1802

Búcsúzás egy lyánkától

Virágozzál, szép rózsaszál,
Jó szüléid kertébe!
S kikeletkor plántáltassál
Egy jó ifjú ölébe.
Teremj édes magzatokat,
Tőlts sok vídám tavaszokat,
Végre a mennyországba
Élj hervadatlanságba.

És ha majd e pacsirtának,
Ki most nálad énekel,
Tavasszal a kék Tiszának
Partjain túl menni kell:

Emlékezz rá jó szívedből,
Ejts egy sóhajtást mellyedből,
És az, mint rózsaillat,
A szellőn házamig hat.

1802. február 12.

Gróf Széchényi Ferencnének

Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
     E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösöntyűkkel^[164]
És reá smaragd betűkkel
     Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
     A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S tűndöklő tűzi-munkákkal
     Buda s Pest piaccait:

Sőt még többet is mívelnék!
De sem tőlem ki nem telnék
     Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
     Ilyeknek híjával nincs.

Én bővölködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
     Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
     Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
     Sok oszlop a porba űl;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
     A szellőkön elrepűl.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
     S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
     A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
     Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
Tűndököljenek sorjában
     Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
     Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
     Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dicső tájon
Az ő húgok is sort álljon
     A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
     Egész tavaszt kötözött,

Kin az ősz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
     Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
     Vagy pedig Nagyságodon.

Görög úrhoz

     Meghólt egy haza embere,
Meghólt, és idegen por fedi Bécs alatt
     A fáradt Kerekest: jövel,
Gyászos Melpomené! s éjjeli sípodon,
     Jajdíts bánatos éneket.
A buzgó hazafit zengeni szent erény.
     Ah, jó szíve, magyar tüze,
Közjóért pihegő lelke, serény esze,
     Ah, érette esenkedő
Népünk mind kicsinyek voltak az ég előtt.
     Meghólt! s jókori fátuma
Minden jámborokat búba meríte bé,
     S főként tégedet, óh Görög!
Óh, bajtársa s igaz Dámona őneki,
     Űlj sírjára, hazámfia!
S gyászolván, keseregd tiszta barátodat,
     Én, mert szívbeli bánatod
Megnémít, ki fogom zengeni síralmad.

1802

Himfyhez

Mint vagy, óh édes kesergő!
Hazám végső oldalán?
Te most is jajgatsz a csergő
Források megett talán?

Vagy a vasvári bérceknek
Horpadásit keresed
S a hív, de néma köveknek
Kiáltozod kedvesed?

Vagy tán biztos almafádnak
Aljában múlatozol,
S az esthajnalon nimfádnak
Nevére sohajtozol?

Óh, öleld meg szép vidéked!
Mert te még boldog vagy ott,
Ahol a szerencse néked
Egy árnyékos fát hagyott.

1802. június

A nagymélt. gróf Széchényi Ferenc Ő excellenciája nemzeti könyvtárjára

mely hozzám Kúlcsár úr által érkezett

Hol jártok, óh félistenek, óh nemes
Árnyékok, itten? Ki s mi hozott ugyan
     E Hortobágy pusztái mellé,
          E magyar Arkadiába, kérlek?

Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba s új fényt: érezem isteni
     Ihlésteket; s lantot ragadván,
          Hódolok ellene-állhatatlan

Súgáritoknak. Volt az arany világ,
Melyben az égnek sorsosi a szelíd
     Emberhez is bészálltak. Így lett
          A Filemon kalyibája templom.

Ti, halhatatlan lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága hazátokon,
     Buzgányra termett markotokba
          Pindusi tollat egyengetétek.

S most már az azur menny palotáiban,
A mennyköveknek hámorain feljűl,
     Megistenített ajjakokkal
          Vészitek a diadalmi nektárt.

Mégis magános nyugta-helyén, ihol,
Egy elfelejtett kis danolót s magyart
     Meglátogattok: mint köszönjem
          Isteni táborotok malasztját?

Kúlcsárom! itt vagy? tán te valál dicső
Félisteninknek jó kalaúzza, szólj?
     Hogy hű barátságod fogadjam
          S isteneinkre töményt bocsássak.

"Ne nékem intézd a köszönést, magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, töményt:
     A cenki óltárokra tartsad
          Innepi tárogatód, töményed.

Tudod, hogy ott áll temploma a szelíd
Múzsáknak, ott van pitvara a fejér
     Jótételeknek! ott adott helyt
          Kalliopédnak ama nagy ember,

Ki nemzetünknek lantosit és jeles
Íróit a közfényre kiállatá.
     Gőzburkok űlték szent neveknek
          Érdemit a buta Léthe partján:

Széchényi csendes virtusa bétöré
Az ólom-éjnek százszeres ajtait,
     És nemzetünk kertébe rakta
          A siket Élizium babérit.

Most látogatják régi tudósaink,
Vagy elfogadják, hív unokáikat.
     Hozzád is elkísértem őket
          A kegyes életadó szavára."

Óh, gyáva lantom húrja, miért rebegsz?
Óh, mért nem onthatsz oly teli hangokat,
     Amílyeken az égi szférák
          Hármoniáznak az Isten-áldó

Mindennek öblén? Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek
     Meggyilkolóit, s homlokoknak
          Tiszteletére babért kötöznek.

Egy, tartományok pestise, milliom
Élőket öl meg; s imhol, az ő neve
     Hérós: Ugyan neked mit adjunk,
          Óh te, ki annyi halottat ismét

Életre hoztál? óh, te ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
     Nagy gróf! az élők s holtak együtt
          Zengedezik kezeid csudáját.

Ní, a jövendők, ní, az utóvilág
Képes piaccát látom az éj alól
     Felnyúlni, s a Széchényi névvel
          Hallom az aeonokat susogni:

Gyémánt kopáccsal, nézd, uram, a komoly
Történeteknek termetes angyalát
     Nézd, nézd, neved roppant betűkkel
          Vágja be a Krapak oldalába.

Csetneki pergő

azaz olyan versek, melyekben a mostani kályhás mestereknek nagyapjok s
egyszersmind tulajdonságaik feleségeikkel együtt világosan lerajzoltatnak.
Írta a maga nemzetének hasznára, oláh nyelven, Gere József, mostan
pedig a hazai törvényt tanúló ifjaknak kérésére néhány lutheránus
auctorokból, u. m. Plautusból, Terentiusból és másokból kétannyi
bővítéssel magyar nyelven kiadta ns. Domonkos Major László, a nyersi
prédiumban compossessor a leányágon. Írtam Mokcsában, lúd-ólamban,
7-ber egyedik napján, azon esztendőben, melyben Tarpán a rőt kutyát
megsajtolták.

Approbatio

Hanc pergöm cum rázogatnarem, nihil in ea cum VII. conciliorum
decretis et Pariz Papai dictionario discrepantem deprehendavi;
quare ut in hanc mundum veniatur dignum existimavi. Dadavi in
Puszta Hoportyán 15. 7-ber 1802.

Lad. Cseresnyes
Censurator librorum.

*

Négy mestert esmertem széles e világon,
     Kettőt Ugocsában, kettőt a Kúnságon.
Mondják, voltak ezek, de hamar meghóltak,
     Mag nélkűl a Styxhez már el is patkóltak.
Hanem Szamár Pálnak maradt két magzatja,
     Ezen járt Bálám is, a próféta atyja.
Ezektől származtak a kályhás mesterek,
     Amint megmutatja fülök és termetek.
Rá is ütöttek ők igazán apjokra,
     Ha nem hiszed, kérlek, vigyázz a szavokra.
Úgy ordítnak ezek nagyapjok módjára,
     Hogy a kőtemplom is megrendűl jobbára.
Az öreg asszony is szamarát siratja,
     Mikor a mestere szavát meghallhatja.
Hát még a fülöket ha jól megvizsgálod,
     Hosszúnak, vastagnak, szőrösnek találod.
Ha a kótát erős hangon fújdogatja,
     Mint szamár, két fülét éppen úgy mozgatja.
A fejek is olyan, mint volt Szamár Pálnak,
     Most is szamár-módra fekszenek és állnak.
Csak ebben különböz szamár nagyapjátúl,
     Hogy nincs legyezője, mint amannak hátúl.
Tulajdonságokat ha belűl túrkálom,
     Restnek, ostobának, tunyának találom.
Ha van köztök olyan, kit jól mozgat a vér,
     Ez nem csupa szamár, hanem lehet öszvér.
Ha napjában kétszer megyen a templomba,
     Ezt is csap napszámból cselekszi potomba.
Napközbe a cserét veszi a nyakába,
     Vagy komjával búvik a pince lyukába.
Ottan isznak szinte félholtra éjfélig,
     Míg a tele hordó kong már éppen félig.
E' bodnár lócsiszár, amaz kerékgyártó,
     Ez hársszéket csinál, amaz gyertyamártó.
Ez halász, a' pedig urával agarász.
     Ez ha kancát talál, mint mén úgy nyiharász.
A vénje közűlök az urak csatlósa,
     Az ifja szüretkor a szőllőt tapossa.
Némelyik cérnára fűzi a kopókat,
     Amaz a vásárra hajtja a tinókat.
Egyik csizmadia, másik esztergályos,
     Az oskolára szánt óra egy-fertályos.
Már ha egyszer bemegy egy nap classisába,
     Az elég, mert mindjárt hívják a konyhába,
Hogy süssön malacot az urak számára,
     Vagy a konyhán egyet üssön a kutyára.
Semmi gondja nincsen otthol skólájára,
     Ha lova van, inkább vigyáz a lovára.
Vagy hogy az uraknál dícséretet nyerjen,
     Néha pedig, hogy még kasszát is seperjen.
Most pagát vagy két szem van a figyelembe,
     Vagy az ostáblánál űldögélnek szembe.
Ezzel a menéssel mest' uram megtére,
     Így már pallérozott a Szamár Pál névre.
A gyermekek tökön maradnak azomba,
     Jármiba, Kocsordon, Rásomba és Somba.
Ezek többnyire mind papmaró farkasok,
     Ki is telik tőlök, mert igen ordasok.
Ha olykor borozik a bíró komjával,
     Papját sértegeti átkozott fogával.
Irígyli a papnak ha van valamije,
     Azért is mocskolja, ha nincsen semmije.
Azt akarná Balás, olyan becsűleti
     Volna, mint a pápák kettős tiszteleti.
Ha azt a szent könyvbűl ugyan nem tudjátok,
     Hogy Bálám prófétát hordozta apátok.
Ha akkor engedett neki az apátok,
     Hát ti, vemhék, hozzánk oly rosszak volnátok?
Bálám a szamarát jól meg is döngette,
     Hogy magát alatta hasára fektette.
Még ma is megmaradt az a relatio,
     Mert pap és szamár közt nagy a distinctio.
És ha most ellhetne a fekete Bari,
     Így hajtna titeket: Ari, cofel, ari.
Tudatlanságtokat hát ha fontba vetem,
     Oly vastag, hogy magam rajta elnevetem.
Ha a gyermek mondja Ámen, Miatyánk, sat.,
     Így korrigáljátok: nem úgy te, hanem sát.
Sok köztetek még a vallását sem tudja,
     Mégis magát derék embernek hazudja,
S ha egy-két prediktet el tud kiabálni,
     Már hiszi, hogy papnak fogják invitálni.
A Hiszek egy Istent úgy hiszik merda Tóth,
     Hogy Pilátus írta aki tiszttartó vólt.
Sőt a Miatyánkról azt hiszik Lónyában,
     Hogy azt Ésaiás írta volt Hágában.
A Decalogusról Barján is akként szólt
     József császár előtt, hogy az sohasem vólt.
Hanem ő vette azt először ususba,
     Ő is adatta ki Lagmacon typusba.
Domján Gergely azt elhitette magával,
     A Graduált írta Mózes Déborával.
Egy catechesist is mutat a házánál,
     Melyet Holofernes írt vala Várnánál.
Futó protestánsnak Cicerót állítja,
     Ebből a prediktet most is írogatja.
Héti könyörgését Phaedrusból csinálta,
     Mert hiszi, hogy Esdrás azt coramisálta.
Zeher Leviathánt a Lévi fiának
     Hiszi, Behemótot a Bálám atyjának.
A nagy cethalat is gondolja városnak,
     Canis calcariást Párizsba vámosnak.
Négy evangelisták közűl egynek mondja
     Struccmadarat, melynek fiára nincs gondja.
Szabó Mózes is azt állítja valóba,
     Hogy a Fiastyúkot látta Petrahóba.
S azt mondja, hogy már a Göncöl szekeréből
     Lehullt a marokvas a két tengelyéről.
Kőszegi a holdban Dávidot képzeli
     Hegedűlni, azért ő is azt míveli.
Ivots Éden kertét hiszi auctornak,
     Baruchot Miskolcon legelső kántornak.
Azt tartja Nagy Laci hit ágazatjának,
     Júdás kommendánsa volt Belgrád várának.
Jóbról is azt hiszi, hogy ez a szent író
     Arábiában volt első szolgabíró.
Beírták a Nyírbe azt is a Credóba,
     Hogy a feltámadás kezdődik Kállóba.
Úgy hiszik Ungvárba, Borsodba, Tornába,
     Hogy egy ugrást eljárt szent Tamás Kánába.
Hámánról azt hiszik Szatmár vármegyébe:
     Scholarum director volt Gósen főldébe.
Azt állítja Gömör, Zemplén Ugocsával,
     Hogy Kám a vásárra járt makrapipával.
Az ér Duna mellett lakozó fráterek,
     Erősen állítják a kályhás mesterek,
Hogy ama nagyhírű két conciliumok
     Mikor öszvegyűltek, e' volt a plánumok,
Hogy jól megmérjék az efézusi határt,
     Hogy a pap és mester, kántor ne valljon kárt.
Bihar ezt bevette hit formulájába,
     Farahó professzor volt volna Lejdába.
Sőt az is megtörtént Bereg vármegyébe,
     Hogy egynek fia lett s azon hevenyébe
Az ott levő pappal megkereszteltette,
     Mathesisről keresztnevén neveztette,
Mert ő azt gondolta, hogy Máté nevétől
     Jön ki a Mathesis, mint ág gyökerétől
És így ha cátéból lehet Catechesis,
     Miért ne Mátéból szinte úgy Mathesis.
Hát tovább őkemék tudnak-é deákúl,
     Ők a deák szókat forgatják fonákúl.
Mikor Ivo napján Tarpán öszvegyűlnek,
     A szilvoricától jól nékihevűlnek:
Akkor a Pyritest egyik conjugálja,
     Másik casusokra amo-t declinálja.
Bibo perfectumát egyik mondja: bibsi;
     Másik corrigálja s azt mondja bibibsi.
Ezen deák szókat: Salmonem, capite.
     A madai mester így kikerekíté:
A Salamon zsidót mindjárt megfogjátok,
     Adós árendával fogságba tartsátok.
A berceli mester pedig ezt a verset
     Magyarúl kitévén, mondott ilyen nyerset:
Talia cantantur fumoso mense Decembri.
     Így énekelnek a füstös Debrecenbe.
Pányokba nézd fejét a füstös fickónak,
     Már azt béfogadnák bízvást rudas lónak.
Téged a természet formált kauklernek,
     Ugyan hát mért álltál te mégis mesternek?
Nincs nagyobb imposztor három vármegyébe
     Nálad, ezt úgy tartják nálunk Kemecsébe.
Csizmadia volt rég Enyedi, de hitvány
     Csengertótfaluba mester, nincs tanítvány.
Az öreg Szilágyi a nagy Krokodilust
     Prófétának tartja, mely lakja a Nilust.
Mondja, Jób írta a kalendáriumot,
     Pápaszemen nézte a gönci templomot.
Nagypénteket kérdik a hallgatók Lökön,
     Melyik napon lészen? felel: csütörtökön.
Ilyenek, látjátok, a kályhás mesterek,
     Ugyan hogy tanúlna ezektől a gyerek?
Az ilyen gyermekből lész a rossz hallgató,
     Tolvaj, káromkodó, végre gyújtogató.
Mikor vallásokra őket nem tanítják,
     Kézenfogva ekként pokolra taszítják.
Currenst hozzatok már, mert sokat írtanak,
     Hogy tanúlgassanak, mást is tanítsanak.
De mint a cigánynak, úgy nékik sem használ,
     Amit belőlről a hosszú levél diktál:
Hanem csak úgy élnek, mint kasba a here,
     Ezt bizonyítja Lak, Dombrád és Szemere.
Igazán mondja hát Igrici, Szalonna:
     Nem lesz a kutyából soha is szalonna.

Feljebb is u. m. a Csákvári kolompban titulált

Kedves Komám Asszony!

     Meg sem gondoltam, hogy ezen Csetneki-Pergőm ilyen hamar
elkészűljön; de minthogy reménységemen kívűl egy legényem akadt,
Paskulidesz Mihály őkigyelmével hozzáfogtam, elkészítettem nagy
üggyel-bajjal ugyan, mert az auctorokban előfordúlt görög és arabia
szókkal sok bajunk volt. Vegye hát kedvesen, Drága Komám Asszony, és
adjon helyt neki,......... ott, ahol a nap nem süt. Több munkám is
van készűlőfélben, a többek közt egy munkám Csengetyű név alatt, mely
is az úri asszonyokat fogja kicsengetni. Ezzel maradok Mokcsán 7-ber
Egyed-igyad napján, szokott tisztelet mellett, a Kiadó

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

     Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

     Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

     Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

     Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

     Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

     Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

     Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

     Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

     Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

     Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

     Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

     Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

     Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

     Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

     De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

     Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

     Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

     Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

     Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

     "Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

     Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

     Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

     Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

     Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

     Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

     A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Gróf Erdődyné Ő nagyságához

Tudom, midőn síránkoztál
     Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
     Elhervadt teteminek,

Tudom, midőn mély kínodban
     Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
     A tanú-falak megett.

A sír, mely a bú szózatját
     Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
     Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
     A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
     Megkímélte éltedet.

Maga a természet, melyet
     Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
     Gyászban kezdett sínleni.

A nap bánta, hogy súgárral
     Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
     Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették
     Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
     Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
     És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
     Nem zengett egyéb, csak "óh!"

Kertedben elhervadoztak
     A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
     Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
     Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
     Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában
     Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
     Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
     A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
     S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
     Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
     Kettőzvén bánatidat.

Én akkor Lillát sirattam,
     Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
     Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
     Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
     Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
     Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
     Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,
     A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
     Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
     Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
     Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
     S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
     Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
     Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
     Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:
     De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
     A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;
     És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
     S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
     Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
     Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
     És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
     Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,
     Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
     Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
     A napra heveredém,
S még reményem divatjában
     A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
     Már az apró viola
És minden remény énértem
     Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék
     Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
     Rámjajdúlt a Balaton.

*

Így örök számkivetésre
     Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
     Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban
     Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
     Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
     Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
     És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe
     Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
     S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam
     Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
     Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
     Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
     S nálam boldogtalanabb!"

Ah! egy vén tőlgynek aljában
     Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
     Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
     Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
     Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi
     A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
     Sietteti végemet.

A Horvátország partjától
     Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
     Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja
     Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
     Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,
     Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
     És susog kínjairól.

*

Már ugyan láthattam volna
     Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
     Önkényt a haldokló is?

Sőt oly vad gyönyörűséget
     Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
     Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek
     Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
     Míg el nem zár a gyászbólt.

Múzsák, lankadó fejemre
     Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
     Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd álomnak
     Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
     Kötéseit oldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,
     Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
     Tagjaim nyúghassanak.

S ez az érző szív megállván,
     Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
     Lilla mellyén szűnjön meg.

Te pedig, gyönyörű elme,
     Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
     Oly sokáig mardosa,

Kegyes grófné! ki hallgattad
     Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
     Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek
     Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
     Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
     A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
     Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát
     Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
     Megháborítja vele.

Mélt. gróf Festetics György ő nagyságára

A hadi oskoláról

Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd
A még szokatlan tárogatón kezem.
     Ím, Tháliának gyenge lantját,
          Bár szeretik koszorús leányink,

E rozmaringok zőldje alá teszem;
A fenyveseknek görbe gerinceit
     Megmászom, s onnan messze nézvén,
          Kalpagosink örömét kifúvom.

Ki az, ki kertté téteti a mezőt
S termő mezővé a sivatag kopárt?
     Kit Trítonok kürtje a Tihannak
          Rijjadozó hajadonja hirdet?

Nem látod őt a keszthelyi indigeszt?^[165]
Az ő nevének temploma fénylik ott.
     Nézd, mint teríti bé hazánknak
          Boldog egét ragyogó világa.

Bellóna markos bátyja pihenteti
György görbe kardját húsz adamás szegen,
     Zöld pálmaágakkal takarván
          A hüvelyére tapadt aludt vért.

A tarka bőség csüngeti jobbfelől
Horgas türökjét: és sok ezer becses
     Áldási nem férvén beléje,
          Hervadozó mezeinkre ontja.

Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket;
Céres kötést fon sárga kalásziból,
     Melyet piros pipacsvirágok
          S kék cianák^[166] gyönyörűn vegyítnek.

Idvezli Györgyöt szőke gulyái közt
Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént
     Bacchussa a boldog szigetnek^[167]
          Tőlt poharát neki hajtogatja.

Mély tisztelettel borzadok! a magas
Mennynek leányit látom az áoni
     Keszthelybe óh, boldog halandó,
          Aki az égbe-lakók barátja!

Mely édes érzés játszik az ő komoly
Orcáikon, s mint zengik az indigeszt,
     Tágas mezőt s védőt találván
          Szárnya alatt....De mi képtelenség

Márs könyvet olvas! Húga, szilált haját
Felsímogatván, né! hogy okoskodik,
     És cirkalommal mérsekéli
          A tüzes ütközetek piaccát.

Ott kardra termett újjait egy huszár
A messzelátó csőhöz egyengeti;
     Itt egy erős hajdú^[168] az ország
          Rajzolatin figyelemmel andalg.

Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik^[169]
Tátur havassán tábori abroszok
     S nézőcsövek nélkűl jövétek
          E Kanaán mezejére győzni?

Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e
Kartács-világban hív unokáitok
     Ésszel s okossággal tanúlják
          Őrzeni érdemitek jutalmát,

Mely érte hullott véreitek miatt
Zsengés. Ma már a táborokat befűlt
     Szobákba intézik csatának,
          S penna után viszik ütközetre,

Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket
Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula.
     Most líneán lövik rakásra,
          Kit buzogánnyal ütétek agyba.

Hiába vinnéd, rettenetes Botond!^[170]
Mennykőcsapású bárdodat a mai
     Bizáncium várához, annak
          Rézbe borúlt kapuját bevágni:

Egy messzelátó cső kitekintené
Szándékod, egy más cső az egész kaput,
     A bárdot, a vitéz Botondot
          Egyszeri percbe darabra törné.

Mindég "vitézek nemzete" volt nevünk;
E két örökség jegyzi ki még ma is:
     Rettenthetetlen szív s serénység
          Nagyravaló fiait Lehelnek.

De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
S halált okádó bombi előtt; ma már
     Száz dentmagyart is porba dűjtne
          Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.

Izmos leventák! hogyha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti György,
     A szittya testet brittus ésszel;
          S gyermekeink Vayak lehetnek.^[171]

Ő, aki földünk Pontusa^[172] habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
     Tett s tesz csudát: ő mér fuvallni
          Lélekerőt az inas magyarba.

Ő új Minervát ugrat elő Zeus^[173]
Szent homlokából és maga nyújt dsidát
     S halálszemű égist kezébe.
          Rhédey van vele és segíti.

Zengj harsogóbban, énekem! e becses
Két névre, mely, mint a Duna, élni fog,
     S mint a világosság, kiterjed,
          És bekerűl az egész világon.

Hanem ki lészen bárdusaink közűl^[174]
Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit
     A Léthe zsibbasztó vizétől
          Trombitaszón az egekre hordja?

Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. Félre, haszontalan
     Kétségek! ím. általragyogván
          Cenki napunk^[175] a homály csoportján,

A múlt s jövendő pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
     Nagy dolgokat főldünk vitéze
          S lantossa: Kalliopém! elég ez.

Elég! Rekedt már tárogatóm szava,
Lankadnak ingó újjaim ennyi nagy
     Dícséreteknek hirdetésén,
          Melyek elállt ereim tetézik.

Mátyás dicsőűlt lelke!tekints alá,
Esmérd egedből lábbadozó hazád,
     A Keszthely és Cenk istenűlő
          Grófjaiban magadat találd fel:

S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz
Hérósi szívben megszaporodhatik,
     Ha nemzetét s emberbarátját
          Virtusiban öröködni látja.

*

Szűcs Sára koszorúja,

amelyet téli zőldből
kötözött egy Helikon tetején megfordúlt útas,
mint tartják, Cs. V. M.

Megrázkódott bele, hogy egy görcsös csikón
Botorkáztál rája, a kies Helikon
Ennek pedig minden tisztelője búra
Görbedvén miattad, óh, te vers-tortúra.
Kivesz, attól félek, jaj, amaz isteni
Bőv forrás, hogy mertél beletekinteni.
Jaj nektek, jaj nektek, szegény Mnemosíne
Szülötti, jaj nektek, mely rettentő kín e'.
Jobb lett volna, kilenc testvérek, még szopós
Korotokba vagdalt volna le Atropós.
E szűz, mikor akart tenni kerek számot,
Béadta Charonnak tőletek a vámot.
Ki gondolta volna, hogy még Beotia
Hegyén mász Debrecen egy kanca csacsija.
Ah, nem írok én, nem, egy vers-szülöttem se
Lesz többé, ha velem versel ez az emse.
Azt tudnák, hogy e' kis munka, mert lám, még a
Kapun strázsáló Szűcs Sára is kolléga.
De nem tűrhetem, nem, fogjuk el, ékesen
Koszorúzott múzsák, ezen a görcsesen.
Húzzuk le görcséről előbb keservesen,
Megkínozzuk, vessük ki a kilencesen.
Így szóljunk, midőn a hátán lantot vertünk:
Vidd, Pluto, neked egy lyány-poétát nyertünk.
Hajdan az Izrael nyerni mit méltódzott,
Mikor az Istennel ölbe ment, birkódzott.
Jobb lett volna áldás nélkűl csak Izráel
Maradni, mint lábát igy csámpásítá el.
Mert osztán Jákobnak a tompora helye
Félre ficamodván, döcögött csípeje.
Azt gondoltad te is, hogy majd erőszakos
Soraiddal lehetsz parnassusi lakos.
De az aranyperec, a drága gyöngyszemek
Nem disznónak valók, te disznónak remek!
Megelégedni jobb lett volna Szűcs Sára
Névvel, mint vágyódni még poéziára.
Jobb lett volna, sokkal jobb, csak kapun-álló
Lenni inkább, mint egy ilyen vers-tarkálló,
A sánc alatt jobb lett volna csak homályba
Kínlódni, mint bolond maradsz annyi szájba.
Bolond volt apád is, hogy íly igyekezet
Szikrátalan szikrán ebbe megegyezett.
Megérdemlenéd, hogy megvesszőzne Áron,
Hogy mert itéletet tenni túl az áron.
Engemet ugyan, te lelki-testi vakon
Szűlt, kétszer nyolcvannégy ízbe csapol nyakon.
Mert gyilkos versedbe, bár akárhová vidd,
Minden okos így szól, amint szól szent Dávid.
Szűnjél meg tőlem, hadd vegyek erőt, velőt
Markolászó, az én kimúlásom előtt.
Melyért midőn várod, hogy dícsérve szóljam
Neved, érdemes vagy, hogy ezt ide rójjam.
Rovom is, míg csak e szűk áldásaidról
Írt betűmre le nem mondasz te magadról.
Ez ha meglesz, hozzád, te kemény lakatra
Vetni való szájú, így szólok: vessz, satra.
Nem más vagy, rugdosd bár a hámfát, Babilon
Leánya, hanem egy felfordúlt Ipsilon.
Vagy ha több, valahol az anyád a Jordán
Körűl legeltébe kapott el a csordán.
Vagy ha mégis több vagy, mérgelődés, lángok
Közt úgy vertek széjjel az orángutángok.
Mert valamint cérnás versed itt elpirít,
Ártatlan ész azok közűl úgy kivirít.
Te azt vélted, hogy a majom-svadron között
Vagy most is, jaj, tömpe verseket öklözött.
Nem pirúlt Jupiter annyira el régen
Amaz isteneknek tartott vendégségen,
Midőn az ebéd közt sebes perdűltébe
A slepp alól magát eldurrantá Hébe,
Mint a szelíd múzsák, hogy verselsz, te vadon
Termett bogácskóró-magról bújt hajadon.
Nincs a te nyögve sűlt munkád közt egy ízes
Falat, a legkisebb kommád is csirízes.
Szűcs létedre büdös szerével nem bír hát
Szívos mesterséged, jobb, készítne irhát.
Egész elbitangolt árkosnak új csáva
Kéne, arra tett rajz oly bosszantó gyáva.
Éhel vésznek ugyan mindenütt a kémek,
De kivált még akik a sort záró prémek.
Egy jó nyerítéssel többet tesz e gyarló
Sorú verseidnél egy kanca magyar ló.
Mégis e' volt csupán a reád ingerlő,
Hányod méltóságod, te semmirekellő.
Így szól: gyönyörködnek a szüleim bennem
És örömmel mondják, lyány-poétát nyertem.
Dicső, ezt amelyek írták, dicső kezek,
Mely virtusos főből sűlt Minervák ezek.
Mely kár lett volna már ezt a tálentomot
Elásni, két sorban amely annyit nyomott.
Szép, aki szert tehet az ilyen áldásra,
Ne pazérold ezt, ég, minden bohókásra.
Közibe nem esett a poros világnak,
Máris tudományi íly bércekre hágnak.
Fennen díszeskedik szűzi koszorúja,
Mégis a mélységet mind keresztűl bújja.
Dícséretes szűz, hogy agyvelődig friss a
Versezetért légy a múzsák Tamarissa.
De kinek tudásod csak a csizmaszárba
Határozódik és egynehány zsoltárba.
A százharmincegyig még, tudom, nem értél,
A nem-bírom-útra, bolond, azért tértél.
Nohát úgyis már jól ellazsnakoltalak,
Dúdold el e zsoltárt, többé nem bántalak:
Uram, ne űzz nagyra, gyenge tudományom,
Hályogvonta szemem magasra nem hányom,
Nem lélekzem többé soha oly dolgokba,
Kik felűlhaladnak engem nagyságokba.
Én is a szent Dávid hangos citerája
Nótáján utánad ezt pendítem rája:
Kiki, e hitetlen versek olvasója,
Hogy bűnbe ne essék, ő magát megójja.
Csudálkozom rajta, hogy a tőke mellett
A vén Varga János íly verseket ellett.
Talán a nagyapád sámfái, mustái
Súgták e verseket, hogy lennél e mái
Dísztelen nemednek okosabb harája,
A csizmadia céh legfőbb maskarája.
Tán a pendelbergi nagy akadémiát
Kitanúltad, azért írtál komédiát.
Tiszteletedre most nem írhatok több sort,
Kapd fel azt, amire a macska vakart port.

1802

A szélhez

Mit hízelkedel, óh lengeteg, óh csalárd
Elmék ingadozó bélyege, esti szél?
     Hát füst-fogta hazámnak
          Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó pósta! mit únszolod
Pernyében heverő lantomat? A kacaj
     Bosszantó gyönyörűség
          A boldogtalanok között.

Zengj a kis Balaton partja^[176] körűl, hol a
Természetnek örök szűze s az emberi
     Mesterség, ez a hérós,
          Egy tűkörbe kacsonganak.

Csattogjál aranyos szárnnyal enyészeten,
S hagyj engem szabadon Dácia pallagán
     Elnémúlva zokognom
          A nád-lepte fedél alatt.

Hát a nyár elején^[177] nem te valál, ki a
Szikrából eredett lángokat egy szegény
     Özvegynek fedeléről
          Szórád vad hahoták között?

Látám a lakosok jajjait a setét
Füstnek gombolyagin mennybe tolongani,
     A Mindent-tehetőnek
          Zsámolyszékihez, akinek

Kor-kémélte falán^[178] bús diadalmadat
Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt
     Most a gyász s a halálos
          Csendesség fia zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az imádkozás,
S a zsoltárok erős sérafi^[179] zengzete
     Megnémúlt. Igaz írét
          Vallásába se lelheti

Mostan a nyomorúlt; csak zokog és maga
Házának hamuját hinti fejére már.
     Óh, óh, mégis örömre
          Ingerlesz, te kacérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat s innepi
Víg dalt adni nekem Kalliopé, mikor
     Vulkán a Helikonnak^[180]
          Szent berkét tövig égeté?

Nem lát'd, hogy kesereg, nyögve hogy öntözi
Elsírt csillaginak könnyivel a babért?
     Nem lát'd sárba keverve
          Pernyés köntösinek havát?

Hát én, aki (miként a Capitolium^[181]
Tőszomszédja, Ovid) hasztalan éltetém
     Itt a mennyeieknek
          Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok-é? Lám, oda Tíburom,
Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek.
     És a rózsalugasnak, ^[182]
          Amelyben Philoméla s én

Egymást váltva üténk pindusi dallokat,
Nincs árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti szél!
     Hagyj békét s pici lantom
          Törd ízekre... De mit, de mit

Hallok mégis amott? innepi lármaszót
És Széchényi nevet hallok a Hesperus
     Bíbor pitvara mellől
          Hajh, mégis csak örűlni kell!

Mégis kell örömöt tudni! nem állhatok
Ellent szívem erős duzzadozásinak:
     Lantot, Píeri,^[183] lantot!
          Száz víg hang veri nyúgotot.

Menyegzőt mutató innepi lárma-é?
Vagy más boldog öröm zengedezése az?
     Jertek, gángesi szellők,^[184]
          Melyek Veszta ölének ért

Almáit gyönyörűn lengetitek puha
Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek
     Túl a fellegeken, túl
          Már-már szárnyra emelkedem.

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!
Hol Corvin ragyogott s hajdani nemzetem,
     Látom már Nizidernek
          Csendes tűkribe képemet.

Itt minden halait Cenkre sietteti
Thétis, túl az öreg Pán teli tulkait
     A kastélyba behajtja,
          És Céres maga tőlti meg

A bőség szaruját. Sopronyi halmain
Tombol Liber atyánk^[185] s víg adományival
     Kínálgatja az Ikvát:
          Ikvának szeme ég, ragyog.

Ím, ím, a koszorús pásztorok^[186] és velek
A szomszéd ligetek hőlgyei (óh, kegyes
     Látás!) dalra fakadnak:
          Haj! hogy zeng az egész vidék.

"Jóltévő Osiris! életadó atyánk!
Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek!
     És a boldog aranykort
          Óh, kezdjétek elől megint!"

Így éneklenek ők. Vénus-Uránia, ^[187]
A boldog szeretet kellemes asszonya,
     Szennyetlen viseletben
          Hoz két égi szövétneket.

S ím, a főldmivelő keszthelyi Indigesz
Húgával jön az én Kolliopém kegyes^[188]
     Dísze s gyámola; szívén
          Hogy csillognak az érdemek!

"Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz
Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,
     A vidám, a hibátlan,
          Lángolt bennetek, édesim!

Fél századra fogom nyújtani láncotok,
Hív lelkek, nemesek: majd unokáitok
     Fogják ősz korotokban
          Számosbítni ez innepet."

Ezt mondá az egek tiszta lakója, s ím
Szép testvére, ama rózsatekintetű,
     A szellős Amatusról
          Hattyúin ide jön s felel:

"Így fényljék ezután a ti Lajostokon ^[189]
S Battyánin Amatus rózsakötése majd;
     És néktek liliomszál
          Légyen béretek, és babér."

Így áldottanak ők: mennyei hangjokat
Vígan visszonozák istenek, emberek.
     És én, pallagi dallos
          Bort és kedvet ivám velek.

*

Gróf Széchényi Ferenc Ő excellentiájához

Nagy lélek! te, aki fényt hintesz
     A homály vak rejtekibe
S életadó szemekkel intesz
     A nem-létel bús vőlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük
     Magunk között jótétedet:
Hogy kívánhat'd, hogy ne dícsérjük
     Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod
     Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a te pártfogásod
     Előbeszélni nem merem;

De e violák kilehellik,
     Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtől díszellik
     Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik
     Hálákönnyem cseppjeibe,
Mint midőn sok apró nap játszik
     A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta
     Hogy kél fel a göröngy alól,
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,
     De most repűl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli
     A pornak írígy férgeit
S a napnak örömmel beszéli
     Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben
     Önnönmagával áldozik,
S eltűnvén a kék messziségben,
     Érzéssé s hanggá változik.

Menj, kis madár, menj, szíhassad
     A felsőbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
     Gróf Széchényinek nagy nevét.

Éva napra

Megbocsáss, óh szeretetnek
Húga! ha gáncsot vetett
A baráti tiszteletnek
A testvéri szeretet.
Én örökké óhajtottam
Nevedet: de magamért
Már két ízben fárasztottam
Debrecenbe Bagamért.
Már mennem kell; de Évámat
Mégis csak megtisztelem.
Megtisztelem és druszámat
Egyúttal megölelem,
Kérvén, hogy tégyen lantjára
Russzándai húrokat,
S tőlünk kedvellett húgára
Terjesszen áldásokat.
S ha én nem tisztelkedhetném
Óhajtott ünnepedért:
Zengjen és igyon helyettem
A te egészségedért.
Én is majd a bagaméri
Vínkót a számhoz veszem,
S amint az öcsém igéri,
Értetek tönkreteszem.
S mondom: Éljen Éva asszony!
Mondom: Éljen Évi is!
És hogy torkom meg ne asszon,
Mondom: Éljen bácsi is!
Mondom, és ezt addig mondom,
Míg a vinkó felderít,
Elvész minden búm és gondom,
S a kedvözönbe merít.
Hát kendtek majd mit csinálnak
A Benci nektár körűl?
Tudom, hogy Éván regnálnak,
Ha a pintes veszteg űl.
Szaári, ha ed kisz bort vennél,
Szaári! Hányszor cserfelik?
S Éva napját bor-isztennél
Szaári napján tisztelik.
Míg a' lenne, ha nics benne,
Tőltsünk a pohárba bort,
És míg Bagamérba menne
A Fakóm, igyunk egy sort,
Mondván: Ádámné lyánykája,
Első anyánknak druszája,
Élj anyáddal,
Élj bátyával,
Élj mivélünk,
Amíg élünk.
És engedd meg, hogy múlassunk,
Érted még egy sort ihassunk.
Mert a tanyát már elbontom
S mondom: Éljen Éva, s ponktom.

[Már én megyek,
trink! trink! trink!
Úgye, bácsi?
ez nem fing.]

1802. december 24.