19

Szaleresi nehéz aggodalmak között tölté az éjszakát. Rabtársai, kikkel tág, de alacsony terembe együvé záratott, azokhoz tartoztak, kik, Bornemisza ajánlatára nem hajolva, csak az ütközet után fogattak el, s most hitszegő vezéröket látva, szemrehányásokkal, sőt borzasztó fenyegetésekkel támadták meg a szerencsétlent. - Miért veszett el a csata? Kinek köszön­hetjük, hogy szabadság helyett, melyért küzdénk, reánk kínpad s hóhér vár? E hitszegő okozta vesztünket; üssétek le! tépjétek izmokra! - így kiáltának sokan. Már veszve gondolá életét, midőn egy mellette álló, a megtámadókat visszatartóztatva, magát közbevetette.

- Ne bántsa senki vitéz vezérünket! - kiálta - a hóhér parasztember, tiszteljük tulajdonát. Keréken vagy nyárson a halál jobb ízűn esik; kár volna Szaleresi őkigyelmét ettől meg­fosztani.

Szaleresi ereiben megfagyott a vér; a többiek vad gúnykacajjal állták őt körül.

- Ugyebár, ildomos polgár uram - szólt ismét az előbbi gúnyolva -, azt hivéd, hogy ha éppen a legfontosabb pillanatban elhagysz, s ha, míg mi a hóhérok által felkoncoltatunk, hozzájuk szegődöl, s nyugodtan nézed vesztünket, majd el fogják feledni előbbi tetteidet, sőt talán még jutalmat is várhatsz, mint az eb, melynek a mészáros megvetéssel a levágott marhának belét dobja oda? Hízni akartál vérünkön, nemde?

- Üssétek le! - kiálta ismét néhány hang.

- A világért sem! hadd nyerje méltó jutalmát - szólt ismét az előbbi. - Gazemberré lettél, Szaleresi uram; mint Júdás elárultad a népet, mely saját vérével téged is a gonosznak uradalmából meg akart váltani: s azt hivéd, mindjárt főispánt vagy királyi tanácsnokot, bánt s végre még nádort is csinálnak belőled, ugyebár? s ím, ide zártak hozzánk, hogy sorsunkon osztozzál. Nem szép tréfa-e ez?!

- Lovaggá fognak verni - kiálta vad kacagással egy másik -, csakhogy a karddal majd úgy találnak, hogy fejed az ütésnél földre potyog.

- Reánk ugyanazon sors vár, Szaleresi uram - gúnyolá egy harmadik -, hej, be szomorú dolog, hogy ily nagyon okos polgárnak ily parasztsorsra kelle jutnia!

- Nem! - kiálta egy halavány arcú férfi, kinek ruháiról a keresztesek között elfogott fegyveres szerzetesek egyikére ismerünk. - Ki meri mondani, hogy Szaleresire s reánk azonegy sors vár? A bárdütés, melytől fejünk a vérpadra hull, minket nemesítni fog; a nép hallgatva, de részvevő könnyekkel nézi halálunkat; Szaleresi fejét a hóhér maga megvetéssel löki el lábával. Mi a nép szabadságának: ő saját gyalázatának vértanúja lesz; ránk áldva, reá undorral néz a jövő kor. Ki meri mondani, hogy ránk s ez alávalóra azonegy sors vár?

- Igazságod van, apó - szólt ismét előbbi hangján az, ki Szaleresit gúnyolni kezdé -, csakhogy Szaleresi uram a jövő kor ítéletével nemigen gondol: a rőf, mellyel életén át kelméit méregeté, gyalázata nagyságának fölméréséhez nagyon rövid; s kalmár nem ért egyébhez. De jó, ha eszébe juttatjuk, hogy rá s reánk csakugyan nem azonegy sors vár. Látod, Ambruskám - mondá gúnyoló szívességgel -, te nagy, dicső ember vagy, gazdag kereskedő, pesti tanácsos, s mi több, fővezér; veled más közönséges emberek módjára nem bánhatnak: nálad ünnepé­lyességre lesz szükség. Közülünk egy részt felakasztanak, a többieknek orrát, fülét vágják le, és mert sokan vagyunk, többeket talán szabadon is bocsátanak; de te nagy ember vagy, György után egyike fővezéreinknek, rád különös gondjuk lesz. Először is: bizonyos lehetsz, hogy a büntetés sora reád legutoljára kerül; a hóhér s pecérei már fáradtak lesznek, kínzóeszközeik tele csorbákkal, mikorra téged vesznek kezeik közé; kínzásod kétszer hosszabb ideig fog tartani, s gondold csak, mily kínzás! - A szóló kegyetlen részletességgel sorolt el minden egyes kínt, s Szaleresi testén mutatá a helyeket, melyeken azok alkalmaztatni fognak. Ambrusnak haja borzadott. De az iszony, melyet sápadt arcán kínzói észrevevének, örömüket még növelé, s midőn irgalomért esdekelt, vad kacaj volt egyetlen válaszuk. - Csak midőn már elfáradtak, csak akkor hagyták a szerencsétlent pihenni, vagy jobban mondva, átengedték őt saját fölgerjedt képzelmének, mely az éj hallgatása közben még iszonyúbb képeket teremte lelkében.

Másnap Szaleresi rabtársaitól különválasztatott, s a csonkatorony legfelsőbb emeletében sötét kamrácskába záratott. Egyes szavakból azonban, miket a tömlöctartótól s őreitől hallott, láthatá, hogy e megkülönböztetésen örülnie oka nincsen; s midőn ugyanaz nap délután tömlöcének ajtaja megnyílt, s szabadság helyett lábaira láncok verettek, tudtára adatván, hogy ez a nádor külön parancsára történik, kit a király a fogoly lázadók büntetésével megbízott, eltűnt végreménye is. Nyugtalansága pillanatról pillanatra növekedett, s Farkas is, kit hozzá bocsátottak, csak azt mondhatá vigasztalásául, hogy Bornemisza ígérete teljesítésére mindent elkövet; a többi főurak s a nádor azonban szabadon bocsátását ellenzik. S habár mindaz tudva volna Szaleresi előtt, mit Bornemisza ígéretének teljesítésére tett volt, ez őt pártfogója szándékainak tisztaságáról meggyőzheté vala, de aggodalmait még inkább növelte volna.

A főurak, kik a legnagyobb veszély pillanataiban oly gyáván viselék magokat, s kik minden reményt a külföld segedelmébe helyezve, Bornemisza által alig bírathattak arra, hogy a keresztesek ellen megtámadólag lépjenek fel: most, megízlelvén a győzelmet, csak bosszút lihegtek.110 A keresztes tábor, mely míg fenyegetőleg a Rákoson állott, őket minden enged­ményekre készeknek találá, szétveretett. Szegedről hír érkezett, hogy Dózsa összes hatalma hasztalan ostrom után e várostól visszavonult; s a nemesség felfuvalkodva győzelmében, szokott megvetéssel nézett le ismét jobbágyaira, s összes gondjai arra szorítkoztak: miként büntetheti a lázadókat legszigorúbban. - Az ütközet előtt az összes tanács azt javasolta a királynak, hogy a fegyvereiket önként lerakóknak teljes bűnfeledést ígérjen: most, miután a győzelem nagyrészt ezen eszköz által kivívatott, a nádor s a többi főurak, azon ürügy alatt, hogy Szaleresinek megkegyelmezéséről nem tudósíttattak előre, a vele kötött szerződést érvénytelennek állították. - Szaleresi a lázadásnak kezdője; ő az, ki Telegdinek s annyi más főúrnak budai házait seregeivel feldúlta; ő volt az egyetlenegy, ki, midőn a kereszteseknek általános bocsánat ígértetett, e királyi kegyelemből már kivétetett; s ha Bornemisza neki is büntetlenséget ígért, túlhágott megbízásán, s ígérete senkit sem kötelez.

Midőn Bornemisza a király nevében kiadott kegyelemlevélre hivatkozott, azt válaszolták, hogy Magyarország királya nem korlátlan uralkodó, s így a nemesség elleneinek meg­kegyelmezése nem áll hatalmában: sőt a szenvedélyesebbek magát Bornemiszát támadták meg, ki mint királyi tanácsos, a többieknek megegyezése nélkül, Ulászlót e hibás lépésre bírta. - Szaleresi veszte el vala határozva - s Bornemisza fáradozásinak már csak azért sem lehetett sikere, mert véleményével egyedül állott. Bakács talán belsőképp osztozott nézeteiben, de a keresztesekkel cimboráskodásról vádoltatva, helyzete úgy kíváná hogy mindent, mi rokon­szenvnek magyaráztathatnék, kikerüljön; a király szokott gyengeséggel sajnálá Szaleresit; rosszallá a főurak bosszúvágyát, elismeré, hogy azon esetre, ha az, kit ő kegyelmébe fogadott, büntettetnék, királyi tekintélye új csorbát fogna szenvedni; de férfias föllépésre Ulászló, mint máskor, úgy most sem bírt elégséges erővel, s fohászkodva tűré el ez új megaláztatását.

Így találjuk őt most is. Ulászló karszékben ül, az előtte álló asztalon írás fekszik, melynek utolsó lapján számos aláírások láthatók. A király majd ezen aláírásokra függeszti szemeit, majd a falra néz, hol szeretett nejének arcképe függ; keble mély sóhajoktól emelkedik, arcán mondhatlan szomorúság s kétkedés kifejezése váltja fel egymást, míg a szoba másik oldalán, székre támaszkodva az öreg Vencel áll, s urára nézve, szintén felsóhajt.

- S mind, mind aláírták. Bornemiszát kivéve, egytől végig mindnyájan tanácsolják; s én királyi szavamat adtam! Mit tegyek?! - így sóhajtott a király.

- Meg kell tartani felséged királyi szavát, akármit mondjanak az urak - válaszolt Vencel, noha a királynak kérdése látszólag nem hozzá volt intézve.

- Bár tehetném! - sóhajtott ismét Ulászló - de nézd csak, valamennyi tanácsosaim, kivéve Bornemiszát, egy véleményben vannak; mind azt állítják, hogy Szaleresi megkegyelmezése jogaimhoz nem tartozik.

- Ha felséged rájuk hallgat, maholnap semmisem fog többé királyi jogaihoz tartozni - vágott szavába Vencel indulattal.

- De Bakács is velök tart - szólt a király -, királyi jogainknak nincs buzgóbb védelmezője, s lásd, itt áll neve a többiek előtt, s ezen írás azt mondja: hogy ha a jelen esetben a gonosztevőnek megkegyelmezünk, egész országunk vesztét idéztük elé, s Isten látja lelkünket, hogy mi ez országunknak mindég csak javát óhajtottuk.

- Őeminenciája a királyi jogok buzgó védelmezője lehet, s bizonyosan tudja, miért teszi; hívebben ragaszkodik felségedhez sok másoknál, azt is megengedem; de a bíbornok még hívebben ragaszkodik önmagához, s a jelen pillanatban bizonyosan más tanácsot adott volna, ha saját érdekei által nem kényszeríttetik, hogy a többiekkel egy húrt pengessen. Így vélekedik főtisztelendő Hammel plébános úr is.

- Igen, Hammel is azt mondá, hogy lelkiismeretemet sérteném, ha királyi szavamat nem teljesítem - sóhajtott a király -, de mit tegyek, ha az urak mind ellenkező véleményben vannak. Ó, ti közönséges emberek, szerencsések vagytok; szabadon követhetitek legalább azt, mit gyóntatóatyátok tanácsol; de mi, királyok!

Vencel, mert urának becsülete minden egyébnél inkább szívén feküdt, s mert Bornemisza, ismervén befolyását, vele a dolgok állását közlötte, elkövetett mindent, hogy Ulászlót férfias föllépésre bírja, de hasztalan; a király türelemmel végighallgatá hív szolgáját, néha szemeit ég felé emelve felsóhajtott, néha az előtte fekvő írást vevé kezébe, s az aláírások hosszú sorát nézé végig. - Csak valamennyien ne írták volna alá - mondá szomorúan -, mit tehetek, ha egész tanácsom ellenem fordul?

Végre Bornemisza lépe a szobába. Midőn a király e legkedvesebb szolgáját meglátá, arcának szomorú kifejezése egy pillanatra földerült: de mikor szemei Bornemisza komoly tekintetével találkoztak, lesüté azokat, s arcain az előbbinél még nagyobb zavar vala észrevehető. - Bizonyosan tudod már - mondá, az írásra mutatva s akadozva -, tanácsosaim egyhangúlag azt javasolják...

- Hogy a magyar király adott szavát szegje meg - egészíté ki Ulászló szavait a belépő -, s azért jövök, hogy megtudjam, e szemtelen kívánatra mi volt felségednek válasza?

- Én, én - mondá a király még nagyobb zavarban -, hagyj magunkra, Vencel, országos dolgokról szólunk. Barátom - folytatá a király, miután a komornyik a szobát elhagyá -, mondd, mit tegyek? Sohasem voltam iszonyúbb helyzetben. Olvasd ez irományt.

- Ismerem tartalmát - válaszolt az előbbi, midőn a király által kezébe adott írást az asztalra visszatevé. - A bíbornok közlé velem.

- S mit javaslasz? - kérdé Ulászló szokatlan érdekkel.

Bornemisza egy ideig hallgatott. - Felséges uram - mondá végre, s hangjában rendkívüli felindulás vala észrevehető -, miután én vagyok azon szerencsétlen, ki Szaleresinek felséged nevében teljes büntetlenséget ígértem: tanácsom talán részrehajlónak látszik. Ha Szaleresi nem bocsáttatik szabadon, megbecstelenítve állok a világ előtt; jó hírben töltött élet után mint alávaló hazug fogok síromba szállni, s ez fáj.

A király nyugtalanul fészkelődött székén. - Bornemisza rövid hallgatás után folytatá: - De ne higgye felséged, hogy ez határozza el nézeteimet. Ha felséged dicsősége, ha hazám java kívánná, kész volnék ezen áldozatra is. A jó hír csak jutalma becsületességünknek, s én kész volnék róla lemondani, ha magamat azon meggyőződéssel vigasztalhatom, hogy a legnagyobb áldozat a trón s az ország biztosítására szükséges. De nem rólam van szó: felséged becsülete, a királyi szónak szentsége forog itt kérdésben; s ily helyzetben lehet-e kétkednünk?

Ulászló felsóhajtott.

- Igen, felséges uram, nem Bornemisza János, a király becsülete forog kérdésben; s ez az, miért ez íven annyi fényes aláírás összegyűlt. Felséged összes tanácsa előtt kijelenté, hogy az ígéret, melyet Szaleresinek tettem, saját meghagyása következtében adatott, a hitszegés nem nekem, de felségednek fog tulajdoníttatni; s még egyszer mondom: ez az ok, minélfogva mindég szétágazó tanácsunkban egyszerre ennyi egyetértést találunk.

- De mi oka lehetne tanácsunknak - kérdé bámulva a király - nevünk megbecstelenítését kívánni? Nem voltunk-e mindég jó és kegyes fejedelmök?

- Nagyon is kegyes - folytatá az előbbi -, csakhogy mégis, fájdalom! felséged tanácsában vannak, kik a koronát szívesen más fején látnák. Bizonyos emberek a királyi hatalom lealázását tűzték céljokul, mert törpeségökben érzik, hogy a trónnak még alább kell szállania, mielőtt ők azt elfoglalhatják. S Zápolya...

A király, ki közönségesen oly egykedvű s szótalan volt, valahányszor a szepesi gróf neve említtetett előtte, felriadt érzéketlenségéből; a gyengén felpirult arc levertség helyett indulatot mutatott; de e változás, mint Ulászlónál minden elevenebb érzés, csak pillanatnyi volt; utána ököllé szorult keze tehetetlenül lógott le ismét karszéke támaszára, s szeme visszanyeré méla tekintetét. - Zápolya koronám után vágyódik! ha tudná, mit kíván magának! - szólt, s keblét fohász emelé.111

- Nincs mit félni Zápolyától - mondá nyugtatólag Bornemisza, midőn észrevevé a hatást, melyet szavai a királyra tőnek -, felségednek sok hív alattvalója, Zápolyának még több ellensége van; csak a korona jogai tartassanak fenn.

A király szomorúan rázta fejét.

- Bízzék felséged önmagában; bízzék hív jobbágyaiban s Istenben, ki jó ügyet el nem hagy.

- Királyi székemről fognak letaszítani! - sóhajtott Ulászló - elkergetnek az országból; úgyis tudom, régóta csak ürügyre várnak; s ha most nem teljesítem kívánságukat, nyíltan föllépnek ellenem.

- Legyen, ha úgy kell lennie - mondá Bornemisza a legnagyobb lelkesedéssel -, ha e haza szerencsétlen végzete úgy határozta, történjék inkább ez is, de történjék küzdelem után. Ki ellenei által harcban győzetik le, rab lehet, de gyáva szolgává nem alázta magát, s megvetés helyett rokonszenvre számolhat. A korona, melyet a nemzet felséged homlokára tett, a nemzeté; s a királyt eskü köti, hogy mi reá bízatott, annak fényéből egy szikrát sem enged elraboltatni.

Ulászló meghatottnak látszék; de egy perc, s visszasüllyedett előbbi állapotába. - S mi lesz gyermekeimből, ha engem koronámtól megfosztanak? - szólt, s szemei könnyekkel teltek el.

- S azt hiszi felséged - folytatá az előbbi, mindinkább elragadtatva érzelmei által -, hogy a királyi név, ha minden fényétől megfosztatott, érdemes a megtartásra? Lajos nem a királyi nevet, de e név valóságát igényelheti, s nem fogja köszönni apjának, ha helyébe királyi palástjának rongyait, trón helyett csak a legmagasb kínpadot s a koronában oly valamit öröklött, mi, ha hatalmat nem ad, gyalázat jelévé válik.

Ulászló gyenge volt, de sohasem aludtak ki a becsület végszikrái kebelében annyira, hogy e szavakat eltűrte volna. - Bornemisza János - szólt fölegyenesedve székében, indulattal, lángoló arccal -, feleded, ki előtt szólsz; vagy ha ismert jóságunkban bízol, tartsd eszedben, hogy ennek is megvannak határai. Menj!

E rövid szavak méltósággal mondattak. - Bocsánatot, kegyes uram - mondá Bornemisza, térdre borulva, s a királynak kezét megragadva. A király intett, hogy keljen föl, s szokott nyájassággal kijelenté, hogy mit tanácsosa túlbuzgóságában mondott, feledni fogja. - Ó, ha e percben az egész ország láthatná! - szólt Bornemisza fölkelve. - Felséged arcán nemes indulat lángolt, szemei királyi tekintetet vetettek rám, s én porig alázva érzém semmiségemet. Lépjen föl felséged így ellenei előtt, s a haza mentve van. Gondoljon Ujlakira. Csak akarnia kelle, s e leghatalmasabb jobbágy porba aláztatott a királyi szék zsámolya előtt.

Mint gyönge emberek általánosan: úgy Ulászló egész életén át legközelebbi körének befolyása alatt állott, s éppen gyöngesége bírta őt néha oly lépésekre, melyek természetével mintegy ellentétben valának. Azon esetek, hol a király magaviseletében rövid időszakokra több szilárdságot találunk, s Ulászló hatalmának önérzetével lép föl, ilyes idegen befolyásoknak tulajdoníthatók. A király Ujlaki ellen mutatott szigorúságának ez volt kútfeje, ebben találjuk annak magyarázatát, hogy míg Anna királyné élt, a kormány minden tekintetben férfiasabban lépe föl.112 Bornemisza szavai, úgy látszott, most a királyra hasonló benyomást tettek, s Ulászló határozottan kijelenté, hogy Szaleresinek adott szavát, bármit mondjon is tanácsa, meg­szegni nem fogja. - Talán hibáztunk, hogy szavunkat adtuk; az is talán jobb vala, ha ebbeli szándékunkat összes tanácsunkkal közöljük, hogy senkinek eljárásunk ellen kifogása ne lehessen: de királyi szavunkat nem vehetjük vissza. Szaleresi nem fog meghalni; szeretném látni, ki merné csak egy hajszálát bántani, míg mi vagyunk a király; s mi neki megkegyel­meztünk.

Bornemisza a királynak egyes kételyeit okokkal cáfolá meg; s ámbár e kételyek beszédében időről időre visszatértek, s Ulászló nemegyszer panaszkodott aziránt, hogy összes tanácsa kezet fogott ellene: szándéka nem változott. - Szaleresit én vettem oltalmam alá, nincs okod őt félteni - ismétlé többször -, én vagyok a király, én, Ulászló, s nem Zápolya vagy más valaki. Ez egyszer nem fogok engedni. Ha most nem állok ellent, végre koronámhoz nyúlnak. Szegény Annám, kit Isten boldogítson, nemegyszer mondá, hogy e népet csak vaskéz vezetheti: követni fogom tanácsát.

Midőn a király éppen e föltételeiről szólt, Vencel őt félbeszakítá, a nádort s a királyi tanács nagyobb részét jelentvén be. Ulászló arcán egyszerre ismét az előbbi levertség mutatkozott. - Határozatunkért jönnek - szólt visszatámaszkodva székében -, csak valamennyien ne volnának egy véleményben. De ne félj, megtartom szavamat, Szaleresit senki sem fogja bántani.

Ekkor, a nádortól vezetve, az országbíró, Buzlai, Palóczi, a kalocsai érsek, a váci püspök s még több főurak s egyházférfiak léptek a szobába, mélyen meghajolva a király előtt, míg az a legnagyobb zavarban viszonzá köszöntéseiket.

A nádor kérdé: figyelmére méltatta-e a király tanácsának írásban beadott véleményét, s mi rá határozata?

A király akadozva válaszolá, hogy éppen ezen tárggyal foglalkozik. Mire a nádor a tanácsnak ez irományban foglalt okait szóval előadva, újra kéré, hogy őfelsége e sürgetős tárgy iránt minél előbb határozza el magát, nehogy a büntető igazság hátramaradást szenvedjen.

Mindenki hallgatott. A király az előtte fekvő irományt kezébe vette, s még egyszer végignézett az aláírásokon, azután a nádorra függeszté szemeit s majd ismét Bornemiszára, majd meg a kalocsai érsekre; végre kinyilatkoztatá, hogy az egész dolgot nem tartja oly sürgősnek, hogy benne azonnal határozni kellene.

A nádor, követői által pártoltatva, ellenzé a király e nézetét. - Az ország állapota ennyi bűntettnek szigorú s rögtöni megbosszulását kívánja, csak így remélhető, hogy a jobbágyok­nak még eddig nyugodtan maradt része a lázadásban részvéttől visszaijesztethetik.

Ulászló határozatlansága e beszédek között mindinkább növekedett. A nádor szavainál, fölvett szokása szerint, néha helybenhagyólag hajtogatta fejét; s valahányszor szemei Bornemisza szomorú tekintetével találkoztak, ismét szilárd föllépésre határozta el magát, de csak addig, míg valamely tanácsosának merész szavaira szokott félénksége ragadá meg lelkét. - Én a pesti keresztesek vezérét kegyelmembe fogadtam - szólt végre, miután újra s mindig szenvedé­lyesebben sürgették válaszát -, királyi szavamat nem szeghetem meg.

Ki a gyenge, remegő hangot hallá, mellyel e szavak mondattak, nem csudálkozhatott a bátorságon, mellyel Bornemiszát kivéve, minden jelenlevők a királyt most megtámadták. - Ha maga a király a legnagyobb gonosztevőknek pártját fogja, a közállománynak veszni kell - szólt az egyik. - A nemesség, mely felségedet királyi polcra emelte, nem érdemli, hogy nyilvános ellenségeit kegyelmébe fogadja. - Ha a nemességgel így bánnak, az országnak veszni kell, s vele mégpedig előtte, veszni a királyi hatalomnak; mert ha a nemesség itt a budai palotában nem talál pártfogást, máshol kell azt keresnie. - Mialatt ezek s egyéb hasonló panaszok mondattak, Ulászló, a legnagyobb zavarban ült székén; néma, könyörgő tekintetét majd az egyik, majd a másik szólóra vetve, inkább hasonló egy vádlotthoz, ki bírái előtt áll, mint királyhoz, ki jobbágyai között látja magát.

- Felséges uram, ez nem lehet - szólt végre szokott éles hangján a nádor -, hív tanácsa nem tűrheti, hogy felséged saját nyugalmát, hogy fiának koronáját s az egész ország békességét ekként veszélyeztesse. A nemesség a lázadás elnyomására máris vérét ontotta; vitéz fegyvereinek köszönhetni, hogy a pártütő csoport e város falaitól elűzetett, s kik elfogattak, most tömlöceinkben várják méltó büntetésüket. Az ország alsó részeiben Báthori és Zápolya ismét csak a nemesség segedelmével fogják az ország nyugalmát helyreállítani, s a nemesség ennyi szolgálatokért legalább igazságot követelhet királyától. Házaink feldúlattak, barátaink és rokonaink kínos halállal végeztettek ki; birtokunk a lázadók prédája lett; mi vérért vért, gonosztettekért szigorú büntetést kívánunk; s ha a nemesség látja, hogy erre nem számolhat; ha az alávaló, ki a lázadást itt felséged szeme láttára megkezdé, ki annyi felszólításnak s intésnek nem engedve, a Rákoson táborozó pártütők vezetője volt, büntetlenül marad; ha gonosztetteire büszkén, szabadon élvezheti zsákmányait: senki sem állhat jót a követ­kezésekért.

Ulászló semminek sem állhatott ellent kevésbé, mint a szenvedélyességnek. Ezáltal gyakorolt rá néha nagy befolyást a nádor, kit különben nem szeretett. Bármennyire meggyőződve saját nézetei helyességéről, ha az ellenvélemény indulattal terjesztetett elébe, a király, hogysem vitatkozásba ereszkedjék,113 inkább mindent elfogadott; s most is, míg Perényi szólt, a legnagyobb nyugtalansággal mozogva székén, végre azon megjegyzéssel szakítá félbe a mindég szenvedélyesebben szólót: miként ő sohasem mondá, hogy a pesti keresztesek vezérét szabadon fogja bocsátani. Midőn e szavakat kimondva, szemei Bornemiszára estek, s e férfi komoly, majdnem feddő tekintetével találkoztak: Ulászló még inkább megzavarodott. - Ne félj - mondá ez utóbbihoz fordulva -, Szaleresinek nem lesz bántódása. Nem fogjuk szabadon bocsátani őt, de életét kegyelmem biztosítja.

A nádor fölingerülten bosszús tekintetet vetett Bornemiszára, s megjegyzé, hogy ki őfelségé­nek ily tanácsot adott, nehéz felelet-terhet vállalt magára; s a király, ki mindenáron csak jelen kellemetlen helyzetéből akart szabadulni, alig érte volna el e kívánatát, minthogy a szintén indulatos Bornemisza felelni készült, ha Zalkán, a váci püspök, a vészt sejdítve, ildomossága által azt ki nem kerüli.

- Őfelsége eszerint hív tanácsosainak véleményére adandó válaszát, mint mindjárt előre kijelenté, Szaleresire nézve fel akarja függeszteni - mondá a püspök alázatosan -, a többi gonosztevők azonnal a büntető igazságnak adatnak át. A pesti vezér azalatt a csonkatoronyban fogva marad. Mire nézve őfelségének bölcs határozatát kétségen kívül azon nézet vezérlé, hogy e fő gonosztevő elítélése sokkal célszerűbben akkorra halasztatik, ha majd Dózsa s a többi vezetők is a büntető igazság kezeibe kerülnek.

Noha a fortélyos püspöknek e szavai a király előbbi szavaival majdnem ellenkezőt foglaltak magokban, ez mindazáltal e szavakra helybenhagyólag hajtogatá fejét. S miután még a nádor kijelenté, hogy őfelségének határozatát ő részéről helyben nem hagyhatja ugyan, de szokott tiszteleténél fogva, mellyel a király akarata iránt viseltetik, azt nem ellenzi, Perényi s a tanácsosok visszavonultak.

A szobában csak ketten maradtak: a király s Bornemisza; hallgatva mindketten. - Amaz, mintha hív tanácsosa tekintetét akarná kerülni, szemeit kezével takarva, támaszkodott vissza székén. Bornemisza lelkét fájdalom és sajnálkozás tölté el.

- Nyugodt lehetsz - mondá végre Ulászló biztató hangon -, Szaleresinek nem lesz bántalma. Csak fogva tartjuk őt. Egész tanácsunkkal szemközt nem tehettünk egyebet. Láttad, mint dühöngtek.

- Én nem Szaleresit sajnálom - szólt a másik fájdalmasan.

- Ne is tedd, mi kegyelmet ígértünk neki, s meg fogjuk tartani szavunkat - mondá a király. - Szabadságától fosztottuk meg. Hej, ki szabad e világon!

- Nem, felséges uram - szólt az előbbi elragadva érzeményeitől -, nem Szaleresit, nem magamat, nem az egyest sajnálom én. De sajnálom felségedet, sajnálom e nemzetet. Úgy látszik, eljött az idő, melyben e nép, mint az agg test, gyengeség által fog veszni.

Bornemisza szemében könnyek ragyogtak. - A király meghatva nyújtá felé remegő kezét. - Én nem tehetek róla!

Bornemisza szenvedélyesen megragadta kezét. - Legyen nyugodt felséged - mondá. - Ha összes tanácsa összeesküdött a királyi becsület megrontására, vannak, kik készek érte feláldozni éltöket. Szaleresi, kinek a király kegyelmet ígért, meg fog mentetni, míg Bornemisza él, a királyi szó becsületben fog tartatni ez országban.

Bornemisza sietve távozott.

A király hallgatva nézett utána, s mély gondolatokba merült. - Miért kellett királynak szület­nem! - mondá végre felsóhajtva. - Midőn Vencel a szobába jött, urát sírva találta. - Eszébe jutott-e a szolgának, hogy a korona terhe az, mi szemeiből e könnyeket facsarta?