Helyzetünk egyszeriben nehézzé vált.

Will Atkins, Willy Fry és Vasököl eltűnése nemcsak azt jelentette, hogy a három gazember megszökött, de azt is, hogy valahonnan, valamilyen formában segítségük érkezett. Ez a segítség nem lehetett más, mint a kenu, amiben a három gazember tovaevezett, vagy pedig…

Igen, vagy pedig – Tengervirágon tartózkodik, elbújt valamerre, amit megtalálni nem lesz könnyű, sőt talán nem is sikerül.

Ezt a feltevést különösen Josiah, Espinoza és Martin hangoztatta.

– Képtelenség, hogy fehér ember indián kenuban kibírjon egy olyan hosszú utat, amilyen tőlünk az Orinoco torkolata – mondta Josiah, amikor latolgatni kezdtük, hogy mivel kell számolni. – Mert a kenu máshonnan mégsem jöhetett, mint az Orinoco-deltából, vagyis az ottani szigetekről.

– Így van – állította Espinoza kapitány –, jól mondja a kapitány. Én is így hiszem. Meg azután az indián kenuban nincs is annyi hely, hogy az evezősökön kívül még három ember elférjen benne!

– Rendben van – szóltam közbe –, elfogadom az érveléseket, de hátha nem egy, hanem több kenu volt, ám a parthoz csak egy jött? Hátha, kapitány uram?

Ezen elgondolkoztunk, érthető. És mint ilyen esetben mindig, kezdett a sok véleménnyel összekuszálódni minden.

– Az én gondolatom az, hogy csak egy kenu volt – állította Martin. – Ha több lett volna, látnunk kellett volna. Azt hiszem, hogy Atkinsék a szigeten rejtőzködnek.

– És micsoda feladata lehetett a vitorlacsigának? – vetettem közbe. – Nézzétek meg jól, a hajónkról származik.

Josiah töprengve nézegette.

– Ott találta a bácsi az öbölben?

– Ott. Miért mondanám?

– Nem értem. Ez a csiga a második orrvitorlán volt, én tettem rá reggel.

– Attól még ellophatták – feleltem.

– De miért? – csodálkozott Josiah.

– Hogy felhasználják valamihez, aminek a segítségével a gazemberek leereszkedtek a kenuba – mondta Martin. – Nincs mit csodálkozni az ilyesmin. Csak így történhetett.

– Ezt az érvet elfogadtuk.

– Csakis az arribák lehettek – mondta még Espinoza kapitány.

– Ők kíséreltek meg támadást ellenünk. És ők vannak barátságban Will Atkinsékkal.

És ekkor olyasmit mondott Martin, ami bosszúságot okozott nekem.

– Azt mondta a kormányzó, hogy az öbölben látott nyomok a kenutól kimentek a dagály határáig, majd visszatértek a csónakhoz.

– Azt mondtam. De mit akarsz vele?

– Azt, hogy a kifelé vezető nyomok vajon mélyebben vagy azonos mélységben voltak-e, mint a kenuhoz visszavezető nyomok?

Mindjárt megértettem, mit akar Martin tudni.

– Az ám, Martin, nagy hibát követtem el! Erre nem figyeltem. Bizony lehet, hogy a négy indián a hátán vitte ki a szökevényeket, esetleg éppen kettő a súlyos Vasökölt. De mégis, visszagondolva, úgy tűnik, hogy mélyebbek voltak a kifelé vezető nyomok.

– Kormányzó uram, a gazemberek a szigeten vannak – jelentette ki Espinoza.

– Bizony, a szigeten, bácsi – bólogatott Josiah. Martin ugyanígy. Most már én is ezt vallottam.

– Sajnos, itt az este, tenni semmit nem tudunk – mondta Martin. – És mégis kell tenni, de mit?

A Tanácsfa alatt ültünk.

– Előbb mondjatok el mindent – szóltam. – Ki vette észre eltűnésüket, s mit tettetek az eltűnés hírének pillanatában? Mert erről semmit nem tudok.

Josiah megköszörülte a torkát, néhány pillanatig gondolkozott, majd megkezdte beszámolóját.

– Azzal kezdeném, hogy nem követtünk el semmi hibát, mégis megtörtént a lehetetlen. Nagy szégyen ért, nem tagadom. Mindenki munkában volt, tevékenykedett. A parton Martin házát kezdték építeni. Kiásták a földet, köveket hoztak, törtek, alapnak, alsó falrésznek. Jó néhányan hozzáfogtak a vízlapátoló szerkezet felállításához. Mi a hajón megkezdtük a kötélzet kicserélését. És a jobb oldali raktár kiürítését, hogy balra dőljön a hajó.

– Azok ketten a raktárban nem maradhattak, áttettük őket a bejáróba. Nem tehettünk mást, kellett a hely. Móka maradt mellettük, s csak akkor hagyta őket ott, amikor kimentünk a partra. Legalább tizenötször fordult a csónak a part és a hajó között. Igaz, meglazult az őrzés, de ennek egyikünk sem az oka. Ki gondolta, hogy valahonnan segítséget kapnak, éppen most, ezen a napon, amikor hírt nem adhattak, hogy foglyok, és segítséget kérnek. Végeztük a munkát, mint kellett, hiszen nem indulhatunk neki a tengernek meglazult árbocozattal, hevenyészett merevítőkkel, felhúzó kötélzettel, sérült bokonyokkal.

Mondtam, hogy bizony nem, de beszéljél – tovább.

– Dolgoztunk megfeszített erővel. Időnként, mint említettem, Móka is segített, mert kellett az ő segítsége. Ilyenkor azok hárman egyedül maradtak. De hol? A parancsnoki fülke előterében, ami nem több, mint egy kuckó, apró ablakkal a taton.

Közbeszóltam:

– Igen ám, de nem az a kuckó és az apró ablak számít, hanem a mellette levő kajüt nagyobb ablaka. Közismert, minden hajó legelhagyatottabb, kevésbé ellenőrzött része mindig a tat.

– Így van – intett bánatosan Josiah unokaöcsém –, így van, bácsi, s elég szomorú, hogy erre nem gondoltam. Hogy vinné el az ördög, erre biz nem gondoltam! … Mennyi idő múlt el, most sem tudom, már abból a szempontból, hogy Móka kijött a fülkéből, és segített nekünk. Talán bőven egy óra is. Tudja bácsikám, hogy munka közben az ember nem nagyon nézegeti az idő múlását. Meg azután sarkallt az éjszakai nagy eső is, arra gondolva, hogy csak megjön az esős időszak, ami akadály a rendes munkában. Mivel kiderült, sütött a nap, reggel mondtam az embereknek, no, legények, csülökre, siessünk, amennyire tudunk! így került az őr, Móka is a segítők közé. De most már mindegy, megtörtént. Bizony, elcsüggedtem. Mondtam is unokaöcsémnek.

– Dehogyis mindegy, fiam, dehogyis. Bár ne történt volna meg, magad is tudod, ezzel se nyugalmunk, se békénk. Ha a szigeten vannak, a nyomukra kell jutnunk, mert örök veszedelmet jelentenek. Ha nincsenek a szigeten, akkor várhatjuk visszatértüket, méghozzá az arribák segítségével. Ha a szigeten bujkálnak valahol, akkor is jön a támadás, azért maradnak itt, mert biztosak a dolgukban, vagyis hogy felmentik őket. Így van ez…, de beszélj csak tovább, hogy tudjam, mint történt!

Erre Josiah folytatta:

– Sokat már mondani nem tudok. Elkészítettük az árbockötélzetet, délután lett, végül késő délután, amikor nagy nehézségek között a hajóra szállítottuk az utolsó kötélcsomót és felszerelt keresztrudat. Egyszer csak Móka azt mondja: hej, a rigók már szomján halhattak ebben a melegben, inni kell nekik adni! … Erre fogta a frissiben megtöltött kőkorsót, és megindult a bejáróba. Nem telt el fél perc sem, amikor csak jön ki, rám néz, és azt mondja: hol vannak?… Ott álltam a hátsó árboc alatt, nézegettem felfelé. Először nem értettem a kérdést, de láttam elképedt tekintetét, nem álltam meg: kiket keresel?… Mondja, hogy Atkinsékat. Erre én néztem rá elképedve, Atkinsékat? Hát ott vannak a benyílóban, a földön megkötözve! Azt mondja, hogy bizony nincsenek, hűlt helyük van ott, de még a kötelek is hiányoznak, amivel béklyót adtunk karra, lábra. Azt hittem, hogy Móka megbolondult. Vagy mókázik, hiszen tudjuk, szereti a tréfát. Nem lehet, mondtam, nem lehet, hogy ne legyenek ott… Végül is beléptem az előtérbe. Valóban senkit sem találtam. Berohantam a kabinba, majd a másik, majd a harmadik kabinba. Sehol senki. Erre már előjöttek a többiek is, Erik, Hans, Fickó, a kovács és az ács, akik kemény munkát végeztek a mai napon. Eltűntek? – kérdezték. Hát ez hogyan lehet? – találgatták. Mondtam, én sem értem. De azért nem kellett nagy tudomány hozzá, hogy kiderítsük. A nagy kabin ablakán másztak ki, s leereszkedtek, ide kellett nekik az orrvitorla kötélzete, amit megszereztek, méghozzá akkor, amikor mindenki a parton volt. Csak azt nem értettük, honnan szereztek csónakot, mert a miénk állandóan velünk volt. De most már értjük, hogy nagy szerencséjükre indián kenu jött értük.

Ekkor, hogy Josiah idáig ért elbeszélésében, újabb töprengésbe estem. Jojó, mindent elfogadok, hogy könnyedén szereztek kötelet, hogy kimásztak a kabin nagy ablakán, hogy csónak várta ott őket, és azt is, hogy a nagy kavargásban senki nem látta az indián kenut. Mindent elhiszek. Csak nem értem, ki tudatta velük, mármint az indiánokkal, hogy Atkinsék foglyok, és a hajón találhatók, méghozzá a taton?… Ki tudatta velük?

Espinoza a homlokára ütött.

– Hol van Smith, Jack Filkorn, a másik két ember, és hol vannak azok az indiánok, akik az angolokkal barátkoztak? Hol van Üstkondér? Juan, nézzél utánuk!

Töm Smithre azonnal rátaláltak. Nem okozott gondot. Mindenki látta, az egész idő alatt együtt dolgozott a többiekkel. Nem is kellett alibit bizonyítania. A két "hajótörött" ugyanígy volt, ők is Martin házánál dolgoztak, követ fejtettek, cipeltek, és még mindig ott munkálkodtak. Nem találták ellenben Üstkondért, de Jack Filkornt sem.

– Hallod-e, Martin? – mondtam. – Mikor láttad utoljára Üstkondért?

Martin elgondolkozott. Juan is, Espinoza is. Kiderült, hogy reggel látták, azután eltűnt, de észre sem vették. Üstkondér tehát eltűnt.

– Itt az első nyom – szóltam fellelkesülve. – Üstkondér kegyelmet kapott, de nem volt érte hálás. Ő tehát az, aki az idegen kenut a hajóhoz vezette, tőle tudták meg a távoli partokról jött arribák, hogy Atkinsék foglyok. Vége tehát a találgatásnak, most gyorsan tartsunk haditanácsot, mit tegyünk, hogy a továbbiakban váratlanul ne érjenek minket?

– Igen, igen – bökte közbe Martin –, így kell tennünk. Most mondja Juan, hogy Jack Filkornt sehol nem találják!

– Jack Filkornt?!

– Bizony nem, uram – jelentette Juan –, tűvé tettünk mindent, de nincsen sehol. Azt mondják az emberek, hogy már régebben nem látták.

– Tehát ő is áruló? – néztünk egymásra.

Közeledett már az este, nem volt sok időnk a tanakodásra. Cselekedni, tenni kellett, nehogy nagyobb baj érjen minket

– Mindegy – határoztam –, most már ne firtassuk, merre lehet Jack Filkorn. Fogadjuk el, hogy ő is követte Üstkondért, vagy éppen Üstkondér követte őt. De mi legyen a teendő? Kettőt ajánlok, mint a legfontosabbat: át kell kutatni a szigetet, mert ha elbújtak a gazemberek, akkor váratlan bajt okozhatnak. Ez az egyik. A másik: ki kell dolgozni a védelmi tervet, mert ezek után joggal várhatjuk az arribák támadását!

– Helyes – bólintott Martin.

– Helyes – intett Espinoza kapitány.

Mire a következőt mondtam:

– Minden fegyverforgató embert azonnal fel kell fegyverezni. Juan intézkedj, ez már a te dolgod. A hajót sem lehet mellőzni. Halad majd úgy a munka, hogy a hajó részben őrséget tart, részben védelmet lát el, ha erre sor kerül. Tehát az ágyúk töltve legyenek, a legénység fegyverben álljon. Láttam a Látóhegy tetején a kősáncot, de a barlang körüli védelmi falat is. Ez a helyes. Itt védekezni nem lehet. Ha nagyobb létszámmal, sok kenuval támadnak az arribák, akkor a telep védhetetlen. Előbb itt kell védekezni a barlang előtt, utána, ha nem sikerül, felvonulni a tetőre, ahol nyílt a terep, és a tűzfegyverekkel könnyebben védekezhetünk az arribák nyilaival, hajítódárdáival szemben.

Tanácsomat elfogadták. Úgyszintén azt, hogy állandó őrség legyen a Látóhegy tetején, és azt is, hogy nappal rövid portyautakat tart a Dolphin. A Dolphinra nagy feladat hárul, mert ha felbukkannak a kenuk, akkor a hajó egyiket a másik után tiporhatja el…

– Ha jó a szél – tette hozzá Martin.

– Igen, hajó a szél, mert anélkül annyit sem ér, mint egy hajítófa – komorodott el Josiah.

Ekkor már minden számottevő ember együtt volt. Megjött a hajóról Bert és a kecskepásztor is, akit utasításomra Hindu váltott fel a nyájnál. Az öregember megdöbbenve hallotta a történteket. Sajnos, ő sem vett észre semmit, mert a sziget déli részén tartózkodott.

– Van velünk bőven fáklya meg lámpás – mondtam. – Kátrányt is hoztunk, aminek a segítségével újabb fáklyákat készíthetünk. Meggyőződésem, hogy Atkinsék a szigeten maradtak. Kell, hogy a nyomukra akadjunk. Holnap még nem kell várni az arribák támadását, mert a legközelebbi hely, ahonnan jöhetnek, ha kémeik megviszik a hírt, négynapi tengeri út. Tehát van időnk megszervezni a védekezést. Most tehát az első teendőnk, bár itt az este, hogy átkutassuk a szigetet! Te, Emilio Ficas, mindnyájunknál jobban ismered Tengervirágot. Szerinted hol lehet úgy elbújni, hogy bárki elmondhassa: az ám, ezt a rejteket nem ismertük! Nos, gondold csak át, amit kérek tőled.

Ficas megvonta a vállát

– Rejtek kerül bőven. Sok olyan, amiről ti nem tudtok. Még te sem, uram, aki itt éltél. Van barlang nem egy a hegyen, elrejtve a bozótban, de van az erdőben is, még a déli részen is. Van azután olyan sűrű, ahol rejteket találhatnak. Azt mondod uram, hogy a Halász-öböl feletti öbölben láttad meg a nyomot, és ott találtad a vitorlacsigát? Mert ha ott tették ki őket a kenuból, akkor ott a rejtekük! Először arrafelé kutassunk.

Ebben maradtunk.

És mire összeállítottuk a kutatócsapatot, magunkhoz vettük a fegyvereket, a lámpásokat, a fáklyákat, fejszéket, baltákat és ásókat is meg csákányokat, addigra teljesen besötétedett. Szerencsénk volt: a hold korán indult vándorútjára, és így ő lett legfőbb lámpásunk.

Megbeszéltük a jeleket. Ha a hajó segítséget kér, két ágyúlövést ad, de ha azt jelzi, hogy a kutatócsapat térjen vissza, akkor egymás után négy lövést ad le. Ha a telep jelzi a hajónak, hogy baj történt, akkor a hajóágyúk rövid szünettel két-két ágyúlövést adnak le. A telepen marad Espinoza kapitány és két spanyol fegyveres, valamint az asszonyok és a gyerekek. A hajón marad Josiah, Hans és Erik, valamint az ács, aki megrántotta a lábát, és nehezen járt. Más mindenki velem jött, kivéve két indiánt, akik ugyancsak a telepen maradtak. De velem jött Hindu is, aki addig könyörgött, míg hajlottam a szóra, és az egyik indiánt jelöltük a karám mellé, a nyáj őrzésére. Gondot okozott Tom Smith és a két "hajótörött", mert nem akartam szaporítani a bajokat. A megbízhatóság inogni kezdett. Említettem már, hogy eltűnt Üstkondér, de eltűnt Jack Filkorn is. Ezért úgy döntöttünk, hogy – akár tetszik, akár nem – a három ember, mármint Tom Smith, a púpos és a két "hajótörött", akiket jobb híján így nevezek, holott tudjuk, hogy nem azok, tehát ők hárman éjszaka idejére lakat alá kerülnek.

– Lássátok be, hogy a történtek után másként nem tehetünk – mondtam a három embernek. – Hozzájuk tartoztatok, nem látunk se a szívetekbe, se az agyatokba. Bilincset kaptok, kibírjátok reggelig. Tudjátok, hogy az ítéletnél kegyesek voltunk irántatok, most se akarunk ártani. Másként nem tehetünk.

Mind a hárman bilincset kaptak, amit még Morgan úr kegyeskedett nekünk adományozni. Utána Espinoza kapitány bezárta őket az egyik házba.

Amikor mindez megtörtént, elindultunk.

A terv az volt, hogy előbb a Látóhegy északkeleti oldalát vizsgáljuk át, azután az északit, és végül a nyugatit.

Onnan a csapat egyik része továbbhalad, és a völgyválasztónál, ami a túlsó oldal öbleihez vezet le, felállnak, és ellenőrzésük alatt tartják a területet. Ezt a csoportot, aminek a vezetője Martin, és tagja három spanyol, valamint az ács, arra kértem, igyekezzenek minél előbb felérni leshelyükre. A spanyolok pontosan tudták, hol kell megállni és figyelni.

Jómagam a többiekkel, a patakhídon túl, a Látóhegyre indultam. Velem volt Picas, Bert, Móka, Fickó, valamint Juan és fegyveres csapata. Egész kis hadsereg. Madaramat a hajón hagytam, de Pang mellettem loholt. Puskámat és kardomat (mert ezt is hoztam) Hindu cipelte. A kutatáshoz szükséges szerszámokat, mármint ásókat, csákányokat, fejszéket, az indiánok hozták. Csendben haladtunk, lopakodva, amihez mindannyian értettünk.

Említettem, hogy erősen sütött a hold, ami nagyon megkönnyítette feladatunkat, de Martin figyelőszolgálatát is, ha nem csalódom.

A bozótok között, köves talajon, elég meredeken másztunk felfelé, de nem tehettünk többet a patak hídjától, mint ötven-hatvan lépést, amikor Pang, a kutyám, nyüszíteni kezdett, és rohanva megindult lefelé.

Kiabálni nem akartam, tehát megálltunk, és figyeltük a kutyát.

Ficas azt mondta, hogy Pang észrevett valakit, tehát legyünk résen.

Nem telt bele fél perc, Pang ugatni kezdett.

A hang egy helyről, egy irányból jött, tehát a kutya rendületlenül csaholta azt a valakit vagy valamit, ami miatt elhagyott minket.

– Így szokta – mondta Ficas –, ha talál valakit vagy netán elcsavargott kecskét a bozótban. A vadászok úgy mondják az ilyesmit, hogy állóra csahol.

– Juan, itt maradtok, Ficas és Fickó meg én megyünk a kutya után – intézkedtem. – Figyeljetek. Hindu, hozd a fegyvereimet!

Ereszkedni kezdtünk. Itt kezdődik a völgy, és meredek az oldal, amin már feljutottunk. Ugyanakkor egy gödör található erre, tele mocsári növénnyel. A patak túloldalán már a házak látszanak.

A holdfényben láttuk, hogy a kutya egy helyben áll, ugat rendületlenül. Amikor észrevette, hogy megyünk, elénk szaladt, nyüszített, valósággal hívott, és máris visszarohant.

– Jó kutya, okos kutya – dünnyögte megelégedetten Emilio Ficas.

– Állj!

– Egy ember!

– Lenni ember!

Fickó ért elsőnek. Ficas másodiknak, Hindu harmadiknak a gödör közepére.

Fickó felemelte a fekvő embert, és kihúzta a holdfényre.

Jack Filkornt ismertük fel benne.

Feje, karja, lába mozdulatlanul lógott.

Jack Filkorn halott volt!

Megdöbbenve meredtünk a szörnyű látványra. »

Ficas térdelt le hozzá. Amikor Fickó féloldalt fordította, Ficas egy kést húzott ki a nyomorult ember oldalából.

– Indián kés – mondta Ficas.

Lámpásainkkal körülvilágítottuk a helyet, de semmi különösebbet nem vettünk észre. Azt mindenesetre láttuk, hogy Filkornt nem itt gyilkolták meg, a lábak nyoma és a vonszolás jól látszott, mert itt a gödörben még most is nedves volt a fű és a talaj.

Hogy miért jött el Filkorn a munkahelyéről, mi okozhatta, hogy nem szólt senkinek, és hogyan történhetett, hogy megölhették anélkül, hogy kiáltott volna, erre feleletet a halott ember nem adott.

Bosszú okozhatta halálát, a kés is ezt bizonyította. A gyilkos indián, most már nem kételkedtünk, Üstkondér lehetett, a Vasököl uralma alatt levő vadember. Arra se volt módunk, hogy eldöntsük: a gyilkosság és a három haramia szökése között volt-e összefüggés.

Ficas azt mondta, hogy Üstkondér önhatalmúlag cselekedett. Kicsalta valamilyen módon Filkornt a patakon túlra, leszúrta és elmenekült. A gyilkosságot azért hajtotta végre, mert Vasököl megparancsolta. Azzal Üstkondér nem törődött, hogy megkegyelmeztünk neki. Ő Vasökölben és Will Atkinsban látta a hatalmat megtestesülni, hiába ítéltük el őket, és hiába mentettük fel az indiánt. Üstkondér hódolata megmaradt Vasököl iránt. Vasököl még a tárgyalás alatt megfenyegette Jack Filkornt, amiért vallott és bűnbánatot tartott.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Üstkondér merénylete és a szökés között összefüggés volt. El is határoztam, hogy visszatérésünk után újból kihallgatjuk Tom Smith matrózt és a másik két angolt. (Kegyetlenül szégyenkeztem miattuk.) Ekkor támadt fel bennem a gyanú, hogy egy már régebben előkészített támadás készül a sziget ellen. Ezért jött a kenu: kémkedni és egyeztetni Atkinsékkal a támadást. Üstkondér tudott erről, készenlétben állt. Ezért is tűnt el már kora reggel.

Az összefüggések szálai közeledtek egymáshoz, s mintha már minden együtt lett volna.

Mindenesetre Jack Filkorn teteménél gondolatban bocsánatot kértem a szerencsétlen embertől, amiért őt is árulással gyanúsítottam.

A halottat nem hagyhattuk tovább temetetlenül. A trópuson korán oszlásnak indul a hulla. Egyébként is nedves volt a talaj, a hőség tartott, tehát nem lehetett mást tenni, mint Jack Filkornt a tetthelyen a legsürgősebben eltemetni. Ahány ásó, csákány, kőfejtő szerszám akadt, mindnek jutott gazda. A nyomunkba szegődött gyerekeket visszaküldtük a telepre, hogy jöjjön Espinoza kapitány is ide, mint a telep főbírája. Azonfelül üzentünk, hogy hozzanak vitorlát, amibe belecsavarjuk az áldozatot. Igen rövid idő alatt elkészült a sír, s mire Espinoza kapitány megérkezett, éppen csak annyi idő jutott, hogy vitorlába burkoljuk Jack Filkorn földi tetemét, s máris megkezdődhetett a szertartás. Mivel Filkorn katolikus volt, ír származású, tehát Espinoza kapitány temette el. Elmondott előbb egy Miatyánkot, majd számtalan Üdvözlégyet, majd megint egy Miatyánkot, végül a spanyol tengerészek szokása szerint búcsút vett a halottól.

A sír elhantolását és a kereszt felállítását nem vártuk be, ez már Espinozáékra várt. Még egy búcsúpillantást vetve Jack Filkorn bepólyált földi tetemére, kutatócsoportunk megindult felfelé a Látóhegy oldalán.

A kést magamhoz vettem. Hindu és még egy indián esküvel vallotta, hogy a kés Üstkondéré. Kovácsolt vas volt, mint amilyet az indiánok készítenek. Fanyelét dróttal kötötte át Üstkondér, erről ismerték fel társai.

Tüzetes, szorgos munka kezdődött. A nyulak, a pockok, a tengerimalacok ugyancsak meglepődhettek, hogy emberek jöttek a hegyre, s minden nagyobb kőrakás alá beledöftek, minden mélyedést, sűrűt, facsoportot átkutattak, minden barlangot vagy barlangféle bemélyedést megvizsgáltak. Így haladtunk át a Látóhegy keleti oldalán, nem mulasztva el semmit átkutatni, ami leshelyként számításba jöhetett. Oly éles volt a hold fénye, hogy jól láttuk a hajót, amikor felértünk a hegy tetejére, bár a hőség párázata borította a tengert. Idefenn ernyedten lógott a jelzőzászló. Némaság volt a tetőn. A régi kőrakás, amit védelmi körnek formáztak Espinozáék, negyven-ötven méterre a jelzőzászlótól – komor tömbként meredt ránk, ahogy közeledtünk.

Intettem az embereket, hogy lassan, lépésről lépésre közeledjenek, mert feltételezhető, hogy ott találjuk Atkinsékat, ami éppenséggel nem volt lehetetlenség.

– Lassan! – szóltam suttogva, amikor közeledtünk.

– Lassan! – adták tovább utasításomat.

Pangot előreküldtük, hogy szimatoljon.

Pang megállt. Hátranézett, majd előre, figyelt, szimatolt.

Végül megint nyüszíteni kezdett.

– Add a puskát, Hindu – szólítottam suttogva a legényt. Emilio Ficas, a kecskepásztor megfogta a karomat, hogy visszatartson.

– Angol úr – mert néha így nevezett –, angol úr, vigyázz. A kutya jelez. Ott van valaki. Majd én megyek előre.

– Nem – intettem. – Bízd rám.

De hiába szóltam, ketten is mellettem kúsztak lekushadva a köves, göcsös, hegyifüves talajon. Pang – akár a macska – mellső lábaira heveredve, várt minket. A kőrakásból denevérek vágódtak ki nagy sipítással. Hárpiák voltak, amilyenektől a yorki polgárok hanyatt-homlok elmenekültek volna.

– Nincsen ott senki – állt fel Ficas –, ha a denevérek így röpülnek.

Aztán levágta magát.

– Mégis van!

Rámeredtem.

– Mit beszélsz?

– Egy kart láttam kinyúlni a kövek közül – súgta a pásztor –, esküszöm a guadeloupe-i szűzre, hogy láttam!

Most olyasmi történt, ami valóban azt bizonyította, hogy emberek tartózkodnak a kőfal mögött.

Nagy robajjal elvált egy kő, és görögni kezdett.

Egyenesen nekünk tartott, alig jutott időnk a feltápászkodásra, hogy elugorjunk. Annyira mégse látni élesen a holdfényben, hogy kivegyük egy tárgy pontos formáját, mozgásának irányát.

A kő után egy másik, majd egy harmadik gördült el mellettünk.

Bizony megdöbbentünk.

Pang nem türtőztette magát, és minden intelmünk ellenére, vad és dühödt csaholásba kezdett.

Közben elosztottam az embereket, hogy körbe fogjuk a kőrakást, és egyszerre induljunk rohamra.

Amikor sejtettem, hogy a kör bezárult, felkiáltottam:

– Most!

– Vigyázzon, bácsi! – kiáltotta mellettem Bert, és elrántott. Egy hatalmas kő, valóságos szikla gördült el mellettem. Rohamra indultunk a kőrakás ellen.

Mindez néhány percig tartott, vagy annyi ideig sem.

Átugrottunk a kőrakáson, vagy átmásztunk rajta, ki hogyan tudott.

Valóban nem volt más, mint kövekből összerakott védelmi kör, amit iszalagok, folyondárok fogtak már körül, néhol hasonlatosan az erős kötélhez vagy lánchoz.

Itt is meglepetés ért minket.

A kőfal belső részén, amerről a kövek görögtek, egy emberi testet láttunk.

Holdárnyékban volt, tehát nem vehettük ki azonnal a kilétét.

Pang ugrott oda elsőnek, megugatta.

Ficas és Fickó a fényre húzta.

Üstkondér volt az ember, ugyanolyan holtan, mint előzőleg Jack Filkorn!

Üstkondért is megölték!

Három késszúrás volt a hátában, ami még vérzett, tehát a gyilkosság nemrégen történt. Körülbelül akkor, amikor mi felfedezhettük Jack Filkorn tetemét.

Ebből arra is következtethettünk, hogy a gyilkos vagy a gyilkosok észrevehettek a mi mozgásunkat, mert bizony ennyi ember mégsem tud zajtalanul járni.

A kövek görgésének rejtélye is megoldódott. Üstkondért a kőfalhoz lökték, vagy ide dőlt, amikor megölték. Testének súlya és haláltusája meglazította az egymásra rakott köveket.

Igen ám, de ki ölhette meg Üstkondért, a bennszülöttet, aki előzőleg megölte Jack Filkornt? Bunyan mester írja a Zarándokok útjában, hogy a bűnösök egymást vádolják, egymást pusztítják, amikor rádöbbennek arra, hogy tudnak egymás bűneiről. Lehet, hogy Üstkondér bűne is az volt, hogy túl sokat tudott Atkinsékról, Vasököl tetteiről, szándékáról. De az is lehet, hogy valami okból nem bíztak meg benne! Igen ám, de valóban Atkinsék a gyilkosok?

– Mit gondolsz, Ficas? – tettem fel a kérdést. – Ti jobban ismeritek őket. Üstkondért is, Vasökölt is. Ki tehette hát?

Ficas is, Juan is meg mindazok, akik évek óta együtt éltek ezekkel az emberekkel, nem tudtak elfogadható okot mondani a gyilkosságra.

Közben átvizsgáltuk Berttel és Mókával a kősánc minden részét, nyomok és esetleges jelek után kutatva.

Semmit nem találtunk.

Egy-egy emberi lábnyom látszott, de nem elég élesen ahhoz, hogy következtetni tudtunk volna, kitől is származik. Sok időnk nem volt a tétovázásra, sem a tartózkodásra. A kőrakás északi oldatában volt egy mélyedés, ahonnan a kövek egy részét Espinozáék fejtették ki. Ide helyeztük el az indián tetemét, földet dobva rá meg köveket, mert mást nem tehettünk.

– Induljunk? – kérdezte Ficas, amikor elhantoltuk az indiánt.

Előbb körbe vizsgáltuk a Látóhegy tetejét, minden bokrát, bozótosát. Senkit, semmit nem találtunk a riadtan menekülő állatokon kívül.

Az északi oldalon haladtunk lefelé.

Leértünk a sziklákhoz, amit a fészkeikről felriadt sirályok és szulák is bizonyíthattak. Nagy rikácsolás fogadta jöttünket.

– Itt ugyan nem bújhatott el senki – állapította meg Bert öcsém.

– Van egy barlang – mutatott lejjebb Ficas –, megnézzük, uram.

– Helyes – intettem, mert elvem a teljes munka.

Lám csak, mennyire elfelejti az ember egy idő után azt a helyet, ahol hosszú ideig élt! Amikor legutóbb lementem az északi csúcsra, eszembe se jutott, hogy az onnan alig hetven-nyolcvan méterre levő barlangba benézzek.

A barlang dagálykor megtelik vízzel, apálykor éppen csak marad benne valami. Dagálykor nem közelíthető meg száraz lábbal, apálykor igen.

Ebből is sejthető, hogy a barlang szája a tengerre nyílik. Valamikor a fókák nyomát fedeztem fel benne, mert nem győzöm hangoztatni, hogy egynéhány faj ezekből az állatokból a trópusi tengereknél is él. Valamikor ebben a barlangban is lehettek fókák, mert a barlangi kőpadon még mindig jól látszik a "csúszda", a fókatestek csiszolása. Ide tartottunk hát, Ficas tanácsára.

Kellő óvatossággal és figyelemmel közelítettük meg a barlang száját. Szerencsére apály volt még, a dagály éjfélre jön meg.

Az iszapban sem lábnyomot, sem másféle nyomot nem láttunk, mindössze a hullámok turzásának megszokott, habbal, törmelékkel kevert szegélyét.

Lámpást tartottunk a nyílásba, majd az egyik lámpás lángjáról fáklyát is gyújtottunk, hogy jobban lássunk.

Ezúttal Bert és Juan ment elöl, mint olyan valakik, akik hirtelen fedezni tudják magukat.

Előbb Juan kémlelt be jobbról, majd Bert balról. Ficas világított a középről.

– Láttok valamit? Intettek, hogy semmit.

A barlang mélyéről egyhangúan verődött vissza a hullámok moraja.

Pang mit tett? Közömbösen szaglászott, járkált, ami azt bizonyította, hogy nem érez emberszagot. A brazíliai sakálból lett indián kutya, a maiking – Pang is az volt – igen jó szimatoló, okos, szemfüles állat. Eddig két esetben jelezte az emberszagot. Most nem. Így tehát nem sokat tétováztunk, a fáklyákkal és lámpákkal beléptünk a barlangba, s körülnéztünk.

A barlang sem változott semmit. Olyan volt, aminek ismertem. Poshadt szagú, nyirkos odú, ahol valóban csak fókák élhettek meg.

Mégis megtorpantunk.

A barlang szája előtt, már bent a barlangban, iszapos, homokos a talaj. Jobbról és balról kőpad vezet a "csúszdához".

Nos, az iszapon hosszú csík látszott.

Az öbölben már látott kenu nyoma!

Az arribák kenuja itt is járt.

Amikor aztán bejutottunk a barlang hátsó részébe, ott meglepetésemre több mindenfélét találtunk. Egy nagyobb batyut, tele ruhaneművel, bennük társaim Will Atkinsnek és Vasökölnek több holmiját ismerték fel. Ugyancsak itt volt az a láda, amit én hagytam a szigeten, teljesen elfeledkezve róla, amikor eljöttem innen. A láda matrózláda volt, maradvány a hajóroncsról, valamelyik szerencsétlenül járt hajóstársam tulajdona. Ebben a ládában tartottam több műszeremet, amikről annyira elfeledkeztem, hogy nem is kerestem, amikor néhány napja megjöttünk. És íme, most itt láttam viszont, rajta a szép rézfogantyút, a csinos, de elkopott és megzöldült rézvereteket. A láda csatját elfordítva, kinyitottam, és benne olyasmit fedeztem fel, ami az én tulajdonom volt. Ez a tárgy nem volt más, mint az a szélrózsa (manapság már inkább iránytűnek mondják), amit a hajóroncson a kapitány kabinjában találtam. Ezzel határoztam meg annak idején szigetem fekvését, s ez volt segítségemre az idő meghatározásánál, amikor a nap, a csillagok és az iránytű segítségével pótolni igyekeztem az órát. A ládában az én szélrózsám nem volt egyedül. Több pisztolyt találtunk benne, zsíros rongyba bugyolálva, meg egynéhány tőrt, nagyobb kést

– Ugyan, miért hagyták itt, és mit keresett itt a kenu? – tettük fel a kérdést.

Bert szerint a kenu előbb az öbölben járt, majd idejött, itt bújtak el az arribák, és csak sötétedéskor indultak el, vissza nyugatnak, a hazájukba. Ezt a véleményt én is elfogadtam, megtoldva azzal, hogy a kenu nem járhat messze, mert a térdig érő vízben levő kenunyom még igen éles, sőt – nézzétek, íme! – lábnyomokat is látni amott a kövön, még nem szikkadtak fel.

Erre kimentünk a bejáró elé körülnézni. A párázat miatt messzire nem lehetett látni, bár a hold jó lámpás módjára világított.

– Mindenesetre itt az egyik búvóhelyük – mondtam. – Talán a biztonság kedvéért hagyták itt a ruhákat, a hajósládát a pisztolyokkal, valamiféle okból. De miért hagyták itt a szélrózsát?

Erre egyikünk sem tudott más okot adni, mint azt, hogy a kenuban kevés volt a hely, az arribáknak nincsen szükségük szélrózsára, jól tájékozódnak ők a csillagok után, de talán az is lehetséges, hogy Atkinsék határozott tervvel hagyták itt a ládát, benne a szélrózsát, a hat pisztolyt, a hat kést, három tőrt

A ládát magunkhoz vettük, majd mindent megfigyelve, átvizsgálva búcsút mondtunk a barlangnak.

A leletek és a látott nyomok azt bizonyították, hogy Atkinsék vagy a szigeten vannak még, vagy nem sok idővel ezelőtt távoztak ; el a kenuval.

Folytattuk tehát a kutatást.

Átvizsgáltuk a madár-sziklákat, mögöttük a mezőt, a sziklák alatti partszegélyt, ahol sok mélyedés, búvóhelyre alkalmas fejtek akad.

Mindenütt Pang járt elöl, aminek igen örültünk. Az okos kutya mintha érezte volna, milyen nagy szükségünk van rá, mert állandóan szimatolt, keresett.

Végül elértük azt az öblöt, ahol a vitorlacsigát találtam. Az volt a tervem, hogy innen haladunk majd felfelé, és találkozunk Martinékkal.

Ahogy leértünk a fövényre, Pang felfigyelt, hegyezte a fülét, majd rohanni kezdett.

Itt, az öböl északi karéjában, a fövény és a part között homokfal van. Mindenféle szép madár és parti fecskék tanyáznak ebben a falban.

Ide tartott Pang, és mi utána, de Pang ezúttal becsapott minket Több teknős húzódott meg a lösz alatt, azokat rohamozta okos kutyánk. Megbocsátva ezt a tévedést, hívtuk Pangót, jöjjön a partra, a föveny szélére, hátha nyomot talál, és felveszi, mint a vadászkutyák.

Erősen figyeltem, kutattam, mert érdekelt, hogy mennyire maradt meg a kenu nyoma és az abból kiszálló emberek lábnyoma.

Már azt hittem, elvétettem a helyet, amikor észrevettem azt a tengeri fűcsomót, ami mellett felfedeztem a vitorlacsigát.

Bizony, ellátottam a szájamat.

Mielőtt megmondom, hogy mi okozta a meglepetést, szólnom kell arról, hogy miért látunk mi, szigetlakók és tengerészek, jobban a holdfényben, mint az emberek többsége.

Először azért, mert megszoktuk, hogy éjszaka éppen úgy végezzük a munkát, mint nappal, másodsorban azért, mert megtanultuk, hogy a tárgyaknak van egy nappali alakja, s ugyanakkor éjszakai alakja is. Az avatatlantól nemegyszer halljuk, hogy éjszaka nem mer végigmenni az udvaron, mert más formájúnak találja, mint nappal, így is van. Mindennek más formája, mérete, alakja látszik nappal, mint éjszaka.

Ezért én mindjárt észrevettem, hogy a tengeri fűcsomó közelében, ahol a vitorlacsigát találtam, egy bolyhos sapka, egy pipa s egy tarisznya fekszik.

A pipa még meleg volt!

Igen barátaim, esküszöm, hogy a pipa még meleget árasztott, és a benne levő hamu, amikor gyorsan megpiszkáltam, néhány aprócska parázsszemcsét vetett ki. Aki szívta, az percekkel előbb még itt volt!

Ki hordta a sapkát, kié a pipa és a tarisznya?

– A bácsi pipája és a bácsi tarisznyája – jegyezte meg kellő csodálkozással Bert, mint aki minden holmimat jól ismerte.

– A sapka Will Atkinsé – tette hozzá Emilio Picas, a pásztor, amit Juan megerősített. – Biza, az övé!

Valóban az én pipám volt s az én tarisznyám, mivelhogy pipából is, tarisznyából is többet tartottam.

– Ellopták a kabinból – mondtam megcsodálva két szerény tulajdonomat. – Ha pedig a sapka Will Atkinsé, akkor az azt jelenti, hogy néhány perccel ezelőtt ő ült itt, pipázgatva.

Két lámpást hozva a tetthelyre, jól láttuk a fövényben az üldögélő ember nyomát, sőt könyöke helyét is. Bert szólalt meg okosan:

– A sapka után ítélve, hívjuk az ismeretlent Will Atkinsnak. Ez a Will Atkins tehát szundikálhatott, amikor észrevette, hogy közeledünk. Felugrott, rohanni kezdett, arra már ideje sem volt, hogy a kialvó pipát, a tarisznyát meg a sapkát felkapja.

De merre szaladhatott? És hol lehet a rejtek?

Ficas a sapkát Pang orra alá nyomta, a kutya vette is a szimatot, de néhány lépés után, ami felfelé vezet a Látóhegyre, elvesztette a nyomot. Tétován körülnézett, szaglászott de csak értelmetlenül, hol jobbra, hol balra, hol előre, hol hátra. Így nem sikerült követni Will Atkinst.

Tehát a sapka, a pipa, a tarisznya felfedezésével – a tarisznyában élelem volt – újabb talány elé kerültünk. Vajon Will Atkins egyedül maradt a szigeten? De miért ment volna el a másik két gazember, itt hagyva magára Will Atkinst? Ha mégis együtt maradtak, akkor a közelben kell rejtőzködniük, mert Will helyzetéből arra következtettünk, hogy az őr feladatát látta el. Ha pedig valamilyen okból magára maradt, akkor az is lehet, hogy csak pihent, s valahová igyekezett.

Sűrűsödtek a feltevések, és szaporodtak a találgatások.

– Merre haladjunk? – vakarta fejét a kecskepásztor.

– Gondoljuk csak meg, az előbb a pipás ember még itt tartózkodott – mondtam. – Ha itt volt, messzire nem jutott, mert aki menekül, igyekszik minél előbb búvóhelyet találni. Nem tehetünk mást, mint kutatunk és keresünk. Találkoznunk kell Martinékkal.

Igen ám, ha minden rendben ment volna.

A nagy kutatásban, sietésben észre sem vettük, hogy felhők közelednek. És egyszerre csak elérték a holdat.

Az előbb még világos volt, akár több száz méterre is ellátunk. Egyszerre sötét lett, a vastag felhők elfedték az eget.

Lámpással kutatni nehéz feladat. A lámpa kétélű fegyver, áruló lehet és megtévesztő, ha elalszik, vagy kiesik az ember kezéből. Akkor még kevesebbet látni, mintha lámpafény nélkül haladtunk volna. A lámpás célponttá alakítja azt, aki kezében tartja.

Mégsem tehettünk mást, mint minden lámpást és fáklyát meggyújtottunk.

Így haladtunk szétszóródva a Látóhegy nyugati oldalán felfelé, mígnem elértük a tetőt. Átkutattunk több búvóhelyet, bokrost, facsoportot, sziklacsoportot, két barlangot és több földhányást, ahol rejtőzni lehetett.

Nyoma sem volt a gazembereknek.

Közeledve a völgy nyugati kijárójához, Martin hangját hallottuk:

– Hahó, uram, erre vagyunk! – Hahó!

A levezető út szélén álltak fel, s mint Martin mondta, láttak is minket, de nem akartak elmozdulni, mert a parancs úgy szólt, hogy várjanak ránk.

Elmondtuk a Látóhegy tetején megért felfedezésünket, majd a barlangban és az öbölben történteket.

Érthető, hogy elcsodálkozott Martin.

– Mi nem láttunk semmi különöset. Legfeljebb talán annyit hallottunk, hogy egy nagy állat csörtetett előttünk.

– Mikor?

– Nem régen. Mielőtt befelhősödött.

– Honnan tudod, hogy állat volt?

– Sejtettük.

– Nem állat volt az, Martin – szóltam csüggedten. – Maga volt az Will Atkins!

Martin megvakarta a feje búbját. Elkeseredve nézett a lámpásba.

– Esküdtem volna, hogy disznó. A kapitány mondta, akadnak a szigeten elvadult házidisznók.

– Merre ment? Gondold meg jól, amit mondasz. Merre? Együtt, egy csoportban álltunk. Hindu felemelte a fáklyát, Juan a lámpását. Pang a lábak között szaladgált. Martin vakarta a fejét, nekikeseredve:

– Az erdőnek. Vinné el az ördög, az erdőnek!

Erre a kijelentésre mi is elkeseredtünk. Bárki beveszi magát az erdőbe, nehezen találni a nyomára. Különösen éjjel, mert se fáklyával, se lámpával járni nem lehet az erdő sűrűjében. Ott annak a szerencse, aki bujkál, és akinél – nincsen lámpás.

Nem tehettünk mást, tábort ütöttünk, száraz gallyat, rozsét, kiégett füvet tettünk magunk alá, hogy pihenjünk. Felváltva őrködtünk, és pihentünk ugyanígy. Békénket a Látóhegy eme részén semmi nem zavarta. Akkor indultunk tovább, amikor világosodott.

– És ha Will Atkins vagy bármelyik visszaszökött a hegyre? – kérdezte Bert, mert mindez bizony megtörténhetett.

– Nappal is átvizsgáljuk még a hegyet – mondtam elszántan. – Ha kell, naponta többször, akár mindennap! Élve vagy halva, el kell fognunk őket!

Élve vagy halva! Ez lett a jelszavunk.