magunk megyünk Dózsa ellen, s meg fogjuk menteni Temesvárt a vajda segedelme nélkül is... mi lelt, fiam? pár perc óta rajtad változás történt. Mi bánt?

- Semmi, atyám - válaszolt Pál -, egy gondolat ötlött fel bennem. Csak menjetek ti addig Zápolyához, mindjárt veletek leszek. - S ezzel Pál sietve távozott, a falu felé véve útját, hol reggel Andrást börtönében meglátogatta. A hátramaradottak egy ideig hallgatva néztek utána.

- Nem tudom, mi lelte e fiút - szólt végre Tamás bámulva -, sohasem láttam őt így, mintha Isten tudja, mi jutott volna egyszerre eszébe.

- Én sem tudom - mondá Perényi, még mindég Pál után nézve -, azon ház felé siet, hol az elfogott keresztest tartják; de meglátja kigyelmed, akármit gondolt, a közügynek hasznára lesz. Minden gondolata azzal foglalkozik: nincs oly ember az országban.

- Nem azért mondom, mert apja vagyok - viszonzá az öreg, s szemében könnyek ragyogtak, midőn fiának dicséretét hallá -, de Isten engem, derék gyerek; az ég megáldott vén napjaimra.

- Mondom, nincs párja a világon - folytatá a másik a dicséretet -, fogadom, ismét valamit gondolt, mit mi, többiek, csak bámulni fogunk. Ismerem őt. A legnagyobb nehézségek között egyszerre összevonja homlokát, hallgat, egyet-mást kérdez, s azután elsiet, s mielőtt még valaki ráakadhatott: mit akar, visszajön, s minden rendben van. Ő egymaga elhárított minden nehézségeket. Most is ő fog kisegíteni bajunkból.

- Adja a jó Isten! - fohászkodék az öreg Ártándi; s a püspök és az ősz bihari bajnok, folytatván e beszélgetést, a tábor azon része felé vevék útjokat, melyen Zápolya roppant sátora zászlókkal s címerekkel ékesített födelével messzünnen meglátszott.