Elérkezett az ideje, hogy a Dolphin ellenőrző útra induljon. Az a három nap, ami rendelkezésünkre állt, elégnek tűnt, hogy a legszükségesebb munkálatokat elvégezzük a hajón. A többit már menet közben kellett megtenni.

– Josiah – mondtam unokaöcsémnek –, minden, ami a hajóval kapcsolatos, az a te váltadon nyugszik. Tudom, nem hitted, hogy ennyi bajunk, kalandunk lesz, amikor felajánlottad, hogy elhozol gyarmatomra. Kérem is bocsánatodat, fiam, mert bizony, ha tudom, hogy minek nézünk elébe, akkor máshogyan készülünk fel utunkra. Mindenekelőtt több ágyút szerzünk, de még több embert kérünk Morgan úrtól. Ne haragudj hát, öcsém, hogy ilyen gondokba kevertelek téged is meg a hajó gazdáját is, akit nem ismerek, de feltett szándékom, hogy Angliába visszaérve, a hajót megveszem a tulajdonosától, hogy valamelyest helyrehozzam vétkemet. Bocsáss meg, kedves öcsém, Josiah.

Unokaöcsém becsületesen és őszintén megmondta, hogy semmiféle neheztelés nincsen benne, boldog és büszke, hogy részt vehet egy ilyen különleges érdekességeket rejtő expedícióban. Szánná és bánná, ha valamilyen okból kimaradt volna a kirándulásból. Ami a hajó megvételét illeti, mondta, annak nem lesz akadálya, mert a hajótulajdonos, aki igen derék hulli kereskedő, már régen szóvá tette, hogy eladná a Dolphint, de csak tisztes árért, mint olyan hajót, ami oly igen jó, kitűnő, tengerálló hajó.

Mondtam, hogy ezt én is elismerem, mert kevés hajó úszik manapság az óceánokon, amely annyit kiállt volna, mint éppenséggel velünk ez a derék hajó.

– A bácsinak ne legyenek rossz álmai amiatt – mondta Josiah unokaöcsém –, hogy még hadi feladattal is megbíz minket. Ennek csak örülök. Kaland ez a javából, és mivel se londoni ficsúr nem vagyok, se anyámasszony katonája, nem mondhatok mást, mint azt, hogy örülök, hogy nagynevű bátyám segítségére lehetek.

Amikor így egymás között tisztáztuk a legfőbb kérdéseket, és én ilyen megnyugtató választ kaptam, lelkiismeret-furdalás nélkül adtam a parancsot a Dolphinnek első kifutására. Mindössze – azt kötöttem ki, hogy az első útra magam is elmegyek, főleg azért, hogy lássam, mennyire ura a hajónak Josiah olyan manővereknél, amik nem tartoznak a kereskedelmi hajós feladatai közé.

Sajnos, a két ágyú – amivel rendelkeztünk – nem bizonyult elégségesnek. Főleg az újratöltés okozott gondot. Lassú művelet volt, amit gyorsabbá tenni nem tudtunk, de azon erősen törtük a fejünket, mivel pótoljuk a töltés elveszett idejét.

Erre a legalkalmasabbnak azt találtuk, hogy azokat a régi muskétákat, amiket ma már nem használnak, és amikkel mi mégis rendelkeztünk, könnyű ágyúként használjuk. Erre lehetőséget adott a muskéták széles öbű csöve, és az, hogy a fojtás alá mindenféle apró vasat, golyóbist tehetünk. Az ács és a kovács tüstént talapzatot készített a muskétáknak.

Számolni kellett azzal is, hogy a hajó nekimegy az indiánok kenuinak, hogy így is ritkítsa soraikat. Ebben az esetben is az ácsnak és a kovácsnak kellett remekelnie, méghozzá igen ügyesen. Hajónk tőkéje – tudtuk, tapasztaltuk – a szörnyű orkánban, a nagy megterheléseknél, meggyengült. Ilyesmit mutatott a hajóorr tőkéje is. Ismerve az indián kenuk magasságát, hajónk orrát megerősítettük, méghozzá sarkantyúval, mint amilyet eleink hajóikon használtak. Bíztunk benne, hogy a sarkantyú eredményes lesz, ha sor kerül használatára. Még egy lényeges alakítást tettünk, méghozzá az első árbocon. A megszokott kémlelőkosarat kibővítettük, és elláttuk a mai hajókon már szokásos pallószerű terebbel, mégpedig azért, hogy egyszerre több ember tudjon fent tartózkodni.

Ezek voltak a lényeges változtatások. Végeztünk azután döntő és fontos alakításokat a vitorlákon, hogy könnyebben legyenek kezelhetők, kevesebb emberrel. A kormányt is kijavítottuk, csigás áttétellel, hogy ne két vagy három, de egy ember is elég legyen a hajó irányításához.

Mindezt – leginkább – az én terveim alapján készítettük el, de hasznos volt Martin és Josiah nem egy tanácsa is.

A vadak nyilát és dobólándzsáját sem vártuk tétlenül. Tudtuk, hogy a nyílhegyeket nem egy esetben az Orinoco-indiánok is mérgezik, gyakran kígyóméreggel. Ficas kecskepásztor adta azt a jó tanácsot, hogy tegyünk úgy, mint spanyol hazájában a hegylakók, akik gyakran nyíllal és lándzsával harcoltak egymás ellen. Készítsünk tengeri sásból, aminek a rostja vaskemény, és egy bizonyos erdei liánból, ami még rugékonyabb, de könnyen fonható, mellvértet, vagyis mellényt.

Ezeket a rostból és nem láncszemcsékből vagy lemezekből készült mellvérteket Espinoza kapitány ellenőrzése mellett az indián asszonyok készítették. Indiánjaink hűen szolgáltak ekkor már minket, mert tudták: tűzre kerülnek, ha az arribák fogságába jutnak.

Gondolom, ezzel mindent elmondtam, ami lényeges, hogy bárki lássa: nem vártuk tétlenül az arribák jöttét.

Az öblökben a védelmi sáncokat elkészítettük. Győzött Espinoza kapitány és több társának érve. Ha nehezen is, de igyekeztünk körülvenni megfelelő sánccal a falut, hogy onnan védekezzünk, ha kell.

Mert bizony erre is sor kerülhetett.

Nem bíztuk el magunkat. Ha a Dolphin szélcsendben nem képes segítséget nyújtani, máris nehéz helyzetbe kerülünk. Mert elképzelhető volt, hogy az arribák Willy Fry és Vasököl vezérletével készülnek a támadásra. Ők tájékozva vannak erőinkről, ha nem is az azóta megtett előkészületekről. (A tudat, hogy egy láthatatlan ellenség tartózkodik a szigeten, akinek képtelenek voltunk a nyomára jutni, félelmetes érzést jelentett. Mert azzal, hogy Will Atkins egyszerűen eltűnt a szemünk elől, a sziklavár rejtekében, nem oldódott meg az, hogy Will Atkins kikapcsolódott, és nem kell tőle félnünk. Ezért éjjel a legszigorúbb őrségeket tartottuk a szárazon is, függetlenül a hajó őrségétől.)

Elhatároztuk, hogy a Dolphin naponta kétszer megy megfigyelőútra, de nem rendszeresen ugyanabban az időben, hanem az időjárástól s haditerveinktől függően.

A kétségbeejtően szép, eső nélküli időjárás rendületlenül tartott, megszégyenítve minden eddigi megfigyelést.

Hosszas töprengés után meghatároztunk egy körhöz hasonló pályát, amit a hajó naponta kétszer – egy esetben nappal, egy esetben éjjel – bejárt.

Ha az ellenőrzött terület jobb oldali szárnyán haladt a hajó, akkor kémlelői jó ideig beláthatták az ellenőrzött terület nagy részét a bal oldalon is. Ha az íven haladt, akkor nemcsak nyugatra, tehát az Orinoco felé tekinthettek el messzire, hanem a belső rész felé is. Ha visszafelé jött a Dolphin, a bal oldali szárnyon, akkor nemcsak délkeletnek nézhettek igen távolra, de a túlsó képzeletbeli jobb oldali szárny felé is.

Egy-egy szárny hossza 16 tengeri mérföld volt, az ívé többnyire 22 tengeri mérföld. Átlagos tengeri szélben a hajó ezt az utat nyolc óra alatt tette meg.

Erősebb szélben gyorsabban, gyenge szélben hosszabb idő alatt, de ilyenkor felére rövidítették a szárnyakat, nehogy nagyon messzire távolodjanak a szigettől.

Elárulhatom, hogy az ilyen kifutás nem a mi ötletünk, hanem így működnek az angol partok kikötővárosainak hadi őrhajói, amikor naponta kifutnak, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a Csatornát.

Az első úton és még egy-kettőn később én is részt vettem, mert tele voltam nyugtalansággal az arribák miatt, meg hát azért is, mert bosszantott, hogy itteni teendőim végeztével sem indulhatok Brazíliába. Volt még egy talány a tarsolyomban: Willem kormányos barátom. Vajon jön-e, és mikor érkezik, vagy egyáltalában mi lesz, ha nem jön? így azután nem csoda, hogy hajóutunk alatt, amikor nem kellett segíteni a fedélzeti javító munkáknál, Josiah unokaöcsémmel sokat beszéltünk arról, mit bír a hajó, és mit bírunk mi, hogy a lehető legkisebb létszámmal elvergődjünk Brazíliáig, mindazokat itt hagyva Tengervirágon, akik életüket itt akarják folytatni.

Felejthetetlenek maradnak számomra ezek a megfigyelőutak. Meglepően jó szél fújt, az áramlatok sem voltak erősebbek a megszokottnál. A közismert passzátfelhőkön kívül olyan felhők nem is mutatkoztak, mint akkor, mikor első estémet töltöttem a nyári lak helyén.

Pompás érzés volt a felvitorlázott hajóval kikanyarodni az öbölből, elhaladni a Tengervirág keleti partja mellett, és kifutni az óceánra. Ugyanakkor visszanézni a szigetre, az én szeretett birodalmamra, aminél szebbet bajosan tudok elképzelni.

Az ilyen kifutásoknál mindig odatelepedtem a kormányállás mellvédjére, hátranézve azzal a biztos tudattal, hogy rövidesen visszajövünk, és újból horgonyt vetünk az öbölben. Elnéztem a Látóhegyet, tetején a lengő zászlót, felintettem Ficasnak, aki újabban mindig ezen az oldalon kezdte nyájának legeltetését

És visszaintettem a falubelieknek, akik előjöttek házaikból, vagy abbahagyták a munkát, hogy gyönyörködjenek a szép hajóban.

Miért is tagadnám, az örömbe üröm is vegyült. Csak rossz érzést jelentett, amikor kikanyarodtunk az öbölből, hogy nem élhetünk kedvünkre, életünk célját, terveinket szolgálva. Valójában rabjai voltunk néhány gazembernek, akiktől a sorsunk függött, és akikre gondolnunk kellett legvidámabb perceinkben is. Hiába néztem el gyönyörködve a szigetet, keresve rajta a megszokott helyeket, mindig eszembe jutott, hogy ott bujkál valahol Will Atkins:

Ha a hajón tartózkodtam, magammal vittem Trugát és kis társait, a Petárdásokat, akik jó társaink lettek.

Állandóan az árbocon tartózkodtak, kémleltek, figyeltek. S ha valaki azt hiszi, hogy a fiúk az árbocon inkább tréfálkozhattak, mint figyeltek, az téved. A tenger erre nem hagyott időt.

A tenger sohasem néma, a tenger mindig él, mozgásban van.

Trugában nem volt nehéz meglátni a jövendő jó tengerészt, oly ügyesen mászott fel az árbockötélen, s nemcsak a kosárig, hanem feljebb, az árboccsúcsig is, hogy beigazítson ott egy kötelet. Könnyedén mozgott, lendült át egyik rúdról a másikra, ami nehéz feladat, bárki tanúsíthatja, aki látta a kikötőkben nálunk a matrózversenyeket, és ott a keresztrúdtól keresztrúdig való lendülést. Truga már az első órában megtette ezt, bámulatunkra, bevallom.

Mielőtt felküldtük őket (hármasával, mert több nem mehetett egyszerre), kioktattuk a fiúkat, hogy mire figyeljenek, és mindent jelentsenek, eme kiáltással: "Hahó, a kosár jelentkezik!"

Nem hinném, hogy akkoriban akadt Dél-Amerika partjainál boldogabb gyerekcsoport a mi Petárdásainknál.

Ezek a nyomorult spanyol-indián gyerekek hálásan pislogtak rám, hogy védelmembe vettem őket, és annyi mindent rájuk bíztam.

Trugáék megálltak a helyüket, ahogy az a későbbiekből kiderül.

Mint árbocőrök igen beváltak. Éles szemükkel mindent észrevettek, ami csak figyelemre méltó volt.

Mindent jelentettek, még a teknősbékát meg a tengerikígyók egymásba fonódó csoportját is, amikből bőven akad Tengervirág környékén. Időnként felbukkant egy-egy fóka meg bálna, a delfinek hatalmas rajáról nem is szólva. A delfinraj nemegyszer megzavarta megfigyelőinket. Kiálló hátuszonyuk, amikor rajban vonulnak, rossz látási helyzetben még azt a csalóka gondolatot is felidézte, hogy az arribák csónakjai közelednek!

Időnként egy-egy farönk, gyökérhalmaz úszott felénk, amit megvizsgáltunk. Az Orinoco deltájából, mocsaraiból űzte ki azokat a tenger, s legtöbbjét alkalmasnak találtuk arra, hogy indiánok lapuljanak meg bennük, mert némelyik gyökérhalmaz és fatörzs egy hajó nagyságával is vetekedett. Az áramlat ezeket a fatörzseket néhány mérföldnyire a szigettől északra hajtotta el a végtelen tengeren.

Akadt más felfedezés is első megfigyelőutunkon.

Elhangzott a déli jelzés, a homokórát éppen megfordította Josiah, aki mindenes is volt egy személyben, amikor lehallatszott az árbockosárból a kiáltás: "Hahó, a kosár jelentkezik! "

– Mit láttok? – szóltam fel a gyerekeknek.

– Látni kenu!

Először meghökkentünk, de azután éppenséggel természetesnek találtuk, hogy hajónkról csónakot látnak, hiszen erre vártunk.

Teljes bizonyosságot akartam. Mondtam Josiahnak, hogy másszon fel, és szóljon le, mit lát.

Unokaöcsém magával vitte a távcsövet, azzal nézett körül a tengeren.

Közlése meglepetést okozott.

– Két kenu, de mintha senki nem lenne benne!

A kormánynál Móka állt, intettem, hogy kanyarodjon a kenuk felé, úgyis már az ív vonalában haladtunk.

Lassanként a hajón tartózkodók előtt is felbukkant a két kenu. Egymástól néhány méternyire lebegtek. Hadi kenu volt mind a kettő, orruk felmagasodott, ahogy az szokás. Az egyik igen sötét volt, a másik világosabb. Az egyik piros festékkel díszített, a másik kékkel.

Hindu, aki minden utamra elkísért, hiszen a szolgám volt, Péntek hű utóda, megszólalt, amikor a kenuk közelébe értünk:

– Egyik lenni arriba kenu, másik lenni nem az. Másik lenni marimono kenu. Marimono lenni majom.

Hindunak igaza lett.

Spanyoljaink közül egy, mint szakértő, mindig a hajón tartózkodott, hogy tanácsot adjon, ha arra szükség van. Az a spanyol, Juan egyik fegyverese, igazolta Hindut. Amikor spanyoljaim az indiánok fogságában voltak, több törzsről hallottak, szokásaikról is. Ő is tudta, hogy a marimonók (ami valóban majmot jelent) esküdt ellenségei az arribáknak, s ugyanúgy emberevők.

Átvizsgálva a két kenut, különösebb tudomány nem kellett hozzá, hogy megállapítsuk: az arriba kenu és a marimono kenu harcban volt egymással. Látszott jól a csónakok oldalán meg a magas, festett hajóorron a küzdelem nyoma.

Mind a két kenu tele volt vízzel, de fából lévén, fennmaradtak.

Az egyikben is, a másikban is nyilakat, íjakat, méregzacskókat, hajító bunkókat, dárdákat találtunk. A kenuk oldalát nyilak fúrták át. Az arriba kenuban számunkra nagy felfedezést tettünk. Élelmiszerköcsögök voltak a fenekén, valamint több zacskó szárított hal, amit akkor visznek magukkal, ha hosszabb útra indulnak. A kenu tehát messzire, készült, méghozzá néhány nappal ez ; előtt, amit nem volt nehéz megállapítani. Az áramlat hozhatta el, eddig mind a két járművet ami azt bizonyította, hogy az arriba kenu napokkal előbb elindult, de útközben találkozott ősi ellenségével, a marimonókkal. Összecsaptak, és a két üres csónak arról mesélt, hogy a harc különös módon fejeződött be: mindenki elpusztult a tengeri csatában. Éppen erről beszélgettünk, találgatva a történteket, áthajolva a hullámvéden, amikor feltűnt, hogy a kenukba leküldött Truga fejjel merül le, kotorászik a csónakfenéken, majd felkiált, és int nekünk, akik a magasból szemléltük munkáját. Ő gyűjtötte össze az említett holmikat, s küldte fel egy vödörben, amit leeresztettünk. Közben tovasodródtak a csónakok, mert a hullámzás miatt nem akartunk a közelükben maradni, féltve a gyereket, aki könnyen összetörhette magát, ha a kenukra csapódik hajónk nehéz teste. Mondom, a gyerek feltartott valamit, és kiáltott:

– Találni fehér embertől! Találni fehér embertől!

Mivel más már úgysem akadt az indiánok csónakjaiban, intettünk, hogy készüljön a felmászásra.

Móka erősebbre húzta a derékvitorlát, Martin rátámaszkodott a kormányra, és a kenukhoz kanyarodtunk.

Truga felmászott a kötélen.

És már tartotta elém a nagy felfedezést.

Valóban az volt.

Vasököl közismert bőröve, amire ez a kalandor rettentő büszke volt.

A bőrövet én is láttam rajta, tudtam az első pillantásra, honnan származik. Francia kalózok szokása, hogy a széles övet színes szögekkel verik ki, a dohányzacskó tartóját, a kovakőtartót, a bicska és a tőr tokját pedig más színű bőrből készítik el. Vasököl úgy mondta el az érdeklődőknek, köztük az őt őrző Mókának is, az öv megszerzését, hogy ő zsákmányolta egy francia kalóztól, amikor még becsületes életet élt.

Nos, ez az öv itt volt a kezünkben, hogy legyen min törni a fejünket.

– Ez az a kenu, bácsikám – mondta Josiah unokaöcsém –, ami kiszabadította a haramiákat. Visszatérőben valahol összetalálkozott az ellenséges törzzsel, összecsaptak, s mindenki meghalt. Így beszélt Josiah unokaöcsém. Sok minden mellette szólt, elismerem. Martin ezt mondta:

– Szerintem valóban azonos a kenu, de nem a vadak hazája felé eveztek, amikor összetalálkoztak az ősi ellenséggel, hanem visszafelé hozzánk. Ezt abból is gondolom, mert Truga két nagy zsák elázott szárított halat emelt ki a piros kenuból. Márpedig ennyi élelem nem lehetett náluk, amikor tőlünk visszatértek.

Bizony, Martin is sok okosat mondott.

– Martin – kezdtem én –, ezek szerint te azt állítod, hogy Vasökölék visszatérni szándékoztak, de egyedül? Mert bármerre nézünk, nem látni sem elmerült, sem ép kenut. Akkor tehát egyedül akartak visszatérni, ami azt bizonyította, hogy nem járt eredménnyel a követségük.

Martin bólintott.

– Így gondolom, uram.

Megráztam a fejemet.

– Nem hiszem, Martin. Nem tudom elhinni. Inkább arra gondolok, barátaim, hogy a bőröv véletlenül került a kenuba, vagyis inkább úgy, hogy az egyik indián ellopta Vasököltől. Ez az indián bekerült abba a kenuba, amit előreküldtek, szokás szerint felderítőútra, de összetalálkoztak ősi ellenségükkel, összecsaptak, és számunkra érthetetlenül mind a két csónak embere vagy elveszett, vagy elhagyta a csónakot. Meggyőződésem, hogy így történt, mert a vadak szívesen lopnak a vendégtől. Bármint is történt, ügyelni kell, rövidesen a nyakunkon lesznek az arribák!

A kenukat mindenesetre sorsukra hagytuk, vigye a tenger arra, amerre akarja. A talált tárgyak közül se tartottunk meg mást, mint a bőrövet. A többit – nyilakat, íjakat, bunkókat – a tengerbe dobtuk.

Majd továbbhajóztunk.

A történtek után, amikor a hajón helyreállt a nyugalom, és minden a rendes kerékvágásba kanyarodott, Trugát magam elé szólítottam. Trugát és vele a többi fiút is. A kosárból Hindu tekintett szét a tengeren.

A középárbocnál elhelyeztünk egy széket, s mint az admirálisok szokták, ott fogadtam a jelentkezést.

Volt egy kisebb tőröm, azt akartam Trugának adni.

Egyenletes szélben haladt a hajó, ezúttal már visszafelé, a bal oldali szárnyvonalon. Truga és a fiúk elém álltak, de akként, mint hazánkban szokás, ha a katonák vagy a tengerészek megállnak a parancsnok előtt, tehát szétvetett lábakkal. Erre Juan tanította embereit, és Trugáék is látták, mint kell tenni a jó katonának, ha parancsot hallgatnak. Szeretettel néztem végig a fiúkon, és azt mondtam:

– Truga őrmester, Petárdások. Eddig több hadi munkában vettetek részt. Becsülettel végeztétek a munkát. Ezúttal Truga volt a legjobb. Bátran átkutatta a két kenut, s olyasmit talált, ami számunkra még akkor is fontos, ha nem tudunk az eredetéről semmit. Továbbra is becsülettel álljatok helyt, teljesítsétek a parancsot, ami a jó katonák kötelessége. A jutalom nem marad el. Most Truga kapja meg az elismerést!

Ezzel átadtam a fiúnak a tőrt, nyakba akasztható szíjjal, mint az indiánok szokása.

Megveregettem a vállát, mondván, hogy mindegyikük kap ajándékot, de nem egyszerre, hanem külön-külön, érdem szerint.

– Megfigyelők, fel az árbocra! – rendelkezett Josiah unokaöcsém.

Jó széllel haladtunk vissza, Tengervirágra.

Néhány óra múlva kibontakozott a Látóhegy, aminek felső körvonalát majdnem egész utunk alatt láttuk. Ez is volt a szándékunk, meghagyva a szigeten, hogy ha bármi baj történik, akkor hatalmas – előre megrakott – máglyát gyújtsanak, aminek jó része nedves, hogy messzire ellátszó füstöt eresszen. Szerencsére erre ezúttal nem volt szükség.

Amikor visszaérkeztem, Espinoza kapitány jelentette, mi történt távollétünk alatt a szigeten. (Egyébként ő is azt vallotta, amit én, Vasököl övével kapcsolatban.)

Elkészült az utolsó védőállás, hozzáfoghattunk a telep megerősítéséhez.

Késő délután volt már, mégis úgy véltük, hogy ezt a munkát nem halogathatjuk. A hajó személyzete is segített a falut védő sánc, sövény, árok, védelmi fal elkészítésénél. Mert bizony székhelyünk egyenetlen volta miatt arra kényszerültünk, hogy különböző megoldást keressünk a védelemre. A pataknál védősáncot, a telep hátában védelmi falat, az öböl felé magas sövényt, a barlang felőli domb alján mély árkot készítettünk. A sövény igen jó védelmet jelent a nyilak, a hajító bunkók ellen, egyben jó lehetőséget a kilövésre. Mivel az öböl felőli részen van telepünk legszabadabb területe, itt gondoltuk felvenni a harcot fegyvereink segítségével az ellenséggel, ha visszavonulásra kényszerülnénk.

Bárki joggal mondhatja, aki ismeri múltam eseményeit, miért aggódtunk annyit a vadak támadása miatt, miért tettünk annyi óvintézkedést, hogy az már talán gyávaságnak tűnik. Mert, mondhatják, amikor egyedül voltam a szigeten – majd később Péntekkel, kettesben –, nem volt ennyi segítségem, sem ennyi fegyverem, és mégis győztem a vadakkal való harcban. Mindez igaz. De – megírtam, bárki olvashatja – nagyon féltem a támadástól, mondhatnám így is, rettegtem. Sok hónapomat elkeserítette annak tudata, hogy támadhatnak a vadak, és én hitványul elpusztulok.

Akkor még nem ismertem kegyetlenségüket, vadságukat. Felelősséget sem éreztem, egyrészt, mert fiatal voltam, másrészt, mert nem álmodtam magam elé azt a virágzó gyarmatot, ami most a szemem előtt volt kibontakozóban. Bizony, így igaz. És ugyanakkor azt is tudtam, ha most megtámadnak az arribák, minden időre példát kell mutatni, hogy többé meg ne kíséreljék aljas tettüket. Bevallom, még örültem is, hogy mindez akkor következhet be, amikor Tengervirágon tartózkodom, s magam irányíthatom a védelmet.

Tartózkodásom tizenötödik napján, amikor is már szeptembert jegyeztünk a naptárba, szokásom szerint korán keltem.

Mivel elhatároztam, hogy ma megint a hajóval megyek, kabinomban aludtam. Szerettem úgy felébredni, hogy felkönyökölve fekhelyemen, kinézek kabinom ablakán. Ott volt előttem az öböl, a part, a telep minden háza, mögötte a felejthetetlen, általam készített barlang, jobbra a völgy nagy nyílása, valahol fenn a nyári lak helye, és odébb a Látóhegy teteje, a kora reggelben lengő zászlóval.

Bárki elképzelheti, hogy fejedelmi érzésben volt ilyenkor részem. Így tettem ezúttal is, eme korai reggelen, amikor még a nap alig emelkedett a látóhatár fölé.

Megállapítottam, hogy a reggel szép, de az is biztatónak tűnt, hogy a passzátfelhők igen alacsonyan szálltak.

Vágytam leszámolni az arribákkal, velük együtt az eltűnt Will Atkinsékkal, ugyanakkor arra vágytam, hogy bár már jönne meg az esős évszak, aminek hiányát érezni kezdte ember, növény és állat egyaránt. Féltem, hogy bővizű patakunk végül is kiszárad, ami nagy bajok eredője lett volna.

Mindezeket újból átgondoltam, majd kiugrottam a takaróm alól, s felkapkodva legszükségesebb holmimat, a fedélzetre mentem.

Hajósaink már munkában voltak.

Josiah a horgonyfelhúzó szerkezetnél állt, s két emberével azon mesterkedett, hogy felhúzzák a nehezéket. Martin a kormánynál várta, hogy elfordítsa a hajót a megfelelő irányba. A többiek a vitorlaköteleket tartották. A kovács és az ács Josiahnak segített.

– Minden rendben, Martin? – kérdeztem.

– Minden rendben, uram – válaszolta hű emberem. – Legfeljebb több szelünk lehetne.

– Megjön, Martin. Még mindig megjött, ha a nap feljebb mászott.

– Bár így lenne, uram.

Továbbmentem, s hirtelen belém vágott, hogy túlságosan sokan vagyunk a hajón. Mindössze Bertet hagytuk Espinoza közvetlen segítségére a mi kompániánkból. Ez nem helyes, mondtam magamban. Itt van Martin, a kormányzóhelyettes, itt vannak összes hajósaim, akik egyben pompás katonák is. Mind a négy kalóz tehát, továbbá két régi emberünk, azonfelül Hindu, aki tanulékony volt, és máris használni tudtuk az árbocokon, továbbá a hozzá hasonlóan ügyes Truga és hat társa, akiket jól választottam ki a gyerekek csoportjából.

Sok, sok, dünnyögtem magamban, és megszólaltam:

– Állj! Várjatok, öcsém, várjatok!

Elmondtam, amit gondoltam, és mindenki igazat adott nekem.

– Ha összetalálkozunk az arribákkal – mondtam –, akkor a következőkre van a hajón szükség: Josiah a kormánynál, minden fordulat rá hárul, a két ágyút Móka és Fickó kezeli, a vitorlákat és a puskákat Erik és Hans. Itt van még Hindu, Truga, a hat gyerek, akik mindenfélére használhatók, s itt vagyok én, ugyancsak mindenes. Több ember nem kell, mert a szél, ha erősebb is lesz, sokkal mégsem. Tehát azt javaslom, hogy Martin, aki mégiscsak elsősorban kormányzóhelyettes, és nem tengerész, továbbá az ács és a kovács, akik elsősorban szigeti lakosok, szálljanak sürgősen partra.

Örülök, hogy így történt. Örülök, hogy észbe kaptam, magam sem tudom, miféle jó szellem tanácsára.

Martin jelenléte bárhol erőt ad és biztonságot. Mennyivel inkább akkor, ha én nem tartózkodom a szigeten, és bármi előfordulhat?

– Helyes, uram – intett Martin –, Hindu vigyen minket ki, és hozza vissza a csónakot. Minden jót uram.

Martin, a kovács és az ács tehát partra szállt.

Nélkülük indultunk el újabb megfigyelőutunkra.

Kezdetben minden úgy történt, ahogy megszoktuk. A könnyű szélben egyenletesen haladt a hajó. Tervünk volt útközben több elnyomorodott kötélbakot és tartót kicserélni, továbbá a hajóorr egy hullámvédjét újjal pótolni. Mindezt menet közben, ami természetes, hiszen a kalózok is jól értették a famunkát.

Előbb kiosztottam a reggelit, mert ezt a feladatot én vettem át Berttől. Gyümölcsből, kétszersültből és pirított teknősbékahúsból állt a nap első élelme.

Elhagytuk a sziget északi csücskét. Hosszasan elnéztem a Látóhegyet, majd észrevettem a barlangot, és magam se tudom, miért, ezúttal a szokottnál is jobban megnéztem a barlang bejáratát, ahol Will Atkinsék első tanyáját találtuk, felfedezve ott régen elveszett szélrózsámat. Ahogy elnéztem a bejáratot, elsősorban az tűnt fel nekem, hogy bár apály volt, mégis mintha eltorlaszolódott volna a nyílás, vagy ahogyan mondani szokták, a barlang torka. Hindut szalasztottam a távcsőért, és intettem Josiahnak, hogy lassítsa a hajó menetét, mert valamit – számomra érthetetlent – látok a bejáratnál.

Amikor a távcsövet a szememhez emeltem, még nem tudtam, micsoda fordulathoz érkezett el szigeti tartózkodásom.

A látás nem volt a legmegfelelőbb, mert a napsugarak oldalt tűztek, de a barlang szája a fényözönből semmit nem kapott. Inkább tátongó, sötét űrnek tűnt, mint barlangbejárónak. A távcső így mutatta. Elvettem a szememtől, s távcső nélkül vizsgálgattam a gyanús nyílást. Megint azt láttam, amit az előbb: valami van a bejáratnál, kissé beljebb, vagyis rejtve.

Intettem Trugának, Hindunak meg Mókának, a legjobb megfigyelőknek, hogy jöjjenek mellém.

– Mit láttok? Amott a barlangnál.

Néztek, figyeltek.

Truga azt mondta: kenu. Hindu ugyanígy. Móka is: kenu, indián kenu.

Tehát az északi szigetcsúcs barlangjában indián kenu rejtőzködik!

– Vitorlát fordítsd! Kormányt vesd át! Ugyanakkor elhangzott a további parancs is:

– Ágyúsok készenlétben!

Tudtam, hogy tétovázásra nincsen idő. Amíg kikötünk, amíg csónakba szállunk és odaevezünk, sok minden történhet. Nincsen más lehetőség, mint megrohamozni a barlang bejáratát, és tűzzel elárasztani a nyílást, a legügyesebb szögben, hogy a lövedékek bent pusztítsanak.

A Dolphin a féloldalas gyenge szélben is jól haladt, nekem mégis úgy tűnt, mintha vánszorogna.

Elfogott az izgalom, a vadász nyugtalansága.

Sikerül? Nem sikerül?

Észrevettek minket, s menekülnek, vagy nem vettek észre, és biztonságban érzik magukat? Mert az életemet mertem rátenni, hogy arriba kémek lapulnak csónakjukkal a barlangban, talán Will Atkins is velük van!

Most már jól láttuk, hogy kenu lapul a barlangban. Méghozzá vörös hadijelvényt hordozó kenu, vagyis valóban – arribáké!

Mivel a hajó orrában álltam, néhány ölnyire a két ágyúkezelőtől, nemcsak a bejáratot tartottam szemmel, de irányítani is tudtam a hajót. A vitorlák gyors fordítása vagy leengedése Hindura és a Petárdásokra várt. Az elmúlt napok alatt többször csináltunk velük ilyen manővert, eredményesen. Reméltem, hogy ezúttal sem vallók szégyent indiánjaimmal.

Figyelemmel kellett lennünk arra is, hogy a szigetcsücsöknél erős a hullámverés, a délkeleti szél is meggyengül, mert szélárnyékot teremt a magas part. De megtörténhet, hogy valamilyen okból csónakba kell majd szállnunk.

Mindennek az átgondolására csak néhány perc ha jutott.

Egyszerre csak a barlang előtt lebegett a Dolphin. Izgatottságomban alig tudtam a parancsot kinyögni, mégis meghallották:

– Ágyúk, tűz!

Szerencse, hogy madaram még a kabinban maradt. De Pang a fedélzeten volt, és elfelejtettük a nagy izgalomban gondjainkba venni.

Szörnyűséges durranással sült el a két ágyú, megtoldva hangjukat a barlangmélység visszhangja és a robbanó lövedékek fülsiketítő csapódása.

A hirtelen szétterülő füstön keresztül is láttuk, hogy a kenu eltűnt a helyéről. De a következő pillanatban már a barlang száját öblögető hullámok fadarabokat, csónakroncsokat sodortak kifelé.

Hirtelen a Dolphin oldalt fordult, és a tervünk az volt, hogy így megáll.

Az ágyúkat gyorsan újra kellett tölteni, de itt voltak legújabb fegyvereink, az egymáshoz erősített ágyúmuskéták (mi neveztük el), és arra vártak, hogy kipróbáljuk használhatóságukat. Ugyanakkor a csónakot leereszthettük, hogy egy csoportunk partra szálljon.

Ha kiáltani kell, elkésünk, de nem kellett. Négy fej, négy indián bukkant fel a barlangnyílásban.

Kapkodva, rémülve igyekeztek kifelé, hogy egérutat nyerjenek a sziklák között.

De Erik és Hans szíve a helyén volt. Kalózgyorsaságukhoz hűek maradtak, és egyik is, másik is elsütötte a muskétaágyúkat. Az arribák, mert azok voltak, megtántorodtak.

Végük volt!

– A csónakba! – kiáltottam, hogy idejében érkezzünk, ha vannak még a barlangban.

De elkéstünk.

A csónakhoz ugrottunk, hogy a vízre eresszük. Gyorsan lerántottuk a tartóhevedereket, amelyekkel a középraktár fedelére erősítettük. Josiah a kormányt kezelte. Egyik szemem a barlang nyílásán volt, a másik a csónakhevederen, amivel éppen bajlódtam. Erik és Hans odaugrott, hogy segítsen, mert felkiáltottam: emberek, gyerünk már, elsodródunk a barlang elől!

Ekkor ugrott ki egy ember a barlangból, gyorsan mászott felfelé a mögöttes meredélyen, a majom ügyességével, vagy inkább a halálra rémült ember utolsó, nekikeseredett erőfeszítésével. Nem okozott nehézséget a felismerése, Will Atkins volt!

– Hé, megállj! – üvöltöttünk utána.

Hans felkapta az egyik kézipuskát, és utána lőtt. Erik követte példáját. Majd én és Móka kaptunk fel egy-egy fegyvert azokból, amiket előkészítve tartottunk a középárboc tövében.

Durrantak a puskák, csapódtak a golyók.

Mielőtt a főharamia eltűnt egy fa mögött, láttam, hogy meginog, térdre esik, kapkod a levegő után, majd nagy erőfeszítéssel feláll, és eltűnik a Látóhegy alsó szegélyén, ott, ahol nagyobb facsoport található.

Will Atkins tehát újból megszökött.

Reméltük, hogy a lövés – ami érte, mert feltétlenül érte – nagyobb bajt okozott, és messzire nem tud szaladni, vagy ha tud, akkor is nyomot hagy, ezúttal mégis megszökött a szemünk elől.

Sajnos, sok időt vesztegettünk a partraszállással, mert a csónakon egyszerre nem tudott annyi ember helyet foglalni, amennyire szükség lett volna. Trugát, Hindut és Mókát indítottam Will Atkins nyomába, hogy kutassák fel és csípjék el – élve vagy halva – míg én és két ember a barlang felkutatására indultunk. Pang ezúttal Hinduval maradt, nyomozónak. Legényem és kutyám máris jól összebarátkoztak.

Amikor a csónakból nagy nehezen kiszálltunk a sziklákra, mert nem mertünk közvetlenül behatolni a barlangba, óvatosan kezdtünk hozzá a munkánkhoz.

Fegyverrel a kezünkben, lépésről lépésre közelítettük meg a bejárót; ahol egyhangú mormogással verődtek a hullámok. Fickó és egy Retardas volt velem.

Két indián teste lógott ki a barlang nyílásán. A kenu roncsai hol kibukkantak, hol eltűntek a hullámok játéka szerint.

Előbb két puskagolyót beeresztettünk a barlangba, de semmi nem mozdult. Ekkor intettem Fickónak, gyerünk.

Az összetört arriba kenut, a négy indián holttestét, indián fegyvereket s egy puskát találtunk, amit Will Atkins ejtett el. Biztosan kereste a múltkor itt hagyott ládát, pisztolyokat. A puskát zavarában hagyhatta itt, mert amikor rohant, nem volt vele fegyver. Az is lehet, hogy minél kevesebb terhet akart cipelni.

Átkutatva a barlangot, az indián kenu maradványát, a szokott holmit találtuk, ivóvizes köcsögöket, szárított halat tartalmazó háncszacskókat, kosarakat meg különböző fegyvereket. Az egyik gyerek felfedezett a vízben, a barlang elég sötét részén olyasmit, amit magam sem ismertem volna fel, mert nem is gondoltam használatára.

Ez a valami elég magas, fonott kosár volt, tele nehéz, gyantaszerű anyaggal, a kosár oldalán egy zacskó, benne kovakő és két pálca.

– Ugyan mi lehet ez? – néztem a gyerekre, amikor nagy lelkendezéssel kiemelte és felmutatta a nehéz, fatörzsre emlékeztető holmit.

– Lenni tűz, lenni tűzhirdető! – mondta a gyerek.

Aha, kaptam észbe, nem más ez, mint amolyan nagyméretű fáklya, amit mindenféle gyantás, zsíros, szurkos anyagból készítenek, és ha meggyújtják, az néha órákig is ég, magasra feltörő lánggal. Nem láttam még ilyet, de hallottam róla, hogy van. Péntek mesélte annak idején amikor beszámolt a törzse szokásairól.

– Ha éjjel lenni támadni – mondta Péntek –, ha szellemek lenni engesztelni, mert Benamuki mérges lenni éjszaka, akkor indián gyújtani pergát. Perga lenni sok-sok minden, ami ég. Sok-sok minden lenni jóféle gyulladó…

Ez tehát a perga, amiben megerősített kis petárdásom. Perga, amit akkor használnak, ha előbb megengesztelték az istenséget, Benamukit, aki nem szívesen veszi, ha éjjel indulnak hadi vállalkozásra.

És amikor kimásztunk a barlangból, már tudtuk, mit keresett itt a kenu, és miért maradt a szigeten Will Atkins.

Éjszaka akarták megrohanni Tengervirágot!

Vagy egy óra telt el, míg Mókáék visszajöttek, minden eredmény nélkül.

Egy ideig követték a gazember nyomát, még vért is találtak, tanúságául annak, hogy nem volt tévedés, amikor úgy láttuk, hogy Will Atkins meginog, s alig tud továbbmenni.

De a köves résznél, nagyjából a Névtelen-öböl szélénél, elveszett a nyom, és a vérfoltok is eltűntek.

Will Atkinsnek ismét nyoma veszett!

Jómagam és Hindu kiszálltunk a hajóból. A Dolphin továbbindult, hogy megtegye szokott ellenőrző útját, bár erre nem sok szükség volt, hiszen ha a vadak támadása éjjel várható, akkor jóval a cirkáló út mögött tartózkodhatnak.

Gyalogszerrel tértem vissza legényemmel és Pang kutyámmal a telepre.

Itt hallották a lövéseket, s útközben találkoztam is Juannal.

– Éjjel indián kenu közelítette meg a szigetet, Juan – mondtam a hadnagynak –, megbújt az északi barlangban, ahol Will Atkins várta. A kenut szétlőttük, az indiánoknak végük, de Will Atkins most is egérutat nyert!

Juan csodálkozva hallgatta az elmondottakat.

– Most azután figyeljünk, Juan – folytattam. – Jó, hogy felfedeztük őket, amire nem számítottak, mert Will Atkins tudta, hogy egyszer már ott jártunk. Gondolta, másodszor nem megyünk oda. De észrevettük a kenut. Mindez sokat, nagyon sokat ér, Juan fiam. Meglátod, hogy így lesz. Éjjel jönnek, és mi félrevezetjük őket, ha sikerül Martin kormányzóhelyettes hol van?

– A telepen – felelte Juan. – Mindenkit fegyverbe hívott a lövésekre. Azt hittük, megkezdődött a támadás!

– Így is van, Juan. Megkezdődött. Azzal, hogy felbukkant az előőrs, és hogy Will Atkins itt bujkál a közelünkben. Mindenesetre riadót fújunk! Mostantól kezdve Tengervirág hadikészenlétben van, és nincsen más feladat, mint figyelni a tengert, a szigetet. Töm Smithet megkötözzük, a másik kettő maradhat, mert őszinte a félelmük, a megbánásuk is. Vidd meg a hírt a történtekről Martin kormányzóhelyettesnek és Espinoza főbírónak. Én még Hinduval felmegyek a hegytetőre, hogy körülnézzek. Jó utat, Juan.

– Jó utat, kormányzó úr.

Hinduval felmentem a jelzőzászlóhoz. Szükségem volt rá, hogy körülnézzek birodalmamon, hogy erőt merítsek a nagy feladathoz, ami előttem állt. Megnyugtatott, hogy tudtam: Tengervirág felkészülve várja a vadak támadását.

Mindent elkövettünk, hogy illő fogadtatást rendezzünk. Egyvalami azonban megkeserítette életemet, csökkentette biztonságomat. Az, hogy Will Atkins itt volt köztünk, s tudta, jót tőlünk nem várhat. Tudta, hogy most rá hárul jelezni a partraszállás helyét, mert a vadak csak akkor szeretik az éjszakai támadást, ha teljes fényben tudják azt végrehajtani.

Éberebbnek kell lenni a tengeri sasnál is.