Nagy munka kezdődött. Útépítés, raktárépítés, ami egyelőre inkább csűrnek volt nevezhető, semmint raktárnak, a kormányzó házának felépítése, továbbá a barlang kiszélesítése jelentette a sziget lakói számára a legfőbb feladatot. Szerencsére mezőgazdasági munkák nem voltak, hiszen mind a rizs, mind a búza és az árpa már zöldellt, és arra várt, hogy megjöjjön az esős időszak, hogy majd december elején arathassanak a Tengervirág-sziget lakói. Ugyanakkor hajósaink is nagy munkába fogtak. A Dolphin tervezett javítása nem késlekedhetett. Sikerült annyira kivontatni a hajót, hogy a kívánt oldalra dönthettük. Ez elég nagy munkát jelentett, mert a megdöntés nem sikerülhetett másként, csak a raktárakban még ottlevő áruk átrakásával.

Az egyedüli gondot rabjaink jelentették, akiket hol ide, hol amoda kellett cipelni. Semmiképpen nem akartuk, hogy a három gonosztevő a szigeten maradjon. Nem akadt megfelelő hely az elzárásukra, a hajó még mindig biztonságosabbnak volt mondható.

Már akkor, amikor a Látóhegyen leheveredtem, úgy döntöttem, hogy egy vagy két napot magányban töltök, mégpedig távolabb a lakott helytől, a régi nyári lak helyén. Különösebb gondot sem jelentett az ilyesmi, mert nem volt szükség másra, mint egy kisebb keresztrudas vitorlára, ami azonmód átalakítható sátorrá, meg néhány eszközre, valamint élelemre.

Mindezeket új szolgám, Hindu vitte fel a nyári lakhoz.

Különleges vágyamat annál inkább megvalósíthattam, mert Martinban kitűnő munkairányítót leltem, a hajón pedig ezúttal nagyobb szükség úgysem volt rám.

– Menjen csak a bácsi, álmodja újra a régi időt – mondták unokaöcséim, amikor előhozakodtam tervemmel.

Az ünnepség utáni reggelen indultam fel a hegyre, önkéntes magányomba.

Mielőtt partra eveztem volna, öröm ért.

Móka és három társa, hajónk kalózai, elém álltak, és közölték, ha állom még javaslatomat, akkor ők itt szeretnének maradni. Csak az a kérésük, szerezzek számukra feleséget, mert családot akarnak alapítani, de az indián nőkből nem kérnek, mert az effajta házassággal nemcsak a nő jön, hanem egy csomó haszontalan családtag is.

Megmondtam Mókáéknak, hogy minden azon múlik, megjön-e idejében az én kormányos barátom, vagy sem. Ha nem jön, Brazíliáig nem nélkülözhetünk senkit hajónkról Martin, a kovács és az ács személyén kívül, így is nagy nehézségek között haladhatunk tovább. Már csak ezért is örültem, hogy Hindu rokonszenvezik velem, mert szívesen magammal viszem. Ebben az esetben a hajón is segíthet. Ugyanakkor az egyik spanyol ajánlkozott, hogy Brazíliáig eljön velünk, mert szeretne kecskéiért lámákat cserélni. Ugyanis hallotta, hogy ezek jó teherhordó állatok, akárcsak a szamarak, amikre nagy szükség lenne a szigeten. Ez az ember tehát amolyan fuvarosféle szeretett volna lenni, amit helyeseltem. Benne is leltünk tehát egy alkalmi tengerészt.

De a négy kalóz nélkül, ha nem jön meg Willem kormányos, mégsem indulhatunk el.

Mókáék ezt tudomásul vették.

Mindezek után indultam el magányomba, amit egy- vagy kétnaposnak szántam.

Egyedül Hindu jött velem, hogy holmim jelentős részét cipelje.

A jóképű legény egyre inkább szívemhez nőtt. Nem tagadom, Pénteket véltem látni benne.

A karib indiánok és közvetlen rokonaik, az észak-brazíliai partok indiánjai, alacsony növésűek, durva arcúak. Egyedüli kivételt a szibaók jelentették, ahol a spanyol nőkkel való házasság alaposan megváltoztatta küllemüket.

Péntek annak idején külsőre is, jellemre is kivált törzséből, s ez vonatkozott Hindura is.

Hindu színére más volt, mint többi rokona. Megérdemelte tehát az itt szokatlan nevét, amit – kiderült – Espinoza kapitányék adtak, amikor magukkal hozták a szigetre. Nem ok nélkül tűnt fel nekem a legény, és nem ok nélkül döntöttem már az első percekben, hogy magunkkal visszük.

Ebben az elhatározásban mindjobban megerősített a legény ügyessége, használhatósága, megbízhatósága. Semmin sem csodálkozott, azonnal mindent megértett, pedig volt éppenséggel bőven, amit először látott életében. Például hajót is először akkor látott, amikor a Dolphin kikötött Tengervirágon.

Mindent nyugodtan megnézett, elraktározott az agyában. Utána megkísérelte, hogy megbarátkozzék minden tárggyal, használati eszközzel.

Kitűnő puskatöltő, baltakezelő, hálófonó, kosárfonó és halász volt egy személyben.

Hamar tanulta az új szavakat, hiszen az ő keveréknyelve sok minden olyan szóval nem rendelkezett, amit a hajón és a velünk kapcsolatos életben tudnia kellett. Így érthető, hogy Péntekem utódját rokonszenvvel tanulmányoztam. Abban a feltett szándékban, hogy magammal viszem yorki otthonomba, változatlanul megmaradtam. Tudtam, hogy hasznomra lesz majd, gyerekeim örülnek, és a város polgárai előtt növekszik világjáró hírem.

Erős volt szívós és ügyes.

Holmimat, felszerelésemet, amit nem nélkülözhettem, Hindu vitte előttem, amikor felfelé haladtam azon az úton, amit én tapostam ki sok éven át, és ami a nyári lakhoz vezetett.

Önkéntes magányomnak előre is örültem.

Egy vagy két napra a régi Robinson leszek!

Fütyörészve, nótázva haladtam, ami igen tetszett Hindunak.

Azt a gyerekkori dalt énekeltem, amit azóta sem felejtettem el, hogy első kalandozásaimat tettem a hulli partokon és Beverly felé, a Hull folyó partján.

Bölény csizmában jár a szél,

Rajta pajtás útra kél,

Lépdegélve lépdegél,

Hegyről hegyre, felfelé!

Bölénycsizmában jár a szél

A szél, a szél, a szél, a szél!…

Így ballagtunk felfelé. S amikor a nyári lak maradványaihoz értünk, már a nap is magasabban járt. De a nap mögött felhőket láttam, amikről tudtam, hogy azok esőt hoznak. Hiába, az esős évszak itt van a küszöbön, csoda, hogy eddig nem történt semmi.

Az esőfelhők látványa sem csüggesztett.

Hindu lerakta a holmit, én melléje a puskát, a botot, a lőporszarut, a golyótartót, az iszákot, amitől nem váltam el egész szigeti időm alatt.

Egyedül abban segített, hogy együtt felállítottuk a vitorlából alakított sátrat, pontosan a régi sátor helyén.

Amikor ezzel készen voltunk, Hindu mellére tette tenyerét.

– Hindu menni, úr lenni jól.

Ezzel magamra maradtam.

Madárhangok hallatszottak, papagáj rikácsolás a völgyből, és az erdő felől. Kis madaram ugyan mint érezheti magát? Máris megszokta a vadont, övéit, vagy keres engemet?

Kiraktam eszközeimet, élelmiszeremet. Velem volt egy kis fejsze, két kés, egy apró bogrács, evőkanál ónból, egy evőtál ugyancsak ónból, s egy bozótirtó bárd, ha az erdő mélyére vetődnék. Volt velem szikrapattintó szerkezet, hogy tüzet gyújthassak, volt egy mécses és egy kicsi hajólámpás, ha kedvem támad nagyobb fényre. Mindezt kiraktam, elhelyeztem, mint annak idején, egy-egy ágat, helyszínen talált karót használva tartónak, állványnak. Élelmiszeres zsákomat felakasztottam a sátortartó rúd tetejére, nehogy a férgek, a hangyák vagy a még veszedelmesebb pockok megneszeljék elemózsiámat.

A vizeskorsót félretettem, hogy majd lemegyek a túlparti patakhoz, amelyik az erdőn át folyik.

Amikor mindent elrendeztem, fekvőhelyem készítésére került a sor.

Régi szokásom szerint hangafüvet szedtem, hozzá vékony gallyakat, s ezekből készítettem el a fekhelyet, aminél különbet nem kívánhatott senki. Illatos volt és ruganyos, széles és kényelmes.

A régi citromfák már óriásira nőttek, úgyszintén a narancsfák és a szőlőlugas vesszői is. Csak ki kellett nyúlnom, és üdítő italt csavarhattam ónpoharamba. Felaggattam madarászpuskámat is, ami ugyancsak megmaradt a múltból. Innen vittem el, ide hoztam vissza, így minden a helyére került. Ilyenkor jó leülni, pihenni egy keveset, elgondolkozni. Így tettem.

Néma csönd volt, vagyis csak az erdő, a rét és igen távolról a tenger hangját hallottam. Az erdőből madárrikácsolást hozott a szellő. A réten kabócák cirpeltek, bogarak dongtak. A tenger felől idáig is eljutott a törőhullámok moraja.

Nem tagadom, meghatódtam. S kell, hogy mindenki nézze el, ha majd olvassa Naplómat, ezeket a meghatódásokat. Így van ez az emberrel, ha visszatér oda, ahol élni szeretett, ahonnan mégis eljött és csak idővel döbbent rá arra, hogy valójában a Paradicsomban lakott. Velem ez történt…

Tudtam, hogy időm rövid, mindössze három hét, amit Tengervirágon tölthetek, s mindössze két nap, amit a magányban töltött visszaálmodásra szántam.

Hogy miért csak két nap jutott életem legkedvesebb szórakozására, megmondom. Könnyíteni akartam Martin helyzetén, sok feladatot magam megoldani. Felmérjük majd a termőföldet, és szétosztjuk a családok között. Megállapítjuk a bér elosztását is, nehogy később bármiféle vita legyen ebből. Amit nem határozunk meg azonnal, azt később nem tudjuk egyenesbe hozni – ez egy olyan elv, amit mindenkinek ajánlhatok, magam tapasztalatából tudom.

A földmérés legalább egyheti munka lesz. Utána következik a szerződések megszövegezése, amire – számításom szerint – három nap kell. Végül marad még három nap. Ez a további tisztségek kiosztásával és még jó néhány más dolog elintézésével telik el. Ugyanis azon kívül, hogy Espinoza lett kis társadalmunk főbírója, Juan az állandó őrség hadnagya, még nem oldódott meg a hivatali feladatok kijelölése. Elhamarkodni semmit nem akartam. Azt már tudtam, hogy Jack Filkorn valamiféle tisztséget kap majd, mert a megtért bűnösből jó ember is lehet, s kap valami további tisztséget Emilio Picas, a kecskepásztor is, akit a magány tett bölccsé és jellemessé.

Ezért jutott csak két nap életem és sorsom visszaálmodozására.

…Amikor tehát végeztem sátram rendbehozatalával és holmim elhelyezésével, kiültem a sátor elé. Szék vagy lóca készítésével nem akartam bajlódni, megadta a kényelmet egy farönk is.

Elgyönyörködtem a mögöttem levő tisztás, az alattam elhúzódó völgy, a túlsó domboldal, a mélyben folydogáló patak és a tenger látványában.

Amikor jöttünk felfelé Hinduval, élesen sütött a nap. De lassan elpárásodott, és én némi sajnálkozással gondoltam arra, hogy megjön az eső.

Üldögéltem, nézdegéltem, s egyszerre csak kedvet kaptam a favágásra. Úristen, de régen is vágtam fát! Több esztendeje is ennek. Yorkban nem vágtam fát. Ott a szolgalegény dolga volt. De hát itt hosszú időn át Péntekkel felváltva végeztük ezt a nemes munkát.

Elhatároztam, hogy a Látóhegy régi jelzőfája helyett – ami erősen korhadt már – másikat állítok.

Elhatározásomat tett követte. Fogtam a kis fejszét, kedvenc szerszámomat, s körülnéztem. Kiválasztottam egy sudár, jó növésű fát, amit alkalmasnak tartottam. A jelzőrúd felállítása különben nem volt holmi kedvtelés, hanem fontos kötelesség. Willem kormányosnak akartam megkönnyíteni a hajózást, a tájékozódást, hogy ha észreveszik már a távolból a Szigetet, ne tétovázzon, hanem tudja meg mindjárt, hogy ez az, amit keres.

Hozzáfogtam a favágáshoz.

Igyekeztem a régi módon, erőm kímélésével, inkább testem súlyával, mint izmaim megerőltetésével, kivágni a fát. Ment a munka, csattogott a fejsze, s közben még daloltam is, hogy jó eredményt érjek el, amit majd magam mérhetek le.

De nem tagadhatom el, egy idő után, amikor megdőlt a törzs, és nagy reccsenéssel rávágódott a bozótra, akkor már éreztem a derekamat. De nem engedtem. Szuszogtam, de valóban nem engedtem.

Gallyazni kellett, hogy szép sudár rudat készítsek, amit még árbocrúdnak is lehet használni.

Amikor elkészültem, pihenőt engedélyeztem magamnak. Leballagtam a patakhoz, s ott, ahol egy kis forrás csörgedezik, megmerítettem korsómat, és hosszan ittam.

Megtöltve a korsót, visszatértem a nyári lakhoz.

Elővettem iszákomat, hogy falatozni kezdek. Kétszersültet vettem elő, meg szalonnát, ehhez volt kedvem. Valamikor a kenyeret magam sütöttem, de erre most sem időm, sem lehetőségem nem volt. Így marad a hajóskenyér, a kétszersült.

Nagyon ízlett délebédem. Két pohár forrásvíz után valósággal újjászülettem. Kiment testemből a fáradtság. Azelőtt is így voltam, rövid pihenő, és máris kedvem kerekedett a további munkára.

Ebben az esetben a további munka az volt, hogy a jelzőrudat felcipeljem a tetőre, ott gödröt ássak, belehelyezzem az árbocot, kövekkel körülbiztosítsam, és megtöltsem földdel.

Már éppen hozzákezdtem a feladat végrehajtásához, amikor meghallottam a fülemnek oly kedves, surrogó, kopogó lépteket.

Valahol a közelben a kecskenyáj vonult.

Nem tévedtem.

Szétvált az egyik bokor, s megjelent Emilio Picas, a pásztor.

– Jó napot, uram, gondoltam, meglátogatlak. Ezzel maga mellé mutatott:

– Ha kedvedre van, fogadd el társnak. Hallom, elvonultál a magányba, mint a remeték. Kutya és remete jól megfér egymással.

Ezzel jót nevetett. Ott állt, lábához simulva az a kutya, amely első találkozásunk alkalmával úgy megtetszett.

Most hát elhozta, hogy átadja nekem. Köszöntem a jóságát, de hozzátettem:

– Pásztorkutya, gondolod, hogy megszokik mellettem? Ficas erősítette, hogy így lesz. Ismeri a varázslatot, amivel minden kutya rávehető, hogy új gazdáját régi gazdának higgye.

– Még azt is megtehetem itt előtted, kormányzó úr – mondta Ficas –, hogy más nevet adsz, azt úgy vegye, mint régi nevét.

Mondtam, hogy szeretném, ha így tenne, mert új kutyámnak más neve nem lehet, mint Pang.

– Pang? – mosolygott Ficas. – Nekem ez nem sokat mond. Én Santosnak hívom, szentnek, mert olyan becsületes, mint amilyenek a szentek lehetnek.

Ficas leült egy fújásra sátram küszöbén. Elmondta, hogy az apja pásztor volt, az anyja pásztor lánya, így érthető, hogy szereti ezt a mesterséget. Apja azt akarta, hogy már fiatalon pásztor legyen, de gazdagodni akart, elszökött a tengerhez, beállt egy hajóra. Attól kezdve tengerész lett.

– De gazdag sohasem, uram – nevetett Ficas. – Itt lettem gazdag, hogy visszatérhettem apám mesterségéhez. És boldog is vagyok. Hidd el, így van. Apám megjósolta, hogy így lesz. Isten nyugtassa őt haló poraiban. Most szánom, hogy otthagytam a nyájával. No de nem siránkozni jöttem én ide, hanem azért, hogy átadjam ezt a kutyát. Mielőtt továbbmegyek, mert a nyáj már kószálni kezd, előbb elvarázsolom Santost.

Rászólt a kutyára: Santos!

A kutya felvetette a fejét, hegyezte a füleit, parancsra várt

– Többet ne hallgass a névre, kutyám – morogta Ficas, és letérdelt a kutya elé. – De velem se törődjél, a nyájjal se. Itt a helyed, itt van a gazdád. Már nem én vagyok az, madre de Dios!

Belenézett hosszasan a kutya szemébe, egészen addig, amíg az megzavarodva nyüszíteni kezdett. Ekkor megdörzsölte a kutya orrát, majd ráköpött néhányat, és lehúzta néhányszor a fülét.

Ezután a kutya füléhez hajolt, mormolt néhány szót – nyilván varázslatot –, és végül hirtelen mozdulattal lenyomta, mellső lábait előre, a hátsókat hátra szorította, így tartotta néhány pillanatig a megrémült állatot.

Amikor elengedte, a kutya nem hozzá, de hozzám rohant. A lábamhoz túrta magát, kérte a védelmet.

– Simogasd meg, uram, gyorsan simogassad! – kiáltotta Ficas. Megsimogattam az izmos, szép állatot. Szelíd szemekkel nézett rám.

– Most már a tiéd, uram – mondta Ficas. – Figyeljél csak. Ezzel kiáltotta a nevét: Santos!

A kutya nem is mozdult.

– Santos!

Ez sem használt.

Most így kiáltott: Pang!

A kutya felfigyelt, majd csaholni kezdett.

A kecskepásztor nevetett. Megbökte szalmakalapjának szélét:

– Addios, uram, addios. Megyek. A kutya most már veled marad.

Elballagott. A kutya utána nézett, de nem mozdult. Majd amikor leültem a tönkre, a lábamhoz somfordált, összetekeredett, és nagy sóhajjal lefeküdt.

Sejtettem, hogy mi történt. Hirtelen fáradtság lepte el a kedves állatot. Mély álomba merült. Így maradtunk egy ideig. Közben eszembe jutottak Ficas szavai.

Engemet is intett az apám. Helytelenítette kalandos természetemet, így mondta: "A fiú boldog lehetne itthon, míg ha elmegy, a legnyomorultabb teremtés lesz, aki valaha is született." Most már tudom, hogy apám tévedett. Minden apa téved, ha elfelejti saját gyerekkorát.

Bizony nem ülnék így a sátram küszöbén, az óceán egyik szép szigetén, amit a magaménak mondhatok, ha hallgatok boldogult apám tilalmára.

A kutya szusszant néhányat, majd felnézett.

Méregetett, mint aki nem nagyon érti, mi történt vele, de amikor megsimogattam fejét, és meghúzgáltam hegyes fülét, hozzám dörgölődzött, és megnyalta a kezemet.

Tudtam, hogy barátok lettünk.

– Pang – mondtam többször –, Pang! Mert ez a neved, Pang, mint egy régi, itt élt kutyámnak.

És Pang vidáman csaholt, mint aki érti, amit mondtam.

Ettől a perctől elválhatatlanok lettünk, mint az majd kiderül még.

Adtam neki ivóvizet, mert szomjas volt, adtam neki enni a magammal hozott sózott húsból és kétszersültből, mert éhes volt. Amikor jóllakattam, füttyentettem Pangnak, vállamra vettem az árbocot, kezembe a fejszét, és megindultam felfelé a Látóhegyre.

A kutya előttem futott, de egy-egy füttyömre, szavamra, intésemre azonnal megállt és bevárt.

Ebből is láttam, hogy Pang nemcsak értelmes, de fegyelmezett állat is.

Jókedvűen vittem a rudat, örömmel, hogy teremtettem valamit, ami az én munkám eredménye. Természetesen nem egy iramban vittem, mert időnként pihentettem magamat, de végül felértem a tetőre. Fülledt párában ült a táj. Igazi trópusi, eső előtti látványban volt részem.

Alig néhány méterre a régi helytől ástam ki fejszémmel a gödröt, amibe az árbocot helyeztem. Kövekkel körülbástyáztam a rúd alsó részét, hogy erősen álljon, mert bizony a Látóhegy tetején nemegyszer süvít az orkán.

Zsinórt is fűztem az árbocba, hogy a magammal hozott jelzőzászlót felhúzhassam.

De hát vajon jön-e Willem kormányos?

Ez a kérdés elég sokszor felmerült bennem. Most is elhessegettem. Megígérte, tehát jön, döntöttem, és igyekeztem e komoly kérdés rosszabbik részére nem gondolni.

A jelzőzászló – mondanom se kell – a Dolphin kék-fehér jelzőzászlója volt. Amikor felhúztam, vidáman lengett a szélben.

Az árboc aljára bevéstem az R. C. betűket, valamint a nap dátumát, hogy talán még megláthatják fiaim, akiket inkább buzdítok majd a világutazásra, semmint tiltok.

Azzal a jóleső érzéssel néztem az árbocot, újbóli ittlétem első eredményét, mint mindig minden ténykedésemet. Nem voltam soha ács vagy asztalos, de lakatos sem, sőt földmívelő sem. Mégis úgy hozta a sors, hogy magányomban a létező mesterségek javát kellett megtanulnom. Itt is idézem, amit már egyszer naplómban leírtam, és egy emlékezetes napon Defoe úrra bíztam: "Mivel az ész a lényege és az eredete a matematikának, úgy mindent ésszel csinálva és megtervezve, és minden dolgokat a lehető legokosabban megítélve, idővel mindenki mestere lehet akármelyik mechanikai munkának…"

Szerencse, hogy a gondviselés felruházott ezzel a tudással. Bert és Josiah életét is így irányítottam tovább, többször hangoztatva előttük a fentiek igazságát, majd együttlétünk alatt követelve eme igazság keresztülvitelét. Gyerekeim is így készülnek majd fel az életre, ami mindig annak ad igazat, aki többet tud.

Körüljártattam a szememet a tengeren, hátha felfedezek egy vitorlát vagy hajó távoli körvonalait. Sajnos, hajót nem láttam, annál inkább feltűnt a köd, a nyirok sűrűsödése, szétterülése.

Esős éjszakám lesz talán?

Egy ideig elszórakoztam Panggal a Látóhegy tetején, majd leballagtam az északi oldalon, ahhoz a sziklás csücsökhöz, amit valósággal a sziget hajóorrának nevezhetünk. Itt állandó áramlatban, sodrásban van a víz, akkor is kavarognak a hullámok, amikor szélcsend van, és tükörsimának mondható az óceán.

Sziklák védik a szigetet a hullámok pusztításától.

Polipok, lábasfejűek fészkelik itt be magukat a résekbe, s rontanak ki, ha a hullámok egy-egy megriadt halat sodornak az örvénylésbe, a víz alatti gödrökbe.

Szünet nélkül sirályok rikoltoznak és visongnak, ugyancsak halakat űzve, figyelve.

Pang óvatosan lépkedett a sziklákon, s még óvatosabban tekingetett a vízbe.

Igazi szárazföldi kutyaként viselkedett, amin mosolyognom kellett. Szegény Pang, rövidesen átesik a tengeribetegségen, mint minden pásztorkutya, akit hajóra visznek. De hát tudtam, hogy Pang ott is megállja a helyét.

Ficas "varázslata" annyira hasznos volt, hogy különösebben a kecskék nyomával sem törődött, amikor átváltottunk rajtuk. Megszagolta a nyomokat, de hívásomra abbahagyta a szemlélődést.

Az északi csücsökről a nyugati oldalra tértünk, ami nem volt éppen könnyű feladat. Elhatároztam, hogy önkéntes száműzetésem idején bejárom a Tengervirág lakatlan részeit, s nem mondtam le erről a tervemről. Dagály volt még, amikor elhagytam a "hajóorrt", s várni kellett a nyugati part északi szögletében mert itt oly sűrű az erdő, hogy áthatolni nem lehet rajta.

Panggal játszadoztam a várakozás ideje alatt. Végre felhangzott az ismert moraj, amikor a víz kihúzódik a sziklák alól, a barlangok mélyéről. Megkezdődött az apály.

Megindulhattunk a fövényen, kagylók, tengeri ugorkák meg mindenféle más élőlény között. Pang hol utálkozva, hol élénk csaholással ismerkedett a tengeri lényekkel. Errefelé bajosan jártak Ficas pásztorral, mert a kecskék legfeljebb a patakokig jöttek le.

Megkerültük a nagy öblöt is, ami mögött, innen lejjebb található a Halász-öböl. Szokás szerint figyelve nézegettem jobbra-balra, de semmi rendkívülit nem vettem észre. Másnap bezzeg… – de erről majd később, a maga idejében.

Több tengeri kígyó vergődött a fövényen. Nem győztem Pangót inteni, hogy még a közelébe se menjen ezeknek a hüllőknek, amiknek a harapása azonnal halálos lehet. Sajnos, a Tengervirág-sziget közelében élő tengeri kígyók a veszedelmesek közé tartoznak.

De a teknőcökkel kedvére játszhatott Pang.

Mulatságos látvány volt, amikor a teknőc kidugta a fejét, a kutya ugyanakkor nekiugrott, hogy elkapja. Erre a teknőc behúzta a fejét, amit Pang sehogyan sem értett. Bámészkodott, hogy hová tűnt el a különös formájú állat feje. Bár nem egyet láthatott ezekből az én kedves pásztorkutyám, mégis mindig meglepődött, ha eltűnt a teknőcfej.

Végigballagtunk az öböl kanyargós partján. Sarum a vállamon volt, hiszen tocsogó tocsogót követett. Némelyikben halak vergődtek. Valamikor sokat jártam erre, most az emberi életnek semmi nyomát sem találtam.

Amikor az öböl végére értem, nem mentem át a Halász-öbölbe, hanem felfelé haladtam a Látóhegy délnyugati oldalán, hogy megnézzem a vetéseket.

Itt is, amikor elértem ezt a szántóföldet, azt tapasztaltam, amit a többi helyeken, ahol vetés volt vagy ültetvény, hogy a zsenge növények áhítozzak az esőt. Így tehát lemondva vágyaimról, fohászt küldtem az ég felé, hogy mielőbb jöjjön meg a kérve késő esős évszak.

Közelgett az este, mire kutyámmal visszatértem tanyámra.

Semmi üzenet nem jött, senki sem keresett, s ez megnyugtatott.

Minden úgy maradt, ahogy itt hagytam.

Sátram ajtajában kis tüzet csináltam, mint amilyet a vadászok és az erdőkerülők gyújtanak, ha úton vannak. Jóleső fáradtságot éreztem, de nem pihentem le, mert nem akartam lemondani a tábori élet esti öröméről. Szalonnát vágtam, tepsibe tettem, és az útközben szedett sirálytojásokkal megsütöttem. Nincs ennél fejedelmibb eledel, ha éhesek vagyunk. Pang is kapott belőle, jóízűen falatozta. Utána jót húztam a vízből, és ekkor elmondhattam, hogy megelégedett vagyok és boldog.

Közben besötétedett, lámpást is gyújtottam.

Elővettem a kalamárist, a lúdtollat, majd az Agendát is, amit közönségesen Naplónak nevezek.

Eszembe jutottak azok a sorok, amiket 1659. szeptember 30-ika alkalmával jegyeztem fel, amikor erre módom lehetett: "Én, szegény nyomorult Robinson Crusoe, egy félelmetes vihartól hajótörést szenvedve, ennek a szomorú, szerencsétlen szigetnek partjaira vetődtem, melyet a Kétségbeesés szigetének neveztem el…"

Most így kezdtem sátram magányában Naplómat, az év, a hónap, a nap feljegyzése után: "Én, a boldog, megelégedett Robinson Crusoe, feljutva végre nyári lakom helyére, a Tengervirág-szigeten, leírhatom, hogy leszállt az este, és megkezdem beszámolómat az első napról, amit egyedül, egy kutya társaságában töltöttem…"

Igen, leszállt az este. És én leírtam a mai nap történetét.

Pang hol a sátor előtt kószált, hol bejött. Csodálkozva nézte a rúdon függő apró hajólámpást, amit nem ismert pásztorkutya korában.

Egyszerre csak erősen hegyezni kezdte fülét, ami a hiúzéra emlékeztetett. Valami jött a távolból. Duruzsolva, akár a kecskenyáj.

De a kecskék már pihentek a barlang mögötti karámban.

Az eső közeledett.

Előbb aprócska szemek hulltak a sátorra, majd egyre szaporábban nekieredt.

Szigetem növényeivel együtt felsóhajtottam – végre!

A távolból felhangzott a madarak dala. Mindig így történik, ha megjön a várva várt eső.

Végül eloltottam a tüzet, de a lámpást égve hagytam. Kis láng pislákolt, éppen csak annyi, hogy derengjen a sátorban.

Leheveredtem, és jót nyújtóztam. Régen nem ízlett így a lefekvés, mint most.

Magam se tudom, mikor aludhattam el.

Arra még emlékszem, hogy Pang a lábamhoz tekeredett, ott vetett vackot magának.

Azt is hallottam, hogy egyszer ugatva kirohant, morgott, szaladgált, de rövidesen visszatért.

Álmom zavaros volt és nyugtalan. Az öröm, a nyugtalanság, a sok esemény, élmény okozhatta, hogy bár fáradt voltam, mégsem pihentem jól.

Azt álmodtam, hogy a hajón vagyok, a fedélzeten fekszem, egyszerre csak ordítás támad, rettenetes kiabálás. Fekszem, és mozdulni sem tudok. Megkötöztek. Ugyanakkor látom, hogy Will Atkins, Willy Fry és Vasököl rohan a fedélzeten, átveti magát a hullámvéden, de nem a vízbe eshettek, hanem csónakba, mert evezők csapása hangzott, s ugyanakkor a mi hajónkon kiabálás: "A csónak, a csónak!"

Végre leráztam magamról a köteléket, felugrottam, és körülnéztem. Josiah és Bert vérző fejjel a középárbocnál feküdt. Martin tántorgott elő, és kiabálta: megszöktek, megszöktek!

Hogy meddig tarthatott ez az álom, nem tudom, de gondolom, sokáig, mert merő víz lettem, amikor magamhoz tértem.

Nem sokkal múlhatott éjfél. A lámpás pislákolt, Pang ült, és rám meredt. Talán kiabálhattam, és attól rémült meg annyira.

Felkeltem a fekhelyről, kifigyeltem a sátor nyílásán. Némaság volt és csend. Alig esett már. De ami lehullt, kincset ért. Valóságos füstként gomolygott a lámpa körül az eső utáni pára, amit az átforrósodott föld okoz.

Bizony az álom megzavart. Ha Will Atkinsék megszöknének?! Bevallom, ahogy magamhoz tértem, már elképzelhetetlennek tartottam, hogy megtörténhet. Lassan megnyugodtam. A kutya elaludt. Én meg figyeltem az éjszakát. Egy-egy állat hangján és a tenger távoli, megszokott moraján kívül mást, mint a megduzzadt, patak csobogását, nem lehetett hallani. Kikötöttem, amikor eljöttem a hajóról, hogy ha bármi baj történik, tízperces időközökben háromszor adjanak le egy-egy ágyúlövést. Ez lesz a jel, hogy hagyjam el magányomat, és siessek a telepre.

Jó ideig figyeltem, hogy hallom-e vagy sem az ágyúk dörejét.

Szerencsére nem hallottam.

Végre is elhatároztam, hogy folytatom megszakított pihenésemet. Ittam egy fél pohárka vizet, rágtam néhány szem szőlőt, amit itt találtam megaszalódva a nyári lak helyén.

Egészséges álomba merültem.

Semmi sem zavarta nyugalmamat.

Meglepődve arra ébredtem, hogy Pang morog, vinnyog, nyuszit, de nem dühösködve, hanem inkább mint azok a kutyák szokták, akiket öröm ér.

Időnként felugrott, majd lekushadt. Mi lehet a kutyával?

Szemem elkáprázódott, mert élesen besütött a nap. Nyoma sem volt a felhőknek, minden megint a legszebb trópusi fényben ragyogott. Most már kezdtem hinni, hogy az ég kegyeként késik az esős évszak, szegény Robinson hadd örüljön végre, sok megpróbáltatás után a saját birodalmának.

No de Pang csaholni kezdett. Vidáman, jókedvűen. Mintha emberi hangot hallottam volna.

Erre kinéztem a sátor nyílásán, s ellátottam a szájamat.

A sátor felé hajló fa ágán egy papagáj üldögélt.

Okos szemével a kutyát figyelte, és kiabált: "Gyilkos! Gyilkos!"

Péntek volt.

Visszajött, megkeresett, rám talált. A galambok és a papagájok képesek erre.

Abban a pillanatban, hogy kinéztem, a madár széttárta ösztövér szárnyát, és a vállamra repült.

Igen, igen, Péntek volt, nem fért hozzá kétség.

Pang továbbra is izgatottan figyelte.

Megsimogattam madaram fejét, okos kis homlokát. Féloldalra fordította tekintetét, úgy nézegetett, hogy valóban én lennék az – Robinson Crusoe, a gazda?

S mivel nem tévedett, rikácsolásával és szárnycsapkodásával adott örömének kifejezést.

Simogattam, nyugtattam, s ezt Pang irigykedve vette tudomásul. De hát az irigységről többé szó nem lehetett, mert most már tudtam, hogy két állatot viszek magammal, egy kutyát és gyerekeim régi társát, a madarat. Most még egy állatka kellett, hogy harmadik gyerekem is megkapja kedvencét. Azt is tudtam, hogy mi lesz az: egy majom a brazíliai partról, amit magam fogok be, ha valahol kikötünk.

Odaszóltam a kutyának:

– Pang, figyelj, ez itten Péntek, a társad!

És megszagoltattam a papagájt. Majd a madárra szóltam:

– Ez itten Pang, a barátod!

És a madár fejét a kutya homlokához érintettem. Így tesznek a vadászok, az erdészek, ha állatokat akarnak összeszoktatni. Sikerült is, Pang megnyalogatta Pénteket, az kedvesen, minden riadalom nélkül rákotyogott a kutyára. Majd amikor Pang leheveredett, a hátára szállt.

Szívből örültem madaram visszatérésének.

A második napon a reggelit már hármasban fogyasztottuk el.

A két állat hamar összebarátkozott, és amikor elindultam, hogy felkeressem az erdőt, amire régen vágytam, a madár és a kutya jó cimborák lettek.

Péntek szokás szerint a vállamról nézegetett szerteszét. Ha elszállt egy-egy papagáj a közelünkben, pislogott, de a szárnyát nem rebbentette meg.

Mondom, az erdőt akartam látni. Iszákomat és a puskát a vállamra akasztottam, a lőporszarut a nyakamba. A bal vállamon madaram, így indultunk el erdei kirándulásunkra.

Az erdőt a keresztúton át akartam elérni. Azon az úton, ami a völgyből lefelé vezetett, így tehát erre indultam. Merő víz volt minden, de ennek még örültem is, mert a nedvesség hűsített, üdített. A telep felől fejszecsapásokat hallottam, ami azt bizonyította, hogy békesség van és munka. Amikor leértem a bekötőösvényre, ami elágazott a Halász-öböl felé, semmi nyomát nem láttam annak, hogy bárki is halászni ment volna Tengervirág lakóiból. A hálók helyükön lógtak, beléjük kapott a szeszélyesen fújó szél.

Az erdő küszöbén megcsapott a fák, a növények, a sűrű bozót fojtó szaga.

Különös, de az erdőben nehezebb és kevesebb a levegő, mint a szabad réteken, tisztásokon. Sokszor hallgattam a trópusi erdő csendjét. Ha a Hull folyó partján, gyerekkoromban, felfelé ballagtam, és kirándultam York környékére, ahol erdőt találtam, számomra mindig örömet okozott. Valóságos üdvrivalgás fogadott. Nem így a trópuson. A trópusi erdő élővilága elhallgat, ha idegen közeledik, így történt most is.

A madarak és az erdő rágcsálói elcsendesedve figyelték, kik jönnek birodalmukba. Péntek nyugtalanul pislogott körbe-körbe. Nem állítom, de feltételezem, gyanakodni kezdett, hogy visszahoztam az erdőre. Belekapaszkodott az ingembe, körmeit sem kímélte.

Az erdő szívesen fogadott. A korhadó fák látványa, a trópusi páfrányok, az orchideák, a mindenféle növény és virág, a magasba törő fák, pálmák, folyondárok, az erdő közepén átfolyó patak visszaidézte bennem a múltat. Idáig még nem jutott el az emberkéz, de tudtam, hogy előbb-utóbb erre is sor kerül. Mondtam is Martinnak, hogy igen erős fák, különösen kemény törzsűek találhatók a patak szélén. Ezekből kitűnő móló készíthető. Ideje lenne a házaknak tornácot, járdát csinálni, amire bőven jut faanyag.

Az általam már jól ismert nyulak s rókafélék tűntek fel előttem. Ez volt a sziget legelhagyatottabb, legismeretlenebb része. Pang óvatosan lépkedett. Nem egy alkalommal nagyot ugrott, hátrált. Kígyó, skorpió vagy óriáspók zavarta meg négylábú társamat.

Az egyik tisztáson óriási tengeri sas szárítgatta hatalmas szárnyait.

Tekintélyes példány volt. Percekig tétováztam, hogy lelőjem, ne lőjem le, végül is életben hagytam. Elgyönyörködtem a szép állatban, s vártam, hogy talán felrepül, ha közel érek hozzá.

Néhány lépésre bevárt, s csak akkor szárnyalt fel nagy rikácsolással, amikor karnyújtásnyira értem, és mozdulatot tettem, hogy megsimogatom a tenger halrablóját.

Dühösen szállt el a fák között, ki a tengerre.

Arra tartottam én is. Arrafelé volt az öböl, ahol egyszer kalandos körülmények között partot értem. Évek teltek el, míg eljutottam ide, méghozzá saját készítésű kis hajómon, életem első vitorlás csónakján. Ez az utam részben szerencsés, részben szerencsétlen volt. Az utóbbi azért, mert első utamon elragadtak az áramlatok és örvények, kivittek a tengerre, s úgy tűnt, nem tudok partot érni. Akkor döntöttem, hogy eszembe se jut többé egyszerű kis csónakon elhagyni a szigetet. Egy öbölbe értem akkor, utolsó erőmmel, s ezt az öblöt kerestem most fel.

Kiértem a fák közül. Elém tárult az öböl, az erdőn átfolyó patak torkolatával. Meglepetésemre még állt a víz szélén az a cövek, amit vitorlás csónakom kikötésekor használtam.

Sokáig időztem itt, leheveredve a fövenyre, ahová a dagály nem ért el. Gyönyörködtem a tájban, a magányos öböl szépségében, a mögöttes erdő fenségében. Ettem, Pangnak is, a papagájnak is adtam, banánt, szőlőt, kétszersültet is, mert szerette.

Késő délután tértem vittem, a nyugati part szélén, el a Halász-öbölnél.

A hálók mozdulatlanul lógtak a helyükön.

Magam se tudom, miért, de nem mentem felfelé a völgynek, egyenesen a nyári lakhoz, mert kedvet kaptam alkonyatkor érni az északi csúcshoz, a "hajóorrhoz". Nagy utat tettem már eddig is, legalább tíz-tizenkét mérföldet bejártam.

Amikor kutyámmal, madarammal az apálytól szabad part tocsogói közt ballagtam, hasonlóan a tegnapihoz, kagylókat gyűjtve még, hirtelen megtorpantam.

Egy régi emlék vágott belém.

Soha nem felejtem el, mit éreztem, amikor megláttam szigetemen az első lábnyomot. Megdöbbenés, megrendülés, de kétségbeesés is volt a részem akkor.

Ugyanezt éreztem most is!

Lábnyomokat láttam a fövényben!

Több láb nyomát, amit könnyen megállapíthattam. Azt is megállapítottam, hogy a nyomok indiánok lábaitól származnak. Ha európai ember egész életében mezítláb jár, akkor sem terülnek annyira szét a lábujjai, mint az indiánoké, de az európai fehér sarka sem olyan széles, egyedül a karib, az árúak, az Orinoco indiánoké.

Hosszas vizsgálódás után megállapítottam, hogy négy ember nyomát látom, amik elvezetnek a víz szélétől a fövény széléig, ott egy darabig a Látóhegy oldalán felfelé. De ugyanakkor azt is láttam, hogy a nyomok visszafelé vezetnek, rátérnek újból a fövényre, majd elérik a víz szélét.

Itt megszűnnek, de nem volt nehéz kideríteni, hogy miért.

Mély, hosszúkás bevágást mutatott alacsony vízben a korallhomok.

A bevágás nem volt más, mint egy csónak, méghozzá igen hosszú csónak, tehát kenu aljgerendájának a nyoma.

Nem egyszer, de többször bejártam a nyomok vonalát, igyekezve a legpontosabban kideríteni mindent

Azt már az első pillanatban sejtettem, hogy a csónak és a lábak nyoma nem az én telepem indiánjaitól származik.

Tengervirágon nincsenek ilyen hosszú, távoltengeri útra használt kenuk. Meg azután a mi indiánusaink nem járnak saru nélkül. Büszkeségük az ágyékkendő, a saru és a minél vastagabb gyöngyfüzér a nyakban.

Pang is észlelte a nyomokat, szaglászott, vinnyogott. Mindez azt bizonyította, hogy a nyomok néhány órásak lehetnek, vagyis az apály elejéről származnak, mert az éppen közeledő dagály, ha nem is teljesen, de részben alaktalanná formázza a lábak nyomát.

Bevallom, meghökkentem.

Espinoza kapitánytól tudtam, hogy egy év óta nem mutatkoztak vadak a szigeten, vagyis legutóbbi megfutamodásuk óta senki nem látott közülük egyet sem.

A négy idegen indián lábnyom és a kenu nyoma azt bizonyítja, hogy az indián csónak vagy a sziget közelében maradt, esetleg valamelyik öbölben megbújt, vagy valahol kihúzták, vagy érthetetlen okból – vagy nagyon is érthető okból – a csónak eltávozott.

Az utóbbi eset akkor állhatott fenn, ha a vadak valamelyik törzse támadást akar a sziget ellen intézni, s a csónakot kémkedésre küldték ki.

Talán éppen ezt az öblöt tartják majd a legalkalmasabbnak a partraszállásra?

– Uramisten – suttogtam –, uramisten! Valami készülőben! Azonnal meg kell vinni a hírt a telepre s a hajóra, nehogy váratlanul érjen minket egy esetleges támadás.

Füttyentettem Pangnak, rászóltam a madaramra, hogy kapaszkodjon, s rohanni kezdtem, felejtve mindent, ami szép volt eddig, amikor – megláttam valamit.

Vitorlacsiga volt, az a fajta, amit az orrvitorla behúzásánál használunk.

Hogyan kerül ide egy hajócsiga, az indián lábak közelébe? Mert a kettőnek köze volt egymáshoz. A dagály a fából készült vitorlacsigát ugyanúgy elviszi majd, mint amennyire elsimítja a lábak nyomát. A hajócsigát az ejtette el, aki ide lépett. De hogyan került a Dolphin egyik csigája ilyen messzire a hajótól?! Mert képzelhető megrökönyödésem, amikor felemelem, megnézem, és a tölgyfa tokon, tehát a vitorlacsiga burkolatán ott látom a jól ismert jelt:

Egy nagy D betűt és három hullámvonást alatta, amilyet az átszerelésnél Martin durva, kemény keze vésett a fába.

Előbb elhűlve meredtem a vitorlacsigára, majd az iszákba tettem, és most már sietve megindultam felfelé, hogy mielőbb elérjem a nyári lakot, hátha üzenet vár ott, de ha nem, akkor rohanvást indulok lefelé a telepre.

Bizony lihegtünk jó kutyámmal, amikor felértünk.

Senki nem járt ott, senki.

Mindent érintetlenül hagytam, gondolván, úgyis visszajövök még. Egyedül az bántott, hogy közeledik az este, és szerettem volna ezt az estét még idefent tölteni.

Közben fejemben kavarogtak a gondolatok.

Többször elővettem a vitorlacsigát, néztem, valósággal megbabonázva meredtem rá. Érthetetlen, érthetetlen! Képtelen voltam bármi összefüggést találni a csónak nyoma, a lábnyomok és a közismert hajófelszerelés között. Pedig egymáshoz tartoztak, mint mondtam, egyszerűen azért, mert a dagály hullámai azonnal felkapják a facsigát, elviszik, és soha vissza nem hozzák. A csónak és a lábak nyomaival is e» történik.

Amikor kiértem arra a tisztásra, ahonnan lelátni a völgyből a telep öblébe, megláttam a hajónkat

Még mondtam is magamban: íme, a hajó milyen csendesen, mozdulatlanul áll, még alakokat is látok ott mozogni, amikor villanás támadt a hajóorrban, füst csapódott ki, és mindezt dörrenés követte.

Eldördült tehát a vészjel, vagyis a hívásom jele!

Erre már nem nézelődtem, de futottam lefelé, amilyen iramban csak tudtam.

Pang rohant elöl, mintha nyitná az utat. Időnként visszanézett, csaholt, majd vágtatott tovább. Amikor leértem a patakhoz, és nem lehettem távolabb az öböltől félmérföldnyire, elsütöttem madarászpuskám mindkét, csövét.

A dörrenés eljutott a hajóig, és legalább jeleztem, hogy megyek, ott leszek rövidesen.

Alig értem a patak feletti hidacskáig, amit Espinozáék készítettek a kecskenyáj könnyebbségére, megláttam Martint és Hindut, mint néztek felfelé az útra.

– Hahó!

– Hahó!

– Baj van!? – kiáltottam.

Martin intett:

– Baj!

Átszaladtak a hídon, Martin és Hindu, nyomukban még egykét spanyol, majd rohanva a telep felől Espinoza kapitány.

– Nagy baj van, uram! – lihegte Martin, amikor találkoztunk. – Kegyetlenül nagy baj, fene nagy baj!

– Mondjad már, Martin, mondjad!

– Nem is hinnéd, uram…

– Beszéljél már, Martin!

– Megszöktek a gazemberek!

– Ki? Tom Smith, Jack Filkorn és a másik kettő?

– Dehogyis, uram. Will Atkins, Willy Fry és Vasököl!

Azt hittem, a lélegzetem áll el.