Amikor megmenekültünk az összeütközéstől, és végre nyugodtabban várhattuk a napok múlását, több mindenre megfogadtattam társaimat.

Felidéztem előttük egynéhány hajókatasztrófa történetét, meg sok minden mást, amit időszerűnek tartottam emberségünk és becsületünk megtartása érdekében. Sorsunk nem volt éppen irigylésre méltó. Börtönünk, a hajó, nem engedett el, még akkor sem, amikor erre módunk lett volna. Rövidesen elmondom, mi is történt. Előbb azonban felidézem a fogadalmainkat. Mivel előállt a kínos helyzet, hogy a szerencsétlen Dolphint elhagyni nem tudtuk, szent esküvéssel fogadtattam meg mindegyikünkkel, hogy történjen bármi, egyik sem tör a másik életére. Előfordult nemegyszer, hogy emberségükből kivetkőzött tengerészek megölték és felfalták legyengült társaikat, mert már nem volt élelmük. Emberhússal akarták megmenteni életüket, az átkozottak. Noha nem tételeztem fel, hogy bárki közülünk ilyen embertelenséget, vadállathoz sem méltó tettet hajtson végre, mégis szent esküt és fogadalmat kértem, hogy egymást nem hagyjuk el, az erősebb a gyengébbet segíti, s akit bármi baj ér, azt utolsó leheletig támogatjuk.

Mindnyájan megfogadtuk, hogy így teszünk.

Minderre okot elsősorban az adott, hogy megdöbbentő módon – egy éjszaka – elvesztettük a gigget. Mindez azon az éjszakán történt, amikor már megszabadultunk a commodore hajójának közelségétől. Féloldalra dőlt és félig elmerült hajónkon máshol, mint a magasban elhelyezett kabinban nem tartózkodhattunk, mindnyájan itt zsúfolódtunk össze, mint azt mindenki tudja. Még a madaram is itt volt, szerencsére jó egészségben, amiről ugyancsak szóltam már. Őrséget se tartottunk, mert a hajó kormányozhatatlan, vitorláitól teljesen megfosztott roncs volt. Az említett éjszaka nagyobb robajt, zuhanást hallottunk, amit viszonylagos csend követett. Nem értettük, mi történhetett, de vaksötét volt, még a lámpást se használhattuk, mert utolsó mécsesünk is elfogyott, a többi faggyú a hajó mélyén, víz alatt rejtőzött.

Hajnalban kétségbeesve láttuk, hogy a gigg eltűnt a helyéről. Reményünk, hogy a hajóroncsot elhagyhatjuk, semmivé vált. A hevederek láthatólag jól tartottak, még pótkötéseket is tettünk fel, de a tartógerendák, amelyek a fedélzetbe voltak ágyazva, kettéroppantak az örökös rángás-feszülés miatt, így történt, hogy végül csónak nélkül maradtunk akkor, amikor épp csónakra lett volna szükségünk. Ekkor valóban nem tehettünk mást, mint hozzáfogtunk egy tutaj ácsolásához. Bár a tenger lecsendesedett, hajónk helyzetén ez mit sem változtatott. Szárnyaszegett hajócskánk féloldalas dőlése változatlan maradt. A tutajt a kormányállás előtti térségen ácsoltuk, méghozzá a tatfelépítmény legfelső részéből, a vezénylőállás faanyagából. Úgy terveztük, hogy négy nap alatt leszünk készen a munkával, s még vitorlát is szerelünk a tutajra.

Közben kiderült az ég. Világosság lett és meleg. De a helymeghatározást mégse tudtuk elvégezni. Mind a két homokóránk összetört, az asztrolábiumnak nyomát se találtuk. Josiah, Martin és én összeállítottunk egy Jákob-létrát, de sokra nem mentünk vele. Mindössze annyit állapíthattunk meg, hogy nem a déli, hanem az északi féltekén hajózunk, tehát az Egyenlítőtől északra, sőt észak felé, mert az ég kiderülésének első napján úgy-ahogy láttunk valamit a Dél keresztjéből, három nappal később már semmit.

Ám alig lettünk készen a tutajjal, amit emberfeletti munkával, szörnyű helyzetben, kevés eszközzel készítettünk, egyszer csak kiderült, hogy a tutaj vízre eresztésével várnunk kell.

Hínár fogta körül a hajónkat.

Uramfia, egyszerre csak azt láttuk, hogy egy vízi mező közepén ring, leng a mi nyomorúságos Dolphinunk. Ebből megtudtuk, hogy közel vagyunk Amerika partjaihoz, de azt is, hogy a tutajt esztelenség lenne vízre ereszteni, mert az nemhogy eltolná maga elől vagy mellől a hínárt, hanem inkább feltornyozná, gátat építve önmagának. Ezért továbbra is a hajóroncsra bíztuk magunkat, amely az áramlás és a szél hatására utat tört magának, és nyugatnak haladt.

Rendületlenül bíztam a gondviselésben, mert tudtam, hogy a nagy megpróbáltatások után mindig feloldás következik. Ezt Bunyan könyvének szorgalmas olvasása egyre jobban megerősítette bennem. Voltam már hasonló helyzetben, amikor várnom kellett a megpróbáltatás végét. Nehezebben hitte ezt Bert, Josiah és az egyik matróz, a kovács. Bert fiatal felesége és családja után sóhajtozott. Josiah látni se akarta már a hajót, mert állandó önvád gyötörte, hogy balszerencsénkért ő a hibás. A kovács egyszerűen unta már a gyötrelmet, s alig várta, hogy partot érjen. Búcsút akart mondani a tengerészéletnek, hogy gyarmatomon új életet kezdjen.

Csak Martin és én tartottunk ki amellett, hogy amit a sors előírt, azt elkerülni úgysem lehet. Várjuk csak ki különös kalandunk végét. Erre is sor került, de mielőtt ezt elmondanám, van még egynéhány, amit nem hallgathatok el. Először is itt, a hínártengerben igazolódott be, hogy a hajótöröttek a nyílt tengeren sem veszhetnek el éhen. Rengeteg apró hal, csiga, polip, kagyló, de nagyobb hal is bőven akadt a konyhára. Néha a repülőhalak valóságos tömege vágódott hajónk különböző részeibe. Volt olyan nap, hogy húsz-huszonöt repülőhalat is fogtunk, minden nagyobb nehézség nélkül. Egyszerűen nekivágódtak valaminek, és csak ki kellett nyúlnunk értük. Ha nem mardos Yorkban hagyott árváim miatt a lelkiismeret, helyzetünket kedélyesnek találtam volna. Bíztam az áramlásban és abban, hogy hurrikánt hurrikán nem szokott gyors egymásutánban követni. Tudtam, hogy az egyenlítői áramlat még itt a hínártengeren is nyugatnak hajt minket, és előbb-utóbb szárazt kell érni. Ezt naponta százszor is elmondtam a csüggedőknek. Abból pedig, hogy a több hétig tartó orkánt átvészeltük, és roncsunk még mindig úszott, sőt mélyebbre sem merült, arra következtettem, hogy nincsen másra szükségünk, csak türelemre.

Mindössze az ivóvíz miatt aggódtunk. Hiába esett napokon át az eső, hiába gyűjtöttünk belőle, minden csöbröt, épen maradt korsót, hordócskát megtöltve az égi nedűvel, hiába, mert a melegben vizünk hamarosan megposhadt.

Azon igyekeztem, hogy minél több elfoglaltságot teremtsek mindnyájunk számára. A léleknek ennél jobb orvossága nincsen. A tutajon tovább dolgoztunk biztonságból: hátha szükség lesz rá. Ponyvamaradványokból varrtunk vitorlát; javítottuk elnyűtt, megmaradt, a küzdelemben megviselt ruháinkat, saruinkat. Meséltünk is, mert ezzel közelebb kerültünk egymáshoz. Mindenki elmondta élete történetét. Kiderült, hogy kalandok dolgában csak Martin veszi fel velem a versenyt. A derék haditengerész gyerekfővel került vízre, volt többször hajótörött, egyszer a spanyolok, egyszer a franciák fogságába került, de mindkét alkalommal megszökött, szolgált India-hajón, fegyveres hadigályán, volt ágyús, pattantyús, csáklyázó is. Élt a négerek között, de még az arabusok között is. Ő is azt vallotta, amit én, hogy minden körülmény között fel kell találni magunkat, különben elvesztünk. Nem győztem áldani jó sorsunkat, hogy Martin közöttünk van. Hűségben, kitartásban, becsületben igen emlékeztetett Péntekre, volt szolgámra és barátomra.

Kis közösségünk a tehetetlen Dolphin fedélzetén több erőt, mint gyengeséget mutatott. Vigaszt és bizodalmat jelentett az emberek számára, hogy valóban igaz az állításom: a hajótörött nincsen elveszve, ha a tengerben keresi élelmét. Jó hasznát vettük horgainknak. A hínártenger tisztásain tengeri süllőket, garnélákat, de még nagyobb rákokat is fogtunk, ámbár az is megtörtént, hogy a csalétek a horoggal eltűnt, cápa vitte el.

A hínár sűrűbb részeiből madarak szálltak fel. Carey anyó csirkéi, szulák, puffinusok, fregattmadarak. Ebből is tudtuk, hogy nem lehet messze a szárazföld. Árbocot vagy vitorlát sehol nem láttunk.

Most már valóban a régi Robinsonként éltem társaimmal együtt a hajóroncson, amit csak így nevezhetek. Mert az a hajó, amelyik elveszti egyensúlyát, kormányozhatóságát, árbocait, vitorláit, az bizony roncs. A Dolphin ilyen állapotban volt. Mégis azon törtük a fejünket, mint hozhatnánk helyre. Tudom, lesznek, akik kijelentéseimen majd mosolyognak: ugyan, Robinson, miként gondoltad te azt, hogy egy hajót, amelyet az előbb roncsnak neveztél, s amelyet annyira megrongált a vihar, hogy fél oldalával a tengerbe merülve fadarabként úszott, társaiddal rendbe hozhatnád?!

Mégis megkíséreltük a lehetetlent. A sok növény miatt itt megcsöndesedtek a hullámok, módunkban volt tehát a hajó mélyébe behatolni, ott lemerülni, és kutatni eszközök, tárgyak, faanyag, felszerelési anyag után. Kerestük azt a rést vagy törési helyet, esetleg léket, ami miatt a hajónk féloldalra dőlt.

Örömmel tapasztaltuk, hogy ilyen rés nincsen. Ezért is nem süllyedtünk eddig el.

Ujjongva fogadtuk Martint, aki többször leszállt a tengerbe is, nem törődve a cápákkal és más fenyegető bajjal, ujjongva fogadtuk, amikor tizenegyedik leszállása után jelentette, hogy kívülről is végigkutatta az egész hajóoldalt, és ott semmiféle léket nem tapasztalt.

– A raktárakban megcsúszás okozta, hogy féloldalra dőltünk – jelentettem ki nagy helyeslés közben. – Barátaim, amit tudunk, hordjunk ki a víz alól, és állítsuk vissza a hajó egyensúlyát.

– De hogyan? – aggodalmaskodott Josiah.

A Dolphinon összesen hatan tartózkodtunk. Lassanként már az ősemberekhez hasonlítottunk. Mindenkinek bozontos szakálla nőtt, és a hajunk csimbókokban lógott a vállunkra. Már volt mit ennünk, erőnk is visszatért a munkától, csupán a szomjúság kínozott.

Eső után áhítoztunk.

És megkezdtük a hajó helyrebillentését.

Kitűnő segítséget jelentett a tutaj, amit rakodónak használtunk. Erre emeltük a kihozott raktári anyagot, itt vizsgáltuk meg használhatóságát, vagy döntöttünk a tengerbe dobásról. Igen sok talajművelő eszközt, épületanyagot, vasárut, cserepet szándékoztam a Szigetre és brazíliai barátaimnak szállítani. Ez a nehéz rakomány csúszott meg. Szerencsére még árbocanyag is került, bár jóval rövidebb, mint a régiek. Mindezt Martin, Josiah, Bert és az egyik matróz hozta felszínre.

Bevallom, nem vállalkoztam a merülésekre. A kováccsal ketten kezeltük a rudakból és kötelekből összeállított darut, amit a szabadon levő hajóperem falába és padozatába erősítettünk. Sajnos, a hajóorrt meghosszabbító orrsudár egyelőre víz alatt volt.

Tudtuk, hogy nem minden az áru és raktári anyag megfelelő visszahelyezése. A betört víz elárasztotta a hajó egész elejét s a raktárakat. A szivattyúk a vihar idején tönkrementek, de voltak vödrök – s másként nem lehetett ezt a súlyos helyzetet megoldani.

– Ha harminc napig éjjel-nappal merjük a vizet, akkor is megtesszük! – mondtam.

A hajótest lassanként felvette rendes tartását. Kiemelkedett a kormányfél pereme. Felbukkant a hajóorr, és láthatóvá vált az előrész. Nagy csodálkozásunkra hiányzott az orrsudár. Éppen úgy letört, mint az árbocok, és hozzájuk hasonlóan eltűnt a tengerben.

Joggal kérdik tőlem, meddig tartott mindaz, amit itt néhány szóban elmondtam.

Bevallom – nem tudom. A hurrikán kitörésének napjától, ami Palmasból való elindulásunk után a tizenegyedik napon következett be, egyszerűen elvesztettük az idővel való kapcsolatunkat. Mivel Palmasig húsz napig tartott az út, ott öt napig horgonyoztunk, majd a németalföldiekkel tizenegy napig hajóztunk együtt, a hurrikán kitörésének napján május 10-ike volt. Ettől kezdve abbahagytuk a naptár vezetését. Úgy gondoltam, hogy június közepe is lehetett, amikor végre újból megláttuk a tengerből kiemelkedni hajónk csonka orrát.

Június közepe.

Nem tagadom, Hull kikötőjében, amikor behajóztam, abban a hitben éltem, hogy ekkor már réges-régen a Szigeten leszek.

Nem így történt.

De hát elég gyakran előfordul, hogy minden másként történik, mint azt elképzeljük. Azért vagyunk férfiak, hogy ilyenkor ne csüggedjünk.

A Dolphinon átélt viszontagságok éppenséggel azt bizonyítják, hogy az életünk is olyan, mint a tenger, hullámhegyet hullámvölgy követ. Amikor már azt hittük, elérjük célunkat, annak ellenkezője történt; amikor már azt hittük, végünk van, és búcsút mondhatunk életünknek, egyszerre csak azt vettük észre, hogy élünk. Egyikből is, másikból is kivettük a részünket bőven.

Hiszen még a lehetetlennel is megbirkóztunk – feltámogattuk a hajónkat. Gerendákból, rudakból olyan evezőforma kormánylapátot készítettünk, mint amilyeneket a folyókon a dereglyések használnak. Természetesen nem erősíthettük a régi helyére, a hajó jobb oldalán eresztettük vízbe. Akárcsak a régi időkben. Ezért is hívják manapság még mindig a hajó jobb oldalát kormányfélnek.

A három helyett egy árbocot állítottunk fel, de ennek is úgy örültünk, mintha három lett volna.

Szomjazva, verítékezve dolgoztunk szakadásig. Szidtuk a máskor várva várt napot. Talán egyedül én türtőztettem magamat, mert erős fogadalmam arra is kiterjedt, hogy Yorkba való visszatérésemig semmit sem káromolok, semmi ellen nem lázadozok. Martin azt mondta, lehetetlenség, hogy Isten ilyesmit kívánjon az embertől, amikor a káromkodás éppen arra való, hogy a tengerész könnyítsen a lelkén.

– Meglátja, master, nem számít az ilyesmi – igyekezett Martin, és vele Josiah rábírni arra, hogy fogadalmamnak ezt a részét oldjam fel.

Nem engedtem a csábításnak.

Amíg a Szigeten éltem, elvetettem a "lelki könnyítésnek" ezt a formáját, de amikor újból városlakó lettem, megint csak elfogott a könnyelműség. A városi ember forgatja a szemét, ájtatoskodik, azon igyekszik, hogy akkor menjen templomba, amikor a papok is látják, szembe szívélyes, de mögötted rágalmakat szór, és "urambocsá" nyögések mellett akkora káromkodásokra fakad, hogy belepirul a jóérzésű. Ily módon rájöttem már régen, hogy az ájtatoskodásnak meg a tiszta beszédnek nincs köze egymáshoz. És a tiszta beszédű embernek nagyobb a becsülete önmaga meg a világ előtt – akkor is, ha istentelen. Igyekeztem hát ilyetén nem városlakóvá válni, de néha-néha csak kibuggyant belőlem is a becstelen szó. Fogadalmam hajószerencsétlenségünk idején még ezt is megszüntette. Martint azért megértettem. A derék embernek így könnyebben ment a munka. Márpedig Martin kivette részét a munkából.

Ennyit a káromkodásokról.

Eddig még nem szóltam egyik legnagyobb gondomról, sőt gondjaimról. Azt említettem, hogy elvesztettük az idővel való kapcsolatunkat. Ennek legfőbb oka nemcsak a pánikot okozó hurrikán, az állandó elsüllyedési veszély meg az állandó borultság volt, még inkább az, hogy már az orkán kitörésének idején elveszett a hajónapló, minden íróeszközünk, tintánk, kalamárisunk, de még a lúdtollak is. Papírjaink ronggyá áztak. Szó sem lehetett naplóírásról, ami az én esetemben igen szokatlan valami. Még odahaza,

Yorkban, naponta vezettem a Naplót. Ha mást nem, csak ennyit írtam bele: 1692. október 10. Sütött a nap. Azután estére beborult. Jön az ősz… Ha nem jegyzem le, elveszett a nap. Jó az ilyesmi sok minden miatt. Hányszor elővettem a Szigeten írt Naplómat, amibe Defoe úr olyan szívesen lapozott. Mennyire örvendtem, amikor olvastam: Április 16. – Befejeztem a létrát: a létrán felmentem a kerítés tetejére, fölhúztam magam után, és belül megint leeresztettem… Ha nem írom le, talán el is felejtem akkori küszködésem oly döntő sikerét: És mivel nem írhattam naplót a Dolphinon, érzem, nem is olyan rendszeres, minden részletre kiterjedő tragikus hajókalandunk elmondása, mint az a szokásom. Elhatároztam tehát, hogy a legelső alkalommal, amikor erre módom nyílik, kerítek egy vaskapcsos, pergamenlapos Agendát, amilyet Londonban készítenek a Bridge kapujánál a kötőmesterek.

És mivel mindenre megerőltetve kell visszaemlékeznem, kerül csak most szó egyik igen nagy gondomról, amit magamban hordtam az egész úton, magányosan latolgatva, hogy helyes vagy sem, ha némán őrzöm egy titkomat. Hogy őszinte legyek, erről a "titokról" szinte már el is feledkeztem, legalábbis nem tartottam lényegesnek, hogy foglalkozzam vele. Tudott dolog, hogy visszaérkezésem első percétől jómódban éltem Yorkban. Brazíliai birtokom jövedelme, kisebb-nagyobb üzleteim, amikből csak nem vontam ki magamat, pénzkölcsönzésem kamatai biztosították családomnak és magamnak a nyugodt megélhetést. Soha többet nem költöttem, mint kellett, soha nem vettem részt bizonytalan vállalkozásokban, csak azért, hogy akár káromra is növeljem vagyonomat. Az ilyesmi ez ideig távol áll tőlem.

Nem volt okom tehát visszaidézni egy emlékemet, amire gondoltam ugyan néha, de sohasem azzal a szándékkal, hogy abból tőkét kovácsoljak. Hogy pontos legyek, először akkor gondoltam erre, amikor John Morgan úr, a kalóz járt nálam, és igyekezett rávenni, hogy szegődjek melléje navigátornak, kettő az öthöz részesedésre. Ezt azt jelentette volna, hogy ha navigátori (útirányítói) munkám révén értékes földet, kincset vagy bármit találunk, ami jövedelmet jelent, akkor engemet az ő öt részesedése mellett kettő rész illet. Vagyis, ha tíz tallért találunk valahol, abból hármat kap a legénység, ötöt Morgan, kettőt én. A kalózok így számoltak mindig, s ez józan számítás. Morgan kijelentette azon az éjszakai látogatáson, nem tudja elhinni, hogy Robinson Crusoe ne tudna olyan szigetről, ahol – ember szemétől elrejtve – értékek vannak. Nos, ilyen szigetről tudtam, de természetesen Morgan előtt elhallgattam, mint ahogy elhallgattam mindenki előtt, egyedül boldogult feleségem tudott róla, de amit tudott, sajna, már a sírba vitte.

– Ne menj el azért a kincsért! – kérlelt nemegyszer, ha felcsillant előttem a vágy, hogy útnak indulok. – Ne menj el. Bőségben élünk. Látod, az emberek még így is irigyelnek. Minek még több, amikor nincsen szükségünk rá.

Végül is az egész kincses sziget léte vagy nem léte agyam leghátsó rejtekébe került, mint olyasvalami, amiről beszélni sem érdemes.

De hát honnan is tudtam én ilyesféle sziget létezéséről?… Az öreg kapitány, aki annak idején lebeszélt egy tengeri útról, és azt a tanácsot adta, hogy szárazföldi úton térjek vissza hazámba, vagyis Croyne-ba, onnan Rochelle-be, végül Párizson át Calais-ba, ahonnan már nem gond a rossz időjárás miatt átvitorlázni Doverbe. Ezt a tanácsot Lisszabon egyik úrias kocsmájában, jó madeirái bor mellett adta. Nem tagadom, kedvünkre iszogattunk, megtárgyaltuk életünk folyását, az övét éppenséggel úgy, mint az enyémet. Meglepődve hallotta, hol jártam, hogy gyarmatom az Orinoco közelében van, de még Trinidadtól sem messze.

– Tudja-e, Crusoe uram, hogy a kegyelmed gyarmatától nem is olyan távolra található meg Hammarra?!

– Hammarra?

Ő csodálkozott, hogy nem hallottam Hammarráról. Szerinte mindenkinek kell tudnia róla, éppen csak azt nem, hogy az Orinoco torkolatában kell keresni.

– Ott volt a régi portugál hajósok átrakodó helye, egyben a menedéke is, amikor a németalföldiekkel összecsaptak. Hiszen tudja, titkos sziget volt, a lisszaboni Trezorióban őrizték azt a földabroszt, aminek segítségével oda lehet jutni. Végül a földabroszt ellopták, soha nem került elő, a sziget is feledésbe ment, annál is inkább, mert megközelítése csak egy irányból, és csakis bizonyos időben, amikor az Orinoco árad, akkor érhető el.

Megkérdeztem a mastertől, honnan tudja mindezt, mert én – bevallom – semmi hírét nem hallottam Hammarrának. És ha van is ilyen sziget, ugyan mi közünk lehet hozzá? Mire az öreg azt a választ adta : véleménye szerint a szigeten nagy értékek lehetnek. A régi portugálok szokása volt, hogy rejtekeiken titkos raktárakat létesítettek, és nemegyszer megtörtént, hogy végül feledésbe merült, mert a szigetet elhagyták, elmúlt egy vagy több évtized, újabb gondok támadtak, a létesítők meghaltak és így tovább.

– Hammarrával is ez történt, Crusoe uram – lelkesedett a kapitány, aki egyik pipa dohányt a másik után szívta, és egyik madeirás flaskát a másik után ürítette. – Ha egyszer még tengerre száll, oda menjen. Én nem megyek, mert értelme semmi, csak fáradságban lenne részem, de haszonban nem. A király tilt nálunk minden utat, csak azt szabad tennünk, amihez őfelsége hozzájárul. Hogy én oda menjek, meg se kísérelem, Crusoe uram. Inkább maradjon minden titokban! így a kapitány, aki azt is elárulta később, hogy az ellopott térkép nála van! Őrzi már sok évtizede, az apjától maradt rá, az meg ugyancsak az apjától kapta, aki navigátor volt, és egyben a térkép eltulajdonítója. De hallgattak róla, mint a sír, mert aki a portugálusok titkos térképtárából való térképet őrzött, az a fejével lakolt, akár ha a nagyapja volt a tolvaj, így érthető, miért őrizte a derék kapitány Hammarra térképét oly féltve. Gondolom, a sok pipadohánynak és a madeirás flaskáknak köszönhetem, hogy beavatott titkába engem, az idegent, bár nem tagadhatom, egyébként is igen nagy rokonszenvvel viseltetett irántam, én is iránta. Amikor elváltunk, többször összeölelkeztünk, elkísért a város határáig, ahol is Péntekkel postakocsira ültem. Itt a fülembe súgta, ha a végét érzi, elküldi a térképet, majd így rendelkezik. De bizony erre sor nem került. Néhány évvel ezelőtt szavahihető embertől hallottam, hogy az öreg tisztességben elhunyt.

A térképet soha nem kaptam meg.

Valamit mégis megtudtam Hammarráról, a portugálok titkos szigetéről. Azt, hogy az Orinoco torkolatánál lehet, vagy talán valamivel feljebb, torkolat szigetsokaságában, továbbá, hogy nem könnyű megtalálni, legfeljebb akkor, ha árad a folyó. Ennyi elég is annak, aki hajózni tud, és némileg is sejti az irányt.

Mivel tudtam, hogy a Szigetre és a Brazíliába szállítandó áruim java mégiscsak tönkrement, arra gondoltam, hogy némi kitérővel megkeressük az öreg barátomtól mondott szigetet, hátha találunk olyan értékeket, amivel pótolhatom elvesztett javaimat.

Okosabbnak tartottam azonban, ha egyelőre nem szólok tervemről. Előbb meneküljünk meg kínos helyzetünkből, és szerezzünk olyan hajót, amellyel elindulhatunk a kutatóútra…

Olyan vitorlát szerkesztettünk, mint amilyet az első karavellák használtak, vagyis alacsony volt, de igen széles, inkább hátszélre készült, de hát bíztunk az egyenlítői erős és egyforma irányú szélben, amely állandóan hátulról érte hajónkat. Erre építettük tervünket, és szerkesztettük meg ósdi, mégis célszerű vitorlánkat. Tudom, Hull minden matróza kinevetett volna minket, de hát az nevessen, aki ilyen helyzetben mást tud tenni.

Amikor elkészültünk az árboccal és a vitorlával, már csak a keresztrúd elhelyezése és a kötélzet felerősítése volt hátra. Az első azért ment nehezebben, mert két részből kellett összeállítanunk a keresztrudat; a második feladatot könnyebbnek mondhattam, mert bőven akadt a raktárban, ha ázottan is, de jó és megfelelő kötél, lánc, csiga, feszítőléc, még bika is a kötelek rögzítésére.

Kétnapi nehéz munkával elértük, hogy a Dolphint újra a szélre bízhattuk, ami a hínártenger közepén ünnepi érzést ébresztett mindannyiunkban. Tutajjal nem boldogultunk volna semmiképpen, mert széles és merev elejével akkora akadályt szántott volna az átkozott hínárból, hogy mozdulni sem tudunk. Hajónk azonban gömbölyded formájával könnyen utat talált ebben a vízi csapdában.

Nem nagy sebességgel, de mégis megindult a mi hajónk, amikor felhúztuk a vitorlát, és a kormánylapátot nyugatnak irányítottuk. Öröm volt nézni, hogy a csonka orrú, orrsudarát elvesztett, némileg féloldalas hajó megindult reményeink földje felé.

Társaim sírtak örömükben, szorongatták a kezemet, mint aki legfőbb irányítója volt ennek a munkának. Bevallom, én is könnyeztem, Yorkban maradt árváimra gondoltam, hogy talán mégis kikerülök a megpróbáltatásokból, és végre derűsebbé válik életem.

– Hármas hurrával köszöntsük a hajót – kiáltotta Martin –, így szokás a hadihajóknál, ha elindulnak.

Örömmel, fiatalos lelkesedéssel tettünk eleget felszólításának.