20

Midőn Polgár Tamás Frusinának s Bebek Katalinnak azt ígéré, hogy őket oly biztosan fogja a csanádi püspök udvarához vezetni, mintha az ország teljes békességben állana: oly valamire kötelezte magát, minek teljesítése senkinek sem állott hatalmában. - A Duna túlsó partján, hol Dózsa a keresztesek nagyobb részével Szeged felé vonult, azonképpen mint az innensőn, hol a tolnai s baranyai parasztok példája után a fegyvert fogott jobbágyok száma napról napra növekedett, minden biztosság megszűnt, s utasainknak két egész hétig a csepeli szigeten kelle múlatniok.

E sziget, mint hazai íróktól tudjuk, akkoridőben az ország legvirágzóbb részei közé tartozott.114 Az udvar által mulatóhelyül használtatott, mire azt vadainak bősége s déli oldalán nagy halastavak különösen alkalmassá tevék. E sziget lakóinak sorsát, más jobbágyokéhoz képest, boldognak lehete mondani, s ennek tulajdonítható, hogy a lázadás, mely nem eszmék, hanem kizárólag anyagi szenvedések által okoztatott, Csepel boldogabb virányaira nem terjedt ki, s míg az egész ország lángban állott, utasaink teljes biztonságban s aránylag kényelmesen tölték azon időt, melyet itt múlatni kényteleníttettek. Annyival nagyobbak voltak főképp Frusina aggodalmai.

A sziget lakói, kik nyugodtabb napokban a Duna két partján fekvő helységekkel a legélénkebb közlekedésben éltek, most csak ritkán távoztak falvaikból, de annyival borzasztóbb hírek terjedtek el közöttük. Majd azt beszélték, hogy Buda a keresztesek által bevétetett, s a királyon és Bakácson kívül minden urak és nemesek meggyilkoltattak; majd ellenkezőleg a keresztesek végpusztulását hirdeték, s oly környülállásosan, mintha a hír terjesztői az egész esetnél maguk jelen lettek volna. Főképp az ország alsó részeinek állapota szolgált e hazugságok tárgyául. A dunántúli kerületből néhány nemes család menekült a csepeli szigetre, s ezek nem győzék Dózsa és a keresztesek kegyetlenségét s a nemesek szomorú állapotát eléggé sötét színben festeni. E híreknek egy része Frusina előtt ugyan titokban tartatott, de a szerencsétlen hölgy mindamellett eleget hallott, mi nyugtalanságát legmagasabb fokra emelheté, s a bizony­talanság, melyben főképp apja helyzete iránt élt, előtte mindennél szörnyebbnek látszott, mi reá várhat. Frusina mindég sürgette az elindulást; miután azonban a Duna túlsó partján tanyázó keresztesek az utazást lehetetlenné tevék, e szándék kivitele tovább két hétnél lehetetlennek látszott; végre a cigány, ki, míg a hölgyek a csepeli szigeten tartózkodtak, kedvező alkalmat várva, idejének nagy részét a pesti parton tölté, azon hírrel tért meg, hogy az indulást már lehetségesnek hiszi. A biztos hang, melyen a vajda előbb szólt, nagyon lejjebb szállott, s most megvallá, hogy az utazás nem veszély nélküli: de utasaink kétkedés nélkül elhagyták a szigetet, s miután a ráckevei réven éjjel átkeltek, minden falut s a nagy puszták lakott részeit kerülve, Szentiván, Apaj, Sarlosár felé Kecskemétnek folytaták útjokat. - E nagy helység határát elérve, a kalauz, ki leginkább minden révtől félt, hogy a Köröst elkerülje, egyenesen délnek, Fejértó és Pusztaszer felé fordult. Innen ismét keletnek vevé útját, s miután társaival együtt Mindszentnél egy ismerős révész segedelmével a Tisza túlsó partjára jutott, egyenesen Csanád irányában sietett tovább. Nem fogjuk az út részletes leírásával fárasztani olvasóinkat. Ámbár hazánk ezen része - mint tudva van - a mohácsi ütközet előtt inkább népesítve volt, mint most: a vidék akkor is szomorú és elhagyottnak látszott; s mivel utasaink nagyrészint éjjel haladtak, s a napot nádasok között vagy egyes elhagyott pásztorkunyhókban tölték; a hölgyek sok szokatlan fáradságnak és nélkülözésnek valának kitéve, s csak vezetőjök ildomosságának s majdnem csudálatos tájismeretének köszönhették, hogy az őket környező veszélyeket eddig kikerülték.

Mióta a lázadás zászlója Dózsa által kitűzetett, nemcsak azok, kik rendes táborokban Pestnél vagy más helyeken összegyűltek, de majdnem az egész parasztság fegyvert fogott. Egyes faluk népei, a legbátrabbat vezérül választva, saját kényök s kedvök szerint folytatták a jobbágyok és nemesek között kitört nagy háborút. Társakat keresett magának mindenik, kit személyes bosszúvágy indított, s velük, anélkül, hogy valakit kérdene, sértőjének felgyújtá házát, meggyilkoltatá gyermekeit; s ha Dózsa maga ily merényeket akadályoztatni akart is volna, ez nem állott hatalmában. A bosszúvágyhoz aljasabb szenvedélyek csatlakoztak, s azon ritka jobb földesúr, ki magát saját jobbágyaitól biztosnak érzé, idegen rablók martalékává lett. Az anarchiának átka: hogy, hol az létezik, ott a hatalom, mely senkinek sem tulajdona, valamennyi által igényeltetik, s az egyes polgár, ki törvényes kötelékeit lerázá, tettleg minden erősebbnek szolgaságába kerül; ez történt hazánkban is. Cigányvajdák, parasztok, sőt ismert gonosztevők korlátlan hatalommal uralkodtak egész vidékek fölött; romokra égetett úri lakok, sőt néha egész faluk szomorú tanúságot tettek működéseikről. - Polgár ügyes vezetése által utasaink eddig kikerültek minden veszélyt, de annyival nagyobb vala a félelem, mely között vándorlásukat folytaták.

Sokszor, ha csendes éjszakákon a nagy rónaságon továbbhaladtak, egyszerre a távolban egy lángba borult ház vagy úri lak a szerencsétleneket irányuk változtatására kényszeríté; s alig indultak meg ismét, midőn a másik oldalról távol énekszó arra inté, hogy innen is veszély vár, s meg kelle állaniok a róna közepett, s dobogó szívvel elvárniok, míg a vész elvonult, s útjukat folytathaták. Ha a napot erdőkben vagy nádasokban tölték, a vad, mely szaladva az ágakat csörögteté, vagy egyes szárcsa, mely a nád között megmozdult, új meg új rémülésre adott alkalmat; sőt, olykor az is megtörtént, hogy kisebb parasztcsapatokkal találkozva, nevökről s utazásuk céljáról kérdeztettek, s csak Polgár Tamás ügyessége s a bíbornok nagy pecsétű útilevele, mely ily alkalommal előmutattatott, eszközlé szabadulásukat, de többnyire csak miután az asszonyok órákig a halálos félelem minden kínjain keresztülmentek.

Bebek Katalin ennyi szenvedések után elveszté jókedvét, s ha nyugodtabb órákban szokása szerint most is múlt idők emlékeivel gyönyörködteté hallgatóit, előadásai többnyire szomorúak valának, s a szegény úrhölgyet jelen helyzetében csak kevéssé vigasztalák. Frusina belső szenvedéseit eléggé mutatá már halványsága is. A szegény leány, mint útitársai tudták, inkább apja, mint saját jövője fölött aggódott.

A férfiak azonban csüggedetlenül teljesíték nehéz feladatukat, s ha Katalin igazságosan panaszolhatá, hogy soha magyar kisasszony ennyi bajon keresztül nem ment - elmondhatta volna azt is, miként hívebb lovagok védelme sem jutott soha hölgyeknek. - Polgár Tamás, ki életének egy részét bujdosva tölté, mintegy elemében érzé magát; a veszéllyel nőtt eszének termékenysége; minél több nehézséget látott maga körül, annál vígabbnak látszott. Ollósiban különös lovagiasság vala észrevehető, mely rögtöni veszélyek között ugyan kevésbé nyilvánult, de a szabót annyival több kis szolgálatok teljesítésére buzdítá, melyek által, mennyire a körülmények engedék, a nők helyzetét tűrhetőbbé tevé, s főképp Bebek Katalinnak vigasztalója lett. Ha a társaság útjában megpihent, Ollósi volt az, ki az erdőben a legsűrűbb fát, nádasok között a legszárazabb helyet az asszonyok számára fölkereste; ő készített ágyakat, melyeket, főképp Katalin számára, ráterített takarókkal a lehetőségig kényelmesekké tett; ő főzte az eleséget, mellyel utasainkat vezetőjük ellátá; szóval, a legvigyázóbb udvarmester tisztét teljesíté, s azt oly finomsággal s lovagi könnyűséggel, minőt szabóban senki sem keresett volna.

Mondják, hogy nem viszonzott szerelem nem tarthat sokáig; hogyan lobogjon a láng, ha sem­mi által nem tápláltatik? - de kik így szólnak, nem ismerik az emberi szívet. Nem mutatja-e a tapasztalás, hogy mennyivel mélyebbre fúrunk a földbe, annyival melegebben buggyan fel a tiszta forrás, melyet kerestünk? S mint a földnek, úgy a szívnek megvan saját, minden külső befolyástól független melege, annyival erősebb, minél mélyebbre hatottunk titkos rejtekébe. - Ilyen volt Orbán szerelme. Nem ámítva remény által, ő mégis boldognak érezé magát e napokban. Egész idejét kedvesével töltve, vele osztva minden veszélyeket, gondjaival körülfogva ez imádott teremtést, érezve, hogy biztossága tőle függ, hogy védelmére csak ő fogja ontani vérét, hogy megmentését neki fogja köszönni: Orbán először életében szüksé­ges­nek érzé magát; s ha néha szomorú gondolatok ébredtek lelkében, ha Ártándi Pál emlékénél pillanatokra a szerelemféltés kínjait újra érezé: a szüntelen veszély, melyben kedvese forgott, nem engedé, hogy magát e gondolatoknak átengedje. Frusina biztonsága minden pillanatban lelkének egész figyelmét kíváná: s a szelíd szavaknál, melyekkel a hölgy fáradságait jutalmazá, Orbán feledé, hogy azokat a hála s nem szerelem sugallta, vagy ha ez eszébe jutott, erőlködött elűzni a gondolatot. Orbán boldog akart lenni, hacsak pár napra is, s gonddal kikerült mindent, mi őt a nyájas csalódásból fölébreszthette volna. Minden legkisebb tettéből kitűnt szerelme, de nem szólt ez érzeményről, hisz tudta, hogy Frusina válasza porba sújtaná egész boldogságát. Eddig Frusina legalább önmaga nem mondá neki még, hogy szíve Ártándi Pálért dobog; miért kényszerítse őt erre? most legalább bizonytalanságban maradhatott. - Ki tudja, mi hamar elér végzetem - gondolá néha magában -, s ha most meghalok, azon reménnyel válhatok meg a világtól, hogy Frusina egykor talán szeretni fogott volna, vagy hogy legalább nem szerete mást, s szívem keserűség nélkül fog leszállni sírjába.

Az utazás legveszélyesebb része a Tiszán való átkelés volt. - Ámbár a lázadók eljárásában nem volt egység, s a katonai szempontból legfontosabb helyek általok többnyire el nem foglaltattak: a folyók s főképp a Tisza partjainak őrzésében valamivel több gond vala észre­vehető. A kompok vagy elégettettek, vagy legbiztosabb társaik őrzésére bízattak; s Polgár mindég csak a Tiszától félt. Miután ennek túlsó partját elérve, a szőke folyó habjait háta megett látá, a cigányvajda majdnem biztonságban képzelé magát, s mosolyogva válaszolt, ha az asszonyok eziránt kételyeiket jelenték ki. - Kiktől féljünk? - mondá jókedvűen. - Kik e vidékről a lázadókhoz szegődtek, Dózsa seregeivel Szegednél állanak; s hacsak a szegedi halászlegények egyszerre nem változtak meg, hihetőképp ott fognak állani hetek múlva is, s nem egykönnyen jutnak a városba; a többi parasztság nádasok között bujdosik. Azon keresztes csapat, mely Nagyváradnál gyűlt össze, eddig a püspök s nemesség által szétveretett, vagy legalább több dolgot talál odahaza, hogysem Biharból Békésbe jöjjön mulatni. Csanád közel van, hol Csáki őnagysága mindég fegyvergyakorlott fickókat tart, s most a temesi gróf és sok más urak összegyűltek; talán eddig az erdélyi vajda is itt jár; s higgyék el nagyságtok, fényes nappal utazhatnánk; s ha egypár száz lázadóval találkozunk, még ők futamodnának meg előttünk. - A kalauz ezen okai oly helyeseknek látszottak, hogy végre a többiek is csaknem egészen megnyugtatva érzék magukat, s Orbánt s Frusinát kivéve, sokkal jobb kedvben folytatták útjokat. - Frusinának bús sejtelmei, mióta őt kevesebb valóságos veszély környezé, úgy látszék, még növekedtek, s ezen nyugtalanságának, mely a többiekre is visszahatott, volt talán tulajdonítható, hogy a bujdosók most is szintannyi vigyázattal folytaták útjokat, mint előbb tevék.

A vidék, melyen áthaladtak, mondhatlanul szomorú vala. Végtelen rónaság mindenfelől; itt mérföldekre terjedő nádasok, folyók áradásainak maradványai; ott rengeteg tölgyesek vagy határtalan mező, melynek unalmas egyformaságát emberi szorgalom nem tevé érdekesebbé. Más években kalászok hullámzottak e rónaságon; a réteken nagy nyájak kolompoltak, pásztorének s a távoli tornyokról áthangzó harangozás életet adott a magánynak. Most minden elhagyatva állt. - Ha utasaink néha éjjel valamely falun mennek át: a kapuk tárva, a házak nyitva állanak, elhagyatva minden, mintha a lakosok kihaltak volna, s minden család házát hagyá vala emlékjelül e nagy temetőn, melynek közepében óriás kísértetként a magas templomtorony emelkedik ég felé. Elhagyatva áll az istenház, mint egész környéke; elköltöztek a hívek, kik szent falai között össze szoktak gyűlni; a harangok némán függenek magas állásukon; rég elhervadtak a koszorúk, melyeket ájtatos kezek aggatának a templom előtt álló feszületre, s az örök lámpa nem önti fényét a színes ablakokon át. Semmi nem zavarja a halotti csendet, mely az egykor népes utcákon vándorainkat most környékezi. Néha a házak egyikében felejtett kakas a szokott órában felzengi hangos énekét; de társai, kik egykor szavára feleltek, gazdáikkal most távol vándorolnak, s a faluőr éneke visszhang nélkül hal el a szalmatetők fölött. Néha kutyaugatás hallatszik, s az itt feledett ebek a lódobogásra kirohannak az udvarokból, mintha visszatérő gazdáik elébe sietnének, egy ideig hallgatva követik a lovasokat, s miután meggyőződtek, hogy idegenek, szomorúan vonítva térnek vissza kapuikhoz. Valami rendkívül szomorító vala e látmányban; s utasaink mindég örültek, ha ily falut elhagyva, ismét a szabad rétségen láták magukat; hol, mint Bebek Katalin mondá, a magány nem oly kísérteties, mint e lakatlan házak között. Azonban volt elég itt is, mi bennök szomorú gondolatokat ébreszthete. Az alföldi rónaságon akkor számos nemesség lakott; minden, csak valamivel tehetősb földesúr, a nyughatatlan kor szokása szerint, kis várat építe magának, vagy házát legalább széles vízárokkal fogá körül, mely ha hídja felvonatott, rögtöni megtámadás ellen biztosságot nyújta. A nemesek ezen lakhelyei, melyek inkább biztosságot, mint életkényelmet kereső gazdáik által többnyire lápok közepén vagy legalább mocsáros téreken építtettek, fel valának dúlva. - A parasztok, kik e házakat egykor sóhajtva építék, most átkok között ronták le azokat, s hol még hetek előtt a büszke nemes oly biztosnak érzé magát, csak füstös falak és sok gazdag család legbecsesebb vagyonának töredékei maradtak. A gazdák földönfutókká lettek, vagy ott fekszenek a romok között, s vendégszerető házaikban varjak károgása hallatszik, kik most a gazdag úr fölött tartják lakomájukat.

Bebek Katalinnak, ki e most feldúlt várak néhányában szebb napokat töltött, bús álmélkodásra adott alkalmat e romok látása; de mindinkább közelítve a célhoz, s mint vezetőjük előre mondá, veszéllyel, mióta a Tiszán átkeltek, nem találkozva, a jókedvű hölgy rövid merengés után többnyire ismét szebb napok reményével űzte el szomorúságát. Főképp, miután a napot sűrű erdőben töltve, Polgár Tamás utazóinknak, midőn este megindultak, tudtokra adá, hogy Isten segedelmével még napkelet előtt Csanádon lesznek: Katalin visszanyerte egész jókedvét; s míg Polgár a társaság előtt gebéjén erdőkön keresztül egyenesen dél felé haladott, s Frusina és Orbán őt hallgatva követék, Bebek kisasszony hű lovagja, Ollósi társaságában víg csevegéssel tölté idejét.

Ollósi eleinte a legnagyobb érdekkel vett részt a beszélgetésben. Mátyás és Ulászló udvarának leventéi kerültek szőnyegre, s ő némi öntudattal beszélhetett azokról, kik - meggyőződése szerint - szépségük legnagyobb részét Isten után neki köszönék. De Ollósi lassanként szótlanabbá vált; ritkább feleleteiben előbb nem tapasztalt levertség vala észrevehető, mely Bebek Katalin figyelmét ki nem kerülheté.

- Nagysád jókedvű lehet - mondá, midőn végre e szomorúság oka iránt kérdeztetett -, egypár óra múlva ott lesz Csanádon, körülvéve hódolóktól, mint mindég; bámulva s magasztalva ennyi kiállott veszélyek után. De én! mi lesz belőlem?!

- Kétségkívül kigyelmed, érdeme szerint, még inkább fog magasztaltatni - válaszolt Katalin -, hisz az egész világ tudni fogja, miként e kalandban kigyelmed vala lovagunk - tevé hozzá sóhajtva, mert eszébe jutott, mennyit szenved az egész utazás regényessége azáltal, hogy szabó kíséretében történt.

- Nagysád megfeledkezik helyzetemről - szólt Ollósi oly hangon, melybe fájdalom s önérzet vegyültek -, én üldözött vagyok. Egy hatalmas párt által, mely jelen szenvedéseit igazság­talanul nekem tulajdonítja, bosszúcélul kijelöltetve, nincs többé maradásom e hazában. Futnom kell, s egyetlen reményem az lehet, hogy a haza s különösen azon főbb nemesség, melynek egész életemet szentelém, végre át fogja látni üldöztetésem igaztalanságát.

Katalinnak természetes jószívűsége s azon hajlandóság, mellyel Ollósi iránt viseltetett, mióta nemesebb tulajdonaival utazás közben megismerkedett, nem engedék, hogy a szabó panaszaira felkacagjon, de a jó hölgy nem nyomhatta el mosolygását, midőn Ollósit figyelmezteté, hogy ha az urak bármi oknál fogva reá neheztelnének is, a Telegdi s Bebek családokban ezentúl buzgó pártfogókra számolhat, kik őt minden bántástól megőrzeni elég hatalmasak.

- Nagysád nem ismeri a világot - válaszolt az előbbi. - Ha a nemes családok gyönge érdemeimet méltánylani fogják is; ha legalább egy tagja e családoknak - itt a szabó hangja érzékennyé vált - nem fog is talán megfeledkezni leghívebb szolgájáról: ez rajtam nem segíthet. Míg az úri rend a paraszthad egyik legfőbb okát bennem keresi: egyesek pártfogása nem fogja feltartóztatni vesztemet; s mily eszközöm van nekem arra, hogy ártatlanságomat bebizonyítsam?

Katalin sajnálkozva útitársán, kit minden eszelőssége mellett talpig becsületes embernek tartott, elkövetett mindent, hogy e rögeszmét megcáfolhassa; de hasztalan. Ollósi saját fontosságának érzetéhez inkább ragaszkodott, hogysem azt magától bármi áron elvitáztatná. Még egyszer elsorolva mindazon körülményeket, melyek őt megszökésre bírák, azon meggyőződését fejezé ki, hogy a nemesség sohasem fogja ártatlanságát elhinni. - Egykor - folytatá érzékenyen -, reménylem, jobb napok jönnek e hazára, s akkor az urak, kik most legjobb barátaik ellen ily méltatlanul gyanakodnak, át fogják látni, hogy minden emberek között én valék legkevésbé a parasztok barátja. Művészetem s a nemesség válhatatlan kapcsolatban vannak egymással; az egyik a másikat föltételezi; az egyik a másik nélkül úgyszólván semmi. De a szenvedélyek a jelen pillanatban inkább fel vannak izgatva, hogysem ez beláttatnék; s elhagyva hazámat, Velencében vagy Rómában keresek menedéket elleneim vak dühe ellen. - Ezt tette őnagysága, Thuz; ezt tették sokan; én egyes ember, az összes nemességgel nem szállhatok szembe.

- Édes Ollósi uram - mondá Katalin a legnagyobb jószívűséggel -, ugyan ne hagyja magát így rászedetni. Ha a bíbornok őeminenciájára a nemesség méltán neheztelne is: kinek jutna eszébe, hogy azért kigyelmedet üldözze, ki őeminenciája meghitt embere; de végre mégiscsak...

- Szabója s komornyikja - esett szavába az előbbi, oly hangon, melyből Katalin észreveheté, hogy magát sértve érzi. - Nagysádnak talán igaza van; de ki tehet róla, hogy mások felőlem egészen másképp gondolkoznak; s pedig nemcsak itt hazánkban, hanem Rómában is, hol, mint már egyszer elmondám, szolgálatom s tanácsaim Bakács őeminenciájára nézve haszon­talanoknak nem tartattak. Mi egy szabó? A világ fogalmai szerint semmi. A világ e részben talán igazságtalan; s valamint a hajdan-kor tiszteletben tartá a kovácsokat, kik fegyvereit készíték: jól tenné korunk is, ha többre becsülné azon mesterséget, mely a társasági életre oly roppant befolyást gyakorol. De mindamellett nagysádnak igaza van; egy szabó nem sok a mai világban, sőt némelyek szinte megvetéssel tekintenek munkájára, de ki tehet róla, hogy éppen rám nézve kivétel tétetett? Én nem vágyódtam befolyás után, s mégis maga a bíbornok...

A szabó valószínűleg hosszasan adta volna elő okait, miknélfogva magát az államban a leg­fon­tosabb személyek egyikének tartá, ha Polgár Tamás felkiáltása által félbe nem szakasztatik.

- Mi az ördög lelte ez átkozott gebét? - kiálta ez haragosan, lovát, mely horkolva hátrált s többször megfordult, ostorral és sarkaival haladásra biztatva - fatörzsök, vagy mit tudom én, mi fekszik előtte, hogy a rossz dög nem megy tovább. - S a cigány újra megkezdé biztatásait hasonló sikerrel, sőt lova mindég nyugtalanabb lett, mind inkább s inkább ágaskodott. - Orbán a cigány lármájára mellé sietett, de alig ért azon helyre, hol a másik ló megfordult, midőn az övé is horkolni kezdett, s a félelem hasonló jeleivel hátrált.

- Ha ez nem boszorkányság - mondá Polgár -, én nem tudom, minek tartsam. Vagy talán annyira jutottunk, hogy e gonosz időben még a ló is ribellál ura ellen? - És a vajda ismét szorongatá s veré lovát; de hasztalan. Sem ő, sem Orbán nem haladhatott tovább.

- Fogja csak kantárszáramat - szólt végre az előbbi, leszállva lováról -, hadd lássuk, mitől félnek gebéink, ha nem lenne nyár, azt hinném, farkast látnak. - Most értem - mondá rövid szünet után, mialatt lovát Orbánnál hagyva, néhány lépéssel előbbre ment -, itt dög fekszik. Isten engem, ló, s pedig nyergelve.

- Mindenható Isten - sóhajta Katalin, ki azalatt Ollósival s Frusinával szintén e helyhez közelített -, mi lesz belőlünk?!

- Ne féljen nagysád - szólt Polgár, ki azalatt tovább keresett, s a lóhoz közel egy holt embertestet talált -, ez nem bánt többé. Ha kérnék, se mozdulna, oly jól alszik.

- Alszik? - kérdé Frusina remegve.

- Alszik biz az - válaszolt az előbbi -, egészen elázott, ha nem is bortól, legalább vérében.

- Jézusom! - kiáltott Katalin.

- És itt ismét egy fekszik; s itt egy harmadik - szólt Polgár, midőn tovább keresett -, itt verekedtek, s kissé erősebben koppantottak egymás fejére.

- Forduljunk meg inkább! - kiálta Katalin.

- Már minek fordulnánk? - mondá Polgár megnyugtatólag, midőn az asszonyok ijedtségét észrevevé - ezek nem bántanak. Szép becsület tőlük, hogy mielőtt megérkeztünk, egymást oly derekasan agyonverték, legalább nem lesz bajunk velük.

De a nyugalom, melyet Polgár színlelt, korántsem vala őszinte. A holdvilág, melyet ez éjjel többnyire fellegek takartak, az erdő sűrű lombján át csak kevés világot terjesztett; azonban a vajda e gyönge világítás mellett is eleget látott, mi benne aggodalmat gerjeszthetett.

- Itt csata volt - súgá Orbánnak, midőn ismét lóra ült, s kissé megváltoztatva az előbbi irányt, továbbindult. - Az egész erdő telve halottakkal, s pedig páncélos emberek. Én nem foghatom meg; Dózsa Szegednél táboroz.

- Talán a nagyváradi csapat, mellyel a püspök seregei találkoztak - jegyzé meg hasonló hangon Orbán.

- Meglehet - suttogá az előbbi -, csakhogy a csata nemrég történt. Fejemet teszem rá, kiket ott az erdőben találtunk, tegnap jókedvűen látták még felkelni a napot. Adja Isten, hogy baj nélkül érjük el Csanádot!

E kívánatnak, mint utasaink csakhamar láták, nem kelle teljesülni. Sebesebb léptekkel, mint annakelőtte, folytatták útjokat. Vezetőjök kissé jobbra tért el, s itt az erdő széléig semmi feltűnővel nem találkoztak, kivévén, hogy a láthatár azon részén, mely felé Csanád feküdt, rendkívüli világosság terjedt el; midőn azonban a fák közül kilépve, a nagy rónaságra jutottak, félelmök egyszerre borzasztó módon igazoltatott.

Csanád városa lángokban állott előttük. Fél mérföldnyire voltak a várostól, melyet elérni legfőbb kívánatuk vala, s hol fáradságaik után végre pihenni reméltek, most lángoszlop emelkedik az ég felé. Katalin felsikoltott. Frusina némán megszorítá Orbán kezét, szemeit ég felé emelve állt ott a kétségbeesésnek képe, s az ifjú nem talált szavat, mellyel fájdalmát vigasztalhatá. Polgár maga is elnémult. Ő, ki az egész három hét alatt soha önbizalmát csüggedni nem érzé, s a legnagyobb nehézségek között talált tanácsot vagy legalább tréfát, mellyel társai aggodalmait elűzheté, most hallgatva mereszté szemeit az égő városra.

Nagyszerű látvány vala ez. - Csanád, mint akkoridőben alföldi városaink nagyobb része, fából s egyéb gyúlékony anyagokból épült. Maguk a város bástyái, itt, hol kő mérföldekre nem találtatik, sárfalakból s erős tölgypalánkolatból voltak készítve, úgyhogy az elterjedő lángoknak semmi sem állhatott ellent.115 Házról házra futott a tűz; a szalma- s nádfödelek iszonyú gyorsasággal lobbantak fel egymás után. A háromsorú palánkolat, mely a várost védelmezé, szintén felgyújtva, most éppannyi égő gyűrűt képeze az egész körül, mely fölött három templomtorony óriási szövétnekként lobogott az ég felé, szikrákat szórva maga körül. A falak végre elégve ledőltek, s torony torony után a körülötte hullámzó lángtengerben elmerült. - Az egész fölött óriási füstoszlop emelkedett, alul fényes, mint az izzó vas, maga­sabban sötétvörös fátyolként borulva el az ég egy részén, míg a másikon szétszaggatott felhők között a holdvilág önté el halvány sugárait, s egyes csillagok bolyongtak. A hold s lángok e pusztulás nagy képe fölött szokatlan világot terjesztének el. Fenn a légben rémülten ide s tova szálló madarak szava hallatszott; a rónaságon szétkergetett nyájak és gulyák tévelyegtek ide s tova, majd az égő kazlak körül csoportozva, majd ismét szétrohanva, s panaszos bőgéssel töltve az éjszakát.

Utasaink néma borzadással nézék mindezt.

- Ó, atyám! szegény atyám! - sóhajta végre Frusina - mi történt vele? ő itt volt.

- Dehogy volt - válaszolt a vajda, ki lelki nyugalmát e váratlan látmány után első nyeré vissza -, ha Telegdi őnagysága itt lett volna, jótállok, szép Csanád városa nem gyújtatik fel, s pedig nagy kár érte; sehol a világon jobb halászlevet nem főztek, s püspök őnagysága is sokszor jól tartotta a cigányokat. De így kell lenni, miért építnek városokat; a házat előbb-utóbb felgyújtják. Mi cigányok nem félünk ilyesmitől.

Orbán meggyőződése szerint, melyben Ollósi is egyetértett, Csanád elfoglaltatása annak jele, hogy a nemesség e hely védelmével felhagyva, a Maroson már elébb átvonult. - A nemesség s vele nagyságod apja is hihetőleg Temesvár felé vonult vissza, hogy ott az erdélyi vajda jöttét bevárja - mondá Orbán Frusinához. - Telegdi őnagysága fölött nincs mit aggódnunk; a kérdés csak az: mit tegyünk mi e pillanatban?

- S e kérdésre könnyű felelni - válaszolt Polgár. - Pusztuljunk innen; a Maros közel van. Partjain talán csolnakot találunk, s ha nem, ily nyári időben a folyó nem mély, egy kis úszással átjutunk. Azután egyenesen Temesvárnak.

- Jézus Krisztusom! - sóhajtott Katalin, midőn az úszás említtetett. S a vajda, miután tanácsának egyébiránt senki ellent nem mondott, ismét megindítá lovát, s az erdő széléhez tartva magát, tovább-ballagott. A többiek hallgatva követék vezetőjüket.

Borzasztó látvány várt reájok.

Alig haladtak néhány száz lépésre, midőn vezetőjük lova ismét horkolni kezdett, s félreugrott. A földön holttest feküdt. Rongyos ruháin a vörös kereszt s a cséplő, melyet még mindég megmerevült kezében tarta, mutaták, hogy a lázadókhoz tartozott; homlokán nagy seb vala látható; a nyílt szemek meredten függöttek a holdvilágon, melynek sugárai alatt a halálos küzdelmek között elvadult arc még borzasztóbbnak látszott.

- Jézus Mária! - sikoltott fel Katalin, midőn a halottat meglátá - rosszul érzem magamat.

- Csak jerünk hamar - biztatá Polgár -, most nincs idő ájulásra. - S az utasok továbbhaladtak a véres mezőn. Eleinte sietve, de több s több, a földön heverő akadályok miatt mérsékelni kellett lépteiket.

A csata, mely e téren a nemesség és Dózsa seregei között kétnapi küzdés után néhány óra előtt a keresztesek győzelmével végződött, a legvérengzőbbek egyike vala. Az elleneket hadakozás között nemcsak dicsvágy s becsületérzés, hanem az emberi kebel legerősebb szenvedélyei lelkesíték. Minden egyes érezé, hogy léteért küzd, mindenik szentnek tartá az ügyet, melyért fegyvert emelt, mindenik személyes ellenségét gyűlölé az ellene küzdőben, kin hogy bosszút álljon, vezére buzdítására szükség nem vala. Most a csatázók némán feküdtek a nagy téren, mely tetteiket látá; a fegyverek zaja rég elhalt, s a fáradtak fölött fehér szemfödélként terült el a holdvilágos éj; de ki írhatná le a borzadást, mellyel Frusina és Katalin e véres mezőn továbbhaladtak?

Amerre szemeik fordulnak, holttestek fekszenek. Itt egyenként szétszórva, ott egyik a másikon halomra dőlve. Fényesen öltözött nemesek mellett parasztok pihennek; a hímzett ruhát s rongyos inget a vér egy színre festé, s a kard és kasza egyaránt széttörve hever körülöttük. Több helyen a küzdőket még a halál sem választhatá el egymástól. Fegyvertelenül, halálos sebbel keblében, a földön fekvő paraszt még egyszer megragadá urát, ki lesújtva mellé teríttetett, s a haldoklók újra küzdeni kezdének; amaz, hogy zsarnokán bosszút álljon, ez, hogy fellázadt jobbágyát még egyszer elnyomhassa. A csata távolabb helyekre vonult, körülöttük csak halottak maradtak, de ők nem engedtek párviadalukban; egymásba kapaszkodva, ellenének testébe vájt körmökkel: így találta őket a halál, s így merevedtek el tagjaik; úgy látszék, mintha a mozdulatlan szemek még gyűlöléssel néznének egymásra, mintha az elhalaványodott ajkakon még átkok lebegnének. Az emberek között lódögök feküdtek, s merre a szem látott, fegyvertöredékek. A hold halavány sugarakat vetett a mezőre. Az éj csendében mindenfelől varjúkárogás s a vércse éles hangja hallatszottak; az utasok közelítésére egypár sas fölijesztve hagyá el prédáját, s messze ívekben keringett fejeik fölött, mintha látni akarná, ki meri háborítani nagy királyságában? s maga Polgár is szorulni érzé szívét, midőn e nagy temetőn végigtekintett.

- Most bezzeg hallgatnak - sóhajtá félig fennszóval -, a leglármásabb is nyugodtan fekszik, s egész bátorsága mellett most minden varjú megtépheti haját. Nem lett volna jobb szépen megférni egymás mellett s barátságosan megosztani a föld színét, mint most a föld alatt oly közel lakni egymáshoz? Szinte furcsa - tevé hozzá, Orbánhoz fordulva, oly hangon, melynek tréfásnak kell vala lennie, de mely a cigány belső fölgerjedését tanúsítá -, annyi ember egymás mellett, s egy sem panaszkodik, s talán Pista fiam is köztük van, ki mindig e vidéken járt.

- Isten segedelmével nem lesz köztük - mondá Orbán, kire a cigány szavai mélyen hatottak -, mi köze volna kend fiának e dolgokhoz? Fáraó népe szabadon kószál, s nem bánja, paraszt vagy úr bírja az országot.

- Mi köze volna fiamnak e csatához? - válaszolt a másik. - Hát csak annyi köze, mint sok másnak, ki itt körülöttünk hever; s szegény, egy házhelyes nemesember létére nem sokat bánhatta volna, ha az urak és püspökök minden jószága elszedetik, s az országot újra felosztják is, s mindamellett mégis oly bátran küzdött az urak zászlója alatt, mint bárki más. Szegény embernek mi köze van a világ dolgaihoz? s mégis, ha királyt koronáznak, ha földesurának fia születik, vagy leányát kiházasítják, ő rivalg örömében leghangosabban; ha csatázni kell, ő ontja vérét, s maga sem tudja miért. Mert az embernek örülni s verekedni kell. Ha magának nincs rá oka, kölcsönveszi mástól, s mégis verekedik s mégis örül. Hej, bolond egy világ ez! s Pistám nem volt józanabb a többieknél! Adja Isten, hogy ne lett legyen közöttök!

De nemcsak a gyászos hallgatagság tölté az átmenőket borzadással. Néha a halottak között a mezőn egyszerre fájdalmas hangok hallatszottak. Hosszú fohászok, gyönge jajgatás, mint haldoklóé, s azután ismét irtózatos csend. Egypárszor az utasok megszólíttattak: itt-ott egy nehezen sebesült, ki, rég felhagyva minden reménnyel, csak a végső pillanatot várá, midőn közelítésüket észrevevé, végső erejét összeszedve fölemelkedett a halottak közül; s nekik tovább kelle menniök, s távozva még sokáig hallani a szerencsétlenek jajgatását, néha átkait, melyekkel érzéketlenségük ellen panaszkodtak.

Így haladtak át számos akadályok miatt lassan a csatamező nagyobb részén. A földön heverő holttestek ritkábbak lettek, s Polgár ismét gyorsabb lovaglásra intheté társait, midőn közel hozzájuk egyszerre megint rimánkodó szózat hallatszott.

- A mindenható Istenre kérem kendteket - mondá a szerencsétlen, ki, midőn a lovasok közelítését észrevevé, nagy erőlködéssel felült, s karjait feléjük terjeszté -, irgalmazzanak! ne hagyjanak itt gonoszul elveszni.

- Szívesen segítenénk, földi! - mondá Polgár - de nem lehet! magunknak is sietnünk kell, másképp a tiedhez hasonló sorsra jutunk.

- Krisztus urunk kínszenvedésére kérem, vigyenek magukkal - rimánkodott az előbbi -, lám, bennem még élet van, még kiépülhetek; de ha itt maradok, holnap reggel eljönnek a parasztok, s cséplőkkel agyon fognak ütni, mint szokásuk, s nekem nőm és hét gyermekem van.

Mind mélyen meg valának hatva e panaszok által. Frusina kérte a férfiakat, hogy csak ez egynek kérését teljesítsék; de Polgár megjegyzé, hogy miután ez ember sebe oly nehéz, hogy még föl sem kelhet, kérését lehetetlen teljesíteni. - Lássa kend - mondá érzékenyen, midőn lovát ismét megindítá -, nem azért, mintha nem akarnánk segíteni; de hisz lábain sem állhat, hogy jöhetne velünk Biharba?

- Biharba? Biharba mennek kendtek? - szólt a sebesült könyörögve - ó, ha már nem vihetnek magukkal, s szerencsésen odáig érnek, menjenek el Telegdre, s keressék fel ott Sipos Antal házát, s mondják meg Viktának, hogy férje itt fekszik, s ezentúl csak a nagyságos úrtól kérjen segedelmet.

E szavak alig mondattak ki, midőn Frusina, leugorva lováról, a szerencsétlenhez sietett, s útitársai sokkal inkább meg valának hatva, hogysem őt emberszerető cselekvésében akadályoztatnák.

Mihelyt a vén huszár ura leányát, s Orbánt, ki a lovakat elhagyva szintén hozzá közelített, megismeré: halvány arcán örömsugár lejte át. Feléje terjeszté véres karjait, s midőn a hozzá lehajló hölgy kezét ajkaihoz szorítá - a szerencsétlennek szemeit könnyek tölték el. - Ó, Istenem! - mondá elfojtott hangon - hogy még ez örömet érhetem el, hogy kedves kis­asszonyunkat még egyszer láthatám. Ó, most Viktámnak s gyermekeimnek többé nem lesz bajuk; ugyebár, a kisasszony gondjukat fogja viselni szegényeknek? - S a haldokló újra ajkaihoz szorítá Frusina kezét, s az erős férfi, elgyengülve nehéz sebétől, zokogott, mint a gyermek.

Frusina mélyen meghatva, szelíd szavakkal vigasztalá a szenvedőt. - Elvisszük magunkkal - mondá -, hisz a Maros közel van, s odáig kend el bír jőni; a túlsó parton talán jó emberekre találunk, kiknél kiépüléséig maradhat.

- Ments meg Isten - válaszolt a sebesült -, csak fussanak nagyságtok, fussanak minél hamarább, rajtam nem segíthet senki; sebeim mélyebbek, hogysem valaki megorvosolhatná; s én nyugodtan halok meg, miután tudom, hogy szegény Viktámnak s gyermekeimnek gondját fogják viselni.

Frusina nem határozhatá el magát, hogy apja hív szolgáját ily állapotban itt hagyja, s újra kérte társait, hogy a szerencsétlent legalább a Maros túlsó partjáig vigyék magukkal; de az önmaga ellentmondott irgalmas szándékának.

- Isten meg fogja áldani nagyságodat, hogy egy szegény ember iránt ennyi részvéttel viseltetik - mondá -, de tíz halált érdemlenék, ha kegyességét elfogadnám. Előbb magam kértem, hogy magukkal vigyenek. De az más vala; akkor idegeneknek gondoltam, s minden ember leg­közelebb áll önmagához, s úgy hivém, hogy ha magukkal visznek, talán mégis kigyógyul­hatok; de hogy uram leányát hozzam veszélybe, s önmagamért, ki egész életemben át nem voltam egyéb közhuszárnál, azt soha senki nem fogja Siposról mondani. Csak fussanak, nagysád; az istenért, ne maradjon egy perccel is tovább e szörnyű mezőn!

- És mi történt atyámmal? - kérdé Frusina.

- A nagyságos úr biztonságban van; mintegy tizedmagammal kísértem ide. Itt egy átkozott paraszt kaszájával levágott lovamról. Egy ideig szemeimmel követtem uramat, amint a csatában megmaradt legényeivel a Maros felé sietett; azután egyszerre fejem zúgni kezdett, s minden elhomályosodott szemeim előtt. De a kisasszony nyugodt lehet, a nagyságos úr Temesvárra akart menni; a Maroson túl még minden csendes. A nagyváradi csoportot a nemesek szétkergették, s a nagy keresztes had, mely Szegedről jött, még a folyó innenső partján áll. De az istenért, siessenek. Dózsa talán még holnap átvezeti seregeit, s egy perc alatt, főképp, ha a lázadók győzelmének híre elszárnyal, ott is minden lángokban fog állani.

- Menjünk, menjünk - inte Polgár, ki mindég növekedő nyugtalanságában most szintén a sebesülthöz közelített.

- Kend a vezető? - kérdé Sipos mindinkább gyengülő hangon. - Vigyázzon kend, s talán annak, amit mondok, hasznát veheti. A folyó mellett, az innenső parton, csak pár száz lépésre, ha egyenesen a Marosnak tartanak, a füzesben csolnakot fognak elrejtve találni. Néhány nap előtt arra lovagolva, ott láttam, s még arról gondolkoztam akkor, vajon a halász, ki azt oda rejté, ott fogja-e találni a háború után. Talán hasznát vehetik. A Maros nem mély, de úszás nélkül ló mégsem juthat a túlsó partra, s Frusina kisasszonynak még baja lehetne.

Polgár megköszönte a tanácsot, s Frusinát újra menésre inté. A hölgy még mindég határozatlanul állt ott. Mondhatlan fájdalommal tölté el lelkét a gondolat, hogy azt, ki életét apja védelmében veszté el, így, minden segély nélkül kell itt hagynia, s mennyivel meghatóbb volt azon nyugtalanság, mellyel a hív szolga csak ura leányának veszélyére gondolva s megfeledkezve önszenvedéseiről, őt mindinkább elgyengülő hangon Polgár tanácsa követésére kérte: annyival inkább e helyhez kötve érzé magát.

Letérdepelt a haldokló mellé, ki fáradtan visszasüllyedett, s szelíd kezével letörlé a hideg halálverítéket, mely homlokán kitört. - Csak még egypár percig hagyjatok itt - mondá társaihoz -, nem látjátok-e, hogy e szerencsétlen nem soká fogja késtetni utunkat.

A haldokló csak félig hallá e szavakat. - Meghalok, ó, én nem késleltetem útját - mondá megtörött hangon -, menjen, kisasszony, siessen; Dózsa jön, s nincs fegyverem. - Szava mindég gyengébb, érthetetlenebb lett. A fölgerjedés, melyet Frusina jötte okozott, fölemészté végerejét, sebei a beszéd között újra megnyíltak, s a belőlük patakzó vérrel kiapadt élete. - El ne hagyja Viktámat - mondá, még egyszer összevéve végső erejét -, vigye meg a gyermekeknek áldásomat, s hogy ők is híven szolgálják urokat. Isten áldja meg nagysádat minden utain. - S a katona még egyszer felsóhajtott, s ajkai örökre elnémultak.

- Jerünk, jerünk! - mondá Polgár ismét - már szürkülni kezd. - S Orbán szelíd erőszakkal elvezeté Frusinát e helyről.

E jelenet utasainkra bizonyos tekintetben megnyugtató hatással volt. Frusina legfőbb aggodalmától menekült meg, melyet, mióta Budát elhagyá, apja hogyléte iránt érezett; a többiek a történtekről tudósíttatván, több reménnyel néztek a jövőbe. Sipos állítása szerint a Maros túlsó partján eddig még minden nyugodt vala; s rövid lovaglás után, miközben semmi akadály által fel nem tartattak, ott állottak e folyó partjánál. Úgy látszott, mintha eddigi nehézségeik határpontját érték volna el.

Csend vala körülöttük. Nyugodtan folyt a Maros füves partjai között, habjain a hold ezüst sugárai tükrözének, s az itt-ott szétszórt fűzfák ágait gyenge szellő ingatá. Az egész táj a nyugalom képét viselé magán.

- Maradjanak itt nagyságtok Ollósi urammal - mondá Polgár, midőn lováról leszállva, az asszonyokat szintén lesegíté. - Én és Orbán addig fölkeressük a csolnakot. A lovaknak is jólesik egy kis pihenés; s ha e szép mezőn egy fél óráig legelnek, annál jobb kedvvel visznek tovább.

Polgár megereszté a lovak nyergeit, levette s a nyeregkápára akasztá kantáraikat, s miután a magáét egészen szabadon bocsátá, a többieket, hogy el ne szaladhassanak, páronként lábaiknál összeköté - amint azt mezőinken legelő lovaknál most is szokásban látjuk -, azután Orbánnal egy közel álló nagyobb füzeshez sietett, hol Sipos magyarázata szerint a csolnaknak lenni kellett. Az asszonyok Ollósival a Maros partjainak magas füvébe ereszkedtek, s nyugodtan várák visszajöttüket. Lelkeiket száz fájdalmas érzés, száz nehéz aggodalom tölté el, de mindenik magába zárá gondolatait; maga Katalin is, szokása ellen, szótlanul ült társai között, s csak a csendesen ellejtő folyó mormogása s egy közel nádason átsuhanó szellő zavarná az ünnepélyes hallgatást, mely körülöttük elterült.

A távolban az égő város, mely most, miután a lángok magasabb épületeit fölemészték, egy izzó tó gyanánt terül el a rónaságon; néhány lépésre csatamező, hol ezeren onták véröket, s minden borzasztó, mit ember emberen elkövethet, a föld által még el nem takartatott; és itt a folyam nyugodtan haladva partjai között, s fenn holdvilág és csillagok szelíden ragyogva az égő város és véres csatamező fölött, mintha semmi nem történt, mintha az éj az embereknek csak szelíd álmokat hozott volna. Ó, ki szemlélheti ily pillanatokban a természet érzéketlenségét, mellyel szenvedéseinkre lenéz, anélkül, hogy szíve keserűséggel el ne telnék? A nap, melyen egész nemzetek, a népek sorából kitörölve, rabigába görnyednek, tiszta fényben emelkedik a láthatáron, s ragyogó sugárzással végzi pályáját; egész ivadékok halnak ki, s a legkisebb patak sem változtatá meg folyását. Ha az egész emberi nem feljajdul keservei között, a természet mosolygó arccal nézi bánatait, s ezerek örömzaja nem oszlathatja szét a legkisebb felleget, mely egünket leplezi. Parányiságunkra int-e ez, vagy arra, hogy e földön idegenek vagyunk? Annak jelét lássuk-e benne, hogy e pillanatnyi lét, a sorsnak kezébe adva, semmi magasabb lényt nem érdekel; vagy talán az emberi szív, mely sötét aknáiba a szerelem mennyei kincsét zárja, nemesebb, hogysem örömei s bánatai e porgömbön megértethetnének?

Ily gondolatokba merült Frusina, midőn Ollósi egyszerre felugorva ülőhelyéről, s felkapva mellette fekvő baltáját, arra futott, hol egy bizonyos távolságban a lovak legeltek.

Ollósi, lenézve a Maros csendes habjaira, eddig szinte szomorú gondolatokba mélyedett. Más természetűek valának azok, mint Frusináéi, s inkább a szabó személyes kinézéseivel foglalkoztak; de Ollósi annyira elmerült beléjök, hogy észre sem vevé, hogy a lovak, bár kötözött lábakkal, lassan, de mindig tovább botorkálva, már több száz lépésre jutottak. - Midőn ábrándjaiból föleszmélve, utánuk nézett, egyszerre nem kis rémülésére mellettük egy embert vőn észre. Felugrott, mint mondtuk, s baltájával lélekszakadtan arra rohant; de még ötven lépésre vala tőlük, midőn az idegen, látszó nehézséggel, a lovak egyikére felült. Kiáltani kezdett: - Zsivány! mit akarsz lovammal? - de minden, amit nyerhetett, csak a rövid válasz vala: - Fickó! ha lovadra szükséged van, jer Temesvárra, s keresd Báthori István istállójában. - S ezzel egyenesen a Marosba ugratott, s rövid úszás után a túlsó parton kigázolva, elnyargalt.

Ollósi meredten nézett utána. - Báthori István! - kiáltá a legnagyobb ijedtségében, baltájára támaszkodva - s pedig az én lovamat vitte el! mi lesz belőlem?

S Ollósinak igaza vala; az idegen, ki őt lovától megfosztá, csakugyan a vitéz temesi gróf vala.116 Nehéz sebek után leesve lováról, a híres bajnok sokáig eszméletlenül feküdt a halottak között. Mikor magához tért, egy nádas közelében találta magát. A csata rég megszűnt, s miután a parasztok a csata után azonnal Csanád ellen fordultak, hogy a várost még aznap ostrommal bevehessék, a mező, kivéve a halottakat s a nehezen sebesülteket, elhagyatva állott. Esteledni kezdett, s Báthori végső erejét összeszedve, fölkelt, s a nád között rejté el magát, hogy ha a parasztok, szokásuk szerint, másnap a halottakat kifosztják s eltemetik, ott ne találtassák. Így folyt el több óra, a gróf lassanként visszatérni érzé erejét, de pillanatról pillanatra inkább lemondva minden reményről. A lázadók győzelméről nem lehete kétségben; már akkor, midőn sebeit kapta, a nemesség a csatamezőről mindenfelől elűzetett; s kitől várja szabadulását? - Mintha már végzete akarná, hogy ő, a büszke Báthori, ne lovagi csatában, de fellázadt pór által veszítse életét. Prágában, hol a cseh pór között veszélyben forgott, esze s lélekébersége menté meg őt;117 most úgy látszott, e tehetségek gyakorlatára alkalma nem leend, minden valószínűség szerint, ha a parasztok kezébe kerül, reá csak kínos halál vár. - Ily gondolatokba merülve ült ott a vitéz, midőn egyszerre a közelítő lovakat észrevevé. A váratlan segedelem az isteni gondviselés egyenes tanúságának látszott; s Báthori új erővel s bizodalommal telve, megragadta a kedvező alkalmat, s már messze elszáguldott a túlsó parton, midőn a megfosztott Ollósi még mindég bámulva nézett a távozó után.

A szabót minden más alkalommal örömmel töltötte volna el, hogy a temesi gróf tőle lovat kölcsönzött; a jelen körülmények között azonban, a többi lovakat magával vezetve, nehéz aggodalmakkal tért vissza az asszonyokhoz, kiknél, miután a megtalált csolnakot vízre eresztették, nemsokára Polgár és Orbán is megjelentek, nem kis bámulással hallva a károsított útitárs előadását. Alig adtak volna hitelt, ha Ollósi nem esküszik, hogy emberében nem csalódhatott, miután rongyosan ugyan és sárral takarva, még a kék dolmányt is megismeré, melyet a grófnak csak húsvét előtt küldött Temesvárra.

Mit volt mit tenni? Rövid tanácskozás után, mely alatt Polgár Tamás sebes felfogása s életrevalósága újra kitűnt, elhatároztatott: hogy, miután Ollósi fosztatott meg lovától, s e nem várt történet mintegy a sors útmutatásának tekinthető, ő a társaságtól maradjon vissza. Polgárt kivéve, kinek mint vezetőjüknek, szolgálatát az asszonyok nem nélkülözheték, nem vala senki, kit a parasztok részéről kevesebb veszély fenyegetne. Bakács útilevele a lázadók között már többször megtevé hatását, s Ollósi magát nem annyira a parasztok, mint a nemesség üldözöttjének tekintvén, maga ellentmondás nélkül beleegyezett ezen intézkedésbe, részint mivel azt a hölgyek biztossága úgy kívánná, részint mivel Polgár által, ki e részben ügyesen használta gyengeségét, figyelmessé tétetett, miként ha csakugyan az urak által üldöztetik, semmi hely sem lehet ránézve veszélyesebb, mint Temesvár, hol az ennyi veszteségek után felbőszült nemesség kétségen kívül csak a pillanatra vár, melyben valódi vagy képzelt ellenein bosszút állhasson.

- Mindezen okok helyesek - mondá a szabó nem kis méltósággal -, ámbár azoknak felhozása szükségtelen; mert hol e nemes hölgyek biztossága forog kérdésben, h’Ollósi önveszélyeire gondolni nem tud. Csak az egyet kérem: vigyenek át magukkal a túlsó partra, hogy legalább még az éjjel biztosságban legyek.

E kérés természetesen teljesíttetett. - Midőn Ollósi s az asszonyok a túlsó parton voltak, Polgár és Orbán még egyszer visszajöttek, s mindenik egy lovat kantárnál vezetve, ezeket is szerencsésen a túlsó partra hozták, s kevés idő kellett, hogy valamennyien, kivéve Ollósit, utazásuk folytatására ismét készen legyenek.

- Legyen meggyőződve kigyelmed - mondta Bebek Katalin az utóbbihoz -, hogy nemes feláldozásáról, melyet az egész út alatt s főképp most bizonyított, megfeledkezni soha nem fogunk, s amennyire kigyelmed a lázadókkal egyetértésről vádoltatik: ha Isten szerencsésen megment, alkalmunk leend mindenkit meggyőzni, hogy Ollósi uram a királynak s az úri rendnek hív pártolója volt.

Ollósi mélyen meghajtá magát. - Higgye el nagysád - mondá érzékenyen -, én nem kívánok szebb jutalmat azon kegyes emléknél, melyre talán számolhatok. Tapasztalni fogják talán, hogy szegény szolgájuknak némelyek által több fontosság tulajdoníttatik, mint azt Bebek Katalin kisasszony hinni látszik, s hogy a nemességet h’Ollósi szándékainak tisztaságáról meggyőzni még ily hatalmas pártfogónak is nehezen sikerülhet; de - tevé hozzá, midőn kissé neheztelő hangja ismét érzékennyé változott - bármi történjék velem, s bár soha e hazában, melynek művészetemet eddig szentelém, nem találkozunk többé: Velence vagy Róma palotái között vissza fogok vágyódni azok után, kiktől most oly szomorúan búcsút veszek.

Ezzel a szabó Katalin kiterjesztett kezét ajkaihoz szorítá, s még egyszer szerencsés utat kívánt, midőn előbbi társai most sebesen elnyargaltak.

- Hej! miért szabó ez az ember?! - sóhajtá Katalin halkan.

Ollósi egy ideig hallgatva állott előbbi helyén. Mély gondolatokba merülten nézett a távozók után. Midőn a lódobogás a távolban elhangzott, föleszmélve ábrándjaiból, körültekintett.

- Mit tegyek most?... A haza eltaszít magától. Olaszország a művészet hazája, ott szebb napok várnak reám. A művészt számkivethetik, de mikor egy hazát vesztett, előtte az egész világ nyitva áll. - S e fellengző gondolatokkal Ollósi egyenesen délnyugot felé irányzá lépteit.