Mielőtt kifutottunk volna a nyílt tengerre, a part mellett hajóztunk, mert előbb Londonba kellett mennünk. Itt ugyanis árut vett fel a Dolphin az Indiák számára, de magam is készültem néhány olyan holmi megvásárlására, amit sem Yorkban, sem Hullban nem sikerült megszerezni, így aztán nem bántam a londoni kitérést és a vele járó időveszteséget.

Ráadásul terveztem, hogy a rakodási idő alatt meglátogatom Dániel Defoe urat, aki megadta londoni címét, és felhatalmazott a látogatásra.

Alighogy kikötöttünk a Tower alatti partnál, ami bűzlött a halszagtól, hiszen itt tanyáztak a halaskofák, kiszálltam a hajóból, és elindultam Defoe úr otthonának felkeresésére. Több órás keresgélés után sikerült megtalálnom. Számtalan gyerek szaladt elém, akik mind Defoe úréi voltak. Kedvesen fogadtak, de mindjárt mondták: édesapjuk már elég régen nincsen idehaza. Érdeklődésemre nem adtak határozott választ, mert nyilván nem is tudtak volna adni. Defoe úr feleségét a mosókonyhában találtam meg. Amikor megneveztem magamat, felcsillant a szeme, és említette: tudja, ki vagyok. Férje sokat beszélt rólam, a yorki tengerészről, akinek még gyarmata is van.

– Sajnos – mondta elfátyolosodó szemekkel –, sajnos, az uram nincsen idehaza. Hosszú ideig nem is lesz.

– Távoli országban jár talán? – kérdeztem.

– Nem, nem – felelte szomorúan –, itt van Londonban! De az adósok börtönében!

Ezzel könnyekre fakadt.

Nagyon megsajnáltam. Nem volt nálam több húsz fontnál, mert az árut már kifizettem, a pénzemet elhelyeztem kamatra, mint tudják. De ez a húsz font is sokat jelenthetett, mert Defoe-né hálálkodva köszönte, még át is ölelt, mondván, hogy ilyesmit csak egy atyai barát tehet. Elköszöntem, kérve, adja át férjének üdvözletemet, és közölje vele, hogy világjáró útra indultam.

– Örülni fog a férjem, ha meghallja nemes cselekedetét és azt, hogy felkereste – zokogott az asszonyság. – Bár már mondhatnám neki!

Defoe úr gyerekei egészen a Towerig kísértek. Itt elváltunk egymástól, mert a környéket szigorúan őrizték az alabárdosok, s minden csavargó gyerekre rácsaptak. Ennek egyszerű oka az volt, hogy London csirkefogói, anyátlan, apátián, elvadult szerencsétlen fiataljai még Vilmos királyt is megkövezték egy alkalommal.

– Szerencsés utat, Crusoe bácsi! – kiabáltak utánam a gyerekek, ahogy lefelé haladtam a halas piacon és visszaintegettem kis barátaimnak.

Szerencsés utat! Ezt kívántam én is magamnak, valamint társaimnak.

Este fejeződött be a rakodás. Fáklyafénynél, no meg a hold világánál lecsurogtunk Tilburyig. Ott vártuk be a hajnalt és a megfelelő szelet.

A révőrség parancsnoka figyelmeztetett minket, hogy amennyiben Amerika partjaihoz készülnénk, várjuk be az India-konvojt, mert a Csatorna külső részén francia és spanyol vizeken spanyol tengeri rablók lesik a magányos hajókat. Könnyű sajkásoknak nevezik őket, gyors és fürge hajócskáikról.

Unokaöcsém akként döntött, hogy inkább távolabb hajózunk a partoktól, de nem várakozunk, így is történt. Nessnél minden vitorlánkat felhúztuk, és kikanyarodtunk a Csatornára.

Egyre erősödő északkeleti szél fújt, amit örömmel fogadhattunk.

Április 5-e volt.

Mivel szeretem a rendet és a rendszerezést, a magam és mások emlékeztetésére ide írom fontosabb évszámaimat.

1632-ben születtem York városában.

1651. szeptember 1-én indultam első tengeri utamra Hull városából. (Ekkor 19 éves voltam.)

1659. szeptember 30-án vetődtem a Szigetre, ekkor ért a hajótörés. (Alig múltam 27 éves.)

35 évig voltam távol hazámtól, városomtól. Ebből 28 évet, két hónapot, 19 napot a Szigeten töltöttem.

1686. december 19-én hagytam el a Szigetet. (54 éves koromban.)

1687. június 11-én érkeztem vissza Angliába.

1694. április 4-én hagytam el Hullt, hogy újból tengerre szálljak. (62-ik évemben.)

Ezek az én főbb évszámaim.

Még talán csak annyit, hogy első utamon az elinduláskor 19 éves, eme utóbbin 62 éves voltam.

Akkor tapasztalatlan siheder, aki az első nagyobb vihartól úgy megrettent, hogy sírni volt kedve; most meglett, koros ember, akit semmiféle vihar nem tudott már megrettenteni.

Igen nagy várakozással néztem utam elé.

Voltak esztendők – különösen hazatérésem első éveiben –, amikor semmi kedvem nem volt viszontlátni Szigetemet.

Most örültem ennek.

S élveztem a tengert, a hajózást.

Az első néhány nap elteltével, amit a Dolphinon töltöttem, meggyőződtem, hogy unokaöcsém bár kitűnő hajós, s valóban érti a mesterségét, de nem ismeri a munkabeosztás célszerűségét, a rendet és a hajózási eszközök okszerű használatát.

A Dolphin háromárbocos hajó volt, eléggé öreg, de még mindig sokat bíró. A tengerészek "németalföldi"-nek nevezték, de azt már nem tudom, hogy miért. Erősen hasonlított a régi karavellákra. Ilyen hajón tettem második nagy tengeri utamat is, amikor hajótöröttként a Szigetre kerültem.

Két nagy árbocán két-két keresztvitorla feszült, a tatfedélzet árbocán egy nagy latinvitorlát húztunk fel. Az orrsudár alatt nagyobb hátszélvitorlát feszítettünk ki, de csak akkor, ha nem volt erős a hullámzás.

Az újfajta, gyorsjáratú hajók mellett a Dolphin lassúnak számított, de én szerettem, talán éppen azért, mert annyira emlékeztetett régi hajómra. A hajóval nem is lett volna különös baj, annál inkább a legénységgel. Unokaöcsém kénytelen volt megelégedni a kikötői lézengőkkel. Mint mondta, régi, jól bevált legénysége szétoszlott, amikor a hajóját dokkba vitték, hogy kitatarozzák. Az új – csapnivalónak bizonyult. Mint kiderült, a tizennyolc emberből – ennyi volt a létszám – mindössze hárman jártak eddig a tengeren!

A többit úgy szedték össze a toborzóügynökök, mint a hadihajók legénységét: kocsmákban, kikötői lebujokból, a raktárak rejtekeiről, a börtönök kapujában, a londoni sikátorok mélyéből.

Az említett három ember legalább tudta, mi a vitorla, a kormányrúd, az árbockötélzet. A többi nem tudott semmit, hiszen hajón soha nem voltak. És mivel remény nem volt rá, hogy megfelelőbb legénységet keríthetünk, még Hullban azt mondtam unokaöcsémnek: fel a fejjel, fiú, induljunk csak, majd én megnevelem őket! Így is történt. A kormánynál – biztonság okából – hol én, hol unokaöcsém állt. Ha segítségre volt szükség, odaparancsoltunk egy-egy embert, mert úgyse az ismeretükre, hanem az erejükre volt szükség. Szerencsére – egy kivételével – mind erős, jól megtermett fickó volt. Ezért is bíztam a nevelés sikerében. A három igazi tengerész árbocmesteri feladatot kapott. Főfeladatuk a vitorlák le- és felhúzása, szélbe vagy széltől való állítása volt. Itt se volt más munka a zöldfülűek számára, mint valamelyik tengerész irányítása alatt húzni a kötelet. Bertet is befogtuk, aki semmivel sem volt különb tengerész, mint az a tizenöt ágrólszakadt. Bert elsősorban kormányosi kiképzésben részesült, aminek igen örült. Bevallom, kezdetben minden pompásan haladt. Az elindulás után egyenként beszéltem az emberekkel. Egymásra vagyunk utalva – mondtam –, apró államunk, a hajó, megkívánja, hogy mindenki legjobb tudása szerint vegye ki a részét a munkából. Mindez csak akkor lesz teljes, ha minél előbb beletanulnak feladatukba. A tizenöt ember közül öt értelmesnek bizonyult, velük a kiképzésnél minden könnyen haladt. Öten fafejűnek bizonyultak, de igyekeztek, és így bíztam bennük, hogy előbb-utóbb elsajátítják a fedélzeti matróz tudományát. Öten megátalkodottan, konokul azt hajtogatták, hogy tegyük őket partra, mert nem tudták, mibe keveredtek, és csak azért hallgattak a toborzóügynök szavára, mert az leitatta őket.

Az elmondottakból kiderül, hogy a zöldfülűek három csoportra oszlottak, nevelésüket is ekként kellett végezni. Rendre és rendszerre volt szükség, megteremtése rám várt.

Embereinket – magunkat is beleértve – két csoportra osztottam. Az egyiknek a feje Josiah unokaöcsém volt, a másiknak én: Mindegyik csoportba jutott jobb emberanyag, de rosszabb is. Nem tettem mást, mint utánoztam a flottánál megvalósított szolgálati rendet, amit a kereskedők hajóin nem ismertek: Ott mindig mindenki vagy szolgálatban volt, vagy lustálkodott. Vagy kimerült a munkától, vagy az életét is elunta a semmittevéstől. Az én beosztásom mellett kipihent emberek váltották fel az elfáradtakat, aminek előnye már a zöldfülűeknél is mindjárt megmutatkozott. Kérlelhetetlen voltam és szigorú, de emberséges és megértő is. Egyedül a tengeribetegséget nem vettem figyelembe, ami pedig egyike a legszörnyűbb szenvedéseknek. Tudom, mert átestem rajta, első szörnyűséges viharkalandomon, amikor először ültem hajóra. Unokaöcsémet, engemet s a három tengerészt leszámítva mindenki megszenvedte a tengeribetegséget. De itt is a legjobb orvosságot használtam: nem engedtem pihenőt, a munkát el kellett végezni. Néhány nap elmúltával áldották erőszakosságomat, amikor kiderült – a jókötésű ember ne hagyja el magát, mert csak akkor győzedelmeskedik a tengeribetegség felett.

Így nevelődött és lett rövidesen tengerész a zöldfülűek első csoportja, az a tíz ember, aki igyekezett is tengerésszé válni. A harmadik csoport, akiket néhány napig a hajó raktárában tartottunk (tökrészegek voltak előbb, majd meg szökésüktől féltünk), nehezen tört be. Róluk még szólok.

Említettem; hogy unokaöcsém pompás tengerész, de "igazi" kapitány, aki nem sokat törődik munkájának tökéletesítésével. Az a master (vagy kapitány), aki nevelte őt, a régivágásúak közé tartozott. Nem törődött az áramlásokkal, a szelek irányának kihasználhatóságával, az emberek élelmezésének helyességével, de még a hajózási eszközökkel sem. Azt vallotta: az a fontos, hogy a hajó eljusson céljához, de az már nem számít, mennyi idő alatt! Nos, a Yorkban töltött utóbbi éveimben arra törekedtem, hogy elszabaduljak ettől a felfogástól, és jó hajóssá neveljem magamat. Erre kitűnő alkalmat adtak hajós barátaim meg az egyre szaporodó könyvek. Lassan kialakítottam magamban, mit tennék, ha hajón parancsnokolnék. A Szigeten töltött éveim alatt rendszeres és alaposan átgondolt munkával kielégítő telepessé neveltem magamat. Hasonló elmélyüléssel készültem a hajóvezetésre is, hiszen terveztem, hogy vagy bérelek, vagy vásárolok hajót, amire módom volt. Rávettem unokaöcsémet, hogy a régi asztrolábium helyett a célszerűbb Jákob-létrát alkalmazzuk a helymeghatározásnál. Ugyancsak használni kell a sebességmérőt, a loggot is. Kieszközöltem, hogy a régies szélrózsa helyett a flottánál kedvelt iránytűvel keressük hajónk útvonalát. Már a Szigeten megfigyeltem, hogy a friss táplálék mennyire megkönnyíti a munkát, mozgékonyabbá tesz. A kétszersült, a bab, a sózott hús a hajósok étele századok óta. Csakhogy a kétszersült egy idő után megpenészedik és kukacos lesz. A hús nyálkás és büdös. A bab kukacos.

Ezért aztán Bert feladatává tettem, hogy a kétszersültet szellőztessük, a babot ugyanígy, a húst időnként felfüstöljük. Mindez bevált. Beszereztünk zöldséget, burgonyát. A zöldséget az egyik raktár szellősebb helyén, homokba téve őriztük, és védtük a pusztulástól.

Mindennek meglett az eredménye. A hajó biztosabban haladt, az emberek inkább erősödtek, mint gyengültek. Egyedüli gondunk a víz maradt. A poshadással másként nem tudtunk megvívni, mint hogy felforraltuk. De erre csak akkor került sor, amikor gyenge szél volt, és a tenger nem hullámzott erősebben. Igyekeztünk kevés vizet fogyasztani, néhány csepp rummal vagy szesszel. Ez is bevált.

Josiah nemegyszer mondta:

– Most már megértem, bácsikám, miként tudott meglenni egyedül oly sok ideig a Szigeten!

Még majd szólok embereinkről, akik közül a többség hamar felismerte emberséges szándékaimat. Akadtak azonban olyanok, akik nem tudtak úrrá lenni megátalkodott természetükön, és ezzel sok bajt okoztak. De hát, mondom, erről majd később.

Most inkább azt mondom el, hogy mi történt velünk a tengeren, amikor elhagytuk Angliát, és délnek fordultunk.

Első célunk Trinidad szigete volt, majd az Orinoco torkolatának vidéke, ahol gyarmatom található.

Utána a brazíliai partok.

A megszokott útvonalat követtük, mégis némi eltéréssel a tengeri rablók miatt.

Az útvonalat – ezt is a kapitányoktól tudom – Kolumbus Kristóf jelölte ki, immár igen régen. Előbb Madeirát, azután a Kanári-szigeteket kellett elérni, hogy átkelve az óceánon, bízva az állandó szélben és az áramlásban, elérjük az amerikai partok előhírnökét, Barbados!

Féltünk, hogy Oussant-nál lesnek ránk a "könnyű sajkások", a spanyol partoknál a "camarinasi társak", kormányrudunkat tehát kijjebb tartottuk a megszokottnál, nehogy bármelyikükbe belebotoljunk.

Nem volt kedvem új rabsághoz, amiből a móroknál ugyancsak kivettem a részemet.

Mindent elkövettünk, nehogy hasonló bekövetkezzen.

Állandóan a látóhatárt kémleltük. Minden felbukkanó vitorlát kikerültünk, s ezt annál könnyebben megtehettük, mivel semmire nem volt szükségünk.

Az éjszaka és a hajnal már több nehézséget okozott.

A hetedik napon éjjel hirtelen elállt a szél.

Előzőleg kitűnően fújt, még mondtam is: túlságosan jól fúj, semhogy nyugodtan fogadhassuk. A hajósember gyanakvó, és a nagyon jót éppen úgy nem szíveli, mint a nagyon rosszat.

Ráadásul olyan sötét támadt, hogy a kormánytól a hajó orrát nem lehetett látni. Sehol egy csillag, de még a tenger sem tükrözött.

A hullámok lomhán gördültek, és rángatták a tehetetlenül hányódó hajót.

A legtöbb embert újból elővette a tengeribetegség.

Mivel éjszaka volt és sötét, hagytam őket feküdni, bízva jó sorsunkban, hogy reggelre csak megjön a szél.

Nem pihentünk le, sem én, sem unokaöcséim, Josiah és Bert.

Szigorú őrséget tartottunk, hozzánk csatlakozott az egyik tengerész is, a három közül a legbecsületesebb. Ez az ember, mint kiderült, a Triumphról szökött meg, a király hadigályájáról. Állandóan vastag ujjast viselt, amivel elfedte csuklójának és karjának tetoválását, örök jelét a hadi szolgálatnak. Nagyon derék ember volt. Szívesen hallgatta tanácsaimat és történeteimet. Ugyanígy voltam én is vele. Sok jó tanáccsal szolgált, és mivel gazdag élettapasztalattal rendelkezett, sok érdekességet mondott. Többször lesz róla szó, ezért megemlítem a nevét, ami nem szokásom: Martinnak hívták.

Ezen az éjszakán csöppnyi szél sem volt, úgy bizony.

A hajó tehetetlen dióhéjként hányódott hullámról hullámra.

Féltettük az árbocokat, hogy kidőlnek vagy eltörnek. A Dolphin régi szerkezetű árbocokat viselt, vagyis egy darabból faragták azokat, s nem két vagy három részből állították össze, mint a legújabbakat.

Mindenesetre azt a tanácsot adtam unokaöcsémnek, hogy szedjünk össze annyi baltát, fejszét, szekercét, amennyit tudunk, ha netán kiszakad valamelyik árboc, és rádől a fedélzetre. Ilyen esetben gyors munkával el kell vágni a köteleket, és az árbocot begörgetni a tengerbe.

Szerencsére nem került rá sor.

Eltelt az éjszaka. Ezen a szélességen már hamar sötétedett, de ugyanígy hajnalodott is.

Legnagyobb csodálkozásunkra hajóroncsot fedeztünk fel tőlünk alig tíz-tizenöt hajóhossznyi távolságra.

Szél még mindig nem volt, ezért leeresztettük a csónakot, hogy megközelítsük a roncsot. Féloldalra dőlve, árbocok nélkül ringott a vízen.

Josiah unokaöcsém, én és néhány emberünk szállt be a csónakba.

Nehogy váratlan csapdába kerüljünk, előzőleg még körülnéztünk árbocunk kosarából, hogy nem tartózkodik-e a közelben valamerre hajó, mert szokása a tengeri rablóknak az ilyen csapda. De nem láttunk sehol semmit.

Ekkor a roncshoz eveztünk.

A hajó annyira megdőlt, hogy csak a legnagyobb nehézség árán sikerült feljutni a fedélzetre. Unokaöcsém és én másztunk fel elsőnek, majd Martin, akit ugyancsak magunkkal vittünk.

Pusztulást és vészt hirdetett a látvány.

A szálláskamrában több holttestet találtunk. Megállapítottuk, hogy spanyolok a nyomorultak. Minden bűzlött, rothadt, romlott. A hajó nagy része kiégett, felgyújtották, de mégis úszott.

A halottakból arra következtettünk, hogy a tragédia hetekkel ezelőtt történt. Minden értéket elvittek, kifosztották a hajót. Még azt se tudtuk megállapítani, mit is szállíthatott, mert a raktárai üresen tátongtak. Ágyúit elvitték, a köteleket is. Csak a meggyilkolt embereket zsúfolták be a szálláshelyre.

Bár víz lepte el a magas hátsó rész bejáratát, unokaöcsém és én behatoltunk az ottani kabinokba. Az egyikben szétszórt térképek, hajózási eszközök hirdették, hogy a master kabinjába jutottunk. A falra freccsent vér tanúsította, hogy a támadók váratlanul lepték meg a hajó parancsnokát.

Már éppen arra gondoltam, hogy szólok unokaöcsémnek, hagyjuk el a gyásznak és az enyészetnek ezt a fertelmes tanyáját, amikor Martin kiáltása hallatszott kívülről.

– Süllyed a hajó! – ordította.

Valóban így volt. Hetekig úszott a roncs, vándorolva a mérhetetlen tengeren. Pontosan akkor roppant össze, amikor a kapitány kabinjában tartózkodtunk.

Ugyanakkor a befelé nyíló, ferde ajtó bevágódott. Foglyok voltunk a süllyedő hajón!

Ráestünk az ajtóra, önmagunk elől zárva el a menekülés útját! A kabinablak fölénk került, és a felhőkön láttuk, milyen gyorsan fordulunk, hogy felboruljunk. Helyzetünk fenyegető volt és ijesztő.

– Bácsikám, hol egy fejsze?! – kiáltotta unokaöcsém. Őszintén megmondom: elnevettem magamat. Kérhette volna a yorki templom kapukulcsát is, mert az se volt a kabinban. Fejsze sem.

Recsegés-ropogás hallatszott és a víz vészes bugyborékolása.

Majd csónakosaink kiáltása: süllyed a hajó!

– Josiah az ablakhoz! – kiáltottam.

Mindent elkövettünk, hogy a fordulás rövid ideje alatt elérjük az ablakot, és kipréseljük magunkat a kicsiny nyíláson. De ahogy fordult a roncs, úgy csúsztunk mi is tovább, reménytelen helyzetünkben.

Szomorúnak találtam, hogy oktalan kíváncsiságunk miatt itt kell pusztulnunk, nyomorultul, egy kifosztott hajón.

Képtelenek voltunk megkapaszkodni, lábunkat megvetni valamiben, valahol.

Kapkodva, csapkodva várhattuk szomorú végünket.

Az ablak elérte a tenger szintjét, átfordultunk!

Ömlött be a víz.

És ekkor, Istennek hála, csoda történt!

A víz külső nyomására a kabinajtó bevágódott.

Éppen annyi időnk jutott, hogy odaugorjunk, s belevessük magunkat a tengerbe.

Bár fejemet kegyetlenül bevágtam, jobb karom is megsérült, rabságunkból kiszabadultunk. Úszni kezdtünk. Helyzetünk itt sem volt irigylésre méltó. Közismert, hogy a hajóroncsokat cápák kísérik. Láttunk is belőlük többet, amikor felmásztunk a hajóra.

Kivétel nélkül kékcápák voltak, a legveszélyesebbek a tengerek veszett halfarkasaiból. Ezekre gondoltam, amikor kiestem a kabinajtón, a mélybe süllyedtem, majd végre felfelé úszhattam. Szerencsére volt időm a Szigeten az úszás gyakorlására, tehát nagyobb nehézséget nem okozott a felszínre jutás.

Egyszerre bukkantam Josiah öcsémmel a felszínre.

El a roncs közeléből minél előbb!

Erőnk teljes megfeszítésével menekültünk, nehogy a süllyedő hajótest magával rántson minket.

Ekkor már csak iszaptól, algáktól, kagylóktól zsúfolt alját láttuk.

És hallottuk a beáramló víz vészes bugyborékolását.

– Ússzál! – kiáltottam unokaöcsémnek. – Vigyázz a cápákra! Szerencsénkre a közelünkben volt a csónak. Martin észrevette felbukkanásunkat. És amikor a legnagyobb burványt vetette a víz, mert a hajóroncs halottaival együtt a hullámsírba fordult, akkor értek el minket.

Sokan talán hencegésnek vélnék, ha azt mondanám: már-már elértek minket a cápák!

Martin állítja, hogy a nyomunkban voltak, és csak azért nem sikerült a támadásuk, mert a csónakosok evezés közben is rettentő zajt csaptak, sőt közéjük puskáztak.

– Crusoe uram lehetett éppen a kívánatos falat – nevetett később Martin –, mert két jóméretű cápa is a nyomában volt! Ha nincs a közelben a csónak, kegyelmed már régen a cápák bendőjében pihen! Így beszélt a derék ember. Okom nincsen kételkedni szavahihetőségében, mert megerősítették a többiek is, akik a csónakban voltak.

A történtek után két napig használhatatlan tagja voltam a hajónak. Kiderült, hogy a fejemet ért sérülés elég nagy, s az is csodába illik, hogy nem kábultam el, sőt erős csapásokkal úszni is tudtam. Mindezt a víz gyógyító, nyugtató hatásának tulajdonítom.

A fedélzeten azonban, a tűző napon, szédülni kezdtem, majd összeestem. Martinra hárult a feladat, hogy bekötözzön. A volt haditengerész értette a gyógyító feladatokat is, mert mielőtt fedélzeti munkát végzett, a hadihajó borbély-orvosa mellett inaskodott.

Jó jelnek vettem azt is, hogy ilyen emberünk van a hajón.