Az első heteket, amikor igyekeztünk megismerkedni környezetünkkel, nem mondhatom könnyűnek. Egyik váratlan helyzet a másikat követte. A kunyhó, amelyet kijelöltek számunkra, hogy otthonunk legyen, megdöbbenést keltett. Nagy volt, sátorszerű, erős nádból, bambuszból, pálmaháncsból, pálmalevelekből készült. Több kőszobor éktelenkedett a falaknál. Torz fejű, rövid testű, kacskalábú istenségeket ábrázoltak e szobrok. Valójában megtiszteltetésnek számított, hogy szálláshelynek ajánlották fel a kunyhót. Mert rövid idő után kiderült, hogy a kőszobrok alatt emberi csontok vannak, koponyák, lábszár- és karcsontok. Valamikor régen még az volt a szokás, hogy az elhalt kacikák fejét, lábát, karját levágták, csontjait ilyen kőszobor alá temették, az erre a célra kijelölt totemkunyhóban. Volt eset, hogy valami miatt a törzs halált mondott a kacikára, s megölték. Akkor is ide kerültek a csontok, így azután, mivel az utóbbi elég gyakran előfordult, sok emberi csont gyűlt össze a totemkunyhóban. Borzongtunk a tudattól, hogy alig karnyújtásra tőlünk emberi test maradványai halmozódnak. Kainabo kacika és Huni viszont úgy gondolták, hogy én mint varázsló, örülök az ilyen szállásnak. Időbe telt, míg megértették, hogy nekem és társaimnak totem nélküli otthonra van szükségünk. Az érzékenykedés, a sértődékenység, a szavak, kézmozdulatok félreértése igen nagyarányú a vadaknál, nagyon kell tehát vigyázni. Végre elértük, hogy magunk építhettünk egy kedvünkre való házikót, közel a parthoz, hogy minél közelebb legyünk a hajónkhoz.

Sajnos, a Dolphinre újabb megpróbáltatás várt. Kötélzetét leszedték, megmaradt felszerelését elhordták. A raktárban talált holmijainkat, amiket féltve s nagy munkával emeltünk ki a vízből, az ekéket, az ásókat, a szekercéket, a szekérráfokat, a küllőket, a hordóanyagot, a hordópántokat, amiért a tengeren túl ugyancsak jó pénzt lehet kapni, rabtartóink ismeretlen helyre vitték. Csak azt láttuk, hogy tömegével szállítják el az erdő és a hegy felé az én értékeimet. Még nem említettem, de most kell hogy szóba hozzam, se az erdő, se a hegy felé nem engedték, hogy bármelyikünk is elmenjen. Ha nem is ültek őrök kunyhónk, majd később a házunk előtt, nem kellett mást tennünk, mint az erdő felé menni vagy rátérni a házak mögötti hegyi ösvényre, egyszeriben több lándzsával, íjjal, sőt puskával felszerelt fegyveres állt elénk, és megálljt parancsolt. Hiába voltam előttük uvokeki, nem engedtek. Általában több minden tilosnak számított a részünkre, és amire rámondták, hogy tabu, vagyis hogy nem szabad, ott a végsőkig kitartottak, még akkor is, ha megkíséreltem őket megfenyegetni madaram segítségével. Tiltották, hogy megközelítsük a hajónkat. Tiltották, hogy belépjünk bármelyikük kunyhójába. Tilos volt a kacika házának bejárata előtt elmenni, csak megkerülnünk volt szabad. Nem mehettünk el a halászokkal, bár nem értettük, miért. Úgyse szökhettünk meg, egy-egy csónakban hét-nyolc halász is volt. Mi ajánlkoztunk, hogy egyenként elmegyünk velük, hogy segítsünk munkájukban, mert egy percig sem akartunk munka nélkül lenni. De még így sem engedtek. Azt azonban szívesen vették, ha dolgozunk.

Sok minden meglepte és csodálkozásra késztette őket A kikötőben, hogy ügyesebben húzhassák ki hajóikat, két csörlőt készítettünk. Még hírből sem ismerték, mi a csörlő. Ugyancsak készítettünk két emelődarut, mozgatható karral, amit hol erre, hol amarra lendíthettek. Kiváltképpen azért ajándékoztuk meg a szibaókat ilyesmivel, hogy könnyebben munkálhassák meg a fákat a hajóépítésnél, és emelhessék fel a hajótesthez. Nagyon hálálkodtak ezekért a szerkezetekért, mi meg szívesen tettük, mert menekültünk a tétlenségtől, ráadásul azon voltunk, hogy minél nélkülözhetetlenebbek legyünk.

Volt egy nagyobb földdarab, amit megműveltek, de nem célszerűen, és kevés haszonnal. Rosszul ástak, mert ócska, repedezett, megviselt, a mi szemünkben gyerekesnek tűnő falapátjaik és faásóik voltak. Ilyesmit a mi világunkban nem ismernek. Boldogan tanítottam meg őket a vaseszközök használatára, amitől valamilyen okból kezdetben féltek. És boldog voltam, hogy megint foglalkozhatok mezőgazdasági dolgokkal, mert a tenger után ez érdekel a legjobban. Kukoricájukat, ami hozzánk is erről a vidékről terjedhetett el, helytelenül vetették. Egyszerűen úgy szórták a földre, mint a búzát, és várták, hogy felnőjön. Kedvenc csemegéjük volt a fiatal kukorica. Én megmutattam nekik, hogyan kell vetni, mert éppen itt volt a vetés ideje. Sehogyan sem fogták fel, hogy ritkán vetve, fészekbe, sorban, ráadásul megtisztogatva a talajt, jóval bővebb termést érnek el, mint eddig. Kioktattam őket, hogy a disznókat okosabb ólba fogva nevelni, mint hagyni, hogy kószáljanak. Kövérebbek lesznek így, és gyorsabban híznak.

Számtalan segítséget nyújtottunk nekik, hogy felemeljük őket elmaradottságukból. Időnként Hurri vezetésével elindultak hajóikkal. Nemcsak kettő, de négy, sőt hat hajó is elment. Rablóútra mentek. De még ebben az esetben is maradt ember bőven a faluban. Ilyenkor látszott, milyen sokan is vannak.

Az elindulást mindig nagy ceremóniák előzték meg. Megengedték, hogy jelen legyünk az ünnepségeken, amit szívesen tettünk, mert érdekeltek a szokásaik.

Volt több papjuk, vagyis varázslójuk, a legfőbbet közöttük Szambónak hívták. Ez a Szambó már kezdettől fogva rossz szemmel nézte működésemet, valósággal féltékenykedett rám, de többi társamra is. Valahogy úgy tűnt, hogy megzavartuk működését, és félt is tőlünk, hogy beleszólunk a mesterségébe. Amikor megtudtam, hogy vannak papjaik, s megismertem magát Szambót, elhatároztam, semmiféle vallásos szokásukba nem szólok bele, még akkor sem, ha kérnek. Tudtam, hogy nincs az embernek nagyobb ellensége, mint a pap, akár odahaza élünk, akár a vadak között.

Mégis úgy fordult a helyzet, hogy Szambó ellenségünk lett.

Idős ember volt, vad és kegyetlen szívű. Hitt abban, hogy tud varázsolni, esőt, vihart, jó időt, rossz időt, még betegséget is. Nekünk úgy tűnt, hogy mindebből semmit sem tud, de a szibaók hittek benne. Tisztelték. Még a kacika is, mert valójában az apját tisztelte Szambóban. Mindig Szambó és nem a kacika indította útjára a rablókalandra indulókat. Hatalmas máglyát raktak, akárcsak érkezésünkkor, segítségül hívták Benamukit, a máglyán disznót meg mindenféle élelmet áldoztak, de úgy hírlett, hogy ha volt foglyuk, akkor embert is áldoztak ilyen esetben. Szerencsénkre mi ilyesmit nem láttunk. De azt tapasztaltuk, hogy ha visszajöttek rablókalandjaikról, foglyot csak igen ritkán hoztak magukkal. Az ellenséget megölték, de csak a férfiakat, az asszonyokat és a gyerekeket nem bántották. Az utóbbiakat otthagyták, hanem a kedvükre való nőket és gyerekeket elhozták magukkal. A mezei munkát mindenütt nők és gyerekek végezték. A házi munka is a nőkre tartozott, a család gondozása, az élelemről való gondoskodás, a víz és a tüzelő beszerzése. A férfiak halászattal foglalkoztak, hajóépítéssel, fegyverek készítésével.

Hogy a hegyen vagy annak barlangjaiban rejtekhelyük vagy telepük volt, azt kezdetben csak gyanítottuk. Említettem már, hogy nekünk a hegyi ösvényt megközelíteni sem lehetett.

Sok tekintetben hasznosítottuk tudásunkat, kézügyességünket, nagyobb ismereteinket. A legtöbb esetben láttuk, mennyire örülnek, hogy ilyen értékes "kablunákat", fehér embereket szereztek, mint amilyenek mi vagyunk. Lassanként megtanultuk a nyelvüket, ami azért volt nehéz, mert egy szónak sok esetben több jelentése is van, ami a mi hazai nyelvünkben is előfordul, mert a "víz" szót érthetjük ivóvízre, tóra, tengerre, esőre, patakra, folyóra. Különösen Bert és Martin jeleskedett a karib-aruakok nyelvének megtanulásánál. Kedvükre szórakoztak ezzel, s ebben én is részt vettem, komolyabban, mint amikor Pénteket foglyul ejtettem. Igaz, akkor az volt a cél, hogy Péntek tanulja meg az én hazám nyelvét.

Egy napon – akkor már az ötödik hete voltunk a szibaók rabjai – azt a feladatot kaptuk a kacikától, hogy építsünk a számára egy olyan palotát, mint amilyet ő látott a spanyoloknál az egyik szigeten. Sejtettük, hogy mire gondol, hiszen csak kőházról lehetett szó, amilyet itt nagyon nehéz lesz felépíteni. Mondtuk, hogy rengeteg kőre lenne szükségünk, márpedig a hegyre nem mehetünk fel. Mész is kellene, azt csak a közeli kis szigetek korallpadjaiból tudnánk szerezni, méghozzá porrá tört és agyaggal kevert korallhomok formájában. Csakhogy még csónakba se ülhetünk, nemhogy átevezzünk kenun a korallszigetecskékre.

A kacika bólogatott, bólogatott, de nem tett semmiféle ígéretet. Láttuk az arcán, hogy elhatalmasodik benne a vágy a palota után. Ilyesmi nemcsak a nyomorult pogány törzsfőnökkel történik meg, de másféle hatalmassággal is. Ő is akart egy palotát, ami különb mint a másiké, nagyobb, szebb, és az is hirdetné a dicsőségét. Tudtuk, hogy akarja, mi meg váltig állítottuk, hogy csak akkor készíthetjük el, ha mi irányítjuk a kőfejtést és a mész elkészítését a lelőhelyen.

Hallottuk azután, hogy a kacika többször vitatkozott Szambóval, a főpappal és Hunival, az admirálisával, mert csak ilyen ranggal említhetem ennek a kitűnő tengerésznek feladatát törzse hajóhadában. Szambó ellenezte a palotaépítést, de legfőként, hogy felmehessünk a hegyre vagy ki a korallpadokra, s hogy segítséget kapjunk a munkához. Én pedig rendületlenül kitartottam előre kitervelt beosztásunk mellett.

– Csakis akkor tudunk neked, ó, kacika – mondtam Kainabónak –, olyan palotát építeni, mint amilyet a fehéreknél láttál, ha magunk választjuk ki a megfelelő köveket, ha munkásokat adsz a kövek kifejtéséhez, kiszabásához, mert másként ez nem is lehetséges. Soha nem lennénk készen a palotával, ha egyedül mi csinálnánk. Ugyanezt mondhatom a korallporra is, amit egyedül nem fejthetünk, nem zúzhatunk össze. Elég lesz nekünk elkészíteni a szükséges eszközöket, aminek a segítségével hozzáfoghatunk a palota építéséhez. Ha azt akarod, hogy minél előbb gyönyörködj a palotában, add meg az engedélyt, hogy felmehessünk a hegyre, kiválogatni a legmegfelelőbb kőanyagot, s kimehessünk a tengerre, az apró bohiókra, a korallpadokra. És adj legalább ötször annyi embert, mint amennyi ujjam a két kezemen van. Így beszéltem a kacikával. Le is rajzoltam a homokba a palota tervét. Tetszett neki.

Megvallom, minket nem a palotaépítés vágya sarkallt. Öt hét telt el a partraszállásunk óta, ami azt bizonyította, hogy kegyetlenül múlik az idő. (Mivel nem tudtunk semmit a naptárról, elhatároztuk, hogy önálló időszámítást vezetünk be, mégpedig heti beosztással, hogy így is lássuk, mennyi idő telik el fogságunk alatt.) Arra gondoltunk, ha szabadabb lesz a mozgásunk, valami módon megszökünk. A szibaók népétől nem várhattuk a szabadulást, még szerencse, hogy csodába illő módon nem gyilkoltak meg minket. De számolnunk kellett azzal is, hogy egyszer csak megváltozik irányunkban tanúsított felfogásuk. Egyre több jelét láttuk, hogy Szambó, a főpap, aki – említettem már – apja volt a kacikának, gyűlölködik ellenem, és ahol tud, ott árt is. Egy váratlan viharért, amely összetörte néhány csónakjukat, és szétszaggatott sok halászhálót, Szambó minket okolt. Ugyanígy tett, amikor egy alkalommal eredménytelenül tértek vissza rablóportyájukról. Egyik hajójuk zátonyra futott, elsüllyedt, és több emberük a tengerbe veszett. Szambó nem átallotta reánk hárítani a felelősséget, mintha csak tudtunk volna arról, hol, merre hajóznak Hurriék.

Éreztem, hogy Szambó áskálódásai előbb-utóbb eredményre vezetnek, ezért örültem, hogy a kacika palotát akar építtetni. Ezzel hasznossá válunk, nélkülözhetetlenné, legalább az építés idejére.

Ugyanakkor talán több reményünk lett volna a szökésre.

Mert bizony minden szabad időnkben erre gondoltunk. Szambónak köszönhettük azt is, hogy napnyugta után nem tartózkodhattunk a szabadban, házunkba kellett bemenni, ami sok minden miatt nem volt kedvünkre. Szambó vette rá erre a kacikát, aki apjával szemben igen engedékeny volt. Éppen ez utóbbi miatt féltünk, hogy egy napon a velünk szemben barátságos kacika helyett – pusztulásunkat kívánó törzsfőt találunk.

Nehezen jött álom a szemünkre, esténként a szökés lehetőségeit latolgattuk.

Szerencsénkre mind a hatan jó hajósok voltunk, tudtuk, hogy akár csónakon is kibírnánk azt az időt, amit a tengeren kell töltenünk, hogy lakott helyre jussunk.

Sajnos, tervezgetéseinknél a Dolphint mellőznünk kellett. A hajót valósággal leszerelték, nem tartották a maguk számára megfelelő hajónak. Elvesztek az értékeink is, amelyeket ismeretlen helyre vittek.

De hát az életünk mindennél többet ért. Menekülnünk kell, minél előbb, annál jobb, így határoztunk. Koldusként kell majd a Szigetre érkeznem, hogy ott behajtsam a sok esztendő bérét, s onnan Brazíliába mennem, hogy barátaim támogatását kérjem a magam és társaim számára. Rajtam kívül különösen Josiah volt nehéz helyzetben, aki felelősséggel tartozott a hajógazda előtt.

A szökésre két megoldást eszeltünk ki.

Az egyik az építkezés lett volna, amikor szabadabban mozoghatunk majd, s elevezhetünk a korallpadokra. Ez volt nagyjából a legbiztosabbnak látszó terv, amit kivihetőnek találtunk. A második nehezebb, de jobb volt az előzőnél. Rájöttünk, hogy elrablóink, ismétlődő időszakokban, éjféltől napkeltéig nem mozdulnak ki házaikból. Ez akkor fordult elő, amikor nem jött fel a hold az égre, tehát minden hónapban egyszer. Vallásos szokásuk volt, hogy így tettek, mert azt tartották, hogy ha a hold nem látható, ők se legyenek láthatók addig, amíg a legfőbb istenük, a nap fel nem jön. A holdat ugyanis második istenüknek tartották, s ha eltűnt olyankor, amikor nem látszottak a csillagok, baljós előjelnek vélték. Ilyen alkalommal – kellő előkészület után – sikeresnek ígérkezett a szökés.

Azt is megtudtuk a szibaóktól, hogy a környező szigeteken alig található ember, mert mindenkit kiirtottak, akik nem tartoztak Kainabo törzséhez. Ennek különösen örültünk, egyrészt, mert a szigetekről nem erednek majd üldözésünkre, másrészt, mert ha kell, könnyebben találhatunk búvóhelyet.

Ezt az utóbbi megoldást tartottuk a legmegfelelőbbnek. Az előkészületeket megtettük, ami mindössze annyiból állt, hogy némi élelmet gyűjtöttünk, horgokat készítettünk, több dobóhálót loptunk, kókuszdiót rejtettünk el a kunyhónkban. Ez az utóbbi különösen fontos táplálék, és oltja is a szomjúságot, úgyhogy akinek van elegendő friss kókuszdiója, az akár hetekig meglehet víz nélkül.

De amitől féltünk, mégis bekövetkezett.

A palotaépítésből hirtelen nem lett semmi.

Szambó meggyőzte fiát, a kacikát, hogy az az épület, amit készítenénk, csak bajt és csapásokat hozna a törzsre, valamint a kacika egész háznépére.

Elesett tehát az egyik megoldás, maradt a második, amely azonban időhöz volt kötve. Amikor megtudtuk, hogy nem építünk Kainabónak palotát, még két hét volt hátra a fogyó hold idejéig

Ugyanakkor baljós jelek is mutatkoztak.

Hogyan történt, máig sem tudom, de eltűnt Péntek, életmentő madaram.

A szibaók földjein dolgoztunk, amikor munka végeztével hazatértem, madaram nem várt házikónk küszöbén, és nem bólogatott okos fejével, nem lebegtette szárnyait.

Pénteket nem találtam a házban, de a környező fákon sem.

Mindjárt sejtettem, hogy a tettes nem más, mint a főpap, a gyűlölködő Szambó.

Ezzel nemcsak fájdalmat okozott, hogy elvesztettem legkedvesebb kis barátomat, de megfosztott attól az erőtől, amivel a szibaók előtt rendelkeztem.

Hirtelen fenyegetővé vált tehát a helyzet. A látszólag semmitmondónak tűnő két esemény – hogy nem építünk palotát a kacikának, és hogy eltűnt egy papagáj – aggasztó helyzetet teremtett.

Elérkezett az idő, hogy szöknünk kell, mert Szambó győzött, és ha maradunk, akkor nem teszünk mást, mint várjuk a pusztulásunkat.

A legnagyobb baj volt, hogy még egy hetet kellett várni, amíg a holdváltozással számolhattunk.

– Mint tegyünk, Crusoe uram? – kérdezte Martin, amikor utánam másodiknak hazaért, és megmutattam madaram hűlt helyét.

– Mit tegyünk? – mondták a többiek is, amikor ugyancsak hazajöttek.

Egyiknek is, másiknak is ennyit mondtam:

– Szöknünk kell, előbb, mint terveztük. Szambó hadüzenete volt a madár ellopása vagy talán megölése. Utána mi következünk. Nem várhatunk tovább.

És azt vallottuk, hogy nem várhatjuk be a holdváltozást. Módot kell találni a szökésre. Erre a legalkalmasabbnak azt találtuk, hogy holnap vagy holnapután éjszaka elhagyjuk a kunyhót, lelopakodunk a kikötőbe, és ott a szélső halászcsónakok valamelyikén elhagyjuk a szigetet.

Még akkor is, ha a csónakban éhen vagy szomján pusztulunk, nem tehetünk mást, mint vállaljuk az igen bizonytalan kimenetelű kalandot.

Tudtuk, hogy minden éjjel őrök vigyáznak ránk. Kettő a bejáró előtt kuporog, kettő valamivel távolabb, a terecske szélén, ahonnan éppen a kikötőhöz vezet le az út.

Nem volt más megoldás, mint a négy őrt eltenni láb alól.

Mindenesetre megfogadtuk, hogy nem hagyjuk el egymást, s ha kell, utolsó leheletünkig harcolunk majd, ha erre sor kerülne.

Nem így történt.

Mi sokkal lassúbbak voltunk, mint Szambó.

Alig készültünk hozzá, hogy megegyük esti kosztunkat, csak halljuk ám, hogyan verik a kacika háza előtt a dobot.

Üreges fatönk volt a dob, riasztó, mély a hangja. Igen messzire elhallatszott.

Verték a kacika háza előtt, ami azt jelentette, hogy minden embernek oda kell gyülekeznie, hogy megtudják az eseményt, ami miatt összehívják őket.

Égett már az óriás máglya is, amit életük nagyobb eseményeinél mindig meggyújtottak.

Rossz sejtelmeink nem csaltak. Szambó nem késlekedett. A madár nem volt velünk, eltűnt, és Szambó lecsapott ránk.

Eltűnt a varázseszköz – megszűnt a varázslat is – ez volt mindig a vadak felfogása.

Alig hangzott fel a dob pufogása, megjelent Szambó a házunk előtt. Bekiáltott, hogy jöjjünk ki, látni akar a kacika.

Mást nem tehettünk, követtük Szambót, akit sok felfegyverzett törzsbeli kísért.

– Ebből baj lesz – állapította meg Josiah unokaöcsém.

– Ebből bizony az lesz, fiaim – bólogattam menet közben, és átkoztam magamat, amiért nem vigyáztam jobban a madárra.

A tűz előtt ott ült a kacika, tollas palástjában, körülötte őrzői és családja. Hurri is ott volt, és ő is barátságtalanul nézett ránk.

Mindenki úgy nézett ránk, mintha el akartuk volna pusztítani az egész szigetet.

Ezúttal a kacika nem intett, hogy üljek le vele szemben a gyékényre.

Szambó rám kiáltott:

– Hol a madarad, idegen ember?

Mire én nyugodtan azt mondtam, hogy neki jobban kell tudnia. A sokaság is kiabálta:

– Hol a madarad?! Hol a madarad?!

És nevettek, összesúgtak, vihogtak. Némelyik még hempergett is a nevetéstől.

Majd a kacika is elkezdett nevetni, mint aki megveszett. Ijesztő látvány volt a tűz fényében. Martin odaszólt nekem:

– Elkéstünk, Crusoe uram.

Mire én megvontam a vállamat, és azt mondtam:

– Martin, Martin, és ti is, többiek, ne csüggedjetek. A jó szerencsénk nem hagy el minket.

De bizony mindnyájan csüggedtek voltunk, beleértve magamat is. Nem sokat segített a telkesítés.

Azért csak nyugodtan álltunk, mint akik biztosak a dolgukban.

Mivel akkor már értettük a szibaók nyelvét, odaszóltam a kacikának.

– Csak nevess, majd megbánod. A napisten is, a holdisten is a segítségünkre jön. Ezt én mondom neked, a fehér varázsló, aki náladnál is sokkal nagyobb kacika, de meg mindazoknál, akikről valaha hallottál. Ha nem hiszed, a te bajod, én intettelek. Szambó ellopta a madaramat, mert Szambó olyan buta, mint a törzsed legbutább embere. Ha nem adja vissza Szambó a madaramat, pusztulás lesz a véged a népeddel együtt, Kainabo kacika. Én mondom neked, aki nagy uvokeki a fehérek népe előtt.

Megijedtek?

Használtak az intelmeim?

Belátta a kacika, hogy helytelenül cselekszik?

Észre tért Szambó, a gazember, amikor felemlegettem a napistent meg a holdistent, amitől a legjobban félt, mert a vadak törvénye szerint a papok előtt nem volt szabad kiejteni egyik nagy tűzistenség nevét sem?

Kifakadásom, nyugalmam, társaim nyugalma, nyugodt szavaim, ha nem is teljes mértékben, de megzavarta ezeket a nyomorult embereket.

Látták, hogy a fehér uvokeki nem fél tőlük, de minden varázslatnál és intelemnél jobban az zavarta meg a kacikát meg gazember apját, a varázslót, hogy a hold felé fordultam, széttártam a karomat, és ezt kiáltottam:

– Holdisten, segíts! Holdisten, segíts! Holdisten segíts! Éppen akkor jött fel a hold, vérvörösen, a fák felett.

Több ember arcán láttam, hogy megretten, és félénken elhúzódik a tűztől. A kacika sem nevetett már ekkor. Riadtan pislogott az apjára, aki nem akart meghátrálni. Az emberek felé fordult, úgy kiáltotta:

– Nem Szambó lopta el a madarat. A madár hagyta el az idegen embert. Ne higgyetek az idegennek. Nincs varázslata, madár nélkül nincs. Öljük meg őket, öljük meg!

Ezzel felkapott egy égő fahasábot, és felém dobta.

Éppen csak elkerültem, hogy a fejemhez vágódjon. A karomat érte, ott tört szét szikrázva.

Martin rávetette magát Szambóra, mint a tigris, ha elcsípi áldozatát.

Martin erős volt, nagyon erős. Egyszerűen felkapta az öregembert, és bevágta a tűzbe.

Szambó sikítva, üvöltve eltűnt a füsttengerben. Mert hatalmas füstgomolyag szállt fel, ahogy belepottyant a varázsló, szétverve maga körül az egymásba rakott tüzelőt.

De alighogy eldobta Martin az öreg gazembert, máris felkapott egy bambuszrudat, és azzal igyekezett maga körül rendet vágni, mert szörnyű kiabálással nekünk estek a vadak.

– A kikötőbe, Crusoe uram! A kikötőbe! – kiabálta Martin, aki váratlan cselekedetével átvette a parancsolást is. – A kikötőbe!

Mindnyájan követtük Martin példáját, egy-egy rudat, vastag ágat, hálótartó karót ragadtunk fel, és azzal cséphadaróztunk. Mást már úgysem tehettünk. Martin oktalannak tűnő cselekedetével elérte, hogy a nyilvánosság előtt igyekeztünk megszökni. Még láttuk, hogy kirángatták a tűzből a varázslót, aki talán halott is volt már, mert kormosan, össze-vissza pörkölve feküdt a földön. A nagy kavargásban a kacika tollpalástja tüzet fogott, és olyan gyorsan lángolt, mint az olajba mártott kötél. A kacika ide-oda rohangált, kiabált, de sehogyan sem tudott megszabadulni égő palástjától.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy időnk sem volt utat törni azok között, akik akkor már megzavarodva, rémülve körülöttünk ugráltak.

Josiah, Bert és a két tengerész velem együtt igyekezett követni Martin példáját. Ott ütöttük a vadakat, ahol értük őket.

Azzal, hogy Martin a varázslót bevágta a tűzbe, és a varázsló nemhogy legyőzte volna a tüzet, de őt győzte le a tűz, meg hogy a karikát is lángok fogták körül, a tűzimádó pogányok elvesztették a fejüket.

– Uvokeki; uvokeki, espa uvokeki, espa uvokekil – kiabálták a törzsbeliek, öregek, gyerekek, az asszonyok, de a harcosok is, most már nevetés helyett rémüldöző kiáltással.

Rémületük még nagyobb lett, amikor egyszerre csak hűséges madaram, Péntek a vállamon termett.

Honnan került elő szegény, nem tudom, de előkerült, és rikácsolva, nagy szárnycsattogás közepette, rászállt a vállamra; ott belekapaszkodott éles körmeivel a kecskebőr ködmönömbe, amit szerencsére magamra vettem, amikor Szambó kiszólított minket a kunyhóból.

Ettől a látványtól teljesen megrémült a szibaók népe.

Rohantunk a kikötőbe, rúgva, csapásokat osztogatva, káromkodva is, harci kiáltásokat hallatva, hogy buzdítsuk egymást, mert bizony erre azért szükség volt.

A legbőszebben Martin verekedett, a derék ember, aki most mutatta meg igazán hűségét és bátorságát.

A nagy zűrzavarban kigyulladt néhány kunyhó. Gondolom, a kacika okozhatta a tüzet, vagy maga Szambó, amikor szétvágódott a máglya. Jobban nem sikerülhetett volna a kavargás. A legnagyobb boldogság mégiscsak az volt, hogy előkerült a madaram, akit halottnak hittem már, ismerve a gonosz varázslót és irántam való gyűlöletét. Futottunk, mint az eszeveszettek, egyenesen néki a mólónak, ahol a nagy halászkenukat tartották a bennszülöttek.

A kettős fényben – a hold világánál és a lángoló máglya meg az égő házak fényénél – mindent jól láttunk, akárcsak nappal lett volna.

– A kenukhoz! A kenukhoz! – kiabáltuk egymásnak.

Ki tudja, mi történt volna velünk, ha váratlan esemény nem jön közbe, amiért áldom is az eget, minden szentjeivel együtt.

A szibaók, ez az ördögi fajzat, az első megdöbbenés után csak észbe kaptak volna. Mint ahogy történt is. Hitük szerint a foglyok nem szökhetnek meg, mert akkor mindennél nagyobb baj érheti a törzset. Bár kellőleg megrémültek a történtektől, a tűztől, Szambó pusztulásától, a kacika égésétől, de legfőként attól, hogy a "varázslómadár" visszatért hozzám, szökésünket megakadályozták volna.

Hurri és hajósbandája eredt a nyomunkba, akár a kopók a rókák után.

De mondom, váratlan esemény történt.

Alig értük el a legszélső házikót, ami emlékezetem szerint éppenséggel Hurrié volt, fény villant előttünk, és rettenetes dörrenés hangzott.

Először azt hittem, csoda történt. Felhő nélkül is villámok vágnak az égből, nagy dörgés közepette, vagy talán éppenséggel tűzhányó tör fel a tengerből, intve a vadakat, hogy ne bánjanak velünk becstelenül.

Mert futás közben bizony nem néztünk se jobbra, se balra, hogy minél előbb elérjük menekülésünk vélt eszközeit, a kenukat.

Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor végre a móló deszkáin álltunk és körülnézhettünk.

Uramfia, három nagy hajó volt már akkor a közelünkben, széltől eresztett, lobogó vitorlákkal, szünet nélkül lángot és lőporfüstöt okádó ágyúkkal.

Az ágyúk csövét mind a falunak iránykották a tűzmesterek, amivel valósággal megbolondították a szibaók népét.

Nemcsak minket ért járatlanul a három hajó felbukkanása, de rabtartóinkat is, akik biztonságban érezték magukat az elhagyott tengervidéken.

Rongyainkat lekapkodva integettünk a hajók felé, hogy lássák, fehér emberek tartózkodnak a szibaók kikötőjében. Ugyanakkor tele torokkal ordítottunk, hogy meghallják segélykérésünket

Különös látvány volt számunkra a hajók előbukkanása, mondhatom.

A mi szegény Dolphinunk megkopasztva, akár a csirke, éppen előttünk állt. Felrohantunk a fedélzetre, ott is a legmagasabb helyre, a régi vezénylőpadkára, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

– Hé, hahó, hé, hahó! – kiabáltuk, nehogy minket is érjenek ágyúlövések.

Az igazságnak tartozom, ha bevallom, olyan dübörgésben, recsegésben, ropogásban volt részünk, hogy a mi kiabálásunk legfeljebb csirkecsiripelésnek tűnhetett. Hűséges madaram, belekapaszkodva a vállamba, a fülem mellett rikácsolt, mégsem hallottam, inkább csak láttam szemének forgatásából, tátogató csőréből.

Mintha a pokol szabadult volna el, amikor a hajók még közelebb jöttek.

Szegény Martin később bevallotta, hogy bizony maga se tudta, örüljön-e vagy sem az érkező hajóknak. Ha az angol király hadihajói, akkor cseberből vederbe kerül, erre gondolt a jó ember. De akkor, az izgalom hevében, bizony elfeledkeztem Martin gondjáról. Csak azt láttam, hogy magamfajta fehér emberek tartózkodnak a hajókon, ami felettébb megnyugtató volt.

Ekkor már több ház égett a faluban, gondolom, talán tíz is. Egyetlen embert nem lehetett látni, mind elmenekült a hegyekbe. Hurrinak és hajósbandájának nyoma veszett.

Hirtelen csönd támadt.

Abbamaradt az ágyúzás.

Az egyik hajó egészen mellénk kanyarodott.

Orrában ágyúkefét tartó matrózok álltak, meg több kalpagos tisztféle.

Ugyan, mifélék lehetnek?

Gondoltam, spanyolok, akik még mindig eleget hajóznak a Karib-tengeren. Vagy éppen portugálusok, vagy éppenséggel németalföldiek, akikkel együtt tartottunk egy ideig.

Hát ekkor láttam, hogy a mellénk kanyarodó hajó mindegyik árbocának tetején fekete lobogó leng, de még a kormány feletti lámpás tetején is fekete a lobogó.

Flibustierek lesznek, véltem, amitől elkeseredett a szájam íze. Éppenséggel nem az volt a vágyam, hogy kimenekülve a szibaók rabságából, az Antillák és a Karib-tengervidék talán még nagyobb veszedelmének, a fehér kalózok fogságába kerüljünk.

De hát a hajók előttünk voltak, sőt a legnagyobb, igen becsületesen ügyes kikötéssel, egészen a Dolphin mellé állt.

Elkaptuk a köteleket, hogy segítsünk szabadítóinknak.

Egyszerre öt-hat torzonborz fickó ugrott elénk, karddal, puskával felszerelve. Az egyik angolul szólt hozzánk:

– Kik vagytok?

Mondtam, hogy szerencsétlenül járt tengerészek Angliából, akiket a forgandó sors idevetett a vadak közé.

– Ez itten a hajónk, amit részben a tenger, részben a rablónépség tett így tönkre – mutattam a Dolphin fedélzetére. – És ti kik vagytok?

Mire az ember felnevetett. Megvonta a vállát, s felkiáltott a hajójára:

– Hé, kapitány, honfitársakat találtunk!

Recsegő hang visszhangozta:

– Hozzátok elém őket. Ti meg kifelé a partra, de tiszta munkát csináljatok ottan!

Erre néhányan lökdösni kezdtek minket, hogy menjünk a hajóra. Ugyanakkor láttuk, hogy a másik két hajó is partot ért, horgonyt eresztett, csónakokat dobtak róluk a vízre, amikbe fegyveresek szálltak.

A hajók egymással parancsokat váltottak, mert igen egyformán ment minden.

Mi hatan, az utasítás szerint, átmásztunk a vezérhajóra.

– Ide, ide! – kiabálta az, akit kapitánynak szólítottak.

Nem tagadom, a hang ismerősen csengett, de nem akartam hinni a fülemnek, hogy valóság lehet, amit sejtek.

Átvergődtünk egy csomó vitorlán, amit a fedélzeten halmoztak fel, rengeteg ládán, amit homokkal töltöttek, és barikádnak használtak tengeri csatában, s végre eljutottunk a főfedélzetre, amit éppenséggel nem mondhattam könnyű feladatnak.

Közben áradta nép a hajóból, mint az ürgesereg a kiöntött földi folyosókból. Csak úgy szemre is megállapíthattam, hogy veszett népséggel lehet dolgunk, semmivel sem derekabbak, mint amilyenek a pogány szibaók. A különbség mindössze annyi lehet, hogy az egyik fehér, vagy legalább a többség az, míg a másik, a kacika tengeri rabló törzse, fekete és pogány. De sem az egyik, sem a másik előtt nincsen becsülete az emberi életnek.

Rohantak a partra, mint az éhes kutyák, nagy csataordítással, vidám kedvvel, ami elsősorban azt bizonyította, hogy régen lehetett részük haditettben.

Rongyosak voltak, félmeztelenek, fejkendősek, ami igen népszerű öltözéke lett az angol, a francia és spanyol kalózoknak. A régi jó kalpagot csak a vezéreik, hadnagyaik és kapitányaik viselték, de azok sem mindnyájan.

A többi hajóról is felhangzott a csataordítás meg az éles, saskeselyű hangjához hasonlító rikkantás, amit annyira kedveltek egymás buzdítására a flibustierek.

Gondoltam is magamban, most azután a kacika meg Hurri meg a többi ugyancsak elképedhet, mire képes a fehérek nagy varázslója, mármint én.

Egyelőre azonban nem voltam éppen a legboldogabb, mert szentül hittem, hogy cseberből vederbe estünk, bár több volt most már a reményünk megmenekülésünkre.

Megnyugtatott, hogy főleg hazám nyelvén beszélt ez az istentelen népség, akik nem mások, mint rablók, tolvajok, gyilkosok gyülekezete. A legtöbbjük azért lett kalóz, mert szorult a hurok a nyakán, vagy már éppenséggel bitó előtt állt, de megszökhetett, akár ügyességből, akár a porkolábok pénzszeretetéből. Akadtak azután olyanok is, akik kifosztottak egy hajót, megölték a tisztjeiket, és végül beálltak valamelyik kalózvezérhez segédnek.

Így is nevezték magukat, "a master segédje", ha dicsekedni akartak.

Hátulról löködtek bennünket, hogy siessünk, mert hívat a kapitány, hajrá, hajrá, előre igyekezzünk.

Korom, méltóságom, kecskebőr ruhám ért azért annyit, hogy időnként hátraszólva leinthettem buzdítóinkat.

Hogy ne felejtsem el, még trombiták is szóltak, meg dudák, kecskebőrrel bevont dobok is, amikor csónakba szállt a másik két hajó népsége, hogy partra evezzenek. Harci kiáltásuk akkor hangzott fel igazán, amikor mi a kapitány előtt álltunk.

Fellélegeztem.

Nem tévedtem.

Valóban akként volt, ahogyan sejtettem, amikor felismertem a recsegő hangot.

Bizony, bizony ő volt.

Magas, hatalmas ember – John Morgan, a kalózvezér.

Az az ember, aki egy éjjel házamban vendégeskedett, Yorkban.

Mellette állt a társa, akit ugyancsak ismertem, egy köpcös ember, akit a kapitány csak "Hé Tómnak" szólított. Amolyan bravó volt ez mellette, védő ember, mint az szokás, ha valaki félti az életét.

Morgan is, Hé Tom is érdeklődve nézett ránk, ahogy eléjük terelődtünk.

A hold tiszta, áldott világánál is láttuk, megbámulnak minket.

– Kik vagytok? – kérdezte a kapitány, vagyis hogy Morgan, aki nyilvánvalóan torzonborzságom meg szakadozott kecskebőr ruhám miatt nem ismert meg.

– Angolok, mint ön, uram, meg jó néhány embere – mondtam én fojtott hangon, derülve lelkem mélyén a váratlan találkozáson. Hosszú, térden felül érő bőrcsizmát hordott Morgan a hajón is, csíkos nadrágot, széles bőrövet, karddal, tőrrel, de sem inget, sem zubbonyt, mivelhogy rekkenő meleg volt ezen az éjjelen. Hé Tom ugyanúgy öltözött, mint a gazdája, de rajta csak fejkendő volt a kalpag helyett.

– Hogyan kerültetek ide? – kérdezte recsegő hangján Morgan, még mindig nem ismerve fel engemet.

Erre elnevettem magamat.

– Miként kerül az ember a kalózok rabságába, ha nincsen kedve hozzá? Éppenséggel úgy, mint ahogy az önökébe kerültünk – elfogtak minket. Ekként, kalóz uram, Morgan uram.

A zsivajban, a zajban, lövöldözésben, kiáltások, és ordítások tömkelegében Morgan figyelme felénk irányult.

– Tudod-e, kivel állsz szemben?

Mondtam, hogy már mondtam, hát hogyne tudnám. Majd hozzátettem:

– Nem illik elfelejteni azt, akinek az otthonában eltöltöttünk egy éjszakát.

Erre elképedt a sokaktól rettegett Morgan, hercegek cinkosa, hercegek ellensége, kifosztója, megsegítője.

– Hé Tom, emeld fel a lámpást.

Sok értelme nem volt, mert a hold legalább annyira megmutatta arcunk színét, vonásaink és tekintetünk ismerős vagy ismeretlen voltát

Hé Tom felemelte a lámpást, Morgan egészen az arcomhoz nyomta.

– Ki lennél, ember?

Láttam, hogy már bosszús, menne a partra, a serege után, nehogy elorozzanak előle valamit. Meg hát illőnek is találtam kilétem felfedését, ezért így szóltam:

– Ismer-e York városában egy Robinson Crusoe nevű tengerészt?

Meghökkent.

– Ismered talán? – dünnyögte most már dühösen. – Nincs időm a mókára.

Mire azt mondtam:

– Nekem sincsen, Morgan uram, higgye el. Mivelhogy az a yorki tengerész, bizonyos Robinson Crusoe itt áll ön előtt.

És hogy nyomatékot adjak szavaimnak, az elképedést kihasználva hozzátettem:

– Kerestem a hulli kocsmában, ahogy említette, de bizony nem találtam.

Erre engednie kellett. Ha a külsőm olyan lett volna, miként a jegesmedve vagy hasonló szörnyűséges állat, mint a rozmár vagy az oroszlán, akkor se volna nehezebb megállapítani valóságos lényemet. A sok nélkülözés, szenvedés, ital- és táplálékhiány, arcom, hajam, testem gondozatlansága, elnyűtt, ronggyá vált kecskebőr ruhám (hej, de sajnáltam!) csúfossága inkább valóságos remetének mutatott, semmint annak a yorki tengerésznek, akit Morgan otthonomban megismert. Vagyis hát engemet.

De a hangot elfelejteni mégsem lehet, így felidézve találkozásunkat, kételye többé mégsem lehetett. Hé Tom és még néhány ott álldogáló szájtátó embere nagy csodálkozására a kalózvezér szétvetette karjait és felderült arccal kiáltotta:

– Keblemre, Crusoe uram, a keblemre! Üdvözlöm az Aranysárkány fedélzetén!

S mint ahogyan illik a tengereken, ha régi barátok újból találkoznak, átöleltük egymást. Örvendtünk a nem várt viszontlátásnak, a sors játékos forgandóságának. Egyikünk se hitte, hogy ilyenféle találkozásban lesz részünk.

– Morgan uram – kezdtem, amikor kibontakoztunk egymás öleléséből –, tudom, hogy önt miféle célok hozták ide, a szibaók szigetére. De azt már nem tudjuk, sem én, sem a társaim, akiknek kiváló tengerész voltáról kezeskedem, mi a neve a szigetnek, merre is vagyunk Amerika partjainál, és azt sem, milyen hónapot, napot jelez a naptár. Volna szíves felelni erre, bár tudom, szíve szerint most a parton tartózkodna.

– Eltalálta, Crusoe uram. Kell is, hogy megszakítsuk örvendezésünket. Hé Tom majd gondoskodik megfelelő öltözékről, élelemről, amit most parancsba adok. Ismerik is egymást, ha nem csalódom. Hé Tom, állj Crusoe uram segítségére.

Ezzel Morgan intett, átlendült a hullámvéden, ráugrott szegény megkopasztott hajónkra, s lerohant a partra.

Onnan hallatszott recsegő, átható hangja, ahogy parancsokat adott embereinek. A hegyről lövéseket hallottunk, kiáltásokat, mert a szigetlakók oda menekültek.

Közben Hé Tom gondjaiba vett minket. Martin is, Josiah is, Bert is meg a két tengerész is hálát adott Istennek, hogy végre felvirradt a jó sorsunk.

Hé Tom elmondta, hogy a szibaók szigetének neve – Barbuda, de a karib-aruakok törvénye szerint nem ejthetik ki senki előtt a sziget nevét. A mögötte levő szigetek legnagyobbja, ami egyben a legtávolabbi is, Guadeloupe, amiről már hallottam, s része a Szélcsendes-szigeteknek. A Colombus nevű spanyol admirális találta meg, mint errefelé minden szigetet. Hé Tom elmondta azt is, hogy július végét írja a naptár, ami bizony azt jelenti, hogy ugyancsak sokáig tartott, amíg megtudtuk, hová vetődtünk, és az év melyik szakában vagyunk.

– Elmondhattuk: nagy szerencse ért. Josiah, Martin, Bert s a két tengerész szüntelenül szorongatta a kezemet, hogy ily szerencsésen kivezettem őket a bajból, meg hogy tekintélyem révén ily nagy tisztelőm van, mint maga Morgan, akinek a nevét hazánkban még a csecsszopók is tudják.

– Adj, barátom, egy kardot vagy bármi fegyvert – szólt Martin Hé Tómhoz. – Kedvem lenne segíteni a társaidnak.

– Én is így tennék – ajánlkozott Josiah unokaöcsém. Hasonlólag tettek a többiek is. Egyedül én pilledtem el némileg, s vágytam kiadósabb pihenésre. Igen jó érzés volt megint olyan hajón tartózkodni, amelyik ép állapotban van, s rajta mindent a helyén lehet találni. A hold világánál is látszott, hogy az Aranysárkányt rendesen gondozzák, mint ahogy a másik kettőt is.

Egy pohár rum lehajtása meg néhány kétszersült befalása után a hajó orrába telepedtem. Onnan néztem, mi történik a szigeten. Égtek a kunyhók, üvöltöttek az emberek.

Madaram mellettem pihent egy kötélcsomón. Időnként felnyitotta a szemét, hogy megbizonyosodjék róla, ott vagyok-e még.

Nagyon boldog és megelégedett voltam.

Remény éledt a szívemben, hogy számíthatunk Morgan segítségére, bár kevesen mondhatják el, hogy éppen kalóztól várhatnak segítséget.

A szenvedésekkel teli hónapok után talán végre békésebb hónapok következnek.