Még sötét volt, amikor Josiah unokaöcsém bezörgetett kabinomba.

– Bácsikám, pihen vagy látni akarja a rakodást?

Én pihenek? Majdhogy kikértem magamnak unokaöcsém megjegyzését, de tudva, hogy szándékai velem szemben nem lehetnek célzatosak, azt mondtam: a hajó minden munkájából kiveszem a részemet. Mivel ő, mint kapitány, úgy intézkedett, hogy a Szigetre hozott árut és értékeket ki kell rakni, kételkedni nem lehetett. A kapitánynak tudnia kell, mit bír a hajó, milyen intézkedésre van szükség, hogy biztonságosan haladjanak a dolgok. Josiah kiszámította, hogy Brazíliáig mekkora utat kell megtenni a hajónak, és sajnos, az derült ki, hogy az árbocok a jelenlegi kötélzettel nem bírnák el a további megterhelést, a palánkok merevítőivel is baj történt. Mindezt ki kell javítani, de csak akkor, ha a Dolphin megszabadul attól a tehertől, amit a Szigetre hoztunk. Ezért döntött Josiah a gyors kirakodás mellett, ami azt jelentette, hogy erre a napra sok feladat jut. A kirakodás és az ítélőszék összehívása, kormányzói munkám első, valóban nagy tette, elintézésre várt.

S hogy minden megvalósuljon, előbb a kirakodással kellett végezni, majd az ítélőszék összehívására kerülhetett a sor.

A kirakodásnál a Sziget minden épkézláb, munkabíró embere részt vett, még Tom Smith és a négy főről háromra csökkent hajótöröttek is. Az indiánok kivétel nélkül, még Üstkondér is, akit szabadlábon hagytam, ismerve – mint arról már szóltam – a bennszülöttek különös, a miénktől távoli felfogását életről-halálról.

Természetesen Espinoza kapitánynak nem engedtük meg, hogy dolgozzék, de mivel járni valamelyest tudott, széken vagy lócán ülve ellenőrizhette, mi mindent visznek a partra és adnak át a szigeti közösség tulajdonába. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy a földmunkához szükséges eszközöket, építőanyagokat, élelmiszereket, egy teljes vízlapátoló berendezést, ami majd a patakból lesz hivatva szükséges időkre a vizet hatalmas hordókba begyűjteni, meg mindenféle más fontos holmit, nem egy-egy embernek adunk át, hanem a telep gondnokának, aki majd munka szerint szétosztja a szerszámokat, hogy a munka végeztével azok visszakerüljenek hozzá, és az élelmiszereket meg más javakat, értelem s ok szerint.

A rakodás még sötétben kezdődött, szerencsére igen jó időben, gyenge hullámmozgás közben. Mivel Will Atkinsék abba a fenékraktárba voltak bezárva, ahol a Szigetnek szánt árut elhelyeztük, a három embert – jól megkötözve – az én kabinomba zárták.

Sajnos, a parthoz a fövény és az alacsony turzás-gát miatt nem tudtunk odaállni minden tárgyat csónakon vagy kenun vittünk a szárazföldre.

Josiah unokaöcsémmel még Trinidadon készítettünk egy emelőt, mely a hajó oldalvédjéről, akár a kútgém, leengedte a legnehezebb vasdarabot vagy szögekkel telt zsákot a csónakokba. Örültünk, hogy gondoltunk erre, mert az emelő megkönnyebbítette munkánkat.

Én a hajón jegyeztem fel, mi mindent tettünk csónakba, és milyen értékben. A parton ugyanezt a munkát Espinoza kapitány végezte, kivéve az értékelést. A rakodás végén pontosan egyezett a két kimutatás.

Nehéz munka volt, nem lehet eltagadni. Amikor kivilágosodott, felébredtek kunyhóikban a gyerekek is, akik ugyancsak kivették részüket a munkából. Lelkesen, vidáman dolgoztak, annál is inkább, mert a legügyesebb lányoknak gyöngyfüzért s képecskéket ígértem, a fiúknak kést és igazi húrt az íj készítéséhez. Hoztunk még rongybabákat is, amilyeneket a londoni vásáron lehet kapni, és játékmuskétákat, a mi yorki fegyverművesünk műhelyéből. A jutalmazásra és ajándékozásra akkor került sor, amikor befejeztük nagy és felelősségteljes munkánkat.

Espinoza kapitány s vele a többi spanyol nem szűnt meg hálálkodni, hogy mennyire nem vártak senkitől ekkora segítséget. Többet termelhetnek majd, s vidámabban is, házaikat erősebbre, viharállóbbra építhetik. Mindenekfelett a vízlapátoló berendezésnek örültek, mert sok gondjuk volt már egy-egy aszályos évben, amikor mind a két patak kiszáradt, s csak nagy nehézség árán sikerült az emberek, állatok szomját oltani.

A leszállított és darabonként átadott, leltárba vett holmik értéke nagy volt, mondanom se kell, de úgy egyeztünk meg, hogy mindezért és a továbbiakért évről évre fizetség jár, megfelelő arányban, amit Martin vesz át, és a Brazíliából jövő hajóval nekem vagy örököseimnek elküld. Brazíliai birtokomat annak idején 33 000 piaszterért adtam el, valójában áron alul, mert megért ötvenezret is, de aki távol van, örüljön az ilyen vételárnak is. Szigetem ennél többet, jóval többet ért. Közös megegyezéssel százezer piaszterre állapítottuk meg az érték összegét. Mivel még nem mértük meg a hasznos területek nagyságát a szokásos hektárakban, csak hozzávetőleges haszonértéket számoltunk, beleértve a hozott javak költségtérítését is. Ez a költségtérítés is alacsonynak volt mondható, mert kiadásaim javát a hajó raktárának Brazíliában való értékesítésével igyekeztünk pótolni. Spanyoljaim miatt piaszterrel számoltunk, de az összeget átértékeltük portugál aranyra, majd angol fontra, és végül indiánjaink miatt – dohányrudakra is. Az utóbbi adta a legnagyobb munkát, de nem térhettünk el attól, hogy a telep indiánjai ne tudják, mekkora az az összeg, amit a Sziget tulajdonosa évről évre kér. Végül is mindent egybevetve az első öt évben évi 900 fontot, a második öt évben már évi 1100 fontot küldenek nekem vagy utódaimnak a Sziget bérlői. Mindebben akkor egyeztünk meg, amikor a telep minden embere, végezve a rakodással, egy hatalmas fészer elkészítéséhez fogott hozzá. Mivel a fészer csak másnapra készülhetett el, a kormányzói lak pedig utána, a hajóról kiszállított értékeket ponyvákkal és vitorlákkal takartuk le, hogy délidő után megkezdhessük a tárgyalást

Az ítélőszék a Tanácsfa alatt ült össze.

Előbb azokat vettük sorra, akik becsületes polgárai voltak ugyan gyarmatomnak, de mégis az ítélőszék elé kellett állniuk.

Megbeszélésünk értelmében, aki az ítélőszék elé állt, meghajolt, köszönt, s ha kellett, válaszolt a kérdésekre. De ezt is mellőztük, ha a szavazóbírák ujjfelmutatással jelezték, hogy az előttünk álló személlyel kapcsolatban semmi észrevételük nincsen.

Az ítélőszék minden egyes tagja egyben szavazóbíró is volt: Robinson Crusoe kormányzó, Espinoza kapitány, Emilio Picas kecskepásztor, Juan Mamilla hadnagy és természetesen Martin mint alkormányzó. Összesen tehát öten, de vitás esetben a hallgatóságból egy idősebb polgárt lehetett szavazónak behívni.

Azt az egy spanyolt, aki cimborált Will Atkinsékkal, dorgálásra ítéltük, és arra, hogy naponta – a munkálatok befejezéséig – három órán át ásni köteles a vízlapátoló szerkezet alapozásánál, vagy a hordótartó állványon dolgozni az ács segítségére. A spanyol az ítéletben megnyugodott. A többi spanyol után az indiánokra került sor, arra az ötre, akik Atkinsékkal cimboráltak. Javaslatomra ők is napi kényszermunkára ítéltettek, ugyanúgy, mint a spanyol. Ez várt Üstkondérra is, aki az életemre tört volna. Mivel Üstkondér főbenjáró bűnt követett el, hiszen Szigetemen nem az indián szokások a mérvadók, hanem az európaiak, az ítélet napi öt óra kényszermunkát szavaz meg, kiemelve, hogy tette fejvesztést követelne. Erre sor kerül akkor, ha más nagyobb vétket elkövetne bármikor is.

Amikor az indiánokkal végeztünk, pihenőt tartottunk.

Beszélgettünk, tárgyaltunk a különböző teendőkről. Komoly raktárt is kell létesítenünk, mert a barlang nem alkalmas nagyobb élelmiszertömeg megőrzésére. Kikötőhídra is szükség lesz, ha évente jön a brazíliai postahajó vagy rendes kereskedőhajó. A patakban haltárolót kellene csinálni, amire igen nagy a szükség. Nehezebb időre, amikor megszűnik a haljárás a Sziget körül, így biztosíthatják az állandó haleleséget. Felmerült egy templom építésének terve is. Espinoza kapitány javasolta. Mire én azt mondtam: amíg ennyiféle ember él a szigeten, templomra nincsen szükség. Úgy kell tenni, mintha hajón lennénk: minden héten egyszer összehívni a lakosságot, s Espinoza kapitány tartson imaórát. Ellenben sokkal fontosabb, mondtam én, hogy végre kialakuljon egy állami vagy városi rendszer. Martin kormányzóhelyettes nem lehet mindennek a keresztülvivője, megoldója. Szükség van egy főbíróra, egy értékgondnokra, aki a raktárt és a közösség vagyonát kezeli, egy orvosra, egy gazdasági irányítóra, amolyan tiszttartóra, egy főhalászra, aki a halászatot vezeti, és egy kikötőmesterre. Ugyanakkor fontos, mondtam én nagy helyeslés közben, hogy minden fegyverfogható, becsületes, megbízható férfi, legyen az fehér vagy indián, köteles katonai szolgálatra. A szolgálat feje a hadnagy, aki a védekezés és támadás módjait tanítja. És kidolgozza a Sziget védelmét.

Ott helyben mindjárt döntöttünk, hogy a főbíró nem lehet más, mint Espinoza kapitány, a hadnagy pedig feltétlenül Juan marad, mivel katonás természetű és bátor, helyén van a szíve. A többi tisztségről majd később határozunk, vagy távollétemben, Martin segítségével, mert az ilyesmit elsietni nem lehet.

Ezután újból leültünk a Tanácsfa alá. Középen én egy hosszú lócán, mellettem jobbról Espinoza és Juan, balról Martin és a kecskepásztor.

Kalózaim meghozták a Will Atkins, a Willy Fry és a Vasököl nevű csibészeket. Intézkedésünkre hozzájuk csatlakozott Töm Smith és az a három "hajótörött", aki nem sokkal volt különb a fővádlottaknál. Elénk álltak, sorban, mint a katonák. Feltettem a kérdéseket

– Neved?

– Will Atkins.

– Foglalkozásod?

– Tengerész.

– A tiéd?

– Willy Fry.

– Foglalkozásod?

– Tengerész.

– A tiéd?

– Vasököl.

– A rendes nevedet kértem. Nem hinném, hogy ezzel születtél. Az óriás hallgatott.

Végül kinyögte.

– Nem tudom a rendes nevemet. Esküszöm, uram, hogy nem tudom. Azt se tudom, kik voltak a szüleim. Talán herceg vagy gróf az apám, és kitettek lelencnek. Kikötőcsavargó voltam, uram, ennyit mondhatok. Hívtak Fene Jacknek, Hosszú Janinak, Dühös Bikának, itt Vasökölnek. Esküszöm, uram.

Intettem, hogy álljon félre. Smithre mutattam.

– Neved?

– Tom Smith.

– Foglalkozásod?

– Tengerész.

Majd Vasököl három társa következett. Megmondták a nevüket és azt is, hogy tengerészek. Ezzel a kihallgatás első része véget ért. Will Atkinst, Willy Fryt, Vasökölt jobb oldalra állítottuk. A többiek oda ültek, ahová akartak.

– Will Atkins, állj elő!

Az ítélőszék elé lépett az az ember, aki annyi baj forrása volt a Szigeten. Felidéztem a múltjából, mint került ő és Fry, valamint Smith a Szigetre. Elmondtam a lázadás történetét, kegyetlen bánásmódjukat a kapitánnyal, több társukkal, végül azt, hogyan vertük le a lázadást az általam és Péntek által megmentett kapitánnyal, valamint egynéhány tengerésszel. Elmondtam, hogy Will Atkins, mint azt szigeti életem naplójában bárki olvashatja, volt az első ember, aki lefogta a kapitányt, kegyetlenül bánt vele, összekötözte, sértegette. Mindezért vitorlarúd vagy kötél járt volna. Kétségbeesve könyörgött az életéért. Könyörgött, hogy a Szigeten maradhasson, mert ha visszatér Angliába ott bitó várja. Hálás volt, hogy megkegyelmeztünk neki és két társának, Fry és Smith matrózoknak. Megfogadták, hogy tisztességes életet élnek.

– Így van, Will Atkins?

A gazember nem szólt, csak bólintott, hogy így.

– Hát akkor miért folytattad aljasságaidat? Kérem don Espinoza kapitányt, mondja el, mi minden történt távollétemben a Szigeten, egészen addig, amíg megérkeztem.

Espinoza kapitány megismételte mindazt, amit már elmondott nekem, és amit az előzőkben leírtam.

Amikor befejezte, megkérdeztem a szavazóbíráktól, van-e kérdésük a vádlotthoz.

– Nincsen, nem ismerem, de bűnösnek tartom – mondta elsőnek Martin alkormányzó.

A kecskepásztor felállt, és szenvedélyes hangon így kiáltott:

– Pusztuljanak közülünk az ilyenféle fickók! Nincs semmi keresnivalójuk itt. Kötelet a nyakukra, és be velük a tengerbe! Kérdésem nincsen, de annál inkább vádolom őt és társait, hogy megmételyezték békés életünket! Dobjátok őket a tengerbe!

Juan ezt mondta:

– Gonosz emberek ezek, kormányzó úr. Való, hogy mi békességben akartunk élni. Ők bajt és félelmet okoztak köztünk. Attól kezdve volt ez így, hogy megérkeztek Vasökölék. Megerősödtek, és rabszolgákká akartak minket tenni. Esküszöm a Madonnára, hogy így igaz! Ámen. Will Atkins szenvedélyesen közbekiáltott:

– Nem ítélhettek el minket! Minket az angol bíróság ítélhet el!

Mindnyájan elmosolyodtunk. Leintettem a csirkefogót:

– Will Atkins, ne légy még nevetségesebb. Te milyen jogon ítélted el Espinoza kapitányt, milyen jogon határoztad meg, hogy a spanyolok is, az indiánok is kötelesek nektek részt adni a termésből? Bolond beszéd, hogy nincsen jogunk feletted és társaid felett ítélni. Van! A hajókon a kapitány a bíró, és ha úgy érzi, összehívja a hajótanácsot. Ez a Sziget egyben hajó is, s én vagyok rajta a kapitány. De kormányzó is vagyok… ne fecséreld az időt fecsegéseddel! Az angol bíróság már régen kötélre ítélt volna mindnyájatokat. Okosabb, ha befogod a szádat, és hallgatsz a jogosságról. Most elkülönítjük ügyeteket egymástól, ítéletre akkor kerül sor, ha Vasököllel végeztünk. Állj félre, Will Atkins, és te is, Fry. Te meg, Vasököl, lépj előre!

Az óriás megjuhászkodva állt az ítélőszék de. Időnként óvatosan pislogott Fickóra és Mókára, mint aki igen tart tőlük. Megjuhászodva, mosolyogva nézett rám:

– Uram, kérdezz bármit, becsülettel felelek. Feltettem a kérdést:

– Még mindig azt állítjátok, hogy hajótöröttként kerültetek a Szigetre, vagy hajlandó vagy bevallani az igazat, hogy nem így van?

Vasököl megvakarta feje búbját. Húzogatta a vállát, hunyorgott. Végül kibökte:

– Tudod, kormányzó úr, az úgy van, hogy akit kitesznek egy hajóról a csónakba, és a csónakot a sorsára bízzák, az hajótörött. Mi annak tartottuk magunkat.

– Ti igen, de mások nem – mondtam én. – Hajótolvajok vagytok, raktárak dézsmálói, kisebb hajók kifosztói, becsületes tengerészek gyilkosai

Vasököl széttárta a karját:

– Soha! Soha nem voltam gyilkos. Eszembe se jutott más ember életére törni! Azt elismerem, hogy loptam, hogy a társaim is loptak. Ha tellett, hajót is. De nem gyilkoltunk! Nem, soha!

Erre odaszólítottam Üstkondért, az indiánt.

– Ismered ezt az indiánt?

Vasököl a száját harapdálta. Végül kinyögte.

– Ismerem hát. Mindenkit ismerek.

– Miért küldted utánam? A nyomomban járt, balta volt nála. Vasököl nevetni kezdett.

– Miért küldtem volna?

Megkérdeztem Üstkondért:

– Utánam küldött ez az ember, vagy sem?

Az indián kertelés nélkül felelt:

– Vasököl küldeni utánad. Küldeni, hogy megöljelek.

– Hallod, mit mond ez az ember?

– Hazudik, kormányzó úr! Esküszöm, hogy hazudik! Isten szent nevére mondom!

Erre elmondtam az ítélőszék előtt, mint mentem le a Látóhegyről, mint kanyarodtam be az erdőbe, és mint vettem észre, hogy követnek. Üstkondér követett, aki ott helyben bevallotta, Vasököl küldte utánam, hogy megöljön. Itt a balta is, amit előbb eldobtam, de mégis megkerestem, mert jeleket láttam benne. Nem tévedtem.

– Nézzétek.

Ezzel elővettem a baltát, amit eddig iszákomban tartottam. Felmutattam.

– Megismered, Vasököl? Az óriás vállat vont.

– Még egyszer kérdem, megismered?

Erre azt mondta, hogy megismeri, de ez nem jelent semmit, mert az indián ellophatta tőle.

– Üstkondér mondani igazat – morgott az indián.

– A balta a tiéd, Vasököl. Benne van a jeled, magad vésted bele. De ha ez sem elég, jöjjenek ide a társaid, valamint Tom Smith is.

Felsorakoztak. A három "hajótörött" és a púpos tengerész.

– Ti mit mondtok, halljam.

A kecskepásztor felemelte a kezét:

– Tiltakozom! Miért mondaná a kormányzó, hogy Üstkondér utána lopakodott, le akarta ütni, ha nem így van? Miért mondaná a kormányzó, hogy Üstkondér Vasököl parancsára cselekedett? Tudjuk, hogy Üstkondér éppen Vasököl szolgája, de azt is tudjuk, hogy ez a balta valóban Vasököl baltája. Nem kell tovább kihallgatni senkit, kötelet a gyilkos nyakára!

Espinoza kapitány ugyanezt mondta, Juan is. Üstkondér rabja Vasökölnek, de nem hazudik. Az indiánok nem hazudnak, tette hozzá Juan.

Én és Martin ragaszkodtunk a további kihallgatáshoz. Aki tagad, arra rábizonyítják a bűnt.

– Hallottátok – fordultam az előttünk állókhoz –, mivel vádolom Vasökölt? És mivel vádolja őt Üstkondér, ezt is hallottátok. Nos, ki meri tagadni közületek, hogy tudtatok Vasököl tervéről, és amikor rátok csaptunk, azt vártátok, hogy Üstkondér visszatér a jó hírrel: megölte a Sziget kormányzóját! Nos, kezdjük sorjában, ki tagad, és ki meri megmondani az igazat! Előbb téged kérdezlek, Tom Smith, felelj.

A púpos komoran felelte:

– Nem tudok róla.

– De azt tudod, hogy Üstkondér Vasököl embere, és azt is tudod, hogy a balta Vasökölé?

Tom "Smith bólintott:

– Tudom.

Rámutattam a mellette állóra, egy javakorban levő, elkeseredett képű emberre, akinél észrevettem, hogy beszélni akar.

– Szólni akarsz?

Ez az ember már feltűnt nekem. Amolyan csendes, magába forduló fajta volt. Ezekből lesznek a legjobb kovácsok, kőmívesek, asztalos mesteremberek. De ha elcsúsznak az élet útján, komor, életük célját elvesztett senkikké válnak. Jack Filkornnak nevezte magát, most már tudom.

Egészen az asztal elé lépett. Komoran leszegte a fejét, és azt mondta:

– Megelégeltem a sok hazudozást. Elegem van belőle. Megbántam én százszor, de ezerszer is, hogy hagytam magamat, és beálltam Vasököl bandájába. Nem tehettem mást, vele fújtam a dudát, mert így került a sorom. Loptam, raboltam, bűnt bűnre halmoztam. De ha van még mód a becsületes életre, szánom amit tettem, és szeretnék már rendes ember módjára élni. Ítéljetek el, de utána hagyjatok dolgozni.

Ezzel Filkorn ránézett Vasökölre.

– Üstkondér igazat mondott. A balta a tied, te adtad át Üstkondérnak, hogy ölje meg a kormányzót, mert akkor a zűrzavarban kiszabadíthatjuk társainkat! így történt, bevallottam, és aki tagadja, az hazudik.

Jack Filkorn lehajtott fejjel állt.

Will Atkins, Fry, Tom Smith, Vasököl, a másik két "hajótörött" megdöbbenve nézett egymásra. Vasököl felkacagott.

– Mindig bolondnak tartottunk, Jack. Bolond is vagy. Sok pálmabort ittál. Hahaha!

– Nem ittam az este óta egy cseppet sem!

– Ittál, idáig érzem a bűzödet – üvöltötte Vasököl.

Az asztalra csaptam.

– Csönd legyen. Jack Filkorn, felelj a következő kérdésemre: kivétel nélkül mindenki tudott Vasököl tervéről és Üstkondérnak adott parancsáról?

– Ha én tudtam, a többi is tudott. Mindenki tudott róla. Smithre és a társaira tekintettem, majd Mókára és Fickóra.

– Hallottátok, mit mondott ez az ember! Ezzel végeztünk is. Állítsátok félre Will Atkinst és mindegyik gazembert, egyik sem szólhat a másikhoz, így lesz, Móka?

– Így lesz, uram, biztosíthatlak.

Szóltam Espinoza kapitánynak és az ítélőszék tagjainak, kérve őket, hogy menjünk a kapitány házába, megtanakodni az ítéletet. Így is tettünk.

A kecskepásztor azt követelte, hogy a három legfőbb bűnöst akasszuk fel, a többit botozzuk meg, kivéve Filkornt, aki önként mutatott jó szándékot. A botozást kövesse a több éves kényszermunka, ami Filkornra is vonatkozzon. Ezt javasolta a kecskepásztor, azzal a kikötéssel, hogy Tom Smith ne huszonöt, de ötven botot kapjon, ami már közel járt a halálos ítélethez. Az igazságnak tartozom, ha megmondom: a kecskepásztor javaslata megfelelt a londoni és más angliai királyi bírák szokásos ítéletének. Köztudomású, hogy London város bírái mostanában az egyszerű piaci lopást is vesszőzéssel és utána pellengérrel büntetik. A hatóság elleni merényletet kötéllel és halálra vesszőzéssel torolják meg az ítéletvégrehajtó legények.

A kecskepásztor tehát a szokásos büntetést kérte.

Juan egyes módozatokban enyhébb büntetést javasolt. Szerinte csak Will Atkinst kell felakasztani, Vasököl kapjon ötven botütést, és utána tízévi száműzetést, azaz kényszermunkát a közösség számára, de javakat sem gyűjthet. Willy Fry, Tom Smith mint főcinkosok ugyancsak ötven botütést kapjanak, de csak ötévi kényszermunkát, míg a többi huszonöt botütést kapjon, valamint kétévi kényszermunkát, kivéve Jack Filkornt, aki nem kap kényszermunkát, hogy példát mutassunk arra: aki bűnös és megtér, jóságos büntetésben részesül. Espinoza kapitány következett. Ő senkit nem akart halálra ítélni. Ötven botütés kiszabását javasolta a három főbűnös számára, majd azt kérte, hogy vigyük el őket hajónkon, és adjuk át az angol hatóságoknak. Tom Smith és a három hajótörött huszonöt botot kapjon azzal, hogy megmaradhatnak a Szigeten, de emberséget is kell mutatniuk, ami abból áll, hogy a hét két napját kényszermunkával töltsék.

Végül Martin következett.

Martin azt mondta: számára nem könnyű az ítélet kiszabása. Ő tengerész, pattantyús tüzér és kormányos. Ő mindenféle lázadásra, fellebbvalók elleni merényletre csak egyet ismer, a botozást, és utána a kötelet. Bevallotta: ő is kötélre van ítélve. Tehát neki igazság szerint ítéletet mondani nem lehet. Elítélt nem lehet bíró.

– Nem akartam előbb ezt megmondani, mert nem tartottam illőnek – mentegette magát a derék ember. – De most érzem, így a helyes.

Meghatott Martin tisztessége. Most még inkább éreztem, nála jobb kormányzóhelyettest keresve se találhattam volna. Közöltem vele: amit ő tett, azért Isten sem ítélheti el. Egy emberi dúvadat ölt meg, olyan valakit, aki sok embert megölt, köztük egy ifjút, aki epedve várta a viszontlátást a családjával, akit kitaszítottak övéi karjából, sajnálatos barbár tengerésztörvényeink segítségével. De ha Martin mégis úgy érzi, hogy nem jogos főbenjáró ítéletet mondani, elállhat tőle. Úgy vesszük, javasoltam, hogy ugyanazt mondja, amit a kormányzó, hiszen kormányzóhelyettes.

– Elfogadjátok? Intettek, hogy elfogadják. Erre a következőket mondtam:

– Lehet, hogy nem értetek velem egyet, de mégis szeretném, ha elfogadnátok ítéletjavaslatomat. Will Atkins, Willy Fry, Vasököl vádlottakat, akik valóban méltók a kötélre, mi mégse büntessük halállal. Ne vezessük be kis birodalmunkban a halálos ítéleteket. De a vetésre szánt búzamagot is megtisztítják a konkolytól és az egyéb gyomoktól, így tegyünk mi is. Tisztítsuk meg Szigetünket a konkolytól, vagyis legfőbb mételyeinktől. A három főbűnös, nehogy elbízzák magukat, kapja meg a huszonöt botütést. Utána fogdába kerülnek, és ha elköszönök a Szigettől, akkor magammal viszem őket, távolra innen, ismeretlen szigetre. Az ilyesmi jogos és becsületes is. Tanuljanak meg a maguk emberségéből élni, ha már nem akartak másokkal együtt élni. Én tudom, hogy még egyedül is lehetséges fenntartani magunkat. Ez a javaslatom a három főbűnös büntetésére. Most még hátravan Tom Smith és a három másik büntetése, valamint Üstkondér. Tom Smith púpos, szerencsétlen, s ezt figyelembe kell venni. De nem annyira, hogy ezzel visszaéljen. Javaslom az ítélőszéknek: Tom Smith vádlottat fossza meg szigeti polgárságától, s kérje meg a Dolphin kapitányát, vigye őt Brazíliába, ahol engedjék útjára. Keressen magának ott megélhetést. Mert akár a három fővádlottat, akár Tom Smith-t Angliába vinnénk, ott kötél várna rájuk. Ezt mégsem akarjuk. Jack Filkorn s két társa még hasznos polgára lehet kis birodalmunknak. Felfüggesztett büntetést kapjanak. Kényszermunka és huszonöt botütés legyen a büntetésük, ha bármit elkövetnek, akár lopás, akár verekedés, akár merénylet vagy a kormányzóhelyettes, a főbíró, a hadnagy elleni ellenkezés. De addig éljenek szabadon. Végül marad Üstkondér, meg maradna még négy indián, akik az elvetemültek szavára hallgattak. Nézzük el eddigi hibáikat, bocsássunk meg nekik. Helyeslitek javaslatomat?

Martin szeme felcsillant.

– Okosan beszélt, kormányzó úr. Bár nem vettem részt az ítéletben, de úgy gondolom, az a helyes, amit a kormányzó mondott.

Espinoza kapitány ugyanúgy gondolkozott.

– Elfogadom a kormányzó ítéletjavaslatát.

A kecskepásztor hümmögött, mondván, hogy ő vállalta volna az ítéletvégrehajtásokat is, de nem akar ellentmondani annak, aki otthont ad mindnyájuknak – mármint nekem –, ezért elfogadja javaslatomat. De kéri, hogy a botütéseket ő hajtsa végre.

Juan elismerően bólogatott:

– A kormányzó okosan beszélt. Elfogadom a kormányzó javaslatát

Ezek után beszélgettünk egy keveset, majd azt mondtam: megértem Emilio Picas kecskepásztor kérését, hogy a botütéseket ő akarja kimérni. Ha fiatalabb lennék, önmagamat javasolnám erre a feladatra. De azt hiszem, nem méltó az ítélőszék tagjához, hogy botozzon, mert az ítélőszék tagja elfogulatlan személy kell, hogy legyen. Ezért olyan emberre bízzuk, akiről tudjuk, hogy becsületesen ráver a gazemberek fenekére, vagyis a Dolphin valamelyik tengerészére.

Ebben maradtunk.

Ezek után az ítélőszék újra elfoglalta a helyét a Tanácsfa alatt. Mindenki eljött az ítélet meghallgatására, még a hajóról azok is, akik őrséget tartottak. Kivételesen megengedte ezt Josiah, aki most már újból teljhatalmú parancsnoka volt a hajónak. Kormányzói feladatomat nem nehezítették a hajóval kapcsolatos gondok.

Én hirdettem ki az ítéletet, előbb az indiánokra hozott határozatunkat, majd Jack Filkorn és két társa részbeni felmentését ismertettem. Ezután következett Tom Smith, majd a három főbűnös. Tom Smith boldogan hallotta a rá vonatkozó ítéletet. Annál inkább kétségbeesett Will Atkins, Willy Fry és Vasököl. Megismétlődött, amit már láttam az első kettőtől. Évekkel ezelőtt, a lázadás leverésekor, előbb Espinoza kapitány, majd előttem esett térdre a két gazember, életükért könyörögve. Most ugyanezt tették, de hozzájuk csatlakozott Vasököl is, az óriás, aki nem átallott letérdelni a nyilvánosság előtt, és rimánkodni, hogy engedjük el a botütést meg az ismeretlen szigetre való száműzetést, helyette mehessenek ők is Brazíliába.

– Kormányzó úr, legkegyelmesebb urunk, bocsássál meg! – visította Will Atkins.

– Kegyelmes úr, ígérem, hogy megtérek, becsületes leszek, csak engedd el a büntetést! – zokogott Willy Fry.

– Jóságos uram, drágaságom, nézd el, hogy meg akartalak öletni! – siránkozott térden állva az óriás. – Nézd el, s lássad be, hogy gyarló ember vagyok, kikötői söpredék, de mostantól kezdve azon leszek, hogy megjavuljak! Kérlek, jó uram, bocsássál meg!

A gazemberek szégyenletes viselkedése igazolta régi hitemet: nincsen gyávább a gazembernél, ha elveszti hatalmát.

Ugyanakkor Tom Smith, Jack Filkorn és a másik két fickó hálálkodva ugyancsak letérdelt, hogy így rebegjenek köszönetet az ítélőszék kegyelméért.

Nevető, kacagó tömeg, spanyolok, indiánok, felnőttek, gyerekek, asszonyok nézték, nem minden káröröm nélkül a csúszó-mászó, megrettent vagy szabadulásuknak örülő haramiákat.

Nyilvános botozást rendeltünk el, mint ahogy az ilyesmi kötelező is minden európai országban, elrettentő példának.

Tudtam, hogy kalózaink szeretik az ilyesmit, ezért végül úgy döntöttem, hogy a büntetés végrehajtását ne egyedül Móka végezze el, hanem Fickó és Erik is vegyen benne részt. Mindegyik egy-egy embert botoz majd meg.

Az ács és a kovács, két derék matrózunk, négy spanyol és több indián segítségével igen rövid idő alatt a szabályoknak megfelelő emelvényt állított fel, arra került a vesztőpad, a botozás fontos kelléke. Amikor minden a helyén állt, elrendeltem az ítélet végrehajtását. Tudom, kegyetlen művelet ez, de a gonoszt csak a maga kárán lehet megfékezni. Bunyan mester is így hirdeti a "Zarándok útjá"-ban.

Előbb Willy Fry, majd Vasököl, végül Will Atkins kapta meg megérdemelt büntetését.

Nem tagadhatom el, hogy végül is Will Atkins viselkedett a legrendesebben. Látta, hiába minden könyörgés, rimánkodás, de még fenyegetőzés is, megemberelte magát, és amikor rákötözték a padra, összeszorította a fogát, és tűrte a verést. A szabályok szerint egyforma erejű ütéseket kellett kapnia mindegyiknek. (Ezért a három ítéletvégrehajtó, mármint Móka, Fickó és Erik egy kecskebőrre próbaütéseket végzett. Végül kialakult az ütések egységes ereje, majd utána sor került a botozásra.)

Willy Fry és Vasököl végigüvöltötte a verést. Kiabálásuk méltatlan volt még az ilyen gazemberekhez is. Espinoza kapitány helyesen megjegyezte, hogy rikoltozásuk inkább a csepűrágók kiabálása, nem igaz, nem őszinte hirdetése fájdalmuknak, inkább komédiázás, hogy bömbölésükkel megzavarják az ítéletvégrehajtót. No, nem sokra mentek ezzel, mert egyik kalózunk sem vette figyelembe a szörnyű ordítást.

A verések végeztével mégis azt határoztuk, hogy a csirkefogókat a hajóra szállítjuk, ott legyen a helyük, mert a barlangot sürgősen át kell alakítani, hogy raktára legyen sok olyan holminak, aminek megárt a kinti levegő.

Egyórai fekvés, locsolás után mind a három ember, ha nehezen is, de elvánszorgott a csónakig, amelybe nagy nehezen bemásztak. Rövid idő múlva eltűntek a hátsó fedélzet alatt, ahol Josiah kijelölte az ideiglenes börtönt. Nem különítettük el őket, mert erre már nem volt szükség, de mind a három lábára bilincset vert a kovács.

Josiah másnapra tervezte a hajó nagy tatarozását.

Igazán sok munka várt hajósainkra és a Sziget lakóira.

Hajósaink a Dolphint voltak hivatva megerősíteni a további tengeri útra, és ha lehet, az Európába visszavezető útra is, a szigetieknek meg kellett birkózni az eléjük tornyosuló munkával: felépíteni a legsürgősebben az alkormányzói lakot, kiszélesíteni a barlangot, utat készíteni az alkormányzói lakhoz, továbbá két nagy csűrszerű raktárt építeni. Mindezt a legrövidebb időn belül.

Ezért a főbíró, Espinoza kapitány, elrendelte, hogy naplemente után is dolgozni kell, ami nem szokás a trópusokon.

Mindezt megelőzte egy ünnepség, amire régen szükség lett volna már.

Nevet adni a Szigetnek. Én többször említettem, hogy a partra vetődés idején a Föld eme szép darabját elég oktalanul a Kétségbeesés szigetének neveztem el. De az idő megmutatta, hogy tévedtem, mert bár sok gondot, bajt átéltem, örömben is volt részem elégszer, mint ahogyan az máshol is így van. Baj és öröm váltogatja egymást az életben.

Amikor kalózaink a hajóra vitték az elítélteket, Tom Smith kivételével a Sziget minden lakosa újból megjelent a Tanácsfa alatt, hogy részt vegyen a névadó ünnepségen. Ebből az alkalomból a hajóról elhoztuk a kormányzói zászlót, úgyszintén hazám lobogóját is. Juan és a fegyveresek, akik e Sziget első haderejét jelentették, fegyvereikből sortüzet adtak. Utána imádkoztam, elmondtam a fohászt és a Miatyánkot, majd beszédet tartottam. Röviden elmondtam a Szigetre vetődésem történetét, vagyis egyben a Sziget felfedezésének történetét is. Elmondtam, meddig éltem itt, hogyan kerültem barátságba Espinoza kapitánnyal, és mint tört be a gonosz Szigetünkre, Will Atkinsék képében. Végül elmondtam azt is, hogy távollétemben mennyire vágytam viszontlátni kedves gyarmatomat.

Ezek után szükségesnek tartottam közölni a jelenlevőkkel, így Jack Filkornékkal is, hogy névadó ünnepségünk nem egyszerű névadás csupán, hanem mindenki élhet jogával, hogy a Szigetnek a legjobb, a legmegfelelőbb nevet javasolja.

– A brazil partoknál és magában Brazíliában is vagy portugál vagy spanyol nevei vannak a földségeknek – mondtam. – A Karib-tenger szigeteinél spanyol nevek az ismertek, alig egy-egy szigetnél maradt meg az indián név. A spanyolok és a portugálok leginkább szentekről vagy egyházi szertartásokról nevezik el szigeteiket. Mi ezt nem tehetjük. Már gondoltam arra, hogy a Szigetünkön levő sok teknősbéka után Teknősbéka-szigetnek nevezhetjük el gyarmatomat, de ilyen sziget nem egy van Dél-Amerikánál is, Afrikánál is. Kérem a polgárokat, adjanak tanácsot, mint hívjuk mostantól a Szigetet, amit csak így nevezünk mindnyájan – a Sziget!

Az öreg pásztor volt az első, aki szót kért.

– Legyen a sok kecske után Kecske-sziget.

Ezen mindenki nevetett.

– Akkor a halászok Halász-szigetnek keresztelnék el – szólt közbe Juan.

Espinoza kapitány elgondolkozva mondta:

– Gondolom, nem lenne hiba, ha a felfedezőről keresztelnénk el a Szigetet. Szokás az ilyesmi, javaslom tehát, hívjuk hazánkat ezentúl Robinson-szigetnek!

Többen helyeseltek, így Martin is meg a spanyolok általában, továbbá Bert, Josiah, Erik, Hans, valamint a kovács és az ács is, akiket mind felhatalmaztam a névadásra.

– Nem – tiltakoztam –, nem, barátaim, ebbe nem mehetek bele. Az én nevem semmit sem jelent. Nem vagyok nagy felfedező, sem nagy hajós. Most még tudnak rólam sok helyen, de halálom után értelmetlenné válik a név, senki nem tudja tehát, miért lett Robinson a Sziget neve! Nem, nem, barátaim, köszönöm bizalmatokat, de ellentmondok – a felfedező jogán!

Azok, akik helyeselték a névadást, nehezen fogadták el kívánságomat, de végül beletörődtek, mert hajthatatlan maradtam.

Így azután tovább találgattunk, amikor végre megszólalt Martin. Kell, hogy megemlítsem, Martin, ez a pompás tengerész, a néhány nap alatt igazi szigetrajongóvá vált. Az ilyen emberre mondják, hogy átalakult, de Martinnak nem kellett átalakulnia, mert maga volt a megtestesült lelkesség, vidámság egyébként is. Időnként boldogan közölte a látottakat, s minden tervben, újításban, ami nem egy helyen adódott, boldogan vett részt.

Nos, Martin alkormányzó – amikor már-már zsákutcába jutottunk – a következőt mondta. Leírom szó szerint, hogy megmaradjon az utókornak:

– Én csak egy egyszerű ember vagyok, s nem látok mást, mint ami előttem van, és nem tudok mást, mint amire oktattak. De ebben az esetben mégis javasolhatok, mert nem kell mást tenni, mint látni. A mi szigetünk olyan, mint egy nagy, nagyon nagy zöld, sárga, lila és fehér színű virág. Virág a kék tengeren. Legyen tehát hazánknak a neve Seaflower, Tengervirág, ami mindenki számára igazat mond, s ilyen nevű szigetről nem tudok, holott jártam már a világ nagy részén.

Összenéztünk. Kiderült, hogy a Tengervirág név mindenkinek tetszik, mindenki kedvét leli benne. Tengervirág-sziget!

– Helyes – mondtam én –, Martin okosat tanácsolt

– Igen szép név – bólogatott elismerően Espinoza kapitány.

– Spanyolos név, nálunk, a nagyhazában vannak ilyen nevek. Meg azután hajónév is, ami külön öröm a számomra.

Bert is, Josiah is helyeselt. Úgyszintén a kecskepásztor is, végül a többiek.

– Tengervirág! Tengervirág! – kiabálták a lelkes spanyolok, és Jack Filkornnal együtt azok az angolok is, akik jelen voltak.

– Tengervirág!

A hevenyészett árbocra felhúztuk mind a két zászlót, Juanék sortüzet adtak, ami igen tetszett a jelenlevőknek.

Utána kértem Bert unokaöcsémet, mint aki hajónkon is betöltötte az írnoki feladatokat, vegyen elő kalamárist, lúdtollat, pergamenpapírt, amilyenekre a kikötőfelügyelők írják rendelkezéseiket, hogy megörökítsük az ünnepi eseményt.

Amikor minden együtt volt, megszövegeztük az okmányt, amit vasdobozba zártunk, a Tanácsfa mellett kőhalmot emeltünk, és ott elrejtettük minden időre.

Nagyjából ezzel zárult a sok eseményben bővelkedő nap. Régen leszállt már az este, égett a tűz a Tanácsfa mellett, és még senki nem tért pihenőre.

A frissen hozott élelmiszerekből mindenkit megvendégeltünk, hogy így is emlékezetes legyen a mai nap, gyarmatom történetének egyik jelentős napja.