Másnap reggel csónakba ültem, és a partra mentem. Hadnagyom, Juan, jelentette, hogy minden rendben van. Will Atkins társai rendesen, szerényen viselkednek. Sok férfi, asszony, gyerek már az öböl szélén kuporgott, és nézte a hajót. Amikor kiszálltam a csónakból, közrefogtak, ezúttal még barátságosabban, mint tegnap.

Kezdték megszokni, hogy itt vagyok, és hogy jót akarok, nem rosszat. Utam ezúttal Espinoza kapitány házához vezetett. Most Bert maradt a hajón, Josiah kísért, továbbá Erik és Hans, valamint Martin, aki most már végleg a Szigeten marad. És végleg mellém szegődik Hindu, akinek megmondtam, jó szolgám legyen, mint amilyen Péntek is volt, első embertársam a Szigeten.

Kíséretemmel a kapitány házához mentem.

Még nem említettem, hogy székhelyem házai (a szigeteken uralkodó szokások szerint) karéjban épültek, összesen 21 ház, ami így oszlott meg: a spanyoloknak volt 12 háza, kerttel, igen rendes kerítéssel, az angoloknak volt 5 háza, sajnos, nem oly gondozott külsővel, mint a spanyoloké; az indiánoknak volt 4 háza, kert és kerítés nélkül, mert ők az ilyesmit nem ismerik. Az általam ültetett és nagyra nőtt fa körül képződött ki a tér, innen nyíltak a házak bejárói, a víztől egészen az én lakódombomig, és onnan a völgy felé. Ez a völgy csatlakozott a másik völgyhöz, ami átvezetett a túlpartra, és ennek a völgynek közepén építettem fel egy domb magasabb részén nyári lakomat.

Espinoza kapitány házát szőlővel futtatott kerítés övezte. A szőlőt még én fedeztem fel vadon az erdőben, szelídítettem, és befuttattam vele otthonom védőfalát. Innen terjedt el sok helyen, főleg a spanyoloknál, akik hazájukban is kedvelik a szőlőlugast és a befuttatott kerítéseket.

A kapitány házának kertjében citrom- és narancsfák voltak, kókuszpálmák is. Idősebb indián asszony ült a küszöbön, de felállt, amikor közeledtem. Ez az indián asszony is eljött törzse szigetéről a spanyolokkal, és mindig ott segített, ahol kellett. Mivel Espinoza kapitánynak nem volt családja, Juan utasítására ő látta el a kapitány körül a teendőket.

Amikor beléptem az alacsony bejáratú házba, már hallottam a szoba mélyéről spanyol barátom hangját.

– Hozta isten, Crusoe uram, hozta isten! Legyen üdvözölve a kormányzónk!

Felállni még nem tudott, de kitárt karokkal üdvözölt.

– Köszönöm, köszönöm… – dadogta. – Köszönöm a segítséget.

Megismételtem a tegnap tett kijelentésemet, hogy nem engem illet a köszönet. Üdvözöltem, és hogyléte után érdeklődtem. Megemlítette, hogy kitűnően aludt, meggyötört karja, lába ugyan még erősen fáj, de érzi, hogy az életereje lassan visszatér. Hosszú idő után végre rendes táplálékot vett magához, mert Will Atkinsék naponta egyszer adtak neki enni, akkor is moslékszerű valamit, s inni kétnaponként.

– Majd Will Atkinst móresre tanítjuk – mondtam én. – Legyen nyugodt, señor capitano, se Atkins, se Fry nem marad a Szigeten. A mételyt kiirtjuk a növényből, állatból, de az emberből is. Ebben az esetben ők a mételyek.

– Mit szándékozik velük tenni, Crusoe uram?

– Előbb ítélőszék elé kerülnek. A vádló ön lesz. Nemcsak Will Atkinst, de minden társát, tehát minden honfitársamat ítélőszék elé állítjuk. S azt már előre tudom, hogy Will Atkinst és Fry matrózt magammal viszem.

Espinoza kapitány csodálkozásának adta kifejezését, hogy nem maradok végleg gyarmatomon. Abban a hitben élt, hogy letelepszem, itt maradok, és végleg átveszem a telep vezetését. Elmondtam az okokat, mik késztetnek arra, hogy rövidre szabjam látogatásomat. Sajnos, mondtam, hajószerencsétlenségünk miatt sok időt töltöttem távol otthonomtól, nem szándékozom megérni itt az esős évszak legnehezebb szakaszát (csoda, hogy eddig a tengeren ért zivatart leszámítva, nyoma sincs eme trópusi időszak beköszöntésének), Brazíliában sok dolgom lesz még, hiszen hajóutam nagy kiadásait és befektetéseit onnan akarom fedezni. Tehát felfedtem Espinoza kapitány előtt mindazt, ami arra kényszerít, hogy mindössze három hétre szabjam ittlétemet. Majd elmondtam eddigi életemet, újbóli letelepedésemet hazámban, házasságomat, undorodásomat a városi élettől, hajóra szállásomat, tehát nagyjából minden fontosabbat, ami az eltelt években ért.

Espinoza kapitány nagy figyelemmel hallgatott. Beszélgetésünknél Josiah unokaöcsém és Martin volt jelen, akiket szívélyesen fogadott a kapitány.

A többiek kint várakoztak, részben a ház előtt, részben az öreg fa alatt, amit elneveztünk Tanácsfának. Különösen nagy örömet jelentett a derék embernek, hogy sok értékes holmit hoztam, hasznos eszközöket, amikben nagy a hiány a Szigeten. Arra a kérdésemre, hogy jött-e ide távollétem alatt hajó, és akadt-e valaki, aki innen szökni vagy legalábbis távozni akart, így válaszolt a kapitány:

– Kormányzó úr – mert mostantól kezdve így szólított, mint ahogy én kezdettől régi rangján neveztem –, kormányzó úr, magam se tudom, örömmel nyugtázzam-e a kegyes sorstól, vagy miként, de hajó soha nem került a sziget látótávolába. Messze vagyunk mi a rendes útvonaltól, gondolom, ez az ok. Hál' istennek, hogy nem jött. Az ilyesmiből mindig baj származik. Vagy azért, mert maguk az idegen hajósok okozzák, vagy mert a sziget népe csábítódik el. Szerencsére egyik sem történt meg. Hogy azután akadt-e olyan közülünk, aki gondolt arra, elmegy innen, vagy elhajókázik, hiszen Trinidad nincsen is olyan messzire, mondom, hogy akadt-e ilyen ember, arra csak egy szóval tudok válaszolni: nem akadt.

Amikor csodálkozásomnak adtam kifejezést, így folytatta:

– Miért ment volna el innen bárki? Ön mindent úgy hagyott nekünk, hogy csak folytatni kellett. Az én spanyoljaim, mert így nevezzük a társaimat, holott akad köztük néhány portugál is, alig várták már, hogy nyugodalmas helyet találjanak. Itt megtalálták. Az ön három angolja örül, hogy megbújhat itt, ugyanígy az a négy fickó is, akik hajótörötteknek mondták magukat. Az indiánok, akik velünk jöttek, örülhetnek, hogy ilyen életet élhetnek.

Espinoza kapitány nagyot sóhajtott:

– Az előbb azt mondtam, hogy nyugodalmas hely… Így volt egy ideig, talán hosszú ideig is, de néhány éve minden felborult.

Mire azt mondtam a kapitánynak: fontos, hogy mindent tudjak, mindenről értesüljek. Kérem tehát, ne hallgasson el semmit, ha napokig kell beszélnie, akkor sem. Ha fárasztja a beszéd, szívesen várok, pihenjen csak. De mindent tudnom kell. Holnap, de legkésőbb holnapután, miután megbeszéltük a legszükségesebb teendőket, amik között ott található a kormányzói ház felépítésének és a hozzája tartozó biztonsági épület létesítésének terve, megtartjuk az ítélőszék ülését. De mert erre sor kell hogy kerüljön, pontosan tudnom kell a történteket, köztük azt is, hogy miként került Espinoza kapitány a börtönbe, mit akartak vele, s hogyan történhetett, hogy hét ember uralomra jutott jóval több ember felett.

Espinoza kapitány helyeselt. Hogy teljesen megérti álláspontomat, s szívesen elmond minden lényegest. Így történt.

Közben nagy pihenőket tartott, kókuszt ivott, evett, még el is aludt. Türelmesen vártam, mert addig semmihez nem akartam hozzáfogni, amíg nem tájékozódom tőle.

Az alábbiakban – egységesen – mondom el a spanyol elbeszélését, mert így a leghelyesebb.

Azzal kezdem, ami akkor történt, amikor elváltunk egymástól. Péntek apjával csónakba szálltam, hogy felkeressem törzsét, ahol hajótörést szenvedett társaim tartózkodtak. Említettem már, meg Juan is mondta, hogy társaim örömmel fogadták a hírt, hogy Robinson Crusoe kormányzó felajánlotta szigetét, ahol könnyebb az életet elkezdeni, mint valahol a vadonban.

Mindez nyolc évvel ezelőtt történt.

Akkor Juan fiatal legény volt, hajósinas, én is fiatalabb. De hát nem sóhajtozni akarok én most, hanem számot adni az elmúlt évekről, ott folytatom tehát, ahol elhagytam…

Kivétel nélkül mindannyian örültek az általam hozott hírnek. Többen már megházasodtak az indiánok között, amit a törzs tagjai nem elleneztek. Inkább örültek neki, hogy rokonságba kerültek a fehér emberekkel, így azután, amikor sor került az átköltözködésre, nemcsak nők voltak a kenukban, de néhány gyerek, is, sőt egy-két férfi is, akivel összebarátkoztak az én társaim, s akik követni akartak minket. Ezekből lett a mi kicsi telepünknek Crusoe uram által itt látott indián csoportja.

Utunk nem volt könnyű. Négy kenuval jöttünk, amit megvásároltunk az indiánoktól. Kétszer vihar állta utunkat, egy esetben az arribák támadtak meg minket. Az arribák az Orinoco mocsári indiánjai, van más nevük is, de mi így ismerjük őket, mert a baráti törzs arribáknak, ördögöknek mondta őket. Szerencsére visszavertük támadásukat. Egy társam elesett, talán mindannyiunk között a legjobb, legügyesebb, bizonyos Espilar, másodkormányosunk. Espilar lett volna legfőbb gazdasági emberünk, mert mindenhez értett, amit paraszti munkának hívnak. A többi halász, tengerész, kikötőcsavargó. Én falun alig jártam. De szeretet élt bennünk a mezei munka és az állattenyésztés iránt, hittük, hogy minden menni fog.

Mondom, megtámadtak minket az arribák. Attól kezdve féltünk, hogy újabb támadás ér minket. Ezért főleg éjjel haladtunk. Amikor kiértünk a nyílt tengerre, istenhez fohászkodtunk, meg a guadeloupe-i szűzhöz, hogy segítsen meg minket. Minden ügyességünkre szükség volt, hogy a kenuk ne boruljanak fel, és épségben eljussunk új hazánkba. Nem akarom részletezni nyílttengeri utunk nehézségeit, elég annyi, hogy nehéz volt.

Végre megérkeztünk.

A szigeten várt minket a három angol és az ön levele, amit köszönettel nyugtázok. Mivel az angolok olvasni nem tudnak, meg azután a levél spanyolul íródott, felolvastam nekik, miféle rendelkezéseket bízott rám, mint legidősebbre és rangban a legmagasabbra a mi kormányzónk. Mindent tudomásul vettek. Még a fegyverekkel is elszámoltak, amit ön itt hagyott. Öt muskétát, három sörétes fegyvert, három kardot hagyott itt, valamint négy hordócska puskaport, az egyik félig volt tele. Ennyi volt, kormányzó úr?

Örömmel hallom, hogy nem tévedtem.

Felosztottuk egymás között a megművelendő földet, az ön által itt hagyott értékeket, meghatároztuk, ki hol és mekkora területen épít házat.

Elosztottuk igazságosan a vetőmagot is. Kezdetben külön-külön gazdálkodtunk, de rádöbbentünk, hogy így elaprózzuk a munkát. Ugyanúgy, ahogy egy nyájba tereltük a kecskéket, leghasznosabb állatainkat, amelyek tejet adtak, és a bőrükből bocskort készítettünk, az esős évszak idejére ruhát, mondom, hogy ahogyan összetereltük a kecskéket egy nyájba, úgy vontuk össze a földeket is.

Több lett a termés, és hasznosabb a munka.

Az ön három angolja kezdetben kifogástalanul viselkedett. Ha nem tudom, nem hiszem el, hogy lázadó hajósok lettek volna, sőt gyilkosok is. Levelében írt erről ön, kormányzó úr. Őszintén megmondom, kételyeim támadtak erről, annál is inkább, mert Will Atkins és két társa tagadta ezt. Azt állították, hogy kapitányuk téves intézkedése révén jutottak abba a helyzetbe, hogy száműzték őket ide a szigetre. Azt is mondták, hogy ön jóhiszeműen elhitte a kapitányuk vádaskodását. Kezdtünk hitelt adni Atkinséknek. De azért akadt néhány olyan esemény, ami megzavart bennünket. Találtunk két sírt a sziget felső részén. Erről nem írt, kormányzó úr, tehát nem tudtuk, hogy ott temették el a lázadás áldozatait, illetőleg azokat, akik méltó büntetésüket vették el halálukkal. A sírokra azt mondták Atkinsék, hogy azokról nem tudtak, mert közülük senki nem veszett el, egyedül hármójukat érte a kapitány érdemtelen száműzetése. Egyre nagyobb ellentmondásba keveredtek. Végül bevallották, hogy ők valóban lázadók, akiket halálra ítélnének Angliában, ezért itt akarnak életük végéig tartózkodni.

A vallomást bűnbocsánatnak vettük. Hittünk nekik, uram.

Nagy hiba volt, hogy hittünk.

Az ördög hosszú időn át jó arcot mutatott.

Az első összecsapás akkor történt, amikor Tom Smith, a púpos, megdöbbentő dolgokat követett el. A mi életünkben mindennek van értéke, a legkisebb szögnek is. Észrevettük, hogy hol itt, hol amott tűnik el valami. Mindig akkor, amikor a földeken dolgoztunk, vagy halásztunk, mert azt is gyakran megtesszük. Sok embernek, gyereknek, sok élelem is kell. Volt megmentett pénzem, harminc tallér ezüstben és negyven portugál arany. Bőrzacskóban, egy ládikó mélyén őriztem, a kunyhó ama szögletében. Nézze csak, ott ástam egy kis gödröt, alája deszkát tettem, föléje is, ott őriztem a pénzt, aminek különösebb értéke közöttünk nincs, hiszen mi terményben, bőrökben és állatokban számítottunk mindent egymás között. Mégiscsak tallérok voltak, arany és ezüst, amit használhatunk majd, ha kiköt egy hajó. Ez a pénz egy napon eltűnt. Csak Juan tudott erről, Juan, aki akkor még az inasom volt, velem élt. Szégyenlem most is, hogy a jó fiú oly sokszor hiába faggattam a pénz eltűnése miatt. Azután máshonnan is kezdtek tárgyak, értékek eltünedezni. Ennek már a fele se volt tréfa. Közhírré tettem, hogy tolvaj van közöttünk, de a lopások nem szűntek meg. A fegyvereket és a puskaport az én házamban őriztük, s csak akkor kapta meg egy-egy ember a madarászpuskát, ha vadászni ment. A muskéták védelmi célokból használaton kívül álltak. Egy napon az összes fegyver eltűnt. Ekkor magamhoz hívtam azt a három embert, akikben a legjobban megbíztam. Az egyik mostani pásztorunk, a legöregebb ember, a másik kettő legjobb tengerészeink közül, szorgalmasak, becsületesek. Azt mondtam: tovább nem tűrhetjük a tolvaj garázdálkodását. A legokosabb az lenne, ha minden házat és házkörnyéket átkutatnánk, csak nyomára jönnénk, kinél rejtőzik a sok ellopott érték.

Természetesen, mindez nem egy év alatt történt, hanem gondolom, három év alatt. Igen, igen, most már tudom, három év alatt. Hogy szalad az idő!

Tanakodtunk, mit tegyünk: kutassunk vagy mi mást tegyünk? A pásztor, akit Emiliónak hívnak, ellenezte a kutatást, mondván, hogy abból jó nem származik. Végül megállapodtunk a következőben. Legyen üres a falu. Mindenki a földekre megy, aki nem oda, az halászni indul. De a halászok visszalopódznak, és lesben állnak, hogy ki az, aki visszatér, és behatol valamelyik házba. A leshelynek a legjobb az ön várfala, amit részben lebontottunk, mert nagyobbítani szerettük volna a barlangot, mint legjobb raktárunkat.

Én és három társam vettük a hálót, beültünk a kenukba, eleveztünk. De nem ki a tengerre, túl a hullámverésen, hanem az öböl egyik rejtekébe. A többiek a földekre mentek. Azután fellopództunk a parton, lesben álltunk a várfalon. Úgy gondoltuk, aki tolvaj közöttünk, nem hagyja ki ezt a jó alkalmat. Az egész falu üres volt. Még az indiánok is kimentek a földekre.

Nem sokáig kellett várni.

Előbb egy árnyék jelent meg, majd megláttuk az embert is. Töm Smith volt, a púpos. Lopakodva jött. Hol a tengerre figyelt, hol a földek felé, az útra, ami a patak mellett vezet. Ugyan kinek a házába megy? Mert elhaladt a magáé mellett, s megállt az én házam előtt. Majd elrántotta a függönyt, mivel az ajtó nyitva volt…, bement.

Tehát nyomra jutottunk. És mivel a tolvaj csak akkor vall, ha tetten érik, közülünk a legfürgébb lerohant, mi meg követtük. Lassan-lassan megközelítettük a házamat.

Hallottuk, amint Tom Smith bent matat.

Vártuk, hogy megjelenjen, de úgy, hogy első pillanatban a kilépő minket ne lásson meg. Nem sok idő múlt el.

Lebbent a függöny. Tom Smith megjelent a küszöbön. Körülnézett. Ezt a pillanatot használtam ki, rákiáltottam:

– Smith, mit kerestél a házamban?!

Valamit hirtelen eldobott, de dermedten megállt.

Mind a hárman odaugrottunk.

Néhány lépésre mögötte, az egyik bokorban ott feküdt a tőröm, az iránytűm, ami megmaradt, és ami nélkül élni se tudtam. Ha ködös időben kimentünk halászni, vagy esőben, az iránytűt nem nélkülözhettük. A tőrt sem, kellett a bozótban.

– Te vagy a tolvaj? – Legalább elcsíptünk.

Mindent tagadott. Ekkor benyúltam a nadrágja zsebébe. Most már nem tagadhatott tovább. Megtaláltam benne azt a medáliát, amit még Sevillában kaptam, amikor odazarándokoltam egy hajókatasztrófa után. Ez a medália végigkísért életemen, mindenki ismerte, mindenki tudott róla.

– Tom Smith, tolvaj vagy! Szégyelld magadat. A kormányzó által rám ruházott jognál fogva neked távozni kell a szigetről! Hogyan, mint, de távoznod kell.

Tom Smith könyörgött. Ismer engem, kormányzó úr, nem tudtam, nem akartam kegyetlen lenni. Pedig az ilyen emberrel nem lehet másként viselkedni. Letérdelt, rimánkodott, és engedtem. Nem követeltem tőle mást, mint azt, hogy adja vissza, amit elvett.

Amikor megjöttek a többiek, Will Atkins és Fry a pártját fogta. Hogy nem tehet róla, jó ember a Smith, de tolvaj természetű. Kényszerül, hogy lopjon. De most már nem fogja megtenni – kiáltotta Will Atkins –, mert ő kezeskedik érte.

Visszakerült a pénz, a puskák, a lőpor. Nagy hibát követtem el, kormányzó úr. Nagy hibát, hogy engedtem a jószívűségnek, s még csak annyit se tettem, hogy vallatóra fogjam Will Atkinst és Fryt, akik Smith cinkosai voltak a lopásban. Nem akartam megbántani őket, nem akartam az én embereim előtt élezni az ellentétet a spanyolok és az angolok között. Az én embereim tisztességes spanyol hajósok, istenfélő emberek. Ezek, Will Atkinsék, kikötői söpredék. De tudva, hogy ön is angol, kormányzó úr, meg hogy önnek annyi mindent köszönhetünk, nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy spanyol foglalás történik a szigeten.

Esküszöm önnek, esküszöm, a guadeloupe-i szent szűz szívére, hogy ezért voltam gyenge, nem másért.

Mindig később bánjuk meg gyengeségünket, jószívűségünket.

Én megbántam, uram, esküszöm a szentekre!

Láthatólag ezzel az esettel kezdődött köztünk az ellentét. Valójában akkor kezdődött, amikor a csirkefogókat ön itt hagyta a szigeten, kormányzó úr. Bár vitték volna vissza őket Angliába, bíróság elé. Most nem rontanák a levegőt sehol a Földön.

De hát úgy történt, hogy ez a három ember itt maradt

A leleplezés csak még inkább eltávolított minket egymástól.

Mi dolgoztunk, becsületesen műveltük a földeket. Nézzen csak körül, kormányzó úr, majd meglátja, mennyire igazat mondok. Felszaporodott a kecskenyáj, bőven termett az árpa, a búza, a rizs. Tisztességesen, becsületesen éltünk. Kezdtük megosztani a munkákat. Akadt közöttünk, aki szabó lett, a másik varga, a harmadik asztalos, a negyedik kőműves. Will Atkinsék alig csináltak valamit. Pálmabort készítettek, azt itták szüntelenül. A földeket ráhagyták az indiánokra, azok raboskodtak mellettük. Hiába tiltakoztam, csak gyűlölködés lett belőle. Végre ezt is hagytam. Ismeri, kormányzó úr, az indiánokat. Nagy gyerekek ezek. Aki italt ad nekik, az a jó ember. Én tiltottam embereimnek az italt, be is tartották egy kivételével. Ez most is Atkinsék barátja. Halász, gonosz emberré vált, ez vette észre az önök hajóját, amikor a túlparton megjelent. Ő hozta a hírt, hogy közelednek.

Mint látja, uram, a három ember megszaporodott. Négyen voltak az én jellemtelen honfitársammal, de valójában kilencen az indiánokkal, mert öt velük barátkozott, ivott, dorbézolt.

A baj akkor következett be, amikor felbukkantak a hajótörötteknek nevezett emberek. Ezek is angolok, ezek is hozzájuk hasonló zsiványok. Ha talán nem mind a négyen azok, de kettő közülük feltétlenül, a másik kettő nem mer nemet mondani. Vezérük az a nagy darab ember, akit már láttál, s akit Vasökölnek hívnak, nem ok nélkül. Vasökölék megjelenésével felborult az eddigi viszonylagos békesség a szigeten. Atkinsék úgy érezték, hogy hatalmat kaptak. És így volt, valóban az ő oldalukra billent a mérleg serpenyője. Már kezdtünk azon gondolkozni, hogy elhagyjuk a szigetet, elvándorlunk, hogy békét találjunk. Szerencsére a "hajótörötteknél" fegyver nem volt, még csak tőr vagy kés sem.

A legelső alkalommal, amikor összetűzésre került a dolog, Will Atkinst és Vasöklöt lefogtuk, bezártuk. Az összetűzésre az adott okot, hogy a mi földjeinken bőven termett, az angolok földjein jóformán semmi. Már az indiánjaik sem dolgoztak. Időnként kimentek a tengerre, halásztak, és a zsákmányból éltek. Megették az őket megillető kecskéket, a tartalék készletből is azt, ami járt nekik. Még a vetőmagot is megették. Végül elkövetkezett az a nap, amikor nem volt semmi ennivalójuk. De pálmabor az akadt bőven.

Követelték, hogy tartsuk el őket. Atkins és Vasököl váratlanul betoppant egy-egy házba, nekitámadt a békés lakóknak, s egyszerűen elrabolta a háznál levő élelmet. Rémuralmat teremtettek, uram, rettegés és félelem járt a nyomukban, bármerre jártak.

Ekkor határoztunk a vénekkel, hogy magunk elé idézzük a két leghangosabb angolt. Először azt üzenték, hogy nem jönnek, majd mégis megjelentek. Ismeri az öreg fát, annak a tövében tartjuk a tanácsot, ott vontuk felelősségre – őket. Gondolná, kormányzó úr, mivel védekeztek? Azzal, hogy titokzatos kezek tönkretették az ő termésüket, megölték a kecskéket, ezért éheznek, és ezért kénytelenek erőszakoskodni.

Többet nevettünk, mint komolyodtunk állításaikon.

Ugyanakkor féltünk is. Észrevettük, hogy eltűnik egy-egy indián azok közül, aki Atkinsékkal barátkozik. Kenuba ül, elevez, hónapokig nem látni, majd újból megjelenik. Nem okozott különösebb nehézséget a mi indián barátaink által megtudni, mi végből tűnnek el ezek az emberek. Hát azért, mert Atkins hívogatja az arribákat, tudod, a legveszedelmesebb indiánokat az Orinoco torkolatából. Hívogatja, hogy itt bő zsákmányt lelnek, emberhúsra is szert tehetnek. Ilyen elvetemültség után nem tehettünk mást, mint döntöttünk, hogy Atkins és Vasököl börtönbe kerül. Nagy gond ilyen helyen a börtön. Őrség kell, fegyveres készenlét. Holott munkásember kell ide, nem börtönőr. Így van, és mégse tehettünk másként. Kellett, hogy leigázzuk a gazembereket. Mivel a barlangot nem nélkülözhettük, itt volt a legjobb raktár, hát építettünk egy börtönt, ami nem volt más, mint ház ablak nélkül, alig falatnyi ajtóval. Ezen csak bebújni lehetett, behatolni nem.

Szerencsém, hogy neszét vettük az arribák esetleges jövetelének, mert megakadályozhattuk két kisebb csoportjuk partraszállását. Mindez tavaly történt, úgy gondolom, éppenséggel egy éve, kormányzó uram.

A szigorúság, a fenyíték mintha használt volna. A többiek megjuhászodtak.

A róka báránybőrt öltött magára, ez az igazság.

Nem akarom részletezni, kormányzó úr, mert akkor napokon át beszélhetnék. Egy idő után nemcsak a hajókötél lazul meg, de az ember figyelme is. Nem volt módunk az őrségre, meg arra, hogy a többi angolt és indiánt figyelemmel tartsuk, meg hogy lessük a tengert, mikor jönnek az arribák!

Végül is engedtünk, a békesség miatt. Megbocsátottunk Atkinsnek és Vasökölnek, csakhogy könnyítsünk a kínos helyzeten. Megígérték, hogy dolgozni fognak, hogy becsületesek lesznek – immár nem is tudom, hány esetben.

De hát a fogadkozás soha nem elég semmihez.

Kezdetben mintha valóban megtértek volna. Újból kijártak dolgozni a földekre, meg mindenféle más munkát is vállaltak.

Néhány hónappal ezelőtt, egy éjszaka arra ébredek, hogy motoznak a házamban. Juan és még egy magányos ember állandóan nálam éjszakázott, mert így döntött a vének tanácsa. Igen ám, de ezen az éjszakán sem Juan, sem a másik nem volt idehaza, mert kint jártak többedmagukkal a tengeren, s az erős hullámzás miatt nem tudtak idejében hazatérni. Egyedül voltam, Atkinsék törtek rám. Lefogtak, bilincsbe vertek. Mivel a fegyvereket és a puskaport a házamban őrizték, ezúttal éjjel csak én – hozzájutottak a fegyverekhez.

A többit már elgondolhatja, kormányzó uram.

Megszerezték a fegyvert, most végleg, és vele a hatalmat is.

Engemet börtönbe zártak.

Nem a kunyhóba, azt túl jónak találták, hanem a barlangba. Odakerült Juan meg még néhány társam. Végül a többit kiengedték, de engemet nem.

Éheztettek, gyötörtek.

Várták a halálomat.

Már-már alig bírtam. Hogy ön megjött, végre megtudtam, miért gyötrődöm, szenvedek, s várom reménykedve a reménytelennek tűnő szabadulást

Ezzel be is fejezem, kormányzó úr, elbeszélésemet. Mondanom se kell, hogy amikor Atkinsék megszerezték a hatalmat, tovább henyéltek, de mindenki mást munkára fogtak. Az utóbbi évben nekik dolgozott e kis sziget minden becsületes embere.

Istennek hálát adva mondhatok köszönetet önnek, kormányzó úr, hogy immár másodszor menti meg az életemet. De nemcsak az én életemet mentette meg, hanem a többi társam életét, mert ki tudja, mi lett volna, ha nem jön, és ezek a gazemberek tovább garázdálkodhatnak. Atkins magát kormányzónak neveztette, botoztatott, büntetést osztott. Több embert állítok majd ön elé, akik vallani fogják, hogy ok nélkül méretett büntetést rájuk. Vasököl volt a végrehajtó, uram.

De most engedje meg, hogy megpihenjek. Kifáradtam, a sok rossz emlék felkavarta lelkemet. Nem jó arra emlékezni, ami szomorú, még akkor sem, ha tudjuk, végre talán megszabadulunk a minket nyúzó zsiványoktól. Mert ez a kérésünk, kormányzó úr. Szabadítson meg minket ezektől az istentelen haramiáktól.