Amit az előbbiekben elmondtam, percek alatt történt, de talán percek alatt sem. Időnk még arra sem jutott, hogy felocsúdjunk. Mire magamhoz tértem, már összekötözve feküdtem a kormányállás deszkáin. Ugyanígy a társaim is, Martin, Josiah, Bert és a két matróz. Martin üvöltött, káromkodott, a két matróz ugyancsak, de ezzel támadóink semmit nem törődtek. Josiah és Bert fektében megdöbbenve meredt rám, talán vádoltak is mulasztásomért, amit később ugyan tagadtak, és annyi csapás után ezt a fordulatot is a sors rendelésének tartották.

Az idegenek hangyaként nyüzsögtek a hajón, lehettek harmincnál is többen, talán negyvenen is. Mindent megnéztek, megtapogattak, megtalált fegyvereinket hatalmas üvöltés közben vitték át a hajójukra, ami hozzánk simulva állt, széllel szemben. A másik hajó egyre közelebb jött, és az is mellénk állt. Ekkor leszerelték a vitorlát, kötélre fogták a mi hajónkat, és igen ügyesen, ami becsületére vált volna bármiféle nemzet hajósainak, vontatni kezdtek minket.

Ebből láthattuk, hogy nem holmi fosztogatást hajtottak végre támadóink, de fogságba is visznek. Még kényszerhelyzetemben is megfigyeltem hajóikat, amelyek igen emlékeztettek az általam jól ismert mór vitorlásokra. Alacsony fedélzetű, magas árbocú hajók voltak, amiket inkább tanácsos szigetek között használni, mint a távoli tengeren. Észrevettem a kormányállás fölött mind a két hajón a lámpást is. Mindkettő pontos mása volt a régi karavellák megszokott lámpáinak, amilyet a hulli kocsmákban használnak manapság világításra. Eme lámpák egyikét láttuk az előző éjjelen, azaz Bert mindkettőt látta.

Előérzetem ebben az esetben sem csalt meg, gyanakvásom nem volt alaptalan. (De azt sem tagadhatom el, hogy nem egy esetben reménykedtem valami esemény sikeres kimenetelében, vagy ugyancsak valami eseményt jó jelnek véltem, s mégis tévedtem. Ilyen az ember és az élete.)

Gyors mozgású, fürge népség rohanta meg hajónkat. Külsejük ijesztő volt, esküszöm. A legtöbben csak éppen valamiféle nadrágot vagy ágyékkendőt hordtak, de akadt közöttük olyan is, akin a hazai tengerészek közismert csíkos nadrágja volt, piros, kék vagy sárga ing, sőt ütött-kopott bársonyzeke, amelyet valakiről bizonyára lehúztak. De mindannyian megegyeztek abban, hogy a hajuk a vállukig omlott, szemüregük és a szemöldök kék színű festékkel volt körülkenve, a fülükben rézkarikák csilingeltek. Mindjárt tudtam, kikkel kerültünk össze, amit igazán nem mondhattam örvendetesnek.

Elképedve láttam, hogy sorsunk azokkal a karib-aruakokkal hozott össze, akiknek ősei spanyol nőket raboltak az első telepítvényekről, erődállomásokról, összeházasodtak velük, és gyerekeiket a maguk törvényei szerint nevelték. Valamikor a karib-aruakok emberevő nép volt, úgyhogy a foglyokat csak az áldozati ünnepekig tartották, azután megölték és felfalták őket. De a spanyol nők mégis jótékonyan hatottak a pogány szokásokra, és a karib-aruakok felhagytak az emberevéssel. A rablásról, a fosztogatásról, emberölésről mégsem mondtak le, ebből és ezért élnek. Kalózok voltak a múltbán, azok most is, törzsi rendszerben élnek, és némelyik törzs – a jobb haszon és a kényelmesebb élet reményében – részes szerződést köt olyan európai kalózokkal, akik tekintélyt szereznek előttük, és megfélemlítik őket, mint nem egy spanyol, angol, francia kalózvezér tette.

Hogy a mi támadóink melyik szigetre, melyik törzsbe tartozhattak, ismertek-e vagy sem fehér kalózokat, tengeri rablókat, azt nemhogy a hajón nem sikerült kiderítenem, de még később sem. Beszédjüket nem értettük, ők se a mienket. Egy sem akadt közülük, aki a legközismertebb spanyol vagy portugál szavakat megértette volna, pedig többen is magukon viselték a spanyol vonásokat, hirdetve a rokonságot azzal a néppel, amelyik meghódította a Karib-tenger szigeteit.

Az egyik, aki látható feje volt a támadóknak, folyvást intézkedett, parancsolt, bár küllemre semmit se mutatott vezéri mivoltából, mert övig meztelen volt. Ez az ember annyira hasonlított az én spanyol kapitányomra, aki elhozott a Szigetről, hogy akár ikertestvérének hihettem volna.

Amiket most leírtam, azt éppen attól a spanyol kapitánytól tudtam, aki annak idején – hosszú utunk alatt vissza az európai partokhoz – arra is ráért, hogy elmondja nekem a Karib-szigetek felfedezésének történetét, meg az ott élő mindenféle nép szokásait, hiszen Péntek barátom is a karibok családjába tartozott, és így még inkább érdekelt ennek a harcias, okos népfajtának sorsa.

Mint említettem, a mi hajónkat vontatóra fogták, méghozzá úgy, hogy az egyik hajó a kormányfél, a másik a szélalatti oldal horgonybakjához kötötte kötelét. Ügyes távolságtartással haladtak nyugatnak a könnyű hátszéllel.

Martin és az én helyemre, a kormánylapátnál, két félmeztelen karib-aruak legény állt, akik olyan könnyedén kormányozták a Dolphint, mintha ezt tették volna egész életükben.

Őröket is kaptunk, méghozzá négy fickót, riasztó külsővel, nem tagadhatom el. Mindegyik kezében kés volt, azokkal időnként felénk intettek, hogy tudassák: bármikor az életünkre törhetnek. Különös, furcsa torokhangon beszéltek. Időnként azért felismertem egy-egy szót, amit még Péntektől tanultam, amikor faggattam őt honfitársai nyelvéről, így felismertem a gyakran használt "tajno, tajno" szót, ami annyit jelent, hogy "jó, jó", a "bohie" szót, ami szigetet jelent, meg még egynéhány másféle szót, amit mély, rekedt torokhangon ejtettek ki, és értelmét nem volt éppen könnyű kitalálni. De többször hallva, ismerősként csengtek ezek a szavak. Természetesen nem árultam el, hogy valamicskét értek a karibok nyelvén, okosabbnak tartottam, ha hallgatok, hiszen beszélni úgyse tudtam volna velük, barátkozni meg egyelőre nem akartam.

Egy idő után, talán akkor már két kerek óra is eltelt, a nap is tűzött fekhelyünkre, annyira, hogy kábulni kezdtünk, elénk állt az említett főemberük, valamit ránk kiáltott, majd őreinknek mutogatni kezdett, mire azok előkerítették egyik butykosunkat, feltámogattak, és mint a kisdedet szokás, megitattak. Utána az árnyékos oldalra húztak társaimmal.

Ez a cselekedet emberségre vallott, mondtam is nekik, hogy "bene, bene", mire legyintett a főember, mint aki nem sokat törődik a hálálkodással, s továbbment. Hajónk orrába állt, onnan intézkedett, hol az egyik, hol a másik hajóra kiáltott.

Nem találtam semmi kivetnivalót a vontatásban, inkább csodálni kellett ezeket a félvad hajósokat, mennyire értették a hajózás legnehezebb feladatainak egyikét, amit a hozzá nem értő semmiségnek tart.

Mégis szünet nélkül kiabált a főember, mint aki rengeteg hibát talál. Az emberei arcrándítás nélkül tűrték a kiabálást, ami azt bizonyította, hogy vagy nagy a főember tekintélye, vagy nagyon közömbösek a Karib-tenger kalózai.

És ekkor olyasmi történt, ami váratlan volt, s javított a helyzetemen. Mondanom se kell, az a fajta ember vagyok, aki sok mindent kibír, és igyekszik még a bajban is a jobbik oldalt keresni. Abból, hogy megkötöztek minket, arra következtettem, hogy amíg nem érünk partot, nem oldják fel kötelékeinket. Idős ember lévén, összekötözve bizony egyre rosszabbul éreztem magamat, zsibbadt a testem, szédültem, éreztem, hogy megáll a vér ereimben. Mutattam is őreinknek, hogy erősen meghúzták a gúzst, rajtam is, a társaimon is, de csak a vállukat vonták, és mindössze abban segítettek, hogy annyiszor adtak vizet, ahányszor kellett. (Később tudtam meg, hogy vallási felfogásuk szerint az italt még az ellenségtől sem szabad megvonni.)

Mondom, váratlanul jobbra fordult a helyzetem, mint ahogy az már velem történik, ha baj ér, és türelmesen, várom a jobbra fordulást.

Kabinom ajtaja nyitva volt, a benne levő holmit nem bántották, de a madaramat sem. Mintha nem létezett volna, annyira nem törődtek papagájommal.

De Péntek se törődött senkivel. Mélyen aludt a fekhelyem melletti polcocska szélén. Hanem amikor felébredt, hiányolhatta, hogy nem vagyok a közelében, mert reggel többnyire mindig együtt ébredtünk. Kiabálni kezdett. Hol vagy, hol vagy? – kiabálta, mint ahogy erre is megtanítottam.

Az őreink erre felfigyeltek, hangokat hallottak, és beugrottak a kabinba, de csak a madaramat látták. Péntek abban a pillanatban kirepült, a vállamra szállt, és ott rikácsolta: papsajt, papsajt, hé, hé papsajt! – merthogy ez volt a kedvenc szavajárása újabban, ha meglátott és örült nekem.

Valóságos pánik tört ki az őrök között, ami átragadt a két kormányosra is. Ordítozni kezdtek, erre a főember is odarohant. Rámeredt a madaramra, majd engemet nézett meg. Azután levetette magát a földre, karjait előrenyújtotta, mint aki bocsánatot kér, és azt mondta egyre:

– Benamuki ivó kalla, Benamuki ivó kalla! Uvokeki ivó Benamuki!

A többi is ezt kiabálta. Benamuki ivó kalla!

Péntektől tudtam, hogy Benamukinak hívják a karib népek az istenséget, a legfelső hatalmat, aki ura a tűznek, víznek, jónak, rossznak. Ugyancsak Péntektől tudtam, hogy az "uvokeki" nem más, mint "öregember", aki lehet "pap" is, vagyis az ő "varázslójuk". A szavakból arra következtettem, hogy Péntek viselkedését csodálatosnak tartják, és a madár hozzám való ragaszkodását is, az istenség emberének vélnek, felkentjének, sőt talán papjának, varázslójának.

És ebben nem volt semmi csodálnivaló. Hihetetlennek tűnik, de bár a karibok jól ismerik a papagájféléket, mégsem szelídítik, nevelik, inkább riasztják, tehát fogalmuk sincs, hogy a papagájt emberi beszédre taníthatjuk.

Ezért jelentett nagy megdöbbenést Péntek viselkedése, de még inkább, hogy madaram a vállamra szállt, elhalmozott kedveskedéssel, beszélt, táncolt, csőrével a hajamat ráncigálta, mint egy nagyobbacska gyerek, aki örül apja hazatértének vagy a vele való találkozásnak.

Mondom, a főember előttem térdelt, akár ha papja vagy főnöke lettem volna.

Majd felugrott, megragadta kötelékeimet, feloldotta, utána olyasféle szavakat rebegett, mint aki bocsánatot kér.

Gondoltam, a váratlan fordulatot illő lesz kihasználni, intettem neki, társaimra mutatva, hogy oldja fel az ő köteléküket is.

Akadékoskodott, s dühösen kiabált vissza, hogy így, úgy, bizonyára azt, hogy őket nem tartják varázslónak.

Mire én a következőt tettem. És itt áldva gondoltam gyerekeimre, akik mindenféle játékra megtanították Pénteket. Rátettem a kezemet a főember vállára, s kiabálni kezdtem, hogy "tolvaj, tolvaj", és természetesen a mi nyelvünkön, mert Péntek "angolul értett", és különben sem tudtam, mint mondják a karibok a tolvajt.

Péntek rikácsolni kezdett, mintha megveszekedett volna, rácsapott a főemberre, csőrével vagdalta a fejét, karmaival kiadósakat kaparászott a vállán.

Ettől még jobban megdöbbentek a karibok, a főember megint elém borult, verte a mellét, kinyújtotta a karját, és számtalan jelét mutatta annak, hogy tisztel, becsül, nagyra tart, és hajlandó engedelmeskedni.

Így társaim is felszabadultak, ami idejében történt, mert Josiah csuklója már vérzett, Martin karja kezdett szürkülni.

De abban a főember nem engedett, hogy utunkra engedje a hajót. Váltig mondott valamit, aminek lényege egyedül az lehetett, hogy ilyesmit Benamuki nem kívánhat.

– Jól van – mondtam társaimnak –, ennyi is elég. Majd meglátjuk a továbbit, hová visznek. Most már nagyobb bajunk nem lehet. Hála Pénteknek, ennyit legalább elértünk.

Martin, Josiah, Bert és a két matróz mozgását korlátozták a karibok, én azonban mehettem arra, amerre akartam, és bármivel foglalatoskodhattam. De azt megkövetelték, hogy madaram velem legyen, akár a vállamon, akár a karomon.

Féltek a papagájtól. Mintha rossz szellemnek, vagy ilyesfélének tartották volna.

Ha valamelyik ember közelébe értem, elhúzódtak a madár miatt. Valójában tehát tőlem is, aki egyszerre "uvokeki", varázsló lett a szemükben.

Ugyanakkor nem tagadhattam le, hogy ügyes hajósok, bátor emberek is. Volt idő megfigyelni a hajókat és felszerelésüket. Nem sokban tértek el a mi parti hajóinktól, de leginkább mégis a mórok vitorlásaihoz hasonlítottak, mint már említettem. A kötélzet háncsféléből készült, a vitorlák, mind a két hajón, igen könnyű, hajlékony gyékényféle anyagból, ami nemcsak jól feszült a szélben, de tartósnak is tűnt. A hajónak csak az eleje és a hátulsó része volt befedve, a közepe üres maradt. Még ebben is hasonlítottak a mórok vitorlásaihoz.

Igen sok ember tartózkodott a hajókon. Akik nem vettek részt az irányításban, azok a peremről lógázták a lábukat, vagy a fedélzeten süttették magukat a napon, vagy a középhajó mélyén aludtak. Igen emlékeztetett egy-egy ilyen hajó a mi vásáros kocsijainkra, a kasból lógó gyerekek meg a mindenféle kacat miatt.

Élelmet is adtak, aminek igen örültünk. Végre gyümölcshöz jutottunk, banánhoz, citromhoz és egyféle gumós növényhez. A hajó közepén sütötték, szünet nélkül, szabad tűzhelyen. Két embernek más feladata sem volt, mint sütni a burgonyaféle eledelt. Szívesen kínálták, mert időnként át-átdobtak egy kosárkába vagy szatyorban belőle, és a mieink megosztották velünk a jóízű elemózsiát.

– Mi lesz velünk? – sóhajtott Bert, falatozás közben. Mire én megjegyeztem:

– Mi lenne? Van élelmünk, banánt, citromot, sült tárót eszünk, mert alighanem ez lehet az ennivalónk…, dolgozni se kell, ráadásul sokkal gyorsabban haladunk, hiszen két vitorlás húzza elbetegedett hajónkat, tehát igen úri dolgunk van! Örüljünk neki, hogy partot érünk, és akkor látni fogjuk, mi a teendő, de addig kár lenne bármit is kitervezni.

Annyira igazat mondtam, hogy Martin elvigyorodott, nevetni kezdett:

– Igaz, Crusoe uram, így igaz.

Mire Bert rábólintott:

– Bizony igaz. És nevetett ő is.

Josiah is nevetett, szegény jó öcsém, aki egyik szontyolodásból a másikba esett.

– Bizony igaz.

A két matróz is nevetett.

Egyszerre csak észrevettük, hogy nevetünk. Okosabbat nem tehettünk volna úgyse. Az ember igyekezzék nehéz helyzetben is derűt támasztani, mindjárt elviselhetőbb lesz minden, amit gondnak tartunk.

– Látjátok, mindezt egy madárnak köszönhetjük – tettem hozzá beszélgetésünkhöz –, legyünk hálásak a madárnak. Valójában az életünket mentette meg. No, majd ha elmondom városunk tanácsurainak, akik igen ellene voltak a madaramnak, hogy mit tett értünk Péntek, majd nagyot bámulnak.

Mire Josiah azt mondta:

– Bár már mondaná, bácsikám! Mire én hozzátettem:

– Csak semmi sóhajtozás, sor kerül arra is. Így azután helyrebillent a lelkünk, de a testünk is. Azzal, hogy a haramiabanda ellátott minket gyümölccsel, amit a legjobban nélkülöztünk, meg víz is volt bőven, no meg azután láttuk, hogy a rossz kezdet után mintha kiderült volna, egyszeriben visszatért a hitünk az élethez.

Hová vihetnek? – ezen tanakodtunk a legtöbbet.

A hajósok tájékozódó képességét bámulatosnak mondhattam. Az első napon nyomát se láttuk semmiféle szárazföldnek. De már estefelé letértek a hátszeles irányból az oldalszelesre. Méghozzá, ahogy a lemenő napból és a csillagokból következtethettünk, délnyugatnak tértek. Attól kezdve, hogy az irányváltoztatást végrehajtották, rendületlenül tartották is az útvonalat.

Mondanom sem kell, hogy se szélrózsájuk, de még csak helymeghatározó eszközük sem volt a karib-aruakoknak. Mégis biztosan, könnyedén hajóztak. Bevallom, tetszett az a biztonság és bátorság, amivel a főemberük kiadta parancsait, és azt végre is hajtották. De ezen az utóbbin nincs mit csodálkozni. A félvad népek harcban, munkában, hadi úton hihetetlenül engedelmesek, vakon követik vezetőjük rendelkezéseit, a kiadott parancsot. Sokkal inkább, mint a keresztény népek, akik pedig többet kell hogy tudjanak, mint az ilyen szegény pogányok. És mégis fordítva igaz – egy ilyen főember (mint aki a mi hajónkról parancsnokolt, s akit Hurrinak szólítottak, amiről kezdetben nem tudtam, hogy nevet vagy méltóságot jelent-e) – egy ilyen főembernek a szava szentebb volt, mint a mi világunkban egy commodorénak vagy admirálisnak.

Lehet, hogy lesznek, akik kétségbe vonják állításomat, de én így láttam, és becsülendő ez a pogányoknál.

Mivel Hurrinak szólították a tengeri rablók a főembert, mi is így neveztük, ami először meglepte őt, szinte nem értette, hogyan tudtuk kiválogatni zagyva beszédükből az ő nevét, de végül is elfogadta, hogy így hívjuk.

Mielőtt leszállt az este, az egyik hajót közelebb vezényelte Hurri, arról átjött több ember, a nálunk levők eltávoztak. Tehát ismerték a szolgálati beosztást s a pihenőidő fogalmát. Most nem két, hanem négy emberük állt a mi hajónk kormánylapátjához, s négy helyett nyolc vette át őrzésünket meg az esetleges fedélzeti teendők ellátását. Ebből is láttuk, hogy ismerik a rendszert, a beosztást.

Jelbeszéddel arra kértek minket, hogy menjünk be a kabinba, én a magaméba, a többiek a már megszokott helyükre. Ezt Hurri tolmácsolta elég indulatosan, de még azt is mutogatta, hogy Pénteket is vigyem, nehogy kint maradjon, mert a bolond madár élt a szabadságával, és kétszer is felmászott az árbocra. Alig lehetett leszólítani. Amikor megmutattam, hogy papagájom – ugyancsak gyerekeim jóvoltából – táncolni is tud, méghozzá matróztáncot, ezen talán még inkább csodálkoztak, mint a beszédtől. Még nevettek is, amit ritkán tettek meg.

Az este az ilyen pogányoknál többet jelent, mint nálunk keresztényeknél. Félni kezdenek, és magam is okosabbnak tartottam, ha nem tartózkodunk a fedélzeten, mert bármit félreérthetnek, amiből csak baj lehet

Ezért az első szóra teljesítettük kívánságukat.

Nem tagadom, nehezen jött álom a szemünkre.

Hiába volt jobb a kedvünk, az éjszaka csak elgondolkoztatott mindnyájunkat. Elmondtam társaimnak, mit tudok a karib-aruakokról, szokásaikról, kicsodák is ezek az indiánféle, kevert fajú népek, akikben európai vér folyik, s mégis félvadaknak nevezhetjük őket, mert pogányok, a jó istennek a napot, a rossz istennek a Holdat tartják, az egyiket imádják, a másiktól félnek.

Ezekről beszélgettünk, aggodalmaskodva is némileg, nehogy az éjszakában elfeledkezzenek nappali meghunyászkodásaikról.

De szerencsére nem történt semmi említésre méltó. Legfeljebb csak az, hogy Hurri az éjszakát is átvirrasztotta, rendületlenül vezényelte a két hajót és vele a mienket is.

Reggel nagy esemény történt.

Partot láttunk, azaz hegyet a távolban. Előbb egy, azután több hegyet, amiről nem tudtuk, vajon több sziget lehet-e arrafelé, vagy egy sziget sok heggyel.

Sem az őreink, sem Hurri nem adott felvilágosítást. Abba az irányba tartottunk, tehát ott lehetett a hazájuk, a falu vagy a telep. Ugyan melyik sziget lehet a sok közül, ami az Orinocótól felfelé található végig a Karib-tengeren, az új településig, amit Floridának neveztek el? Trinidad nem lehetett, mert azt már felismertem volna, hiszen pompás időben nemegyszer láttam a távolból, Szigetemről. Ott, mielőtt kibontakozna maga a sziget, kereken három hegy uralkodik a messzeségből, és nem több. Meg azután azért sem lehetett, mert tudomásom szerint ott már nem laknak tengeri kalózok, csak békés, szántóvető aruakok, akik ügyesen kiváltak a karibok uralma alól, és paraszti módra élnek. (Egyszer majd elmondom ennek a két, hol egymáshoz tartozó, hol különváló népnek a történetét, de ekkor még nem sokat tudtam róluk, és szeretem betartani a sorrendet. Ezúttal tehát inkább hallgatok a történelmükkel, ami felettébb érdekes, de olyan, mint a nekiszaladt rokka összegubancolódott guzsalya, nem könnyű kibogozni.)

Hiába mondtuk – rámutatva a kibontakozó hegyekre – Hurrinak vagy bármelyik embernek, hogy Trinidad vagy Asuncion, vagy Belaforma, vagy Barbados, vagy Mariagalante, rá se hederítettek a nevekre. Ezeket a neveket a spanyolok adták a szigeteknek, amit a bennszülöttek nem ismernek, de nem is fogadnak el, már csak azért sem, mert számukra az ilyesféle név értelmetlennek tűnik. A karibok, az aruakok a szigeteket vagy sehogyan se hívták, vagy ha hívták, akkor is egyedül a törzsek vagy a törzsfők után, akik ott éltek. Így nem lettünk okosabbak, merre járhatunk, és hová visznek minket.

De azt láttuk, hogy közeledik a kikötés órája.

Még a mi hajóinkon is nyugtalanság lesz úrrá, ha előttünk a hazai part. Hát még a pogányok előtt, akik zsákmányt visznek haza.

Szünet nélkül kiabáltak, dobot vertek, meg valami sípfélét fújtak, és talán énekeltek is, mert úgy tűnt, noha mégse nevezhettük éneknek vidám óbégatásukat.

Amikor azután a távolból füst tűnt fel, magasra törve, széles füstcsík, alighanem frissen dobhattak izzó parázsra, akkor nem ismert határt a lelkesedésük.

Bevallom, mi annál inkább elszontyolodtunk. Nem így képzeltük partra kerülésünket az amerikai világban. Elkövettem mindent, hogy úrrá legyek kedvetlenségemen, ami egyszerre elfogott. Josiah szemét állandóan elfutotta a könny. Szegény öcsém, fiatal volt, ifjú hajóvezénylő, büszke hivatására, és arról ábrándozott, hogy dicsőségesen, meggazdagodva tér vissza erről az útról.

És most azt látta, hogy félvad népek pórázon viszik a hajónkat, velünk együtt, mint valami kutyát, akit elcsípett a pecér. Így láttuk mindnyájan, Martin, Bert, derék két matrózunk meg hát jómagam. Mégis azt vallottam, hogy ok nincsen a csüggedésre, bármennyire is most következett utunk legcsüggesztőbb része, aminek kimenetelét sejteni sem lehetett. Megölnek minket? Eladnak rabszolgának, vagy maguk között szétosztanak, és ezzel végleg elveszik összefogásunk erejét? Vagy rábízzák a sorsunkat egy csónakra, hogy menjünk a szabad tengeren arra, amerre akarunk, de a hajót és a benne levő maradék értéket megtartják!

Mindez lehetséges volt.

Hajósaink fülsiketítő ordítása fokozódott, s a távolból a válaszordítás.

Mivel szabadon mozogtunk, kivéve azt, hogy társaimnak tiltva volt a hajó előrészébe menni, befutásunk minden eseményét megfigyelhettük.

Lassanként kivettük, hogy a sziget, amely felé haladunk, hosszúkás terület, nem túlságosan nagy, de becslésem szerint lehetett öt-hat tengeri mérföld, amiben nem is tévedtem. Mindössze egy magasabb hegy volt rajta, a többi a mögötte levő szigetekből olvadt az előtérre, és úgy tűnt, együvé tartoznak.

A hegy elég meredek volt, tele buja, zöld növényzettel, fákkal, bokrokkal. A partnak ama része, ami felé tartottunk, széles öblöt rejtett, s mögötte hatalmas, homokos partsávot. Ezen túl volt a falu vagy település, amit messziről lehetett már látni, annyira kiemelkedtek a kunyhók az erdő sűrűjéből.

Igen sok házat láttunk, ami azt bizonyította, hogy kalózaink egy nagy rabló törzs tagjai.

Rengeteg asszony, gyerek, idős ember állt az öböl homokján, és kiabált, integetett szünet nélkül, ami az érkezők ünneplését jelenthette. De sok apró csónak is jött elénk, pontos másai azoknak a pirogáknak, amin annak idején Péntek honfitársai látogatták meg a gyarmatomat.

Hatalmas hálók száradtak az öböl bal oldalának fövényén, igen magas karókra aggatva, míg az öböl jobb oldali része nagy meglepetést tartogatott – valóságos hajógyár volt itt, több vitorlás hajó kiemelve a partra, miként az nálunk szokás, gerendákra felhúzva, de ugyancsak több készülő hajót is láttunk, ami a karib-aruakok magas fejlettségi fokát bizonyította.

Az öböl közepén égett a tűz, igen magasra vetve lángját és füstjét.

Hurri a Dolphin orrában állt, Josiah piros ingét lengette, mint a győzelem zászlaját. Egyre azt kiabálta, hogy "kava-hó", "kava-hó", ami a győzelem szava lehetett.

Végül olyan zaj támadt, hogy szegény Péntek riadtan pislogott, és magam is attól féltem, hogy hajósaink megbolondultak.

Tapasztaltam, de hallottam is kapitány, barátaimtól, hogy a vadak, ha győzelmüket ünneplik, valóságos mámorba esnek.

Hát ilyesfélének mondhattuk a parton álló sokaságot, akik vad táncba kezdtek, a dobok pergése és a dudák meg a sípok zajában. Többen belerohantak a vízbe, majd kifutottak, mint az eszeveszettek.

A pirogák mellénk értek, evezőseik felmásztak a hajóra, és ha nincsen Hurri, aki eléjük állt, láthatólag csendesítve őket, talán szét is tépnek minket.

Érkezésükkel még nagyobb zenebona, üvöltés, ordítás, dobverés támadt.

Főleg fiatalok voltak az érkezők, legénysorba lépők és nagyobb gyerekek. Amikor meghallották, hogy papagájom beszél, és matróztáncot jár, elhúzódtak a közelemből. Legalább tudtam, mit kell tennem, ha szabadulni akarok túlzó kíváncsiságuktól, meg mindenféle erőszakoskodásuktól. Igen érdekes és számomra meglepő volt, hogy nem nyúltak senkihez és semmihez. Semmiféle tárgyhoz, eszközhöz, legyen az ruhadarab vagy szerszám vagy másféle holmi. Nem tettek úgy, mint az ilyesféle emberek általában, hogy magukra aggattak mindent, amit elloptak vagy zsákmányoltak a legyőzöttektől. Nem kutattak semmi után, mindent természetesnek találtak, hogy van, majdnem úgy tűnt, hogy azért cselekszenek így, mert nekik még ennél is különb van. Pedig nem így volt, mint ahogy módom volt erről később meggyőződni. Fejlett közösségi szellemük visszatartotta bármelyiküket attól, hogy elvegyen valamit a közösen szerzett zsákmányból.

Ahogy a távolból megítélhettem, házaik rendesek voltak. Nádból, sásból, pálmalevélből, bambuszféléből, háncsból készültek, alacsony oldalfalakkal, magas és hegyes tetővel, amit a nap tüze ellen készítettek így, mert a magas és ferde tető alatt nagyobb a légjárás, nem szorul meg annyira a levegő, mint az alacsonynál.

Kerítést sehol nem láttam, nem féltik egymástól javaikat. De ami meglepett, sok kutyájuk volt, mindenféle korcs, sakálképű, alacsony lábú, fehér, tarka. Még a spanyolok hozták magukkal a kutyákat, sok szigeten elszaporodtak, sok szigeten nem. Minden attól függött, hogy megették-e őket a szigetlakók vagy sem. Disznókat is láttam, de igen aprók voltak, talán ez a kedvenc fajtájuk, de az is lehet, hogy a spanyoloktól hozott disznók a forró égövben és a haleleségen nem fejlődnek úgy, mint nálunk. Mindez, amit még a hajóról fedeztem fel, azt bizonyította, hogy olyan törzzsel kerültünk össze, amelyik európaiakkal ismerkedett vagy ismerkedik. Ezt bizonyította a hajók építése, ami már a távolból meglepett. Csúszdarendszerrel (letéve előbb a tőgerendákat, azután csak a többit, bordát, palánkot) egyedül Európában készítik a hajót. Ezek a karib-aruakok így dolgoztak, ami talán hihetetlennek tűnik sokak előtt, de bármikor hajlandó vagyok letenni az esküt, hogy igazoljam szavaim igazságát.

És ami mindennél jobban csodálkozásra késztetett, de nemcsak engemet, hanem a társaimat, legfőként Martint és Josiah unokaöcsémet, az akkor ötlött a szemembe, amikor egészen bekanyarodtunk az öbölbe, és arra tartottunk, ahol bárkáik, csónakjaik voltak kikötve. Ezt a részt nevezhettük a kikötőnek, hiszen itt volt a "hajóüzem" is.

Akár hihető, akár nem, szabályos kikötőmóló állt a partnál a vízben. Erős, jól megtermett pálmadúcokon nyugodott, és ha nem is szabályos deszkák borították, hanem jól megmunkált, erősen összekötözött bambuszrudak, akkor is kikötőmóló volt a javából.

Ide tartott a még mindig összefűzött három hajó.

De nem sokáig maradtunk összefűzve. Hurri parancsára gyors kezek eloldozták nyomorúságos hajónkat az ő fürge vitorlásaiktól, ugyanakkor a számtalan csónak elénk állt, evezőseik megragadták a vontatóköteleket, és most már a csónakok segítségével közelítettük meg a mólót, ahol kikötöttünk.

Bevallom, nagyon kíváncsi voltam, mi következik ezután, mert talán már a fogadtatás első percében lehet majd a későbbiekre következtetni.

Először is Hurri lépett hozzánk, s dühös arccal magyarázott valamit, meg mutogatott, amit nem volt nehéz nem megérteni. Azt mutogatta, hogy meg kell minket kötözni, mert így kívánja Benamuki, az istenségük. Mire én, mint varázsló, visszakiabáltam, hogy ilyet Benamuki nem kívánhat, mert Benamuki a barátom, s hogy mennyire az, bizonyíthatja Péntek, aki is Benamuki személyes ajándéka. Mindezt mondtam, de ugyanakkor tudtam, hogy a Benamuki sokat hangoztatott nevén kívül egy szót sem ért ordításomból Hurri. (Ettől kezdve, ha bármit el akartam érni, ordítottam – mert rájöttem, hogy ez a jogosság külső jele a karib-aruakoknál.) Hogy nyomatékot adjak szavamnak, rászóltam madaramra, mutassa meg, hogy haragudni is tud, mert ez a rossz ember rosszat akar tőlünk. Mint a legelső esetben, ugyanazt tette Péntek, és ettől Hurri meg mindazok, akik a közelében álltak, megrettentek.

Térdre borult, karját kinyújtotta, és úgy kért valamit, feltehetőleg bocsánatot.

Végül is nem kötöztek meg minket.

Mielőtt elhagytuk volna a hajót, mondtam társaimnak, vegyék magukhoz a legszükségesebb holmijukat, így én többek között az annyi viszontagságot látott kecskebőr ruhámat. Szerettem ezt az öltözéket, ragaszkodtam hozzá, hiszen egyet jelentett életemnek mesés szakaszával, amire talán századok múlva is emlékeznek majd a yorki polgárok meg mindazok a családok, ahol apáról fiúra száll a történet: mint élt az elhagyott szigeten egy yorki tengerész.

Ez a ruha, bevallom, egyszeriben szokatlannak tűnt a tengeri kalózok előtt. Most már jogosan hitték, hogy varázsló vagyok, Benamuki barátja vagy felkentje, igazi "uvokeki", varázsló, pogány pap.

Rövidesen az is kiderült, hogy nem Hurri a legfőbb emberük, ámbár a hajókon valóban ő parancsnokolt. De mint minden indián településen, önálló szigeti államocskán, itt is akadt egy törzsfő, kacika, aki élet-halál ura volt közöttük.

Ezt a kacikát is meg kellett nyernünk, nehogy bekövetkezzék az, amitől jogosan féltünk: hogy megölnek, mint errefelé szokás a foglyokkal.

Mondtam is társaimnak, legyenek nyugodtak a legnehezebb helyzetben is, egyedül azt figyeljék, mit teszek én, hogyan viselkedem.

– Így lesz, Crusoe uram – mondta Martin –, csak vezessen minket tovább. De azért nem mondhatom, hogy valaha is ne éreztem volna magamat vidámabban. Pocsék helyzet ez így, de csak kivágjuk magunkat.

Ekkor tűnt fel a kacika. Így hívják ezen a tájon a törzsfőt, én is így írom a továbbiakban. A füsttorony mögül lépett elő, több mindenféle ember kíséretében.

Díszben volt a kacika, mint az ilyenkor már szokás. Tollak ékesítették a fejét, amit még dús, vállra omló haj is koronázott. Palástszerű takaró volt rajta, madártollakból, igen szép gondos munka, amit a törzs asszonyai készítenek, mert minden kacikát, ha elhal, ezzel a tollpalásttal tesznek máglyára, mint ahogy az itteni szokás. Azelőtt nem így volt. Régen az elhalt kacika fejét levágták, karját, lábszárait is, és azt külön eltemették egy kőszobor alá, külön erre a célra emelt házban. De ez régen volt, még akkor, amikor a karibok mint hódítók törtek délről, az aruakok meg itt fogadták őket. Az egyesülés meg a spanyolokkal való ismerkedés sok mindent megváltoztatott.

Hurri a kacika elé szaladt, levetette magát a lába előtt, és úgy beszélt hozzá. Közben felénk mutogatott. Nyilvánvalólag azt beszélte el, mint fogta el hajónkat, és hogy kik vagyunk.

Amikor ennek vége lett, az egész csődület felénk tartott.

Igen sokan gyűltek körénk, de a hajósaink, akik közrefogtak, nem engedtek senkit a közelünkbe. Ezt Hurri parancsának köszönhettük, mert akadt egy-két ember, főleg az idősebbek meg a gyerekek, akik követ vagy kagylót ragadtak, és felénk dobták. Az egyik Bert karján okozott erős zúzódást, véraláfutást.

Amikor a kacika elénk ért, úgy tartottam okosabbnak, ha én is méltóságteljesen viselkedem, így adva tudtára, hogy nem érezzük fogolynak magunkat, meg hát – hála madaramnak meg ősi szokásuknak! – varázslónak, uvokekinak tartom magamat.

Ezt mindjárt megtettem, mondván, magamra mutatva:

– Kruzó uvokeki, Kruzó uvokeki!

Mármint, hogy Crusoe nevű varázsló vagyok. És hogy nyomatékot adjak szavaimnak, megint csak Péntekhez folyamodtam. Azon fohászkodtam, bárcsak sikerülne a papagáj mutatványa, ami elég ritkán sikerült, mert Péntek, mint minden ilyesféle madár, szeszélyes, és csak akkor hallgat a szóra, ha jó a kedve.

De azt is tudtam, hogy szereti, ha nézik, meg hát partra ért, meresztgette is bőrredős szemét a fákra, növényekre, a dús zöld lombokra. Örült a látványnak, tudtam is ezt kurrogásából. A vállamon kapaszkodott, hallottam hát minden nyikkanását, hangulatát évtizedek óta ismertem.

Odaszóltam neki: "Péntek, légy okos, hallgass a szavamra."

– Péntek! – kiáltottam messzehangzón – repülj az égbe!

Abban a pillanatban a madaram felfigyelt, szárnyait meglengette, nagyot rikácsolt, elrúgta magát a vállamtól, és repülni kezdett. Felfelé repült, egyre magasabbra, és amikor már csak kis pont volt, szárnyait összekapta, s úgy zuhant lefelé, mint a sólyom. Amikor közel ért át fejemhez, szárnyait szétterítette, rászállt a kecskebőr kucsmámra, amit ekkor a fejemen tartottam, és nagyot rikkantott, majd emberi szóval többször kiáltotta: éljen, éljen, éljen!

Vártam a hatást, ami nem maradt el. A tömeg felzúgott, Hurri vörösbarna arcán öröm csillogott. Az ő érdeme volt, hogy elfogott minket, az idegen varázslót, aki ért a madarak nyelvén, de ami még nagyobb csoda – a varázsló madara ért és beszél az emberek nyelvén. Szerencsére ezúttal az éljent Péntek nemcsak mint egyszerű madárkurrogást kiáltotta, de valóban emberi hangot adott. És még hozzátette, élesen rikácsolva: le a királyokkal, le a királyokkal!

Az emberek letérdeltek, felém hajlongtak, Hurri ugyanúgy, egyedül a kacika állt mereven, s megdöbbenve meredve rám, mint aki nem érti, hogy ekkora csodában van része. Erre hozzáléptem, megfogtam és megráztam a kezét. Ismételten magamra mutattam:

– Kruzó uvokeki, Kruzó uvokeki.

Visszaszorította a kezemet, ismerte a mi köszönésformánkat. Majd igen ünnepélyesen, szertartásosan magára mutatott, mint aki nagyon büszke nevére, hírére:

– Kainabo, Kainabo, Kainabo.

Csak a neve lehetett, és nem rangja vagy ilyesféle. Később megtudtuk, hogy Kainabo neve valóban híres a Karib-tenger szigetein, mint ahogy híresek voltak és félelmetesek alattvalói, a karib araukok, akiket a többiektől a szibao név választott el. Szibaóknak hívták magukat, vagyis a szibao törzs fiainak. Kezdetben úgy gondoltuk, hogy a szigetnek is ez a neve, bár ilyen szigetnévről egyikünk sem tudott, de hát közismert, hogy a Karib-tenger szigeteit a spanyolok elkeresztelték, mindegyiket vagy szentről, vagy a királyi ház tagjairól, vagy egyházi szokásokról. De az indiánusok, akik itt éltek, nem sokat törődtek a spanyol nevekkel. A maguk nyelvén hívták a szigeteket, hazájukat. A sziget nevét érkezésünk első napján nem is sikerült megtudni.

Ezután Kainibo elé gyékényt terítettek. Két nő, akik a feleségei lehettek, óvatosan felemelték a tollpalástot, amit gondosan elrendeztek körülötte, amikor törökös ülésben letelepedett a gyékényre. Intett, hogy üljek vagy térdeljek le vele szemben. Ekkor már éreztem, hogy sorsunk a nagy ijedtség után, mégiscsak jobbra fordul. Jobbra, de nem teljesen jóra.

Kainabo negyvenéves lehetett. Neki is, mint a legtöbbnek, spanyolos szabású volt az arca, de vörösesbarna, mint általában az indiánoké. Még bajusza is volt, ami errefelé nagy ritkaságnak számít. Lehet, hogy ezért is lett a törzs nagyfőnöke.

Megkínált banánnal, pirított hallal, továbbá erjesztett itallal, amit a nád szárából készítenek. Igen édeskés, gyomrot émelyítő ital, de a szigetlakók szeretik, mert mámort okoz. Elővett két pipát is, az egyiket átadta nekem. Nem szeretem a dohány füstjét, mint oly sokan manapság, de kénytelen voltam szipákolni a füstöt, mert ez is hozzátartozott a fogadtatás szertartásához. A kacika bólintott, nevetgélt, majd komollyá vált az arca, amikor azt mutattam, hogy Benamuki küldött, és Benamuki papja vagyok, varázsló, uvokeki. És többször hozzátettem: "tajno, tajno", amit derék Péter barátomtól tanultam, és most jó hasznát vettem, mert bizony a kacika csodálkozott, hogy értek valamit a nyelvükből. Én pedig bevallom, igyekeztem minél jobb barátságot teremteni, és tekintélyt szerezni, ami az egyetlen lehetőség a vadaknál arra, hogy egyenlő elbánásra számíthassunk.

Igyekeztem jelbeszéddel megtudni tőle is, hol lehetünk, a tenger, vagyis a szigetvilág melyik részén. Sehogyan sem sikerült feleletet kapnom. Gondolom, titkolták a sziget nevét, csak azt mondták egyre, hogy – és itt magára mutatott a kacika, meg a körülöttünk álló, kuporgó, guggoló sokaságra – szibao, szibao, vagyis hogy a szibao törzs tagjai. Ezt is büszkén mondta, tehát nagy nevük lehetett a többiek előtt. Rájöttem azután, hogy a "spanyol" nevet, a "don" szót, ami, tudjuk, urat jelent, meg a "sole" nevet, ami a nap spanyolul, értették, de más kiejtési formában, erős és recsegő torokhangjukkal eltorzítva.

Amikor erre sor került, dühösek lettek, főleg a kacika és Huni, nem szerethették a spanyolokat.

Sokáig tartott a fogadtatás, bizony fáradtak lettünk. Csak sehogyan sem tudtuk kifürkészni, mit is akarnak velünk, mi lesz a sorsunk. Társaim többször odasúgták nekem: "Vegye ki belőlük, mit akarnak velünk, és mondja meg a kacikának, hogy szeretnénk elmenni, engedjenek vissza a hajóra!…" Unos-untalan ezt kérték, súgták az embereim.

– Errefelé lehet Trinidad is – súgta Martin. – Tudja meg tőlük, merre van, és menjünk oda!

Mivel több sziget látszott a távolban, és mint már említettem, azoknak a hegyei tűntek fel legelőbb, a pálmák nyiladékai között elmutattam jobbra tőlünk két jól látható szigetre.

Előbb az egyikre mutattam, és azt mondtam:

– Bohio? (Vagyis, hogy sziget az ottan?) A kacika elismerően intett:

– Bohio.

Mire rámutattam a másik szigetre:

– Bohio?

A kacika bólintott:

– Tajno, tajno, bohio.

Mire én is intettem, hogy tajno, tajno, jó, jó, és így kérdeztem:

– Trinidad bohio?

És kézzel, arccal a kérdést mutattam: hol lehet, merre lehet Trinidad? A kacika legyintett, dühösen, mint akit bosszant a kérdés:

– Kiva na, kiva na, kiva na!

Ami nem volt más, mint olyasféle szólás, hogy hagyjál békén, hagyjál békén.

Nem tudtunk meg tehát Trinidad hollétéről semmit, mint ahogy később is hiába próbálkoztunk a spanyol nevekkel. Nem ismerték el, hogy ilyen nevek léteznek, ők egyedül csak az ősi neveket ismerték, de a legtöbb szigetnek nem is volt neve, csak "bohio"-nak nevezték, mint szegény jó Péntektől is tudom.

Végül elhatároztam magamat a legnagyobb lépésre.

Megfogtam a kacika kezét, és intettem – jöjjön velem.

Készséggel felállt, mire a két nő melléje ugrott, és gyorsan elrendezte a palástot, ami igen nagy becsben lehetett náluk. Amikor ezzel rendbe jöttek, megindulhattunk.

A kacikát kézen fogva vezettem, le az öböl szélére. A sokaság követett minket, úgyszintén az embereim is, akiknek odaszóltam, most dől el a szabadulásunk vagy rabságunk kérdése. Amikor leértünk a vízig, rámutattam a hajónkra, amely a mólóhoz kikötve pihent szörnyűséges nagy útja után. Bevallom, így távolabbról, a hajósember szemének legalábbis, rettentő csúnyát, torzát mutatott a hajónk. Eleje megsüppedt, meg azért csak féloldalas maradt, de különösen az egy szál csonka árboc volt csúfságos az elég nagy hajótesten, amely mégiscsak három árbochoz lett méretezve. Szegény Dolphinunk külleme nem sok jóval biztatott, mégis benne volt minden reményünk. Tudtuk, ha civilizált helyre jutnánk, mint Trinidad-sziget kikötője, akkor rendbe hozhatnánk hajónkat, és elindulhatnánk a további útra.

Ennek a reményében vittem a parthoz a barátságot mutató kacikát, és jelbeszéddel értésére adtam: minden vágyunk, hogy visszakapjuk hajónkat, és hogy azon folytathassuk az utat oda, ahová éppenséggel Benamuki küld minket.

– Arra, arra küld Benamuki, uvokekit kenuval – így mondtam, mert azt már tudtam, hogy a "kenu" szót értik, s ők is hajóra használják.

De a kacika megrázta a fejét, dühösen elfordult, valamit odaszólt Huninak, majd ránk kiáltott:

– Kiva na, kiva na!

Azzal otthagyott minket, köszönés nélkül, ami nem volt éppen biztató. Nem akartam eléje állni, megfenyegetni a madarammal, ha már annyira féltek tőle. Nem akartam, mert inkább a barátságára volt szükségünk, mint a haragjára, vagy akár csak a félelmére, ami időszerű is lehetett, mert a vadak és a félvadak olyanok, mint a gyerekek, és nagyon gyakran változik a hangulatuk, még a vallásos szokásoknál is.

Josiah csak ennyit mondott:

– Ennek vége!

Bert ugyanígy:

– Most azután nincsen tovább.

A matrózok is csüggedten meredtek.

Martin volt az egyetlen, aki igyekezett jó képet vágni:

– Hát akkor, Crusoe uram, lenyeljük a cápát, de nem adjuk fel a reményt. Szöktem én már egynéhányszor fogságból, megszökünk innen is.

Hűséges Martinunk szavai hirtelen erőt öntöttek belém.

Csak ezt mondtam a társaimnak:

– – Martin igazat mondott. Én is így gondolkozom. Ha kell, még hasznossá is tesszük itt magunkat, hogy ezzel eltereljük igazi szándékunkat.

Többet nem mondhattam. Hurri az embereivel mellénk lépett. Közrefogtak.

Mindez történt 1694 júniusának végén vagy júliusának közepe táján. Pontosan nem tudtuk, merre is jár a naptár.