1695 márciusában, egy zimankós napon kötött ki újból a hulli révnél Josiah unokaöcsém hajója.

Két hét és négy nap híján közel egy évig voltam távol otthonomtól. Yorkban mindent rendben találtam Bert felesége jó háziasszonynak bizonyult, tisztán tartotta házamat, gyerekeim szépen cseperedtek. Boldogan fogadták az ajándékokat, de a legjobban – sejtettem – annak örültek, hogy visszahoztam a papagájt, és hogy velem jött Pang, az indián kutya, meg egy kis majom is, amit Santosban kaptam régi barátaimtól. De örültek Hindunak, az indián legénynek is, aki kezdetben bátortalan volt, de végül is megbarátkozott új hazájával. Hindut jobban megbámulták a yorki polgárok, mint engem, pedig hamar elterjedt a híre, mi mindent éltem át utolsó utamon. Bert felesége, aki igencsak honos lett York városában, és mint afféle beszédes asszonyka, sietett a szomszédoknak elmondani, mi történt a férjével, a bácsikájával és a sógorával tengeren és szárazon egyaránt. A szomszédok pedig tovább mondták kalandjainkat, úgyhogy rövidesen az egész York arról beszélt, mi is történt egy esztendő alatt Robinson Crusoe kereskedő-tengerésszel, aki gyarmatot mondhat a magáénak az Atlanti-óceán túlsó oldalán.

Egyik ember a másiknak adta a kilincset, hogy személyesen hallja, hány esetben voltunk élet-halál között, miféle események is történtek velünk távoli tengereken. Legjelentősebb látogatóim egyikének Snowless urat mondhatom, városunk seriffjét, aki nejével és fiaival állított be hozzánk, a polgárok nagy meglepetésére. Snowless úr ugyanis közelebb érezte magát a királyhoz, mint hozzánk, egyszerű polgárokhoz. Minden után érdeklődött, mindent megnézett, amit magammal hoztam, és mikor ajándékot nyújtottam át neki, egy gyönyörű, közel húszkilós tengeri kagylót, akkor kijelentette: akár morognak a papok, akár nem, de mától kezdve beszélhet a papagájom, amit akar, velünk élhet, és nem kell kiadni Hasse paraszték házába. Snowless úr maga cipelte kocsijáig a kagylót, feltűnő büszkeséggel.

Alighogy megérkeztem, üzentem Defoe úrnak Londonba, hogy adjon módot a találkozásra. Defoe úr ugyancsak üzent, hogy már régen elhagyta az adósok börtönét, egy ideig téglagyártással foglalkozott, de most nagy kegy sugárzott feléje: a király kegye. Hozzája ír ódákat, dalokat, verseket, ami nem akadályozza meg őt abban, hogy mielőbb Yorkba jöjjön. Az üzenetet rövidesen követte Defoe úr megjelenése, ami kétnapos kellemes együttlétet jelentett vele. Elmeséltem neki mindazt, ami utolsó utamon történt. Megkérdezte tőlem, miért beszélek mindig "utolsó" útról. Azért, mondtam én, mert most már azt akarom, hogy a fiaim vegyék át külországi vagyonom gondozását, egyben vegyék át tőlem az utazás vágyát is. Én már megtettem mindazt, amit egy ember tehet – mondtam én. Mire Defoe úr mondta, hogy így van, valóban csoda, amiket megéltem, és hogy – még mindig élek.

Defoe úr lejegyezte elbeszéléseimet, megígérve, hogy könyvbe foglalja összes kalandjaimat. Én pedig megígértem, hogy rövidesen, ha elkészülök vele, átadom Naplómat, mint megtettem Naplóm első kötetével is. Mire ő megjegyezte: szívesebben hallgatja szavaimat, semmint olvassa a Naplót, így azután részletesen beszámoltam a történtekről, külön a búcsúmról Tengervirágtól. Azon az éjszakán rettenetes pusztítást vittek véghez a kannibálok a szigeten. A vetések nagy része elpusztult, a telep fele leégett. Volt mit helyrehozni. Búcsúm szívélyes és megható volt. Mindenkit megöleltem, megcsókoltam. Trugát és a Petárdásokat többször átöleltem, biztatva őket a további becsületes munkára és a hűségre Tengervirág iránt. Azt is mondtam, hogy ha majd fiaimat elhozom vagy elküldöm, talán éppen Josiah unokaöcsémmel, legyenek két fiamnak jó pajtásai. Megígérték, hogy így lesz. Egyébként mindent Martinra bíztam, legjobb emberemre.

A Dolphin – meséltem tovább Defoe úrnak – új legénységgel, amit Willem kormányosnak köszönhettem, indult Brazíliába. Kíséretünkben volt végig a Fantom nagy áruszállító hajó is. Amikor utoljára láttam a távolban eltűnő Látóhegyet, rajta a lengő zászlót, eredményes hetekre tekinthettem vissza. Nagy munka volt a sziget átfésülése, hogy kiugrassuk az elbújt ellenséget. Utolsó szálig sikerült. Többen megsebesültek, köztük jómagam is. Az egyik arriba dárdája fúrta át a tenyeremet, amikor üldöztem, és vigyázatlanul követtem a bozótba. Willy Fry és Vasököl úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. Gondolom, akkor történt ez, amikor megijedtek a Fantomtól, s kieveztek a tengerre. A kitört viharban nem maradhatott egy ép kenu a tengeren. A sziget megtisztogatása után első dolgom volt a földek felparcellázása, bérbeadása. Martin vállalta, hogy amíg kitanulja valamelyikük a kincstárnoki mesterséget, ő intézi az elszámolásokat. Annak tudatában hajóztam tovább Brazíliába, hogy minden rendben van Tengervirágon. Az én kötelességem úgy alakult, hogy Brazíliában megállapodtam egy kereskedővel, hogy évente rendszeresen indítja hajóját a szigetre, egyben elhozza számomra a bért, Martin levelét, ami beszámoló is, valamint a rendelést, amit a következő évben köteles leszállítani. A kereskedő ígéretet tett, hogy az esős évszak végén elindítja hajóját, amin többféle árut küldtem alattvalóimnak. A hajón két nő is utazott, akiket a. Szent Ágoston-kolostor perjelje ajánlott, hogy küldjem őket a szigetre, szerencsétlen özvegyek, akiket a kolostor gondoz, és akik biztosan férjet találnak Tengervirágon. Mivel tudtam, hogy Erik, Hans, Móka, Fickó, az ács, a kovács, továbbá Vasököl két megmaradt cimborája nőtlen, a perjel ajánlatát köszönettel elfogadtam, és közöltem az asszonyokkal, utazzanak csak a szigetre, férjeket találnak ott. Ezért is nem küldtem nőket később Angliából – bár megígértem Mókáéknak –, mert nem akartam, hogy ellentétek alakuljanak ki a brazíliai, az indián és az angliai nők között. Egy kormányzónak, még ha távol van birodalmától, ilyesmire is kell gondolnia.

Brazíliai utam, ami szerencsére zökkenőmentes volt, eredményesen zárult. A magunkkal vitt árut jó pénzen eladtuk, de ennél is jelentősebbnek mondhattam azt, hogy régi gyarmatos szomszédom, egy lisszaboni portugál, akit Wellsnek hívtak, és angol szülőktől származott, kimutatta: eladott birtokom után még mindig nagy jövedelem vár, mert egyes birtokrészeket nem vettek fel az eladás listájára, mivel felmérési hiba történt. Tetemes összeg birtokába jutottam így, valóban pótolva mindazt, amit elvesztettünk Josiah unokaöcsémmel. Még arra is mód jutott, hogy megvehettem a Dolphint, ami feltett szándékom volt. Így lett szeretett unokaöcsémből kereskedő, hajósgazda és kapitány egy személyben, mert a hajót az ő gondjaira bíztam azzal, hogy majd valamelyik fiamat maga mellé veszi tengerésznek, szerencsésebb körülmények között, mint ahogyan én kezdtem.

Amikor Defoe úrtól elváltam, most már valóban régi barátokként intettünk egymásnak búcsút, ahogy kigördült a vendégfogadó kapuja alól a londoni postakocsi. Mindent meghallgatott, mindent feljegyzett utamról, még azt is, hogy Tom Smith matrózt, kikötve San Salvadoron, a partra küldtem. A nyomorult könyörgött, hogy tartsuk meg a hajón, de nem bíztam fogadkozásában. Elveszett a kikötői forgatagban. És itt vettem búcsút Willem barátomtól, akinek mindent köszönhettünk. Willem kapitány ígéretét bírom, hogy majd ha Angliába jön, meglátogat.

Ha Willem kormányos még nem mutatkozott, annál nagyobb meglepetésemre szeretett vendég kopogtatott be hozzánk 1695 tavaszán, amikor kertünkben virágzott a szilvafa.

Késő este volt, inkább éjszaka. Fiókos szekrényem előtt ültem, rendezve a szerződéseket, a perjel iratait, amit átadott ültetvényeim jegyzékéről, s más hasonlókat, amikor Pang felmordult.

A házunk ablaka a kert felé nyitva volt, kellemes hűvösség áradt a szobába.

Mondom, a fiókos szekrény előtt ültem, rátámaszkodtam lapjára, elgondolkoztam, talán el is aludtam kissé.

Pang csendes morgása magamhoz térített.

Kocsi állt meg a ház előtt. Ugyan ki lehet, aki ilyenkor keres engemet, vagy talán Bertet?

Fogtam a lámpást, kinyitottam a ház ajtaját, kiálltam a küszöbre.

A járdánál ott állt a kocsi. Arra ment éppen az éjjeliőr, a nagy bajuszú Crane úr, felém intett alabárdjával, de meg is állt, mert kíváncsi természetű ember hírében állt, ami része a mesterségének.

A kocsi messziről jött, por lepte be, a lovak szőrét ugyanígy. Ahogy felemeltem a lámpást, hát csak nagyot bámultam: uramisten, ki jött hozzám!

Morgan úr volt az egyik, Hé Tom a másik látogató!

– Már bocsásson meg – nyújtotta kezét a kocsi bőrponyvája alól kikászálódó Morgan –, bocsásson meg, Crusoe uram, hogy minden bejelentés nélkül jövök a nyakára. Tegnap érkeztem, holnapután estére az admirálisok tanácsa elé kell állnom Londonban. Utána újból a tenger következik. Rövid az időm.

Szíves szóval betessékeltem nagy hírű vendégemet a házba. Felébresztettem Bertet és a feleségét, hogy ital és étel kerüljön az asztalra, hiszen ha maga a király jön a házamba, akkor sem lehet nagyobb megtiszteltetésnek venni, mintha az lépi át küszöbömet, akitől tengereken innen, tengereken túl félnek, hercegek barátjának és a tőzsérek ellenségének nevezik, én pedig ugyancsak barátomnak mondhatom őt.

– Kapott-e ön, Crusoe uram, amikor elváltunk egy bőrzacskót és egy levelet? – kérdezte derűs tekintettel a nagy kalóz.

Felálltam. Nem szóltam egy szót sem, odaléptem a fiókos szekrényhez, kivettem a féltve őrzött zacskót és a levelet.

– Íme, a levél, Morgan uram. – Majd olvastam: "Fogadja jó szívvel előlegként, a portugál szigetért portugál aranyat. Az ön híve, Morgan."

A nagy kalóz derűsen rácsapott az asztalra.

– Úgy van, ez az a levél, uram! Szeretem a tiszta munkát. Még száz arany jár önnek, de több nem. Szétosztottuk a talált értékeket, ez az ön része, leszámítva a már kapott összeget. Senki se mondja, hogy Morgan nem állja a szavát.

Hé Tom akkorát nevetett, hogy csodálkoztam ekkora udvariatlanságon.

– Soha nem kételkedtem az ön szavában, Morgan uram.

– Én se az önében, Crusoe uram. Hé Tom, add át a pénzt. Ami pedig a szigetet illeti, az, uram, nagy kincs! Bizony az. Tobagót már sokan ismerik, mint főhadiszállásomat. Nem jó az ilyesmi a mai világban, amikor már alig lehet rendes rejteket találni. Ott lesz tehát a rejtek, Crusoe uram. Morgan kalózai ott bújnak el a világ elől, ha kell. Egyelőre most nem kell, királyunk legalább annyira szeret minket, mint elődömet; Drake admirálist Erzsébet királynő. De egy királyról soha nem tudni, mikor változik a kedve. Ezért Tobagóról áttesszük szállásunkat a portugál szigetre. Nos, sejti már, miért jöttem?

Megzavarodtam. Nem sejtettem. – Csak nem akarnak magukkal vinni navigátornak?

Morgan megsimogatta hegyes szakállát.

– Nem, Crusoe uram, többé nem erőszakoskodom. Még eljön az idő, amikor azt mondja: itt vagyok, Morgan! Másról van szó. A szigetről ön tudott, bár én találtam meg, de ön mondta, hol keressem, így joga van azt mondani, hogy Morganék adjanak bérleti díjat.

Elhűltem. Váratlan volt az ég kegye, amikor elküldte segítségünkre Willem kormányost. Váratlan brazíliai utam eredményessége, a salvadori kereskedővel való megállapodásom, zökkenőmentes hazautazásom. De még az a száz portugál arany is, amit Hé Tom tett az asztalra.

Felálltam.

Ünnepélyesen mondtam:

– Uram, Morgan uram, mint ahogy engem Robinson Crusoenak hívnak, és nem másként, úgy igaz az, amit mondok. Két tengerész iránt érzek elmúlhatatlan, örök hálát. Az egyik ön, aki váratlanul bukkant fel, és nyújtott segítséget. A másik az én Willem barátom, akit ugyan vártam, de végül is letettem a reményről, hogy jöhet. És megjött. Képzeli, Morgan uram, hogy én akár öntől, akár Willem barátomtól bármiféle bért elfogadnék, még akkor is, ha a szigetemet kérnék a kikötőhelyül? Nem a portugál szigetet, hanem a Tengervirágot! Soha, uram. A portugál szigettel azt csinál, amit akar, utána nekem egy fitying bér nem jár!

Morgan is felállt. Kezet nyújtott. Utána felemelte a boros kupát.

– Crusoe uram, mondtam már talán, hogy különös megbecsülésben részesítem önt, aki megmutatta, mit tud az ember, ha élni akar. Amikor hírét vettem, azt mondtam, ez az én emberem. Sajnos, csak részben az. De látja, csalogatom. Annyit csak megtesz, hogy megnézi azt a szigetet, amit akaratán kívül, ismeretlenül is számomra felfedezett? Bármikor óhajtja, Morgan rendelkezésére áll, és elviszi oda. Nem bánja meg, állítom. Nos?

Ekkor már újból leültünk, pipázgattunk, emeltük a kupát egymás egészségére, békességre.

Belenéztem a lámpába. Hosszasan néztem. És igen-igen elszomorodtam.

Csendesen mondtam:

– Morgan uram, ha jót akar, ne említsen semmiféle utazást. Most pihenni szeretnék. Nem sokat. Csak egy keveset pihenni. Mert könnyű a tengerészt hajóra hívni, ha azzal csalogatják, hogy várja egy távoli sziget!

Morgan úr bólintott. Nem szólt. Hallgattunk. Tudtuk, hogy miért.