1804

Rhédey Lajos úrhoz

Magyar fejedelmink nagyságos gyermeke,
     Lelkestől-testestől a virtus remeke
Ízlés terjesztője, tudomány barátja,
     Királynak, nemzetnek egyaránt sajátja,
Te, kit a szerencse jó és rossz időbe
     Nagynak látván, fél már venni üldözőbe,
Kinek Festeticshez úgy von természete,
     Mint azon centrumnak kisebb kerűlete
Rhédey! ha munkás elméd kinyúgodott,
     Halld meg, egy poéta rólad mit álmodott.

A sáfrányozott ég már gyengén pirúla
     S a homály és álom egyaránt hígúla,
Tisztább s igazándibb képecskék valának,
     Amelyek elméink körűl zsibongának,
Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni,
     Mely a feljött nappal szokott ránk érkezni:
Midőn úgy képzettem a nyugvás ölében,
     Mintha lettem volna Tempe mezejében,
S ott a téli estvék hosszas únalmában,
     Magánosságomnak nádas hajlékában
Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak,
     Ropogó lángjánál holmi száraz gallynak.
Egyszer csak előmbe tűnik bámúltomban
     Hazám Géniussa háromszín bársonyban.
(Felséges látomás!) szép is, bús is vala,
     Mint a szürettáji napnak egy hajnala.
És "Mit késel, úgymond, közreadni saját
     Ifjúi elmédnek aprólék adaját?
Tedd fel bátor szívvel hazád óltárára
     Tavaszod zsengéjét, melyet régen vára:
S hogy majd emberkorod becsesebb gyümőlcse
     Háládatosságod szaruját megtőltse,
Siess elhullatni már a virágodat,
     Szárnyan jár az idő. Becsűld meg napodat.
Tudod, hogy magános fogadástételed
     A legfontosb adót fizetteti veled,
Hogy megmaradt részét világi pályádnak
     A hét magyaroknak szenteljed s Árpádnak?
Siess a vitézek oszlopát feltenni
     S nemzetünk nevében háládatos lenni!"
E szóra előttem terem, mint a villám,
     Kassa fogházában rég senyvedő "Lillám";
Víg Anákreonom mellette mosolyog,
     Mely a Duna partján régóta tébolyog;
Több szüleményim is körűlte látszanak,
     Melyek a váradi bőlcsőben ringanak;
Meglátom, magamba szállok s így felelek:
     "Nagy lélek! örömest sietnék én velek,
De lám tőlem messze és sokfelé vagynak,
     Bajos útja van most mind sárnak, mind fagynak,
Szekerest nem kapni, vagy pedig oly drága,
     Hogy borsos az ember literátorsága.
Van ugyan egy könnyű római lecticám,
     Abban a Hágón is majd úgy néznének rám,
Mint egy proconsulra, vagy no, csak póstára:
     De honnan köthessek egy derest rúdjára?"
Még alig mondtam ki: előttem hortyoga
     Egy karcsú paripa, csikó volt a foga.
Serényje loboga. "Nézd, mond a Genius,
     Két szárnya van, gyors ló: ez ama Pegazus.
E' már a Dunának zajlódó habjain,
     A tótok bércein s a Hágó csúcsain
Egy akaratodra könnyen általviszen,
     S a nép poétának, nem postának hiszen.
Rhédey, ki szárnyat fűz a jó szándéknak
     S paripát ád alá nyűgnek, haladéknak,
Rhédey kűldi ezt..." A bámúlás s öröm
     Felébreszt. Nincs semmi. Nézek, fejem töröm.
Hát sem ló, sem álom. A munkám Váradon,
     Bécsben, Pesten, Kassán... Magam meg a padon.
S ím, tűnődésemben íly szók érdekelnek:
     "A két szárnyán kívűl álmaid bételnek!"

1804. jan. 24

Halotti versek

Néhai mélt. kohányi Kátsándi Terézia asszony, csász. és
kir. aranykulcsos kisrhédei Rhédei Lajos házastársának
eltemettetésekor

Nagyvárad. 15. ápr. 1804.

Je ne veux pas argumenter avec vous,
ni méme tenter de vous convaincre; il
me suffit de vous exposer ce que je
pense dans la simplicité de mon coeur.

Rousseau

     Előljáró beszéd

     Midőn én egy olyan solennitásra, a milyen boldogúlt Rhédeiné
asszonyságé vala, a lélek halhatatlanságát választottam matériáúl:
előttem tartottam azt a fényes gyülekezetet, amely ottan öszve fog
seregleni. Minden hiten lévő amely alpapok; méltóságok, nemesek,
közép és alsóbb renden lévők; palérozott és természeti asszonyságok;
gazdagok, szegények; tudósok, tudatlanok; vallásosak, buzgók,
babonások és szabad gondolkozásuak; erősítést, vígasztalást kivánók;
poéták, poézist szeretők vagy ehhez nem értők stb. íly sokféle
hallgatók fogják (gondolám magamban) az én verseimet várni,
kihallgatni és megítélni. Ez a gondolkodásom tartott sokáig függőbe
a halotti tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is,
meghatároztam magamat, hogy a lélek halhatatlanságáról peroráljak
Lehetetlen, igy biztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozású
és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a dolog ne
érdekeljen. A hitnek és a vallásnak ez a sarkalatja, amelyen annak
egész alkotmányja megfordúl; az erkőlcsiségnek ez a fő principiuma,
vagy legalább serkentő rúgója, a philosophiának legrégibb és legfőbb
tárgya: a nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden tartományokban
feltaláltató vígasztalója: és egy poétának is szép, bő, érzékeny,
indúlattal teljes, képzelődést izgató, melegítő és kifeszítő, nagy,
nemes és forró matériája. Az írónak lelke felemelkedhetik ebben, a
bőlcstől fogva a leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor
halandó nyelven a halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az
érzés, a természet és a vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden
ő halandó társai örömmel fogadják el őbenne az emberi ségnek mérész
szószólóját.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

     I. Rémítő s vídító kétségek

     Lenni? vagy nem lenni? kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, amelyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborúl és derűl kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

     Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így, örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet.
Boldog! százszor boldog, aki nem szűletett,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

     Létel! te mennyország ezer inségbe is,
Nem-létel? te pokol még nem érezve is!
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel! így ordít, s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Bíztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

     Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
Amiket most bennem gondolok s érezek!
És te, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat:
Ki ítélni is mersz, te, kinek nem elég
Ez a megteremtett levegő, víz, főld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e por-makhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból s fejtsd meg lételedet.

     II. Okoskodások: érzések

     Tudom, hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát oly sok gondolatlan,
Hogy ami meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert csak ott győz a lerontó halál,
Ahol megosztható részecskékre talál,
Amelyeket külön szedvén vas ujjával,
Egyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, íly jeles makhinákat ront el,
De mindent új képre s új életre bont el;
Ő a természetnek segédje s szolgája,
Őáltala forog ennek karikája;
De legkisebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő csak bont, de számol minden részecskéről.
Mert aki e Mindent semmiből alkotta,
A megsemmisítést magának tartotta.
Nem halhatsz hát te meg, óh nemes valóság,
Hacsak maga egykor a Mindenhatóság,
Ki akart és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a semmiség szelét.
De egy bőlcs Istenről azt állítni vétek,
(Sőt, hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy, a maga képére teremtett
Nemes valóságot csak azért teremtett,
Hogy a bú, baj közűl semmiségre híjja
S önnön lehelletét mintegy visszaszíjja.
Emberek jó Atyja! tudjuk valójába,
Hogy egész mivoltunk por s árnyék magába,
És amit adtál is, azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, óh jóságnak kútfeje s tengere,
Kitől e lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz-é egykor, örvendhetsz-é annak,
Hogy halált mennydörögj egy halhatatlannak?
Hogy aki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a lételt s tégedet?
És aki lenni kezd, előre rettegjen?
A bőlcső és sír közt mordon ténferegjen?
A megholtak közzűl ne említsen senki?
S az életre minden írtózva lépjen ki?
Óh nem! nincs becsesebb javunk az életnél,
És te oly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e legfőbb jónktól megfosztanál minket
S megcsalnád az erre vágyó lelkeinket.

     Igazság Istene, jók s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az estztendők szája,
Ki részrehajlástól soha meg nem rontott
Jobb kezeddel tartod a mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a sírnak szélén örök határt,
Ha addig oly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok, kik sújtó pálcádtól nem félnek,
Veretlen maradnak, sőt még vígan élnek;
És aki a virtus pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved s a bűnnek körme közt fúldoklik?
Uram! te, ki magad vizsgálod szívemet,
Tudod rólad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az erkőlcs világába megyek,
Nem tudom, mit higyjek, érezzek vagy tegyek;
Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bőlcs, igaz Istent nem találom,
Kit a természetnek világában leltem
S ki előtt oly megtőlt szívvel térdepeltem.
Mert, lám, a virtusnak semmi becse nincsen.
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az oly szíveknek mindég elég bére,
Akik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt csúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlöcözik, halálra hurcolják:
Már ezek a szívet nagyon marcongolják.
S kivált, mikor látom, hogy a gonoszoknak
Tűndöklő napjaik kényekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe
S a szűzek erkőlcsét nyerik érte bérbe,
A szegényt a törvény útján megkéselik,
S a rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság hálóját hintik el
S a törvény kötelét csúfolva tépik el;
Mégis a boldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodt, virít az orcájok.

     Hát ezekért folynak Paktólus habjai?
Ezekért vésődnek Quitó havassai?
Ezekért jön-é fel a nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a zajgó habba minden gályák,
Melyek az öt világ kincsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező és kert,
Minthogy nagyobbrészént csak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a szép világot tégye bús pusztává,
Süsse ki a kényjén élő gonoszokat,
S egy nagy főldindúlás falja bé hamvokat!
Legalább e közös vég-veszedelembe
Az a vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a tomboló bűn jajját is megérem
S az igazság karját egy részről dícsérem.
De hát a szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a virtus diadalma?
Azt e dűledékek ormán, e félelem
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt együtt hever a lator palotája,
A jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek s ezek gyilkosának;
A végső káromlás, a végső könyörgés
Hangjait egyszerre fogta el a hörgés;
E kerek főld pusztán forog az üregben,
Hordozván a néma halált gyászleplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet
S egy sorsra juttatta a vétket s érdemet;
Nagy sír! de amelyre csak ennyit írhatok:
"Itt laktak tollatlan kétlábú állatok."

     Úgy van! csak állatok! sőt még a barmoknál
S a porba félnapig mászó kukacoknál
Még annyival ezek szerencsétlenebbek,
Amennyivel nálok voltak nemesebbek.
Őket a beléjek óltott ész megcsalta,
Az erkőlcs ösztövér reménnyel hízlalta,
És ők, kik kérkedtek a szabad lélekkel,
Most együtt hevernek a hitvány férgekkel.
Ti boldog tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak,
Te, szerencsés holló, egynehány száz télig,
Te, szerencsés kérész, reggeltől estvélig,
Ti a természetnek szülöttei vagytok
S egy íly édesanyát soha el nem hagytok:
De mi az erkőlcsnek, e száraz dajkának,
S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának
Hideg intésein makacsúlva járunk,
A nyert jót megvetjük, s képzelteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édesanyátok,
Mindennap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat kristály vízzel oltja,
Hajlékotok a főld, vagy az erdők boltja;
De mi mezítelen jövünk e világra
S azonnal szükségünk van a társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerűl,
S még fiatal fejünk gondba s őszbe merűl,
És hogy bátorságba tehessük magunkat,
Ím, fel kell áldoznunk a szabadságunkat.
A ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
S egyiket is a szív lázzadt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés szomorú hagymázza
A táplálás útját meg nem tofánázza,
Látástok, hallástok élesek tinéktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
S hogy az ennivalót feltalálhassátok
S e múló életet jobban kóstoljátok;
De a mi szemeink könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajakink jajgatnak,
Mikor édes hazánk a szélvészek között,
Mint egy roncsolt gálya, a szirthoz ütközött,
Mikor vallásunkra készűl új fergeteg,
Mikor embertársunk rab, kóldús vagy beteg,
Mikor szüléinket vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat vagy jó barátinkat,
A halál karjain meghűlve csókoljuk
S kínunkat a fáknak s néktek panaszoljuk.

     Hát még a becsűlet, melyet akkor adott
Nékünk a természet, mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta
S vad lábunk a virtus csóváit felrugta,
Hát még a becsűlet hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel délceg érzésinket?
Ti, ti mindezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó s nyúgodt érzés a tiétek.

     Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az eszmélés vetve a nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
S amin általestünk, rágjon mérgesebben;
Sőt, hogy a jövendő bajtól is rettegjünk
S még a jók között is féljünk, keseregjünk.

     Istenem! ha szét kell csakugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom!
Még a reménység is, e legfőbb orvosom,
Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem a haláltól félni,
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért oly édes nékem a halhatatlanság,
Ha ez a reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama színes jókat,
Melyek elcsábítják a vak halandókat,
Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme
S hiábavalóság és lélek gyötrelme!
Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk,
És mégsem lehetne itt e főldön ennünk:
Ha a leghevesebb szomjúság únszolna
S ez egész plánétán egy csepp víz sem volna:
Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett?
Meg ne ütközzetek, ha íly nagy ügy felől
Egy alacsony példát merek hozni elől:
Egy egyűgyű állat, egy gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna,
Amelyben bújdossék; pedig a Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő?

     Úgy van! e bőlcs Isten, ez élők jó atyja
Még a barmoknak is szívét megnyugtatja,
És bétőltvén minden állat kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőlt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan csak az ember volna,
Mely többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőlcsi világ csak kárt tenne,
A természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna,
S még mint állat is csak tengene, kínlódna?
És ugyan, ha nincs más élet énérettem,
Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem;
És, ím, egy íly fényes gyűlés hallatára,
Az emberi hitvány kevélység truccára,
Letészem az eddig viselt méltóságot
S az állatok között kérek boldogságot.

     Te, ki Ermenonvill rideg szigetében
Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel és bámúlj egy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál oly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem,
A vétket, a virtust, mind, mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek.

     De mely sűrű homály gombolyog felettem?
Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A zápor lerohan, s az ég sarkalatja
Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja;
Míg szólok, ím, cserfám menedék tövére
A sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, én magam maradok,
Futnak ők, én fázom, s a tűzért szaladok.
Hah, hogy lehet mégis oly erő lelkembe,
Hogy e tűzről is az ember jut eszembe?
A vadak ekörűl meg nem mernek állni,
A pongó szereti, de nem tud csinálni.
Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok,
Hogy már e főldön is több vagyok baromnál,
S tán messzi reményem több csupa álomnál.
Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
S így lebegvén az én Uram trónusáig,
Kilátok az örök létel központjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem
S a végetlen idők kerekét képzelem.

     Isten! akit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a tőlem lehányt istenképet,
Melyet a makacsság orcámról letépett.
Nem! hanem a kevély alázatosságnak,
A rendetlen széltől forgó okosságnak
Csalóka míve ez. Bocsáss meg, Istenem!
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem;
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok;
A tetőled adott lámpásodnál forgok,
Mely, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
S azon pontban érzem a mennyei kezet.

     Ímé, míg magamat embernek számláltam,
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egyforma teremtésid ezek,
Kikkel én egyaránt gondolok, érezek;
Csakhogy némely része már kifejtve vagyon,
A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon,
Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg;
Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg:
Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét,
Mely jegyzi és őrzi az emberség becsét.
A London utcája, a Húron posványa
A jövendő boldog életet kívánja;
A csendes chinai s a kóborló tatár
Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
S az ötig olvasni nem tudó déli nép
Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é?
Sőt ha hibáznak is, én bőlcsebb legyek-é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Köz hibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges társaság!
Hamarább vét négy-öt, mint íly nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem szemekhez intézni?
S kivált mikor szívem így verne belőlem:
"Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!"
Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek,
Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek.

     De itt ezt kérdheti egy világ-polgára:
Hogy jutott minden nép ennek tudására?
Barátom? hányd fel bár a könyvek asztagát,
Meglátod, hogy egy nép sem formálta magát,
Egy ember, egy nem köz lélek, egy isteni
Szokatlan erővel felruházott zseni
Látta, amit mások nem láttak, s a vadon
Népnek előadta szelíden, szabadon.
A gyenge fél hitte az erősnek szavát,
S nem-tudva érzette önnönmaga javát:
Látta, hogy a szíve nem kiált ellene,
S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagyis amely bimbót nyerses természete
Még béburkolt kérgek alatt rejtegette,
Mihelyt egy boldog fény s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a hit, mintsem az értelem,
S hogy minden nép elébb lett teologussá,
Mint kételkedővé vagy filozófussá.

     III. Népek

Revelatio, philosophia nélkűl

     És én, hogy példát is hozzak a népekről,
Miként képzelődtek azok a lélekről,
Vagy kettőt említek, kit a szent hagyomány
Útján nem vezet még az ész és tudomány,
Kik a bévett vallás álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek s kicsit gondolkoznak.

     A scythák, tatárok s akik az éjszaknak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amelyekkel bírnak főldi életekbe,
Egy ehhez hasonló helyre kőltöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat
S bűszkén ugrattatják délceg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mindazt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával,
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyonszúrnak.

     Példáúl halljátok egy lappon érzését,
Ki látván halála elközelgetését,
Megnyúgodt vadsággal, hideg reményjében
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
"Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.
Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak,
Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak,
Kiket a hatalmas Odin, az isteneknek ura
Állított ki kastélyából előmbe a kapura.
Már a kékszemű Valkirák a legjobb sert készítik,
Már Odin palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a boldog istenekkel
S a kopjákról beszélgetek a harcon elestekkel,
És ott Karinton apámmal a felső helyen űlök
S odvas kaponyákba tőltött zab-sertől részegűlök,
Valhallának kies főldbe, hová most kell bújdosni,
Hol a mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni,
Hol a szép nyírfabokrokat aranyos zúz teríti,
S ha eső és, a nyíl húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más tarándját, harc és fegyver közt éltem.
Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem napjai: mosolyogva halok meg."

     Lám, mely boldogító a vallás érzése!
S bár íly egyűgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vígasztalja ez a néger szívét,
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét,
Mikor a potosi bányák éjjelében,
Az élet és pokol kőlcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak,
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könnyeit
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
Mely hazája között, ahová vágyódik,
S nyomorgatásának főldje közt hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a perc végtére,
Melyben elér ő is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepűl lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván,
Zengi új örömét és elmúlt kínjait
S átkozza a kávés-kertek vad urait.

     Ez, amit így képzel a feketék neme,
Az északi s déli hitnek egy láncszeme.
Mert ahol a tisztelt elefántok laknak,
S ennivaló fészket a madarak raknak,
A fázó Imaus bérceitől fogva,
Ameddig a déli tenger ér zajogva,
Főldünk legszelídebb s legrégibb nemzeti,
Chína és India s a jó szag szigeti
Azt hiszik, hogy csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll.
Bizonyos számok van, mondják, a lelkeknek,
S egy kies planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e főldre leszállnak.
Itt a durva testet magokra őltözvén,
Egy állatból másba sokáig kőltözvén,
Végigtapasztalják e bú-baj világát
S elfelejtik első létek méltóságát.
Ha egy testek meghal, poklokra hányatnak
És a fúriáknak kezekbe adatnak,
Hol ha a kiszabott bűntetést kiállják,
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fácányban.
Közbe megtörténik, hogy bűntetésében
Árnyék-módra bolyong az ég üregében;
Sokszor a tengerek mélyére lökődik,
Onnét a kietlen szárazra vetődik,
Felcsapódik a nap tűzkemencéjébe
S vissza a levegő zúgó örvényjébe;
Maga s minden dolgok írtózva útálják,
S az elementumok visszahajigálják.
Ezer esztendőkig tart így a vándorlás,
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből-szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a Teremtő magához felvészi
S önnön istensége részesévé teszi.

     Bangó képzelődés! de nem bolondság a',
Háromszázmilliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza, hogy ők a vért nem kívánják
S még az állatot is kímélik és szánják;
Emiatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben íly gazdag országnak lakosi,
Gyémánt-hegyek s arany-bércek birtokosi,
Kiknél a fűszerszám erdőszámra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrunn is dicsekszik,
Kiknek lakóhelyek az Édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se,
Régen azt tehetnék főldünk több részével,
Amit most London tesz Gánges mellékével.

     Boldog! ki a tündér románok helyébe
Utazók írásit forgat a kezébe,
Melyekben szintannyi a sok viszontagság,
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd s vad scénák festetnek,
Mennyit a firkálók nem is képzelhetnek;
S ami több, mind igaz, ami itt íródik,
Ami a képzésbe vagy szívbe nyomódik;
S mikor végig vittük a könyvet s a napot,
Mind tudomány, amit az elménk megkapott.
Aki ásítozva űl toalettjéhez
S únalommal nyúl egy útazó könyvéhez,
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Főldekről, népekről esméretet venni.
Rátalál helyére e nagy plánétában,
S mi ő az emberi nemzetnek láncában?
Azt érzi, hogy ott jár és ébren álmodik,
Egyre tanúl s múlat, henyél s okosodik.

     IV. Bőlcselkedők

Philosophia, revelatio nélkűl

     Most már a szentté lett régi hagyományok
Partja mellől beljebb visznek a kormányok,
Olyan emberekhez, kik a természetnek
S csupa okosságnak útján lépegetnek.
Itt népes országot nem szükséges várnunk,
Csak apró különös csoport közt kell járnunk:
És hogy mindnyájáról ítéletet tégyünk,
Csak három haldoklót látogatni mégyünk.

     Az első Atheus, ki, hogy nem láthatta
Az Istent s a lelket, vakmerőn tagadta;
Erkőlcsi jó s rossz közt külömbséget nem tett;
Mindent csak magáért s magából teremtett;
Életét s dolgait aszerint követte,
Amint az állati ösztön ingerlette;
S csak ott őrizkedett világos vétségtől,
Ahol retteghetett főldi fenyítéktől.
Most már belélépvén a halál révébe,
Ilyenformán érez elfásúlt szívébe:

     "Megvan! vártam is egykor azt,
Hogy megbomlik ez a durva matéria,
     És a dolgos erő kifogy,
S más formákba ütik makhina-testemet
     A dúló elementumok,
És én nem leszek én. Érzem: ez a halál!
     Melyen túl mi van? ami volt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
     Tűz felgyúla s elalva már;
S most is gyertya vagyok, gyertya, de mely nem ég.
     Hát kívánjam-e létemet?
Kívánom: de tudom, hogy lehetetlen az.
     Bárcsak téged, erős, vad ész,
Megcsalhatna nemesb sorsra esenkedő
     Szívem; bárcsak ez a remény
Felnyitná lecsukott életem ajtaját!

     Adjátok nekem, állatok,
Csendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
     Mért gondolkozom én? s miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
     Óh, amelyet igen hiszek,
A nemlétel örök tengere mint ijeszt;
     S amit nem hiszek, a becses
Élet s boldogodás, mely igen édesít!
     Lévők létele s kútfeje,
Isten, hogyha te élsz, óltsd ki szorongató
     Eszmélésemet, óh, vagy, óh,
Szánj meg, hogy nevetem léted, erőd, neved."

     E bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E rettegő szívtől jobbhoz, csendesebbhez.
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a China termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szűlt a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bőlcs már szinte a sírba kőltözött,
Egy főldünk barátja és az ég kedvesse,
Napnyugot csodája, kelet Sokratesse,
Confucius, kinek nemes munkáiba
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki csak annyit mondott, mennyit érzett s tudott,
Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkőlcsre s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dícsérte,
De a halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal feljebb volt amaz epés bőlcstől;
Halljunk hát egy-két szót a csupa erkőlcstől:

     "Óh, halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom,
Hogy a semmiségbe létem visszaszáljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon
Elalszom, mint fáradt, s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert amit beszélnek a megholtak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert csendesek minden halottak alvási.
Mélyen alusznak ők; s mi, akik eszémlünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak? De ugyan lehet-é az álom?
Én az álmot élet nélkűl nem találom.
Hiszen ha porrá lesz testünknek porfala:
Csak semmivé válik, ami semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen;
A könnyebb s folyó rész magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár érckő volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is:

     Az olajos részek az áerbe mennek
S a sír körűl lidérc-formába jelennek;
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főldszínen maradnak, s öszveegyesűlvén,
A plantagyökerek által felszívódnak,
S belőlök a fűvek s barmok táplálódnak.
Így lesz az élőből minera s televény,
A főldi részekből plánta és növevény,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak testet s növést vesznek.
Így alszunk mi! Hanem vigyáz a természet,
S nincsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúltával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a semmiség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében;
Még a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem feslettem volt;
Így fogok bomlani újonnan beléje,
Mint annak egy megholt, piciny részecskéje.
Köszönöm, hogy nemes állatnak születtem,
S nem bánom, hogy ismét minerállá lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több s jobb tehetséget?
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
S szabad lévén, a sok bút, bajt nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek s hízlaljak
S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te, bőlcs Teremtő, mindent jól alkottál:
Te egy vagy és minden; s a te véged ott áll,
Hol a mi karikánk forgása kezdődik,
S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent újjaid hegyét végigvonod,
A jó rendnek láncát ott akarod s fonod,
Mindennek célt, rendet és eszközt csinálsz ki,
S egy részért az egész útjából nem állsz ki,
Megvan a főld s a kő, hogy talpat csináljon,
Megvan a fű és fa, hogy éljen s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy önként-való
Sokaság mozogjon, légyen élő s haló;
Teremtél embert is, hogy jót s gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt a főldön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos és bolond, jó s rossz világába.
Tőled vagyon célja, eszköze mindennek,
S az a boldog, aki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk célt,
S aki a célig ért, az nem hiába élt.
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e rövid élettel,
Hogy rendelt helyemet bétőltni kívántam,
S ha olykor hízakot ejtettem is, bántam.
És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Csak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
S midőn visszaadom lételem az égnek,
Csak e vígasztaló indúlatim égnek,
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
S hogy azt én is bírtam, soha meg ne bánja!"

     A harmadik halott ezt még többre vitte:
Mert a halhatatlan lelket is már hitte,
S önnön méltóságát az Isten létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével.
Sokrates ez, kinél a pogányok között
Másvilágra szebben senki sem kőltözött,
Akiben szemlélni legtisztábban lehet,
Hogy egy természetnek fia mire mehet.
Akit Apolló is legbőlcsebbnek vallott,
Kit a bőlcs Athénás nagy örömmel hallott,
Hanem siettetvén bal gyanúságait,
Egy napon ölte meg őtet s gyilkosait.
Menjünk tömlöcébe, hol a fő bőlcsekkel
Készűl a halálra megnyúgodt lélekkel.
Imé, a halálos mérget mostan adja
Őnéki könnyezve a tömlöc hadnaggya,
A bőlcs hidegvérrel vészi azt kezébe
S így szól barátinak a halál révébe:

"Lelkek lelke, te nagy, bőlcs, igaz és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
     Kérésemre figyelmezz,
És juttass hamar engemet

E főldön lefutott vándori napjaim
Boldog célja felé. Lelkem erőlködik
     És áldott kebeledbe
Készűl szállani, jó Atyám!

Itt a vég: megivám kelyhedet, óh halál,
S néhány percek után testemet itt hagyom.
     Hogy-hogy, drága barátim!
Mért vagytok szomorú s levert

Ábrázattal? az én végemet is hideg
Megnyugvás szemivel kellene néznetek,
     Mégis szántok: ez a bú
Megbánt, férfiak! engemet.

Ah, híjjátok elő balzsamomúl az észt
S a virtust. De te sírsz, Chrémesem, és te is,
     Plátóm, könnyezel? Óh, ég!
Óh, jó Isten, ugyan hová

Lett és lészen ama szent philosophia,
Mely a főldi halált semmibe véteti?
     Bátran, drága barátim!
Majd egykor ti is engemet

Megláttok. Mit is ér sírni, sohajtani
S e történetemen nyögve keseregni?
Hát egy bűntelen embert
Rettegtethet-e a halál?"

     V. Keresztyénség

Philosophia is, revelatio is

Íly érzések között múlt ki az üldözött
Sokrates kesergő tanítványi között,
Kinek nagy lelke volt és tiszta erkőlcse,
Ez a régi világ feddhetetlen bőlcse,
De akit setétnek s kicsinynek találunk,
Mihelyt egy haldokló keresztyént vizsgálunk,
Kit a kitisztázott értelem okosít,
S maga az igazság napja világosít.
Méltó s épűletes, ha, akik még élünk,
Egy ilyen haldoklót gondosan szemlélünk!
Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
Akiről jó példát s tudományt vehetni;
Đe tégyük most hátrább tíz nappal magunkat
S halljuk végóráján önnön halottunkat,
Kinél a jó lélek magyarázására
Alig akadhatok nemesebb példára.
Igy szól hát e gyenge portestbe őltözött
Szép lélek magához véghörgési között:

"Mennybéli lángnak kellemes isteni
Szikrája! hagyd el, hagyd el ezen halál
     Alá vetett testet: te játszó-
          Eszköze a repeső örömnek,

Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon,
Hogy célra jutván, végy diadalmat a
     Természeten s a boldog élet
          Szent palotái felé emelkedj.

Halld, azt kiáltják fent amaz angyalok:
Jer, drága húgunk, égi rokon, jövel!
     Már én nem esmérek magamra,
          Megzavarodtanak érezésim,

Béhúllt szememnek már elaludt tüze,
Híg éltetőim széjjeloszoltanak!
     Lélekzetem kezd szűnni. Óh, hát,
          Lelkem! ugyan csak ez-é kimúlni?

A főld előlem távozik, és szemem
Nem látja többé. A magos ég kinyílt
     És benne száz kar szérafimnak
          Zengedezése fülembe csendűl,

Kik általadván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel mennybe emelkedem.
     Fúlánkod, óh halál! mutasd már,
          És diadalmadat, óh koporsó!"

     VI. A megboldogúlt asszonyság karaktere

     Így szállott fel az ég tűndöklő várára
Ez a nemes lélek méltó jutalmára,
Ki a halandóság tövises vőlgyében
Már félig őltözött az angyali képben,
Kihez ha mindenek hasonlók volnának,
Tán az égiek is hozzánk leszállnának;
Ki megérdemlette e testi világban,
Hogy részt vegyen rangban, kincsben, boldogságban;
Aki ha származott volna kunyhóból is,
Kisúgárzott volna szép lelke abból is,
Kit tisztelt, szeretett egy íly fényes sereg,
Mely most hamvainál bánkódik, kesereg,
Kiben gyönyörködött ennyi pallérozott,
S kimúltakor még az irígy sem átkozott;
Kiért a társaság és az erkőlcs vérzik,
Kinek híjját magok a gráciák érzik.
Egy nemes törzsökház méltó sarjazatja,
Kinek a közjóért élt és halt az atyja,
Egy érzékeny mátka, egy olyan feleség,
Mely a nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy olyan asszonyság, kinek természeti
Szívét, eszét, lelkét minden esmérheti,
Aki ha származást Párizsban vett vólna,
Esztendőre róla sok memoires szólna.
Otthon nyájas, csínos, víg, lebocsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, múlatozó,
Ki búba csak akkor ejtette vendégit,
Mikor azok észrevették betegségit.
Nagy emberek voltak atyja, férje s vére;
Mégsem szállt kevélység s vad gőg a lelkére:
Gazdag volt s nem pazér, hatalmas, nem kemény,
A módosság nem volt benne csak tűnemény.
Mindent megkímélt ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt, mert annak született;
Virtusát érzette, önbecsét esmérte,
Elméje könnyű volt, a másét dícsérte:
De elevensége nem tette hiúvá,
S testi gyenge volta vaddá, szomorúvá;
Sem világ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Mégis tudott élni ez élet javával
S gyakran ízleltette azt embertársával.

     Óh felséges virtus, ott tetszesz te nagynak,
Hol a cselekvőnek akadályi vagynak.
Hol amidőn egy jót szükség fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért feláldozni.
A hely, szokás, rang, mód s mások ítélete,
A körűltünk lévő emberek élete,
Midőn ezek jönnek a virtussal perbe,
Ekkor kell értelem s erő az emberbe.
E boldogúlt lelket íly pontból tisztelem;
Csuda egy gyengében íly erő s értelem!
Más, mikor szokásból szólnak a holt felett,
Más pedig e bennem megfundált tisztelet,
S tudom, hogy midőn ezt íly hosszan kitettem,
Minden ittlévőknek szíve szólt mellettem.
Engedj meg, szent árnyék! ha e köz siralom
Szomorú piaccán neved magasztalom:
Félek virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé megszűntél már lenni.
Mély álmod s vérednek fagyos elállása,
Orcádnak örökös halaványodása
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dícséretedre ne tudj érző lenni.
De e gyász-koporsó és e fényes rendek
Meggyőznek; s magam is csakugyan örvendek,
Hogy dicséretidről tisztem most szóllani,
Amit te pirúlva szoktál volt hallani.
Vedd békével tőlem, hogy itt megtisztellek,
Hogy messze, magasra, magadig emellek.
És ti, tisztelt karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, amit tudtok nagyon?
Minek írjam, ami tiszteletben vagyon,
S amit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama két tudósok, kik előttem szóltak?
Én hát csak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.

     VII. Maga a búcsúztató

Zárt koporsómnak fedelén belől is
Érez a szívem szeretett nevedre,
S e setétségnek hideg éjjelében,
     Rhédey! látlak:

Látlak, eszmélek, karomat fogadd el,
Óh szerelmemnek deli tárgya, lelkem,
Hű s nemes férjem, Lajosom, barátom,
     Látlak, ölellek.

Óh, az érzékeny tüzet el nem oltják
E hideg, nyálkás ködök; s a halálnak
Puszta vőlgyén is tifelőletek még
     Hangzik az ekhó.

Jöszte s hív emlékezeteddel újítsd
E magánosság szomorú világát!
Ah, erős lelked lehatolhat e sír
     Érckebelébe.

Itt fogadd még el, hol az áltatások
Nem lakozhatnak, s ahol a világi
Tettetésnek nincs helye, itt fogadd el
     Trézia szívét.

Jer, nemes lelkek remeke s királyok
És magyar hérók fejedelmi vére,
Aki laurussal s olajággal ékes
     Érdemeid közt

Házi virtussal szereted tetézni
Nyert dicsőséged! jövel és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubiléumában
     Hitvesi búcsúm!

Jer, de mely híven sietel te meghűlt
Karjaim közzé! Köszönöm... de szólít
A dicső tornác, hova téged is hoz
     Egykor az érdem.

     *

Kedves testvérem, Zsuzsánnám,
     Fogadd el végszózatom;
Elválásom nagyon bánnám,
     Mert leköt indúlatom:

De a mennyei szózatnak
     Szent törvényi felhívatnak,
Most bocsáss el: egykor még
     Egyesítni fog az Ég.

Addig is gróf Gyulayddal
     Élj a hűség karjain
S nagyra termett magzatiddal
     Járj az öröm szárnyain.

Én szeretlek, én tisztellek,
     Én sohajtlak, én ölellek.
Isten hozzád! ah, egy óh
     Nékem elég búcsúszó.

     *

De még több jajszót kell tennem,
Többtől is kell búcsút vennem:
     Óh, keserves változás!

Még Szerencsy özvegyétől
Bús hang jön sírom szélétől
     És igaz sóhajtozás.

Te, kit a hív rokonságnak
S ebben ritka barátságnak
     Kétszeres szent kötele

Énvelem úgy egyesített,
Hogy köz érzés lelkesített,
     Tréziám, szívem fele!

Az elválás pontján érzem,
Mely keserves kínnal vérzem;
     Elhagyván ez életet;

S most, mikor már elszakadtunk,
Ott, ahol egybeforradtunk,
     Szörnyű metszés tétetett.

Óh, ha addig tartanának
A barátság angyalának
     Rózsákból font köteli,

Míg a sír bé nem nyél minket:
Óh, úgy érző szíveinket
     Csak kínnal rakná teli.

De ő bármely messziségre,
Égből főldre, főldről égre
     Egyaránt fut szárnyain.

Véle a szelek sem bírnak,
S a tömlöcnek és a sírnak
     Truccol vasas bóltjain.

Mikor már én itt tündöklök
S a kék égen kikönyöklök,
     Hallom tőled nevemet.

Valamely'k csillag súgára
Ráfesti szemed héjjára
     Hív emlékezésemet.

E dicsőűltek országa
Egyik legfőbb boldogsága
     Az a kedves érzemény.

Hogy barátinkról eszmélünk,
S hogy majd vélek együtt élünk,
     Legvígasztalóbb remény.

Óh, karjaim mint repesnek,
Hogy egykor nyakadba esnek
     Ez élet tornáciban;

Addig is kívánja szívem,
Hogy rózsák közt járjál, hívem,
     E világ pusztáiban.

*

Hát te, Domokos Jakabnak
     Tiszta szívű hitvese,
Ki a boldogtalanabbnak
     Dajkája vagy s frigyese,
Hív Uray Juliánna,
     Kitől a végpercen is
Több jóságot nem kivánna
     Még a békételen is,
Te, a baráti hűségnek
     Példája és bélyege,
Kit nem borzaszt az inségnek
     Szélvesze és fellege,
Ki a sűrű fájdalomba
     Vígasztaltál engemet
S te kisérted le síromba
     Elhervadott testemet;
Hogy köszönjem meg hűséged
     S arany barátságodat?
Óh, már az ég esmér téged
     S letette jutalmodat:
Megőriz kedves férjeddel
     És megáld benneteket;
S végre vélem, kedveseddel,
     Meglátod a szenteket.

*

Ti is a Gyulay, Bárczay s Rhédei
Fényes famíliák minden vérségei,
Hűséges rokonok, nemes atyafiak,
Itthon és a hadban példás hazafiak,
Végbúcsúmat tiszta szívvel fogdjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok!

*

Legfőbb tiszteletre méltó praelátusok,
Minden hiten lévő, papi szent chórusok,
Kik híven őrt állván az Úrnak házában,
Részeltettek mindent annak mannájában,
Ti is felsőbb, alsóbb rendű méltóságok,
Nemes magyar urak s úri asszonyságok;
Vitéz hadi tisztek, akik a csatának
Tüzén éltek s haltok királynak, hazának;
E régi városnak csínos polgárjai
S e tisztes közönség minden jó tagjai;
Valakik erántam hív szívvel voltatok,
S a jó emlékezet könyvébe írtatok,
Köszönöm, valamit erántam tettetek,
Légyetek áldottak! Már Isten véletek.

*

Mi pedig, valakik koporsódhoz gyűltünk,
Valakik szerettünk, tiszteltünk, becsűltünk,
Köszönjük, hogy rólunk most is emlékezel,
S még a sír szélén is erántunk érezel.
Mi is, nemes lélek, sóhajtunk és sírunk,
S háládó szívünknek táblájára írunk,
És csak az vígasztal, hogy még feltalálunk,
Égi társak leszünk s többször el nem válunk.

És én, aki olyan szerencséssé lettem,
Hogy íly nagy lelkek közt virtusid zenghettem,
Bocsánatod kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűk voltáról s kis tehetségemről,
Amely ha bírt volna szívemnek lángjával,
Verset futott volna a szelek szárnyával.
De bár talentomim nem tüzesek s nagyok,
S hazám lantosi közt középszerű vagyok;
Az az önnönérzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
S ennyi nagy, bőlcs, csínos hallgatóm volt nekem.

Tüdőgyúladásomról

     Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

     Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

     Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

     Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

     Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

     Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

     De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!

Főhadnagy Fazekas úrhoz

Kerek hajnal! súgároddal
Küllőzd meg a fél eget
S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a kelet harmatjával
Mely nagyon óhajtalak.
Menj s fogj szürke paripádhoz
Félébredt zefireket,
Tégy kakast is hintócskádhoz
S kettőzd a lépéseket.
Süss druszámnak, barátomnak
Két szemére édesen
S babonázd le az álomnak
Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvellőd,
Ébren szívja lelkedet,
Mondd meg néki, hogy egy szellőd
Mellyemből kerekedett;
Mellyemből, melynek tartatlan
Ereje csak akkor nagy,
Mikor érzése ártatlan
Tiszta s vídám, mint te vagy.
Mondd meg néki, hogy kertjébe
Régolta kívánkozom,
Hol a természet ölébe
S az övébe nyúgoszom.
Mondd meg néki, hogy pattantom
Húromat már őfelé.
Ah, mert ah! magános lantom
Drágább névvel zenghet-é?
Mondd meg, de már már jól látom,
Már itt van, már látom őt,
Haj! az én nemes barátom
Hogy használja az időt!
Ő, akinek Bellónától
Magasztalva van neve,
A gőgösség hagymázától
Írtózván, kertész leve.
Ő a tomboló vígságnak
Futja unszolásait
S egy félig fejlett virágnak
Lesi bíztatásait.

- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -

Ő a fösvények sorában
A dögkincsekkel felhágy
S húgának társaságában
Gyöngyvirág-gyöngyökre vágy.
Számlálgatja víg orcával
Az ezüst jácintokat
S az ibolyák aranyával
A szagos gyémántokat.
Most a bőlcseknek álmára
Hol ébred, hol szunnyadoz.
S majd a képzelt Heloára
Érez, újúl, bágyadoz.
Majd a rendtartó méheknél
Kedvetelve ácsorog
S érzi, hogy az embereknél
Az ország nem így forog.
Már meglátott: gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk
Kis kertednek útain
S dohogás nélkűl nevessünk
Mások bolondságain.
Jer, s érezzük, hogy nagy telket
Többször fának ád az ég,
S kis jószágot és nagy lelket
Bírni boldogabb sors még.
Jer, e répánál térdeljünk,
Jer, kacsint e tulipánt,
Jer, e töknél süvegeljünk:
Mind használ ez, s egy se bánt.

Salétrom isnpector Kiss Imre úrhoz

Debrecenben

     Múzsáknak barátja! hát Mársot segíted?
S gyilkoló bombáit langszárnyra repíted?
Írtózva lépek e halál műhelyébe:
De erősb ösztön hajt barátom ölébe.
Bár itt emberölő savakra találok,
Bár itt kádra vagynak szűrve a halálok;
Bár itt azt a cúkort öntitek kristályba,
Mely keserves ízt hágy a népbe s királyba,
Bár, barátom! az itt kipáralgott lének
Cseppjei számtalan könnyekké lennének:
Mégis e gyász kohát édesdeden látom,
Mihelyt eszembe jutsz, régi jó barátom!
Kivált most, amidőn az alkalmatosság
Int, hogy veszteg légyen a komoly okosság;
Sárba is kihozott hozzád Imre napja,
Talám máslással foly a salétrom csapja.
Jobb is lesz hát, ha bor zúg ma minden kádba
És viváttá válik a számba s a szádba.
Bezzeg ekkép csapunk derekas szüretet,
Kívánván Imrének szerencsés életet.
De így is élj vígan, nemes lelkű Imre!
S tarts számot baráti, hív érzéseimre.

1804. nov. 5.

Töredékek

1

- - - - - - - - - - - - - - - e
- - - - - - - -tisztel őt
- - - barmok miként

- mennek seregenként
- tőlt juhok bégetése,
- méhecskék dolgozása,
A békák kiáltozása.
Mind örömünknek nevelése.

     Egyszóval, a zőld erdőbe
Amit láttunk s a mezőbe,
Mint ugyanannyi grádicsokon.
A mindeneknek okához
S teremtő fő Urához
Vezettetett lelkünk azokon.

...hajdani Éden-kertet,
Nézvén a pompás mezőket,
A mi elménkkel képzelhettük.
A világosságot hozó,
Hegyeket megaranyozó
Nap súgárait szemlélhettük.

Láttuk a fűvek hogy nőttek,
Arany színbe őltöztettek
A megért búzák gazdag feje.
Múlattatták szíveinket,
Játszódtatták szemeinket
A természetnek sok színei.

Láttuk a gazdag réteket,
Azon termő élelmeket
Az igát vonszoló barmoknak,
Bétakartuk sok kincseit,
A mezőknek gyümőlcseit
Hogy hasznukat végyük azoknak.

Mely nagy légyen a bölcsesség
S más minden tökéletesség
A mi hatalmas teremtőnkbe:
Ezen sokféle formába
A természet egy summába
Mind itt terjesztette előnkbe.

És még a kis fűvecske is,
A legkisebb férgecske is
Annak hathatós jelensége,
Hogy a teremtő felséges,
Minden dolga dicsőséges,
Megmérhetetlen bőlcsessége.

Óh, milyen boldog az ember,
Kinek hasznot hajt főld, tenger.
A nap, hold, csillag ragyog érte,
De mégis sok, mint oktalan,
Azt véli, hogy haszontalan,
Ezekhez csak keveset ért el.

A lassú vizek zúgási,
A híves szellők mozgási
Hogy édesdeden ringathassák
Egymás között vételkednek
És csak abban mesterkednek,
Hogy az embert elaltathassák.

A gyümőlcsfák gyümőlcsei,
A mezőknek sok kincsei
Hogy nekie hasznot hajtsanak.
Már ha tudnák jó előre
- - - - - - - - - - - - - - -

2

Szerelmem pompásabb sírt nem talál.
Itt legyek én elfedve, elrejtve.
Ti mohos kőszálak, érzékenyedek,
Ha a szép szíve nem indúl.
Bévésem nevét a szirtbe.
Hadd fújjanak belé a szelek,
Hadd lássa meg az útazó.
Azt kell szeretnem, aki nincs,
És mégis kell szeretnem.
Így járt Narcissus.
De én őt mégis szeretem,
Mert hogy lehetne nem szeretni.
Ti folyóvizek, ti szép vidék,
Szívemet néked elküldeném.
De kell még a hazának,
Te azt kebledbe temetnéd,
S míg olvadoznál,
De mégis a te neved marad rajta.
S óh! háládatlan, akkor mit mondasz?
Közel vagy, mégsem láthatlak.
Mert meghalnék.
Megháborítnálak
Még kétszáz esztendő múlva is látja az útazó, és
A hazafi elsóhajt s a poéta;
Te addig nyugszol, míg én -
És nevetsz:
Hát nem lettem volna elég gazdag,
Hát lehet-é oly kőszíve...

3

Hajdan dorongok, vasak etc. és Erő.
Most pénz, por, papiros, Ész.
Botond egy bottal; most nézd,
Egyet kerekít s omlanak az ezer és ezer napi mívei.
Szép palota nemes lakossa, magyar test és szív.
Én ugyan békesség barátja: Rousseau.
Hát a fortia aget et canet? Azért dicsősége...
Kövessétek, hazafiak! kis ajándék az oltáron.

In com. Pállfy

Hangzik-é hát oly kedvesen a magyar szájába is,
Óh nagy magyar, a nagy Voltér dicső Henriássa is,
Úgyé, hogy a magyar...

Tervezet

Orpheus innepet tart.
Hozzá érkezik Aristeus.
Belészeret Eurydicébe.
Kergeti, ez meghal.
Eurydice temetése.
Orpheus keserve.
Leszállta a poklokra.
Feljötte.
Keserve.
Pyrén emberekkel áldozik.
A többit rabságra veti.
Pusztít, öl, éget.
Orpheus reducálja a népet.
Arion elérkezik.
A pásztorokat szántásra veszi.
Napfogyatkozás, réműlés.
Orpheus oktatása.
Háború.
Pyrént a maga népe megkötözi.
Orpheus megenged néki.
Orpheus oktatása.
Orpheus secedál Strymon mellé.
Várost épít.
Orpheus maga tusakodása unter Ruhm und Ruh.
Orpheus muzsikál.
Eurydice is oda megy.
Orpheus beleszeret.
Ámor rózsát producál Eurydice kertjébe.

 

Jegyzetek 

---

^[1] Körmös hal, azaz: béka

^[2] Bon jour! franciául van, olvasd: bon zsúr; ezt teszi: jó napot

^[3] Haereditario jure, azaz: örökös jussal

^[4] Im-Hoff, régente híres könyvnyomtató volt Bazileában

^[5] Kalandozó, azaz: Kalendáriom

^[6] Donna, főbbrangú asszonyság vagy dáma

^[7] Pánizálnak, azaz: kenyereznek, esznek

^[8] Monsieur, olvasd: Mosziő Ölyv, azaz: Ölyv úr

^[9] Madame, asszonyság

^[10] Festung, vár

^[11] Stratagema, hadi fortély

^[12] Nationalis industria, nemzeti szorgalmatosság, munkásság

^[13] Sehol sincs, annyit tesz mint: ahhozképest semmi sem; vagy: elbújhat előtte; nem is hasonlítható ehhez sat.

^[14] Az öreg Anchisest Aeneas, a fia, Trója elpusztúlásakor a hátán vitte ki az égő városból

^[15] Trager, így nevezik a nagy városokban a teherhordásból élő embereket, akik a felvállalt terhet többnyire a hátakon viszik

^[16] Jubilate! Ihj, haj!

^[17] Delicate, kedvére

^[18] Mord! Rettung! Gyilkos! segéljetek!

^[19] Ebek harmincadjától. Némely kézírásban így van, Ebes. Mindegy. Amúgy közönségesebb, így eredetiképpen jobb. Wolfsthalt Pozsonyon túl régenten Ebesfalvának és Ebesnek is hívták. Innen vehette az a szólás formája eredetét.

^[20] Elpatkolni, elveszni, meghalni

^[21] Rock, bő kaput, kabát

^[22] Jus gentium, népek vagy nemzetek jussa

^[23] Captiválni, fogságra tenni

^[24] Kron-Prinz, koronaörökös herceg

^[25] Kannibáloknak neveztetnek a karaibi szigetek vad lakosai, akik elfogott ellenségeiket megeszik. Kacik v. Kadzik, vezér

^[26] Bellica cassa, s az armamentarium, a hadi cassa és a fegyvertár

^[27] Concredálják, rábízzák

^[28] Contrahálja, öszvehúzza

^[29] In anxió, nagy szorongattatásban

^[30] Ambassadeur, főrangú követ, főkövet

^[31] Clubb, öszveszövetkezett társaság

^[32] Vigeála, virágzott, volt szokásban

^[33] Champagne, város és egész kerület Franciaországban, ahol a híres sámpányi borok teremnek

^[34] Serbedli, serbli, a magyarnak nincs, és így neve sincs. Hagyjuk meg hát serblinek ezt az éjjeli edényt

^[35] Amit itt a Jupiter szájából hallunk, meg ne ütközz rajta, jámbor magyar olvasó. Azt mondhatja ő az ő egében, amit akar...az ő szemei már igen elgyengűlvén, újságot is alig olvas, nem hogy egyebet. Az ilyeneket kétségkívűl a nagyobb assemblékba hallja kűlfőldön;...ott is elég Jupiterek s Merkuriuskák vannak, akik Hazánkról és Nemzetünkrűl így gondolkoznak. De engedjük meg ezeknek is ezt a kis járatlanságot a világ egy ilyen kis, eldugott Kanahánjába, nincs annak egyéb oka, hanem hogy minden affélének, ami honnyunkban történik, mindjárt dobot üttetni nem szeretünk; még távolabb vagyunk pedig attól, hogy azzal, amit magunkról és másokról tudunk, úgy kereskedni és kedveskedni szeretnénk, mint a tokaji s több más borainkkal.

^[36] Slepp, úszó ruha, pávaköntös, pávafarkú köntös

^[37] Báró de Grand; a francia nyelvben ez a de nemesi rang jele a nevek előtt, mint a németben a von és a magyarban az i helyett felvett y a nevek végén. Grand ezt teszi: Nagy, t.i. méltóságára, vitézségére nézve.

^[38] Kröte, német szó, tesz varasbékát

^[39] Grenouille, franciául van: olv. Grenuill, azaz béka

^[40] Adieu, olv. adiő, franciául van, ezt teszi: isten hozzád!

^[41] Nix, Nichts, semmi. Itt ennyit tesz: de abból semmi nem lesz

^[42] Horatius. Carm. Lib. I. Od. 37.

^[43] Láthatár, horizon. Péczeli

^[44] Első rendű, első fényű, első nagyságú csillag. Stella primae magnitudinis. Astronom

^[45] Az én barátom Péczelinek barátja volt

^[46] Superbe delicatum

^[47] Psyché Cupido felesége. Lásd. Apul. Met. - Fulgent. - Montfaucon - la Fontaine.

^[48] Nussberg. Sparge marite nuces! Virgil.

^[49] Officina Ciceronis et Questiones Tusculanae.

^[50] Fekete betűk a fejér papiroson, a levélben.

^[51] Landau, ou la Mort!

^[52] A Louvre-palotával általellenbe van a Telegráf. Lásd Detsyt

^[53] Találós mese. Fejtse meg, aki Oedipus!

^[54] La Tour egy ausztriai nevezetes generális: de itt másra van célozás

^[55] Az itt megnevezett helyek, az Ázsiából, Afrika alatt, Amerika napkeleti részén egész Angliáig ilyen renddel vagynak helyheztetve, amint ezeket a mappába meg lehet látni

^[56] The Paplan anglus kikötőhely, amint a neve is mutatja

^[57] Tunc pauper cornua sumit. Horác

^[58] Lacryma Christi egy az Európának legnevezetesebb s a nagy asztaloknak legdrágább borai közzűl. Terem Neapolisba. Lásd a butelliákat

^[59] Magyar újságok

^[60] Még nincs a bibliotékába. Jó volna egy naturalis collectiót csinálni. Lennénk én procurátora -

^[61] Noctis Meridies. Catachresis! Lásd Feyert

^[62] Orosz birodalom. Eros. Szerelem. Lásd Anakreon Erósi Statisticáját

^[63] Herceg Amorov, mint Suvarov

^[64] Éppen mikor ezeket írtuk, akkor érkezett a F. Udvari Cancelláriáról egy sárga zsinóros kurir gyalog, jelentvén, hogy az említett lengyel contrallor minden muzsikai chorusával együtt elérkezett. És így futurum in perfecto debet poni, iuxta syntaxin Hebraicam. Lásd Schroedert!

^[65] L. B. Ez most nem azt teszi, hogy Lector Benevole, vagy Loco Sigilli: hanem teszi azt, amit kívánok, hogy valaki kitaláljon. Én adtam lumentet. - Az eskető volt Tiszt. Lévai Bálint uram; most már találja ki valaki!

^[66] Ezt az utópiai újságot egy jó barátunk közlötte velünk. Benne, amint látszik, van célozás azon nevezetes cívódásra, mely itt ezelőtt egynehány esztendőkkel hazánkban is felfordúlt: Vajon az asszonyok, (azaz az embereknek fele része,) emberek-é, vagy nem? - Most legközelebb fog kijönni Bécsben Trattner betűivel ilyen matériájú könyv, mintegy nyolc vagy kilenc árkusban in 8vo. Németországba is jött ki legközelebb egy ilyen könyv, pro et contra, már negyedszer is kellett kiadni. Oly kapós az ilyen dibdábság! - - - Különben ezen helyiségekről lásd az Utópia mappáját. Norimb. Fol.

^[67] J. B. Rousseau Francia poéta írt egy Morosophie nevű poemát. Más ettől J. J. Rousseau genevai civis

^[68] Lásd alább a Bibliothékában. Vígjáték

^[69] Én

^[70] Lásd Maittaire Annal. Typogr.

^[71] A jutalom a legnagyobb jutalom lesz, jó emlékezet s szívesség, nemcsak erre a félesztendőre, hanem egész életünk fél esztendeire is kell tenni. A K. K. Hof Lieb Amts Zeitungsexpedition. Pro Magyar Psyche

^[72] Aetheris blandi vada navigantes Flore Paestano -
A levegő égben rózsa virágon úszkálván. Lásd Gessnert

^[73] Önti a nagy hasba. Bacchust nagy potrohos hassal festik

^[74] Hébe. Az ifjúságnak istenasszonya: Uxor fingitur Juventutis

^[75] Ardua, quae pulchra

^[76] A poétának gondolatja szerint a kis Amor Polyphemus. Ezt vagy a nagy képzelődés csinálja, vagy a nescio!

^[77] Rafnak munkái vagynak für Kinder, mint Geografia és Naturalis historia

^[78] Juventius S.J. Auctorum Castrator ipse incastratus. Sok van ilyen!

^[79] De csak két soros legyen ám a cadentia

^[80] Az Esmeretlen magába, egy könyvvel

^[81] A könyvet beteszi; gondolkodik, sétál

^[82] Az Ámor óltára előtt áll, melyen szagos tüzet csinál

^[83] Szerelmes interesse

^[84] Amint a meghólt kótájából kitetszik, ez az ária azon Kártigáméra
van, mely így kezdődik: Nincs szebb vígság etc.

^[85] A meghólt írásaiba volt egy kis cédula melyen a nóta vége eképpen volt:

Végre csak szolgálok szerelemnek,
Rabja leszek már egy kedves nemnek.
Érzem, óh Ámor, hatalmadat,
Tőlts nektárt szívem mély sebére.

^[86] Ámor megrántja az óltárnál hátul az Esmeretlent. Egy kis pisztoly a vállán

^[87] Nephente, Homerus után egy olyan fű, amely borba tétetvén
vígasságot csinál. Ezzel élnek az istenek

^[88] Csajkos Morio formába, az Esmeretlennek ez mindenesse. Ez szereti
Katit. Azért tette azt ide a meghólt, hogy a nemtelen szerelemnek
festése annál szebb színt adjon a nemes szeretetnek. De nem
vihette végre szegény, váratlan halála miatt.

^[89] Ámor üstökét meghúzza

^[90] Az Esmeretlen örömébe ugratja Csajkost. Az bolond figurákat ejt
ugrásába

^[91] Itt a' vólt kicsinálva, hogy mit olvas, s hogy olvassa, s hogy
logikáz belőle

^[92] Elveti a könyvet

^[93] Ez a levél. Érthetetlenül akart írni Csajkos, hogy annál
derekabbnak lássa. Sok van ilyen a világba! Itt tovább nem
lehetett olvasni a meghóltnak írását, mert holmi jegyzésekre
volt írva; csak azt lehet belőle kihozni, hogy már itt Katit
behívta. Beszélgettek együtt, s utóljára ezt énekelvén:

^[94] Cs.-ba Lengyel József hét deákkal vett egy nyulat

^[95] Az első ház előtt a tornácba függesztették ki

^[96] A többi deákok ellopván, megették, aztán a bőrét szalmával kitömvén visszaakasztották

^[97] Zilahi János, szolgák inspectora, veres ember

^[98] Tóth Ferenc, igen barna deák

^[99] Vas Pál nevű deák

^[100] Cs. V. Mihály poeseos praeceptor, nagyorrú ember

^[101] Jéger András rézműves, ki egy este egynéhány deákot megtámadott az utcán

^[102] Csepűmadzagra volt felfüggesztve a nyúl

^[103] Eszlári, Szent Anna utcai, nagy bajúszú kapus

^[104] Senior collegii

^[105] Himlőhelyes

^[106] Szilasi harangozó

^[107] Pető egy veres szabó a Collegium mellett

^[108] Két cigányt ekkortájban megettek a farkasok

^[109] Szamár

^[110] Gróf Collorédo kabinetminiszter Bécsben!

^[111] Pethő

^[112] Jenei

^[113] Lukács

^[114] Szikszai

^[115] Pázmándy Terézia

^[116] A messéniak feltámadván a spártabéliek ellen, ezek az oraculumhoz folyamodtak, amely azt tanácsolta nékiek, hogy Athenaeből kérjenek vezért magoknak. Kértek is. Az athenaebeliek pedig csúfságból egy Tyrteus nevű sánta poétát kűldöttek nékiek. De aki egy buzdító versezetet mondván a katonák előtt, annyira fellobbantotta azokat, hogy megvervén a messéniakat, győzedelmet nyert, nem annyira kardjával, mint poézisával. A verse máig is megvan görög nyelven. Distichonokba van a munka öntve: amely vers nemét, minthogy a hexametere 6, a pentametere 5 lábból áll, még hajdan már sántának csúfolta a játszi Ovidius. - Tírtének a történetit bőven előadja Justinus

^[117] Deákul akartam írni. De azt gondoltam meg, hogy nem római katonáknak, hanem magyar vitézeknek írok, akikben egy "rajta, ősi vitéz, magyar" s több efféle hazai szólás több benyomást csinál, mint minden latiumi eloquentia

^[118] Az ütközetek után solennis örvendező pompát csináltak vitéz eleink, amely mintegy triumphus gyanánt szolgált. A vezér a kapitányoknak és vitézeknek ajándékokat osztogatott, és főldeket. Sőt a jó hírt megvivő is gazdagon kapott. Azután az egész tábor örömnapot tartott. Áldomást ittak. Ez a név még akkor nemcsak a kupecek borozására ruháztatott. Béla királynak nevetlen íródeákja miden nevezetes dolgaik után a kapitányoknak odaveti: Et biberunt magnum Áldumás

^[119] Eteléről, vagy amint a külfőldi írók ejtik, Atilláról feljegyzi Priscus Rhetor, a konstáncinápolyi udvarnak Etelénél volt követje, hogy az ő asztala felett mindenkor poéták énekelték a scythiai vitézek tetteit, amelyre az ott ebédlő főbb hunnusok buzgottak s ittak

^[120] Leventa, vagy magyarosabban Levente, egy olyan nemes ifjú vitézt jelentett eleinknél, aki akkortájba ment elsőben hadba, és akit ők előbb solenniter tettek meg vitéznek. Erről a vitézkötésről s a t. jeles jegyzéseket tesz fel professor Dugonics úr, magyar hazánknak méltó fia

^[121] Atlas és Hercules egymást felváltva tartják az eget. Poétai mese

^[122] A cupressus halotti és halálos fa volt a rómaiaknál

^[123] Ausländische Spezerei, kivált deutsche

^[124] Tátra Szepes, Mátra pedig Heves vármegyében eső szőrnyű hegy. És így ez annak délre esik. Amaz része a Magyarországot körűlkerítő nagy Karpatus, vagy magyarosan Beszkéd hegyeinek, a Mátra pedig ágazatja, amelynek vidékén laknak a palócok. - Ez az egész hasonlatosság van véve a Henriásból, de újonnan őltöztetve és megmagyarosítva. - - Különben pedig a jegyzésekben gyakorta esméretes dolgok is világosíttat- nak. De ez nem a tudókért, hanem a más rendű olvasóknak kedvekért esett

^[125] Dentumoger, azaz Dentmagyaroknak nevezték magokat régi eleink, a Béla notariusa szerint. Az a Dent micsoda ige ottan, én nem tudom. Megérdemelné a tudósok vizsgálását régi igaz nevünk!

^[126] Tuhutum, Árpád után legnevezetesebb vezér. Ez foglalta el és ez bírta Erdélyországot. Ennek maradéka volt az a Gyula erdélyi fejedelem, akinek leánya volt Sarolt, szent István király anyja; és akitől István elvette Erdélyt. - Lehel is egy főfő vitéz volt. Anonymus, Turóczi

^[127] Uszubú, Árpád vezérünknek vitéz hadnagya, aki a tótokat béjármolta. Amely történetet tréfásan hoz be professzor Dugonics az Etelkájában

^[128] A magyaroknál kedves serkentés ez: ne légy különb, mint az apád, és ez a dicsérés is: apja fia!

^[129] Gr. Nádasdy Ferenc, fővezér, kinél többet a burkus háborúba senki se tett, és aki az ő vitézségről híres familiáját újabb érdemekkel tetézte. Ő vette meg Schweidnizot, Boroszlót, s a t., a bavarusokat öszvetörte, a francot a Rénuson túl zaklatta, s a t. Utóljára horvátországi bánná lett. - Ez a nagylelkű hérós kedves szavajárása gyanánt tartotta ezt: vitéz barátom, rajta s a t. Esmérte ő a magyart, mert maga is a' volt! Többet is ért vele, mint száz "rekcunkerdáj"-jal. Egész históriát lehetne az ő életéről írni, csak hazánkfiai az ilyenekbe restecskék ne volnának. - Jeles sírverset készített e fő vitézünknek Faludi atya, nemzetünknek amaz édes poétája

^[130] Ez a szó: nádor, vagy hosszabban nádorispány, tesz palatinust, de hol vette magát, megvallom, nem tudom. De én a Nándorfejérvár nevét örömest ettől húznám. Igazság szerint volna Görögfejérvár, Alba Graeca; de talám, minthogy a régi időktől fogva az ország kulcsa volt s fontos szerencséjű egy vár, a palatinusnak vagy nádornak fő vigyázása alá rendeltetett, mint hazánk legfőbb hadi vezérének. Innen ezt a végvárat a mindent hamar elnevező magyarok Nándorfejérvárának nevezhették. Ebből osztán a később időbe könnyen ronthatott a köznép szája Nándorfejérvárat, mint már ma Landorfejervárat

^[131] A scythák s magyar eleink minden pogányok közt legtisztább vallásúak voltak. Valamint egyébbe, úgy ebbe is az ártatlan egyűgyűséget tartották. Egy istent hittek. És amidőn látták, hogy a több népeknek annyi és oly sokféle istenjek van: ők a magok egy istenét magyarok istenének nevezték, mint a zsidók Jákob, Izrael s a t. istenének. Ebbe bíztak és azt tartották, mint a zsidók is, hogy ez minden más nemzetet gyűlöl, őérettek pedig mindég kiáll a legkeményebb bosszúállásra. Ahonnan ha valakit meg akartak fenyegetni, ezt mondták: Várj rá, megvér még a magyarok istene, megemlegeted, vagy megkeserűlöd a magyarok istenét, megtanítlak a magyarok istenére s a t. Ezt ők, hihető, a szomszéd bálványozóknak mennydörögték; de késő unokáiknál is mai napig szokásban maradt

^[132] A Don vagy Tanais Európa és Ázsia közt a muszka főldön foly, a Rénus a német és belga tartományokon, az Arar Franciaországban

^[133] Szeg a régi magyaroknál barnát vagy setétet jelentett, némely szólásokba nálunk is megmaradt. Erről is bőven Dugonics

^[134] A régi felűlés módjáról ezt hagyta írásban Túróczi. - A kapitányoknak a kádár főbírónak kinevezések után azt is elvégezték eleink, hogy midőn valami közönséget illető dolog adja magát elő, vagy a népnek mind fel kell űlni: akkor egy véres szablyát hordozzanak el a honosok sátoraiban, s egy hírmondó ezt kiáltsa ki: Isten szava és az egész közönségnek parancsolatja, hogy kiki ez s ez helyen, fegyveresen, vagy amint tőle telik, megjelenjen a közönség tanácsának és rendelésének meghallására! Aki pedig ezt a parancsolatot általhágta, szolgaságra vettetett. Így lett sok ősi magyar jobbággyá. Mert azelőtt, mint atyafiak, mind egyenlőek voltanak. Méltó az egész helyet megolvasni, Chron. P. I. Cap. X. Örömest tettem volna több régiségi jegyzéseket is, de a hely is szűk, tudósabb hazafira is bízom

^[135] Ez a hív szeretet és tiszta élet köz virtus volt régi magyar dámáinknál; ma is látszik valami nyoma

^[136] Cosmopolita

^[137] Éjszín tenger, Pontus Euxinus, - mind színére, mind nemére nézve

^[138] Azaz: Dácusok

^[139] Volga (v. Atil, Atel, Etel) és Jajk (II. Katalin és Pugacsev idejétől fogva Ural) vize körűl laknak a régi mogorok, magyarok

^[140] Termés arany, termés kő: termés elme

^[141] A mandsuk főldén vadássza a tigriseket a mandsu nemzetből való ckinai császár: legvégső főld a napkeleten

^[142] Azaz: napnyugat felé

^[143] A potosi, átaljába perui kincseket Spanyolország nyeli el; mikor az anglusok az ezüst-flottát el nem csiperítik

^[144] A Moldvában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat; ezekhez járúlnak még az újabb időkben egyszer-másszor kivándorolt magyar és székely famíliák, a Besszarábiában, Krimeában és Új-szerviában lakó régibb és ujabb magyarok

^[145] A Sólyom régente Magyarország címere volt

^[146] A miskolci s több magyar nektárt termő hegyek alján fekszik Zsolca, a Sajó vize mellett

^[147] Zsolcán lakik üres napjaiban mélt. vajai báró Vay Miklós ő nagysága, cs. k. ingenieur kapitány, 1797-ben a szabolcsi insurgens ns. seregnek óbestere, most a debreceni és vidékebéli salétromfőző helyeknek birtokossa

^[148] Hébe az ifjúság istenasszonya, ki az istenek asztalán adogatja fel a halhatatlanító nektárt és ambróziát

^[149] A görög elmének szép találmányja a Vénus övedzője, szépen leírja Tasso is, mikkel piperézte fel Vénus quel cinto, de quello ella avea il bel fianco succinto

^[150] T. n. v. roffi Borbély Gábor úr, becsűletből nyugvó cs. k. kapitány. Itten mint vőlegény

^[151] Mélt. vajai Vay József úr, cs. k. tanácsos, ezelőtt a fels. Helytartó-tanács tanácsossa, most a fő t. Tiszamellyéki Superintendenciának és a ns. sárospataki Ref. Kolléigomnak fő kurátora

^[152] Atticus, római főember, az akkori világ legnagyobb embereinek s a tudományoknak barátja. Egy házi hérós. Midőn az ő élete leírását olvassuk, alig hihetjük, hogy ő ember volt íly gyarló, ily Hobbes ideájához szító ember, mint a mi világunk fiai

^[153] T. n. vajai Vay Jeanette (olv. Zsanét, magyarosan Johanka), a mélt. cons. úr kisasszonya s a kapitány úr mátkája

^[154] T. n. n. és v. pankotai Jósa Gábor úr, aranysarkantyús vitéz, több t. vármegyék táblaűlője, Tiszafüreden

^[155] Két esztendőnél tovább várakozni csak egy Borbély tud, s csak egy Zsanét érdemli azt

^[156] Mann und Weib, und Weib und Mann Grinzen an die Gottheit an. Die Zauberflőte

^[157] Mélt. bocsári Motsáry Erzsébet asszonyság, a mélt. cons. úrnak hitvese

^[158] Holberg elmés jegyzése, hogy a régi rómaiak feleségeiknek szolgálván, mind e világon uralkodtak: a mai olaszok azokon uralkodván, rabjai sok nemzeteknek

^[159] Az áloé egy fejedelmi virága a fejedelmi kerteknek; mihelyt
elvirágzik és magzik, azonnal meghal

^[160] Debrecenből, az én hazámból, a Hágó meredek hegyén menni a nagyváradi gyűlésekre

^[161] Itt a muzsikaszerszámok természeti hangját akartam követni s a magyar nyelv hármonicusságát megmutatni

^[162] Az orgona

^[163] Mint ez a váradit

^[164] Kösöntyű Monile, Torques, Armband, Halsband, Aranylánc, Karkötő, Nyakbavaló. Régi magyar szó

^[165] Akik valamely tartománnyal jól tettek, annak indigesz - vagyis honi) istenévé lettek, mint Osiris, Fannus, Aeneas sat. Lásd Virg. Aen. L. XII. V. 794. 795.

^[166] Ciana, búzavirág. De az ilyen öszverakott nevek nem jól jövén ki a poétai ízléssel, megtartottam a gyönyörűen hangzó görög szózatot

^[167] Értem a Muraközt, ahol teremnek a kereskedésben Insulaner név alatt menő, igen becses borok

^[168] Hajdúknak nevezték a magyarok átaljában a gyalogkatonákat

^[169] Béla névtelen íródeákjánál: Septem principales personae, qui Hetumoger vocantur. Álmos vezér maga hat fő társaival, akikkel jött vala ki Scythiából, a Tátur vagy Karpatus bércein keresztül, Per montes Hovos

^[170] Láthatni ezt a Botond históriáját az említett iródeák könyvében, a Mándi úr fordításában

^[171] Jegyzés nélkül is érthetni, hogy itt m. báró Vay Miklós ő nagyságára van a célozás; ki a hadi tudományoknak bővebb tanúlására a fels. rendelésekhez képest Franciaországot és Angliát öszvelakta

^[172] Ama tengeri módú gályával, mely a Balaton zajait neveti

^[173] Görög neve Jupiternek, Égis pedig a Minerva medúzás paizzsa, melyre aki nézett, kővé változott

^[174] A bárdusok valának a celta, gallus sat. népeknek poétáik, kik isteneikről, eleiknek vitéz tetteikről s egyéb nemzeti dolgokról énekeltek

^[175] Célozás van a N. M. Gróf Széchényi Ferenc ő excell. által fundáltatott nemzeti könyvtárra. Ebből az okból jön elő odaalább a Mátyás király emlékezete is

^[176] Kis Balatonnak nevezem a Fertő tavát, mivel ezt a nevet nemigen aestheticához valónak tartom: Ez okból teszek odaalább helyette Nizidert

^[177] Jún. 11-ik napján esett a tűz, egy szegény öreg özvegyasszonynak házáról, Debrecenben

^[178] Ekkor megégett a Nagytemplom is, mely 1564. eszt. megégvén, 64 eszt. állott a fala pusztán.Ez egy jeles példája a góthusi építés módjának, és eredete elvész a Debrecen és Magyarország históriájában

^[179] Sérafi, jobb mint Serafimi, tudják a zsidó nyelvhez értők

^[180] Itt a népes ref. collegium értetődik, mely az említett nagy égésben szintúgy a lángok zsákmánya leve

^[181] A számkivetett Ovidius háza egybe volt ragasztva a Capitoliummal, lásd a kesergését, Trist. I. El. 3. v. 29-34. Az én hajlékom is közel volt a Nagytemplomhoz és szomszédjában a Collegiumnak

^[182] Ez a rózsalugas, ez a fülemile és ez a poétizálás nem költeményes gondolat, hanem természet után van festve

^[183] Pieri, azaz Múzsa, Horatius után: O testudinis aureae Dulcem quae strepitum, Pieri! temperas.

^[184] Gangesi, azaz napkeleti nyájas szellők, amelyek a sz. Mihály nyarát oly édessé teszik; amikor ez az óda is készűlt. Veszta a főld, vagy a természet

^[185] Azaz Bacchus. Liber pater. Ikva Cenk alatt foly

^[186] Célozás van a cenki bíró köszöntésére a nép nevében. Lásd a M. Hírmondó Nro. 38. Told.

^[187] Az Uránia, vagy mennyei Vénus a lelkek és elmék szeretetének volt istenasszonya, minden testi gerjedezés nélkűl: az amathusi pedig a két nem között való testi, de mégis törvényes szerelemnek. A páfusi Vénusnak a fajtalanok áldoztak

^[188] Én ezt a tiszteletet olyan jussal adhatom, mint Horatius a magáét. L. I. Od. 1. v. 2. és 11. Od., 17. v. 2., 3.

^[189] Említem a M. Gróf Széchényi Lajos és Battyáni Miklós őnagyságok menyegzőit

^[190] Megboldogúlt t. t. Budai Ferenc úr a régi magyar nagy embereknek életét és tetteit leírta a b c szerént azon könyvében, melyet a kólikából hirtelen történt halála miatt ki nem adhatván, tudós testvérje, t. t. Budai Ézsajás úr, a históriának és literaturának Debrecenben professora, fog a tanúlt világgal maholnap közleni. Erre a munkára amilyen nagy szükségünk volt, olyan nagy hálával tartozunk mind a megboldogúlt szerzőnek, mind az azt világra bocsátandó professor úrnak

^[191] Budai Ferenc úr volt a deák tudományokban, különösen pedig a magyar történetekben meghálálhatatlan tanítóm közönségesen: valamint prof. Budai Ézsajás úr magánosan a poézisban. Ezzel dicsekedni országosan is szerencsémnek tartom