Utunk tizenhatodik napján bukkantak fel Porto Santo sziget hegycsúcsai. Attól kezdve, hogy ráakadtunk a rablóktól kifosztott hajó roncsára, állandóan jó, hol gyengébb, hol erősebb hátszéllel haladtunk idáig.

Útközben egyetlen hajóval sem találkoztunk, amin csodálkoztunk, de örvendtünk is, mert hiszen igyekeztünk kerülni mindenféle találkozást.

A nap sugárzása, a tenger színe, a szorgalmasan pislogó, ragyogva világító csillagok ismerősek voltak nekem. "Valahol errefelé ért a szerencsétlenség, de kissé közelebb Afrika partjaihoz, amikor a mórok fogságába kerültem, és Sáliéba vittek.

Múltamra különösen a sok tintahal emlékeztetett, mert akkor is, most is rengeteget láttam belőlük a vízben.

Mivel Porto Santo bejárati öble előtt nagy a hullámverés, okosabbnak tartottuk, ha továbbhajózunk a közeli Madeira-szigethez.

Minden hajó, mielőtt elindul az amerikai útra, akár Brazíliába, akár az Indiákra, itt frissíti fel vízkészletét és élelmiszerét.

A mi tervünk is az volt, hogy megtöltjük hordóinkat és kosarainkat. De azt is tudtuk, hogy vigyáznunk kell. Erre figyelmeztetett minket egy angol hajós még Londonban, amikor ott horgonyoztunk, mondván, hogy a bátor és merész kalózok megvárják, míg az őrhajók elvonulnak, és akkor egy hétig is szabad a vásár! Tehát csak nagy kerülővel közelítsük meg akár Madeirát, akár a Kanári-szigeteket, távol a megszokott úttól, így tettünk, bőségesen kikanyarodva nyugatra az óceánon.

Itt egy kisebb vihar kapott el minket: Mivel féltettük a hajót, hagytuk, hadd sodródjon, bevont vitorlákkal, lazított kormánylapáttal.

A vihar két napig tartott, és amikor feleszméltünk, a Nagy Kanári-sziget bontakozott ki előttünk.

Szorongva néztünk a fogadtatás elé, hiszen azt a világot éljük, hogy soha nem tudni, mikor kerül háborúba egyik nemzet a másikkal. Drake admirális óta jó néhányszor üzent már hadat egymásnak az angol és a spanyol felség.

Ezért is kötöttünk volna ki szívesebben Madeirán, ahol a számunkra biztonságosabb portugálok az urak.

De az ég így rendelkezett, és a szélirány sem engedett mást, bevitorláztunk tehát Las Palmas kikötőjébe. Gyanakodva és óvatosan hajóztunk el a kikötőbejárónál horgonyzó őrhajó mellett. Koronás fehér lobogó hirdette az őrhajó árbocán a fontos feladatot. Unott, álmos és kedvetlen emberek ültek vagy heverésztek a fedélzeten, bizonyságául annak, hogy a lehorgonyzóit hajó pokoli tartózkodási hely a meleg égöv alatt.

– Kik vagytok? – kiáltotta egy tisztféle az őrhajóról.

Megneveztük magunkat, mire a tiszt intett az elénk táruló kikötőöböl felé – mehetünk. Lesz tehát friss vizünk, gyümölcs és zöldségféle a további útra.

Több hadi- és kereskedőhajó között haladtunk el, hogy befussunk a belső révbe. Itt szándékoztunk horgonyt vetni hét öl mélységben, ami sikerült is.

Utunk első szakaszát minden különösebb veszedelem nélkül megtettük, ha leszámítjuk szerencsés kimenetelű kalandunkat a kifosztott hajón.

Palmas kikötőjében megtudtam, hogy Kolumbus admirális, aki a hagyomány szerint elsőnek hajózott át az Újvilágba, annak idején itt látta el új kötélzettel hajóit, és javíttatta ki egyik karavellája kormányszerkezetét. Mindezt a rév alkapitányától tudtam meg, aki feljött hajónkra, érdeklődött rakományunkról, és megígérte, hogy beszerzi a szükséges vizet, élelmet. Igen előzékeny ember volt, ami ritkaság az ilyesféle kikötői hatalmasságok között.

Összesen hat napot engedélyeztünk a horgonyzásra. Igyekeztünk hajónkat a lehetőségekhez képest rendbe hozni, hiszen nagy és veszélyes út állt előttünk. Volt itt egy konvoj, főleg németalföldi hajókból. Sikerült összeismerkedni a commodoréval, aki előzékenyen meghívott a hajójára. Igen gazdag amszterdami kereskedők flottája volt a konvoj, Brazíliába igyekeztek, ahol még mindig voltak kereskedelmi érdekeltségeik. A hollandus commodore azt ajánlotta, hogy társuljunk hajórajához, amiért nem kért külön díjazást, mint a mi konvojparancsnokaink ilyen esetben.

– Négy nap múlva indulunk, uram – mondta a commodore. – Ha készek a rakodással, szívesen veszem, ha csatlakozik hozzánk.

Ajánlatát köszönettel fogadtam, és visszatérve a hajónkra, kértem unokaöcsémet, hogy kövessünk el mindent a rakodás gyorsítására. Igen sokat jelentett számunkra, főleg védelmi és biztonsági szempontból, ha csatlakozhatunk a konvojhoz.

Felkerestem a rév alkapitányát, kérve az ő segítségét is. Minden pompásan haladt a maga útján, mígnem a harmadik napon, amikorra a vitorlák megerősítését és a meghibásodott kötelek kicserélését terveztük, Josiah unokaöcsémet gondok között találtam a fedélzeten. Vele volt Martin is, aki a legénység sorában fő-fő bizalmi emberünk volt.

Martintól tudtuk meg, hogy az az öt ember, aki a vizeshordókat töltötte, kint maradt a parton, és nem tért vissza. Az öt ember hiánya veszedelmes helyzetbe hozhatta a hajót, hiszen a legénység létszáma tizenháromra csökkent. Elhatároztam, hogy felkutatom az embereket, akiket más, mint az ital vágya, nem csalhatott a partra. Martin ajánlkozott, hogy velem jön, de figyelmességét elhárítottam. Felkötöttem kardomat, s elindultam a szökevények felkutatására. Reméltem, hogy a tekervényes utcákon barangolva, majd csak megtalálom embereinket valamelyik lebujban, amiből bőségesen akadt Palmasban. Útközben találkoztam az alkapitánnyal, aki nevetve fogadta panaszomat, mondván, náluk nincsen szabály, ami elrendelné, hogy az idegen tengerészek nem hagyhatják el hajóikat, vagyis nem szökhetnek meg, ha a kedvük tartja.

– De van kardom, és azzal majd kötelezem őket a visszatérésre! – mondtam én, amit az alkapitány fejcsóválva fogadott.

– Ne hozza magát nehéz helyzetbe, nem érdemes – figyelmeztetett a derék spanyol.

Már oly magasan jártam Palmas egyik hegyi utcácskáján, hogy az öblöt – s vele a hajókat – a lábaimnál láttam, amikor egy kőfal mögött észrevettem embereinket.

Nem tévedtem: az egyik ivó asztalánál ültek, fennhéjázóak, kapatosak voltak, mint a részegek általában. Eléjük álltam, és figyelmeztettem őket kötelességükre.

Az öt csirkefogó csak nevetett, vagy bambán vigyorgott. Az a fickó, aki kezdettől fogva lazító volt, és minden békétlenség szítója, s akinek a nevére már nem emlékszem, durva hangon kijelentette, hogy elhatározták: itt maradnak, mert itt bőség van, örökös nyár, dolgozni meg alig kell.

– Már el is szegődtünk egy spanyol úrhoz kertésznek – dicsekedett a fickó. – Ha nem hiszi, kérdezze meg a kocsmárost, ő ajánlott az urasághoz!

Kínos helyzetbe kerültem. Láttam az embereken, hogy hajthatatlanok.

Azt is láttam, hogy a szomszédságukban olyanok ülnek, akik akár tőrrel, akár ököllel segítséget nyújtanának nekik.

Ha visszavonulok, életem végéig nem felejteném el, és ha eszembe jutna, gyűlölet fogna el önmagam iránt.

Elég volt annyi, hogy hátrafelé tegyek néhány lépést, máris hahotázni kezdtek.

Hirtelen a kardomhoz kaptam.

Szökevényeink felugrottak a lócákról, s kinek kés, kinek tőr villant a kezében.

Öten voltak, de máris tízre vagy talán többre is emelkedett a számuk, mert egy-két csavargó, kocsmatöltelék hozzájuk ugrott.

– Kövessetek a hajóra, különben törvény elé kerültök! – kiáltottam, és suhintottam néhányat a kardommal, amit még a Szigeten zsákmányoltam a lázadó tengerészektől, ha jól emlékszem, egy Will Atkins nevű embertől. Ez a kard sokszor tett már jó szolgálatot, hiszen azt a világot éljük, hogy kard nélkül bajos a rendes embernek utcára mennie. Bíztam tehát jó kardom erejében, de a gondviselésben is, ami sokszor jött segítségemre, minden olyan esetben, amikor az igazságért küzdöttem.

De hát, bevallom, ebben az esetben vajmi kevés reményem lehetett a kardom győzelméhez. Ekkor kiáltás hangzott:

– Állj!

A kőkerítés bejárójánál több spanyol alabárdos és muskétás bukkant fel. Úgyszintén a kőfalak tetejéről is beugráltak néhányan.

Az ivó népe közül tehát senki nem szökhetett meg!

Jó ismerősöm, a rév alkapitánya lépett hozzám, és rámutatott az asztalnál állókra:

– Ezek a hajó tolvajai?

Azonnal elértettem a szavát: a szökevényeket nem csípik el Palmason, de a tolvajokat igen! A rokonszenves és irányomban oly barátságos alkapitány így tehát mégis nyújthatott segítséget.

A kegyes csalást elfogadtam, bár nem is volt az kegyes csalás: mind; öt ember ellopta fekhelye felszerelését, azonfelül tőröket, kulcsokat, hevedereket, amivel a hordókat emelték. Tehát, valóban tolvajok voltak.

– Mind az ötöt megbilincselni! – kiáltotta fogdmegeinek az alkapitány: – Uram, láthatja, Palmason nemcsak a hazaiak, de az idegenek számára is törvény – a törvény!

Így került vissza hajónkra az öt szőkevény. A vasalást a szabályok szerint a gúzs váltotta fel, s a hajófenéken a raktár egyik rekesze. Itt kellett maradniuk, amíg másnap vitorlát bontunk és kijutunk a nyílt tengerre.

Erre is sor került. A németalföldi konvoj végén kaptunk helyet, azzal az utasítással, hogy a jelzéseket figyeljük, éjszaka a hajók a taton magasra helyezett lámpással jelezték a sort. Éjszaka különben félvitorlázattal haladtunk, hogy elkerüljük a szétszóródás veszélyét. Nappal a vezérhajó jelzését kellett csak figyelni: kék lobogó a főárbocon azt közölte, hogy rövidesen a commodore parancsot ad, a teljesen fehér lobogó pedig, hogy minden késlekedés nélkül a vezérhajó körül kell tömörülni; felkészülve ágyúinkkal a lövésre.

Palmast tehát konvoj táraságában el, hosszú ideig vissza-visszanézve a magas hegyekre, amik még az elindulásunkat követő második napon is látszottak.

Mondanom se kell, hogy Josiah, Bert, Martin előtt még inkább megnőtt a tekintélyem. A palmasi révkapipitány barátsága, a németalföldi commodore előzékenysége volt a bizonyíték, hogy a világlátott, tekintélyes embert mindenütt megbecsülik.

Kell hogy megemlítsem: miután levettük a gúzst a szökevényekről, enni kaptak, s felmehettek a fedélzetre, a főárboc tövében leülhettek; hogy kifújják magukat. Bezzeg most nem voltak olyan nagy legények, mint a palmasi kocsmában. Összetörve alamuszian kuporogtak, míg a többiek nevették, őket, hogy jártányi erejük se maradt.

A lelkükre beszéltem, s intettem őket, hogy térjenek észre. A mi hajónkon rendes bánásmód van, az élelmezés is kifogástalan. Ahogy velem, az idős emberrel és régi tengerésszel, a gyarmati felfedezővel viselkedtek, az szigorú büntetést követelt volna.

– Térjetek észre – ismételtem. – Megérdemelnétek, hogy áthúzzunk a hajó hasa alatt, vagy fellógassunk a főárboc keresztrúdjára! A törvény ezt írja elő a szökevényekkel. Mi mégsem tesszük!

Hálálkodtak is, de Martintól megtudtuk, végül magunk is láttuk, hogy az öt ember változatlanul összetart, súg-búg, cimborál. Különösebb jelentőséget mégsem tulajdonítottunk ennek, mert Josiah unokaöcsémmel elhatároztuk, hogy a legelső alkalommal túladunk rajtuk. Úgy gondoltuk, erre majd Trinidadon kerülhet sor, ahol több a bennszülött tengerészjelölt, akiket jól használhatnak az öreg Európa hajósai.

Mindenesetre nyugatnak tartottunk, és újból csak hálával gondolhattam a gondviselésre, hogy idáig jutottam. York városa már oly messzinek tűnt, hogy azt hittem: évek óta nem láttam. Egész valómat a Sziget és az előttünk álló út töltötte be.

Sokan vagyunk úgy, hogy gyerekes, reszkető vágyat érzünk viszontlátni a régi otthont, falut vagy várost, szülőföldünket.

Ezt éreztem én is, valahányszor Szigetemre gondoltam.

Nem sokkal Las Palmas után elértük az egyenletes szél övezetét. A keletről nyugatra való hajózás csak azért lehetséges, mert ez a szélfajta létezik. Az év nagy részében egyforma erővel és irányban fúj, a hajósok örömére. Az Egyenlítőtől északra ez a szél állandóan keletről vagy pedig északkeletről fúj, az Egyenlítőtől délre pedig délkeletről, ami egyre megy, mert egyik is, másik is alkalmas arra, hogy elérjük vele az Újvilágot.

Minket ez a szél vitt tova az óceán hátán.

Az első tíz napban semmi különösebb nem történt velünk. Bár a konvojba tartoztunk, unokaöcsémmel betartottuk a hajózás összes szabályait. Állandóan mértük a szélességi fokot, amit a Sarkcsillagnak a horizont feletti magasságából és a Kis Medve két külső csillagának, a Testőröknek helyzetéből állapítottunk meg. Ugyanezt tettük a sebességméréssel is. Igen nagy meglepetést jelentett, hogy az első tíz napon közel ezerszáz tengeri mérföldet tettünk meg. Az egyenletes szél fellelkesítette az embereket, még az öt szökevényt is, akik néhány nap elmúltával már úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. A fedélzeten alig volt teendő, így az időt főzéssel töltötték az emberek. Veszély nélkül használhattuk az agyaggal körülvédett szabad tűzhelyet, amin volt ideje a sózott húsnak, a babnak, a borsónak puhulni. Sajnos, a friss élelem, amit Palmason felvettünk, egy hétre futotta, a többi megromlott az egyre fokozódó melegben.

Egyenletesen haladtunk. Idegen hajóval nem találkoztunk, csak az alacsonyan szálló felhők vonultak velünk egy irányba. Éjjelre azonban mindig kitisztult az ég, és a felhők eltűntek.

Nagyon kedvemre való volt ez a szép hajókázás. Volt időm hajózási ismereteimet kibővíteni, s a régit felidézni. A hajót ismételten átvizsgáltam, s ahol hibát találtam, gyorsan kijavítottuk. Ahhoz képest, hogy öreg hajó volt, pompásnak mondhattuk. Josiah, Martin és Bert társaságában olykor éjfélig is elbeszélgettem. Két unokaöcsém és Martin, a volt haditengerész, egyre inkább a szívembe férkőzött.

Egy napon azután felborult a megszokott nyugalom.

Palmas elhagyásának tizenegyedik napján történt, pontosan akkor, amikor Bert megfordította a félórát jelző homokórát

Martin közölte, hogy a konvoj hajói egymás után húzzák fel – libasorban – a kék jelzőlobogókat. A commodore tehát utasítást készül adni.

A vezérhajó annyira elöl haladt, hogy csak az árbocunk keresztrúdjáról láthattuk, de a zászlójelzést mindegyik hajó köteles volt továbbadni, felhúzni a parancsnok jelzőlobogóit, hogy mindenki értesüljön a parancsról.

Meglepetésünkre a commodore azt közölte, hogy vihar közeledik. Kérte a masterokat, vagyis a hajóvezénylőket, hogy adott jelre a hajók szóródjanak szét, nehogy összeütközzünk egymással, azonfelül igyekezzünk betartani a nyugat-északnyugati irányt, hogy ha máshol nem, Dominica és Antigua között összetalálkozzunk.

Ez a közlés valóban meglepetést okozott. Istenemre, sehol, semerre még csak a nyomát se láttuk a vihar jelériek! Josiah se értette, miből következtetett a németalföldi commodore vagy a navigátora az időjárás jelentős változására.

Rendületlenül fújt az egyenletes hátszél, s alacsonyan szálltak az errefelé oly közismert gomolyfelhők. Az igazságnak tartozom, ha megmondom: én is megmosolyogtam a hajóraj parancsnokának rendelkezését. Úgy gondoltam, hogy a legrosszabb esetben is mást, mint a rendszeres esőrohamokat, nem várhatunk.

Tévedtünk.

Délután több fregattmadarat vettünk észre, majd alig valamivel később csivitelő, víz színén fecske módra szálló madárcsoportot: közel száz Carey anyó csirkéjét! Ettől meghökkentünk. Minden valamirevaló hajós tudja, hogy ezekkel a madarakkal nem jó találkozni. Biztos előjelei a nagy viharoknak. Mind északnyugatnak repültek, tehát délkeletről várhattuk a támadást. Felbukkantak a fekete-kék kalauzhalak is, ami végleg eloszlatta azt a reményünket, hogy a commodore tévedett.

Bevallom, szívesen átmentem volna a vezérhajóra, hogy meghajoljak a commodore tudása és ismerete előtt

De hát erről szó sem lehetett, mert alig láttuk meg a csirkéket, Martin máris az előttünk levő hajók felé mutatott: mindegyiken ott lengett már a szétszóródást elrendelő zászló!

Mi mindenesetre felhúztuk a kék lobogót, a búcsú jelét. Ezzel is köszöntük a németalföldiek előzékenységét, vendégszeretetét. Nem tartottuk lehetségesnek, hogy még valaha találkozunk. Hajónkat nem a viharral akartuk futtatni, mint a commodore, hanem nyugatnak, vagy még inkább délnyugatnak, hogy mielőbb kikerüljünk a vihar középpontjából. Inkább vállaltuk a nagyobb veszélyt, csakhogy előbb érjük el Trinidadot és majd a Szigetünket.

Csökkentettük a vitorlákat, és délnyugatnak fordítottuk a kormányt.

A levegő forró volt, a lidércek is megjelentek az árbocok és a vitorlarudak végén. Szokásomtól eltérőleg még a zekémet és ujjasomat is levetettem, annyira nagy lett a hőség. Forrt a levegő, valóságos katlanban hajóztunk. Az emberek arcára kiült a félelem. Riadt tekintetek meredtek hol ránk, hol a távolba, ahonnan az orkán moraja hallatszott. Féltünk, hogy a baj este vagy éjjel szakad ránk, de hát tenni semmit nem tudtunk. Eljött az este, majd az éjszaka. Még láttuk egy ideig a Mars és a Venus csillagokat, de rövid felbukkanásuk után végleg eltűntek. Mindent lekötöttünk, megerősítettünk. Felhúztuk a viharvitorlákat. Vállaltam, hogy Martinnal együtt tartom a kormányrudat, ami igen nehéz feladat, ha a hajót elkapja a szélvihar.

Gondoskodtunk kötelekről, hogy a kormány mellé erősítsük magunkat, amit sohasem szabad a kormányosoknak elmulasztani.

Éjfél lehetett pontosan, amikor erősebben kezdett imbolyogni a hajó. A lidérctüzeken kívül más fényt is láttunk: egy hajólámpást a távolban. Nem tudtuk megállapítani, hogy a konvoj melyik hajója haladhatott arra.

Mindenesetre megjegyeztük az irányt, nehogy összeütközzünk a sötétben valami nagy sóhajtás előzte meg a vihar kitörését.

És rengeteg ismeretlen madár rikoltozása, ami marokként szorított a mellünkbe.

Imádkoztunk, a szent bibliát idéztük, ki-ki a maga módján. Még a lázadók is letérdeltek, és fohászt küldtek az ég felé. A hajólámpa, amit a kormány felett függesztettünk fel, kísértetiesen lengett.

Nem tudtam szabadulni a régi emlékektől.

Amikor búcsút mondva brazíliai birtokomnak, újból tengerre szálltam annak idején, s örökre emlékezetes utamon elért a hurrikán, pontosan úgy történt minden, mint ezúttal.

Akkor is délkeletről jött a veszedelem, s északnyugatnak tartott. Akkor is az Egyenlítő, közelében jártunk. A hajó is hasonló volt, régi építmény, bár több 120 tonnánál, s kisebb létszámú legénység szolgált rajta. Mégis sok volt a hasonlóság.

Az önvád is kezdett marcangolni, nem tehetek róla.

Sorsom ismert: mindig olyasmit teszek, amit egy idő után megbánok. Makacs ragaszkodásom vándorlási ösztönömhöz, már sok bajt csinált.

Eszembe jutottak árva gyerekeim York városában. Talán nem lett volna szabad elhagynom őket, anyátlan árvákat. Igaz, Bert felesége alkalmas arra, hogy nevelje őket – én már kevésbé – az önvád mégiscsak tovább marcangolt, ahogy felidéztem magamban múltam legkeservesebb kalandját, a hajótörést.

Talán hasonló sors vár rám?

Hő fohászt küldtem az ég felé, azzal a fogadalommal, hogy Brazíliába nem is akarok eljutni, erről az útról lemondok, csak még egyszer lássam a Szigetet, gyarmatomat, és akkor visszatérek hazámba, szülővárosomba, ahonnan a lábamat se teszem ki, s minden időmet gyerekeim nevelésével töltöm majd. Erre többször megesküdtem, az éjszaka sötétjében, villámok cikázása közben, az ide-oda lengő lámpa kísérteties fényében.

Időnként Martinra néztem, láttam, hogy ő is imádkozik, mint ahogy mindenki így tett a hajón.

Nem szégyenlem bevallani, elfogott a félelem. Ekkor jutott eszembe az is, hogy nem jó kísértethajóval találkozni. Márpedig találkoztunk, hiszen a kifosztott hajóroncson halottak voltak.

Josiah többször lejött a kormány feletti felépítményről, ahol a master vagy a navigátor tartózkodik. Szegény fiú annyira bízott bennem, hogy vigasztalást keresett szavaimban. Nem árultam el belső aggodalmamat, buzdítottam unokaöcsémet, mondván, hogy a vihar olyan természetes, mint a szélcsönd, s azért vagyunk tengerészek, hogy legyőzzük úgy az egyiket, mint a másikat.

– Igen ám, bácsikám, de mi lesz, ha nem győzzük le? – tette fel többször a kérdést Josiah unokaöcsém.

Erre nem mondhattam mást, mint azt, hogy legyőzzük. De ugyanakkor magamban tovább fohászkodtam, kérve az égiek kegyét oktalan dicsekvésem miatt. Mindenesetre szerencsésnek tartottam, hogy öreg bibliámat elhoztam magammal, és Bunyan könyvét is, a Zarándok útját, ami kedvenc olvasmányom. Az is megnyugtatott, bár nem tartozom a szemforgatók közé, hogy imáimat a régi hittel küldtem az ég felé. Nem járok templomba, mert nem sokra becsülöm a papok fecsegését, de a szorongatott helyzetben segít a hő fohász.

Féltem, miként a többiek. Feltörő önvádam mellett egyre inkább azon törtem a fejemet, mit kellene tennünk, hogy elhárítsuk az érkező hurrikán első pörölycsapásait. Döntő cselekedet ez, pontosan ugyanaz, mintha megtámad valaki, és sikerül kivédenünk az első ütéseket. A többi már könnyebben megy.

A legnagyobb bajt az okozta, hogy egyre inkább belemerültünk az éjszakába.

A csillagok eltűntek, és mind több lidérc telepedett az árbocok hegyére és keresztrudak végére. Nem tagadhatom le, hogy ezt is rossz jelnek tartottuk. Kísérteties ugrálásuk, libegésük, halvány és hirtelen kigyúló fényességük megzavarja a bajban levőt.

Az sem volt éppen megnyugtató, hogy időnként hajólámpa tűnt fel a közelünkben. Még a hajótest zuhanását, a hashoz csapódó hullámok csattanását is hallottuk. De hiába hahóztunk, rikoltoztunk, trombitáltunk, mint azt a ködben szoktuk művelni, vagy vertük a harangot; hiába, a hajóról nem válaszoltak.

Valaki kibökte, hogy a hajó nem lehet más, mint a kísértethajó, és a rajta levő lelkek arra várnak, hogy egyesüljenek velünk. Nem tagadhatom, hogy én is hittem a szóbeszédnek.

Ilyen állapotban vártuk a vihar kitörését.

Pontosan éjfél volt, amikor megjött.

A gördülő hullámok egyre magasabbak, egyre meredekebbek lettek. Ebből is tudtuk, hogy kiadós viharra számíthatunk.

A legkisebb és legerősebb viharvitorlákat szereltük fel, számítva a hirtelen támadásra, de arra is, hogy embereinknek ezeket sem lesz könnyű kezelni. A legénység fele máris használhatatlan volt. Mint mondták, a halálra készültek, és semmi nem érdekelte őket, egyedül végső pusztulásunk. Az öt zsivány is ezek közé tartozott, amit Berttől tudtam meg. Bert meglepő bátorságról tett bizonyságot. Néhány hét alatt lett tengerész, és apja emlékéhez méltóan bátor ember. Mivel Martin állt a kormányhoz, Josiah pedig nem hagyhatta el a parancsnoki állást, Bertre jutott a fedélzeti irányítás. Amolyan másodmasteri munka ez, de Martinon kívül csak Bertet lehetett ezzel megbízni.

Egyre sötétebb lett, végül már a fejünk felett néhány lábnyira lebegő lámpát is alig láttuk.

Martin átkiáltott hozzám, hogy talán kihúzzuk hajnalig, de épp ebben a pillanatban a hajó hirtelen megtorpant, akárcsak ha nekivágódott volna valaminek, felágaskodott, azután előrebukott, és veszett iramban nekirohant a hullámvölgynek.

Ilyenkor nincsen más segítség, mint kapaszkodni, különben a fedélzetre vágódó, majd a fedélzetet elborító hullámok mindenkit lesodornak.

Annyira mélyre bukott a hajó, hogy a víz elborított minket, kormányosokat, de a felettünk levő masterfedélzetet is. A lidércek eltűntek, s akkora zúgás támadt, mintha egy hegyoldal zúdult volna le, fástul, sziklástul, mindenestül. Recsegtek-ropogtak a biztosítókötelek, jajongtak a tartó- és gördítőcsigák, a csarnakok feszítő és tartó csigahálózata annyira pattogott, mintha üllőn vasat vertek volna.

Mindezt a zajt túlszárnyalta több kétségbeesett ordítás. Hihettük volna, hogy vadállatok ordítanak, de tudtuk, hogy embereket ért a szerencsétlenség. De kiket?

A kiáltások előbb a fedélzet közepéről jöttek, majd pillanatok múlva a kormány mögül. Ezzel el is haltak az emberi hangok.

Annyi időnk sem volt, hogy még erősebben megkapaszkodjunk a kormányrúdban, amikor újból megmerültünk.

Ezúttal félelmetes ropogás pótolta az emberi kiáltást. A ropogást zuhanás követte. A sötétben is kivettem, hogy egy hatalmas árnyék száguld el előttünk. A hajó kétségbeesetten oldalt dőlt, a kormányfél párkánya teljesen lemerült, a hullámok onnan szabadon támadhatták a hajót.

Sötét volt, kegyetlen sötét, de már csak néhány percig. Hirtelen, akár kedvünkre is mondhatnám, villámok kezdtek hasítani az égre. Szünet nélkül, egyik a másikat követve. Talán jobban láttunk, mint nappal.

Láttam jól a mellettem kapaszkodó Martin megdöbbent arcát. Felettem Josiah unokaöcsémet, amint a korlátba markol, és eszelősként bámul lefelé. Láttam a fedélzetet, s a középső árboc csonka törzsét, mert a kidőlő árboc volt az, ami árnyként száguldott el előttünk. Az árboc rávágódott a fedélzet szélére, a kormányfél párkányára, mindenütt pusztítva, rombolva.

Ekkor már tudtam, hogy ezzel a hajóval bajosan jutunk el Trinidadig vagy a Szigetre.

Elordítottam magamat, hogy elő a fejszéket, és elszabadítani a főárboc kötélzetét, mert amíg a tengerbe esett árboc verdesi a hajó oldalát, s húzza féloldalra, annyit sem érünk, mint egy hajítófa.

Martin is ordított

– Hé, hahó, fejszéket! Verjétek le az árbocot!

De senki nem válaszolt.

Egy ember nem sok, de annyit sem láttunk a fedélzeten. Igaz, nem is láthattunk, hiszen félpercenként merültünk, buktunk, zuhantunk, estünk, süllyedtünk, emelkedtünk.

Az sem lett volna csoda, ha hirtelen megzavarodom. Alighogy odahagytam Angliát, máris ekkora pusztulás ért minket?!

Pedig így volt.

Josiah is kiabált valamit felettünk, de hogy mit, nem értettük.

Intettem neki, hogy jöjjön le, úgyis mindegy, hol van, de csak kapaszkodott tovább, mondom, mint az eszelős. Szegény fiú, ugyanazt látta, amit mi, és nem hihetett a szemének, hogy így látja hajóját, ifjúsága álmát, a pusztulás szélén. De hát a hajó pusztulása a mi pusztulásunkat is jelenthette, ha el nem követünk mindent a megmentésére.

Bár a vihar még nem tört ki teljes egészében, ami minden pokoliságában is megnyugvást jelent, mert legalább tudjuk, mivel állunk szemben, ráordítottam Martinra, hogy hagyjuk a kormányt, és kerítsünk fejszéket, legalább mi, hogy elkerüljük a végveszélyt.

A derék ember nem tétovázott, ereje teljes megfeszítésével szó nélkül követett.

Egyik villám a másik után vágott a tengerbe, és olyan kénszag terjengett, akárha tengeri csatában lettünk volna. Ezt is csak úgy mellesleg állapíthattam meg, mert minden erőmet lefoglalta, hogy Martinnal együtt eljussunk a főárboc csonka törzséhez, és ha már odajutottunk, elszabadítsuk a vízbe zuhant árbocot.

Ekkorra már megjött a hurrikán, teljes nagyságában, vad sivítás és süvöltés közepette. Mi meg csak másztunk, másztunk, kapaszkodtunk, rettenetes erővel, máig sem értem, hogyan maradtunk életben.

Még Josiah is felbukkant mellettünk, amikor elértük a főárboc csonkját s a pozdorjává tört hullámvédet a kormányfélen. Egymásra bámultunk, és nem hittünk a szemünknek: élünk!

Rávetettük magunkat a tartó és a feszítő kötelek zűrzavarára, amik a fedélzeten hevertek, és a kettétört árboc maradványát a hajóhoz horgonyozták. Szerencsére ott találtuk az árboccsonk tövében a fejszéket, erősen a tartókhoz szíjazva. Ma sem tudom, mint történt, de sikerült az árbocot elszabadítani, és a hullámok sorsára bízni. Csodálatos erőt adott a hit, az elkeseredés, az elszántság, hogy mentsük magunkat.

De többre már nem futotta. Hol kapaszkodtunk, hol vertük, csapkodtuk a csarnakokat, a gubancokká tekeredett feszítőket.

Egyszer csak észrevettük, hogy az árboc csúszni kezd, és eltűnik a hajó oldala mellől, amit alaposan összevert.

De, mondom, többre már nem futotta.

Nekivadult a hurrikán. A villámok helyett még vadabbul fújt a szél, a sötét is visszatért. Hébe-hóba egy-egy villám hasított az égre, az volt egyedüli lámpásunk.

Annyit még láttunk, hogy egy falatnyi viharvitorla sem maradt a helyén. Mindet letépték az első széllökések. Még szerencse, hogy a raktárzáró tetők tartottak, de a nagyobbik csónak eltűnt, mint a széltől fújt falevél. A raktárnyílás tetejére volt szíjazva, előírás szerint.

Összekapaszkodva, egymást segítve, támogatva kúsztunk, másztunk a fedélzeten, hogy eljussunk a kormány alatti – védettnek mondható – nagy kabinig. Itt laktam én Berttel és a madarammal. Hajónk legalább annyira tehetetlen és kormányzásra alkalmatlan lett, mint az a kísértethajó, amivel utunk elején összetalálkoztunk.

Josiaht kétszer is úgy kaptuk el Martinnal, hogy már a végveszélyben láttuk. Elvesztette a fejét, mint a gyerek, ha ráront a bika. Valósággal megdermedt, s zokogott, hogy ilyen sorsra jutott hajójával.

Hol Martin, hol én fogtam az unokaöcsémet, hogy védett helyre segítsük. Több sebből véreztünk, de ki törődött ilyesmivel?! Az életünket hosszabbítottuk percről percre. Nem tudom, mennyi idő kellett, hogy visszakerüljünk a kormányfedélzet alá. Akkor úgy tűnt, hogy órák múltak, annyira sok idő kellett a hol jobbra, hol balra, hol előre, hol hátra billenő fedélzet megmászásához. Isten tudja, mennyiszer csúsztunk meg, zuhantunk le vagy akadtunk fenn valamiben. Josiaht mint koloncot cipeltük végül.

Talán már derengett is, amikor elértük a kormánykabin ajtaját.

Legnagyobb meglepetésünkre négy embert találtunk a kabinban, kimerülve, reszketve, mint a nyárfalevél. Köztük volt Bert is, aki addigra teljesen elkészült az erejével s vele fiatalos lelkességével. Szegényt annyira elővette a tengeribetegség, hogy csak feküdt, nyögött, és kérte a kegyes halál mielőbbi jöttét. A három matróz közül kettőt különösen szíveltem: az egyik jól értette az ácsmesterséget, a másik kovács volt. Mindkettőt a kikötőben toborozták valamelyik kocsmában. Különösen azért szíveltem őket, mert arra készültek, hogy ha elérjük gyarmatomat, ott maradnak, és hasznos társaivá válnak majd a Sziget lakóinak. A többiekről ők sem tudtak többet. Mi se láttunk vagy hallottunk egyet sem bajtársaink közül. Már ekkor az volt az érzésünk, hogy embereink java elveszett, mert csak itt vagy a hajó orrában, az ágyúkamrában, a lőporraktárban vagy az első raktárban tartózkodhattak, ahol egyébként is a szálláshelyük volt. De a hurrikánban ott mégsem lehettek, mert a hajó eleje percenként megmerült, ami azt jelentette, hogy az összes helyiség tele lehetett már vízzel, így az égre fohászkodva kértük istent, hogy legalább minket óvjon meg hasonló pusztulástól. Összesen tehát heten maradtunk, meg a madaram, a Péntek, amely attól kezdve nem szállt le a vállamról.

A hajó legnagyobb hányódása mellett is védett maradt ez a kabin. Tenni nem tehettünk semmit. A kormánylapát leszakadt a helyéről, az előárboc kidőlt, de szerencsére minden nagyobb pusztítás nélkül. Tehetetlen fadarab lett a hajó, mint amilyen a kísértethajó is volt. Élelmünk nem sok maradt, mindössze két kisebb zsák kétszersült s egy hordó sózott hús. Vizünk alig valami. Azt se tudtuk, merre haladunk, és merrefelé lehetünk. A vihar hol erre, hol amarra sodorta hajónkat. A napok egybeolvadtak, így nem tudnám megmondani, mikor történt ez vagy amaz. Akár a vihar kitörésének harmadik, negyedik vagy hetedik napját említem, egyre megy: mindössze egy napra emlékezem pontosan. Talán a vihar nyolcadik napja lehetett. Addigra már annyira beletörődtünk sorsunkba, hogy talán megdöbbentünk volna, ha alábbhagy a hurrikán. Változatlan erővel dühöngött, tajtékzott a tenger, süvített, bömbölt a szél. Las Palmas elhagyásának tizenkilencedik napja volt, a nap ekkor sem bújt ki a felhők közül. Csillagot nem láttunk, tehát módunk sem volt a helymeghatározásra. Ekkor már pontosan tudtuk, hogy rajtunk kívül nem él senki a hajón. Többi társunkat, köztük az öt lázadót is, lesodorta a fedélzetről a hurrikán első rohama. Velük együtt a nagy csónakot is. A hajó eleje állandóan megmerült, az amúgy is elázott élelem hozzáférhetetlen lett.

Vártuk a jószerencsét. Minden attól függött. Vártuk a szokatlanul nagyméretű orkán csendesülését, de még inkább azt, hogy talán akad hajó, amelyik megment minket. Ám a kitörés nyolcadik napján sem szelídült le a szélvihar, nem kisebbedtek a házmagas hullámok. Minden átázott, minden elnyirkosodott. Valóságos gőz lepte be védett kuckónkat. Az apró ablakocskán alig jött be levegő, de az ajtót nem nyithattuk ki, vagy ha kinyitottuk, csak annyira, hogy valamelyikünk kisurranjon.

Reggel lehetett.

Éppen számba vettük élelemkészletünket, a nyolcadik napon még létező, de egyre fogyó kétszersültállományunkat, az időközben felfedezett alig néhány fontnyi sózott húst, amikor Martin felkiáltott:

– Kapitány, egy hajó!