Nem lennék hű önmagamhoz, ha nem vallanám be: szívszorongva vártam a viszontlátást.

Úgy neveltem magamat, hogy a legsúlyosabb megpróbáltatásokban is nyugodtan legyek, a szívem ne verjen gyorsabban a kelleténél, a vérem ne folydogáljon sebesebben az erekben.

A nyugalom nemcsak biztonságot jelent, de életünk meghosszabbítását is.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kikanyarodtunk a Pária-öbölből a nyílt óceánra, szívemnek nem volt nyugalma.

Olyan hatalmasan elővett a viszontlátás tudatának izgalma, hogy sem a kormányzást, sem a vezénylést nem vállaltam többé.

Csak néztem előre, egyre előre, a messzeségbe.

Tudtam, hogy amíg el nem érjük az Orinoco torkolatvidékét, addig képtelen leszek megnyugodni.

A Pária-öbölből az északi kijárón vitorláztunk a nyílt óceánra, vállalva a hosszabb utat a déli kijáró helyett, de így kellett tennünk, mert a déli kijáróban a brazíliai szárazföld közelsége miatt állandó az ellenszél, s esetleg napokig vesztegeltünk volna egy helyben. Még mindig jobb három nap alatt a Szigetre érni, mint vállalni, hogy hat vagy hét, esetleg ennél is több napig vesztegeljünk egy helyben.

Nem tudtam másra gondolni, mint életem ama részére, amikor elhagytam Brazíliát, és hajónk belekerült a pusztulás viharába.

Megjelent előttem a kapitány, a legénység minden tagja, akik kivétel nélkül elvesztek az orkánban. Egyedül én maradtam meg, mint az köztudott.

Mennyire megdöbbentem annak idején, amikor rádöbbentem, hogy egyedül vagyok egy ismeretlen szigeten. Ezt az érzést azóta sem felejtettem el. Álmaimban nemegyszer hullámokkal küzdöttem, majd éreztem a zuhanást, a törő hullám moraját és azt a szörnyűséges rémületet, hogy aléltságból ébredek, a hullámok pedig azon mesterkednek, hogy visszarántsanak.

Most, hogy elértük Trinidad déli részét, még a levegő is ismerős volt. Eszembe jutott, hogy nagyon-nagyon messziről néha, tiszta időben láttam Trinidad hegycsúcsát, de nem gondoltam, hogy lakott hely lehet arra, bár akkoriban legfeljebb falucska állhatott a mai kikötővároska helyén. Talán még az sem.

Közeledve az Orinoco torkolatához – a harmadik nap reggelén –, ágyúinkat s fegyvereinket is készenlétbe helyeztük. A spanyol kikötőparancsnok, meg az én kormányos barátom is figyelmeztetett, hogy a nagy folyam torkolatvidékének lápjain, szigetein, őserdőiben élő indiánok újból háborúságban vannak a fehérekkel. Megtámadják a hajókat, megölik az utasokat, a tengerészeket, és felgyújtják a hajókat. Veszedelmesebbek a karib-aruakoknál is, mert még mindig emberevők. Ismerem ezt a népséget, harcoltam ellenük – de a nekem legkedvesebb barát is közülük való volt, Péntek, a szolgám. Vadak, kegyetlenek, de ravaszak és okosak is, ami azt bizonyítja, ha majd megtérítik őket, és megtanulják a rendes munkát, hasznos emberekké válhatnak. Így; tehát vigyázva hajóztunk, egyre kémlelve a tájat, hogy elkerüljük Szigetem küszöbén a bajt. A hajósok a biztonság kedvéért messze elkerülik az Orinoco torkolatát, vállalva inkább a nyílt óceán veszélyeit.

Igen sok madár szállt a parti részek mellett, és mivel meleg volt, a távoli őserdők felett széles pára gomolygott.

Fókákat is láttunk, meglepetésére azoknak, akik erre még nem jártak, és azt szokták meg, hogy az efféle állat csak a hideg vizekben található. Holott nem így van. Vannak meleg égöviek is, azokból élnek az Orinocónál is nagy csapatok. Emlékszem, egyszer-kétszer a Szigetemre is elvetődtek, amin akkor én is csodálkoztam.

Ugyan, miként fogad majd a Sziget, s miként fogadnak a rajta élők?

Féltem, hogy a késés, miatt az esős évszak már beköszönt, mire elérjük gyarmatomat. Mint azt már a Naplómban megírtam, általában augusztus 15-ével köszöntött be az esős évszak. S mi éppen úgy számítottunk, hogy ezen a napon érünk most a Szigetre.

De mégse értünk.

Az őserdőit felett lebegő, gomolygó vízpára azt jelentette, hogy a partokon nincsen semmiféle szél. Ami nem lett volna még baj, de lassan a tengeren is elállt a levegőjárás. Vitorláink lógtak, alig egynapi hajózásra a vágyva vágyott földtől!

Rossz érzés volt ez mindenképpen. Bántott, hogy utam első részének küszöbén még ilyen akadály is támad, azonfelül nyugtalanok voltunk, mert joggal féltünk a vadak támadásától. Egyik sziget a másik mellett sorakozik az Orinoco-torkolatban, nem egy közülük tanyája a bennszülötteknek.

A két kalóz és Martin, mint hajónk főtűzmestere, állandó készenlétben várta az esetleges támadást.

Szerencsére elmúlt a nappal minden baj nélkül.

Estére szellő támadt, és reméltük, hogy gyenge erővel is, ha egyenletesen fúj, másnap estére elérjük a Szigetet. Így a tervezett három nap helyett négy és fél nap kellett, hogy Trinidadtól elérjük birodalmamat.

Az utolsó éjszakát is a hajóorrban töltöttem.

Hol melegem volt, hol fáztam.

Lázam volt, belső láz, ami akkor veszi elő az embert, ha izgalom emészti.

Figyeltem a tenger színét, villódzását, az ég csillagait, a párafelhőket, a szél erejét. Távolodva a folyamtorkolattól, egyre csökkent a víz piszkos színe, mindinkább kék vagy szürkésen kék lett. A csillagok, a hold olykor hosszabb időre eltűnt, felhők jöttek a nagy szárazföld felől, az esős évszak jelei.

Kormoránok szálltak a közelünkben, rikácsoló fregattmadarak és tengeri sasok. Nekik ugyan mindegy volt, hogy éjszaka van-e vagy nappal. Az, éhség nem kérdi, a nap melyik szakaszában járunk.

Mindez ismerős volt nekem. Láttam magamat a Szigeten, amint madártojásokat gyűjtök és a sziklákhoz tapadó kövi kagylókat. Ezek voltak első táplálékaim. Helyzetem akkor fordult jóra, amikor felfedeztem a hajóroncsot, s onnan elhozhattam a legfontosabbakat. Talán éppen azon a helyen, ahol éjféltájban járt a Dolphin, vergődött a hullámokkal az a hajó, amire azért szálltam, hogy Brazíliából árut vigyek hazámba, és visszatérve onnan, angliai árut vigyek majd Brazíliába. Akkor inkább kereskedő voltam, semmint tengerész. Hány éve is ennek? – tettem fel a kérdést, magányosan mélázgatva a hajóorrban.

1659. szeptember 28. vagy 29-e lehetett, amikor szerencsétlenül járt hajónkkal ezen a helyen harcoltunk életünkért és magáért a hajóért.

Nagyjából tehát – alig másfél hónap híján – harmincöt éve ennek.

És most újból itt vagyok, öregebben ugyan, mégis ifjonti lelkesedéssel, várva a nagy találkozásra.

Milyen lehet a Sziget, és mint élnek – ha ott maradtak – alattvalóim? Nem lehet elképzelni nagyobb örömet, mint bejárni azt a helyet, ahol hosszabb ideig éltünk. Kíváncsi voltam az öbölre, ahová kivetettek a hullámok. Alig vártam, hogy viszontlássam barlangomat, majd kunyhómat, a várfalat és állataim karámját. Érthető nyugtalanság fogott el, ha eszembe jutott, hogy rövidesen felballaghatok a Sziget legmagasabb dombjára, és onnan körülnézhetek. Talán épségben találom még nyári lakomat, amit oly szeretettel, gondossággal építettem.

És viszontlátom – ha igaz – alattvalóimat. Mert akik a Szigeten élnek, azok valóban az én alattvalóim. Az első Péntek volt, a második Péntek apja, a harmadik a spanyol kapitány, aki később – amikor már nem voltam a Szigeten – tizenöt spanyol és portugál tengerészt hozott gyarmatomra. Hozzájuk csatlakozott azután a három angol, akit büntetésből a Szigeten hagytunk, a Will Atkins, Willy Fry és Tom Smith nevű lázadók. Péntek, szegény, velem jött Európába, az apja meghalt, az alattvalók száma tehát – ha ott vannak, s nem szaporodott a számuk – összesen tizenkilenc ember. Sejtettem ugyan, hogy nem tizenkilenc embert találok ott, hanem vagy kevesebbet, vagy többet, mert az a néhány év, ami eltelt, okot ad az ilyen gondolatra.

Bevallom, nem egyszer, de sokszor, igen sokszor találgattam, miként alakulhatott alattvalóim élete. Talán újabb hajótörés történt, s megszaporodott a számuk. Vagy kikötött egy hajó és mind elhagyta birodalmamat. Az is lehet, hogy rajtuk ütöttek a vadak, bár sok lőszert és fegyvert hagytunk náluk. Arra is gondoltam, hogy spanyoljaim indián nőket hoztak magukkal, hiszen hosszabb ideig éltek Péntek apjának törzsénél, ahol csodálatos módon jól bántak velük. Az is lehet, hogy ezekből az indiánokból települtek többen a Szigetre, és az ottani fehérekkel szaporították gyarmatom lakóinak számát…

Mindebből látható, hogy okom volt a találgatásra.

És ok arra, hogy izgalommal várjam a találkozást.

Egy-egy órát aludva, lassan eljött a hajnal, majd a reggel is.

A szél erősebb lett.

A hajó eresztékei recsegtek-ropogtak. Vigasztaló muzsika volt ez a fülemnek.

Josiah azzal állt mellém, hogy megkérdezte: jól haladunk-e?

Szégyelltem bevallani, hogy alig a kérdezés előtt egy órával magamnak is feltettem a kérdést – merre is lehet a Sziget?

Alig néhány év alatt sok minden elmosódott bennem. Sokkal többnek találtam a Nagy Folyó torkolata közelében levő szigetek számát, mint ahogy arra emlékeztem. A parttól távolabb levő szigetek száma is mintha megszaporodott volna. Természetesen ez lehetetlenség, de így tűnt nekem.

Az én birodalmam, a Sziget, igen távol volt a dél-amerikai parttól, erősen keletre a többitől. Annyira, hogy alig látszott egy távolabbi halvány csíknak vagy szegélynek. Egyedül a nagy Trinidad-sziget hatalmas hegyei bukkantak olykor elő, amikor az idő engedte, nagy néha, mint említettem.

Jól haladunk-e?

Körülnéztem a hajóorrból, a tenger minden részletét megvizsgálva. Tudtam, hogy a Sziget magányosan áll, elhagyatva, aminek sokszor örültem.

De nem láttam meg. Hosszas vizsgálódás után rájöttem, hogy eltérhettünk az iránytól, mert amikor gyenge volt a szél, az áramlás lefelé vihetett minket. Ezért ennyit mondtam csak:

– Északkelet-kelet.

Josiah bólintott, hogy helyes, és hátrament, hogy irányítsa a kormányosokat. Biztos voltam abban, hogy valóban északkelet-keletre leljük Szigetemet? Őszintén megmondom, hogy nem voltam biztos. De nem akartam unokaöcsémben csalóka érzést kelteni, és ezért határozott választ adtam, amit azonmód megbántam, de visszavonni nem lehetett. Nagy szégyen lett volna, hogy én, aki mindig a Szigetről beszélek, nem tudom a legnagyobb pontossággal, hol is van az a sziget!

Martin is mellém jött, mert most őt is elfogta a nyugtalanság.

– Uram, mikor érünk oda?

Mondtam, hogy rövidesen. Mondtam, hogy most már kell hogy meglássuk, mert itt van a közelben.

– Eltértünk az iránytól – nyugtattam Martint –, még a torkolatban, amikor szélcsendbe kerültünk. Tudod, erős ott a sodor. Most már rátaláltunk a helyes irányra.

De a hazugság soha nem jó. Néha ugyan kegyes valami, szükséges rossz, mert előfordul, hogy így tudunk bátorságot adni embereinkbe. Nem egy nagy hajós megmásította a hajónaplót, vagy mondott pontatlan adatot, csak hogy biztassa a csüggedőket. De, ismétlem, nem jó ilyesmit elkövetni. Megkeseredett a szám íze. Hátha ezzel eltérítettem a hajót a helyes iránytól? Hátha csak bajt, szenvedést hozok társaimra és magamra? Mégse volt erőm bevallani gyengeségemet. Mindjárt megmondom, hogy miért. Mert ugyanakkor – önvádam mellett, ami gyakori nálam – egy hang mintha azt súgta volna: jó, amit mondtál, jó amit mondtál, csak így tovább!…

Pedig okom volt a csüggedésre.

Hirtelen, amint az már a trópusokon elég gyakran megtörténik, különösen az esős évszak küszöbén, hirtelen elállt a szél, elborult az ég, és szakadni kezdett az eső. Villámok cikáztak, dörgött, majd szélvihar támadt. Rossz érzés volt, bevallom. Megismétlődik az, ami itt ért 1659-ben? Olyan nyugtalan, olyan kétségbeesett voltam, mint talán még soha legnagyobb megpróbáltatásaim idején sem. Nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy még egyszer viszontlássam a Szigetet, és ugyanakkor ereznem kellett, hogy egyik akadály a másik után tornyosodik elém.

Villámlott, dörgött, de tovább vitorláztunk. Elkeseredésemben eltúloztam a szél erejét, Josiah azonban szerencsére józanul látott mindent, bátran tovább hajózott, bár csökkentettük vitorláink nagyságát. Szerencsének számított az is, hogy a szélirány megmaradt, félhátszéllel haladtunk.

Órákon át esett, dörgött, járta táncát a vihar. A hajó jól bírta a hullámok vágódását, csapásait, a fedélzeten átvágódó víztömeget. Helyemet a hajóorrban most sem hagytam el. Ha meglátjuk a Szigetet, első akartam lenni, aki ebben az örömben részesül. Időnként átcsapott rajtam egy kiadós hullám, de mást nem tehettem, mint megráztam magamat, akár a kutya, ha víz éri.

Északkelet-kelet, ezt az irányt tartottuk. A szélrózsa jól mutatta, hogy hiba nélkül haladunk.

A négy kalóz aranyat ért. Móka is, Fickó is tengerész volt a javából. Jókedvvel dolgoztak, mint akár a két "mesterember", az ács és a kovács, akik ugyancsak nyújtogatták a nyakukat, hogy hol is van már az a sziget, a Sziget?! Erik és Hans zord ember volt, de jó munkás.

Keserűen gondoltam arra, hogy ha mi ilyen nehezen találunk rá gyarmatomra, akkor Willem kormányos (mert csak így hívom a Fantom kapitányát továbbra is), miként jut el a Szigetre, ahogy, ígérte? Találkozásunkkor természetesen megkérdeztem tőle, tudja-e még, hol is van a Sziget? Mire azt mondta, pontosan tudja, többször gondölt arra, hogy felkeresi, több alkalommal számításokat végzett, és azóta meggyőződött, hogy helyesek a helymeghatározásai. Egyeztettünk, és megállapítottuk, hogy egyikünk sem téved.

Vagy mind a ketten?

Madaram a vállamon kapaszkodott. Meglepő, de sejtettem, érezte, hová készülünk. Szokásától eltérőleg még éjjel is kinyitotta a szemét, körülnézett, és amikor megbizonyosodott, hogy nincsen semmi, tovább szunyókált. Nappal nyugtalan volt, gyakran rebbentette szárnyait, rikácsolt, kiabált. Többnyire ezt kiabálta: tolvaj, tolvaj, meg hogy csibész, csibész! Nála ezek a szavak fejezték ki a nyugtalanságot.

Egyszer csak arra neszelek, hogy Péntek veszettül rikácsol a vállamon.

Elszundítottam. Délután volt. Esett még, de nem szakadt, a szél is gyengült valamelyest, de nem villámlott, nem dörgött.

Esőfüggöny borult a tengerre. Szelídültek a hullámok is, nem vágódtak át a fedélzeten. Nem csoda, hogy elaludtam. Napok óta került az álom, csak egy-egy félórácskára hunytam le a szememet

Ezúttal Péntek rikácsolása ébresztett fel.

Mit akar ez a madár?

Körülnéztem, de csak azt állapíthattam meg, jólesőleg, amit az előbb elmondtam.

A madár mégis tovább rikácsolt.

És akkor…

Elhiszik nekem?

Higgyék el, kérem.

Az eső egyre szelídülő függönyén keresztül sötét tömeget láttam meg.

Hajó? Szirt? Vagy talán nagyobb part? Esetleg több hajó együtt?

Inkább árnyékként láttam, mintha éjszaka lett volna.

Holott késő délután volt, gyorsan világosodó délután.

Leborultam a fedélzetre, kezemet összekulcsolva, homlokomat a deszkához érintve. Péntek ekkor már az orr-rúdon kapaszkodott, és rikácsolt, mint aki előre mutat.

Hálát adtam istenemnek, az égieknek, hogy eljutottam ide.

Mert a Sziget bontakozott ki előttem.

Megismertem sokszor látott, sokszor emlékben idézett formáját.

A déli oldal laposodó lankáját, az északi részen erősen emelkedő dombhátát, amely néhány száz lépés után felpúposodik, mint egy hegy, vagy akár a bálna háta.

Nem így képzeltem az első pillanatokat, amikor felismerem régi hazámat, a találkozás mégis lelkem mélyéig megrázott.

Ködfüggöny mögött meglátni a távoli Szigetet, valóban szokatlan élmény. De a sors most már kegyes volt hozzánk, fokozatosan derült, világosodott. A vaskos esőfelhők eltakarodtak az égről.

Amikor imámat elrebegtem, hátrakiáltottam:

– Hé, Josiah, hé, előttünk föld! A Sziget!

Micsoda kiabálás, rohanás támadt.

Kis csapatunk olyan zajt, örömujjongást csinált, mintha legalább húszan vágy annál is többen lettünk volna.

Kivéve a kormányt tartó Martint, mindenki előre futott. Örömujjongva kapaszkodtunk össze, átfogva egymás vállát, szorongatva egymás kezét, hurrázva, hozsannázva, hogy elértük célunkat. A négy kalóz ugyanolyan részt kért az ünneplésből, mintha régi társaink lettek volna. Meghatott együttérzésük, ragaszkodásuk.

Szemünk előtt szállt fel a vízpára, a vihar okozta köd, és tűnt el az esőfüggöny. Rövid idő múlva előttünk volt teljes valóságában a Sziget.

Már messziről megláttam lankás, homokos partját, a két öblöt, a sziklafalakat az egyik öböl belső szögletében. Jól láttuk az erdőt, harsogó zölden, a domboldalon levő mezőt és szántóföldet. Örömömre a föld meg volt művelve, tehát emberek élnek a Szigeten, nem hagyták el.

Sajnos, a főöblöt a szállásommal, a nyári lak lankáját vagy a netán ott kialakult telepet nem láthattuk, mivel az a Sziget túlsó oldalán keresendő.

De láttunk két jelzőrudat az első öbölben, felette zászlófélét, továbbá az öbölben halászhálókat, amelyek megint azt bizonyították, hogy emberek élnek itt.

Emberek, de kik?

Mindenesetre ittunk érkezésünk örömére. Engedtem álláspontomból, hogy a szolgálatban levő tengerész ne igyon. Most mindenki szolgálatban volt, inni mégis kellett. A Morgantól kapott itókát hajtottuk le, nagy örömmel. Soha ital még így nem ízlett nekem. Madeira bor volt, pontos társa az Aranysárkány hajószobájában lehajtott bornak.

Előbb egy, majd még egy kupa – bort hajtottunk le.

Utána kiadtam a parancsot a két ágyú elsütésére.

Martin végezte el a feladatot, Fickó és Móka segítségével. Martin arca ragyogott az örömtől, hogy így köszöntheti új hazáját.

A durranásra madárfelhő szállt a magasba. Tehát még mindig fészkelnek a Sziget északi részén piros pofájú puffinusok, viharsirályok és szulák. Rettentő nagy rikácsolással repült a hajónk felé a madárfelhő, mintha megtámadnák a betolakodókat, holott tudtam, hogy üdvözölni jöttek a régi ismerőst. Péntek felszabadultan kiabált, mert erős papagájrikoltozás is vegyült a madárhangokba. Amióta eljöttünk innen, ilyesmiben nem volt része kis kedvencemnek.

Ezen a részen partig leér az erdő, s a két ágyú durranását némileg visszaverték a fák. A lőporfüst lassan úszott az öblön keresztül, a szél ereje közepesre gyengült.

Felmásztam a horgonyrögzítő rudazatra, és onnan kiáltottam a partra, mert megjelent ott egy ember, nagy szalmakalappal a fején, ingujjban. A száradó hálók mögül bukkant elő, s meghökkenve bámult a hajóra. Alacsony ember volt, inkább idősebb, mint fiatal.

– Hahó, hé! Itt a kormányzó! Siess, barátom, a faluba, és közöld, hogy megjöttem. Megjött Robinson Crusoe!

Előbb spanyolul, majd ugyanezt angolul kiáltottam. Az ember előbbre jött, tölcsért csinált a tenyerével, mint ami olyankor szokás, ha messzire szólunk, angolul válaszolt:

– Itt nem várnak semmiféle kormányzót! Will Atkins a kormányzó, ha nem tudnád!

Ezzel megfordult, eltűnt a hálók mögött, feltehetőleg azon az úton, amit még én tapostam sok évvel ezelőtt.

– Ez ugyan szépnek nem mondható fogadtatás – jegyezte meg elképedve Josiah unokaöcsém.

Meglepett az ember barátságtalan válasza, de arra gondoltam, ami valóság is volt, hogy nem ismer, új ember a Szigeten, és talán nem értette jól a nevemet. Mindössze az nem tetszett, hogy azt kiáltotta, Will Atkins a kormányzó.

Eszembe jutott kormányos barátom megjegyzése, meg hát mindaz, amit személyesen is tudtam Will Atkinsról, s úgy döntöttem, hogy a leghatározottabban lépek fel, nem mint aki az otthonába tér vissza, hanem olyan emberként, mint aki hódítani érkezik. Az ember egyszerű válaszából, hogy Will Atkins a kormányzó, joggal arra következtettem, hogy a csirkefogó, akinek kegyelmet adtunk, de aki nem tanult a leckéből, magához ragadta a hatalmat. Isten tudja, miket művelhetett derék spanyoljaim kárára.

Ezért ezt mondtam egybegyűlt, joggal meghökkent társaimnak:

– Elkészülhetünk arra, hogy fegyverrel kell visszafoglalni a Szigetet. De megtörténhet, hogy olyanok is jó arccal fogadnak, akik gyűlölnek engemet. Az a kutya, amelyik egyszer harapott, harap másodszor is, így van ez az emberrel is. Ha Will Atkins magát kormányzónak tartja, vagy azzá kiáltatta ki magát, akkor éppen idejében érkeztünk. Az első lépés: átvitorlázunk a túlpartra, mert ott kell lennie a településnek, ott volt az enyém is. Ha átértünk, Will Atkinst és két társát mint "honfitársaimat" a fedélzetre kéretem, mondván, hogy ajándékot hoztam nekik. Ott azután lefogjuk őket, utána vizsgálatot tartunk. Szerencse, hogy ez az ember kibökte, kinek tartják őt, egy hajólázadás egyik főtettesét, több ember gyilkosát.

Martin azt mondta, hogy nagyon jól van ez így. Okosan beszélek.

Móka rikkantott, hogy végre komolyabb feladatot is kapnak. Kérte, hogy ha kell, ők csaphassanak a bitorlóra meg a társaira. A kalózok mindenki másnál jobban értik az ilyesmit.

Beleegyeztem, megjegyezve, hogy megöletni nem akarom őket.

Vitorláinkat elfordítottuk, és megindultunk, hogy átérjünk a Sziget túlsó partjára. Az öböl teljes terjedelmében kitárult. Hosszasan elnéztem. Itt vetett partra a tenger, arrafelé volt első szálláshelyem, innen építettem ki első utamat, az ösvényt.

Mindennek már harmincöt esztendeje!

Szokás a londoni vásárokon a csepűrágók között a panorámajáték. Egy nagy láda ablakán be kell nézni, amikor is a csepűrágó holmi kereket forgat, és akkor az ablakon belül láthatjuk elvonulni a királyi udvart, felségekkel, udvari méltóságokkal, hintókkal, testőrökkel, gyaloghintókkal meg efféléket. Hát így vonult el előttem királyi látványként a Sziget, ahogy elhaladtunk az északi part, az északi rész, majd a keleti part felső része előtt. Kecskenyáj legelt a domb mezején. Volt kilátómnál magas kőépítmény hirdette, hogy a sziget lakói figyelemmel vannak az esetleges támadásokra.

A keleti öbölben néhány csónakot láttam, de hajót sehol. A csónakok is inkább kenuk voltak, semmint rendes csónakok.

Megnyugodva vettem észre, hogy több ház áll a part mellett, nagyjából az én várépítményem és házam közelében, attól jobbra lefelé. A házakat kőből, agyagból, sárból, nádból készítették, és pálmalevelekkel fedték be.

Örömmel töltött el, hogy gyerekeket láttam a parton futkározni, akik észrevéve a közeledő hajót, nagy kiabálással rohantak felfelé a parton. Kiabáltak, integettek, egyre szaporodott a számuk. Lehettek tízen-tizenöten is.

Feltűnt néhány asszony is, sárga, piros, kék ingszerű ruhában. Indián asszonyok lennének? – törtem a fejemet, mert igen sötét volt a bőrük. Martin, Fickó, Móka erősködött, hogy azok indián nők. Nem tartottam lehetetlennek, annál is inkább, mert tudtam, hogy spanyoljaim Péntek apja törzsének voltak hosszabb időn át foglyai, majd vendégei. Tehát, amikor átköltöztek, magukkal hozták ott szerzett nejeiket.

Egy-két férfi is felbukkant. Hosszasan néztek felénk. Elárnyékolták a szemüket, hogy jobban lássanak. Rövid idő múlva észrevettem közöttük azt a fickót, akivel szót váltottam a hálóöbölben, amit igazában Menekülés öblének neveztem.

Majdnem mindegyik emberen szalmakalap volt, mint az indiánokon, amikor odahaza foglalatoskodnak.

Közben eldöntöttük, hogy esztelenség lenne minden előzetes tanulmány nélkül partra szállni. Évek múltak el, nem tudni, mi történt, miféle változásban volt része gyarmatom népének.

Előbb jöjjön a fedélzetre Will Atkins, vagy ha nem ő, akkor az a spanyol, akit elsőnek mentettem meg, s akit igazában megbíztam helyettesítésemmel.

Felhúztam a hajóra hazám zászlaját és azt a lobogót, amit nagy meglepetésemre két unokaöcsémtől és Martintól kaptam. Figyelmességük igazán meghatott. Amikor kikanyarodtunk a Menekülés öbléből, Josiah elém állt, és azt mondja, hogy nem veszek-e észre valami változást a hajón. Körülnéztem, majd mondtam, hogy nem, semmiféle változást nem tapasztalok. Erre nagy dicsekedve felmutat a középárboc tetejére:

– Hát az micsoda?

Szép fehér selyemzászló lengett az árboc csúcsán, a honi lobogó a kormány felett, ahogy szokásos. A fehér selyemzászló közepén egy pálmafa díszelgett meg egy kormánykerék összefonódva.

– Ez a mi ajándékunk, Trinidaden csináltattuk – mondta büszkén Bert, aki Josiah mögött figyelte a hatást.

Valóban boldoggá tettek a zászlóval. Eddig nem volt, de most van már címerem, igen helyesen a pálmafa és a kormánykerék. Robinson Crusoe kormányzó címere.

Megöleltem öcséimet meg Martint.

. Egyre közelebb értünk a parthoz. Mivel ismertem a mélységet, nyugodtan haladhattunk. Mind többen gyülekeztek a parton. Két csoportra oszlottak. Közel a víz széléhez hét férfi állt, több nő társaságában. A második csoport jóval hátrább helyezkedett el, közel a kunyhókhoz. Tizenketten voltak, többen közülük integettek is.

Amikor annyira megközelítettük a partot, hogy jól kivehettük az arcokat, intettem unokaöcsémnek:

– Horgonyt dobd ki!

Nagy csobbanással lendült a horgony a vízbe, szétverve a kristálytiszta vízen átlátszó homokot s vele a lepényhalakat, fenéklakókat.

Josiah, a megbeszélés értelmében, a jobb oldali hullámvédhez lépett, és lekiáltott a parton közel álló csoportnak:

– Itt Robinson Crusoe kormányzó a hajóján, személyesen! A kormányzó úr kéri Will Atkinst, régi ismerősét, jöjjön a hajóra!

A kis csoport összesúgott, tanakodott.

Ekkor megismertem közöttük Fry matrózt, egyikét a három angol lázadó matróznak, akit a Szigeten hagytunk. Most éri kiáltottam le hozzájuk:

– Hé, Fry, szólj Atkinsnek, hogy várom a hajón! Fry, mert valóban ő volt, kedvetlen arccal szólt vissza:

– Will Atkins beteg. Kő esett a lábára, fekszik. Nem tud mozdulni.

– És hol a spanyol kapitány, aki a barátom?

Megint csak Fry válaszolt:

– Arra valahol, a földeken.

Erre gyorsan változtatni kellett elgondolásaimon. Lekiáltottam hát a másik csoportnak, mégpedig spanyolul:

– Itt a kormányzótok! Ugye ti vagytok a spanyolok? Többen bólintottak, de mintha féltek volna valamitől. Az egyik azonban, fiatalabb a többinél, bátran válaszolt:

– Si, señor, mi vagyunk. Erre intettem:

– Gyertek fel a hajóra!

Egy ideig hol felénk, hol a kisebbik csoportra néztek. Tétováztak. Láttam, hogy Fry mondott nekik valamit. Mégis bátorságot kaptak, mert megindultak a kenukhoz. Mind a tizenketten beszálltak a ladikokba. Fry odarohant a szószólóhoz, megint mondott neki valamit, mire az olyan mozdulatot tett, mint aki megelégelte már a sok oktatást. Eltolta maga mellől Fry matrózt, és beszállt a kenuba.

Mindent jól láttam.

Mindebből joggal arra következtettem, hogy nagy feladatok várnak rám a Szigetemen. Ahogy sejtettem, a két csoport, a spanyol és az angol szembeállt egymással. Mire mindent átgondoltam, a kenuk a hajóhoz értek. Martin ledobta a kötéllétrát, és spanyol alattvalóim feljöttek a fedélzetre. Gondoltam, akit előreengedtek, az lesz a szószólójuk. Nem tévedtem. Feljött, elém állt, és ünnepélyesen mondta:

– Légy üdvözölve, uram.

Kezet nyújtottam neki, majd egymás után a többieknek is. Csodálkozva körülnéztek, mint akik először látnak nagy hajót. Megmondták a nevüket is, a szószólót Juannak hívták. Ez a Juan hajósinas volt akkor, amikor a vadak fogságába estek. Eltávozásomkor még nem volt a Szigeten, hiszen a spanyol kapitány, akinek az életét mentettük meg Péntek barátommal együtt, csak azután hozta át gyarmatomra társait. Igen jókinézésű, szép szál ember volt ez a Juan, barátsággal néztem rá. Megmutattam nekik a hajót, megkínáltuk ennivalóval őket, amit valósággal befaltak, mivelhogy étekben is, italban is olyasmit kaptak, amiben nekik a Szigeten részük nem lehetett.

Eredetileg azt terveztem, hogy ha megérkezem a Szigetre, felveszem kecskebőr ruhámat, és úgy szállok partra. Sajnos, öreg ruhám elpusztult a szibaók fogságában, csak a kucsma maradt meg úgy-ahogy. Aztán meg helyesebbnek is tartottam, hogy ünnepélyes legyen a külsőm: méltó egy kormányzóhoz. Felvettem hát a Morgantól kapott hajósgazdazubbonyt, aminek tudvalevőleg két sor aranyos gombja van. Hozzá a térd alatt elcsatolt feszes nadrágot, ugyancsak kék színűt, a zubbony alá piros mellényt, amilyet a flotta kapitányai hordanak, végül a kerek kemény kalpagot, kék szalaggal. Csatos cipő egészítette ki ünnepi öltözékemet. Társaim is elővették legjobb ruhájukat, hogy a Sziget lakói lássák, megbecsülés jár nekik a találkozásnál.

Amikor vendégeink kellőleg megnéztek mindent, és megvendégeltük őket, akkor lócákon, pokrócokon helyet foglaltak.

Juant becsületes embernek ítéltem, ezért nekiszegeztem a kérdést:

– Nem vagytok jól az angolokkal?

Juan arca elkomorodott. A többi lehajtotta a fejét.

– Jól tudom, Fry figyelmeztetett, hogy ne beszéljetek. De itt vagyok, s azért vagyok itt mint ennek a szigetnek az ura, gazdája, birtokosa, hogy mindent halljak, és ítélkezzem, ha kell. Ezért csak beszélj. S ha bármelyiktek szólni akar, szóljon bátran.

A buzdítás használt.

– Hát akkor beszélek, uram – bólintott Juan. – Kegyetlen emberek ám az angoljaid. Már többször összecsaptunk, hol mi, hol ők vették át a vezetést, most megint ők az urak. A kapitányt, Espinoza urat, akit jól ismersz, hiszen te mentetted meg, fogságukban tartják.

Megdöbbenve néztem Juan arcába. Lám, lám, milyen az ember. És milyen nehéz a gazemberből rendes embert nevelni. Will Atkins gazember volt, abból a fajtából, amelyik nem javul meg soha. Bármit is mondott Juan, csak Will Atkinsre kanyarodott a beszéd. A derék spanyol fiatalember szavaiból sok mindent megtudtam. Elsősorban is azt, hogy a telep létszáma megszaporodott. Spanyoljaim (közöttük néhány portugál) összesen tizenhatan voltak, angoljaim mindössze hárman. De hoztak magukkal a vadak fogságából, vagyis Péntek apjának törzséből néhány nőt, akik gyerekekkel ajándékozták meg a spanyolokat. Will Atkinsék kezdetben hárman voltak, mint említettem, de lassú, szívós munkával egynéhány spanyolt a maga pártjára hódított a gazember. Azután váratlan esemény történt: felbukkant egy csónak, benne négy férfi, ugyancsak angolok. Ezekkel együtt hirtelen hétre szaporodott a számuk. Hajótörötteknek mondták magukat, de lassan csak kitudódott, hogy hajófosztogató tolvajok, akiket tetten értek, csónakba raktak, és a tenger kegyelmére bízták őket. Itt szálltak partra, és mindjárt Will Atkinsszel cimboráltak össze. Az indián asszonyokkal néhány indián férfi is átkerült a Szigetre, rokonok, feleségestül, gyerekestül, így tehát Juan elmondása alapján érkezésem órájában ennyien éltek Szigetemen:

16 spanyol tengerész, Espinoza kapitány emberei, köztük néhányan portugálok,

3 angol még a lázadók közül, vagyis Will Atkinsék, akiket én száműztem,

4 angol, azok a bizonyos "hajótöröttek", akikről kiderült, hogy hajótolvajok, Will Atkinsék cimborái,

7 indián nő, akik Péntek apjának törzséből jöttek a spanyolokkal,

14 gyerek, az indián nők és spanyoljaim házasságából,

5 indián férfi, feleségestül, gyerekestül, összesen 12 családtaggal.

Összeadva a létszámot, Szigetemen élt:

–––––––––

61 személy.

Gondolom, csinos szám ez, ha elképzeljük, hogy majdnem három évtizeden át egymagámban, majd Péntekkel éltem a Szigeten. Mindössze ketten. Így tehát alattvalóim száma 61 volt.

Amit Juantól megtudtam, elég volt arra, hogy a leghelyesebb megoldást válasszam partraszállásunkhoz.

Gyengeséget nem mutathattunk, bár aggasztóan kevesen voltunk, ha számításba vesszük, hogy a hajót egy percre sem hagyhattuk magára, s a partraszállás első perceiben már a tettek mezejére kellett lépnem. Juanékat a hajón tartva, félrevonultunk, mi, a Dolphin hajósai, és tanácsot tartottunk. Az én álláspontom a következő volt: Will Atkinsékat megdöbbentette érkezésem, erre nem számítottak, ezt a megdöbbenést kell kihasználni. Nem szabad tudniuk, hogy nem vagyunk többen, mint két unokaöcsém, a négy Morgan-kalóz, a két matróz, Martin és végül én, ami összesen tíz ember. Ezért már jó előre közöltük Juanékkal, hogy a tartalék hajónk megfelelő legénységgel néhány nap múlva jön utánunk. (Talán nem is volt hazugság, hogy ebben a formában számítottam kormányos barátom hajójának érkezésére, azaz segítségére.) Azért mondtuk ezt, mert sejtettük, hogy a hír gyorsan továbbröppen. Will Atkinst és talán még több embert azonnal ártalmatlanná kell tenni. Azt már eldöntöttem, hogy Atkinst, és az eseményektől függően talán még másokat is lefogunk, és magunkkal viszünk. Okot elsősorban erre a már megtörténtek adnak, továbbá barátom, a spanyol kapitány fogva tartása, az örökös egyenetlenkedés. Atkinsék abba is belekötöttek, hogy a spanyolok katolikusok módján imádják istent, ők meg a puritánok módján. Jóllehet én azzal mentem el a Szigetről, hogy törvényként kijelentettem: minden vallás részére szabadságot engedélyeztem, amit mindenki elolvashat első naplómból.

Hogy számbeli fölényt mutathassunk, kénytelen voltam Juanékat felfegyverezni, ami okos cselekedet volt, mert Will Atkinséknek már az első percekben tudniuk kell, kikhez húz a Sziget kormányzójának szíve.

Mivel társaim is helyeselték tervemet, a következőképpen döntöttünk: Josiah, valamint a két tengerész és két kalóz, Erik, Hans, erősen felfegyverkezve, a hajón marad. Ha kell, idejében elsütik az ágyúkat, hogy ezzel is segítséget nyújtsanak. Erre akkor kerül majd sor, ha vagy kiáltással, vagy kalapom lengetésével parancsot adok. Juan megmutatta Will Atkins házát. Az ágyúk azt a házat vették célba, bízva, hogy a golyóbisok alkalomadtán el is érik, ha kénytelenek az ágyúkat használni. Ha minden zavar nélkül történik, akkor kíséretemmel a ház elé megyek, felszólítom Will Atkinst, jöjjön ki, vallatóra fogom és letartóztatom. Utána szabadságot adunk barátomnak, a spanyol kapitánynak.

Nagyjából ezek voltak főbb terveink.

Ezek után a spanyolokból felfegyvereztünk hét embert, a többit, Josiah segítségére, itt hagytuk a hajón. Összesen tehát tizennégyen voltunk partraszállók. Juanék boldogok voltak, hogy megjöttünk, hogy fegyvert kaptak, és végleg leszámolhatnak Will Atkinsszel. Majd ítélőszék dönt, így határoztunk, kik maradnak a Szigeten, s kiket kell eltávolítani, hogy végre béke legyen a Föld eme gyönyörű helyén.

A fegyverek kiosztása, megtöltése után megtörtént a partraszállás.

Az angolokból mindössze ketten voltak láthatók, a part szélén kuporogtak, mint akik lesik szándékainkat.

Úgy rendelkeztem, hogy muskéták sortüze jelezze a hajóról partra érésünket. Ugyanakkor a kormányzói zászlót háromszor húzzák fel és le a hajó főárbocán.

Josiah, kedves öcsém, mindent hűségesen teljesített. Elhangzott a sortűz, a zászló megtette tisztelgő útjait.

Robinson Crusoe, a Sziget felfedezője és első lakója 1686. december 19-e óta először, újból partra szállt azon a szigeten, amit egykor, balsorsában a Kétségbeesés szigetének nevezett el. Átszellemülten az örömtől, meghatódva léptem valódi hazám földjére.

Letérdeltem, imát mormoltam. A többiek tiszteletteljesen mögöttem álltak. Köszönetet mondtam a gondviselésnek, hogy megérhettem ezt a napot. Gondok között leplem partra, mégis tele örömmel, tettvággyal, jóakarással.

Felálltam. Több gyerek elém szaladt, megbámultak, mint valami csodát.

Az asszonyok riadtak voltak, mint mindig a szigetlakók, és általában az indián nők. Nekik is adtam egy-egy vég vásznat, színes ruhaneműt, sarut, amilyet Európában a spanyol parasztasszonyok használnak. Ugyanígy félrehúzódva álltak a férfiak a fák és a bokrok mögött. Onnan pislogtak felém. Bert több dohányrudat hozott az iszákjában, intettem neki, hogy amíg én a gyerekeket és az asszonyokat ajándékozom meg, ő adja át indián alattvalóim legkedvesebb csemegéjét, a dohányt. (Azért is mondom, hogy csemege, mert az indiánok inkább rágják a dohányt, mint füstölik.)

Spanyoljaim fegyveres megjelenésén többen elcsodálkoztak, így a két angol is, akik kelletlenül felálltak, amikor melléjük értem.

Valamit mormoltak a fogaik között, gondolom, köszönésfélét.

– Jó napot! – mondtam én nyomatékosan. – A sziget kormányzója vagyok. És ti kik lennétek, fickók? Nincsen tudomásom rólatok. Nem kértetek tőlem engedélyt a letelepedésre. Nos?

Szándékosan zavartam meg őket szigorúnak tűnő beszédemmel.

Az egyik felállt. Rövidesen követte a másik is. Húzta a vállát, mint a vásott gyerek, végül kibökte:

– Will Atkins adta az engedélyt.

– Will Atkinsnek semmihez sincsen joga, azaz semmivel sem több a joga, mint bármelyik másik itteni lakónak. Az én megbízottam Espinoza kapitány. Hol találom őt?

Ezt a kérdést is szándékosan tettem fel, kíváncsian a válaszra.

A hosszú angol, aki inkább csavargónak tűnt, semmint telepesnek, megint csak a vállát rángatta.

– Nem tudom.

– Úgy látom, te semmit nem tudsz vagy rosszul tudsz. De azt tudod talán, melyik Will Atkins háza?

Erre a másik, akiben több jó szándék volt, a település szélső kunyhójára mutatott:

– Amott ni. Will Atkins beteg.

Martin a fogai között mormogta:

– Menten meggyógyul, ha találkozunk. – És rákacsintott a két kalózra, akiknek rettentően tetszett, hogy testőrző feladatot töltenek be mellettem.

A megbeszélés szerint nem egy csoportban, hanem szétszórva haladtunk, ha netán a csirkefogók hirtelen ránk akarnának csapni. De nem történt semmi. Nem volt idejük összebeszélni, és maguk sem tudták, mit tegyenek, annyira váratlanul érte őket érkezésem. Nem tudták, mennyi ember kísér, hogy a hajón mennyien tartózkodhatnak, mert Will Atkins házának ajtaja nem mozdult, de egyetlen ablakának zsaluját sem nyitották ki, hogy kilőjenek rajta.

Holott ezt vártam és reméltem, mert így nem lett volna szükség hosszas faggatásra. Két kecske mekegett a küszöbnél, egy kutya ugatott felénk, mert kutyák is voltak a Szigeten. Nagy, bozontos, fekete, barnatarka izlandi kutyák, bizonyságául annak, hogy a kutya mindenféle égtáj alatt jól érzi magát, csak ember legyen a közelében. Eszembe jutott az én valamikori négylábú, hűséges társam, Poll. Milyen gyengén hangzott, ugyanakkor milyen biztatóan az ő ugatása. Most talán húsz vagy harminc kutya ugatása szaporította a telep zaját

Will Atkins háza előtt megállva, nagyot kiáltottam:

– Hé, Will Atkins. Nyiss kaput!

Némileg félreálltam a kerítés ajtajától óvatosságból. De, ismétlem, nem volt rá különösebb szükség.

Kinyílt a ház ajtaja, majd aki kinyitotta, feltárta a kerítés ajtaját is.

Ez is férfi volt, tagbaszakadt, erős, hatalmas ember. Barátságosan köszönt, mondván, hogy Will Atkins beteg, és kéri, hogy látogassam meg.

– Jártányi ereje sincsen, uram, kegyeskedjél bejönni hozzá. Amennyire durva volt a külseje, annyira választékos a beszéde és a viselkedése. Akár Vilmos király udvarában is főlovászkodhatott volna, állítom.

Mivel csapdát sejtettem, intettem az embernek, hogy menjen előttem.

Megtette. A többiek, hűséges társaim, utánam. A spanyolok, felfegyverezve kint maradtak, azzal a paranccsal, ha bárki közeledik kívülről, ne engedjék be. Gondoltuk, Fryék ekként vélik felállítani a csapdát. De még most sem történt semmi.

Annál felejthetetlenebb számomra, ami bent a házban történt.

Az ajtó nyitva maradt, a kinti éles fény betört, és megvilágította a ház dibdáb berendezését. Bizony ilyesféle holmik szigeti rabságom első hónapjaiban sem voltak, mint Will Atkins házában. Angol emberhez nem méltó, vályogból rakott szabad tűzhely éktelenkedett a szoba közepén, rendes kemence helyett. Ágy nem volt, csak bőrökből rakott fekhely a mellső falnál. Szék, kecskeláb sehol, csak néhány láda. Mindössze régi asztalom és ládám hirdette, hogy lehet másként is élni. Sivár otthon volt a Will Atkinsé.

Ő maga a kecskebőrökön feküdt, nyögve, nyöszörögve. Körülötte néhány embere állt, vagy kuporgott a ládákon. Közöttük Fry és Tom Smith, egy gnómszerű férfi.

– Jó napot, Will Atkins! Jó napot, emberek! így léptem be, derűsen, barátságosan.

Will Atkins felkönyökölt. Nyögött, lihegett, mint akinek nagy a fájdalma.

– Sajnálom – mondtam én –, hogy váratlanul jöttem, időm nem akadt az értesítésre, de gyorsabban érkeztem, mint sejtettem, mert letértem utániról, ugyanis Brazíliába akartam előbb menni, és csak azután ide. De hívott a vágy, hogy mielőbb lássam gyarmatomat, és nem tudtam ellenállni. Másik hajóm rövidesen követ, mert üzentem utána.

Will Atkins, a megátalkodott csirkefogó, derűs arcot vágott.

– Üdvözölve, légy, uram, kormányzó úr.

Ráripakodott a többire:

– Köszönjetek!

De ami igaz, az igaz. A többiek megdöbbenve meredtek a puskákra. Rossz lelkiismeretük félelmet szült közöttük. Beletörődtek jövetelembe, mert nem tudták, miféle erővel érkeztem. Talán bíztak abban, hogy jó "kibeszélőjük" van, és hogy a spanyolok nem mernek majd beszélni. Valahogy így lehetett. Mindenesetre kórusban mondták:

– Jó napot, kormányzó úr!

Mi is köszöntöttük őket.

Ekkor így szóltam Will Atkinshez:

– Hallom, beteg vagy. Mi történt veled?

Nyögve mutatta a jobb lábát. Nagy kötés volt rajta, bokától egészen a combja közepéig.

– Ráesett egy szikla, uram. Összeroncsolt. Hónapokig nem tudok ráállni.

Csóváltam a fejemet. Majd így szóltam:

– Mutasd. Értek az ilyesmihez, segíthetek.

Will szabadkozott. Rámutatott a púpos Smithre:

– Tudósa a betegségeknek. Orvosdoktornak készült. Igaz, Töm?

A kicsi, de annál gonoszabb képű ember bólintott:

– Igaz.

Láttam, hogy Will nem örül a beavatkozásomnak. Esküdni mertem volna, hogy nincsen semmi baja. Kitalálták a betegséget, nehogy a hajóra kelljen jönniük, és hogy ezzel – ugyan miért? – időt nyerjen. De az időnyerésre nem adhattam módot.

Ezért így szóltam:

– Hát akkor, Will Atkins, éppen azért, hogy gondos kezelésben részesüljél, te és Tom Smith mától kezdve a hajó vendégei lesztek. Remélem, örülsz ennek?

Csönd támadt. A megdöbbent emberek csöndje. Addigra Martin már Atkins fejéhez állt, készen tartva fegyverét, a két kálóz pedig elválasztotta egymástól – közéjük ékelődve –, Fryt és Smithet. Az óriás velem szemben állt, a másik két ember pedig annyira oldalt, hogy egy-egy rúgással elintézhetők lettek volna. Ez a feladat Bertre hárult volna, ha sor kerül rá.

– Nem kérek én a gondos kezelésből – mordult fel Atkins. – Elvégezzük mi azt itt. Tóni azt mondja, hogy mozdulnom sem szabad. Igaz, Töm?

Tom Smith váltig bizonygatta, hogy igaz.

Erre úgy tettem, hogy nem sürgetem tovább a dolgot. Leültem, közvetlenül Atkins fekhelye előtt az egyik ládára. Megtömtem pipámat, s úgy tettem, mint aki igen jól érzi magát. Minden kedvemre történt, jó is volt a kedvem. Most már nem szaladnak ki a markomból a jómadarak. Az ajtón keresztül jól láttam a hajót és a hajó orrában Josiah unokaöcsémet, hogy figyel felénk. Az ágyúknál ott állt a kovács és az ács, hogy teljesítsék a parancsot, ha kell.

Mindez megnyugtatott, biztonságot adott.

– Mivel fekvő beteg vagy, Will Atkins – mondtam, amikor már kellőleg kipipáltam magamat –, nehezedre esik, hogy a lőfegyvereiteket kiadjátok nekem? Mert e perctől kezdve, élve kormányzói jogommal, akként intézkedem, hogy fegyverük csak azoknak lehet, akiknek én azt engedélyezem. Mint látod, nézz már ki az ajtón, Juanék fegyvert kaptak tőlem. Ők már bebizonyították, hogy rendes emberek. Most rajtad a sor, Will Atkins!

Will Atkins maga elé meredt. Mintha rádöbbent volna arra, hogy mekkora hibát is csinált, hogy rám bízta a cselekvés megkezdését. Fekvő állapotát hitte menedéknek, s akként cselekedett, miként a tolvajok szokták, amikor menekülnek, és a poroszlók elcsípik őket. A fekvő állapot már eleve tehetetlenségre kényszerítette.

– Hol vannak a fegyvereitek? – néztem a többiekre, Fry és Smith matrózokra, az óriásra meg a bennlevőkre. – Azaz tudom, az otthonaitokban. Juan – szóltam ki az ajtón –, eredj két emberrel, és szedj ossz minden puskát, pisztolyt, amit ezeknek a kunyhójában fellelsz!

Micsoda ribillió támadt.

Voltak pillanatok, amikor azt hittem, itt az ideje, hogy tüzet parancsoljak.

A legjobban Fry és az óriás kiabált. Hogy így meg úgy, nekik kell a fegyver, vadászatra, meg azután biztonsági okokból is, vaddisznók járják az erdőt, a partot, ráadásul az indiánok is gyakorta látogatják a Szigetet. Így kiabáltak.

– Uram – ordította az óriás –, csak beállítasz ide, felzavarod a békénket, intézkedel, és gondot hozol ránk! Miért jöttél?!

Fry:

– A fegyvereket nem adjuk!

Will Atkins:

– Ha az életünkbe kerül, akkor sem! A fegyver a miénk, nem veheted el!

És akkor a sok beszéd helyett azt tettem, ami ilyenkor a leghelyesebb. Ha a parazsat szél fújja, s a szétröppenő parázs veszélyt okozhat, mást nem tehetünk, mint belenyúlunk a tűz közepébe. A tűz közepe Will Atkins volt.

– Móka, kötözd meg ezt az embert!

És Will Atkinsre mutattam.

Hogy Morgan úr kalózai milyen ügyes, gyors kezű emberek, arra példa volt Móka közbelépése.

Mire Will Atkins arra gondolt, hogy ellenáll, mire a többiek magukra eszméltek, hogy ránk ugranak, a fekvő ember gúzsba szorítva, mozdulatlanul feküdt De Fickó sem pihent, ő felszólításom nélkül rávetette magát a legszájasabbra, Fry matrózra, aki ugyanúgy járt, mint cimborája, Will Atkins.

Ezzel elcsöndesedett a kunyhó.

Intettem az óriásnak, hogy jöjjön utánam. A hatalmas ember, akár a gyáva kutya, lehorgasztott fejjel követett. A többivel nem törődtem.

– Móka, a két embert kihozzátok, és a nagy fa alá rakjátok. Lássa minden ember, mint jártak azok, akik tiszteletlenül beszéltek a kormányzóval, és parancsát nem akarták teljesíteni.

A brazíliai vasfára emlékeztető óriási fa nőtt itt a part könyökében. Ha jól emlékszem, még én ültettem, kedvemre egyszer, elhozva az erdőből a csemetét. Sokáig küszködött ez a fa, sehogyan se akart nagyobb lombot, törzset engedni. Amikor elmentem, még mondtam is magamban, hogy most azután elpusztul. De a növények olyan váratlan természetűek ám, mint az emberek: hol úgy tesznek, ahogy gondoljuk, de sok esetben nem, és meglepnek fordulataikkal, így tett ez a fa is. Meglepődtem, amikor ránéztem. Lombjai alatt sok ember ülhetett jó árnyékban. Ide hozattam ki a két embert, hívattam az óriást, ide telepedtem le magam, a jó levegőre, élvezve első szigeti óráimat

Itt tartottam első hivatalos tárgyalásomat. És így lett ez tovább rá, amíg a Szigeten tartózkodtam, kivéve, ha esett, és ha a történtek meggátoltak ebben.

Hozattam egy széket, egy asztalt. És hozattam több lócát a többieknek, egyformán azoknak, akik nézelődtek, vagy akik döntésemre vártak.

Mire Will Atkins a napvilágra került, baja sem volt olyan súlyos, mint azt állította. Becsületesen bicegett ugyan, de attól eljöhetett volna a hajóra. Mindez akkor derült ki, amikor parancsomra Móka leoldotta a gúzst, mert láttam, a rövid lecke észretérítette a csirkefogókat. Fry gúzsát is feloldottuk.

Ránéztem az óriásra, és így szóltam:

– Oktalan emberek vagytok, ha nem fogadjátok meg a szavamat. Téged nem ismerlek, először látlak az életben. De gondold el, van egy házad, a házhoz egy kert. És egy napon csak látod, idegen ember tartózkodik a kertben, használja a te eszközeidet, talán még a házadat is. Mire te azt mondod neki: ha már itt vagy, tégy úgy, ahogy kívánom. Az ember nem fogadja meg szavadat, ellenkezik, és úgy viselkedik, mintha te lennél az idegen, és ő az úr e háznál. Te így tettél. Itt, ezen a Szigeten, a legszélső partsávtól egészen a Látóhegynek nevezett domb tetejéig, én vagyok az úr, a gazda. Ebbe bele kell törődni. És te ki vagy?

A nagy darab, hatalmas ember törülgette a homlokát, nyögött, látszott, mennyire kutyaszorítóban érzi magát.

– Hajótörött vagyok, uram, szerencsétlen hajótörött. Ide sodorta csónakunkat az ár. Ezek a jó emberek maguk közé fogadtak.

És Will Atkinsékre mutatott.

– De Angliába nem mennél vissza – mondtam én nyugodtan. – Mert ha visszamennél, felkötnének, én mondom. Te és több társad úgy lett hajótörött, hogy hajótolvajlásért csónakba raktak titeket, hogy menjetek isten hírével.

A nagy darab ember csodálkozva meredt rám.

– Tudod, uram?

Intettem, hogy tudom. Majd azt mondtam, térjen észre, lássa be hibáit, s ne folytassa régi életét. Különben is, mindenki esküt tesz majd, mint a Sziget polgára, de csak akkor, ha az ítélőszék elfogadja őket polgárnak. Az ítélőszék rövidesen összeül, mondtam nagy örömére a hallgatóságnak, és meghökkenésére Will Atkinséknak.

Közben Juanék visszatértek. Hoztak sok puskát, régit, újat, muskétát, hosszú- és rövidtöltőset, meg pisztolyokat. Lerakták a fa alá.

Ekkor Will Atkinshez fordultam:

– Will, hol van Espinoza kapitány, a barátom? Nem látom őt. Csodálkozom, hogy nem jön üdvözlésemre. Hol van?

Will Atkins megvonta a vállát. De válaszolnia kellett. Érezte, hogy bizony nem tehet mást, mint felel.

– Espinoza kapitány lazított, egyenetlenséget szított – dünnyögte. – Úgy döntöttünk, hogy kizárjuk magunk közül.

– Mit jelent az, hogy kizárni?

Will Atkins hímelt-hámolt, végül kibökte:

– Elzártuk.

– Elzártátok? És kinek a parancsára?

Újabb vergődés, végül is kimutatott az öböl mögötti dombra:

– Ott. Az én parancsomra.

Majd hozzátette, hogy utólagos engedelmemmel a lakásom melletti barlangból csináltak börtönt.

– És Espinoza kapitány ott van? Mindegyik intett, hogy igen, ott van.

Erre felálltam. Rendelkeztem, hogy Will Atkinsre és társára, Fry matrózra újból tegyék fel a gúzst. Juannak megparancsoltam, álljon Martin rendelkezésére. Ők itt maradnak. Őrzik a két embert, sőt a többi, angolnak nevezett csirkefogót, akik közül a legszembetűnőbb változás az óriással történt. Megjuhászodott bárány lett. Martinnak megtiltottam, hogy bárki is szóba elegyedjék Will Atkinsszel vagy Fry matrózzal. A púpos Smith komor arccal gubbasztott az egyik kunyhó küszöbén.

Felszólítottam Mókát és Fickót, hogy kövessenek.

És megindultam azon az úton felfelé, a dombocska útján, amelyen hajdan oly sokat jártam. Ott volt valamikor védett helyen a váram – mert így hívtam –, ott volt a cölöppel körülvett, fallal védett sátram, amire idővel erős tetőt csináltam. És mögötte a barlang, ahol értékeimet tartottam.

Ilyen az ember.

Itt, a felfelé vezető utacska alján hökkentem rá arra a tényre, hogy Péntek barátom nincsen velem. Hogy Péntek hiányzik. Az igazi Péntek. Egyszerre úgy éreztem, ismét nagy csapás ért. Hiányzott legjobb, leghűségesebb barátom.

És éppen, amikor megrohant az elkeseredés ördöge, ránéztem a mellettem haladó emberre.

Csak most vettem észre, hogy egy indián legény kísér, szakasztott mása az én régi Péntekemnek. Kedvesen mosolyog, csodálkozva bámul, mint valódi csodát. Hogy bátorítsam, s hogy lássa, mennyire jó szívvel vagyok irányában, átadtam neki a puskámat, amit eddig magamnál tartottam. Spanyolul mondta, hogy köszönöm.

Én spanyolul mondtam, hogy nem minden időkre adom a puskát, csak arra kérem, hogy segítsen a cipelésben. Mire ő különös keveréknyelven azt mondta, hogy éppen ezt köszöni, vagyis hogy kitüntetem bizalommal, s hogy őt éri a megtiszteltetés a kormányzó puskájának cipelésével. Ekkor tudtam meg, hogy külön nyelv él a gyarmatomon, spanyol-angol-aruak nyelvekből alakult nyelv, aminek szívből örültem. Brazíliában élve megtanultam a spanyol és a portugál nyelvet, Péntek révén az indiánok beszédéhez is konyítottam, amit felfrissített a szibaók között töltött idő. Így azután könnyen megértettem a legényt, aki nem feszélyezte magát, ritka barátságos fajta volt. Mivel se inasunk, se fegyverhordóm nem volt, hajóslegény sem a Dolphin fedélzetén, elhatároztam, hogy a legényt magunkkal visszük. Megkérdeztem a nevét, hogy szólítani tudjam.

– Hindu, így hívni emberek – mondta ő.

Találó neve volt, hindu, vagyis hogy indiai, mert valóban inkább indiai volt a bőre színéből ítélve, mint brazilparti indián.

A köves lépcsőnél megálltam. Visszafordultam. Néhány méterrel lejjebb ott volt az öböl, a falu, távolabb a patak, ahol Péntek átúszott, amikor üldözték az indiánok, és én megmentettem az életét. Nagyjából a vasfa koronájának magasságában van a lépcső, amit annak idején könnyítés kedvéért készítettem. Több esztendő után is ép állapotban találtam. Majd előre néztem. Itt volt a kis kanyar a domb szélén, mögötte az agyagfal, amibe beástam a barlangot. Kerestem a cölöpfalat, amely körülvette tanyámat, s amelyen keresztül létra segítségével lehetett bejutni a sátramba meg az értékeket óvó barlangba. A fal már nem állt, de a cölöpök mégsem tűntek el, kerítésféle ajtót képeztek a barlang bejárata előtt.

Az én kedves kuckóm – gabonám, a lőpor, a megaszalt szőlők, a vetőmagok őrzője – most börtön volt. Nem tudtam eltitkolni felháborodásomat.

– Hindu – szóltam a legényhez –, vedd le a kallantyúkat. Londonban a Tower börtöncellái nem lehettek annyira elsáncolva, mint a zsiványoktól elpusztított és átalakított barlangom.

– Egy jóakaratú idegen érkezik, señor capitano! – szóltam be a gerendák közötti résen. – Bizonyára hallotta hajóm ágyújának lövéseit. Azért jöttem, hogy megmentsük önt!

A válasz mindössze egy sóhaj volt.

Hindu azt suttogta, hogy a kapitány beteg lehet, nagyon beteg.

Két kalózom segítségével végre megnyílt a barlang ajtaja, és benézhettem a förtelmes odúvá pusztított helyiségbe.

Orrfacsarító bűz, émelyítő szag fogadott. És olyan nyirkos, dohos levegő csapott meg, mintha egy valódi börtönbe tekintettem volna.

El is határoztam menten, hogy Will Atkins bűnét némileg úgy hozhatom helyre, ha ittlétem idejére őt záratom ide. Megérdemli, hogy megismerje belülről is a börtönt.

Benéztem. Fényhez szokott szemem a barlang hátsó részében, ott, ahol gabonás zsákjaimat és a lisztet tartottam, alig látta meg a fekvő alakot.

Espinoza kapitány!

Összegörnyedve, kimerülve, éhségtől megkínozva, szomjúságtól gyötörve feküdt a szerencsétlen ember egy zsákdarabon. Ahogy hozzáugrottam, akkor vettem csak észre, hogy bilincs van a lábán, de a csuklóján is. Karjait hátrafeszítették.

A jóakaratú spanyol tengerészkapitány a felismerhetetlenségig megváltozott. Haja majdnem teljesen kihullott, szakálla megnőtt, arcát ráncok borították, a bőre fakó volt, mint a penész.

Látszott, hogy valamelyest megérti szavaimat, de beszédre képtelen.

Feltámogattam, hogy lássa arcomat, de réveteg volt és feje lehanyatlott.

Éreztem, hogy segíteni kell, gyorsan, különben nagy baj lesz. A gazemberek talán napok óta éheztették, italt sem kapott.

Rászóltam Hindura, hogy rohanjon vízért, üdítő kókuszért meg feszítő szerszámokért, amit a derék fiú igen gyorsan elő is kerített.

Addig is igyekeztünk kalózaimmal és Berttel elszabadítani a hátrafeszített kart attól a kampótól, ami a falba volt erősítve.

Mire Hindu megjött a vízzel, a kókusztejjel és a feszítő szerszámokkal, addigra a kapitányt már kivittük a barlang elé. Pontosan azon a helyen fektettem le, ahol valamikor a sátorban az én fekhelyem állt. Először is lemostam az arcát, a mellét, a karját, a csuklóját, amikor Móka pillanatok alatt, igen gyakorlott mester módján, leverte a bilincseket. Nem vizet, de kókusztejet csöpögtettem a szájába, amit előbb vonakodva, majd egyre mohóbban nyelt le. A tapasztalás késztetett erre. A vízzel vigyázni kell. Nemegyszer megtörtént már, hogy a szomjhalál küszöbén álló emberek vízhez jutva mohón inni kezdtek, és belepusztultak a nagy ivásba.

Kapitányom – ó, boldogság, öröm! – lassan magához tért. Felkönyökölt, és bizony értetlenül meredt rám s kalózaimra, Bertre, de még Hindura is meg azokra a szájtátókra, akik népemből kíváncsiskodni jöttek. Majd feje hátrahanyatlott, szeme újból becsukódott.

– Ne féljen – kérleltem a nyomorult embert. – Jó barátai jöttek, hogy megmentsék önt. Robinson Crusoe van itt, lát engem, kapitány?

A behunyt szemek csak nem akartak kinyílni. Látszott, hogy erőlködik, hogy lásson, de a gyengeség nem engedett. Nem siettettük. Tudtam, hogy a nagy bajon túl vagyunk, a kapitány életben marad. A lassan beléje csordogáló kókusztej, a homlokra és a csuklókra helyezett vizes kötések – mert ilyesmit alkalmaztam –, megmutatták hasznukat. Közben Bert és Hindu hordágyat készített, hogy levihessük otthonába a kapitányt.

Amikor feltettük a hevenyészett hordágyra, akkor nyitotta ki újból a szemét.

A szája mozgott.

Odahajoltam.

– Crusoe úr, valóban? – suttogta.

– Igen, én vagyok, valóban én, señor capitano. Megjöttem, hogy rendet teremtsek a Szigetemen.

– Ó, rend!…

És újból nagyot sóhajtott, mint aki álmot lát, de az nem akar megvalósulni.

– Biztosítom önt, hogy mostantól kezdve rend lesz. És Will Atkins nem marad tovább a Szigeten. Erről is biztosítom.

Halvány mosoly jelent meg a sokat szenvedett ember arcán. Mivel megint mozgott a szája, de a hang elhaló volt, odatettem fülemet.

– Köszönöm… köszönöm… jóságos Robinson uram… Mondtam, hogy nekem ne köszönjön semmit, de annál inkább a jó sorsának, mert nem mi vagyunk a segítők, hanem a gondviselés, mint azt a Zarándok útjában Bunyan mester is hirdeti. (Mindig csak akkor állapítom meg én is az ilyesmit, amikor gondok tornyosulnak a fejem felett, így annak idején az imát csak akkor kezdtem ismerni, amikor a Szigetre vetődtem, most legutóbb hajónk élethalálharcánál jutottam megint erre az eszmélésre.)

– Higgye el, señor capitano, minden rendbe jön. Most pihenjen. A házába visszük, lassanként úgyis itt az este. Holnap majd elmondja, mi történt távollétemben, mert mindezt öntől szeretném hallani. Utána összeül az ítélőszék, aminek fővádlója ön lesz, seńor capitano. Addig, ismétlem, pihenjen.

Itt megszakadt a beszélgetésünk. A spanyol feje hátrahanyatlott, de láttam, csupán a megnyugvás jótékony álma terült a szemére. Hindu és még három indián felemelte a hordágyat, hogy levigyék a faluba. Mondhatom így is: falu, telep vagy akár városka, hiszen főhelye volt gyarmatomnak, a Szigetnek, aminek még nevet is kell adni. Első nekikeseredésemben a Kétségbeesés szigetének neveztem, így hívtam elég hosszú ideig, azután csak Szigetnek. Most, hogy partra szálltam, gondoltam arra először, hogy ünnepélyes névadót tartunk, ha ilyen sokan élnek birtokomon!

A nap lemenőben volt. Sietni kellett, hiszen még időnk se jutott berendezkedni a szigeti életre. Mindössze három hétig maradhattam itt. Addig békességet kellett teremteni, ítélkezni kellett, állampolgári esküt kivenni lakóimtól, lerakni alapját annak a háznak, ahol Martin alkormányzó lakik majd. Minden más épületnél különbnek kell majd lennie ennek a háznak, amit közösségünk készít el.

Mivel otthonom nem volt, s itteni tartózkodásom idején a hajón mégsem lakhattam, úgy döntöttem, hogy reggelre kelve felmegyek a nyári lakhoz, ott rendezem be ideiglenes kormányzói rezidenciámat. Hindu is, Juan is úgy mondta, hogy a nyári lak épségben megmaradt, mindössze a telep kecskepásztora, a legidősebb spanyol szállásol benne, ha a kecskenyáj arra legel. Egy-két tartógerenda korhadt el – így mondták új barátaim –, néhol a tető besüppedt, meg a növények vadultak el szokás szerint, más baj nincsen ott. A hajóról ez utóbbit láttam, mert a nyári lak ama szerencsés helyen fekszik, ahonnan a Sziget keleti és nyugati tengerrészére ellátni.

Ezért esett a választásom a nyári lakra.

Amikor leértünk, a nap sugarai már csak a Kilátó-domb mögül törtek fel. Érkezőben volt az este, ami a trópusokon néhány perc alatt következik be. Átkiáltottam a hajóra Josiah unokaöcsémnek, hogy a szokottnál több lámpát gyújtsanak meg, és hogy embert küldök lámpákért meg fáklyáért, amiről bőven gondoskodtunk Trinidaden. Kértem azt is, küldjön egy hordócska bort, mivel illett megünnepelni érkezésemet, egyelőre ebben a szerény formában. Mindenesetre azt láttam, hogy a spanyolok és az indiánok többsége szívesen fogadott. Többen mellém jöttek, kérdéseket tettek fel a világról, mi a helyzet Spanyolországban meg a többi más országban. Mégis a legjobban az érdekelte őket, hogy miért jöttem, mennyi időre, és hogy igaz-e, hogy itt akarok újból letelepedni. Meg azután azt is megkérdezték, hoztam-e nekik valamit a távoli világból, mire mindenkit megnyugtattam, majd felszólítottam Juant, akit a Sziget hadnagyának neveztem ki, hogy tegye közhírré: a kormányzó igen sok értéket, igen sok hasznos dolgot hozott a népének, aminek részbeni kiosztására holnap kerül a sor. Azért csak részbeni kiosztásra, mert oly sok mindent hoztam, hogy a kirakodásra egy nap nem elegendő. Arra a kérdésükre, hogy meddig maradok, vagy talán állandóan letelepszem, csak azt mondtam: most rövidebb ideig leszek itt, legalábbis addig, amíg a békesség nem áll helyre a Szigeten. Utána elmegyek, de mielőbb visszajövök, mert hosszabb időre nem válók meg a Szigettől. Mindenesetre itt lesz ezentúl az én helyettesem, Martin kormányzó, mondtam. Neki éppen úgy kell engedelmeskedni, mintha én lennék itt. Nevemben és helyettem cselekszik, mondtam, vegye mindenki tudomásul. Talán a becsület azt kívánta volna, hogy a spanyol kapitányt tegyem meg helyettesemnek, de erről szó sem lehetett. Megöregedett, összetört, meg azután régi ember volt, közéjük tartozott, nem volt tekintélye, sajnos, ezt már az első percekben észrevettem. Jó ember volt a spanyol kapitány, de gyenge kezű, mint az megmutatkozott akkor, amikor Péntekkel megmentettük az életét. Meg azután Martinban olyan embert találtam, akinél jobban, különbet nem kívánhattam volna.

Ilyesféle beszélgetésekkel telt el az alkonyat.

Majd azt mondtam: fárasztó volt az utunk, pihennem kell. Égtek már a fáklyák, amit Hindu hozott el a hajóról. Ilyen kivilágításban még nem volt része a falunak. Csodálkozó szemek bámulták a sok fényt, rendes ruháinkat, amit részben Morgantól kaptunk, részben Trinidadon vásároltunk.

Csak a "hajótöröttek" húzódtak el, meg a zsiványaink harmadik tagja, Tom Smith, aki becsületesen kimutatta irántunk való gyűlöletét. Még mindig az egyik kunyhó küszöbén gubbasztottak.

A kapitányt közben elhelyezték a házában. Úgy véltem, éppen pihenésre van a legnagyobb szüksége. De egy spanyol legyen mellette, aki vizet vagy ételt szolgál, ha felébred, s akár egyikből, akár másikból kér. Meggyőződésem volt, hogy reggelre a kapitány jobban érzi majd magát.

Most még csak a két gazember elhelyezéséről kellett gondoskodni.

Nem lehetett erre alkalmasabb hely, mint a barlang, de nem felügyelet nélkül. A barlang őreinek többen kell lenniük, nehogy támadás érje őket, ugyanakkor védelmükről is kell gondoskodni. A hajó pedig – legalábbis az első éjszakán – egyetlen hajóst sem nélkülözhet. A közhangulatot sem akartam megrontani azzal, hogy minden angolt és a hozzájuk húzókat lakat alá tesszük.

Ezt azonban Will Atkins és Fry matróz nem kerülheti el. Ezért Will Atkinshez léptem.

– Sajnálom, Will Atkins, de minden akként történik majd, ahogyan nem akartad. Az egyik, hogy megnézem a sebedet, a másik, hogy feljössz a hajónkra.

A zsivány, mert nem illeti más szó, komoran meredt rám. Látszott, hogy meg van illetődve, mert érzi, hogy jöttünkkel olyasmi történt, amire nem számított, és ami minden tervét keresztülhúzta. Ugyanakkor konok gyűlölet izzott a szemében. Mindezzel nem sokat törődtem, mert az ellenfélnél soha nem az érzelemmel kell törődni, hanem a várható ellenütéssel.

– Tegyen, ahogy akar – morgott Will Atkins. – De a lábamat hagyja. Beteg, és elég gyalázat, hogy beteg emberrel így bánnak.

Erre rászóltam Mókára:

– Móka, vedd le a kötést!

Will Atkins megfeszítette magát, s bár gúzs volt a karján, s hátrakötve a karja, akkorát rúgott, hogy lónak is becsületére vált volna.

– Hagyj! – kiáltotta rúgás közben.

A rúgást Mókának szánta, de nem számolt azzal, hogy a Morgan-kalóz legalább olyan erős, mint ő, s ügyes is.

Móka hátraugrott, majd előrelendült, és adott a fekvő Will Atkinsnek akkora állütést, hogy hátrahanyatlott, és elnyúlt a földön.

– Megintettem – mondta nevetve Móka, és megkezdte Will Atkins lábát kihámozni a kötésből.

Hát bizony meglepődtünk. Nem volt ott semmi seb, sem zúzódás vagy hasonló. A gazember és társai ezt a formát találták a legjobbnak, hogy megtagadják a hajómra jövetelt. Kérdeztem Fry matróztól, tudott-e erről, mire azt válaszolta, hogy tudott, de a becsülete azt kívánta, hogy ne árulja el a barátját.

– Van is neked becsületed, te börtönmadár – mondtam én a hirtelen riadttá vált embernek. – Láthatod, nem helyes a kormányzóval ellenkezni. Térjetek észre, barátom, térjetek észre.

Hogy kiderült Will Atkins turpissága, nem sokat teketóriáztunk tovább.

Elbúcsúztam a szigetlakóktól, polgáraimtól. Közhírré tettem, hogy egyelőre Juan a közvetlen képviselőm. Martin kormányzó velem együtt holnap tér vissza.

Will Atkins és Fry a hajóra jön.

A két kalóz és Martin feltámogatta a zsiványokat.

– Vigyétek – rendelkeztem.

Lementem a partra, s megvártam, míg a zsiványokat szállító csónak visszatér értem. Addig beszélgettem a gyerekekkel, az asszonyokkal, az indiánokkal. Tudtam, hogy milyen nehéz velük bánni, mennyire félreértik legjobb szándékainkat is. De láttam, hogy rokonszenveznek velem, aminek igen örültem.

Majd csónakba szálltam.

Erik és Hans evezett.

Este volt már. Még égtek a fáklyák, megvilágították az öblöt, a fákat, a fák mögött magasodó két dombot. Az egyik oldalában volt az én barlangom, amiből börtön lett. Soha nem hittem volna, hogy valaha azzá válik.

A hajón Josiah unokaöcsém örömmel üdvözölt és az engem kísérő Bertet. Addigra Will Atkinst és Fry matrózt levitték a hajó mélyébe, a raktárba.

Ott elmélkedhetnek majd sorsukon.

Kértem Josiaht, hogy rendeljen el pihenőt. Bert kiosztotta az ennivalót, majd együttesen megvizsgáltuk a horgonyt tartó köteleket. Ismertem az öblöm fövényét, tudtam, hogy kemény, nehezen köt benne a horgony.

Ezért kövekkel nehezítettük horgonyunkat.

Will Atkins cimboráitól tartva, elhatároztuk, hogy szigorú őrséget tartunk. Még a parton parancsba adtam Juannak, hogy éjjeli őrséget tartsanak, és bárkiről azt tapasztalják, hogy csónakba akar ülni, fegyvert vagy bármiféle támadóeszközt visel, azt tartóztassák fel. Juan kijelentette, hogy büszke bizalmamra, a hadnagyi címre, és egész éjjel őrséget tart embereivel.

Mi úgy osztottuk be az éjszaka rendjét, hogy az első őrséget Erik és Hans tartja, Bert parancsnokságával, a másodikat – éjfél után – Josiah parancsnokságával Móka és Fickó. Két matrózunk, az ács és a kovács Martinnal együtt felmentést kapott az őrségek alól. Én úgyis tudtam, hogy sokat nem fogok aludni, inkább üldögélek a fedélzeten, szundikálók, és figyelem az éjszakát, így is történt. Ki-ki pihenőre tért, vagy elfoglalta őrhelyét.

Kedvenc helyemen, a hajóorrban, az orrsudár tövében hevertem le. Itt töltöttem első éjszakámat. Hosszasan elnéztem a hajóról az estébe, majd az éjszakába merült partot, a falut, a távoli és közeli dombokat, köztük a legmagasabbat, amit hegynek hívtam, a Kilátó-hegyet. Holdvilág volt, tehát mindent látni lehetett, Juant és néhány társát a parton, egy-egy kóbor kutyát, kószáló kecskét. Madarak szálltak, sirályok, kormoránok, puffinusok. Az erdőből a papagájok rikácsolása hallatszott. A kunyhók előtt tüzek égtek, majd elhamvadtak.

Igen jó érzés volt számomra, hogy elmondhattam, ez a sziget az én vagyonom, személyes tulajdonom.

Eszembe jutott, hogy mennyi baj árán jutottunk ide. Gondoltam Yorkra, ahol most kelnek a gyerekeim. Megjelent előttem Defoe úr képe, ugyan mi lehet vele? Milyen nagy szeretettel érdeklődött sorsom és kalandjaim után. Gondoltam Morganre meg mindazokra, akiknek köszönettel tartozom. Városunk seriffjére is gondoltam, Snowless úrra, akinek ugyan nem tartoztam köszönettel, mégis gondoltam rá, minthogy miatta hagytam el szívesen Angliát.

Azután felállítottam mérlegemet. Mi is most számomra az, ami rossz és ami jó?

Hogy nincsen a Szigeten rendes szálláshelyem, bár ez megoldható.

Rossz, hogy nem tudom, utánunk jön-e kormányos barátom. Ha nem jön, akkor hogyan nélkülözhetjük a kovácsot, az ácsot, az esetleg maradni szándékozó kalózokat? Elég nagy baj lesz Martin nélkül továbbhajózni. Vagy csináljunk merész tettet, és az összes itt levő angolt hajózzuk be, és vigyük magunkkal, itt hagyva két régi matrózunkat és a négy kalózt?

Mindenképpen rossz, veszélyes megoldás volt ez.

Rossznak számított, hogy nem találtam békességet a Szigeten. Elkeserített, hogy ebben a kis birodalomban is úgy van, mint a nagy országokban.

Rossznak számított, hogy fegyverrel kellett partra szállni, ítélőszék alapítására gondolni, és barlangomból további börtönt csinálni.

Rossz, hogy a gyermekeim nem jöhettek velem, és nem láthatják apjuk felfedezését és alapítását, a Szigetet.

Hogy itt vagyok a Szigetemen, gyarmatomon. Álmom megvalósult.

Jó, hogy életben találtam Espinoza kapitányt, barátomat, régi fegyvertársamat.

Jó, hogy betelepült a Sziget, sok rendes, jóakaratú emberrel.

Jó, hogy hűséges kis barátom, a madaram megérte a visszatérést. Úgy hiszem, a legrendesebb tettem az lesz, ha rábízom: akar-e itt maradni, testvérei között, vagy visszajön, hogy most már végleg búcsút mondjon majd a Szigetnek.

Jó, hogy Josiah és Bert megismerték a Szigetet, így élő tanúim ők, hogy Robinson Crusoe mindig igazat mondott.

Jó, hogy váratlanul olyan embert találtam a Dolphin tengerészei között, mint Martin, aki nemcsak pompás hajós, de talpraesett, mindenütt helytálló barát és férfi. Nála különb emberre nem bízhatnám a Szigetet.

Jó, hogy olyan barátokra leltem, mint Juan, a spanyol és Hindu, az indián. Érzem, fegyvertársaink lesznek.

Elaludtam.

Éjfél lehetett, amikor felébredtem. Akkor cserélt őrséget a két csoport. Móka és Fickó átvette fegyverét. Figyelve nézelődtek. A parton Juanék kuporogtak. Csendes, suttogó beszédük elhallatszott a hajóig. A tükörsima vízen szállt a hang. Szélcsend volt, levél sem rezdült. Néha egy-egy kutya ugatott.

A papagájok szünet nélkül rikácsoltak. Távolról hallatszott a hangjuk, mert az erdő mélye messzire található innen, mégis hallani lehetett a nászhangjukat. Péntek időnként felnyitotta szemét, mintha kérdené, mit tegyen. Menjen, ne menjen? Azt mondtam neki: kis barátom, én ember vagyok, te madár vagy, elhoztalak, mert te jelentetted a Szigetet, de ha itt akarsz maradni, maradj!… Ezt mondtam. Hiszem, hogy megértette, mert bólogatott, miként Yorkban az iskolamester.

Hiszem, hogy így helyes. Mindenki tudja, hogy már régen lelkiismereti szabadságot engedélyeztem hit dolgában a Szigeten. Ez madaramra is vonatkozott. Akár ember, akár madár, joga van úgy énekelni, ahogyan akar.

Elnéztem a Szigetet. Nehéz körülmények között jutottunk ide társaimmal. De most itt vagyunk.

Az öbölben minden csöndes. Messziről idehallatszott a törő hullámok zaja. Arra van a sziklás partrész, nyitott az óceán felé a sziklafal. Ott csapódnak szünet nélkül a hullámok. Ott vetett partra valamikor a tenger. És ott volt valaha a hajóroncs.

Nagyon régen.

Most elmondhattam, hogy boldogság szállt a szívemre.

Megérkeztem.