Will Atkinsék nem kerültek elő.

Elmúlt egy, majd még egy nap. Bizony, nem törődtünk sem a kormányzói ház építésével, sem a vízemelővel, sem az úttal, sem a barlanggal. Mindössze a hozott élelmet, szerszámokat meg az egyéb felszerelést helyeztük biztonságba, gyorsan és jól összeállított fészerek alatt.

Számunkra most legfontosabb a sziget védelme volt, mert tudtuk, hogy támadás készül ellenünk.

A feladat elsősorban az volt, hogy előbb az arribák közeledését kell megakadályozni, azután a partraszállást, végül, ha egyiket sem tudjuk elkerülni – akkor biztosítani személyes védelmünket s az ellenfél megsemmisítését vagy megfutamítását.

Helyzetünket megnehezítette, hogy előre semmit nem tudhattunk, legfeljebb találgattuk, mennyi időre van szükségük az arribáknak, hogy ide érjenek, ha ezt az idő engedi. Ugyanis erős, viharos hullámzásban az indiánok nem merészkednek ki a nyílt tengerre.

A magányban töltött éjszakámon hullott esőt másik nem követte. Ebben az évben az esős évszak késett. Szokatlan volt ez a késés, s bár kezdetben jó jelnél« vettem, mégsem örültem neki. Különösen nem annak, hogy elmaradt az esős évszak kezdetét jelentő erősebb széljárás.

Megdöbbentőnek láttuk a tenger nyugalmát.

– Ilyesmire nem emlékszem – mondta elkeseredve Espinoza kapitány. – Amióta itt élünk, nem történt meg, higgye el, kormányzó úr, sohasem!

Elhittem. Miért ne hittem volna? Közel három évtizedig éltem Tengervirág-szigeten, és az esős évszak – talán két kivétellel – az óramű pontosságával érkezett meg augusztus 15-én. Ha késett, akkor is mindössze egy-két napot tett ki a késés. De a szél mindig megjött, törvényszerű pontossággal. Az esős évszak olyasmi, mint nálunk a tél, mert a trópuson csak kétféle időjárás van, a nyári, a száraz és a téli, a nedves időjárás. A tavasz és az ősz elmarad. A mi európai időjárásunkban is előfordul, hogy késik valamelyik évszak, de ez nem feltűnő. Itt, a trópuson azonban az esős évszak is, a száraz évszak is "napokhoz van kötve".

Ezúttal elszegődött tőlünk a szerencse.

Az idő nyugodt, napos maradt, a tengert alig borzolta a szél.

Nem reménykedhettünk, hogy a rossz idő miatt elmarad az arribák támadása.

Mire is alapítottuk oly biztosan az arribák támadását? Ezt a feltevést bizonyította a tavalyi támadás sikertelensége, még inkább a kenu megjelenése, no meg az a körülmény, hogy a gonosz vadak itteni cimborái közül legalább egy a szigeten maradt, ha ugyan nem mind a három. Felbukkant ismét az a gondolat, hogy talán a kenu nem volt elégséges az emberfelesleg elszállítására, és aki a szigeten maradt, az csak a segélycsónakot lesi, és arra vár, hogy így elmeneküljön. Az ilyesmit is lehetségesnek tartottuk, de mégsem annyira, mint azt a lehetőséget, hogy az arribák támadni akarnak. Az indián törzsek felfogása szerint, ha nem sikerül egy támadás, azt követnie kell a másiknak, majd ha megint nem, akkor a harmadiknak. Lehet, hogy megkérdik tőlem, miért akartak volna támadni az arribák az esős évszak küszöbén, amikor bizonytalanná válhatott hosszú tengeri útjuk, és miért nem a nyári, száraz időszakban?

Erre én azt felelhetem: a bennszülöttek tetteit nem mindig az ésszerűség vezeti. Vannak érthetetlen törvények, amelyeket betartanak. Lehet, hogy több holdfordulót kell bevárniuk, amíg nagyobb tett végrehajtására vállalkozhatnak. Lehet, hogy a varázsló a tűzből azt olvassa ki, hogy az esős évszak kezdetekor szabad csak támadásra vállalkozniuk.

Most bárki megkérdheti tőlem, honnan tudtuk végül is, hogy Will Atkins vagy Will Atkinsék a szigeten maradtak.

Nos, erről rövidesen beszélek még majd. Most csak annyit: amit megállapítottunk a kutatás éjszakáján, ahhoz hasonlót tapasztaltam néhány nap múlva, vagyis azt, hogy Will Atkins a szigeten tartózkodik. De erről majd később.

Komolyan vettem a helyzetet.

Elmondtam már, és most megismétlem hármas feladatunkat: 1. az arribák közeledésének megakadályozása, 2. a partraszállás megakadályozása, 3. az ellenfél megsemmisítése a parton, ha az előzők nem sikerülnek. Íme a mi hármas tervünk alapja néhány szóban.

Nem hiszem, hogy a jó katona, csakis katona lehet. Hiszek abban, amit ugyancsak mondottam már, hogy az ész alapja a gondolat, és ha valaki mindent ésszel, átgondolva csinál, legyen az asztal, szék, láda vagy házikó, kocsi, szánkó, vasmunka, az az ember jó katona is lehet akkor, ha sutba dobva mindent, az adott helyzetben katonai céljainak él, gondolatait oda irányítja. Ilyesmi jellemezte Cromwellt is, aki tudtommal gazdálkodott, mielőtt katona lett, s a puritánok élére állt.

Nem az önteltség vezetett, amikor felállítottam a sziget védelmének, egyben a mi védelmünknek hármas beosztását. Voltam már ács, építész, tengerész, kereskedő, földmíves, kertész, állattenyésztő, hajóépítő, de a sorsom úgy hozta, hogy katona is voltam. Mert annak tartottam magamat, amikor sok évvel ezelőtt már számoltam itt a vadak támadásával, és elkészítettem első tervemet. Azután következett az első partraszállásuk, majd a spanyol barátaimmal való eset, végül az angol hajó lázadó tengerészeinek kalandja, amikor is elkövettem azt a könnyelműséget, hogy Will Atkinsékat itt hagytam a szigeten, Espinoza kapitányék kárára. És végül a magam kárára is.

A vadakkal való harc, Espinozáék kiszabadítása, a lázadókkal való küzdelem, az angol kapitány megmentése és a hajó visszaszerzése igazi kapitánya számára, mind katonai cselekedet volt, amiben megálltam a helyemet.

Ezért is mertem, mint kormányzó és gyarmattulajdonos, kezembe venni a védelem megvalósítását.

Első feladat: az arribák közeledésének megakadályozása. Erre egyedüli alkalmas eszköz a mi Dolphin hajónk. Tudtam, hogy a vadak éjjel nem szeretnek támadni. Valójában félnek a sötéttől, az éjszaka szellemeitől.

A Dolphinnak a kiszámított időtől kezdve járőrszolgálatot kell ellátnia a sziget előtt, esetleg a sziget körül, egészen naplementéig. Mi lehet a "kiszámított" idő? A vadak feltételezett érkezésének ideje. Pontosan tudtuk, milyen távolságra élnek Tengervirágtól az arribák törzsei. Espinozáék olyan arribák fogságában éltek, akik háborúban álltak a többi arriba törzzsel. Ezért is nem kellett félni a mi indiánjainktól. De úgy gondolom, ezért is ölték meg Üstkondért mint ellenséges törzsbelit, annak ellenére, hogy Vasököl rabszolgája volt. A vadak nem ismernek megalkuvást, minden tettüket jóslatok, a szellemek s a "jelek" vezetik, bár mindettől mi sem vagyunk mentesek, sőt jómagam sem. Néhány nap után Üstkondér halálára valóban azt az elfogadható választ találtuk, hogy Will Atkinsék arribái, akik az Orinoco-delta indiánjai voltak, az istenségek rossz jelének vették, hogy olyan indiánnal barátkozzanak, aki ellenséges törzsbe tartozik. Márpedig Üstkondér nekik ellenséges törzs tagja volt.

E kitérő után, amit szükségesnek tartottam elmondani, térjünk vissza a távolsági számításhoz.

Espinoza kapitány, Juan és Ficas pásztor egybehangzó véleménye szerint ezek az indiánok szigetünktől öt- vagy hatnapi kenutávolságra laknak, a legszélső szigeteken az Orinoco-delta előtt. A vadak hadi útjaikon éjjel is eveznek, mert ezzel is engesztelik rossz szellemeiket.

Mindebből következtettünk; hogy legalább tíz nap kell arra, hogy társaikkal visszatérjenek, kivéve, ha seregük már útban van, és a kenu a felderítést látta el. Az óvatosság arra intett, hogy ezt a feltevést is magunkévá tegyük.

Ezért a védelem kidolgozásáért magam vállaltam felelősséget, kérve Martint mint hadihajóst, és Espinoza kapitányt mint sokat megélt tengerészt, hogy segítsenek terveimnél. Mindenben egyetértettek velem.

– Évekig a hadihajónál szolgáltam – mondta Martin –, s ott megtanultam, hogy a védelem első feltétele a támadás. Nem szabad engedni, hogy az ellenség megközelítsen minket. Vegyük úgy a szigetet, mintha hajó lenne.

Espinoza kapitány így vélekedett terveimről, amikor előadtam:

– Kormányzó úr, amikor először találkoztunk, az ön józan számításai révén menekültem meg a haláltól. Elfogadom a tervét, mert jobbat nem tudok mondani. Azt hiszem, ennél jobb nem is lehet.

Az egyedüli gondunk az volt, hogy több fontos tervünket nem valósíthattuk meg. A hajó javítását mégsem mellőzhettük el. Josiah mondta:

– Bácsim, ismerem a hajót, maga is ismeri. Tudja, hogy elkapkodtuk a javítást, és Trinidadon nem lehetett semmit helyrehozni. Majd rajta leszünk, hogy az őrjárat alatt végezzük el, amit horgonyon kellett volna elintézni. Helyeslem, hogy a bácsi a Dolphint őrjáratra küldi, így talán megelőzhetjük az arribák partraszállását. Csak szél legyen…

Ezt az utóbbit mindig hozzátette Josiah, s hozzátettük valamennyien. A Dolphin egyedül ebben az esetben láthatja el feladatát. Most az volt a kérdés, hogy ki megy a hajóval, és ki marad a parti őrségnél?

Itt Espinoza adta a jó tanácsot:

– A hajót az őrjárat alatt hadihajónak kell kinevezni. Hadihajón olyan ember szolgál, aki érti a hadászat munkáját. Ki érti?

Elmondtam: elsősorban Martin, mert hadihajós volt, kormányos matróz és pattantyús. Másodszor a négy kalóz: Móka, Fickó, Erik és Hans. Ők sok évig kalózok voltak, valójában hadihajósok. Ért az ágyúhoz a másik két matróz is, az ács meg a kovács. Ennyi tehát létszámunkból a hadihajós. Josiaht se féltem, megállja ő a helyét.

– A hajó parancsnoka változatlanul Josiah, tűzmestere az alkormányzó, Martin – rendelkeztem.

A part az én parancsnokságom alatt áll, helyettesem Espinoza kapitány, aki teljesen rendbe jött. A fegyveresek parancsnoka változatlanul Juan hadnagy.

Martinban, a kalózokban és a két régi matrózunkban nagy segítséget vesztünk, de a hajóra csak kiváló, biztos erők kerülhetnek, akik a hajó javításával is tudnak foglalkozni, amikor erre idő jut.

Miután döntöttünk, mi a kötelessége a hajónak, döntenünk kellett a második és a harmadik tervünkről is, vagyis a partraszállás megakadályozásáról, és a szigetre került ellenség megsemmisítéséről.

A partraszállás megakadályozása – mondanom se kell – a legnehezebb kötelességet rótta ránk. Erre valójában öt helyet vehettünk számításba. A nyugati, tehát túlsó oldalon három öblöt, mégpedig egyet az erdőben, ahol annyi gyötrelem után kerültem partra, amikor magam készítette vitorlással első utamat tettem, végül a már jól ismert öblöket, a Halász-öblöt és a Névtelen-öblöt, ahol a lábnyomokat, majd a pipát és más holmit találtam. A keleti oldalon két öböl van, a Felső-öböl, ahol partra vetődtem, és valamivel alatta a telep előtti, a Kikötő-öböl.

Az erdei öblöt kivéve, mind a négy öbölben védősáncot készítünk – így határoztunk –, méghozzá a legrövidebb időn belül. A védősáncok arra szolgálnak, hogy mögülük tűzzel árasszuk el a partra szállókat, és hogy számunkra a visszavonulás biztosítva legyen.

Telepünk védelemre alkalmatlan, mert a part egyenetlen, a házak összevissza épültek, sok a fa, a bokor, amit kiirtani mégsem lehet.

Nekünk olyan fő védelmi hely kell, ahonnan mindent átlátunk, s amit a pusztulás "veszélye nélkül nem lehet megrohamozni.

Ezt a várat vagy erődítményt, védelmi főhelyet csakis a barlangom körül tudtam elképzelni. Sokat tanakodtunk, tétováztunk, latolgattunk, amíg döntésre jutottunk.

– Ha nem védjük a telepet, a vadak felgyújtják a házakat, és szörnyű kár ér minket – mondta elkeseredve Espinoza kapitány. – Kormányzó uram, ha azt akarja, hogy az emberek a végsőkig harcoljanak, akkor a központ nem lehet más, csak a telep!

– Így van, angol úr – bólogatott Picas is –, okosan beszél a kapitány. Nem lehet mást tenni, védeni kell a telepet!

Nehéz helyzetbe kerültem. Ha engedek – mert mégiscsak én ismertem jobban mindenkinél a helyzetet –, nagy veszedelmet zúdítok népemre. Ha nem engedek, akkor zúgolódókkal találom szembe magamat, akik nem szívesen készülnek fel a harcra. Egyébként is aggasztott hadi létszámunk kicsisége. A hajó nagy feladatot kapott, akár őfelsége flottája az angol partok előtt: védenie kellett az idegen támadástól második hazánkat. Josiah nem nélkülözhette legjobb hajósainkat, köztük Martin alkormányzót, jobb kezemet. Becsületesen megmondom: Espinoza kapitány valóban meggyógyult, talpra állt, de az idő, az események erősen megtörték s bár rábíztam a helyettesi teendőket, aggódtam érte.

Szerencsére Juant még érkezésünk idején megtettem a fegyveresek parancsnokának, vagyis hadnagyának, és így a csapat vezérének is tekinthettem, rábízva sok intézkedés és terv megvalósítását.

Az öreg Emilio Picas, ez a szikár, koros ember (nálam is idősebb), élelmes volt, ügyes és értelmes. Nem fárasztotta semmi, mindenben – ha vállalta – a helyén volt. Nagy segítséget jelentett. Az előkészületek idejére, bármennyire gondot okozott, a kecskenyájat leginkább a karámban tartottuk, vágott élelemmel etetve. Panaszosan mekegtek, mint akik megszokták a szabad életet, de sorsukon nem lehetett változtatni. Olykor Hindut bíztam meg, hogy vigye a nyájat legelni.

Néhány asszonyt is kiválasztottam olyan munkára, amit férfiak végeztek. Az indián asszonyok erősek, munkabírók, megszokták a nehéz életet. Kettő közülük még arra is vállalkozott, hogy fegyverrel harcol.

Volt ezután egy kedves csoportom, akiket különösen szerettem. Gyerekeim jutottak eszembe róluk, ha rájuk néztem.

Hét indián-spanyol fiú jelentette ezt a kis csapatot. Nevük is volt: a Petárdások. Már érkezésem idején feltűnt nekem több gyerek, köztük Hindu legényem öccse, bizonyos Truga nevű fiú. Nem lehetett több tizenkét évesnél, ami az indiánoknál már nem is gyerekkor. De mivel nálunk Tengervirágon európai szokások voltak, ez a Truga nevű fiú gyereknek számított. (Gondolom, ennek ő örült a legjobban.) Truga teknősbékát jelent az ő törzsük nyelvén, és hiszem, hogy nem ok nélkül kapta, mert jól úszott – mindig az öböl vizében tanyázott –, jól halászott és evezett is. Ráadásul széles szája, lapos feje volt. Teste merő izom, ín, jóféle ruganyosság. Nagyjából Hinduhoz hasonlított, bár neki már spanyol apja volt.

A Truga gyerekből, és néhány hasonló korú társából kis hadi csoportot szerveztem. Összesen heten voltak Truga parancsnoksága alatt, és Petárdásoknak hívtuk őket. A legkisebb kilencéves volt, mint megállapíthattam, mert bár európai szokások uralkodtak nálunk, abban mégis indiánok maradtak szigetem lakói, hogy anyakönyvet nem vezettek, és nem tartották számon a születések napját. (Komoly szemrehányást is tettem ezért Espinoza kapitánynak, aki akként védekezett, hogy nem volt miből anyakönyvet csinálnia. Az érvet elfogadtam, és az egyik hajónaplót, ami üresen várta feladatát Trinidad óta, átadtam a főbírónak, vagyis Espinoza kapitánynak, kérve minden polgár adatainak bejegyzését, születéstől a halálig.)

De maradok a készülődéseknél. Truga nemcsak szemfüles, értelmes társnak bizonyult, hanem jó parancsnoknak is. Ez már az első napon elvált, így Truga megkapta a Petárdások őrmestere rangot, amire legalább olyan büszke volt, mint Juan a hadnagyi rangra.

Magam vettem kézbe a fiúk kiképzését, mivel tudtam, mire lehet őket használni, s mire nem. Mindenesetre fontos volt a kiképzés, mellőzve minden gyerekes tettet, mivel az okozott kár nagy lehetett, ha bármit nem megfelelően intéznek. A Petárdásokat három feladat teljesítésére tanítottam: 1. üzenetek elvitelére, árkon-bokron át, esetleg úszva, 2. lopakodva, rajtaütésszerűleg végrehajtott támadásra, ahol a feladat nem mindig emberek ellen irányul, hanem inkább egy-egy ember vagy partra húzott kenuk, csónakok ellen, azok megrongálására, 3. fogságba esettek kiszabadítására, amit a gyerek – alakjánál, mozgékonyságánál fogva – könnyebben hajt végre, mint a felnőtt. Ezt az utóbbit különösen szorgalmasan tanítottam. Ismertem a vadak szokásait, tudtam, hogy inkább fogságba ejtik az ellenséget, mint megölik, mert a csata után ünnepséget rendeznek, és megeszik áldozataikat. Az arribák ugyanis emberevők.

Trugáékat már az első napon csapatba állítottam, és elhatároztam, hogy amikor nincsenek kiképzés alatt, munkára küldöm őket. Ilyen munka volt számukra a sziget további kutatása, amiről rövidesen szólok.

Mindenki tudja, aki olvassa Naplómat, hogy bár megszabadultunk – kárunkra – Will Atkinstól, Willy Frytől és Vasököltől, de itt maradt Tom Smith, a púpos és Vasököl két társa, akik meghunyászkodtak, jámborságot mutattak. Tom Smith esküdözött, hogy semmi köze többé Will Atkinshez, de fogadkozhatott, nem hittünk neki. A másik kettőnél már inkább elhittük a fogadkozást. Igyekeztek jó szolgálatokat tenni, erőn felül dolgoztak, minden munkánál az elsők közé tartoztak. Az ilyesmi nem képmutatás vagy megtévesztés. Higgyenek nekem, hogy nem az. Az ilyenféle ember, akit a sors szeszélyessége gazemberek markába dob, társuk lesz, mert nem tud ellentmondani, az ilyen ember, ha kellőleg fejbe kólintódik, akkor örül, hogy megszabadult rossz tanácsadóitól, s egyben örül a munkának, a rendes emberi életnek. Ennél a két fickónál ezt tapasztaltam. Valósággal ragyogott az arcuk, hogy dolgozhattak, és munkájukért dicséretet is kaptak.

Töm Smithnél nem így volt a helyzet. Tom Smith sunyi, alamuszi, gonoszkodó maradt. Sajnáltam nyomorát, a púposságát, ami legfőbb oka lehetett elvetemültségének. Úgy nőtt fel, hogy úton-útfélen utána kiabáltak: itt a púpos, itt a púpos! Ettől elvadult. Még inkább akkor, amikor gazemberek közé került. Ott nem számít semmi testi hiba, egyedül az aljasság mértéke a fontos. Ezt Bunyan mester is írja a Zarándok útjában. A testi hiba alapja lehet a lelki hibának, ha nem akadályozzák meg idejében. Tom Smith hangadó lett a matrózok között, ahogy kiderítettem. Nem szokásom hebehurgyán ítélni, mindennek utánajárok, hogy becsületes véleményt mondhassak. Tom Smith némely esetben Will Atkins jobb keze volt.

Csak két megoldás maradt. Vagy bilincsen, fogságban tartjuk, vagy magunk közé fogadjuk, és megköveteljük, hogy dolgozzék. Mi az utóbbit tettük, mert – bevallom – szükségünk volt még az ő munkájára is.

Előzőleg magam elé hívattam, a Tanácsfa alá, és így szóltam hozzá:

– Tom Smith, Tengervirág elítéltje vagy, és mindent tudsz. Ne is tagadd. Tudod, hogy Will Atkinsék megszöktek, és tudod azt is, hogy itt bujkálhatnak valahol a szigeten, így van?

– Így van, kormányzó úr – felelte. – Erről beszélnek az emberek, van fülem, tudom.

– Helyes – bólintottam én. – Ha mindent tudsz, akkor azt is tudnod kell, hol bujkálhatnak, a sziget melyik részén, és azt is, hogy az arribák mikor támadnak. Felelj, Tom Smith.

Gondolkozás nélkül válaszolta:

– Elegem van a vacakolásból, kormányzó úr, megmondom, amit mondhatok. Két helyet tudok, amit mi csináltunk, mert számoltunk azzal, hogy menekülnünk kell a telepről. Az egyik az erdőben, a másik a tengerparton, a Halász-öböl mellett. Ha akarja, megmutatom. Az arribák támadását vártuk, erről szó került köztünk nemegyszer.

Hosszasan ránéztem:

– Kiirtottátok volna az egész szigetet? Csak azért, hogy ti legyetek itt az urak?

Lehajtotta a fejét. Hallgatott. Végül nyögdécselve megszólalt:

– Nem én. Én nem tettem volna. Will akarta így.

Szerettem volna a gonosz ember arcába sújtani, de végül letettem róla. Nyomorult, mit tehet róla, hogy ilyen mélyre süllyedt.

– Will Atkins! Mindig rá hivatkozol. Ha őt kérdeznénk, téged mondana!… No, nem számít. Tudod a búvóhelyeket? Elvezetsz oda?

Tom Smith készséggel helyeselt.

– Amikor a kormányzó úr akarja.

Így került sor két olyan rejtek felkutatására, megtalálására, amit eddig nem ismertünk. Az egyiket az erdőn találtuk meg, méghozzá azon a tisztáson, amit egyszer – emlékeznek reá – a magam védelmére kutattam ki, amikor arra gondoltam, hogy ki vagyok téve a vadak támadásának, és búvóhelyre van szükségem. Jó hely volt, rejtett tisztás az erdő sűrűjében, de nem használtam. Will Atkinsék felfedezték. Itt különösen két hely kínált rejteket. Négy öreg fa állt egymás mellett, úgy hiszem, százados fák, rokonai a Tanácsfáknak, vasfák. A törzsek között szobanagyságú térség volt, az ágak között, olyan pihenőt lehetett elhelyezni, mint amilyet mostanában a régi kosár helyett kezdenek a németalföldiek használni. Az ilyen árbocpadozat igen alkalmas a tartózkodásra, leshelynek, védelemnek vadállatok, kígyók ellen és búvóhelynek, mert egy hatalmas erdőben mégsem lehet minden nagy fa sűrű lombozatát átvizsgálni.

Will Atkinsék ezt a négyes facsoportot (a Négy Testvérnek neveztük el), annak belsejét és középágait készítették el rejteknek, mint a fentiekben elmondtam.

Tom Smith nem hazudott. Megtaláltuk a fák között és az ágak közé elhelyezett pallón az emberek nyomát.

A négy fa alkotta kuckóban kisebb tűz maradványát fedeztük fel, akadt ott egy összetört butykos is, amiről nem volt nehéz megállapítani, honnan került elő. A Dolphin egyik eltűnt vizeskorsója volt. Így semmi kétségünk sem lehetett, hogy a nyomok újak, és Will Atkinséktól származnak.

Ez tehát az a rejtek, ahová Will Atkins futhatott, amikor elmenekült az öbölből, és Martinék hallották a csörtetést.

Itt vonta meg magát telepünk legfőbb gazembere. Mert most is csak egy ember jelenlétét fedeztük fel. A facsoport előtt mocsár van, a patak elágazásának kis ere folyik erre, és a tisztáson, vagyis annak egy részén, mocsarat képez. Mivel vajmi kevés az eső eddig, a mocsár száraz, de nem annyira, hogy rálépve, a földréteg alatt levő poshadék meg ne mozduljon.

Ezen a kiszikkadt mocsáron vezetett át egy ember nyoma.

Az öbölben talált sapka sejtette, hogy Will Atkins lehetett az ott üldögélő, pipázó ember. A mocsárban látott és jól kivett nyom tanúsította, hogy a három gazemberből Will Atkins tartózkodik a szigeten, egyedül, egyes-egyedül.

Tom Smith, Juan, két spanyol katonám külön-külön állította, egybehangzóan Will Atkins jelenlétét. Rajta kívül senki nem hordott a saruján patkót. Szokás a csizmára verni, ahogy az én hajóscsizmámon is patkó található. De sarun csak Will Atkins hordott patkóvasat.

Innen kezdve könnyen követhettük a gazember nyomát, ám csak egy darabig, az erdő lapos részén, de tovább már nem. Ez is elég volt arra, hogy tudjuk, merre ment. Ama második rejtekhez, amiről Tom Smith beszélt Pang és a Petárdások haladtak elöl, mint nyomkövetők. Pang tartotta a nyomot, a hét fiú ugyanígy. Egyik jobb nyomkereső volt, mint a másik. Truga a legjobb mindegyikük közül.

– Erre…, erre…, erre… – mutatta a gyerek.

Will Atkins tehát azt tette, amit csak az ügyes és okos bujkálok tesznek, hogy állandóan változtatta a búvóhelyét, amivel üldözőit igyekezett megtéveszteni.

Mivel Tengervirág nem tartozott a kicsi szigetek közé, a kutatás nagy feladatot jelentett, s még nagyobb terhet, mert bizony egyéb teendőink is akadtak volna. El is határoztam, hogy amennyiben nem csípjük el a gazfickót, leteszünk a kutatásról, vagyis azt teljes egészében a Petárdásokra bízzuk, persze Hindu ellenőrzése mellett. A gyerekek néhány napos gyakorlatoztatása lehetővé tette, hogy szabadjára engedjük őket. A kutatás, a kószálás, a leskelődés éppen megfelelt nekik. Az ilyesmi inkább való a kis termetű gyereknek, a gyerek lelkes természetének, semmint a felnőtteknek. Ezért is hoztam most magammal a fiúkat, bízva jó szimatukban, szemfülességükben.

– Hol a másik rejtek, amiről tudsz? – kérdeztem Tom Smitht. – Arra, lejjebb, az erdő szélén – mutatott délnek. – Félmérföldnyire.

Elmosolyodtam.

Máris tudtam, hol lehet. Egyszer ott találtam egy magányos kecskét, közvetlenül a tengerparton, a fövényből kiemelkedő sziklák között, valóban az erdő szélén.

Mindezeket a helyeket egyszer már én is felfedeztem.

– Van az egy mérföldnyire is – egészítettem ki Tom Smith megállapítását.

Valóban annyira lehetett. Amíg odaértünk, sok akadályt kellett leküzdeni.

Papagájok serege rikácsolt, szajkók, mézmadarak cserregtek, trópusi rigók füttyögtek. Néha ledőlt egy fa, mert a száraz időszak végképp megöli a pusztuló, kivénült fákat. Bozótirtó késsel, fejszével, baltákkal felfegyverkezve haladtunk a nehéz, sok veszélyt rejtő erdőn át. De nem tehettünk másként. A valószínűség amellett szólt, hogy Will Atkins erre haladt. Legalábbis ilyesmit árultak el a letört ágak, elhajlított folyondárszálak, de több levert mézmadárfészek is. Nálunk a mézmadarak – amelyek nem azonosak az afrikaiakkal, mint azt most már tudom – alacsonyan és nyitott szélű, de sűrű hátterű helyeken építik különös fészkeiket.

Will Atkins siettében nemcsak ágakat, bokrokat tört, de levert jó néhány fészket is.

Ahogy kifelé haladtunk az erdőből, figyelemre intettem kis szolgáimat

Féltettem őket.

Mintha a jelek azt mutatták volna, hogy minden letört ág, minden összerombolt fészek még néhány perccel ezelőtt ép lett volna!

Lehetséges ez? – néztünk össze nemegyszer Berttel s Juannal.

Tom Smith, aki köztem és Bert között haladt, hirtelen megállt.

Arca eltorzult, szemében rettegés látszott.

– Mi a bajod, ember? – kérdeztem. Megálltunk.

Tom Smith letérdelt.

– Uram, kormányzó uram, nem adsz ki Willnek?!

– Ember, megbolondultál? Miért adnálak ki?

– Mert Will, ha elfog, szörnyű kínok között megöl!

Azt hittem – joggal, hogy Tom Smith elvesztette az eszét Megbicsakolta magát. Lefeküdt a földre.

– Állj fel!

– Nem állok, uram, nem megyek tovább! Will itt van a közelben! Megöl, mint Jacket, Üstkondért is megölte! Mindenkit megöl, ha megdühödik.

Alig tudtam megértetni vele, hogy mi többen vagyunk, mint Will Atkins, aki bajosan fogja így tetemre hívni cimboráját.

Végre lelket vertünk Tom Smith matrózba, s tovább mehettünk.

Az erdő legveszélyesebb részéhez érkeztünk el.

Mindössze négyszer-ötször jártam az erdő eme részén. Ez volt a "kígyós erdő", tele a rosszhírű, hegyes fejű zöld kígyókkal. Igen veszélyes a mérgük, és úgy hallottam, még azonnali égetéssel sem lehet megakadályozni a továbbterjedést. Ezek az átkozott kígyók hasonlítanak a folyondár ágaira, s aki nem tudja azonnal felismerni, hogy nem folyondár, de kígyó lóg, előtte a fáról, az a vesztébe rohan. De ezen a mocsaras részen nemcsak a zöld kígyók éltek, hanem sokféle más kígyó is, köztük olyasféle, amit anakondának tartottam. A fiúk késeikkel törték az utat, közben a kígyók ellen hosszú botokkal csapkodtak maguk körül. Így haladtunk, vagy inkább törtettünk a nyirkos, mocsaras, derengő fénnyel alig világított erdőben, legalább egy órán át.

– Vigyázz!

– Állj, vigyázz!

Az első kiáltás Béritől származott, aki a fiúkhoz és Hinduhoz csatlakozott. A másik Juantól, aki mögöttük járt

Bert lehajolt, és felemelt egy tárgyat, győzelmi jelvényként.

Will Atkins egyik saruja volt, rajta a patkó, ami elárulta gazdáját. De ami a legfontosabb – a saru még meleg volt! Ezt én állapítottam meg, azon nyomban, hogy a kezembe vettem Will Atkins elnyűtt, patkóval védett saruját.

Will Atkins tehát a közelünkben van!

– Csend és nyugalom – intettem embereimet, majd a gyerekekhez fordultam, s suttogva mondtam: – Truga fiam, Petárdások, látjátok azt a fát?

– Látni, uram, Truga látni.

– Nos, odáig elmehettek. De némán, hangtalanul, mert attól a fától már az erdő széle következik. Azon túl következik a tisztás, majd egy csomó szikla és a tenger. Hason csúszva menjetek a nagy fáig, ott várjatok be minket.

A tervem az volt, hogy igen lassan, nagy óvatossággal közelítjük meg az erdő szélét. Itt van a sziget déli csücske, de nem hasonlít az északihoz, mert az északi szélesen ívelt, ez pedig egy hosszabb földnyelv, akár a bálna nyelve. A földnyelv végén sziklák. Sok-sok szikla.

A sziklák között volt – így mondta Tom Smith – Will Atkinsék második búvóhelye. Ha rajtam áll, nem választom ezt a helyet. Kiváltképpen nem akkor, ha üldöznek. De az emberek különbözők lévén, mindent másként is mérnek le. Ez a sziklacsoport akkor megfelelő menedék, ha a mögötte levő homokpadon csónakok kötnek ki, hogy a menekülőt elvigyék, kiszabadítsák.

De akkor, ha nincsen ilyen segítség, a sziklavár nem sokat ér, mert a földnyelv, ami legfeljebb kétszáz-kétszázötven lépés, könnyen elzárható. Erre készültünk mi is.

Amikor az erdő szélére értünk, szemlét tartottam.

Egy letört ág, több letiport, nagy levelű növény, ami emlékeztet a mi nagy levelű lapuleveleinkre, azt bizonyította, hogy aki előttünk járt erre, az a földnyelv belseje felé haladhatott.

Nem tudtam elhinni, hogy Will Atkins így cselekszik. Okosabbnak, körültekintőbbnek ismertem.

Ha megteszi, annak olyan rendkívüli oka van, amit csak ő tud, mint a rejtek készítője.

Juan és a Petárdások kúszva, mászva haladtak a földnyelv túlsó oldaláig. Az volt a megállapodásunk – mivel közben bakhát formájú emelkedés volt –, hogy pálmaág lengetésével jelzik, ha elérték a földnyelv másik oldalát. Nem akartam ugyanis, hogy bármelyikük felálljon, mutatkozzék, mert ha a talajon kúsznak, fedve vannak a szikla várból. Mégis folyvást azt mondtam magamban, meg hát szóval is súgva Bertnek, aki mellettem maradt, képtelenség, hogy Will Atkins a földnyelv végén levő sziklák közé menekült. Valójában úgy gondoltam, hogy sarujának elhagyásával, a megtiport növényekkel inkább az a célja, hogy félrevezet bennünket.

De miért maradt éppen ő, a vezér, a legfőbb gazember a szigeten, ahelyett, hogy elment volna, mint láthatólag Willy Fry és Vasököl elment?

Az erdő szélére érve, vártam Truga jelét, ami rövid idő múlva látható lett.

A pálmaág erre-amarra lendült, embereink tehát elérték a földnyelv túlsó oldalát.

Erre felálltam, kiléptem a bokrok sűrűjéből, és intettem: induljon meg a lánc.

A kémúttal Hindu volt megbízva, akinek elmondtam tervemet, miként közelítse meg a sziklavárat.

– Ha eléred azt a kőhányást, megállsz – mondtam legényemnek. – Vársz, mozdul-e valami a sziklák között. Ha nem mozdul, továbbmégy, hason csúszva, és mindig vigyázva arra, nehogy lövés érjen. Ha rád lőnek, ne szaladj el. Keress gyorsan egy sziklát, bújj mögéje, s ott várjál ránk. Mert ha szaladsz, könnyen eltalálnak. Az első lövés ritkán talál, a másodikat ne várd be!

– Lenni így, uram – bólintott okosan Hindu, és elindult.

Juan, Bert és én zártuk el a földnyelv jelentős részét, és ránk hárult a teljes figyelem. Tom Smith mellett egyik spanyolunk állt. Tom Smith egész testében reszketett, és váltig mondogatta, hogy Will Atkins őt öli meg, őrá lő elsőnek. Nem is akart a bokrok takarásából előjönni.

Mondta ugyan, hogy adjunk neki fegyvert, szívesen harcol a vezérellen, de erre nem volt szükségünk. Inkább részletesen kifaggattam, mi lehet a búvóhelyen, miért ment oda Will Atkins. Tom Smith szerint a búvóhely igen kitűnő, szerteágazó labirintusa van, ahol könnyen lehet bujkálni.

– Vasököl csinálta – beszélte Tom Smith –, Üstkondérral és velem együtt. A telepen senki nem tudott róla semmit. Van egy levezető a tengerhez is, aki oda bújik, senki nem lelheti meg, ha nem tudja a helyet.

– Te tudod?

– Tudom, uram, és meg is mutatom. Ha nem mutatnám meg, Will úgyis megöl, mint az indiánt vagy Jacket!

Egyelőre Hindut figyeltem.

Ügyesen mászott, mindén követ, sziklát felhasznált arra, hogy fedje magát. Ebben Trugáék is gyakorlottak voltak.

Egyszer csak megállt. Láttam, hogy figyel.

Néztem, vizsgáltam-a sziklavárat, de semmiféle mozgást nem láttam.

Pang nyugodtan simult a lábamhoz.

Hindu feltérdelt. Vizsgálódott. Kutatva nézett előre.

Átintettem Bertnek, hogy lát-e valamit. Visszaintett, hogy nem.

Közben puskámat "magamhoz szorítottam, hogy lendületben tartsam, és ha kell, felkapva lőhessek. Így tett Bert, Juan és azok, akiket felfegyvereztünk.

Hindu a guggolásból felállt. Láttam, hogy tétovázik, és nyújtogatja a nyakát, mint aki még így is nehezen lát valamit, vagy éppenséggel semmit.

Gondolkoztam, mit tegyek? Kiáltsak rá szolgámra, hogy feküdjön le, és várjon be valamelyikünket, vagy rendeljem vissza?

A legokosabbnak azt tartottam, ha én megyek Hindu segítségére. Amikor lépni akartam már – Hindu tőlem hetven lépésre lehetett –, a legény visszafordult, intett, hogy továbbmegy, és valóban – elindult.

Pontosan öt lépést tett, mert számoltam.

Csattanás hangzott.

Füst támadt a sziklák között!

Puska durrant, méghozzá széles öbű muskéta, amilyet a király katonái használnak.

Szerencsére Hindu elvágta magát, közvetlenül egy szikla mögé, ami jó védelmet nyújtott.

A füst mindig áruló, ebben az esetben is az volt. A szikla vár közepéről jött, tehát onnan küldték a lövést. Pang veszettül ugatott. Előre akart rohanni, de visszafogtam.

A megbeszélés az volt, hogy amennyiben ránk lőnek a sziklavárból, akkor sortüzet adunk, és utána, takarásokat keresve, rohamra indulunk.

Mégis – másként cselekedtem. Feltartottam bal karomat, amit azonnal feltartott Bert, utána Juan és így tovább, egészen Trugáig mindenki.

Ez volt a jel, hogy más parancsot adok.

Szerettem volna az ész fegyverével hatni, ezért tölcsért csináltam tenyeremből, és messze hangzóan kiáltottam:

– Hé, Will Atkins, add meg magadat!

Kiáltásomat néma csönd követte. Csak a tenger hullámainak közeli moraja hallatszott szünet nélkül. Még egyszer kiáltottam:

– Will Atkins, tudom, hogy te vagy ott! Add meg magadat! Látlak!

Néhány perces szünet után nagy kacagás hallatszott, majd kiáltás:

– Nem adom meg magamat! Sokan vagyunk, nem félek! Tudtuk, hogy ebből egy szó sem igaz. Már régen lőttek volna, ha többen tartózkodnak a sziklák között.

– Will Atkins, állj elő! Különben szétlőjük a fészkedet. Semmi válasz. Így nem maradhattunk tovább.

Élve vagy – halva. Ez volt a jelszónk.

Most itt volt az alkalom, hogy elcsípjük a gazembert.

Hirtelen kiáltás hallatszott:

– Álljatok meg! Senki ne közeledjen! Tudom, Tom Smith vezetett ide. Tom Smith, meghalsz. Ti is meghaltok. Mindenki! Jönnek az arribák! Ne közeledjetek! Távozzatok!

Tom Smith e szavakra valóban minden ízében remegni kezdett.

Cselekvésre határoztam el magamat. Tudtam, mindig hiba a halogatás. A legtöbb baj halogatásból származik.

Kétszer fellendítettem a karomat, amit Bert, Juan s a többi is követett.

Hindu közbül volt, nem fenyegette veszély.

Majd megint felemeltem karomat, és máris lőttem.

Társaim követték tettemet. Dübörgött, dörgött, és sivítva hallatszott a sziklába vágódó golyók csattanása. A sortűz, amiben olyan nagyon bíztam, elhangzott. Pang nyüszítve, rémülve lapult mellettem. Előbb a térdemhez nyomta fejét, majd a bokámhoz. Szegény kutya joggal riadozott.

Még egyszer felemeltem a karomat, és leejtettem.

Újabb sortűz a második csőből.

Újabb dübörgés, sziklák pattogása, golyók csapódása.

A puskák durranását visszaverte az erdő is.

Nehéz, fojtó lőporfüst úszott a levegőben.

Tölteni kellett. Elővettük a lőporszarut, a golyótartót, a fojtást, a tömítőpálcát. Védett helyet kerestünk, egy-egy szikla mellett, fa mögött. Letérdeltünk, hogy könnyebben tölthessünk, és hogy ne tegyük ki magunkat célpontnak.

Vártam a jelt, hogy mennyire készültek el a többiek a töltés lassú munkájával. Sajnos, mindenkinél csak egy-egy fegyver volt, mert a dzsungelén át több terhet vinni, mint egy puskát, a hozzá való felszerelést, a bozótirtó kést, fejszét, kardot – mégsem lehetett.

Már arra gondoltam, hogy megadom a jelt a következő sortűzre, majd utána a rohamra, amikor meglepő dolog történt:

Még idejében mindannyian levágódtunk, és – mint később kiderült – mindez nagy szerencsénkre történt.

A sziklavárból hatalmas durranássorozat hangzott.

Golyók zizegtek a fülünk körül!

– Feküdj le! – kiáltottam Juannak és Bertnek, akik tovább kiáltották parancsomat.

Arról szó nem lehetett, hogy visszavonuljunk. De annál inkább nagy szükség volt a higgadtságra, a megfigyelésre. Az előző mindenkinek szólt, az utóbbi csak nekem. Valóban többen tartózkodnak a szikla várban? Igaz tehát, amit Will Atkins kiáltott? Alig gondoltam erre, kiáltás hangzott a sziklák felől:

– Vigyázz, Robinson, távozz innen! Távozz mocskos bandáddal, köztük a legátkozottabbal, az áruló Tómmal! Távozzatok, mert mindenkit megölünk! Sokan vagyunk, győzünk!

Ezeket kiáltotta Will Atkins, nem felejtettem el. Becslésem szerint legalább tíz puskával lőttek ránk a sziklavárból, ami – tudja mindenki – képtelenség egy embertől.

Ez azt jelentette, hogy Will Atkinsék mind a hárman mégis a szigeten bujkálnak, és még segítséget is kaptak?

Bizony, ennél rosszabb nem történhetett volna.

Intettem az embereknek, hogy maradjanak a helyükön, feküdjenek, lövésre tartsák puskájukat.

Én hátravonultam, nyomomban Panggal. Szerencsére eszembe jutott, hogy elválhatatlan tarisznyámban ott a távcső, amit gyakran hoztam magammal, mert vallom, hogy a tengerész, a vízi ember és az erdőjáró ezt az eszközt nem nélkülözheti.

Azért mondom, hogy szerencsémre eszembe jutott, mert bevallom, Will Atkins felfedezése annyira megzavart, hogy a látcsőről, régi társamról, teljesen elfeledkeztem. Most nem tehettem mást, szemlét kellett tartanom, mégpedig úgy, hogy felmászom egy fára, s azon igyekszem, hogy belessek a távoli sziklák közé.

Hátravonultam az erdő széléig, és kiválasztottam az egyik fát Gondolom, gumifa volt, ahogy emlékszem, mert ágai majd olyan vastagok, mint a törzse. Tarisznyámat, puskámat, cipőmet letettem, még a kucsmámat is, mert régi szokásomként a hosszabb utaknál itt is hordtam egyet, amit Picas készített a számomra. Utána fellendültem az egyik, majd a másik, a harmadik ágra.

Végre elég magasra jutottam, de alig emeltem szememhez a távcsövet, amikor eldördült az újabb lövéssorozat, talán az előzőnél is egységesebben, nagyobb erővel.

– Távozzatok! – üvöltötte a sziklavárból Will Atkins.

Ekkor olyan felfedezést tettem, ami először meglepett, elismerésre késztetett, végül kacagásra ingerelt.

Megláttam a sziklák között, jó és kiadós kő mellvédek mögött!

Egyedül volt!

Teljesen egyedül!

Esküszöm, hogy így igaz.

És mégis, mint történhetett, hogy sortűz vágódott közénk a sziklák közül?

Úgy, hogy egy boronaszerű állványra több puskát erősített, azt egyszerre, zsinór és koppantó segítségével elsütötte. Abban biztos voltam már a felfedezés pillanatában, hogy ezt a különös fegyvert Will Atkins nem most készítette el, hanem jóval előbb, ami arra intett, hogy lehet ott még másféle meglepetés is.

Azonnal tudtam, mit kell tennünk.

A puskaállvány, amennyire jó volt ijesztésnek, annyira rossz akkor, ha a ravasz védő kilövi golyóbisait. Nehéz az újratöltés, még nehezebb az egész szerelvény megmozdítása. Ráadásul Will Atkins fegyversorával csak egy irányba tud lőni.

Ezért a jobb- és balszárnyon kell támadni, de előbb áltámadással kilövetni minden golyóbisát, hogy eredményes és gyors munkát végezhessünk.

Majdhogynem fütyörészve másztam le a fáról.

Pang ugrálva, vakogva üdvözölt. Megsimogattam, megnyugtattam.

– Bert – szóltam át a legközelebbinek –, Bert, add tovább Juannak, és az tovább a többieknek: három karlendítésre sortűz, utána én következem, majd négy karlendítésre roham, de úgy, hogy a földnyelv jobb és bal oldalán szaladjunk. Megértetted?

– Parancsára, bácsikám – és már hallottam Bertet, amint továbbadta rendelkezésemet. – Továbbítsd a kormányzó parancsát: három karlendítésre sortűz…

Vártam. Megvártam, míg embertől emberig eljutott a parancs. Akkor fellendítettem háromszor a karomat. A sortűz elhangzott. Megint kiáltottam:

– Will Atkins, térj magadhoz, add meg magadat!

Tudtam, mi következik. Esküdni mertem volna. Fogadni a legnagyobb pénzösszegben. Mert a gazember bizonyos esetben, a "szorítás" esetében csak egyet tehet, és ezt jó tudni annak, aki csirkefogót üldöz. Will Atkins így tett. Kacagott, újból elszónokolta, hogy többen vannak, és… a sortűz a sziklavárból eldördült.

Valóságos felhő volt már köztünk és a sziklák között.

Nem késlekedtem.

Felugrottam, és négyszer felvágtam, lecsaptam jobb karomat.

Roham! Hajrá! Előre, neki a sziklavárnak!

Pang vészesen ugatott, mint a megveszekedett.

Rohanni kezdtünk.

Néhány lépés után megláttam az egész sort, a jobb- és a balszárnyat, mint szedte a lábát, és akadályt nem ismerve törtetett a sziklavár felé.

Hajrá! Hajrá! Hajrá!

Trugáék rohantak a legsebesebben, ami érthető. Náluk, Truga kivételével, nem volt puska, csak tőr, kés, kard vagy bárd felváltva, nagyság szerint.

Ha újabb sortűz következik, remélhető, hogy az köztünk vágódik el, és senkit nem találnak a golyók.

Rohantunk, mint a veszekedettek, hogy elérjük a sziklákat, s rárohanjunk az ott lapuló Will Atkinsre.

Nem volt ideje újratölteni a puskákat.

Elértük a sziklacsoportot.

– Vigyázz! – kiáltottam, félve, hogy Will Atkins valamit kitervelt, amiből baj származhat.

Juan, Bert, Truga és Hindu ugrott be elsőnek.

Legelső zsákmányunk a faállványra szerelt kilenc puska volt. A második két balta, a harmadik több mindenféle lőporos hordó, amit egy barlangféléből görgethetett ki Will Atkins.

– Add meg magadat! – kiáltottuk, és ahány nyílást találtunk, oda kivétel nélkül belőttünk, vélve, hogy éppen ott tartózkodik a keresett ember.

De a sziklavár nem árulta el titkát.

Will Atkins eltűnt.

Kerestük a víz mellett, sziklahasadékokban. Kerestük a sziklák között, felemelve nem egy hatalmasat is, hogy hátha alatta van a rejtek. Kerestük a sziklákon kívül, a földnyelv végső csücskén, ahol elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármiféle rejtek legyen ott.

Will Atkinst nem találtuk.

Sem pedig olyan nyomát, amely menekülésének irányát mutatta volna.

Valóban boszorkányságnak hihettük eltűnését.

Bárki mondhatta, hogy Will Atkins elúszott, s valamiféle gödörben megvonta magát az erdő fái között.

Igen ám, de Will Atkins, mint a legtöbb tengerész – úszni nem tudott. Ezt bizonygatta Espinoza kapitány, Juan, Emilio, Picas, Tom Smith meg mindenki, akik tudtak erről.

Will Atkins tehát eltűnt, nyoma veszett.

Sehol se találtuk, és ettől kezdve a szigeten jelenlétét sem észleltük.