Mint azt már életem beszámolójának első részében – az utolsó bekezdések egyikében – említettem, 1694-ben újból elhagytam York városát, ahol születtem, és ahová viszontagságos kalandjaim után visszatértem.

Hullba mentem, kedvenc kikötőmbe, ott felszálltam unokaöcsém hajójára, s amikor a dagály kivitte hajónkat a Humber révből, minden különösebb szívfájdalom nélkül intettem istenhozzádot a hulli partoknak, ahonnan gyerekként is, felnőttként is sokszor elnéztem a tengert.

Sajnos, fiaimat nem vihettem magammal, mert túl kicsik voltak, de elkísért utamra másik unokaöcsém, akit én neveltem, és aki, akárcsak a hajó kapitánya, a spanyolok elleni harcban elesett alezredes bátyámnak fia volt. Velem volt még a papagájom, amit annak idején a Szigetről hoztam magammal, és amelyet hűséges szolgám emlékére Pénteknek neveztem el. Ez a madár méltó arra, hogy emberként szeressem, így is volt, bár sokan – szülővárosom vallásos rajongói közül – megróttak emiatt.

Általában sok bajom volt a vallásos túlbuzgókkal, meg az ilyen-olyan királypárti hívőkkel. Mit tudtam én, aki majd három évtizedet töltöttem a Szigeten, és közel harmincöt évet távol a hazától, mit tudtam én, kinek van igaza: a dissentereknek, a presbiteriánusoknak, az anglikánoknak, a toryknak, a whigeknek vagy hát kiknek a sokaságból?! Voltak, akik úgy szidták Vilmost, az idegenből idecsöppent királyt, hogy előtte II. Jakabot sem jobban! Londont tűzvész pusztította, az országot még a tűzvész előtt a pestis; vérbírák járták a városokat, és vésztörvényszékek működtek mindenfelé, bitóra, kalodára, börtönre ítélve olyanokat is – mint hírlett –, akik semmiről nem tehettek!

Spionok, besúgók, kémek, feljelentők árasztották el az országot. Mondták, így volt ez már akkor is, amikor első utamra indultam, de hát akkor ilyesmivel nem sokat törődtem, fiatal voltam és kalandvágyé.

Annál inkább bosszantott, hogy hazatérésem után nem azt találtam Angliában, amit reméltem és amire vágytam: békés szülőföldet, nyugalmas otthont.

Hogy megmosolyogni való esettel kezdjem, nem tagadhatom el találkozásomat városunk seriffjével, a tiszteletre méltó Snowless úrral, aki egy napon poroszlót küldött hozzám, hogy jelenjek meg a színe előtt.

Megjelentem.

– Kegyelmed, Crusoe uram – kezdte a seriff, amikor eléje álltam –, jómódú ember, és úgy tudom, világlátott is.

– Úgy van, uram – mondtam –, világlátott vagyok. Egyébként tengerész és kereskedő, de ha kell, telepes és gyarmatalapító is! Mert ezt is megtettem, seriff uram, esküszöm!

Ez a kijelentésem megzavarta Snowless urat. Hosszasan töprengett, mielőtt szólt volna hozzám, de végül is szólnia kellett, hiszen hívatott.

– Kegyelmednek, Crusoe uram, van egy madara. Igaz? Mondtam, hogy van. Papagáj, a Szigetről hoztam. De miért kérdezi ezt York város nagyságos seriffje?

– Sokan hibáztatják, hogy emberként bánik a pogány madárral! Emberi szóra tanítja, istenhozzádot mond, sőt – szörnyűség, Crusoe uram! – olyasmit is rikácsol, hogy le a királyokkal! Igaz ez, Crusoe uram?

Bevallom, letagadtam madaramnak ilyesfajta erényeit. Végül a seriff azzal engedett el, hogy tüntessem el a papagájt, mert különben kénytelen lesz elkoboztatni, és York város főterén elégettetni, mint istentelen, felséggyalázó állatot.

Elfogott a keserűség. Úgy éreztem, hogy idegen vagyok a városomban, a hazámban. A papagájt kénytelen voltam kiadni egy tanyára, mert tudtam, hogy a seriff beváltja szavát, ha nem teljesítem parancsát. Kik voltak azok, akik igyekeztek belém kötni? Elsősorban az anglikán papok, akik nem jó szemmel nézték felbukkanásomat szülővárosomban. Azt mondták: aki pogányok között élt, az pogány is lett! A város hivatalnokai, akik egyebet se láttak naphosszat, mint egy kuckót a városházán, irigykedtek, hogy világot láttam. A kereskedők féltek, hogy üzletet nyitok, és népszerűségem révén lerontom jövedelmüket. Mert – minek is tagadjam! – sok irigy mellett akadtak szép számmal, akik szerettek, és szívesen hívtak magukhoz egy-egy pohárka italra vagy ünnepi falatra, hogy velem legyenek, és hallgassák elbeszéléseimet változatos életemről. Főleg az egyszerű emberek meg a diákok és a gyerekek voltak azok, akik megszorongatták a kezemet, megsüvegeltek, ha összetalálkoztunk, és arra kértek: beszéljek nekik viszontagságaimról.

Előfordult, hogy megállt egy-egy szekér a házam előtt, parasztok kászolódtak le róla. Bekopogtak hozzám, csomagot hoztak, füstölt hússal, szalonnával, gyümölcsökkel rakottan. Nem kértek mást az ajándék fejében, mint azt, hogy lássanak, hallják a hangomat, és megkérdezzék: igaz-e minden, amit rólam beszélnek!

Voltak előkelő látogatóim is, nem tagadom. Egy éjszaka, amikor javában szakadt az eső, süvített a szél, és a három gyerek (két fiam és egy lányom) már réges-régen aludt, megdöngették a ház tölgyfa ajtaját.

– Hé, ember, Crusoe úr, kinyitni!

Szentül hittem, hogy a poroszlók jöttek értem Péntekem miatt (mert nem sokkal előtte jártam a seriffnél, és akkor még madaramat nem vittem ki Hasse paraszt tanyájára).

– Kinyitni!

Ránéztem a falon függő két kovás puskámra meg azokra a lándzsákra, nyilakra, amiket a Szigetről hoztam magammal. Védekezzem, vagy alázatosan megnyissam a kaput a poroszlók előtt? A feleségem megfogta a kezemet, és a másik szoba felé intett:

– Rob, nyisd ki! Felébrednek a gyerekek.

Fogtam egy furkósbotot, de előbb kikandikáltam a tölgyfa ajtó lesablakocskáján. A rossz világításban is kivettem, hogy a ház előtt fedeles kocsi áll, bőrernyőjéről ömlik az eső, a lovak kókadtan lógatják fejüket.

Újból megdöngették a tölgyfa ajtót. Mit tehettem mást, kinyitottam!

Két ember surrant be, akár a gyík vagy a róka, ha menekülés közben eléri odvát.

A feleségem magasra tartotta a lámpást, hogy jobban lássunk.

Az egyik oly nyurga volt; hogy felnéztem rá, pedig akkor még, hatvanadik évem ellenére, szép szál ember voltam. A másik az előbbi ellentéte : aprócska, hogy mosolyognom kel lett. Azt már láttam, hogy nem poroszlók dobbantak be hozzám, de ha nem azok, akkor kicsodák?! Tolvajok vagy mihaszna fosztogatók, akikből bőven akadt abban az időben, részben a volt zsoldosok kósza hadából, részben London söpredékéből, akik vidéken kerestek vadászterületet.

Őszintén megmondom felemeltem a furkósbotot, és rájuk kiáltottam:

– Mit akartok éjszaka idején?! Békés ház ez, pihenni óhajtunk!

A magas ember hátracsapta csuklyáját, megnyitotta zubbonya gallérját. Most láttam, hogy olyan köpenyt visel, mint amilyet a módos hajótulajdonosok, főkormányosok viselnek. A csuklya is arra vallott, hogy tengerész az illető. Társára ugyanezt mondhattam.

– Nem ismer, Crusoe uram… mármint akkor, ha valóban Crusoe úrral állok szemben? Nem ismer?

Mondtam, hogy nem ismerem, de éjidő van; és kívül tágasabb!

Erre csak ennyit mondott:

– Morgan vagyok, John Morgan.

Igen, ő volt: Morgón, a kalóz! Eljött, hogy rávegyen egy tengeri útra és azért; hogy társuljak be hozzá.

– Kegyelmed; Crusoe uram, nyilván tud olyan kincses szigetről, ahol ember még nem járt. Szegődjön hozzám navigátornak; kettő az öthöz részesedésre!

Az egész éjszakát ott töltötte nálam Morgan és a társa, aki testőre is volt egyben. Nem álltam kötélnek. Mondtam, hogy sok mindenről tudok, de nem szándékozom kimenni a tengerre. Gyermekeim kicsik, a feleségem beteges, megélhetésünk bőven van. Brazíliai birtokom eladási árából és a Sziget bérletéből vagy majdani felcellázásából akár száz évig is elélhetek urasan.

Reggel volt már, amikor Morgan búcsút mondott otthonomnak. – Gondolja meg magát, Crusoe uram – mondta, amikor elköszönt, és kitekintett fogatának ponyvája alól: – Gondolja meg. Ha Hullba megy, és üzenni akar nekem, csak a "Horgony"-ba menjen. Ott mindig tudja a fogadós, merre járok.

Egyre növekvő tekintélyemnek köszönhettem, hogy bármerre jártam, megszólítottak az emberek. A fogadóba pedig, ahová naponta betettem a lábamat, egy kis itóka és a friss hírek miatt, nemegyszer kérték ismeretlenek, hogy leülhessenek az asztalomhoz. Ez a fogadó, a "Hableány", York város nevezetessége. Századokkal ezelőtt épült, valamikor része volt a várnak. Pontosan ott, ahol üldögélni szoktam, fejezték le a lázadók az első yorki herceget. (Isten nyugosztalja őnagyságát! ) Itt, ebben a fogadóban határozták el a Yorkban állomásozó katonaság tisztjei, hogy London ellen vonulnak, és szétkergetik a parlamentet. Erről a király is tudott, hiszen ő állt a lázadás mögött. De Cromwell úr erős volt, és Londonból a királynak is menekülnie kellett: ide, Yorkba, a "Hableány" védelmébe. Mindez alig néhány évtizede történt, s legalább annyit beszéltek a királyi felség meneküléséről (ami akasztással végződött), mint az én kalandokban bővelkedő életemről

Szerettem nézni a "Hableány" forgalmát, a messze útról érkező kereskedőket, ismerősöket és ismeretleneket. Megpezsdült a vérem, ha begördülni láttam a postakocsit. Gyakran szálltak ki belőle Londonba tartó hajóskapitányok, ami nagy öröm volt a számomra. Szívesen ismerkedtem össze velük, hogy tájékozódjam a világról, és hogy próbára tegyem hajózási ismereteimet. Nem felejtettem semmit, sőt a hajózás újdonságairól is értesültem.

Történt egy napon, hogy korán állítottam be a fogadóba. Az igazságnak tartozom, ha bevallom: megszöktem hazulról. A Szigeten megszoktam a csendet, a békességet, de ahol három gyerek van, ott nincsen békesség. Már kora reggel felverték a házat, úgyhogy okosabbnak tartottam, ha előbb keresem fel megszokott helyemet a "Hableány"-ban. Asztalomnál ismeretlen ember ült. Kérdőleg néztem a szolgalegényre, aki éppen fát rakott a kandallóba.

– Kegyelmedet várja az uraság, Crusoe uram – súgta a legény, és rámutatott az ismeretlenre.

Fiatal ember volt, csinosan öltözött, ruhája igen rendes, gondozott. Megmondta a nevét: Daniel Defoe-nak hívták.

Mondanom se kell, új ismerősömmel hamar összebarátkoztunk. Ennek különösen kettős oka volt. Az egyik, hogy Defoe úr is kereskedő volt, akárcsak én, közvetítő ügyletekkel, borbehozatallal, kesztyűk, harisnyák, hálósapkák eladásával foglalkozott A másik, hogy ő is szerette az utazást. Több külországban járt már, ami meg is látszott választékos, megnyerő beszédén, úti beszámolóinak elevenségén.

Többször hangoztatta: hallotta híremet, és azért jött Yorkba, hogy lásson, s beszéljen velem. Említette azt is, hogy kedveli a könyvírást, s nem lehetetlen, hogy rólam is ír majd.

– Mi mindent megélt, Crusoe uram, szinte hihetetlen! – kiáltott fel, amikor elsorolta, mi mindenfélét hallott rólam az emberektől.

– Hát még, ha tőlem hallja, Defoe uram! – nevettem nem minden ok nélkül, noha nem voltam sem hiú, sem nagyképű.

(Oly könnyen rávágják a világlátott emberre, hogy nagyképű, és dicsekedni akar. Holott ennek, legalábbis nálam, az ellenkezője igaz: szívesebben hallgatom el legtöbb kalandomat, főleg azért, mert tudom: sokak számára hihetetlenek és érthetetlenek is. De Defoe úr kivétel volt, neki szívesen meséltem.)

A rokonszenves londoni fiatalember több napot töltött Yorkban, valóban a kedvemért. Megmutattam neki azt a néhány tárgyat, amit a Szigetről hoztam el. Kecskebőr ruhámat, fegyvereimet, kedvelt házieszközeimet, amiktől semmi pénzért nem válnék meg. Még a városból kitiltott papagájt is megmutattam neki, kikocsizva a tanyára, ahol parasztismerősöm őrizte.

– És beszél is? – kérdezte csodálkozva Defoe úr. – Még soha nem hallottam madarat emberi hangon szólani.

Megnyugtattam, hogy beszél vagy legalábbis felel egy-két kérdésre. Elmondtam neki, miért kényszerültem madaramat eltávolítani Yorkból. Méltán csodálkozott a város serifijének különös kívánságán.

Amikor elváltunk, barátokként szorítottunk kezet. Kölcsönösen biztosítottuk egymást arról, hogy társaságunkban kedélyesen töltöttük el az időt, s arról is, hogy kívánjuk, bár évente találkozhatnánk néhány napra! Amikor a postakocsi kigördült Defoe úrral a "Hableány" udvaráról, hosszasan néztem a távolodó fogat után. Jóleső érzés volt arra gondolni, hogy idős embernek számítok már, mégis kedvelnek a fiatalok, magukénak vallanak, együtt éreznek velem. Defoe úr alig volt több akkor harmincévesnél.

Ámde hiába volt minden népszerűség – és itt most rátérek tulajdonképpeni elbeszélésem útjára –, napról napra jobban éreztem, hogy valami nagy-nagy üresség van a lelkemben. Hogy valami hiányzik, hogy vágyók valamire.

Fenemód unni kezdtem a várost, a nagyképű polgárokat, a semmittevést. Ha valaki megkérdezte tőlem, milyen mesterséget vallók a magaménak, habozás nélkül válaszoltam: kereskedő vagyok és tengerész. De se nem kereskedtem, se nem jártam a tengert.

Addig-addig beszéltem a Szigetről, az én gyarmatomról, kalandjaimról és hajdani brazíliai birtokaimról, míg egy reggelen arra eszméltem, hogy vágyva vágyom egy kiadós hajózásra, s még inkább arra, hogy viszontlássam gyarmatomat!

Egy alkalommal Hullban jártam, szülővárosomban. Napsütéses reggel volt. Megálltam a rakpart szélén, és elbámészkodtam a látnivalókon.

Pontosan azon a helyen álltam, ahol életem első tengeri útjára indultam. Itt horgonyzott annak idején – 1651. szeptember 1-én – barátom édesapjának "buss" típusú parti hajója, amivel a legszörnyűbb viharok egyikét éltem át, Yarmouth Roads és Winterton Ness között. Negyvenhárom év távlatában is magam előtt láttam a busst, az első hajót, amivel tengerre szálltam. Láttam magas felépítményét, az alacsony első és a harmadik, az igen magas középső árbocokat. És az igen széles, ma már otrombának tűnő hajóorrt.

Ahogy körülnéztem a kikötőben – busst már sehol sem tudtam felfedezni.

Annál több hollandus formájú galliot, többágyús flute hadivitorlást, jó formájú ketchet, ami háttérbe szorította a busst, no meg mindenféle más hajót, köztük a Hull kereskedőinek kedvelt kétárbocosát, a billandert, amit magam is becsülök. Jóféle, tengerálló, mozgékony kis hajó, amilyet Erzsébet királynő kora óta használnak. Mögöttük a rév külső szélén horgonyzott a négyágyúsoros hajóóriás, a The Duke és az alig kisebb Royal William. Ezek a hadihajók Hullban állomásoztak, s innen futottak ki időnként a tengerre.

– Keresi a hajóját, master? – szólalt meg mellettem egy borízű hang.

"Masternek", vagyis kapitánynak neveztek, ami érthető volt.

Bevallom gyöngémet: ha elhagytam a városomat, az engem megillető, vastagabb, sötétkék posztóból készült ruhámat öltöttem magamra, amilyet a főkormányosok, a navigátorok, a hajók vezénylő masterei hordtak. Öltözékem tengerészvoltát kiegészítette a szokásos csatos cipő helyett a hosszú szárú csizma és a nagy szélű kalap helyett a kerek, középen bojttal díszített gyapjúsapka.

Aki megszólított, megtermett fickó volt, abból a fajtából, amelyik nem sokat tétovázik, ha ütni kell, vagy megfogni a munka javát. Norvég körszakálla, napégette arca, meztelen karjai, bőrmellénye, fejfedő kendője, térden alul érő nadrágja, meztelen lábszára, durva bőrből készített papucsa azt bizonyította, hogy az ember valamelyik hadihajóról való, muskétás vagy ágyús tengerész.

A szájából terjedő illat pedig azt, hogy szívből szereti a puncsot.

Egyébként rokonszenves ember volt, szívelem az ilyesféle népet.

– Nem a hajómat keresem – mondtam. – Már néhány éve búcsút mondtam a tengernek. Azóta csak nézelődöm.

A tüzér – mert az volt, hozzá egyszerre három robbinet pattantyúsa – jóízűen nevetett, és kérte az elnézést, mondván, ne nehezteljek érte, de szívesen segített volna, ha netán várom a csónakot. Az övé ugyanis a gát alatt áll.

– Így akkor hadd hívjam meg egy pohár italra!

Hívását szívesen elfogadtam, mert nem lett volna illő egy becsületes tengerész ajánlatát visszautasítani.

Beültünk az egyik kocsmába, ahol is puncsot hozatott. Ittunk egymás egészségére. Utána tengerészszokás szerint ki-ki beszámolt életéről. Amikor meghallotta viszontagságos életemet, nagy csodálkozásba esett. Akinek annyi élményben volt része, pénze is van bőven meg gyarmata is, valójában mit keres Yorkban? Valósággal úgy nézett rám, mint a bolondra vagy legalábbis eszelősre, aki nem tudja, mit cselekszik.

– Uram, Crusoe uram, hej, ha engem egyszer Morgan kapitány a hajójára hívna, bizony vállalnám a szökést, a vele járó vesszőzést, a korbácsot, a hajó alatti áthúzást, de mennék! Gyerünk csak át a "Horgony"-ba, hogy megtudjuk, merre jár! Éppenséggel talán ott találjuk! Gyerünk, kődobásra leljük innen!

Szabadkoztam, hogy így, amúgy, de a tüzér nem engedett. Kapatos is volt már, én meg nem szívelem a feltűnést, ráadásul a kíváncsiság is ösztönzött, hogy megtudjak valamit tisztelőmről, a nagy kalózról, így hát elindultunk.

Akkor már este volt, annyira elszaladt az idő. A tengerészek, ha partot érnek, könnyen elfeledkeznek az időről. A "Horgony"-ban sajnálattal hallottuk, hogy a nagy kalóz távol van az angol partoktól. A spanyol vizeken járt, királyi megbízatásból zsákmányolta az idegen hajókat, pontosan akként, ahogy Drake admirális tette egy századdal ezelőtt.

A tüzér itt elvált tőlem, társakat talált a hajójáról, azokkal folytatta az ivást. Lehajtottam egy pohárka rumot, még egyszer istenhozzádot intettem a tüzérnek, s kifelé indultam.

Az ajtó belépőjében összeütköztem egy fiatal tengerésszel.

Mind a ketten meglepődtünk és megörültünk.

Josiah volt, az unokaöcsém, akit hét esztendeje láttam utoljára, éppen amikor visszajöttem a Szigetről. Akkor küldtem őt a tengerre, hogy hajózást tanuljon.

Örvendetes viszontlátásban volt tehát részünk.

Oly kiválóan és kitűnően állta meg a helyét, hogy a hajó tulajdonosa a legutóbbi úton megtette masternek, vagyis parancsnoknak.

Mindezt akkor mondta el Josiah, amikor felvitt a hajójára, amely aznap este futott be a kikötőbe.

Holdvilág volt, amikor a fedélzetre léptem. Unokaöcsém hálás köszönetet mondott, amiért a tengerre irányítottam, s vállaltam a nevelési idő költségeit

– Ha szereted a tengerészéletet, akkor semmi nem veszett kárba – mondtam én.

– Még akkor se cserélnék, ha király lehetnék Angliában! – mondta ő.

– Ezzel nem mondtál sokat – nevettem.

A holdvilágnál is láttam, milyen jófajta hajót parancsnokol az unokaöcsém. Viharvert volt a hosszú úttól, mélyre merült a sok áru miatt. Vitorlái csapzottan lógtak, mert a leszerelés java munkája hajnalra maradt. A vitorlakötegeken, zsákokon, bálákon kimerültén aludtak a legények.

– Nehéz időben jöttünk – mondta az unokaöcsém. – Afrikában jártunk, ott rakodtunk.

Önkéntelenül felsóhajtottam: Afrika!

És beszívtam a fedélzetből áradó nehéz, sós, olajos, zsíros, kátrányos illatot.

Igen, ez való nekem – súgtam magamnak –, nem York és a nagyképű polgárok!

Mintha Josiah eltalálta volna a gondolataimat, mert ezt mondta:

– Bácsikám, mi lenne…?

Ránéztem.

– Beszélj csak, fiam.

– Mi lenne, ha legközelebbi utamra eljönne velem?

– Mikor indulsz?

– Már csak tavasszal, mert dokkba kell vinni a hajót. Több tartógerendája és fenékpalánkja megkorhadt. De tavasszal biztosan megyek.

Még a lélegzetem is elállt.

– Hova mentek?

– Az Indiákra, San Salvadorra, Trinidadra.

A hajóorrban ültünk, az orrsudár és a kanócos ágyú, a falconett között. Pipáztunk és iszogattunk, jóízűen.

– Akkor elmehetnénk a Szigetre is, az Orinoco torkolatához – mondtam én. – Meg Brazíliába, hogy megnézzem volt birtokomat. Majd megbeszélem a tulajdonossal. Van követelésem a szigeten. Telik belőle.

Unokaöcsém legyintett.

– Nem kell a tulajdonos. Majd beszámítjuk az útba. Legalább így visszafizetem valamelyest a jóságát. És láthatom is a Szigetet, amiről oly sokat hallottam.

A szokottnál hevesebben vert a szívem.

Most azután, amit kimondok, állni kell. Robinson Crusoe-nak hívnak, és szentnek tartom a kimondott szót.

Amennyire örültem hét évvel ezelőtt, hogy véget ért életem viszontagságos időszaka, s tisztes otthonban megpihenhetek, annyira fellelkesedtem most a gondolatra, hogy újból tengerre szállhatok.

Belecsaptam a tenyerébe: állom a szavam, tavasszal indulunk! így került sor arra, hogy kereskedőként újból tengerre szálljak. Unokaöcsém hajójának raktárában jelentős rész az enyém lett. – Szeretem a célszerűt és az értelmest összepárosítani. Gondoltam gyarmatom lakóira, akik bizonyára örülnek majd több olyan eszköznek, élelemfélének, amit a Szigeten nélkülözniük kell. Brazíliai barátaimnak is szántam néhány csomagot. Annak különösen örültem, hogy a hajózás tudományában újra hasznosíthatom ismereteimet. Erre különösen vágytam. Eszembe jutott az a szeretve becsült kapitány barátom, akinek a hajóján estem a mórok fogságába. Neki köszönhettem alapos tengerészeti tudásomat.

És mivel mindenhez türelem kell, bár látszólag a tavasz messze volt, mégis egyik nap gyorsan múlt a másik után. Szeretem az alapos munkát, előkészületeim ennek jegyében történtek meg. Beszereztem az árut, majd elszállíttattam Hull egyik raktárába. Számba vettem vagyonomat, értékeimet, s illő szokás szerint végrendelkeztem, mert aki tengerre száll, számolhat azzal, hogy örökre búcsút mond övéinek. Házamat rendbe hozattam, kijavíttattam, ahol kellett, hogy enyéimnek gondja se legyen ilyesmivel valaha is törődni. Pénzemet, amit eddig egy londoni nagykereskedőnek kölcsönöztem, most több nagykereskedő között osztottam szét, hogyha az egyik tönkremegy – kevesebb veszteség érjen.

Amikor mindezzel készen voltam, Anglia küszöbén a tavasz kopogtatott.

Elővettem régi kecskebőr ruhámat, hogy majd újból magamra öltöm a Szigeten. A már említett Hasse paraszttól elhoztam madaramat, az okos Pénteket. Puskáimat egy derék puskamívesnél rendbe hozattam, mert elrozsdásodtak. Elhalt alezredes bátyám másik fiát, aki Bert névre hallgatott, magukkal vittük. Élelmező- és raktármester lett, ami ugyan csak nagyobb hajókon szokásos, de mi jó szívvel megadtuk neki ezt a beosztást. Bert még soha nem járt a tengeren, és vágyott arra, hogy megismerje. Gyerekeimnek, akik igen aprócskák voltak, megígértem, hogy színes kagylókat, csigákat hozok, kalickában tartható apró madárkákat, amiket kolibrinek neveznek a brazilok. Megígértem idősebbik kisfiamnak, hogy kap egy majmocskát tőlem, a középső gyerek egy kecskegidát a Szigeten neveltekből, a legkisebb – a leányka – még annyira kicsi volt, hogy semmit se tudott kérni, de eldöntöttem, hogy ő sem marad majd ajándék nélkül.

Sajna, feleségem a tél folyamán meghalt, Isten nyugosztalja őt. Bert fiatal felesége szállásolt be a házamba, hogy gondozza gyerekeimet, akiktől nehéz volt a búcsú, de nemet már nem mondhattam. Mennem kellett.

Sokan integettek York utcáin, a házak ablakaiból, amikor a postakocsi kigördült a városból.

Mivel tudtam, hogy gyerekeim jó kezekben vannak, az anyagiakat is elintéztem, nem bántott a lelkiismeret-furdalás.

Istennek ajánlva magamat, nyugodtan néztem az elkövetkezők elé.

Hullba érve, azonnal a kikötőbe siettem, ahol már felvitorlázva várt Josiah unokaöcsém hajója, a Dolphin. Az egész személyzet és Bert is a hajón volt már.

Bevártuk a dagályt, és indultunk.

1694. április 4-e volt, éppen Josiah napja, amit jó jelnek vettünk.

Most pedig rátérek utam részletes ismertetésére.