33

Egy hónapnál több múlt, mióta a keresztes csapat, mely Sós Domokos vezérlete alatt Fejér s Veszprém vármegyében legtovább tartá fenn magát, a győri püspök és Sittkei Gotthard által vérontás nélkül szétűzetvén, a pórhad bevégezettnek vala tekinthető. - A király október tizennyolcadikára a Rákoson országgyűlést hirdetett; a nemesség szokatlan számmal jelent meg e helyen, s úgy látszott, mintha a had után minden előbbi helyzetébe fogna visszajutni. Igaz, a pusztításnak nyomai megmaradtak; voltak megyék, hol egy úri lak sem állt feldúlatlanul, s háromszáz nemes családnál több gyászolá a pór által meggyilkolt tagjait; de ez ország, melyet a tatár megjárt, s mely cseh s német szomszédaitól s néha belviszongások között annyit szenvedett, megszokta e pusztításokat, s szüntelen hadaink között, hol majdnem kizárólag a nemesség küzdött, nem volt ritka eset, hogy a Rákoson még többen jelentek meg gyászruhában, mint jelenleg; s így nem lehet bámulni, ha a nagyobb rész az ország helyzetében semmit sem talált, mi különös aggodalmakra szolgálhatna okul. - Másképp vélekedtek, kik a dolgokat magasabb szempontból tekintve, távolabb láttak.

Jaj a hazának, melynek fiai egyszer egymás ellen fordíták fegyvereiket. A polgári háború kegyetlenebb minden másoknál, s a Dózsa által vezérlett lázadás, némely történetíró tanúsága szerint, több mint hetvenezer ember életébe került, s mégis nem ez anyagi szenvedések, nem egyes városok és falvak füstölgő romjai, nem a veszteség, melyet egyesek e szomorú időkben szenvednek, teszi azoknak fő átkát. Az egyes küzdők sírhantjait elsimítja az idő, a városok fölépülnek, szorgalom s nyugodtabb napok új jólétet teremtenek - szóval, mit a polgári háború elvett, az idővel elfelejtetik, de nem az, amit maga után hagyott. - A gyűlölség, mely mint a sértő nyílnak töredéke, a látszólag begyógyult sebben bennmarad s fáj szünetlenül, s ha évek után is, végre mindég kigyúl, s új veszélyeket okoz; a gőg a győzőben, a legyőzöttben titkos bosszúvágy; gyanú s bizalmatlanság minden oldalról - ezek azok, miket a győzelem vagy békekötés eligazítani nem képesek, s a viszálykodásnak elhintett magvai előbb-utóbb megtermik átkozott gyümölcseiket. Mint a családi kötelékek feloldhatlanokká válnak, ha azokat hosszú egyetértés emlékei erősíték, s a megelégedés, melyet házi körünkben találunk, nem annyira egyes élvezetben dús pillanatokban, mint inkább azon biztosságban fekszik, hogy boldog s keserű napokban mieinktől elhagyatni nem fogunk, így van ez a nemzetek életében is. A haza és család hasonló alapokon nyugszanak. Szeretet nélkül sem egyik, sem másik nem állhat fenn. Vannak pillanatok, midőn a szeretet egész lelkesedése szükséges mindkettőjük­nek, hogy a fölöttük átvonuló fergetegnek ellenálljanak; s a család és nemzet, mely e pilla­natokban keblében a szeretet szikráját nem találja - a család és nép, melynél a környező vihar e szikrát lángokra nem gyúlasztja, veszni fog. A sors néha megkísérti emberi viszonyainkat, s miben semmi isteni nincs, azt mint a létre érdemetlent elsodorja hatalmas karjával. De e fellengző érzemények, melyekkel családok és népek az őket környező veszélyeknek ellenállának, nem elégségesek arra, hogy fennállásukat biztosítsák. Azon érzemény, mely bizonyos körülmények között szenvedéllyé nem válhatik, nem érdemli, hogy szeretetnek neveztessék - s ez éppen úgy áll a haza, mint minden másnak szeretetéről; de a szenvedélynek pillanatai rövidek - s valamint az épületnek, hogy fennálljon, a grániton kívül, melyből falai rakattak, vakolatra van szüksége: úgy a szeretet látszólag gyönge s becstelen, de mindent betöltő ragasszal köti össze az embereket -, s ha az emberi nem történetein végigtekintünk, látjuk, hogy nem annyira egyes nagy pillanatok emlékei, mint inkább ezen soha meg nem ingatott összefüggés az, mi a nemzeteket erősekké teszi. De ha ezen összefüggés egyszer megingattatott, ha az épületnek alapjai megrendültek, s kő kőtől válik, a nyomás, melyet a felsőbbek az alsóbbakra gyakorolnak, egy ideig fenntarthatja az egészet - de ami nem belső összefüggésnek, hanem csak egyensúlynak köszöni fennállását, feldől az első csapás alatt. - Ilyen volt hazánk helyzete Dózsa lázadásának elnyomása után.

A magyar jobbágyok későbbi viszonyai nagyrészben azon törvényekből fejlődtek ki, melyeket az 1514-i országgyűlés a lázadás büntetéséül alkotott; azonban csalódik az, ki azért a jobbágyok állapotát Ulászló kormánya előtt e hazában rendkívül kedvezőnek tartja. Mint minden oly országban, melynek belviszonyai rendezetlenek, s a gyöngébb az erősebbnek önkényétől függ: úgy a középkornak vas századai alatt a földmívelőnek sorsa szomorú vala e hazában is. - Ha végigtekintünk törvényeinken - melyekre a római jognak kevesebb hatása vala, mint a középkorban más nemzeteknél, a szolgaság eszméjét nem találjuk bennök úgy rendszeresítve, mint szomszédainknál - azonkívül a viszony, mely úr és szolga között létezik, keleti népeknél sokkal emberiebb -, s miután a kegyetlenség a magyarnak hibái közé sohasem tartozott, eldődeink is hihetőképp szelídebben bántak jobbágyaikkal, mint akár német, akár szláv szomszédaik: - ha azonban a földmívelőnek állapota általán véve kedvezőbb vala, mint máshol, voltak számos kivételek is - s a számos törvények, melyek a jobbágyok erőszakos elhajtása, a dézsmaszedők s vámosok kihágásai s egyéb zsarolások ellen hozattak, eléggé bizonyítják, hogy ily esetek a ritkaságok közé nem tartoztak.148 Azonban bármennyire súlyos volt is a jobbágyok helyzete Dózsa lázadása előtt, a bajnak általánosságát nem gyanítá senki. A nemesség fényűzésével évről évre növekedtek a jobbágyok szenvedései - de az egyes jobbágy legörnyedve terhe alatt, csak ura kegyetlenségének tulajdonítá szenvedéseit, s jobb idők reményében hallgatott, meggyőződve, hogy ha szólna is, panaszai, melyeknek okát mások nem ismerik, visszhang nélkül maradnának; - csak midőn a keresztes had a jobbágyokat az ország minden vidékeiről összegyűjté, akkor győződtek meg nyomoruk egész nagyságáról - akkor látták, hogy mit eddig kivételes állapotnak tartottak, az általános, az a jobbágyok rendes helyzetét képezi, s a gyűlölség, mely eddig egyes zsarnok ellen fordult, most fegyvert adott kezeikbe az egész nemesség ellen.

Ez az, mi által a pórhad e hazára oly károsan hatott. A gyűlölség úr és jobbágy között előbb egyesekre szorítkozott, most egész osztályok álltak fegyverben egymás ellen, s a legnagyobb ildomosság és igazságszeretet alig lett volna képes a nemzetben történt nagy szakadást ismét helyrehozni. S kitől várhatnók ezt honunk akkori viszonyai között?!

A trónt Ulászló foglalta el, de látszólag csak azért, hogy e hazában más királynak helye ne legyen. Gyönge kezei az ország különböző osztályai között a mérleget fenntartani képesek nem valának - s a nemesség győzelmét csak a jobbágyok még nagyobb elnyomására akará használni. A parasztok kevés vagyona kárpótlás fejében szedetett el. Azok is, kik a lázadásban semmi részt nem vettek, puszta gyanúból, sőt néha bosszúvágyból, a legkegyetlenebb módokon kínoztattak. Mit a jobbágyok előbb csak szívtelen urak jószágain szenvedtek, az most törvény által általános szabályul állíttatott fel. Meg kellett büntetni nemcsak azokat, kik a lázadást elkövették, de örök szolgaság által a jövő ivadékot is - szóval a nemesség elkövetett mindent, hogy a jobbágyok sorsa tűrhetetlenné váljék, s oda jussunk, hogy parasztjaink csaknem irigységgel tekintsenek azon tartományokra, melyek a török rabigájába jutottak. - Mit lehetett várnunk ily viszonyok között, ha e haza külső ellenség által megtámadtatik?! - Ki az ozmánok helyzetét figyelemmel tekinté, meggyőződött, hogy a pillanat közel áll, midőn a magyar létéért fog megküzdeni ellenével; s mi váljék nemzetünkből, mely magát éppen e pillanatban hatalmának főtámaszától megfosztá, s hol egy osztály a néptől elvon mindent, minek védelme a küzdelem eredményét rá nézve érdekessé tevé?

Ezen veszélyen kívül, melyet csak az nem gyanított, kit szenvedélyei elragadtak, voltak más viszonyok, melyek a mélyebben látók aggodalmait még inkább növelék.

A lázadás csaknem a király közbenjárása nélkül nyomatott el - legalább a közvélemény kizárólag Zápolyának tulajdonítá ez érdemet -, s természetes, ha ezáltal Ulászló még nagyobb megvetésbe süllyedett, a hatalmas vajdának befolyása pedig hasonló arányban nőtt, mi a király barátai előtt minden lehető veszélyek legnagyobbikának tartatott. - Zápolya ellenei által régóta trónköveteléssel vádoltatott. E vád mennyire volt igazságos már Ulászló kormánya alatt - mennyire állt az, hogy Zápolya maga - mint mondatott - minden törekvését a korona elérésére fordítja -, azt nehéz volna meghatározni: hogy azonban ő, kit szülei e szerepre neveltek, kinek nővére a lengyel koronát viselé, s ki külső hatalma által a trónhoz oly közel látá magát, e gondolatoktól egészen idegen nem maradhatott, az nem szenved kétséget - s természetes, ha midőn Zápolya hívei nagyravágyó szándékaikat csaknem nyíltan hirdeték, a király barátai a vajda hatalmának növekedését látva, őt mindenre képesnek gondolák.

Maga Ulászló élete nem látszék biztosnak. Kevés nappal az országgyűlés megnyitása előtt, hajnalkor az ablakon át a király szobájába lövés történt. A király éppen a templomban volt, s így nem sértetett - de a golyók helye, mely ágya fölött megtaláltatott, mutatá, hogy a merény élete ellen irányoztatott, s kevesen voltak, kik annak titkos okozóját ne Zápolyában keresték volna. Hisz a nemesség csaknem nyíltan zúgolódott a király tehetetlensége ellen - naponként elmondatott a Rákoson, hogy e haza csak a Zápolyához hasonló fejedelem alatt gyarapodhatik -, s Ulászló halála a vajdán kívül nem fekhetett senkinek érdekében. - A vád annyira bizonyosnak látszott, hogy a király, ámbár sokaktól felszólítva, az elkövetett merény iránt minden vizsgálódást elmellőzött, jobbnak tartva, ha annak elkövetője titokban marad, mint ha a bűnös kinyomoztatván, büntetlensége által a királyi hatalom tehetetlenségének egy új bizonyítványa adatik.

Mindazok, kiknek a haza s a királyi családnak jövője szívükön feküdt, nehéz aggodalmakkal tekintének a jövő elébe, s úgy látszott, mintha a nemességet csak azon tizenkétezer fegyveresből álló cseh hadsereg tartóztatná vissza, melyet a münsterbergi herceg Bakács felszólítására Buda felé vezetett.149 Csak Ulászló tartá meg egykedvűségét, sőt úgy látszott, mintha veszélyes helyzete még inkább növelné tehetetlenségét. Azon pontra jutott, midőn dolgain saját meggyőződése szerint semmi sem segíthet többé, s csaknem jobban érzé magát kétségbeesett helyzetében, mely természetes tunyaságának mintegy mentségéül szolgált.

Így találjuk őt most is, midőn történetünk végéhez közelítve, a szerencsétlen királyt még egyszer fölkeressük. - Ugyanazon szobában, hol őt történetünk kezdetén láttuk, ül most is szokott helyén, csakhogy házi ruháját bő bársony s elöl aranyboglárokkal ékesített zekével cserélte fel. Látszólag megvénült s meghízott, arcának kifejezése nem változott, csakhogy azon még több tehetetlenség volt kifejezve, mint mikor őt utolszor láttuk. - A király előtt Bakács és Bornemisza áll, látszólag fölgerjedve mindkettő. Ámbár hosszabb ideig hallgatnak, észrevehető, hogy a királyt valamire bírni igyekeztek, s fáradságuk nem sikerült.

- Felséges uram - szólt végre Bakács -, legfölebb egy fél óra múlva a tanács itt lesz. Felségednek el kell magát valamire határozni, s ha a rendek kívánatainak enged, mindennek vége van. Miután a nemesség nagyobb része az erdélyi vajdával tart, a királyi hatalom támasza a népben van, s a rendek ennek megsemmisítését kívánják. Nemcsak Bornemisza őnagysága, hanem a pápai követ, a lengyel király, kinek levelét tegnap átadtam, a münsterbergi herceg, szóval mindazok, kiknek felséged jövője szívükön fekszik, velem e részben egy véleményben vannak. Felséged saját s gyermekeinek jövőjét tartja kezében.

- Mit tegyünk? - sóhajtott a király - az összes ország határozatainak nem állhatunk ellent.

- De az, mire felséged helybenhagyása kéretik, nem az összes ország határozata - szólt közbe Bornemisza. - Az ország nevében Zápolya pártja szól, s felséged nem egyes párt, hanem a nemzet királya.

- Mit ér, ha a nemzet eltűri, hogy egyes párt az egész nevében szóljon - mondá a király az előbbi hangon.

- Minden becsületes ember felségedhez áll - biztatá Bornemisza.

- Az összes egyház mélyen sértve érzi magát a rendek határozatai által, melyek függetlenségét megsemmisítik - jegyzé meg Bakács -, felséged minden püspök közremunkálására számíthat; a nemesség egy része alig tűri a főurak zsarnokságát, s első jelre föllép ellenük; maguk a főurak sem értenek mindenben egyet Zápolyával, és sok van, közöttük még Báthori István is, kik, ha a király s vajda között összeütközés támadna, nem fognának megfeledkezni kötelessé­gükről.

Ulászló minden felelet helyett felsóhajtott. - Ismét hosszabb hallgatás lőn. Bakács szeme megvetéssel függött a királyon.

- Felséges uram - mondá Bornemisza kérő hangon -, csak most lépjen fel határozottan.

- Csak ne lennének annyira fölgerjedve - szólt a király.

- Éppen fölgerjedés pillanataiban szükséges a szilárdság; ki vészek között csak egy percig enged, megdöntetik. A cseh sereg felséged rendelkezésére vár, tizenkétezer fegyveresből áll, s vezérük, a münsterbergi herceg, mindenre kész. A bíbornok őeminenciája szintén nagy hatalomról rendelkezik; minden csekélységem mellett, nem állok készületlenül magam sem. Báthori István csak alkalomra vár, hogy magát a lealázó kötelezés alól, melyre Zápolya által kényszeríttetett, fölmenthesse. A királyi hatalom megállapítására több eszköz sohasem volt kezünkben. Zápolya pártja inkább gyaníttatá végszándékait, hogysem számos ellenei ne támadtak volna. Azoknak, kik őt eddig felséged ellen pártolák, nem az vala szándékuk, hogy őt maguk fölébe emeljék. Bátran fölléphetünk.

A király csaknem borzadással hallá hatalma eszközeinek elszámolását. - Istenem - mondá -, hát ismét fegyvert fogjunk saját jobbágyaink ellen?

- Nem leend rá szükség - szólt megnyugtatólag az előbbi -, ha felséged királyi jogainak védelmére elhatározott szándékot mutat, a legbátrabbak is önként felhagynak követeléseikkel.

Ulászló hallgatott. Bornemisza szavai után arcán egy pillanatra több elhatározottság látszott, de a jövőben visszatért tehetetlenségének szokott kifejezése. - Hidd el, János - mondá végre felsóhajtva -, legjobb, ha nyugodtan eltűrjük, mit megváltoztatni hatalmunkban nem áll. Vénebb vagyok s betegebb, hogysem a rendekkel küzdelembe ereszkedjem. Tegye ezt fiam. Da nobis Domine pacem in diebus nostris.

Bornemisza szemei mondhatatlan fájdalommal függtek urán. Bakács felindulva ennyi gyöngeségen, szólni akart, de Vencel lépett a szobába, ki a nádort s az összes tanácsot bejelentve, a király nem kis megelégedésére e kínos beszélgetésnek véget vetett.

A király késznek nyilatkozott elfogadásukra, s jövő pillanatban egymás után, mélyen meghajtva magukat a király előtt, a bejelentettek léptek a szobába. - Miután a bíbornok s Bornemisza szokott helyeiket a többi tanácsnokok között elfoglalták, s azok a király széke körül félkört képezve megálltak - egy percig csend lőn.

Nem fogjuk az egyes tanácsosok nevét s címeit elsorolni. Zápolyán s Báthori Istvánon kívül, kik utolsó időben a várostól távol voltak, s most szintén megjelentek, ugyanazok, kiket a királynál már egyszer láttunk, csakhogy föllépésökben a jelen pillanatban több méltóság, a király irányában több kevélység, sőt csaknem megvetés vehető észre. - A veszély, mely a pórlázadás kitörése után mind e hatalmasokat fenyegeté, elháríttatott, csak bosszú, csak a jövő biztosítása forog kérdésben, s ezekre nézve az annyi pártokra szakadt tanács teljesen egyetértve jelent meg királya előtt. - Ki e hatalmasok során végignézett, arcuk kifejezéséből látá, hogy nem annyira tanácsokat, mint rendeléseket jöttek közleni, s a király maga legjobban érezve helyzetét, csaknem egykedvűséggel várta a nádor megszólítását.

- Felséges uram - mondá ez méltósággal -, harminckét napja, hogy az országgyűlés, felséged meghívására az ország jelen szomorú helyzete fölött tanácskozandó, összegyűlt; ideje, hogy annak eredményei közhírré tétetvén, a nemesség ismét eloszolhassék. Eléggé szenvedett a nemesség az utolsó gyászos történetek által, méltó, hogy legalább azon terhektől kíméltessék meg, melyek reá a jelen országgyűlés által oly súlyosan háramolnak; s felséged, ki legjobban tudja, hogy a királyi trón biztossága a nemesség jólétével s gyarapodásával válhatatlan kapcsolatban áll, maga sem kívánhat egyebet.

- Úgy van, úgy - szólt fejét hajtogatva Ulászló -, mi magunk sem kívánunk egyebet. - Bakács ajkai körül csaknem észrevehető gúnymosoly lebegett.

- E nézetekből kiindulva - folytatá a nádor -, felséged hív tanácsa, azon egyes kérelmeket s javaslatokat, melyek az ország rendei által felséged elébe egyenként terjesztettek, s általa, valamint hív tanácsa által is igazságosaknak s célszerűeknek találtattak, a fölvett szokás szerint egy egészbe szedé össze, s azt azon kéréssel terjeszti felséged elébe, hogy az egész szokott bölcsességével még egyszer megvizsgálván, helybenhagyni s annak a szokott formában ünnepélyes kiadására a kancellárt utasítani méltóztassék. - Felséged engedelmével a kancellár fel fogja olvasni javaslatunkat. Az irományon, melyet ezennel helybenhagyása alá terjesztünk, csak még a felséged parancsára reáfüggesztendő nagy pecsét hiányzik.

- Helyes - mondá a király az előbbi modorban. - Olvassuk el. - S miután a nádor Ulászló engedelmével széket foglalt, s Bakács ugyanezt tevé, Szakmári azon dekrétum olvasásához fogott, mely Ulászló hetedik dekrétumának neve alatt törvénykönyvünkben maiglan fenntartatott.

Nem fogjuk követni az olvasót. Ki e törvényt, melyet bosszúvágy alkotott, s melynek rendeletei önzés által védelmezve századokig fennállottak, nem olvasta - ki a túlzást, melyre egy felbőszült arisztokrácia követeléseiben vetemedhetik, nem ismeri, s ki csak a fellázadt pór kegyetlenségétől undorodik el: vegye kezébe törvénykönyvünket, s olvassa végig e dekrétumot. Mi csak valószínű dolgokat akaránk írni, s az, mi e cikkekben áll, a valószínűség, sőt a hihetőség körén kívül fekszik.

Minden megyében az alispán s szolgabírák mellé tizenkét nemesnek választása rendeltetik, kikre az elnyomott lázadás alatt történtek megbosszulása bízatik. E vérbíróság hatásköre csak ahhoz hasonlítható, melyet a francia forradalom vértörvényszékei elébe szabott. Ő ítél az egyes nemesek kárai fölött, ő szerez nekik a parasztok vagyonából elégtételt. A vétkeseket ő állítja a törvényszék elébe, hogy mint a törvény rendeli, halállal büntettessenek. Ő készít lajstromokat mindazon nemesekről, kik a lázadás alatt a jobbágyok részéhez álltak, s kinek neve a bírák kénye szerint ily lajstromba fölvétetett, az száműzött, s jószága bárki által megszerezhető. E bíróság határozataitól nincs fellebbvitel. A törvénynek egy célja van, az, hogy semmi bűnös büntetését ki ne kerülhesse, minden, mi ezt hátráltathatná, mellőztetett. És még a büntetés, habár a legkegyetlenebb, sem elégíté ki a nemesség bosszúvágyát. Némely esetekben nemcsak a gonosztevő maga, hanem annak utódai sújtatnak, s kimondatik, hogy bizonyos gonosztettek elkövetőinek gyermekei s minden ivadéka örök időkre nemcsak falusi bírói s esküdti hivatalt nem viselhetnek, hanem még azon kedvezésből is kizáratnak, hogy valaha a királyi vagy más úri házban szolgálhassanak; ha pedig ily gonosztevőnek nem lennének gyermekei, hasonló büntetés mondatik a szülőkre, hogy a törvénynek semmi esetben ne hiányozzanak áldozatai; sőt a törvényhozó kimondja ítéletét az egész osztály fölött, mely közül sokan a lázadásban részt sem vettek, s örök szolgaságra kárhoztatja az ország minden jobbágyát, mintha magát csak úgy érezhetné biztosnak e hazában, ha maga mellett mindent megsemmisített.

Ulászló nyugodtan végighallgatá az olvasást. Egyes cikkelyeknél, melyek egyenesen hatalma korlátolását célozák - minő például az vala, hogy jövedelmeiről tanácsa megegyezése nélkül ne rendelkezhessék, vagy hogy azok közül, kik a lázadásban részt vettek, királyi kegyelem által senkit a büntetés alól föl ne menthessen -, a király arca a szokottnál még szomorúabb kifejezést vett fel. Ott, hol a törvényjavaslatban János vajda érdemei említtettek, s számára különös kedvezések köttettek ki, egy percig neheztelése vala észrevehető; de közönségesen minden cikkely után a király helybenhagyólag fejet hajtva, „bene”-t mondott, s mikor az olvasásnak vége vala, némán ült székén, mintha a hallottakat már elfeledte volna, s az egész őt nem is illetné.

Egészen másképp hatott e jelenet Bakácsra. Az olvasás közt, főképp azon cikkelyeknél, melyek egyenesen ellene céloztattak - minők például, hogy nemtelenek ezentúl főbb egyházi hivatalok viselésére képesek ne legyenek, vagy hogy minden egyes csak egy javadalmat tarthasson meg -, arcán a legnagyobb indulat vala kifejezve. Mindenki észrevevé, hogy alig mérsékelheti magát.150

Midőn a kancellár elhallgatott, Bakács fölkelt, s indulatában csaknem remegő hangon kijelenté, hogy amennyiben őfelsége megegyezését a jelen törvényekben kijelentené, ő saját részéről felsőbb határozatainak ellenszegülni nem akar.

- Őfelsége már kijelenté helybenhagyását - szakítá félbe több hang a szólót. Ulászló helybenhagyólag integetett fejével.

- Ha őfelsége megegyezik - folytatá az előbbi méltósággal -, én, mint mondám, saját részemről jobbágyilag hódolok parancsolatainak. Mint a pápa őszentségének legátusa azonban, s mint a magyar egyház feje, saját s minden püspökök nevében ellentmondok mindennek, mi e törvényekben az egyház jogaival ellentétben áll, s egyházi személyeket, habár bűnösök volnának is, világi hatóságok alá vet.

- Fel fogjuk jegyezni az ellentmondást - szólt csaknem megvetéssel Perényi -, ámbár az egyházi férfiak talán jobban tennék, ha biztosságukat bűntelenségükben s nem külön törvényhatóságukban keresnék.

- Nem szándékom vitatkozásokba ereszkedni - mondá a bíbornok büszkén. - Miután őfelsége a tanács által készült törvényjavaslattal megegyezését kijelentette, s annak kiadását a nagy pecsét alatt elrendelé, nincs egyéb hátra, mint hogy e parancsolatot teljesítve, a Rákoson összegyűlt nemességet e legfelsőbb elhatározásról tudósítsuk.

- Őfelsége hív tanácsának még egy kérelme van - szólt Perényi szintén fölkelve székéről. - A münsterbergi herceg s őfelségének cseh serege még mindég az országban vannak, sőt úgy látszik, mintha azoknak elbocsátására még semmi készületek sem történtek volna. Minthogy pedig e seregre a jelen körülmények alatt semmi szükség nincs, s a béke helyreállván, ennyi idegen fegyveres az országnak csak terhére lehet: a tanács minden cseh és morva hadak eltávolítására bátorkodik őfelségét emlékeztetni.

Ez új követelésnél Ulászló látszatos zavarban hallgatott; helyette Bakács felelt. - Őfelsége e részben velem közlötte szándékait - mondá határozottan -, s azok abban állanak, hogy a münsterbergi herceg seregeivel együtt jelenleg az országban maradjon, minek célszerűségét kétségen kívül nagyságtok is át fogják látni, ha meggondolják, hogy az ország nyugalma külsőleg ugyan helyreállt, de e nyugalom fenntartása csak úgy remélhető, ha a közhatalom minden lázadás elnyomására készen áll.

- Hogy ezt elérjük, cseh seregekre szükségünk nincs - mondá a kalocsai érsek -, mi magunk együtt fogjuk tartani hadainkat, s amennyiben azok elégségesek nem lennének, az erdélyi vajda őnagysága seregeivel együtt még az országban maradhat.

- Kár volna őnagyságát annyira terhelni - szólt csaknem gúnyoló hangon Bakács -, főképp miután a cseh sereg az esztergomi érsekség jószágain s költségén tartatván, az országnak semmi terhére nem lesz.

A király helybenhagyólag intett fejével, s miután röviden kijelenté, hogy a bíbornok saját szándékát fejezé ki, a tanácsot azon kéréssel bocsátá el, hogy a törvényeket, melyekre megegyezését kijelenté, a Rákoson minél előbb hirdettesse ki.

A király Bornemiszával s a bíbornokkal ismét maga maradt. Egész magaviseletében a legnagyobb levertség vala észrevehető. - Szegény nép, szegény szerencsétlen nép! - mondá, két kezével takarva szemeit - örök szolgaságra kárhoztatnak, s te nekem fogod tulajdonítani szenvedéseidet.

Bornemisza szemei mély részvéttel függtek urán. - Bakács hideg, csaknem megvető sajnálattal nézett le rá. Csak a király nehéz fohászai szakíták félbe a hallgatást.

- Ami történt, vissza nem vehető többé - mondá végre Bakács megnyugtatólag -, gondunk lesz, hogy belőle felségedre s magas családjára kár ne háramoljék.

- Ne fáradjanak - sóhajtott Ulászló, szemeit szomorúan a szólóra függesztve -, rajtunk nem segíthet senki. Meglátja eminenciád, még azt sem fogják tűrni, hogy cseh seregeink az országban maradjanak, egészen saját hatalmukba akarnak keríteni, hogy egészen rabjuk legyek.

- El kell tűrniök - szólt Bakács méltósággal. - Nyúljanak erőszakhoz, ha mernek, csak az hiányzanék még; de mi elvárjuk megtámadásukat. Bízza magát felséged rám. A trónnak támaszait az országban nem kereshetjük többé, s külföldön fogjuk feltalálni azokat. Cuspinian tegnap este titkon ismét megérkezett. A császár, ha lehet, még forróbban óhajtja az összeköttetést felségeddel, mint azelőtt; kész a legkedvezőbb feltételekre; majd meglátjuk, e büszke urak, kik szabadon választott királyukat tisztelni nem tudták, a német császár szövetségese előtt nem hajtják-e meg fejeiket? Estve, ha felséged megengedi, a császár követével ide jövök.

S ezzel Bakács meghajtva magát, távozott. Ulászló szomorúan nézett utána.

- Boldog férfiú! - mondá sóhajtva - ő még küzd; én rég lemondtam minden reményről. Ó, János! én nagyon szerencsétlen vagyok. Ha majdan nem leszek, azok, kik e sorsra juttattak, talán maguk is megbánják tetteiket.

Bornemisza, kihez e szavak intéztettek, mélyen meghatva hallgatá a király panaszait. - Felséges uram - mondá végre elragadva fájdalom által -, vajha azok miatt, mik e hazában most történnek, nem lenne senkinek oka bánkódni, mint azoknak, kik a jelen szerencsétlen állapotot előidézték!... Vajha a büntetés éppoly igazságos fogna lenni, minő elkerülhetetlen!

- Isten mentsen meg, hogy valakinek rosszat kívánjunk - sóhajtott a király, kinek szemei könnyekbe lábadtak.

- Felséged szenvedései meg lesznek bosszulva - folytatá az előbbi szenvedéllyel. - A haza, melynek népe törvény által örök szolgaságra ítéltetett, a szabad nemzetek sorából ki fog töröltetni. Jaj nekünk, kik arra születtünk, hogy a világtól búcsút véve, nem kívánhatunk egyebet, mint hogy utódaink megvetéssel tekintsenek vissza századunkra, s hosszú szenvedések után végre átlássák egész gyalázatunkat.

Bornemisza szemében könnyek ragyogtak. Ulászló bámulva nézett rá, szólni akart, de ő sietve meghajtá magát, s a legnagyobb fölgerjedésben távozott.

- Boldog Isten! - sóhajtott Ulászló - ha mindennek én volnék oka! Nem akarám-e boldogítani népemet?... Nem tettem-e mindent, mi tőlem kívántatott? - A király ismét kezével takarta arcát, s zokogott. - E könnyek által megnyugtatva érzé magát. - Egyedüli bizalmam Istenben van - szólt végre, midőn körültekintve, magát Vencellel egyedül látta. - Imádkozzunk, talán a gondviselés mindent jóra fordít még. - S Ulászló elővevé imakönyvét, s ez ájtatos foglalatosság között, úgy látszék, megfeledkezett gondjairól. Arca ismét közönséges egykedvű kifejezését vevé fel, s csak az imádkozónak egyhangú mormogása, néha egyes fohászok, melyekkel Vencel urára tekintett, szakíták félbe a hallgatást, mely a palotájában elhagyott király körül uralkodott.

Hagyjuk magára őt. - Az általános feloszlást, mely a pórhad elnyomása után mindég ijesztőbb jelenségekben mutatkozott, s mely a nép tömlöcévé változott hazát szükségképp vesztéhez vezeté, leírni a történetíró feladatához tartozik. Mi egyesek történetét írjuk le - térjünk vissza feladatunkra.

Ártándi Pál s Frusina helyzetét olvasóink legnagyobb része közbenjárásunk nélkül is kitalálhatja. - Frusina, kit annyi kiállott veszélyek után gyöngélkedő egészsége egy ideig Temesváron tartott, kevés nappal Dózsa halála után nénjével együtt Budára tért vissza, hová őt nemsokára jegyese követte. Apja halála fájt szívének, de miután annak szörnyű körülményei tőle eltitkoltattak, s azt gondolá, hogy apja a csanádi ütközetben kapott sebek következtében végzé életét, e szelíd bánat komolyabbá tevé, de nem keseríté el a boldogságot, mellyel a szerelem s azon bizonyosság tölté lelkét, hogy az kedvese által teljes mértékben viszonoztatik. - És Pál? - nem érte-e el minden kívánatát? - nem bírta-e az ország legszebb hölgyének szerelmét? - nem fog-e éppen e szerelem által azon családok körébe emelkedni, kik e hazában akkor minden befolyást s dicsőséget egymást között megosztottak? - Nem látta-e tiszteltetni s irigyeltetni magát mindenki által? - Nem tudta-e, hogy neve az egész hazában magasztalással említtetik? - S ennyi szerencse között Klári emléke Pálhoz hasonló lelkületnek nem ronthatá megelégedését. - Szaleresi, mihelyt a tömlöcből szabadon bocsáttatott, eltűnt, s mint Zápolya felmentő levele rendelé, hihetőképp régen az országon kívül kóborolt leányával. A viszonyt, melyben Pál ez utóbbihoz állott, Bornemiszán s Farkason kívül senki sem ismeré - amaz Frusina, ez ura kedvéért hallgatott -, s ha a szerencsétlen polgár neve Ártándi Pál előtt néha említtetett, ez csak azért történt, hogy az ő s főképp Frusina nagylelkűsége dicsértessék. A világ nem ismeré az indokokat, melyek Pált arra bírták, hogy Szaleresi szabadságáért fáradjon, s midőn az, mit ő s kedvéért Frusina, ki Temesvárott Zápolyát szintén Szaleresi szabadságáért kéreté, tettek, közhírré jutott, az emberek nem győzék magasztalni a nagylelkűséget, mellyel mindketten magukat ez alkalommal is viselték. Pál meg vala győződve, hogy könnyelműségét nem fogja senki megtudni; megbánta tettét, s mit tegyen egyebet? Fényes jövőjével foglal­kodva meg akart feledkezni mindenről, mi múltjában keserű vala, s csaknem egészen elérte célját.

Ártándi Pál- s Telegdi Frusinánál, a közvélemény szerint, szebb s boldogabb pár a hazában nem vala. - Kell-e különösen említenünk, hogy, kik hozzájuk legközelebb álltak, az öreg Ártándi Tamás és Bebek Katalin, magukat boldognak érezék? s az utóbbi, ki Frusinánál anyja helyét pótolá, mióta Temesvárról Budára visszatért, kedves növendéke minél fényesebb kiházasításán törte fejét.

Telegdi halála nem engedé, hogy leányának lakodalma még országgyűlés alatt tartassék. Hogy azonban a kedvező alkalom, melynél az egész ország főbb nemessége a ház örömében részt vehet, el ne mulasztassék, Bebek Katalin legalább a kézfogót akará ünnepélyesen megülni az országgyűlés vége előtt, s aznap, melyen Ulászló a tanács által elébe terjesztett törvényeket kénytelenül elfogadá, az ország főbb nemességét Telegdi palotájában találjuk egybegyűlve. Minthogy a nehéz csapás, mely e családot érte, zenét s más zajosabb örömöket kizárt, a vendégek számára, Bebek Katalin állítása szerint, csak egy kis barátságos vacsora készíttetett, mások úgy vélekedtek, hogy pompásabb lakoma évek óta nem tartatott Budán.

Az udvaron s a ház földszinti részében az urak kíséretében jött csatlósok s hajdúk lakomáztak, kik között Polgár Tamás, új vörös nadrágban s mentében, a nagyságos Telegdi s Bebek kisasszonyok megmenekülésének történetét adja elő. A felső termeket a legfényesebb társaság tölti el. Bármi nagy a ház, számos szobáiban alig férnek el az asztalok, s a háziasszony mégis nehéz gonddal jár körül, nehogy valaki vendégei közül hely nélkül maradjon, míg végre hatkor a vacsora szokott órája eljövén, valamennyien asztalhoz ültek, s mint jóravaló magyar házban illő, néhány szék a véletlenül megérkeztek számára még üresen maradt. Ekkor Bebek Katalin visszatért a főterembe, s a nádor és Zápolya között foglalva helyet, egészen anyai s háziasszonyi örömeinek engedé át magát, a boldog mátka s a nem szűnő sorban egymásra következő tálak láttára.

Nem fogjuk leírni az ünnepélyt s a vendégek fényes öltözeteit. Ollósi, ki a lázadás után Budára visszatért, s anélkül hogy valaki által tettei iránt kérdőre vonatnék, előbbi mesterségét folytatá, Bebek Katalin emlékétől lelkesítve, ez alkalommal csudákat mívelt, s a vőlegény bíbor dolmányában felülmúlta minden előbbi műveit. De kifogytunk az időből, nem ereszkedhetünk többé részletekbe, s eznap az egész társaság oly kizárólag a szép pár által vala elfoglalva, hogy Bakács örökre dicső szabójának remekei még a vendégek között sem találták azon méltánylást, melyre érdemesek valának.

- Nagysád csakugyan boldognak érezheti magát - szólt a nádor az ebéd vége felé Bebek Katalinhoz -, szebb hölgyet az országban senki sem nevelt.

- Nagysád igen is kegyes - válaszolt a megszólított örömragyogó arccal -, de ugyan nem méltóztatik csak egy keveset kóstolni a mazsolaszőlős süteményből?

- Teljes lehetetlen.

- Vagy e fánkból?

- Nem győzök, kedves nagysám - sóhajtott a nádor.

- Bizony éhen fogunk maradni - sürgeté az előbbi.

A nádor elmosolyodott. - Ha Frusina kisasszony nénjétől a nyájas háziasszonykodást is megtanulta, Ártándihoz megyek lakni vén napjaimra.

- Nagysád mindég víg, mindég elmés - mondá az előbbi -, reménylem, kis húgom meg fogja érdemleni nagysád jó véleményét.

- Gyönyörű hölgy - szólt ismét az öreg nádor, ki a jó malvoisi által megifjodva érzé magát -, szinte irigylem e fiú sorsát; az ország legszebb leányát ő viszi haza, s hozzá Telegdi István gyermekét.

- Igaz - szólt itt Bebek Katalin másik oldalán Zápolya János -, de nincs is az országban ifjú, ki ily szerencsére érdemesebb volna.

- Már az igaz - vágott szavába Katalin. - Pálnál jobb, nemesebb lelkű ember nincs a világon. Nagyságtok talán nem is tudják, mi gyönyörűen viselte magát megmentésünknél. - S Katalin újra elkezdé beszélni az egész történetet.

- Hogy Ártándi bátor legény, azt az egész világ tudja - szakítá félbe a szólót Perényi, ki magán kívül mást dicsértetni hallani nem szeretett -, azonban, aki oly mátkáért küzd, mint ő, az, ha gyávának született volna is, bátorrá válik. Kit ne lelkesítene fiatal korában a szerelem nemes tettekre?

- Nagysád csalódik - mondá Katalin -, a szerelemnek néha egészen ellenkező hatása van; éppen házunkban láttuk az esetet. Nagyságod ismeré az íródiákot, kit szegény sógorom házában neveltetett. A fiú becsületes volt, legalább annak tartottuk, s aljas születése mellett is teljes bizalommal viseltettünk iránta. S mi történt?... A szerencsétlen beleszerete Frusinába, s szörnyeteggé válik. Hogy húgomat hatalmába kerítse, nincs gonosz tett, melytől visszaijedne. Megtámadtatja a pesti lázadók által kerti lakásunkat. Frusina még most sem hiszi ezt, de nincs semmi kétségem... Magától Bornemiszától tudom, hogy az alávaló a parasztok szándékait már aznap reggelén, midőn házunk megtámadtatott, ismeré, s miért nem tudósított felőle, hogy biztosságunkról gondolkozhattunk volna?

Az öreg Ártándi Tamás, ki Zápolya mellett ülve e beszélgetést hallgatá, itt Orbán vétke iránt kételyét jelenti ki, miután felfogása szerint mindaz, mit e szerencsétlen ifjú később a hölgyek megmentéséért tett, ellenkezőt látszik bizonyítani. - Bornemisza e tekintetben velem egyetért - folytatá -, csak tegnap mondá, hogy a szegény íródiáknál soha jobb s becsületesebb fiút nem ismert.

- Már akármit mondjon Bornemisza, őnagysága igen csalódik, ha Orbánt ártatlannak hiszi - viszonzá hévvel Katalin -, éppen az, mit megmentésünkre tett, bizonyítja gonoszságát leginkább. Orbán azáltal, hogy minket ily roppant veszélytől megmentett, érdemet akart szerezni magának, miáltal Frusina szerelmét elnyerje. Az egész hosszú út alatt ez volt szándéka; ezért vezetett később, midőn Temesvárhoz közelíténk, nem a városba, hanem testvéréhez; ezért nem engedé, hogy rejtekünket elhagyva, Erdélybe vagy később csak Zápolya őnagysága táborába vonuljunk. Az alávaló mindég azon reménnyel kecsegteté magát, hogy végre húgom szerelmét mégis elnyeri. S midőn e remény eltűnt, s Frusina szerelmét, mint hozzá illett, méltó megvetéssel visszautasítá, akkor a szörnyeteg egyenesen elment Dózsához, ránk hozta cimboráit, s segítségükkel Frusinát arra kényszeríté, hogy magát vele az iszonyú ceglédi plebános által megeskettesse. - A dolog oly világos, minden gyermek átláthatja.

- Megvallom - szólt közbe itt Zápolya -, alig foghatom meg, miért ellenezte Pál, ki a diáknak minden gonosztettét ismeré, hogy legalább holttestével érdeme szerint bánhassak? Ily ember nem érdemelt egyebet, mint hogy csontjai az akasztófán száradjanak el.

- Nemeslelkűség, nagyságos uram - válaszolt Katalin -, nemeslelkűség, minőre csak Pál képes. Nem bánt-e szintúgy Szaleresivel, ki házunkat feldúlatta, s ki életét nagyságod kegyessége után csak az ő közbenjárásának köszönheti?

- Igazság - mondá az előbbi -, nem ismerek nemesebb lelkű férfiút Pálnál. Ami a diákot illeti, ennyi gonoszság csaknem elképzelhetetlen.

- Nemesben az - mondá Katalin sóhajtva -, paraszttól minden kitelik. Mindég mondám szegény sógoromnak, hogy meg fogja bánni kegyességét, mellyel e jobbágyfiú iránt viseltetett... a szerencsétlen nem hitt szavamnak, pedig örökké igaz marad: a vér nem csal soha; valóban nemes tetteket - minő például Ártándi Pálé - csak nemestől várhatunk.

Míg az asztal ezen részén ily beszélgetések folytak, s az öreg Ártándi Tamás fia dicséretére örömében szívét szorulni érezé: addig az egész teremben mindég vígabb zaj terjedett el. - A magyar lakomának fő fűszere - a pohárköszöntés került szőnyegre, s felhíva sokaktól, a fiatal váradi püspök emelé első poharát a boldog pár egészségére.

Általános volt a taps, mely a lelkes köszöntést követé - az öreg nádor szemében örömkönnyek ragyogtak -, az öreg Ártándi Tamás reszketve emelé kupáját, s kiitta végső cseppig, s oly boldognak érezé magát, mintha Mátyás király ülne még mindég magas trónusán. Pál fölkelt, hogy barátját köszöntse, s szépen rakott beszédben, mint ily alkalomhoz illik, magát ezentúl minden jelenlevők hajlandóságába ajánlja, midőn az e pillanatban támadt csend között egyszerre hangok ütötték meg fülét, melyeknél a szó elakadt ajkain.

Ó, jaj nekem, te elhagyál
S mint ha a nap nyugodni száll,
Éj födte létemet.
Szerelmed mindenem vala,
S egy napnak nincs két hajnala,
A szív egyszer szeret.

Az ének, mely az ablakon át az utcáról felhangzott, mélyen hatott mindenkire. - Senki sem ismeré az énekest, de a szavak bús értelme s a tiszta női hang, mely e szavakat elzengé, nem hagyott senkit érzéketlenül.

- Ugyan ki lehet ez, ki e napon oly szomorú énekkel közelít házunkhoz? - kérdé Katalin.

Egypár szolga az ablakhoz ment, s kinyitva azt, kinézett. - Künn minden sötét vala; az énekes, úgy látszott, már eltávozott, s minthogy a ház kapuja az utcáról, hol az ének hallatszott, ellenkező oldalon vala, nem is volt utolérhető.

- Rendes dolog - mondá Katalin -, nem adnám sokért, ha tudnám, ki lehetett ez.

- Kár rajta töprenkedni - szólt jókedvűen Ártándi Tamás -; jó csak az, hogy az ének a jelen alkalomra jót jelent. Ha a szív csak egyszer szeret, annál jobb... hisz fiam s Frusina mi mást kívánnak?

Pál első pillanatban, midőn Klári szavát hallá, elhalványodott. De a közfigyelem az énekre fordulván, senki sem vevé észre változását. - Mihelyt az első meglepetés elmúlt, erőt vett magán, s ámbár reszketve - mit mindenki szerénységének tulajdonított - fölemelé poharát, s felköszönté azt a jelenlevők egészségére.

Szavát harsogó éljen követé.

Minden jelenlevők között csak Frusina vevé észre a változást, mely az ismeretlen énekes szavára Pál arcán mutatkozott, s midőn köszöntése után leült, kérdezé tőle megindulása okát.

- S bámulhatja-e, Frusina - válaszolt a kérdezett érzékenyen -, ha oly véghetetlenül boldogítva a szerelem által, a szerelem keservei iránt közönyös nem lehetek?

A szerető hölgy megelégedett e válaszával, s a teremben nem volt senki, ki a leírhatatlan kínt, melyen Pál lelke egy pillanatig keresztülment, sejdítette volna, s midőn, hogy magát erről meggyőzze, a teremben körültekintett, szeme csak résztvevő vagy oly arcot látott, melyen sorsával irigység vala kifejezve.

Egy volt, ki e tekintetben kivételt képezett - Farkas; szemei szomorúan függtek urán, s midőn Pál tekintete a társaságon végigfutva, szolgájának elégedetlen, csaknem feddő kifejezését észrevevé, megszégyenülve tulajdon cselédje előtt, lesüté szemeit. - A zaj azonban s barátainak éljenzése hamar eltünteté e rövid kellemetlen benyomást is.

- Éljen Ártándi Pál! - hangzott át ismét a másik szobából - az ország legboldogabb férfia éljen! - A teremben lelkesedve ugyane szavak ismételtettek, s Pál megelégedve hajlongott az üdvözlők előtt.

- Igen, az ország legboldogabb embere - sóhajtott Farkas, midőn a termet szomorúan elhagyá -, ha szíve volna!... Én lemegyek a cselédekhez. - S az öreg szolga odahagyva a fényes termet, lement hasonlói közé, és soká tartott, míg a jó bor s a társaság jókedve Klári szomorú képét elűzte fejéből, s homlokának komor redőit elsimítá.

S mi történt Klárival?

Miután apját a temesvári börtönből megszabadítá, a szerencsétlen leány vele Pestre ment, hol Ambrusnak jobb időből még néhány követelései, melyeket, mielőtt távozik, behajtani kívánt, s egypár régi barátai maradtak, kiket búcsú nélkül elhagyni nem akart. Titkon jött s csak kevés napokra. De ennyi szenvedés a már idős férfiúnak megtörte erejét. Alig vala Pesten, midőn megbetegedett, s egy hajdani szomszédjának házába rejtve, útja folytatásában két hónapnál tovább akadályoztatott. - Nehéz volna leírni, mit szenvedett Klári ez idő alatt. A világon nem volt hely, hol magát boldogtalanabbnak érezte volna, mint itt, élete legszebb s legkínosabb emlékei között, s úgy látszott, mintha a sors épp e városban akarná őt megfosztani az utolsó lénytől is, kinek szeretete által magát az élethez még láncolva érezé.

Végre gondos ápolása alatt apja felüdült, s útra készült. - Ekkor hallá Klári véletlenül, hogy éppen azon estén, melyre elutazásuk határoztatott, Telegdi Frusina s Ártándi kézfogója ünnepeltetik, s szívének égő fájdalma, melyet apja fölötti aggodalmai egy ideig háttérbe szorítának, újra egész erővel feltámadt. - Nem állhatott bosszút azon, ki egész élete nyugalmát dúlta fel, legalább egy keserű cseppet akart vegyíteni örömeinek kelyhébe, s addig kérte apját, míg az vele a kivilágított ablakok alá ment, s elvárta, míg leánya a kedvező pillanatot, hol a teremből lehangzó lárma elhallgatott, megragadva, rövid énekét elzengheté.

Miután e kívánat teljesíttetett, Klári, úgy látszik, nyugodtabban érzé magát. S apa és leánya, könnyű útipoggyászokkal vállaikon, hallgatva hagyák el a várost.

Az út rögös volt - s az öreg Szaleresi, elgyöngülve hosszú betegsége által, egy félórányi járás után fáradtnak érzé magát. Vándoraink az út mellett, egy kőkereszt lépcsőjén ültek le, melyet Szent Pál nem messze fekvő zárdájának szerzetesei ájtatos zarándokok számára állíttattak itt fel. - Nappal e helyről a szemnek bájló kilátás nyílt. Körös-körül sűrű erdőség, mely között balról a nagy kolostor magas tornyai látszának - elöl lassan leereszkedve kertekkel takart völgy, melynek hátterében Buda s rajta túl a pesti rónaság látszik. Most a felhők között bujdosó félhold kétes világot terjesztett a vidékre, s csak a távolban feltűnő fénypontok intének a városra, melynek körrajzát az éj fátyola eltakará. - Szomorú s elhagyott vala minden - a fák között őszi szél süvöltött, s az úton elszáradt levelek szállongtak körül.

A vándorok nem szóltak. - Mély gondolatokba merülten ültek ott. - Mindkettőnek szemei a városnak egymás után eltünedező világain függtek. A fájdalom, mely lelkeiket tölté, azokhoz tartozott, mikről szólni nem lehet.

Sokáig ültek így - végre Szaleresinek eszébe jutott, hogy menni kell. Kezébe vevé vándorbotját, s fölkelt. - Mindenható Isten! - szólt sóhajtva - hogy erre kelle jutnunk!... Előttünk fekszik a város, melyben házunk áll, s egész éltemet mint becsületes ember töltém, és nem szabad visszatérni körébe. Számkivetve kell bolyonganom, s nincs hely, hol vén napjaimra fejemet lehajthassam!

Klári nyájas szavakkal vigasztalá apját.

- Szegény leány - mondá emez -, s te is meg fogod osztani bajaimat. Velem jössz nehéz vándorlásomon. A köves út meg fogja vérezni lábadat, a hideg őszi szél megbetegít, s én nem segíthetek rajtad. Számkivetve vagyunk, szegény lány, s az, ki csendes boldogságunkat feldúlta, tisztelve mindenki által, örömek között folytatja napjait. Ó, nincsen igazság a nap alatt!... az emberek fölött nem isteni gondviselés, hanem vak, kérlelhetetlen sors uralkodik!

- Ne szitkozódjál Istened ellen, Szaleresi Ambrus. - E szavak, melyeket egy mély férfihang háta mögött kimondott, félbeszakíták Szaleresi panaszait. Mind ő, mind leánya, ijedten megfordultak, s egy magas alakot vevének észre, mely, anélkül hogy általok észrevétetett volna, másik oldalról a kereszthez közelített. A férfiú, mennyire a gyönge világnál, melyet az éppen felhőkkel takart hold a tárgyakra vetett, ki lehetett venni, barátköntösbe vala öltözve, arcát csuklyája takarta.

- Azt hiszed-e te - folytatá az idegen -, mert az isteni igazság rejtélyes utait gyönge emberi eszeddel felfogni nem vagy képes, ez igazság nem létezik?... s mert a gonosznak utai simáknak látszanak, s a jobb ember ezer nehézséggel küzd; mert annak láthatára derült, s ezét sokszor homály fogja körül - mert az aljasságot sokszor dicsőség, az erényt rágalom várja az emberek között -, te az örök igazságon kételkedel? - Várd be a jövőt, s látni fogod, hogy e sima út a bűnöst csak vesztéhez vezeti - hogy a dicsőség csak azért emelé fel nevét egy pillanatra, hogy annál inkább érezni tanulja a szégyent, mely reá később vár. - Várd be a jövőt, Szaleresi Ambrus, s az meg fog bosszulni elleneiden. A legigazságosabb ügy, a legjobb ember legyőzethetik az élet küzdelmei között; de kik azt legyőzték, nem fogják élvezni diadalukat.

- Ki vagy? - kérdé Szaleresi bámulva.

- Nem ismersz? - mondá emez, csuklyáját visszavonva.

- Lőrinc! - kiálta Ambrus és Klári egyszerre, midőn az éppen fellegek közül kilépő hold világításánál halvány arcát megismerék.

- Igen, az vagyok - szólt Lőrinc. - Az Úr eddig csudálatosan megmentett annyi üldözés között, hogy a munkában, melyre meghívott, tovább fáradjak. Az út, melyen azt eddig tevém, nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül. De ne hidd, hogy azért remé­nyeimről lemondék. A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok győződve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielőbb eljöjjön, ez feladata életemnek. Isten képmására teremté az embert... hogyan legyen, hogy a világból, mely fölött az ember uralkodik, az isteni igazság örökre kizárva maradjon? Isten veled, Ambrus!

- Lőrinc! Lőrinc! - kiáltá Szaleresi, ki vele még tovább akart szólni - de a jövő pillanatban Lőrinc eltűnt a fák között - s utasaink, mély gondolatokba merülve e rendkívüli férfiú fölött, szintén tovább folytatták útjokat.

Se Lőrincnek,151 se Szaleresinek s leányának híre nem hallatszott többé a hazában.

VÉGE