Tudtuk, hogy a támadás küszöbén vagyunk. De tudtuk azt is, hogy másként kell felállítani védelmi tervünket, ha éjszakai támadásra számíthatunk.

Más lett ebben az esetben a Dolphin hivatása, más a parti védelem munkája, célja és előkészületei.

Akadhat olyan valaki, aki itt is felteszi a kérdést: az indián tűzjelző elég ok volt-e arra, hogy biztosan feltételezhessük az éjszakai támadást? Nem egyszer, de százszor elmondtam ugyanezt, és ugyanannyiszor legalább így válaszoltam önmagámnak: nem lehet másként, csakis így! Mert ha a megtalált perga nem is lett volna elég az éjszakai támadás feltételezésére, akkor miért jött a négy indián szigetünkre, megelőzve vagy elválva a többitől? És miért találtunk meg egy kenut, benne Vasököl bőrövét?

Számunkra ez feltétlenül nehezebb helyzetet teremtett. Terveinket arra építettük eddig, hogy jól látjuk majd a közeledő ellenséget, s akár a Dolphinről, akár a Látóhegyről észrevesszük őket, idejében eléjük megyünk a hajóval.

Nos, ha nem így lesz, akkor mit tehetünk, hogy megvédjük magunkat?

És most újból áldottam apámat, aki nyers, hideg ember volt, de csak látszólag, és a szigorúsága mögött igazi apai féltés rejtőzött. Amikor azt akarta, hogy tanuljak, a legjobbat óhajtotta. Amikor azt kívánta, hogy olvassak könyveket, műveljem magamat, az én javamat kereste. Sajnos, nem hallgattam rá, de a téli estéken gyakran mesélt nekünk kedvenc történelméből, és ilyenkor, mi, fiai, nagy figyelemmel hallgattuk. Valójában kereskedőember volt (tőle örököltem ezt a szerencsés tulajdonságot), de a történelem minden ága foglalkoztatta. Sohase felejtem el, volt egy bölcs mondása: az a jó vezér, aki eléje megy az ellenségnek, s mindig a fordítottját csinálja annak, amit az ellenség vár. Vagyis a jó hadvezér váratlan tettekkel lepi meg ellenfelét. Úgy gondolom, az ilyesmi nemcsak a valódi hadvezérekre érvényes, hanem a magamfélékre is.

Így azután nem kellett sokat tétovázni: apám tanítását követtem ebben az esetben is. Tehát: 1.) Eléje menni az ellenségnek. 2.) A fordítottját csinálni, mint amit várhat. 3.) Váratlan cselekedettel meglepetést okozni.

Miután felmentem a Látóhegyre, utána nézve a könnyű szélben tovahajózó Dolphin hajónak, valamint eltekintve a legmesszebbre, amennyire csak a távol engedte, már tudtam, mi a teendőm. Azt is tudtam, hogy mindennél okosabb, ha megbeszélem a teendőt a többiekkel, azokkal, akik olyasféle feladatot töltöttek be kis szigetünkön, mint a nagy országokban a miniszterek. Martin, Espinoza, Juan és Ficas voltak az én minisztereim.

Visszaérve a telepre, a Tanácsfa alatt találtam hűséges barátaimat.

Előbb részletesen elmondtam a történteket, a kenu váratlan felfedezését, majd feltártam előttük a helyzetet: rendületlenül hiszek az éjszakai támadásban.

– Kegyelmed, Espinoza kapitány, s ti, Martin, Juan, Ficas komám, mit gondoltok?

– Én azt gondolom, hogy már ma – jegyezte meg Martin. – Nem lehet két nap távolság az előőrsbe küldött kenu és a támadók között. De legalább rájönnénk Will Atkins rejtekére, és elfoghatnánk őt! Többet tudnánk.

– Nem tudnánk többet – vágta rá Espinoza kapitány –, mert Will a végsőkig harcolna. Tudja, hogy most már nem kérhet kegyelmet. Mi, spanyolok, kivégeznénk!

Derék öreg barátom elszántan nézett rám.

– Igaza van, kapitány uram – bólintottam –, Will Atkins fenevad, s a veszett állatot ki kell irtani. De egyelőre nincsen a kezünkben, és azt sem tudjuk, ha éjszaka támadnak, mi legyen a teendő.

És mivel mindannyian tőlem várták a megoldást, elmondtam azt, amit a Látóhegyen kigondoltam.

Tehát:

1.) Az arribák elküldték a kenut, benne a tűzjelet és vele a hírt Will Atkins számára, hogy mikor jönnek, mikor támadnak.

2.) Az arribák azt gondolják, hogy a kenu célba ért, Will Atkins átvette a pergát, s elhelyezi a megbeszélt helyen. Ez a döntő, mert azt hiszik: Will Atkins gyújtja meg számukra az irányfényt.

3.) Ebből következik, hol lehet az a hely, ahol a pergát meg kellene gyújtani Will Atkinsnek?

4.) Semmi esetre sem messze a barlangtól, mert ha messzebb lenne, akkor más helyen rakták volna ki terhüket, és máshol bújtak volna meg a kenusereg érkezéséig.

5.) Most jutottunk oda, hogy elérkeztünk a Névtelen-öbölben látott kenunyom megfejtéséhez. Azért ment a Névtelen-öbölbe a kenu, azért szálltak ott paffra az arribák, hogy lássák a partraszállás helyét.

6.) Ott kell meggyújtani a pergát. A Névtelen-öbölben.

7.) Tehát: mi sem hagyhatjuk ki a fényjelzést, csak éppen olyan helyen kell használnunk, ahol ártalmára lehetünk ellenfeleinknek.

8.) Mivel az arribák szeme kitűnő, lehetetlen, hogy meg ne lássák a szigetet. Mégis azt kell tenni, hogy elvezessük őket, egy álperga gyújtásával.

9.) Ezt az álpergát a sziget északi csücskétől egy vagy két mérföldnyire kell elhelyezni. A feléje tartó kenukat a Dolphin megtámadja.

10.) Amikor az arribák észreveszik tévedésüket, azonnal fényt kell gyújtani a sziget minden fontos részén, tehát az öblökben, hogy lássunk, és hogy a Dolphin tovább támadjon, de azért is, hogy a vadak teljesen megzavarodjanak.

Íme, ez volt a tervem. Amikor mindezeket felsoroltam, társaimra néztem.

– Kinek mi az észrevétele, barátaim? Martin szólt hozzá először:

– Amit a kormányzó mond, most is helyes. Neki van közöttünk a legnagyobb tapasztalata, mindent a legjobban ismer, sok mindent megélt. Csakhogy helyes-e, ha kivilágítjuk a szigetet, miután már félrevezettük támadóinkat?

Espinoza bólogatott:

– Valahogy én is így gondolom.

– És Juan és te, Ficas barátom? Egyöntetűleg mondták:

– Az alkormányzó helyesen beszélt.

– Ismerjük a vadakat – tette hozzá Espinoza. – Bátrak, mint a vadállat, de könnyen meg is ijednek. Ha meglátják a fényt, a perga fényét, aminek semmi mással nem azonos a fénye, joggal hiszik, hogy embereik gyújtották meg. Ha a tűzhöz érnek, megijednek, amikor rájönnek, hogy kiderült a titok, vagyis hogy mi mindent tudunk. Ekkor felálltam, és csak ennyit mondtam:

– A sziget kormányzója én vagyok. A sziget tulajdonosa is. Akként rendelkezem, ahogy mondtam. Másként nem is lehet!

A többiek is felálltak.

Nemhiába volt Espinoza spanyol, méghozzá nemes, tudta, mi ilyen esetben a teendő. Levette széles karimájú kalapját, meghajolt, és így szólt:

– Kormányzó uram, az ön szava dönt, és mi teljesítjük! Tudtam, hogy a tűzgyújtás nehéz lesz. Megosztja embereinket.

De úgy gondoltam, hogy a legokosabb, ha a szigetet hajónak fogom fel, és régi szokás szerint jobb és bal oldalra osztom. Mind a két oldal két-két jelentős öböllel rendelkezett. Az egyik oldalon van a Halász- és a Névtelen-öböl, ahol máglyát kellett rakni, és azt idejében meggyújtani. A másik oldalon van a Partravetődés öble és a telep előtti Kikötő-öböl. Itt is máglyát kellett rakni és meggyújtani. Úgy gondoltam, hogy főerőinket egyelőre a túlsó partra, a szélalatti oldalra csoportosítjuk, mivel érthetően itt akarnak támadni az arribák, ha észrevették cselünket. Ha nem, akkor a Dolphin kíséri, lövi, tiporja őket, amíg a szélalatti oldalról átvágunk a puskavölgyön a szélfelőli oldalra.

Bárki sejtheti, hogy mindez nem hangzott túlságosan lelkesítőén egyikünk számára sem. De más megoldás nem volt.

Bíztam benne, hogy a Dolphin – ha szél lesz! – becsületes tisztogató munkát végez, és ha partra szállnak ellenségeink, már vert hadak lesznek, akiket könnyű lesz felmorzsolni.

Kidolgoztunk egy jelzésrendszert is, aminek alapján kigyullad a perga, majd a máglyák. Aki a jelzéseket leadja, nem lehet több, csak egy ember. Mindössze egy ember, mert többet nem nélkülözhet kisded csapatunk. Vállaltam, hogy a Látóhegyről, ha kell, egész éjjel figyelem a közel és a távol eseményeit.

Féltünk, rettegve féltünk a szélcsöndtől! Időnként órákra megállt a legszerényebb áramlás is. Ugyanakkor néhány száz lábbal magasabban fújt a szél, s Vonultak a passzátfelhők nyugatnak, északnyugatnak. (Még az idő is kedvezett az arribák jöttének.)

Arról sem feledkeztem el, hogy minden csoport rendelkezzék egy, vagy ha lehet, két "sasszemmel", olyan valakivel, aki még a jó szeműeknél is jobban lát. Szerencsére Erik és Fickó kitűnően látott, a hajóval tehát nem volt gondom. Az indián-gyerekek, vagyis Petárdásaim pedig éjjel úgy láttak, mint én szürkületkor. Ők kerültek elosztva a máglyákhoz, egyben hírvivők is voltak, akik a négy öbölből figyelték a Látóhegyről érkező utasításokat.

Idejében elkészítettük a máglyákat, mindegyiket feltöltve sok faggyúval, kátránnyal, amit ugyan más célra hoztunk Trinidadról, de hát itt most igen fontos volt a hosszan tartó, nagy fényesség.

A legnagyobb gondot a perga elhelyezése okozta. Erre a célra kisebb tutajt szereltünk össze, matróz-ácsunk jóvoltából, aminek a közepét, ahová a perga kerül, agyaggal biztosítottuk. Két kötél segítségével könnyen a vízre lehetett tenni a tutajt a meggyújtott pergával. Ennél nagyobb gondot jelentett, hogy a nagy mélység miatt a tutajt lehorgonyozni nem tudtuk, márpedig fontos lett volna, hogy a tenger ne vigye erre-arra. Josiah eszelte ki egy olyan úszóhorgony összeállítását, mint amilyet az angol partokon a halászok használnak, hogy bárkáik egy helyben maradjanak. Nem más ez, mint hosszú kötéllel mélyre eresztett nagy tölcsér, amit hullámhorgonynak neveznek.

Truga és Hindu kíséretében felmentem a Látóhegyre, hogy – mielőtt leszáll az este – megállapítsam a jelzések rendszerét.

Útközben találkoztunk a kecskenyájjal. Békésen vonultak állataink legelőtől legelőig. Nem Ficas terelte a nyájat, hanem egy indián, mert az öreg pásztor más, fontosabb feladatot kapott. Ő lett a Halász-öböl védelmének parancsnoka. Juanra bíztuk a Névtelen-öböl védelmét, egyben minden erő összpontosítását, ha arribák csapata a telepet támadja meg. Reméltük, hogy az arribák ezúttal sem szakítanak azzal a szokással, hogy nem külön-külön, kisebb csapatokban, hanem egyszerre támadnak.

A tetőről elcsüggedve néztem körül.

Amennyire órákkal előbb másként sem tudtam elképzelni a védelem központját a part megtámadásának percéig, mint a Látóhegyről, úgyannyira hirtelen belém vágott, hogy ez a feladat innen megoldhatatlan, ha bármilyen okból befelhősödik, vagy csak percekre – a legfontosabb percek idejére – eltűnik a hold.

A sokféle bizonytalanság mellett ezt már nem vállalhattuk.

Mindent a Dolphinról kell vezényelni, állapítottam meg. A hajó mozgékony, még akkor is, ha igen gyenge a szél.

A Látóhegy csak a nappali védelemnél töltheti be fontos feladatát – mondtam magamban, és körülnéztem.

A kősánctól néhány méterre álltam, lenéztem a Halász-öbölre, a Névtelen-öbölre. Jól láttam a sziget északi, déli végét. De a telep házait nem lehetett látni, csak a hajót, ami ezúttal még csendesen pihent horgonyán. Ez nagy baj, véltem, hiszen ebben az esetben a telepről sem lehet állandóan szemmel tartani a hegyet. De a másik öbölből sem, ahol annak idején a partra vetődtem.

Ezek a megállapítások vették el a kedvemet attól, hogy a Látóhegyen éjszakázzam.

Martin hangját hallottam.

– Hahó!

– Hé, hahó!

– Martin, te lennél?

– Én bizony! – hallatszott a közelből.

Rövid idő múlva felbukkant Martin, izzadó mellel, verítékes homlokkal.

– Baj van?

– Még nincs – mondta a jó ember –, de lehet. Lehet, mondom, uram, ha innen gondolja irányítani az éjszakai védelmet

Meglepődtem. Mondtam Martinnak, csodálatosképpen én is arra gondoltam, hogy a Látóhegyről nem lehet éjszaka irányítani sem a hajót, sem a máglyák meggyújtását.

– De nem ám – visszhangozta Martin –, de nem ám, uram! Erre egyedül a hajó alkalmas, ha nem csalódom!

– Nem csalódsz, barátom, és örülök, hogy jöttél, elűzve kételkedésemet, bizonytalanságomat. Mert bizonytalanságban voltam, ahogy átgondoltam az előbb teendőimet.

Egyszerre csak Hindu állt mellém.

A szemén láttam, hogy szólna, de nem szólt. Csak intett, hogy tovább, tovább innen, minél előbb! Az ördög van veletek, véltem, mi történt egyszeriben?! Már éppen mordulni akartam, hogy ne mutogasson, ne szemezzen velem, amikor látom, hogy húsz lépéssel odébb Truga a földre vágja magát, és abban a pillanatban lövés dörren.

Még a lövés alatt Hindu meglökött, felbillentem, oldalt estem, térdre. Martin magától tette ugyanezt.

A golyó köztünk fütyült el.

Rám lőttek, de nem találtak, hála a két indiánomnak, Hindunak és Truga őrmesternek.

Ilyenkor az ember oly gyorsan cselekszik, hogy se elmondani, se leírni nem lehet, mi is az a jó szellem, ami erre lelkesíti.

Levágtam magamat, még arra is jutott időm, hogy Hindu vállát megveregessem, s máris négykézláb kúsztunk a kőrakás mögötti, szabadon álló kövek mögé, amiből bőven akadt a Látóhegy tetején.

Itt kerestünk védelmet az esetleges golyók ellen.

A lövés annyira váratlan volt, hogy nem is tudtam elképzelni, honnan jöhetett. Csak amikor már a kövek mögött lapultunk, kezdtem gondolataimat összefogni. Mindenekelőtt megállapítottam, hogy hanyag voltam, mert az övembe tett pisztolyomon kívül más fegyver nem volt nálam. Szerencsére Martin okosabb, ő puskát hozott magával. Igaz, a puskát az ugrás alkalmával leejtette, de visszakúszott érte, és magával hozta búvóhelyünkre.

– Ez Will – súgta Martin –, itt bújt meg. Követte, uram.

Most minden azon múlt, hogyan tudjuk kiugratni a gazembert. Ott bújt meg, ahol Üstkondért halva találtuk. Az indián gyerek, Truga feltalálta magát. Nem igyekezett hozzánk, hanem távolabbra szaladt, és felmászott egy fára.

Intett. Lemutatott.

– Truga mutatni, lenni ott ember, lenni fehér ember! – súgta mellettem Hindu.

Ránéztem Martinra. Mit tegyünk?

Martin mellém kúszott a kövek védelmében.

– Egyszerre két irányba nem tud figyelni – hajolt a fülemhez Martin. – Kegyelmed, uram, lőjön a pisztolyából, majd töltsön, és újra lőjön. Higgye, hogy itt vagyunk. Én igyekszem Trugához jutni, és onnan belőni a sáncba. Uram, a fickó most a markunkban van!

Martin a melléhez szorította fegyverét, és elindult. Mivel helyeseltem a tanácsot, valamelyest felemelkedve a kövek mögül, előbb a bal, majd rövid szünet után a pisztoly jobb csövét lőttem ki.

A második lövés után válasz érkezett. A puskadurranást az előttem levő kövön golyó becsapódása követte.

Hindu az övébe nyúlt, átadta a pisztolyát.

– Lőni, úr, lőni!

De még nem lőttem. Figyeltem a fát, amin Truga lapult.

Mikor ér oda Martin, és felér-e a fára, mielőtt a boszorkányos Will Atkins megint kereket old? Azt tudtam, hogy a pisztolyokkal nem vehetem fel a harcot, még inkább nehéz rohanó embert eltalálni aki – ha okos – szaggatott irányban rohan. Will Atkins, nem tagadhatom el, okos volt. Minden vérbeli gazember okos, jól tudjuk.

Egyszer csak látom, hogy Martin a fánál áll, és int felénk.

Tudtam, miért

Egymás után kilőttem a két pisztolyt. Martin máris mászott fel a fára. Ugyanakkor lebuktam, mert sejtettem, mi következik. Két puskagolyó formájában meg is jött a válasz. Megint a köveken csattantak a golyók, jól irányított lövedékek. Egyszer csak hallom Martin hangját:

– Hé, Will, ide nézz!

Füstgomolyag vágott ki a fa ágai közül, előbb egy, majd még egy. Két lövést adott le Martin, aki nemcsak jó tengerész, de tüzér is volt. Truga már ugrott lefelé, s mint a nyúl futott a sánchoz. Magam se hittem a látványnak, se a fülemnek.

Hindu kiabált mellettem:

– Fehér ember lenni halott! Fehér ember! Martin is leugrott a fáról, és rohant a sánchoz.

Most már tudtam, hogy elkövetkezett a gonosz elleni harcunk első szakasza: leszámolás Will Atkinsszel.

Átmásztam én is a sáncon, s ott, ahol Üstkondért találtuk, feküdt Will Atkins, aki oly sokszor megkeserítette már az életemet.

Kezét intőleg tartotta felénk, mint aki azt akarja, hogy ne zavarják. Igyekezett felkönyökölni. De sehogyan sem sikerült. Oldalát érte a lövés. Odaléptem hozzá, és így szóltam:

– Most már nem futsz tovább, Will Atkins. Térj magadhoz, imádkozz, de előbb mondd meg, mikor jönnek az arribák.

A gazember rám meredt. Átfogtam a vállát, igyekeztem feltámogatni, hogy feleletre bírjam. Azt is szerettem volna megtudni, hol a búvóhelye, akár itt, a sáncon, akár máshol.

De csak nyögött, lihegett, beszélni nem tudott már. Tátogatott a szájával, egy szót sem értettünk.

Rohamosan veszítette el szeme fényét, arcának színét.

– No, ennek vége – állapította meg Martin. – Nem hittem, hogy így beléje találok. Azért kiáltottam rá, mert nem jól láttam. Amikor szóltam, megfordult, és durr bele!

Will Atkins feje hátrahanyatlott.

Elengedtem, nem mozdult. Vége volt. Legnagyobb ellenségünk a szigeten megszűnt ellenség lenni.

– Truga – szóltam rá az őrmesterre –, szaladj, és jelentsd a történteket Espinoza kapitánynak. Jöjjön néhány ember, és hozzon lapátot. Utána szaladj a hajóra, és mondd meg a parancsnoknak: a kormányzó üzeni, várja be őt, addig ne induljon el! Megértetted?

A fiú bólintott:

– Truga érteni.

– Mehetsz – és a fiú elrohant.

Martinra néztem:

– Kutassuk ki, mi lehetett nála.

Először is találtunk egy bőriszákot, amiben kevés élelmiszer, de annál több kés, tőr, pisztoly és lőpor volt. Átkutattam az övét, ami hasonlatos volt Vasököl övéhez. Tűzcsiholó kovakő, pattintó szerszám, salétromos gyújtó lapult az öv egyik zacskójában. Elnyűtt ruhája merő rongy, foszlány volt már. Patkós sarujának hiányában a tüskék felsebezték a lábát. Űzött vad volt, aki utolsó pillanatig marni, harapni, gyilkolni akart. Vajon mi okozta, hogy félretéve minden óvatosságát, ravaszságát, valósággal társai jöttének küszöbén, arra vetemedett, hogy rám lőjön? A düh, a gyűlölet? Másként nem lehet, mert érthetetlennek tűnt, mint gondolta további menekülését.

– Ez a második ember, akit megöltem – mondta Martin, amikor befejeztük a kutatást. – De ezt se sajnálom. Nem én.

Megszorítottam Martin kezét.

– Ha nem jössz, talán már nem is élek. Ide bújt el, megzavartam jöttömmel. Lesett, figyelt, végül elhatározta, hogy lő. Éppen amikor felbukkantál.

Martin felkiáltott:

– Nézze csak, uram, nézze már! Arra tekintettem, ahová mutatott.

Eddig nem vettük észre, de Martin éles szeme meglátta: keskeny rést a sánc egyik szögletében. Ez még nem lett volna figyelemre méltó, elismerem. De a résből fény szivárgott! Lámpás sárgás fénye, és nem a nap kinti ragyogása.

A rés ügyesen elfedett bejárót takart. Kövek voltak úgy felerősítve egy ajtófélére, hogy amikor az ajtó bezárult, kívülről csak a kövek látszottak. Will Atkins valamiféle okból, talán éppen azért, hogy adott esetben elmeneküljön, nyitva hagyta az ajtót, és így mi kinyithattuk, betekinthettünk. Lámpás égett benne, hogy megkönnyítse annak mozgását, aki gyorsan ide tér be. Mély üreget világított meg a lámpás. Az üreget a sánc kövei alá vágták, akár egy barlangot. Négy-öt ember kényelmesen elfért benne, ha itt szállásolt.

Ez volt hát a gazemberek rejteke. Ide menekült Will Atkins, amikor kiugrattuk a barlangból, és csak a véletlennek tulajdonítottuk, hogy több emberhalált nem követelt a pompás védelmi hely adta lehetőség. Magam is ugyancsak nehéz helyzetbe kerültem volna, ha itt töltöm az éjszakát, és Will Atkinsszel összetalálkozom. Abból, hogy az időnként ide feljövő embereinkkel nem történt szerencsétlenség, meg hát abból, hogy eddig rám se lőtt a gazfickó, arra következtettünk, hogy inkább a sziklavárban bujkálhatott, vagy ha itt volt, félt a leleplezéstől.

Az üregben többségében megint csak fegyvereket és lőport találtunk. De megtaláltuk azt a tűzgyújtó eszközt, amit a zsivány itt készített a perga pótlására. Nem adta fel tehát a reményt, hogy mégis jelt ad arribáinak. Könnyen gyúlékony kosárba sok kócot, faggyút, ágat, szalmát, mohát rakott, összepréselve, lőporral meghintve, salétrommal bővítve. Will Atkins pergája nem ért annyit, mint az arribáké, de pótlásra jó lett volna.

A látóhegyi rejtek felfedezése is megerősített ama hitemben, hogy a vadak a sziget derekán, tehát a Névtelen-öbölben akarnak partra szállni, onnan több csoportban átjönni a völgy alsó részén, és a patak mellett a telepre.

Mire átkutattuk a sok kacatot, megjött Juan és Ficas, két emberrel. Juan is, Ficas is meg a két ember is tátott szájjal hallgatta Martin beszámolóját. Egyik sem állta meg, hogy ne mondjon egy-egy megvető szót a halottra. Bajosan hitte Will Atkins, hogy az általa megölt Üstkondér helyén fogja ő is az utolsót szippantani a levegőből.

– Angol úr – mondta Emilio Ficas tiszteletteljesen –, hajód kapitánya üzeni, hogy siess, mert rövidesen itt az este, s ha mégis inkább a hajóról intézkedel, kéri sürgős érkezésedet. Gyenge a szél, és rossz irányú is.

– Az üzenetet tudomásul veszem – mondtam –, megyek is. De ti ketten, Ficas és Juan barátaim, valamint Martin alkormányzó, velem jöttök. Útközben elmondom, mint képzelem el a Dolphinról leadott jelzéseket. Ha jobbat tudtok, mondjátok meg. Ti pedig ketten, derék spanyol barátaim, ássátok meg a sírt amott, az indián sírja mellett, és temessétek oda a halottat. Jobb helyet úgysem érdemel. De imát ne mondjatok érte, mert úgysem hallgatják meg az égben!

Sietve megindultam Martin, Juan, Ficas, Hindu és Pang kíséretében, hogy mielőbb elérjem a hajót, mint azt Josiah unokaöcsém kérte.

Ugyanakkor megbeszéltük a teendőket. Távollétemben Martin, a teljhatalmú kormányzó, helyettese a spanyol kapitány, vagyis most már szigetünk bírája, mert ez a címe, rangja. A két öböl parancsnoka a nyugati és a keleti oldalon egyaránt Picas és Juan. Feltehetően egyszerre két oldalról nem támadnak az arribák. Ha pedig mi valamilyen okból nem érkezünk még vissza, s a vadak megtámadják a telepet, Martin lesz a védelem parancsnoka.

A jelzések a következők: ha kigyullad a perga, az azt jelenti, hogy a Dolphin észrevette a kannibálokat. Addig, amíg ágyúlövést nem hallanak a parton, a tüzet nem gyújtják meg. Ha felhangzik a tengerről az első két ágyúlövés, a Halász-öbölben is, a Névtelenöbölben is fellobbantják a máglyákat. Ha valamelyik máglyáról nagy füst száll fel, és robbanások hangzanak (vagyis ha puskaport szórnak a tűzre), az azt tudatja, hogy az öböl segítséget kér, méghozzá sürgősen. Ebben az esetben a Dolphin igyekszik megadni a segítséget, a szomszéd öbölnek pedig kötelessége ez. Így döntöttünk, megállapodva abban, hogy mindenféle más jelzés érvénytelen.

A parton már vártak. Valamennyien elsősorban a Látóhegyen történteket akarták hallani.

– Majd Martin újból elmondja – szóltam. – Időm nincsen. Hindu velem jön, átevezünk az egyik kenuval. A gigg maradjon a hajón, szóljatok át az öcsémnek. Itt az idő a búcsúzkodásra, Don Espinoza.

Szeptember 5. volt, az Úr 1694. évében.

– Segítse a jó Isten, kormányzó úr – hajolt meg Espinoza, és széles kalapját meglendítette. Bert, a jó fiú elszontyolodott.

– Bácsikám, ügyeljen magára – dadogta.

No és Martin? Nem szólt. Én se szóltam. Csak megráztuk egymás kezét, tudtuk, mi a teendő. Valahogyan mi ketten pompásan értettük egymást.

Kezet fogtam Ficas kecskepásztorral, Juan hadnaggyal, meg hát mindenkivel, aki a közelemben álldogállt, Trugával és a Petárdásokkal.

– Isten nevében – mondták a keresztények.

Ott állt a közelben Tom Smith meg a Vasököl valamikori két társa.

– Sajnálom, Tom Smith – szóltam a csónakból a púposra –, sajnálom, de éjszakára lakat alatt leszel. Köszönd magadnak. De ti ketten harcolhattok, ha akartok.

Felragyogott a szemük, felkiáltottak: akarunk!

– Majd Juan hadnagy intézkedik, hová kerültök! A Látóhegyen sötétedéskor piros lámpást húzzatok a zászló helyére. – Ezzel intettem a parton állóknak, és többé egy szót sem szóltam. Hirtelen elfogott a némaság, ami érthető volt. Életem egyik legnagyobb, ha éppen nem legeslegnagyobb feladata előtt álltam.

Valami megmozdult a lábamnál. Pang volt, a kutyám. Lehajoltam, és megvakartam okos fejét. A nyüszítéséből tudtam, mennyire örült a gazda simogatásának.

A hajón örömmel fogadott Josiah unokaöcsém. Örömmel, hogy jöttem, és megkönnyebbülve, hogy ott leszek, mert hiába, csak ifjú volt és bizonytalan. Alig értem a hajóra, mondta, hogy máris jobban érzi magát, mert nagynak találta a felelősséget.

– Igaz, hogy Will Atkinst lelőtték, bácsikám? – kérdezte.

Mondtam, hogy igaz, még az egyik rejteket is megtaláltuk. Mindent elmondtam, de közben készültünk az indulásra, ami alkonyat előtt egy órával bekövetkezett.

Láttuk, hogy a telep kiürül, mert fegyverforgató lakói átmeritek a sziget nyugati oldalára, mindössze az asszonyok és a kisebb gyerekek maradtak a házakban. A parton a megfigyelők és a máglyagyújtók álltak, a Kikötő-öbölben Truga és még két Petárdás. A másik öbölben ugyancsak két gyerek.

Mindenki a helyén volt.

A horgonyt, ami fából készült, és kötelét ólomsúllyal terheltük, felhúztuk:

A szél? Bizony gyenge volt, igen gyenge. Hol fújdogált, hol lengedezett. Megfigyelésem szerint ilyen esetben sötétedés után a passzát felhőkből erősödő szél jött. Ebben bíztunk.

Elindultunk.

Felnéztem a Látóhegyre. Lengett a zászló, biztatóbban, mint itt a hajóé. Ez vigasztalónak volt mondható. Mozgást is véltem, tehát az emberek még ott vannak, hántolják Will Atkinst.

Truga és a két fiú integetett.

Nem tudtam elfojtani magamban egy fohászt, kérve az eget, hogy segítsen.

– Minden rendben, Josiah?

Unokaöcsém higgadtan mondta:

– Minden rendben.

– Az ágyúk, a muskétaágyúk, a perga tutaja, a fegyverek, a fejszék és a tőrök?

– Mondom, minden rendben.

Bejártam a hajót. Mindent megnéztem, mindent átvizsgáltam. A pergát és az alája erősített zsákhorgonyt, ami hivatva lesz egy helyben tartani az arribák készítette tűzcsóvát és irányjelzőt.

Amikor Móka mellett elmentem, aki is a kormánynál állt, s egy nótát dúdolt, odaszólt:

– Ma, ha igaz, nagy nap lesz, uram!

És akkorát nevetett, mintha jó tréfát mondott volna.

– Talán bizony örülsz neki, Móka?

– Örülök hát, uram. Szép itt az élet, meg is szokom, már látom, de időnként jólesik egy kis verekedés. Bízom benne, hogy nem kicsi, hanem nagy lesz. Morgan is azt tartotta, hogy a verekedés hasznos, mert növeli biztonságunkat. Már féltem, hogy gyáva lettem, és féltem a bőrömet. De nem féltem. Hanem, uram, lenne egy kérésem.

Mondtam, hogy csak rajta, szóljon. Erre kibökte, hogy szívesen van a kormánynál, mert az megtiszteltetés, de ha harcra kerül a sor, akkor inkább az ágyúkhoz kéri magát.

– Értelek, barátom – szóltam meghatódva –, valóban ott a helyed, így lesz.

A Dolphin lassan haladt kifelé az öbölből. A megszokott kikanyarodás helyett, hogy elérjük a sziget csücskét, és onnan továbbhaladhassunk, másként kellett vitorláznunk. A gyenge és igen rossz irányú szél miatt erősen keletnek haladtunk, és amikor már néhány mérföldet megtettünk, fordultunk csak vissza, hogy megkezdjük őrjáratunkat.

Először láttam ilyen távolról, keletről, Tengervirágot. Talán még szebb, sokkal szebb volt a sziget látványa, mint nyugatról. Kiemelkedőbb a Látóhegy, és mint hatalmas ér, jól látszott a völgy, a lankák és a mezők, a távoli erdő, az öblök, a két szigetcsúcs.

E látványra elfogott a büszkeség és az aggodalom is. Hiszen a jót, a szépet, a nagyot nehéz elérni. Mindenért, ami sokat jelent életünkben, harcolni, küzdeni kell. Harcolunk, küzdünk, hogy férfivá érjünk, később a családunkért, hogy nekik biztonságot, nyugalmat tudjunk adni. Küzdünk, hogy megtartsuk javainkat, becsülettel, tisztességgel.

És küzdünk, ha értékünk már-már hazának, birodalmunknak számít, így voltam én ebben az esetben. Volt időm átgondolni mindezt. S életem legnehezebb éjszakája előtt, amikor egy személyben voltam apa, családom vagyonának őrzője és országfő is, a virágzás előtt álló gyarmatom minden polgárának feje.

Újból és újból végigjártam a hajót. Többször elővettem a régi, sok időt és sok eseményt meglátott távcsövemet, amit még a hajótörésnél zsákmányoltam, s azóta szolgált hűséggel, elém hozva mindent, amit látni akartam. A távcsővel végignéztem a több mérföldes távolságból látható szigetet. Ott volt a déli nyúlvány, pihent a sziklavár. Itt ugyan bajosan szállhatnak partra az arribák, nagy a hullámverés, sok a kő, a szikla. Ráadásul sötétkor jön a dagály. Ott volt az erdő, előtte a domb, ahol laktam, a barlanggal. Amott a telep. Mintha teljesen kihalt volna. Jól látszott a máglyarakás, ami felidézte bennem a szibaóknál látott máglyát. Mennyi minden történt azóta, és azelőtt, mégis itt vagyok a Dolphin hajón – állapítottam meg magamban. Felnéztem a nyári lak felé, a partnál a Menekülés öblére, s fel a Látóhegyre. Több ember állt ott, és nézett el a messzeségbe. Juan lehetett, mert parancsba adtam, hogy amíg ki nem jutunk a sziget keleti vizére, s be nem sötétedik, menjenek fel a Névtelen-öböltől, hogy így ellenőrizzék a távolt. Utána meg gyújtsák meg a lámpást, aminek a fényére szükségünk volt.

Összenyomtam a távcsövet, és tokjába tettem. Most vettem észre, milyen alacsonyan jár már a nap. Nem sok kell hozzá, hogy eltűnjön arra, amerre az Orinocót sejtjük. És akkor alig percek múlva leszáll a sötét.

Összeszorítottam a fogamat. A szél mintha gyengébb lett volna, mint az előbb. Mindenki a szelet figyelte, és mindenki ünnepélyesen csendes volt. Komor arcok néztek hol az égre, hol a tengerre. Egyedül Móka maradt a régi. Szünet nélkül énekelt, dudorászott. Időnként egy-egy ember rákiáltott: hagyd már abba! De nem hagyta magát, dudorászott tovább. Ami nálunk a hajón tapasztalható volt, azt hívják vihar előtti csendnek. Ó, bár valódi vihar tört volna ki – sóhajtottam néhányszor, de mindjárt hozzátettem: csak ki ne törjön. Ne törjön, mert az arribákkal le kell számolni, akár örülünk neki, akár nem.

– Mintha erősödne a szél – szólt mellettem Josiah.

A vitorlák éppen csak feszültek, a kormánylapátnál valamelyest fodrozódott a víz.

– Nem – mondtam –, nem, Josiah, a szél nem erősödik, inkább odafent iramodtak meg a felhők.

Unokaöcsém megvakarta a fejét, megvonta a vállát:

– Látom én is, csak magamat buzdítottam.

Átöleltem öcsémet, mondván:

– Higgyük, hogy megjön a szél. Hisszük?

Josiah elnevette magát:

– Hisszük!

Így lett lassanként este. Éppen a sziget északi barlangjával voltunk egy vonalban, amikor leszállt az este.

Óriási, néma kolosszus volt most a sziget. A percek gyorsaságával merült a sötétségbe.

A magasban ott világolt a piros lámpás.

Számunkra fontos volt a lámpás, éppen a sötétség miatt. Azért választottam ezt a lámpást, mert nagy távolságból is látni, de az arribáknak nem mond semmit. Őket a pergával kell fogadni, s a perga fénye úgyis elnyomja a gyenge hajólámpa fényét.

– Hindu és Fickó felmennek a kosárba – mondtam a két sasszemnek. – Bármit láttok, azonnal jelentsétek. Az indiánok elöl haladó csónakjain aprócska tűz ég, erre ügyeljetek.

– Hindu tudni, Hindu lenni indián – nevetett a legény.

Mindent elosztottunk, elhelyeztünk, s akkor elrendeltük a legteljesebb sötétséget.

Josiah vette át a kormányt. Móka a hajóorrba került a két ágyúhoz, azzal, hogy Fickó majd csatlakozik hozzá. Ha nem, akkor én megyek segíteni. Erik és Hans kezelte a négy muskétaágyút. Az ács és a kovács a vitorlákra ügyelt. Ha meggondolom, igen kevesen voltunk egy hadifeladatot betöltő háromárbocosra. Hinduval együtt összesen kilencen! De nem volt más megoldás. A partról nem vonhattunk el senkit.

A hajó szélfelőli oldalánál akasztottuk ki a tutajt, a hozzávaló tengeri horgonnyal. A perga gyújtásra készen a hullámpalánk mögött várta, hogy majd Hindu letegye a tutajra. Nehéz feladatnak ígérkezett, de bíztam Hindu ügyességében. Ugyancsak a hullámpalánk mögött rejtőzött két hajólámpás, lefogott lánggal, egy-egy hordóba rejtve. Ha bármikor szükségünk lesz rájuk, előrántjuk és világítunk.

Feltettem magamban a kérdést: ha én lennék a vadak vezetője, akkor az éj melyik szakában közelíteném meg a szigetet? Mert ne higgye bárki, hogy ők, a kannibálok, nem mérlegelnek, számítanak, tanakodnak. Aki azt hiszi, hogy az indiánok állati indulattal cselekszenek, azok tévednek. Az emberi ész náluk is találékony, tervező és mérlegelő. Azt válaszoltam a magamban feltett kérdésre, hogy az arriba főnök helyében akkor igyekeznék a megtámadásra szánt hely közelébe érni, amikor már feljött a hold. Biztos voltam, hogy így cselekszenek az arribák még akkor is, ha Vasököl vagy Willy Fry mást tanácsol. Jó idő- és távolságérzékük van, jobb, mint a miénk, tehát nem okoz nekik gondot megállni az evezésben, várni, és csak akkor elindulni, amikor a pergán kívül a hold is segítségükre van.

Amikor mindezt átgondoltam, megtanakodtam Josiah unokaöcsémmel, és elhatároztuk, hogy még a hold feljövetele előtt meggyújtjuk a pergát.

Ebben az esetben a kenuk egy irányban haladnak majd, s akkor következik el a Dolphin nagy éjszakája…

Ha szél lesz.

Egyik fohászt a másik után küldtem az égre, hogy legyen szél. Időnként felnéztem a Látóhegyre, vagyis a lámpásra. Mintha egy helyben álltunk volna. Holott tudtam, hogy nem így van, mert hallottam a hajó hasa alatti kotyogást, s a kormánylapát mögött a sustorgás, bugyogás neszezését. Így haladtunk vagy egy órát. Amikor kerestem a lámpást, messze mögöttünk volt, apró kicsi bogárkának tűnt.

Megjött a szél!

Emberek, megjött a szél!

Hangok feleltek innen-onnan, hogy érzik, hallják, örülnek neki.

Josiah szavai a közelemben csengtek:

– Bácsi, jól imádkozott, itt a szél. Nem erős, de megfelelő. Elég annyira, hogy tudunk fordulni, haladni is. Elég arra is, hogy kenukat borítsunk fel.

Alig lehetett időnként egy-egy csillagot látni. A felhők alacsonyan szálltak, azok küldték a szelet, amit rendes körülmények között inkább szelecskének neveztünk volna. De most mégis szélnek számított. A derék Dolphin jól haladt ettől is.

Felfigyeltem.

Régi szokásom, hogy minden jelenséget megfigyelek.

Sok száz szula és viharsirály szállt el a hajó felett, nagy rikácsolássál. A sziget felé haladtak. Tudtam, hogy ilyenkor a szulák és a viharsirályok nem fészkelnek, csendes időben messze szállnak a parttól, és este, éjjel megkeresik azokat a helyeket, ahol apróbb halak rajzanak a nyílt vizeken.

Ezek a madarak felriadtak, rikácsolva, dühösen szálltak Tengervirág felé.

Felriasztották őket.

Az előárbochoz mentem, hogy felmásszam Hinduhoz. Amikor felértem hozzá, nem másztam be a kosárba, hanem átfogtam szabad helyén az árbocot, s megálltam a tartódeszkán.

Most is tapasztaltam, mennyivel erősebben csillog az indiánok szeme, mint a miénk.

– Mit látsz, Hindu?

Azt mondta, még semmit, vagyis hogy sok madarat látott, amik az imént szálltak el felettünk. Mondtam, hogy azt a fedélzetről is lehetett látni.

Átszóltam Fickónak a középárbocra:

– Látsz engem, Fickó?

Megnyugtatólag jött a válasz:

– Látlak uram. Még azt is, hogy nem a kötelet, hanem az árbocot fogod.

Az én szemem jónak mondható, de Fickóból semmit nem láttam, a kosarat sem, egyedül a világos vitorlákat, az alsó és a felső vitorlát. "

Megkérdeztem Hindut, hogy látja-e honfitársamat. Azt mondta, hogy látja. Ül a kosár szélén, és a szakállát simogatja.

– Így van, Fickó?

– Így, uram.

Ennél többet egyelőre nem kívánhattam. Amit várunk tőlük, teljesítik, sasszemükkel mindent észrevesznek.

Hirtelen erős koppanások, ütődések hallatszottak a hajó hasa alól.

Tengeri teknősök csoportjába ütköztünk.

– Forduljunk szélnek, Josiah – szóltam, és arra kértem unokaöcsémet, álljunk meg, hogy jobban figyelhessünk.

Ha a szemem nem is vetekedett Hindu vagy Fickó szemével, de a hallásommal bárkivel kiálltam.

Nem tudtam elhinni, hogy a kenuk egymásnak nem adnak jelzést. Reméltem, hogy meghalljuk végre támadóinkat, és kitépődik belőlünk a várakozás gyötrelme. Mert így nevezhettem azt az érzést, amiről nem beszéltünk, de annál inkább marta, tépte bensőnket.

A fordulás egyben jó volt arra is, hogy lássuk, mennyire fordulékony ebben a szélerősségben a hajónk.

Úgy éreztük, könnyedén fordult. Mintha a vitorlák még pattogtak is volna.

Megálltunk.

Néhány szabadon lengő kötél csendesen koppant az árbochoz, a kötéllétrához. Megkezdődött a hullámokon a szokott imbolygás.

A hajóorrba mentem, Mókához.

– Figyelj te is – szóltam hozzá –, hegyezd a füledet. Együtt figyeltünk, így álltunk jó hosszú ideig.

Időnként világosabb lett, majd megint sötétebb. Még nem látszott a hold, de a felhők mögül már derengett a fénye. Néha láttunk csillagokat is, de a felhők erősebbek, sűrűbbek lettek. Meghallgat az ég, és vihart küld?! Ennél többet nem kívánhatnék, mert akkor az elemek számolnak le az arribákkal.

Már-már hátraszóltam Josiah unokaöcsémnek, hogy a figyelés eredménytelen, induljunk visszafelé, hogy ne legyen nagy távolság köztünk és a sziget között, amikor olyan hang ütötte meg a fülemet, amit valaha hallottam már, de sohasem a tengeren, éppen ezért nem mindjárt észleltem. Így hallatszott, elnyújtottan, távoli morgásként: hao-hao-haoe-ho.

A jaguár hangja. Vagy a kócsagra emlékeztető szokkoboi madár hangja, ami igen emlékeztet a jaguáréra. De hogyan kerül a nyílt tengerre, ily messze a szigetektől, az Orinoco partjaitól a jaguár vagy a szokkoboi madár?!

Hao-hao-hao-e-ho.

Amikor ültetvényes voltam a San Salvador közelében, amit ma Bahiának kezdenek nevezni, és lerándultam vadászni a Todos los Santos öbölbe, sokszor hallottam a jaguár ásító, macskaféléhez nem illően mély hangját. Itt hallottam ugyancsak a szokkoboi madár hangját is, ami megzavarta a vadászokat, akik jaguárt kerestek, és nem szokkoboit.

– Hallod, Móka? – súgtam.

– Állatféle lehet, uram, de milyen?

Kimondtam:

– Nem állat. Az indiánok! Jönnek, így adnak egymásnak jelt. Szaladj hátra, vedd át a kormányt, és hívd ide a kapitányt. Siess!

Móka eltűnt, és néhány másodperc múlva lihegve mellém állt Josiah unokaöcsém.

– Móka azt mondja…

– Bizony, Josiah, jönnek! Figyelj. Figyeld a jaguár hangját. Ez a jelük, hogy összetartsák egymást.

Figyeltünk. Többször, több irányból hallani lehetett a jaguár nyervákolását. Hao-hao-hao-e-ho. Majd megszólalt Josiah:

– Mennyire lehetnek?

Mondtam, hogy két vagy három mérföldnyire.

– Sokan lehetnek?

– Azt hiszem. Ha így tartják össze egymást, akkor sokan. Most kiáltott le az árbocról Hindu, utána Fickó:

– Világosság lenni!

– Fények elöl, uram!

Mindez már nem lepett meg. A vezércsónakokban – ahogy sejtettük – fények égnek.

– Rendben – szóltam fel az embereknek. – Figyeljetek tovább. A hangokat halljátok?

– Halljuk. Hindu mondta, hogy a jaguár.

– Fickó, számold meg a fényeket – kértem kalózunkat. Már jött is a válasz:

– Megszámoltam, uram, éppen az előbb. Tizenöt fényt látunk. Tizenöt kicsi fényt. Hol eltűnik, hol előbukkan. Ahogy a hullám emeli és süllyeszti a kenukat.

Tizenöt fény tizenöt vezető kenut jelent. Igen soknak tartottam. Legalább ötven kenu közeledik, ha tizenöt halad elöl. Egy-egy kenuban öt vagy hat ember ül, ami háromszáznál is több támadót jelent.

Bizony, megremegett a hangom, amikor kértem Josiah unokaöcsémet, hogy forduljunk meg, és igyekezzünk elérni a perga helyét. Nem lesz sok időnk az elhelyezésre és a meggyújtásra.

A Dolphin lomhán megfordult. Én is belekapaszkodtam a fordító kötelekbe, hogy minél előbb sikerüljön az indulás.

A nyomunkban közeledett a jaguár nyervákolása.

Sietnek az arribák, ebből is sejthettük, közeledik tehát a hold előbukkanása is. És sietni kell nekünk is, hogy idejében fogadhassuk a kenukat, annyit megsemmisítve, amennyit csak lehet. Vajon köztük van-e Vasököl és Willy Fry, akik esetleg az utasaitól megfosztott kenuban is lehettek? – kérdezte Hans, aki a muskétaágyúk kezelője volt.

– Elválik, barátom, rövidesen elválik – mondtam, és most már csak azzal törődtem, hogy eltaláljuk a perga helyét, és elhúzódva a tűztől, rajtaüssünk a kenukon.

Tengeri harcban akkor vettem részt, amikor Salle előtt a mórok megrohanták azt a hajót, amin Guineába készültem. A mi hajónkon tizenkét ágyú volt, a mór kalózok hajóján tizennyolc. Az erősebb fegyver legyőzte a gyengébbet.

A Dolphin mindössze két ágyúval, négy általunk készített muskétaágyúval és sok lőfegyverrel rendelkezett. Tudtuk, hogy a vadaknak nincsen lőfegyverük, mert az arribák még mindig nem értették kezelését, és ócskavasként dobták el, ha találtak egyet-egyet, így mondta Espinoza kapitány, aki hiteles tanú volt, társaival együtt, hiszen tavaly is jártak itt az arribák, elpusztítva az ültetvények egy részét, mert ez a szokásuk, ha partot érnek. De az a csapat nem állt többől, mint huszonöt-harminc emberből, akiket könnyen elzavartak a szigetről.

De ha nincs is puskájuk, vannak mérgezett nyilaik, amit többnyire az urari nevű méregbe mártanak. Rosszabb, gonoszabb, fegyver a puskánál is. Ezért is készítették el nálunk a védőmellényeket.

Elég jó széllel jöttünk visszafelé.

Szigetünk lámpása újból közel került hozzánk. Mondtam Josiah unokaöcsémnek, hogy ne tétovázzunk, s dobjuk vízre a pergát. Kell hogy tudják már a szigeten is: jönnek az arribák. A perga kigyulladása volt a jel, hogy közeledik az ellenség.

Nem akartam húzni az időt.

Hindut lehívtuk az árbocról, hogy másszon a tutajra, amit vízre eresztettünk. Hindu feladata az volt, hogy elhelyezze a pergát az agyag közepén, és a magával vitt mécsessel meggyújtsa. Minden azon múlt, hogy gyorsan, fennakadás nélkül haladjon. Sötét volt, tapogatózva tudtuk vízre tenni a tutajt, félve, hogy felborul, és akkor vége a haditervnek. Szerencsére minden hiba nélkül történt. Hindu levitte a mécsest, majd meggyújtotta a pergát. A kanóc lassan égni kezdett. A legény felnézett, mosolygott. Jól látszott, hogy nevet.

Felintett: ég. Leszóltam: gyere, sietnünk kell.

– Gyerünk innen, Josiah! – kiáltottam fojtottan, mert már közel kellett lenniük a kenuknak.

Úgy számítottuk, hogy öt-hat perc kell, amíg a perga lángra lobban. Addig a hajónak távolra kell jutnia. Szerencsére a szél kitartott, és akadály nélkül távolodtunk északnak, hogy majd visszakanyarodva a kenuk hátába kerüljünk.

– Sikerül? – kérdezte Josiah, amikor minden vitorlát kifeszítve megindultunk, magára hagyva a pislákoló lángocskát.

– A tűz? Miért ne sikerülne?

– Nem a tűz, Bob bácsi. Sokkal inkább az, hogy megtévesszük a vadakat.

– Kell hogy sikerüljön.

Ekkor már a hajó magasabb részeiről mi is láttunk több fényt a távolban. A fények közeledtek, a jaguárnyávogás abbamaradt

Eszembe jutottak a gyerekeim Yorkban, a múltam, az apai ház. Ahogy apám és anyám várt engem egy időben, úgy várnak most a gyerekeim, akik kicsik, és nehezen értik meg, miért van oly hosszú ideig távol az apjuk. Mindez eszembe jutott azért, hogy elmondhassam: amióta csak az eszemet bírom, mindig kalandokban van részem. Soha nem pihenhetek, és ha igen, akkor ugyancsak keservesen érzem magamat. Várom az új kalandot, így teremtett az Isten, erről nem tehetek. Mindent elkövettem, hogy úrrá legyek magamon, indulataimon, vágyaimon, de sehogyan sem sikerült. Tudom, réges-régen, hogy arra teremtődtem: egyik gondból a másikba kell lépnem.

Akkor, életem legnehezebb éjszakájának küszöbén, mindent végiggondoltam, ahogy koromhoz és múltamhoz illő. És eddigi szokásomtól eltérőleg, ezúttal felmentést adtam magamnak. Nem vádoltam rossz természetemet, kalandvágyamat, túlzott merészségemet. Felmentést kellett adnom, amit úgy hiszem. Isten is megad, vagy ha nem ő, akkor minden embertársam, aki becsül valamelyest. Mert ami előtt álltam, azt nem én akartam, nem én vágytam, nem én kívántam. Úgy jöttem a szigetre, szépséges Tengervirágomra, hogy néhány békés hetet töltsék itt, rendet teremtsek, ha netán nincsen rend, megkössem a szerződéseket, amiket annak idején nem köthettem meg. Ezért jöttem, nem másért. S helyette az történt, hogy bírónak kellett lennem, keménykezű országvezetőnek, mert akiket oktalanul itt hagytunk a jó szándékú emberek nyakán, azok bajt, vészt hoztak a jószándékúakra.

Mindezeknek tudatában vártam az elkövetkezőket; méltóan Bunyan mesterhez, aki a Zarándok útjában akként tanít, hogy akinek tiszta a lelke, annak nincsen oka félelemre.

Hirtelen sustorgó hang hallatszott, láng csapott fel – kigyulladt a perga.

A távolból örömkiáltás hallatszott. Ha nem tudjuk az irányt, akkor azt hihettük volna, hogy a szigetről jött a kiáltások moraja, de tudtuk, és így nem okozott gondot megállapítani, az arribák kiáltottak, akik már várták a jelt.

A perga tüze magasba tört, egyre magasabban kígyózott a füst, a láng. Kezdetben féltünk, hogy a tutaj körüli víz árulónk lehet, de már mi is távol kerültünk, és különös módon a lángcsóva ereje inkább az eget világította, a felhőket, semmint a körülötte levő vizet. Az is inkább fekete térségnek tűnt, és nem víznek.

– No, most ügyesen, Josiah fiam – mondtam unokaöcsémnek, és melléje álltam. – Engem ne várj, ott leszek, ahol szükség van rám. Parancsnok vagy, és kormányos egyben, de te csak a hajóval törődj, én a tüzeléssel. Amikor már megláttak minket, nincsen okunk rá, de nem is lehet rejtőzködni. Helyére rakjuk a kormánylámpát, hogy lássunk tégedet, és helyére a fedélzeti lámpát, hogy te lássál minket. Mivel zaj lesz, kiabálás, ágyútűz, puska tűz, én a hajóorr piros lámpásával adom a jeleket, milyen irányba kell kormányoznod. Mert én főleg a hajóorrban leszek. Ott vannak az ágyúk, és ne feledd el, minden arra épül, hogy a Dolphin orrán ott a sarkantyú, aminél jobb fegyvert nem képzelhetek el!

– Minden úgy lesz, bácsikám, ahogy parancsolja.

– A legnagyobb gondosságot, fiam!

– Így lesz, bácsikám.

Előrementem, vagyis inkább botorkáltam, mert bizony a sok fegyver, fejsze, csáklya, balta, kard nem kevés akadályt jelentett. Minden árbocnál fegyverállvány volt, hogy bármikor azonnal a legszükségesebb fegyvert lehessen elővenni. Lőporos hordók, golyóbistartó ládák, hordók tele vízzel, rocskák ugyancsak vízzel töltve tűz esetére.

Most már csak két emberünk, az ács és a kovács állt a kormányos rendelkezésére. Fickó lejött az árbocról, s a másik ágyú mellé állt. Erik és Hans a muskétaágyúk mellett vártak a tüzelés jelére, amit tőlem kapnak majd. Hindut egy utolsó megfigyelésre felküldtem a kosárba, vajon mennyire lehetünk rokonaitól, az indiánoktól. Utána Hindu is a fedélzeten lesz, az ágyúsok és az én segítségemre.

Négy pisztoly volt az övemben, s számtalan megtöltve a fegyverállványokon. Egy kard volt az oldalamon, ha felmásznak a vadak a fedélzetre.

Hindu toppant elém.

– Arribák lenni amott, gazda!

És megfogta alkarom, úgy mutatta. Megláttam őket!

Fekete, hosszasan elnyúlt foltokat, lassan közeledtek a tűz irányába.

– Figyeljetek, fickók! – kiáltottam Mókára. – Tartsátok a parázsra a gyújtózsinórt. – Izgalmamban hátrakiáltottam Josiah unokaöcsémnek.

– Irányt erősen tartsd, előre! Vitorlákat feszítsd!

Az utóbbi parancs a két vitorlakezelőnek szólt.

Felkaptam a piros lámpát a hullámvéd mellől. Most már mindegy volt, hogy látják vagy sem.

A hajó féloldalról, némileg tehát hátulról tört a kenusok csapatára. Most hökkentem rá, milyen okosan is terveztük a megrohanásnak ezt a módját. A kenuk így közénk és a perga közé kerültek. Mi már láttuk őket, ők még nem, már csak azért sem, mert minden ember a tűz irányában ült a kenuban, vagy így evezett, vagy így várta, hogy a partra érve, kiugorjon.

Ideje volt, hogy mögéjük kerüljünk. Soha jobbkor!

Az elöl evezők észrevették a cselt, ordítottak, felemelték a lapátokat, de már későn, mert a mögöttük haladók rájuk rontottak.

Kavarodás támadt.

A Dolphin ott volt már a nyomukban.

Minden élesen látszott, minden egyes csónak, minden ember, minden tárgy.

Sok kenu volt együtt. Elszörnyedtem. Jól számoltunk, amikor, hallottuk, hogy tizenöt fényt láttak Hinduék. Háromszáznál többen lehettek, legalább ötven-hatvan kenuval. Egész sereg, nem is egy, de több törzs, akik szövetséget kötöttek.

Ennyi csónak, még akkor is, ha hirtelen összezsúfolódott, nagy területet foglalt el, és így bizony bajos volt kideríteni, hol lehet a két fehér vezér, Vasököl, és Willy Fry, ha életben maradtak.

A leghátsó kenuk egyikéből vettek észre minket elsőnek.

Most is látom még azt a két indiánt, akik felálltak a kenuban, felénk csaptak evezőikkel, de bajosan értek el bármit is, mert a következő pillanatban csattanások sorozata kezdődött, borzalmas üvöltés, ordítás, mint ahogy az szokása a harcba keveredett indiánoknak.

A kenu, amiben a két indián állt, alánk került.

Reccsenés, roppanás hirdette, hogy az orrsarkantyú máris beváltotta azt, amit reméltünk. Éreztük a zökkenést, az ütődésnek az egész hajón átcsapó rezgését, de ettől kezdve mindez megszokottá vált. A Dolphin utat szántott a kenuk között, néha valósággal megakadva az összetorlódott csónakoktól.

– Tűz – üvöltöttem, de igazából nem is kellett, mert Móka és Fickó, majd Erik és Hans nem bírták tovább.

Lángot és füstöt okádott a Dolphin, amerre járt.

A kezdet bíztató volt, és egyben intelem is – ne bízzuk el magunkat.

Könnyen kerül az ember abba a helyzetbe, hogy túlbecsüli önmagát vagy az elért eredményt, s hajlik a kényelmesebb megoldás felé. De most még mindenki a legtöbbet adta, szívvel-lélekkel.

Az ágyúsok töltöttek és lőttek, így tettek a muskétások is, akik számára a töltés nehezebb volt, mint ami Mókáékra várt.

– Vigyázni, takarjátok magatokat!

Ezt is én kiáltottam, mert az első rémület percei után elkövetkezett az is, amit várhatunk, a vadak védekezése. Tudtuk, hogy nem menekülnek el, tudtuk, hogy védekezni fognak.

A védekezés első formája a nyílzápor volt, ami kopogva verte a hajó oldalát, az árbocokat, a kormányállást. Istennek hála, hogy bennünk nem tettek kárt a nyilak, bár kezdetben nem is gondoltunk arra, hogy elfedjük magunkat.

Bizony, a hajó haladása akadozott. Ezt is számításba vettük, hiszen gondoltunk arra, hogy sok csónak közé keveredve, csökken a hajó sebessége, sőt meg is álltunk. A megállás végzetes lehetett, azon kellett mesterkedni, hogy ez ne történjen meg. Ha elakadunk, és az arribáknak módjuk lesz megrohanni a hajót, elvesztünk. Nincsen annyi fegyver, amivel kilenc ember felveheti a küzdelmet több százzal, akik a közelharcban erősebbek nálunk.

Ezért hátraintettem a lámpával, hogy az első rohamot kitérés kövesse, és kanyarodjunk el, hogy utána megint belerohanhassunk a kenuk csapatába.

Most már semmi helye nem volt a rejtőzködésnek, takargatásnak. Nem is lehetett. Kisütött a hold, s felgyúltak a tüzek a szigeten. Óriási máglyák lángja tört az ég felé, mint amilyent a karib-aruakok fogságában láttunk, amikor megégett Szambó, a főpap. Nem voltunk az arribák bőrében, nem tudhattuk, mennyire lephette meg őket a váratlan események sorozata, de biztos, hogy meglepődtek. Különösen meglepődhetett a velük tartó két zsivány, Willy Fry és Vasököl, akiknek létezését már felfedeztük.

Hindu jó szeme talált rájuk, amikor kibukkant a hold, abban a pillanatban.

– Lenni ott fehér emberek – ragadta meg a karomat a mellettem álló Hindu, aki egyik puskát adta kezembe a másik után, hogy lőhessek, és irthassam a tengernek azt a szemetét, amit támadóink jelentettek.

Meresztettem a szememet, nyugtalanul, kapkodva, kétségbeesetten a csata izgalmától, meg hát attól, hogy hibát követhetek el. Enyém volt a felelősség, minden gond, és minden önvád, ha arra kerülne a sor.

De Hindu felfedezése, hogy látja őket, Willy Fryt és Vasökölt, mégiscsak arra késztetett, hogy odanézzek.

Mindegyiknél nagyobb kenuban ültek, a törzsfőnök csónakjában. Legalább tíz-tizenkét evezőse lehetett a vezéri kenunak, ami még abban is elvált a többitől, hogy magasabb orrdísz ékesítette. Tudjuk, az orrdísz nem más a vadaknál, mint magasba emelkedő, hátrahajló orrtőke, amit a törzsfőknél faragott állatfej ékesít. A győztes és diadalmas embervadászok koponyát akasztanak az orrtőkére, de a törzsfők mindig a törzs jelét, ami rendszerint a jaguár fejét utánozza.

Alighogy felismertem a törzsfőnök díszes csónakját a sok között, láttam, hogy egy sok színre festett alak felugrik, ordítozik, hadonászik, a kezében tartott baltát lóbálja.

Ez az ember lehetett az arribák főnöke.

A hajónk most fordult oldalt, majd vissza, és ahogy oldalszéllel tudtunk távolodni, úgy most oldalszéllel sikerült visszatérni.

Láttam a célt, és elszántam, hogy nekimegyünk a főnöki kenunak. Megforgattam fejem felett a vörös lámpát, és intettem: előre, Josiah!

A Dolphin felnyögött.

Tudtam, mit jelent az. Örült a szívem a nyögésre. Azt jelentette, hogy erősödött a szél. Most minden ettől függött. A hajó gyorsabban fordult, gyorsabban tiport is. Még amikor visszanéztem, láttam, hogy emberek csapkodnak a vízben, kenuroncsokat lóbálnak a hullámok, evezők, nyilak, tegezek úsznak szerteszét.

Móka gyors számlálása szerint hét kenu fordult fel.

Bevallom, többre számítottam. De arra nem gondoltunk, hogy a felborult kenuk eltorlaszolhatják az utat, és a hajó megállhat. Szerencse, hogy előbb fordultunk, vagyis elkanyarodtunk, mielőtt végleg elakadtunk volna. A következő rohamot már nagyobb óvatossággal kell végrehajtani.

– Tűz – kiáltottam, mert az ágyúkat újra töltötték, és egy sereg csónak torlaszolta el előlünk a főnöki nagy csónakot.

Talán az előzőnél is nagyobb felfordulást okozott az ágyútűz. Több csónak felborult, több süllyedni kezdett. Tetézte az arribák baját a már vízben levő embereik menekülésvágya, akik mindenbe belekapaszkodtak, ami mozgott, és amitől segélyt remélhettek. Ilyen okból is felborult néhány kenu. De még mindig nem elég arra, hogy ünnepelhessük a győzelmet.

Nyílzápor fogadta közeledésünket a főnöki kenu felől. A vadakhoz méltó és becsülendő szokás szerint az arribák is elkeseredetten védték a törzsfőnököt.

Ott állt a csónakban Vasököl, s a társa, Willy Fry. Felénk irányított pisztollyal vártak minket, ahogy közeledtünk.

A nyílzápor szerencsére senkiben nem tett kárt, már csak azért sem, mert – hogy el ne akadjunk – nem egyenesen, hanem ívet írva le haladtunk arra a rohamra, amitől sokat vártam.

A Dolphin orra csattogva vágta a vizet, a hozzá ütődő kenukat vagy kenuroncsokat. Ugyanakkor láttam azt is, hogy az arribák felismerték a helyzetet, s nem nézték tétlenül, hogy egyiket a másik után borítjuk fel vagy törjük össze.

A hold fénye egyformán jó lámpás volt nekünk is, nekik is. Most már észrevették, hogy csapdába estek, és a szigetet ne itt, de távolabb keressék.

A főnök nyilván azt üvöltötte nekik, forduljanak a sziget felé, de szóródjanak szét, nehogy a nagy, tűzokádó óriás kenu széttiporja valamennyi csónakot.

Mert ritkulni kezdett az előbb még összetorlódott csónaksereg. Ennek felismerése mellett értük el a magas orrdíszű főnöki kenut.

Az ágyúkat kilőttük, a muskétákat töltötték, egyedüli fegyverünk a hajóorr volt, amitől sokat vártunk.

– Jobbra…, balra…, jobbra…, balra!

Josiah teljes erejével rádőlt a kormányra. Nagy munkát végzett, talán mindegyikünknél nagyobb, keményebb munkát. A kovács és az ács helyzetét sem mondhattuk irigylésre méltónak. Hol a vitorlaköteleket húzták, hogy lazítsák vagy tágítsák a vitorlákat, hol fegyvert ragadtak az árbocok tövétől, és mint a vadász a nyúlra, a palánk mögül céloztak áldozataikra.

Szörnyű munka volt a miénk, elismerem, de nem tehettünk másként. Tudtuk, vagy mi győzünk, vagy minket győznek le. Az arribák nem ismerik a kegyelmet, s ugyanezt mondhatjuk Willy Fryra és Vasökölre is. Aki élve marad közülünk, arra tűzhalál vagy felnégyelés vár, és testének felfalása.

Olyan ellenség ez, akivel egyezkedni nem lehet, mert nem ismeri az egyezkedést.

Hiába szóltam volna le Vasökölnek, hogy távozzanak, mert erősebbek vagyunk, vagy más effélét, erről szó sem lehetett. Az arribák, mint a legtöbb emberevő törzs, utolsó leheletükig harcolnak, mert nem hisznek abban, hogy nem győzhetnek, így tehát minden szánalmat félretéve rontottunk bele hajóikba, és neki a főnöki kenunak. Bevallom, később korholtam gyerekes könnyelműségemet, hogy áthajoltam a palánkon, úgy figyeltem, mint kerül alánk a főnöki kenu. Hogy látta-e vagy sem Josiah unokaöcsém karomnak mozdulatait, amivel jeleztem az irányt, azzal nem törődtem, de jobb karomat feltartva mutattam, merre haladjon, hogy telibe találjuk legfőbb ellenségeink, Willy Fry és Vasököl kenuját.

Josiah – aki, mint említettem, méltó volt apja hősi szelleméhez – jól kormányozta a hajót.

– Balra! … Balra! … – kiáltottam, és már rajta voltunk a főnöki kenu derekán.

Nagy csattanás jelezte, hogy sikerült.

Ugyanakkor elképedve láttam, hogy egy sötét tömeg ugrik felém, elkapja a nyakamat, a vállamat, és húz magához.

Meginogtam, fél testem kilógott a víz fölé, éreztem, hogy zuhanok.

Lábam kalimpálva vágódott fel, kiszaladt alólam a fedélzet, eleresztettem a palánkot.

Vasököl volt az, aki igen okosan kivárta, amíg a hajó odaér, és rám ugrott, bízva, hogy magával ránthat és a pusztulásba vihet.

Egyedüli szerencsém a védőmellény volt, amibe Vasököl egyik marka kapaszkodott. Arra mégsem volt elég erős, hogy nehéz súlyt fenntartson. Roppanva kettévált.

Ugyanakkor Móka és Fickó, a két kalóz utánam kapott, és felfelé húzott, vissza az életet és menekülést jelentő hajóra.

Magam se értem, hogyan sikerült visszakerülnöm, de sikerült, elkábulva a szorításból, talán az ütéstől is, ami akkor ért, amikor Móka és Fickó visszarántott. Félig ájultan hanyatlottam le a palánk mögött, az egyik ágyú tövében.

Percekig nem tudtam magamhoz térni. Vádoltam könnyelműségemet, ugyanakkor hálát adtam jó sorsomnak a megmenekülésért.

Így is nagy bajt okoztam.

Josiah erre az időre elvesztette az irányítóját, ami bizony kimondhatatlan kárt jelentett. A kormánytól nem lehetett látni a vízen úszó és menekülő zsákmányt. Mert menekültek a kenuk. Sajnos, nem visszafelé, a brazíliai partoknak, hanem a szigetre. Szétszóródásuk lehetetlen feladat elé állított minket. A szél nem volt annyira erős, hogy egyenként levadászhattuk volna őket, mielőtt partot érnek.

A kenusok gyorsak, ügyesek voltak, s mire magamhoz tértem, megdöbbenve láttam a hold, a perga és a szigeti máglyák világításában, hogy a kenuk teljesen szétszóródtak, s ami a közelünkben látható, nem más, mint vízen úszó, kalimpáló emberek, felfordult kenuk és roncsok.

Néhány perc alatt, ami eltelt oktalan kíváncsiságom óta, megváltozott a helyzet.

Időm se volt Mókától megkérdezni, mi is történt a főnöki kenuval, hová lett Vasököl, akinek markát percekkel előbb a nyakamon és a vállamon éreztem, időm se jutott erre, mert átláttam a helyzetet, és tudtam: azonnal kell cselekedni, mert nagy baj lesz.

Bíztam Martin és a többiek okosságában, felkészülésében, amikor megláttam, hogy a közelünkből elmenekült kenuk rohanva közelednek a Névtelen-öbölhöz és a Halász-öbölhöz. Persze azért sokat elértünk: megsemmisítettünk sok csónakot, a kartácsok, a golyók, a hajótest nekirohanása megölt és megsebesített sok arribát, de – sajnos – nem eleget ahhoz, hogy visszavonulásra kényszerítsük őket. Nem vonultak vissza, és azzal, hogy most ők támadtak, átvették a csata irányítását. Pontosan ez volt az, amitől féltünk és elkerülni szándékoztunk.

A kenuk rohanva közelítettek a sziget felé.

Mi hajónkkal megtorpantunk, s a nem megfelelő szélirány miatt arra kényszerültünk, hogy elhagyva a csatateret, jó szelet keressünk. Most már láttam, hogy a kezdeti eredmények után nem értük el célunkat a pergával, ami hirtelen lobbanással kialudt. Mintha csak érezte volna, hogy feladatát befejezte, nincsen szükségünk többé rá.

Egy fénnyel kevesebb lett.

Már hallatszott a partról az első lövések sorozata.

Szívem összeszorult, és könny szökött a szemembe. A csalódás, a tehetetlenség könnye. Bevallom, erősen reménykedtem, hogy sikerül a tévútra vezetéssel megsemmisíteni vagy megfutamítani az arribákat. Tévedtem. Sokkal kevesebb támadóra számítottam. Willy Fry és Vasököl némileg ismerte képességünket, igyekezett hát annyi törzset verbuválni, amennyi szerintük elég lesz a legyőzésünkre.

Amikor magamhoz tértem, első dolgom volt Josiah unokaöcsémhez támolyogni. Josiah kétségbeesve látta, mennyire megijesztett Vasököllel való viaskodásom, de a kormányt nem hagyhatta el.

– Bácsikám, mit tegyünk? – ez volt az első kérdése, miután hogylétemről érdeklődött.

– Most nem tehetünk mást, mint öböltől öbölig hajózunk, támadjuk a kenukat, és amik kikötöttek, azokat pusztítjuk. A mi feladatunk két tűz közé szorítani a vadakat. Mozgó vár feladatát kell ellátnunk – határoztam meg hajónk hivatását.

Talán nem lett volna helytelen, ha végigpásztázzuk a csatateret, elsüllyesztjük a félig merült kenukat, és víz alá nyomjuk az úszókat, akik a part felé igyekeztek, hogy ott csatlakozzanak társaikhoz.

De ha ezt megtesszük, az arribák előnye tovább növekszik. A csábítás nagy volt, hogy megkeressük a széttiport főnöki csónakot és azokat, akik benne ültek. Ki maradt közülük életben, s ki nem? Willy Fry esetleg nem, de Vasököl igen, mert azzal, hogy felugrott a palánkig, s belém kapaszkodva elkerülte az ütődést, ha vissza is esett, életben maradhatott. Már-már hajlottam a gondolatra, hogy megkezdjük a kutatást, legalábbis a terület gyors áttekintését a hold fényében, amikor a Névtelen-öbölből nagy fénycsóva vágódott fel és erős ropogás hallatszott.

A tűzre lőport dobtak, tehát a Névtelen-öböl veszélybe került!

Minden számításunk megdőlt, ha ez így van!

Márpedig nem tévedtünk. A Névtelen-öböl máglyája újból felsustorgott, még magasabbra vágott a láng, még nagyobb robbanás támadt. Baj, igen nagy baj lehet ott, ha ilyen sürgetően kérik a segítséget.

– Gyerünk, Josiah – kiáltottam, és az öböl felé mutattam. – Baj van!

Josiah tehetetlenül mutatott a vitorlákra.

A szél legyengült.

A hold újból eltűnt.

Éjfél már régen elmúlt, a nagy munkában, kavargásban, keresgélésben, kutatásban, majd végül a csatában észre se vettük az idő múlását.

– Menni kell, Josiah, menni!

Alig mondtam ki a fohásznak beillő kérést, a szél megint feltámadt, és a vitorlák megduzzadtak.

A hajó orra a Névtelen-öböl felé fordult.

Puskalövés puskalövést követett ott. Kiáltások hallatszottak. Csak az történhetett, amit nem láttunk – később megtudtuk, így is volt –, hogy egy arriba csoport nem törődött a pergával, egyenesen a partnak evezett, mert meglátták a partot, s később a parti tüzeket. Ez a csoport megkezdte a partraszállást. Erősítésükre megjelentek azok, akik elsőnek menekültek meg tőlünk, és rohantak a partnak.

Szerencsére égett a tűz, jól láttuk a parton történteket. Láttuk, hogy nincsen még végveszély, mert az arribák a kenuk mögött vonják meg magukat, onnan nyilaznak. De a számuk egyre nő, mind többen sorakoznak fel kenuikkal.

– Menni kell, Josiah!…

A Dolphin, némi kerülővel, de megközelítette a Névtelen-öblöt. Útközben két kenut tettünk tönkre, hátulról felborítva, eltiporva azokat.

– Ágyúk készen? – kérdeztem kalózaimat, Fickót és Mókát, akiknek az életemet köszönhettem. – Jól célozzatok, fiúk, baj van a parton!

A máglya fényében és fedélzeti lámpásunk világításában láttam, hogy Móka ezúttal nem nevetgél. Összeszorítja a fogát, nincsen most tréfának helye. A vidám kalózból komor kalóz lett.

Sajnos, mást is láttam. Áradtak a kenusok a partra. A Névtelen-öbölben is, a Halász-öbölben is.

Már ott is megszólaltak a puskák!

Cselekedni kellett.

Négy kenu tört felénk, azzal a szándékkal, hogy az oldalunkhoz érve, harcosaik felmásznak a hajóra. Ha egyenesen haladunk tovább, merőlegesen a partnak, akkor megvalósíthatják szándékukat, ha idejében oldalt fordulunk, elkerülhetjük mint a négy kenut, de beleszaladunk egy nagyobb csoportba, amelyik a Névtelen-öbölbe tartott, rettenetes kiabálás, karlengetés, üvöltés kíséretében.

Mégis így tettünk, mert ez a csoport zsúfoltságával gazdag zsákmányt ígért.

Ahogy elfordultunk, máris kiálthattam:

– Tűz!

Megszólalt a két ágyú, s mögötte két muskétaágyú.

Ezúttal vigasztalást kaptunk az előző bajokért, így még nem arattak szerény kis ágyúink, mióta megszólaltak. Elképedve bámultuk az eredményt, mert amikor megszólaltak az ágyúk, kibukkant a hold a felhők mögül.

Kivétel nélkül mindegyik kenu felborult, szétment, emberei a vízben evickéltek, kapálództak. Szörnyű látványt nyújtottak ezek az üvöltő, tollsapkát viselő, arcukon összevissza festett emberi szörnyek.

A parton levők csataordításában, a lövések zajában, a szüntelenül a tűzre szórt puskapor ropogásában is hallottuk a hajó alá került kannibálok átkozódását.

Amikor a Dolphin túljutott rajtuk, mindössze egy ember bukkant fel, az is visszahanyatlott néhány másodperc múltával.

Ez volt legeredményesebb támadásunk.

Bár úgy sikerült volna megsemmisíteni a vezéri csónakot, benne az arribák főnökét, Willy Fryt és Vasökölt.

Annyira közel voltunk a parthoz, hogy mindent láttunk, ami a Névtelen-öbölben történt. Láttuk, hogy az öböl bal oldalán, tehát ott, ahol levezetett az utacska a Látóhegyről, egy csomó ember azzal foglalkozik, hogy tiporja, pusztítja a féltve őrzött, kincsként gondozott rizsültetvényeket. Máris megkezdték a zsiványok szokott pusztításukat. Egy másik, nagyobb csoportjuk a kenuk mögé sáncolta magát, onnan nyilazott rendületlenül a tűz mögött levő, védelmi fal mögé húzódott szigetlakókra. Szerencsének számított, hogy a védelmi helyet valóban jól választottuk ki. A mögöttes rész a hegynek meredeke volt, ahonnan semmiképpen vagy legalábbis nagyon nehezen lehetett meglátni, mi is van alul, az öbölben. A part torka is igen keskeny volt ezen a részen, úgyhogy remélni lehetett, hogy a védők elzárhatják a szigetre való behatolást.

Sajnos, a veszély nem itt mutatkozott. Ami félős volt, azt nappalra, vagyis világosodásra várhattuk. A gyorsan pusztuló rizsültetvény mögött megláthatták az arribák, hogy a Látóhegyen keresztül vezet a védhetetlen – emberhiány miatt védhetetlen – út a túloldalra, a telepre.

És akkor elvesztünk. Három vagy négy helyen egyszerre nem tudunk eredményesen védekezni!

És a Dolphint sem hagyhatjuk el, mert akkor a hajó elveszett. Az arribák nem karib-aruakok. Nekik nem kell egy ilyen, számukra rejtélyes, nehéz, nagy hajó. Ha megkaparintanák, máris felgyújtják. Hogyan jutok akkor tovább Brazíliába, ahonnan postajáratot kell szerveznem, ahol pénz vár még, olyan pénz, amit gyarmatom gazdagítására akarok befektetni. Hogyan jutok vissza Yorkba, árva gyerekeimhez?

Hiába minden baj a szigeten, a Dolphin emberei csak ágyútávolságból segíthetnek. S bizony nehézkesen, ha gyenge a szél.

Mondom, a Dolphint nem hagyhattuk el. Itt megint olyasmi történt, amivel nem számoltunk. Sem én, sem a társaim. Lelkünk mélyén egyikünk sem hitte, hogy bekövetkezhet az arribák partraszállása. Bíztunk ügyességünkben, a perga váratlan felgyulladásának zavaró hatásában. Már említettem, hogy nem minden reményeink szerint történt. Példa arra, hogy soha ne tegyük egy kockára reményeinket, mint azt a londoni fogadók pénzjátékosai szokták, amikor már elfogyott a vagyonuk, s az utolsó pennytől várják menekülésüket. A mi pennynk a hajó volt, bevallom.

De azt is tudtam, hogy a Dolphinon nem maradhatok, ha látom, hogy a helyem a parton van. Tudtam, hogy túlzott fontosságot tulajdonítottam a hajónak, s ezzel megbénítottam magamat. Régebbi tapasztalataim alapján most már másként védtem volna a szigetet, féltett kincsemet, amit nagy szenvedések után vallhatok a magaménak.

A terv jó volt, s később, amikor elmondtam, minden katona, aki értette a védekezés módját, és minden tengerész, aki értette a tengeri csatát, velem vallotta, hogy okosan cselekedtem. Egyedüli bajunk az volt, hogy ekkora túlerővel szemben győzelmet nem arathattunk.

Leszámoltam azzal a reménnyel, hogy győzünk?

Bevallom, igen.

Bevallom, hogy amennyire megnyugodva tekintettem az este és az éjszaka elé, valósággal türelmetlenül várva az arribák jöttét, annyira elkeseredtem, amikor láttuk, hogy már a parton vannak, már ostromolják a Névtelen-öböl és a Halász-öböl védőállásait.

Ahogy közeledtünk a parthoz – a hold oly élesen világított, mintha nappal lett volna –, Fickó kiáltott át hozzám az ágyútól a mellvédhez.

– Uram, uram, nézze már, ott van Willy Fry, mögötte Vasököl!

Elképedve bámultam.

Mintha mi sem történt volna, mintha nem tiportuk volna össze a főnöki kenut.

A törzsfőnök, Willy Fry és Vasököl – bármennyire hihetetlen –, a parton tartózkodott! Ott szaladgált, rendezkedett, készítette a támadás folytatását.

Valójában csodával határos, hogy a kenu roncsai alól, szinte a tenger mélyéből megmenekültek.

Éreztem, hogy így nem védekezhetünk tovább.

Szűkíteni kell a védett területet, növelni a védelmi erőket azzal, hogy összehozzuk a két csoportot, a Névtelen-öböl és Halász-öböl védőit.

És mi lesz, ha a vadak megtámadják a telepet?

Erre már gondolni sem mertem.

Josiahhoz rohantam, hogy közöljem vele szándékomat, és azt, hogy bármi történik, de rövidesen elhagyom a hajót, mert a Dolphinra háruló feladatokat megoldják nélkülem is, de a parton annál nagyobb szükség van rám.

Amíg átbotorkáltam a fedélzeten, csodával határosnak kellett mondani, hogy egyikünket sem érte egyetlen nyílvessző sem, holott számtalan hevert a fedélzeten, még több az árbocokba fúródva meg a fedélzeten leszíjazott csónak oldalában.

Annyi idő jutott már csak, hogy Josiah unokaöcsém fülébe kiabáltam tervemet, vagyis azt, hogy a parthoz kanyarodva, sortüzet zúdítunk a támadókra, de előbb kiordítok a Névtelen-öböl védőinek, hogy hagyják el helyüket, vonuljanak vissza a Halászöbölbe, és ott folytassák teljes erővel a küzdelmet.

A sortűz után teljes széllel haladunk a Halász-öbölhöz, ahol is elhagyom a hajót. Vagyis mindent elkövetek, hogy elhagyjam. A csónakot addig valahogy készenlétbe helyezzük, gyorsan ledobjuk a vízre, és Hinduval kievezek.

– A többi a ti dolgotok, Josiah fiam! Ha látod, hogy a Halászöbölből is visszavonulunk, gyertek át a túloldalra. Akkor már csak ott védekezünk. Lehet, hogy addigra annyira megritkítjuk seregüket, hogy feladják a további támadást.

Mindezt inkább csak vigasztalásul mondtam, mert magam se hittem benne. Lehetetlenségnek tűnt, hogy a vadak csapatát annyira megtizedeljük, hogy rákényszerülnek a visszavonulásra. Hát akkor miben bíztam?

Egyedül abban a szerencsés fordulatban, ami mindig bekövetkezett, ha bajba jutottam. Most pedig igen nagy bajban voltam társaimmal együtt

Kezdetben minden úgy ment, ahogy kiterveztük. Alig értem vissza az ágyúkhoz, máris elhangzott a sortűz.

Ez a támadás is jól sikerült. Hátba kapták ágyúink és ágyúmuskétáink a parton levő, kenuk mögül nyilazó arribákat

Valójában két tűz közé kerültek.

Hogy Willy Fry és Vasököl ne értse, mit kiáltok ki parancsként, spanyolul kiáltottam.

– A kormányzó üzeni: azonnal visszavonulni a Halász-öbölbe! Megerősíteni az ottani védelmet! A kormányzó az öbölben partra megy! Készítsétek elő a partraszállás biztosítását!

Bíztam abban, hogy a szócső segítségével mindent meghallottak embereink, bár rettentő nagy volt az ordítozás, mint a vadak csatájánál minden alkalommal. Abban a hitben élnek, hogy a nagy zaj egyben nagy győzelem is. Időnként elbőgték a jaguár üvöltését is, ami azt bizonyította, hogy hívogatják egymást, nincsenek együtt a támadásra.

Mindenesetre két nagy csoportot tudtam megkülönböztetni köztük. Az egyik a parton pusztított, tiporta, zúzta, vágta a vetést, ami szegény annyira várta az esős évszakot. A másik az öbölben csoportosult, hogy letörje a mieink ellenállását. Volt egy harmadik is, de ezt mégsem nevezhettem veszélyes csoportosulásnak. Ezek a vízben vergődő, úszó vagy kenuroncsokba kapaszkodó emberek voltak, akikkel senki sem törődött.

Ágyúink rohama megtette a hatást. A támadók megzavarodtak. Szerencsére a Névtelen-öböl védői, akik között ott volt Martin és Ficas is, nem azonnal hagyták abba a csatát, de ágyúink pusztító tüze után azonnal válaszoltak.

Megtették ők is a magukét.

Irány a Halász-öböl!

A Dolphin minden különösebb vitorlaváltás nélkül folytatta útját, ami nagy szerencse volt. Nem vesztegettük az időt.

Ahogy visszanéztünk, megállapíthattam, okosan tettem, hogy spanyolul kiáltottam új rendelkezésemet. Vasökölék nem értették, mit közöltem embereimmel. Sortűz sortüzet követett, amit – később kiderült – Martin okosságának köszönhettünk. A derék tengerész tudta, hogy csak akkor vonulhat vissza, ha előbb nagy pusztítást okoz, s ha azt a látszatot kelti, hogy nem fél az ellenségtől.

De a tűz már kihunyóban volt, ami ebben az esetben jó szolgálatot tett a védőknek. A támadók, akiket úgyis megzavart a hátbatámadás, hirtelen bátortalanabbak lettek. Istennek hála, hogy így történt.

Volt időnk összeszedni magunkat a rövid úton.

Volt időm felnézni az égre, ahol időnként felbukkant, majd megint eltűnt a hold. A passzátfelhők viharfelhőkké nőttek.

Most csak egy cél lebegett előttem: ki, minél előbb ki a partra, hogy ott legyek a nagy bajban, gondban.

Josiah megértette elszánt kívánságomat, mert olyasmit csinált, amit csakis elkeseredésében tesz az ember, vagy részeg állapotában.

Annyira közel kormányozta hajónkat a parthoz, hogy megborzadva meredtem előre. Idő sem volt sem tiltakozni a megdöbbentő manőver ellen, sem arra, hogy lecsatoljuk helyéről a csónakot.

Egyszerűen azt tettem, amit ilyen esetben tenni lehet.

Előbb sortüzet adattam Erikkel és Hansszal a muskétaágyúkból a part ama részére, ahol néhány kenut láttunk egymás mellett és több támadót a kenuk mögött. Szerencsére itt pompásan égett még a máglya, láttam mindent.

A sortűz után átlendültem a palánkon, és egy kötélen leereszkedtem a vízbe.

Hindu, a jó fiú, egyszerűen utánam ugrott. Amikor felszínre jutottam, és a tájékozódás miatt körülnéztem, a hajó kormánylapátja haladt el a közelemben.

Hihetetlennek tűnik talán, de alig néhány karcsapás után jutottam partra, minden különösebb erőlködés nélkül. Álmomban se hittem volna, hogy ily könnyedén kerülök partra Tengervirágon, a szörnyű csata közepette.

Amikor kifelé láboltam a vízből, támolyogva a gyors eséstől, krákogva a lenyelt sós víztömegtől, látom ám, hogy három vadember rohan felénk, magasra tartott bunkókkal.

Fegyver egyikünknél sem volt. Sem nálam, sem Hindunál.

A vadak vészes üvöltéssel szaladtak a fövényen, majd ugrottak be a vízbe, és törtek felénk.

És akkor a mellükhöz kaptak, tántorogtak, hátraestek, mintha bábuk lettek volna, amilyet a vásárosok árusítanak nálunk.

Truga és több gyerek rohant kiabálva a partra, elhagyva a Halász-öböl védett állását, hogy segítségünkre siessenek. Érdemük annál is nagyobb volt, mert még nem érkezett meg az üzenet a Névtelen-öböl védőitől, hogy mi a szándékom. De Truga és társai, akik újból egyesültek, mert Martin üzenetére mindenki elhagyta a telepet, hogy itt védekezzék, észrevettek, s azt is, hogy több arriba rohan lemészárlásunkra. Könnyű falat lettünk volna a számukra, ha Truga és Petárdás társainak nyilai nem állítják meg minden időre a három vadembert.

A fiúk védelmében jutottunk a Halász-öböl sánca mögé, ahol elsőnek Espinoza kapitány üdvözölt.

– Baj van, kormányzó uram, nem bírunk velük! – panaszkodott a kapitány. – Már a vészjel leadására készültünk mi is!

– Nincsen baj, kapitány uram, higgye el nekem, hogy nincsen – nyugtattam barátaimat, akik körém sereglettek, de máris rájuk kiáltottam: – A helyeteket ne hagyjátok el. Mindjárt itt lesznek a többiek is. Parancsot adtam, hogy idejöjjenek, mert itt vesszük fel a harcot teljes erőnkből!

Mindezt alig mondtam el, máris megjelent Martin, Emilio Ficasnak és társainak kíséretében. Nagyobb baj egyikükkel sem történt, bár többen véreztek, így maga Martin is, akit közelharcban megsebesített egy arriba.

– Nehéz a helyzet, uram – mondta Martin, de hozzátette: A baj akkor kezdődik, amikor nem hiszünk a győzelemben. Higgyünk benne, uram, és akkor nincsen baj! Megjött a kormányzónk, most már igazán nem lehet baj!

Martin biztató szavai, bátor kiállása, az én lelkesítésem, mind alkalmas volt arra, hogy lelket verjen az emberekbe. Most láttam így együtt Tengervirág védelmi csapatát. Juan és fegyveresei, a két zsivány, akik becsülettel és lelkesen küzdöttek, az indiánok s indián nők, a Petárdások, valamint Martin, Ficas, Hindu, jómagam, így egyesítve már komoly erőt jelentett.

Ugyanakkor a Dolphin rendületlenül rohamozta a vízen és a parton levőket, mi pedig tűzzel árasztottuk el a közeledőket.

Már derengett, amikor szomorúságomra látnom kellett: pusztulás vár ránk, mérgezett nyíl vagy tűzhalál, mert sehogyan sem bírtunk a túlerővel.

– Húzódjunk fel a hegyre, ott elsáncoljuk magunkat – ajánlotta Espinoza kapitány, akin egyébként a teljes kimerülés mutatkozott.

– Húzódjunk a faluba – mondta Martin, de alig mondta ki, hogy így cselekedjünk, amikor a megfigyelésre kiküldött Truga visszajött, és jelentette, hogy a vadak behatoltak a telepre, sok ház ég, a többiben fosztogatnak.

Bevallom, tehetetlen voltam.

Már arra gondoltam, hogy minden embert, aki csak itt van, behajózunk a Dolphinra, és úgy menekülünk meg.

Ez a végső terv nem is látszott kivihetetlennek, bár a vadak erősítették soraikat, és amikor felkelt a nap, felhangzott egy kiáltás a bokrok felől:

– Hé, Robinson Crusoe, hé, hallasz engemet?! Itt Vasököl áll, annyi arribával, amennyit elképzelni sem tudsz! Halál és pusztulás vár rátok! De ha megadjátok magatokat, Vasököl megmutatja, hogy különb ember nálad, és megkegyelmez nektek! Add meg magad, Robinson Crusoe, add meg magadat!

Helyzetünk ekkorra már kétségbeejtő lett. A sánc még tartotta magát, de meddig? Lőszerünk vészesen fogyott. Élelmiszerünk sem volt annyi, hogy elég legyen akár csak egynapi ittmaradásra. Az asszonyok és a gyerekek rémülve várták sorsukat. Mi tüzeltünk, egyre tüzeltünk, hogy visszatartsuk támadóinkat, és ritkítsuk soraikat. Ugyanezt tették a Petárdások is, akik legalább annyira megálltak a helyüket, mint Juan fegyveresei. De egyre több lett a sebesült, s egyik puska a másik után mondta fel szolgálatot. Fogyott az erőnk.

Vasököl kiáltására nem is válaszoltunk. Azazhogy válaszoltunk, egy kiadós sortűzzel, aminél többre már nem telhetett.

Vasököl még kiáltott valamit, de hogy mit, azt nem értettük. Elnyomta fegyvereink zaja.

– Nézze, uram, micsoda felhők jönnek amott! – kiáltott mellettem Martin. – Ha ebből sem lesz nagy hajcihő, akkor nem tudom, mi keveredhet ki az ilyesmiből!

Valóban igaza volt Martinnak: komornál is komorabb fekete felhők vágtattak az égen. Ezek már a monszun felhői voltak, vihart hoznak. De mikor?

Ahogy ezt mondom magamban, éppenséggel azt, hogy "mikor?", elhűlt bennem a vér.

Mert bár a napot felhők takarták, látni még jól lehetett. Láttam az öblöt, a mögöttes erdőt, az előttünk levő bokrokban kuporgó arribákat, mindent jól láttam…

És még valamit: a Dolphint, a fekete felhők miatt egyre fehérebbnek tűnő vitorlákkal, de nem egy, hanem két példányban!

Káprázott a szemem, kétségbeesve tapasztaltam.

A kimerültség, a fáradtság, az örökös aggodalom, de talán a rémület is okozhatta: máris ott tartottam, hogy mindent kétszeresen látok, így hajónkat is, amikor éppen kitárt vitorlákkal a partnak tart, hogy talán újabb sortűzzel árassza el az előttünk levő területet, amit az arribák tartottak megszállva.

Két hajó egy helyett!? Kétségbeesve meredtem Martinra, aki ugyancsak – rám meredt. A sánc mögött álltunk. A sáncot úgy készítettük, hogy lőrések legyenek rajta, a könnyebb kitekintés s a kilövések kedvéért. A várak védelmi sáncait utánoztuk.

Az egyik ilyen résen át figyeltem, merre jár a Dolphin, mikor kanyarodik vissza, mennyi idő kell az ágyúk és a fegyverek töltésére, mert nagyjából ez határozta meg a kifutást, a visszatérést és újabb sortüzet.

Josiah unokaöcsém becsülettel teljesítette feladatát. És ahányszor a Dolphin után tekintettem, annyiszor eszembe jutott, mi lehet Panggal meg kedves kis madarammal, akiket a kabinban hagytam. Annyira elfeledkeztem róluk, hogy Josiahnak sem említettem, hogy két állatom, kedvenceim, ott maradtak. Ugyan mi lehet velük?

Most mégsem ez volt a legfontosabb.

Káprázatom megijesztett, mert hiába meresztgettem a szememet, csak két hajót láttam, két hajót, ahogy közeledett.

Martin ugyanígy volt, de ő előbb találta fel magát.

Megragadta a karomat, valósággal belemarta ujjait, és akkorát rikkantott, hogy mindenki felfigyelt, pedig többen fegyverüket töltötték, mások tisztogatták, néhányan rendületlenül lőttek.

– Uram, két hajó jön felénk! Az egyik a miénk, a másik… uramisten, uram…

Espinoza is a sánchoz ugrott, Juan ugyanúgy. Mindegyik kiabálni kezdett.

– Hajó, két hajó!

– Idegen hajó!

– Kormányzó úr, itt a menekülés! Bert egy lábon ugrált, és kacagott:

– Hajó, hajó!

Ó, Bert, de nagy gyerek is voltál te akkor! És én? Azt hittem, meghibbantam, és csak azt hiszem, hogy társaim is látják, amit én – a káprázatot. De végül is hinnem kellett, hogy káprázatról szó sem lehet.

A Dolphin régi háromárbocos, ama németalföldi fajta, ami annyira emlékeztet az ősi karavellákra.

A valamivel mögötte haladó hajó, különösen, ahogy oldalt fordult, jóval nagyobb nála, árbocai több részből vannak – "távcsövesek", mint mosolyogva neveztük az újmódit –, de nemcsak több részből állnak, hanem jóval nagyobbak is, meredekebbek, s két keresztvitorla helyett három van az előárbocon, s ugyancsak három, de jóval nagyobb a középső főárbocon. És nem egy, de három orrvitorla, úgy bizony.

Ez nem káprázat!

Nem, nem, nem káprázat! – kiáltottam, és már tudtam, ki jött, kit látunk, kinek az érkezésén vigadhatunk.

A Fantom volt, Willem barátommal, a kapitánnyal, akit kormányosnak hívok, régi szeretetből. Ismeri a szigetet, mint tudják, hiszen ő is részese annak a győzelemnek, amit akkor vívtunk, amikor az angol hajót visszaszereztük kapitányának. Amikor Trinidadon találkoztunk, megígérte, ellátogat a szigetre, igaz, csak abban az esetben, ha elkészül a hajójának kijavítása. Sokszor gondoltam rá, hogy bár jönne. S végül annyira letettem erről a lehetőségről, hogy teljesen el is felejtkeztem róla.

Most azután az égből pottyant le, mint mondani szokták a váratlan ajándékra.

És ahogy közeledtek a hajók, úgy erősödött a szél.

Gyönyörű látvány volt a két hajó, megeresztett vitorlákkal. Túrták a habot maguk előtt, s még a Dolphin is nagyobb lett a hatalmas Fantom árnyékában.

– Itt a segítség! – ordítottam. – Tüzelni, tüzelni, amennyit csak a puskákból kifér! – Most már minden feloldódott. Tudtam, hogy a Fantom tizenkét ágyús hajó, sok emberrel, katonákkal is, hiszen a brazíliai áruszállító hajókon azok is vannak.

Ágyús tudományát menten be is mutatta Willem kormányos. Amikor oldalt fordult a nagy hajó, hogy így közelíti meg az öblöt, és horgonyt vet majd, egyszeriben megnyíltak az ágyúk torkai. Ráadásul nem kis falconettekből jött ki a golyóbis, mint nálunk, hanem kiadós culverinekből. Pörölycsapásként hangzott a golyók csapódása, amikor sziklákat értek! Micsoda szép muzsikában is volt részünk.

A Fantom felbukkanása egyszeriben megváltoztatta a helyzetet.

Menekülésbe fogtak az arribák.

Jöttek, rohantak, vágtattak a hegyről, a földekről, az öblöt körülvevő bozótból, ahol ránk lestek, ahonnan köveket dobtak, nyilaztak, bunkóikat hajították, majd arra készültek éppen, hogy tűzcsóvákat vágnak be közénk, de ez utóbbira már nem került sor.

– Tűz! Tűz! Tűz!

A nagy örömbe, elragadtatásba üröm is vegyült. Hogyan történt, nem tudom, megtörtént, amit fájlalni fogok, amíg élek. Látva a magam örömujjongását, meg azt, hogy az arribák menekülnek, mint a nyulak az égő mezőről, láttam hogy mindenkit kivétel nélkül elfog a mámor, ami természetes ilyen esetben, hiszen már halottakként láthattuk magunkat, mondom, látva mindezt, a sáncfalhoz támaszkodva feltartottam a kezemet, és úgy kiáltottam:

– Mindenki maradjon a helyén! Tovább lőni, tovább védekezni!

Espinoza kapitány, elragadtatott örömében, szegény, felugrott a falra, és integetett a hajó felé.

Utána kaptam, hogy lerántom, Martin is utána kapott.

De már későn.

Espinoza kapitány, Tengervirág-sziget telepének alapítója, hátrahanyatlott.

Nyílvessző fúrta át a kitűnő tengerész és jóságos ember szívét.

Még annyi időm volt, hogy magamhoz öleljem, megsimogassam homlokát, még láthatta szegény a szeretetnek és becsülésnek eme egyszerű jeleit, de hang nem jött ki a torkán, feje hátrahanyatlott, és Espinoza kapitány, régi fegyvertársam, megszűnt élni.

Juan, hű embere, és egy spanyol harcosunk fektették le, feje alá téve egy zsákot, hogy majd – ha erre módunk lesz – eltemethessük tisztességgel.

Újból felhangzott a hajóágyúk dübörgése.

Ekkor olyasmit láttam, amilyenről egy órával ezelőtt még gondolni sem mertem volna.

Felkavarodott a tenger.

A két hajó már az öböl védett karjában himbálódzott. Fújni, süvíteni kezdett a szél. Az ég is megelégelte a történteket.

Közeledett a vihar.

Dörögtek a hajóágyúk, megszámlálhatatlan golyót ontva a partnál álló vagy menekülni készülő arribákra. Akik a tengeren hányódtak kenuikkal, azokra sem várt különösen jobb helyzet. A kitörő vihar utolsó darabig felfordítja a kenukat

Láttam, hogy többen a sziget mélyére menekülnek, de ez már nem aggasztott. Tudtam, rájuk találunk, csak térjünk magunkhoz, és menthessük meg a falut, ahol ekkor már nagy tűz lehetett.

Mind a két hajó partközeiben kivetette horgonyát. A vitorlák lekerültek az árbocokról. És a vitorlákkal együtt a Fantom két hatalmas csónakot eresztett a vízre.

Mind a két csónakba, amikor a vízen himbálództak, fegyveres tengerészek, mellvértet viselő gyarmati katonák szálltak le.

Ezúttal is, mint annyiszor életemben, megjött a segítség! Amikor már alig remélhettem segítséget.

Legalább harminc-negyven fegyveres lehetett a csónakokban, köztük az egyik kormány ülésen maga Willem kapitány, a barátom.

A Dolphin is leeresztette csónakját. Josiah és Móka jelent meg.

Willem kapitányon az a zsírozott felleghajtó volt, amit tisztjeink viselnek rossz időben. Ekkor eszméltem arra, hogy merő víz vagyok, lattyogó cipőm a lábamon, ingem inkább iszap, sár, mint ing, s térd alatt megkötött nadrágom merő cafat, szakadás. Még az Övemet is elvesztettem, vagy eldobtam, hogy könnyítsék magamon?

A szörnyű éjszaka elmúlt. Reggel volt, vihar készült, beborult az ég.

És mi, Tengervirág népe, ünnepségre készültünk. Bevallom, szemem hol a hajókon, hol a csónakokon, hol az öböl északi részén járt, hogy felfedezzem Willy Fry és Vasököl alakját. De eltűntek, mintha a föld vagy a tenger nyelte volna el őket.

Eltűnt minden arriba, akiket valóban vagy a föld (a sziget egykét rejteke, bozótja, erdeje) nyelt el, vagy a tenger, az egyre vadabbul felmagasodó hullámok.

Ami a szemünk előtt maradt, az vagy halott volt, vagy sebesült, méghozzá súlyos sebesült, aki tehetetlenül, gyűlölködő szemmel várta a halált, mert egyébként olyan sebbel, amivel a fehér ember mozdulni sem tud, a kannibálok könnyedén továbbmennek. Juanékra várt a feladat, hogy a súlyosan sebesült embereket megszabadítsák szenvedéseiktől.

Esni kezdett, vágott a szél.

Kiléptem a sáncfal mögül, néhány emberünk Berttel azonnal a völgy útjának biztosítására indult.

Willem kapitány elé szaladtam, akivel átöleltük egymást.

– A legjobbkor jött, barátom!

– Igyekeztem, uram, de azt mégsem hittem, hogy csatába érkezem! Majd elhűltem, amikor felfedezve a szigetet, ágyúk durranását, fegyverropogást hallottam. Mindent megértettem, amikor megláttuk a parton a kannibálok csónakjait, és még inkább, amikor elénk kanyarodott az ön hajója, s kérte segítségünket. Itt vagyok, ahogy megígértem, és mint annak idején, most is csatába jöttem. Rendelkezzék velem, uram, szolgálatára állok!

A kitűnő ember meghajolt előttem.

Mi mást kérhettem tőle, mint azt, hogy legyen segítségünkre a sziget átfésülésében, és abban, hogy régi hajóstársát Willy Fryt felfedezzük.

– És Will Atkins?

– Az már nem él, kapitány. Sajnos, nem él a derék spanyol kapitány sem, Espinoza, akit ön is ismert. De él Tom Smith, amott van, ni, nézzen a szemébe.

Két Petárdás között, hátrakötött kézzel kuporgott Tom Smith matróz, a vészes triumvirátus egyetlen köztünk maradt tagja.

– Megismersz, Tom? – állt eléje Willem, a volt kormányos. Tom Smith, a púpos, felnézett a jókinézésű idegenre, aki megmentett minket, mint ahogy én is megmentettem őt

Komoran mondta.

– Megismerem, szolgálatára, uram. Ön a kormányos a hajóról.

– Abbiza, én vagyok a kormányos – nevetett Willem –, mert bizony, Töm, ne felejtsd el a továbbiak miatt: a szellemek visszatérnek!

Közben odaért Josiah unokaöcsém is, aki elszörnyedve látta a holtan fekvő Espinoza kapitányt, de annál nagyobb szeretettel ölelte meg öccsét, Bertet. És nem lett volna igazi Crusoe az én Josiah unokaöcsém, ha nem hoz magával a hóna alatt egy rend ruhát és Ingei, hogy végre száraz holmi kerüljön rám, s egy pár csizmát, ami a legjobbkor jött.

Az erős széllel együtt esőpászták kezdték végigsimítani a szigetet. Körülnéztem. Egyszerre minden úgy tűnt, mint a legszebb álom. Amerre tekintettem, fegyveresek várták a parancsot. A látványtól mi is felfrissültünk, s bár nagy emberünket vesztettük el, vidáman néztünk a továbbiak elé.

– Mi a parancs, kormányzó úr? – kérdezte Willem kapitány.

– Rohamléptekkel megindulunk a telep felé. A túlsó öbölben, ahol ön régen járt, égnek a házak. Mentenünk kell, amit lehet. És elfogni, összekötözni vagy elpusztítani azokat, akik pusztulásunkra jöttek!

Willem kapitány újból meghajolt:

– Szolgálatára, kormányzó úr, rendelkezzék velünk! Itt a parancsnok, és várom a parancsát, merre haladjunk.

Intettem Trugának, aki mellém somfordált:

– Te vezeted a kapitány úr csapatát át a hegyen. Mi a völgyön át indulunk.

Az indián gyerek boldogan mosolygott:

– Truga lenni hű, Truga lenni parancsnok, mint mondani kapitány!

Szakadni kezdett az eső, ami már a késlekedő esős évszak megérkezését jelentette.

– Az asszonyok, a gyerekek itt maradnak Emilio Picas és két fegyveres oltalma alatt – rendelkeztem. – Majd a hajók segítségéről, ha kell, gondoskodnak. A többi velem jön, előre a telep megmentésére!

A Fantom mint hatalmas, ágyúkkal megrakott vár állt a part közelében, mellette derék kis hajónk, a Dolphin. Tudtuk, hogy most már több baj nem érhet minket.