1794

A vízital

vagyis Vinum acuit ingenium Paradoxum

Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
     Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
     A nemesebb termést őrző tőlgy-szálokkal,
Hív őrzőangyali annak a nektárnak,
     Melyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bölcsőjéből,
     Mihelyt kiszűletik a gerézd méhéből,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
     Bár felfort bílissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
     Mert az éles elmét oly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval:
     Félre minden máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánam, víg hegyek! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
     Melyet most az agyag fűlt szobája takar.
Elment a pincékből, ki ott helytartó volt,
     Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg vőlgyek! ha innen mind így szélednek el,
     Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
     Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus vőlgyei! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
     Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Hélikonnak
     Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
     Bárkát vagyis borkát rakat a borözön:
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
     Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
     Melyet a konty alá tőlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
     Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok előle, bár elébe húznak
     Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
     Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
     Lehet a szűz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos főtől származtatok,
     Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
     Minden dicső lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
     Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
     Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
     Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
     S körűlte dőzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szűz óldaloknak kies márványára
     Kulacsokat fűztek ők is utóljára?
Hát szőlővel rakták bé a Pindus hegyét,
     Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
     Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
     Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek
     A múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
     Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
     Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
     Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
     Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
     Magát a delfinek közzé múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
     Melyeknek a mennyből áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
     Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengő kristály folyamatok,
     Melyek a leghígabb égből fakadtatok!
S te, amott az éles kőszálnak sivatag
     Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
     Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
     Mert úgy tán nagyon is fűszerszámos lenne.
Semmi! külömben én is magam a madám
     Tétishez örökös követőűl adám.
Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő:
     Nálad hálok, Bakhus! - de holnap adiő!

Melitesz Rozáliához

Melitesz

Ah, szép Rózsim! óh, istenek,
     Már a mezők zőldellenek,
     Csak meg ne érkezne
     A Tavasz bár.

Óh! egek, mit tégyek,
     Végbúcsút hogy végyek!
     Elmégyek örökre,
     Angyalom, már.

Rozália

Ah! Melitesz, bár mindenek
     A tavasztól zőldellenek,
     De e hív beteg szív
     Mord telet vár.

Óh, egek! ölellek,
     Csókokkal tisztellek,
     Nem lellek fel többé,
     Angyalom már.

Melitesz

Bár most megszűnnek,
     De el nem tűnnek,
     Ah nem, bennem
     A régi jók.

Hívséged becsét
     Védje, mint pecsét,
     Hívem, szívem!
     E végső csók.

Ének a tavaszhoz

     Jer, kies tavasz! bocsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Úra vídám életet.
Száz zefir köszönti csókkal
Rózsaszínű lábadat,
A kiomlott nárcisokkal
Bársonyozván útadat.
Száz dryás mond a hegyekbe
Néked áldó éneket,
Hármas ekhó zeng ezekbe
Innepedre verseket.
Nyájasabb etéziákkal
Nyílik a nap reggele,
Tőlti édes balzsamával
Szűz virágidat tele.
Zengedeznek énekelve
Pándion leányai,
Rajta víg örömbe telve
Zúgnak a fák gallyai.
Sok szerelmest kis nyilával
Vérez a Vénus fia:
Érzi ezt hív Dafnisával
A mosolygó Lídia.

A semminél több valami

Amint mondják, kijött Patzkó
     Présén egy istória,
Nem jó benne, úgymond Lackó,
     A sok teketória.
Ha semminél több valami,
Csak probatio calami,
     Mind az, ami.

Mért nem fogott hasznosabba,
     Ami volna szükséges,
Nincsen az egész darabba
     Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű mátyás itt,
Aki olvassa Mátyásit,
     Csak, csak ásít.

Mind szerelmes és szúrdaló,
     Sok ónfejűt megsérte,
Egy-két icce borra való
     Kár az kegyestől érte;
Jobb vólna addig aludna,
Vagy verset írni ne tudna,
     Ne hazudna. -

Így gúnyolák sok Zoilok
     Érdemidet a porba,
Fel vólt húzva tompa nyilok
     Nyelvek végén egysorba,
Melyeket az esztelenek
Az okosoknak ellenek
     Hegyeztenek.

Én pedig a szebb lelkekkel
     Temelletted kikeltem
És nagy nevednek ezekkel
     Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánad azonba
A parnassusi templomba
     Mentem nyomba.

Verseidről azt ítélem,
     S mások is úgy ítélnek:
Hogy azokba, együtt vélem,
     Vídám lelket szemlélnek;
Maga a "Csók" méltó volna,
Hogy minden szűz rádhajolna,
     Megcsókolna.

Szerelmes panaszok

Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
     Nyakamat vas lánca szorítja,
     Szívem siralomba borítja.

Nem nyughatom és csak epesztem
Magamat könnyeknek eresztem.
     Éjjel szememet le se zárván,
     Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
     Hogy a nap súgári nem égnek
     Tetején a csillagos égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem mellyemre peregvén.
     Mint gerlice párja tavasszal,
     Nyögök itt sok ezernyi panasszal.

Egek! óh egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok.
     Jaj! enyhítsétek emésztő
     Tüzemet, mert már megemészt ő.

Sok ezer búk terhelik éltem.
Egyet másikra cseréltem.
     Nincs vége az aggodalomnak,
     A bánatok annyira nyomnak.

Szánjátok, egek! nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat.
     Enyhítsetek állapotomban,
     Én tömjént gyújtok azonban.

Óh, mézzel elegy keserűség,
Kínnal teljes gyönyörűség!
     Óh, Vénus terhes igája!
     Hogy kell nyakam adnom alája.

Dafnis hajnalkor

     Szép hajnal! emeld fel főldünk felett
Az egek alatt tündöklő szent fáklyádat;
Bársonyban idvezli majd napkelet
Az aranyozott felhők közt szűz orcádat.
A madarak koncertjei tisztelnek már,
Sok fatetőn éneklő fülemüle rád vár.
Jer, vedd el fényeddel
A még iszonyú égnek gyászruháját,
Hogy messze szélessze
A mord éj fekete homályát! -

     Felkél a rózsákból, s illatozva
Emeli zefir nektárral tőlt szárnyait,
Harmatos csókokkal játszadozva
Csipegeti fel még alvó kis társait.
Már susog a fáknak tetején kerengvén,
Majd piperés rétünknek kebelibe lengvén.
Szárnyra kél a víznél
A több zefirek nyájas kisded rajja,
A nedves vőlgy kedves
Szaggal tőlt liliomit nyalja.

     Rajta, kis szellőcskék! szedegessetek
Violaszagot szárnyatok bársonyára,
Míg Chlóém fel nem kél, siessetek
Vele pihenő mellyére s szácskájára.
Míg aluszik, játszodjatok édesemmel,
Majd ereit csiklandozzátok - fel;
Akkor súgjátok meg,
Hogy hajnal előtt Dafnis már pihegett,
Sóhajtván szép nevét
Itt e kis patak ere megett!

Chloé Dafnishoz

     Menjetek, kis szellők! menjetek,
Lelkem is Dafnishoz megy veletek,
Mondjátok: hogy Chloé már hevűl,
A Dafnis tüzétől ég merevűl.
A szerelem szívem rejtekibe dong,
A keserű-édes mézbe zsibong,
Melyet szád rózsáiról szedett;
Ah! kár! hogy fúlánkkal mérgesedett!
Tele már szerelemrajjal mellyem,
Sok ezer fiait hogy neveljem? -
De hogy elaltassam sok fiát,
Jer, Dafnis! hints rájok ambróziát:
Csókjaid harmatján mind elűl,
Lassan zsibongó álomba merűl. -
Így emelem vígan fel karomat;
Így ölelem kedves Dafnisomat;
Így lelkedbe ontom lelkemet,
Életedbe öntöm éltemet;
Hadd nyíljon ága száz új bimbókkal,
Pirúljon muskatály ízű csókkal:
Majd közte az öszvenőtt ágaknak
Fészket a szerelmek madarai raknak.

Szerelmes fogadás

Mért epeszted bánatokkal
     Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
     Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
     Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
     Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
     Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
     Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
     Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
     Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
     Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
     Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
     Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
     Verseket.

Az esztendő négy szakasza

Tavasz virít, s száz rózsa nő
     Orcádnak Édenében,
     S szemed kerűletében
     Május mosolygó napja jő.

Nyár van nekem, s halálra fő
     Szívem tüzes hevében,
     Mert Ámor ég egében,
     S caniculát tett benne ő.

Ősz űl setét orcámba, és
     Sok búja fellegével
     Özönnyi könnyzáporral és

Tél szállt fagyos jegével
     Szívedbe, s abba semmi rés
     Nem ég Ámor tüzével.

Ajánló csók

     Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.

     Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!

[Örvendjél Fébusnak...]

T.T. Szilágyi Gábor úr professzorhoz

Örvendjél Fébusnak szentelt tábor,
     A hegyek alatt pengesd víg énekedet.
Méltó tiszteletre hív ma Gábor;
     Neve örömén magához vár tégedet.
Szent ligetek, ekhózzatok énekekkel,
Víg örömét kettőzvén Helicon ezekkel.
     Mindenek
     Tégyenek
Mély tiszteletet Gábor nagy nevének,
     Melynek el-
     Jöttével
Út nyíla teljes örömének.

1794. márc. 24.

Élj vígan érdemeddel...

Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
     Kárt az irígy nyelv szerencsédnek soha ne tegyen,
          Óltalmad legyen
          A Sion-hegyen.
     Hív szerelmeseddel,
     Minden kedveseddel
Az egeknek áldásait bőven vedd el.

1794

[Szomorú hallgatók...]

Szomorú hallgatók, gyászos keresztyének,
     Élők és halandok, mind cserép edények,
Mi mind, kik e gyászos úri házhoz gyűlünk,
     Mi, mondom, mindnyájan halálhoz készűlünk.
Minthogy hát két úrnak nem lehet szolgálni,
     Szükség az életet gyomorból útálni.
Nem szükséges nékem nektek komendálni,
     Akiket a világ elkezdett útálni,
Ti világ fiai, akiknek anyátok
     E világ és ennek emlőit szopjátok,
Ti álljatok elő, ifjak, és lássátok,
     Hogy néktek is ez a világ mostohátok.
Mert ha ennek minden részét vesszük körűl,
     Tarthatjuk azt méltán mutató tűkörűl.
Az éj és a napok, a reggel, az estve
     Mindeniken az Úr képe van lefestve,
De ha öszvevetjük ezt a másvilággal,
     E romlandót amaz örök boldogsággal,
Nem sértjük meg azzal azt a tökélletest,
     Ha azt mondjuk, hogy ez árnyék, amaz a test.
Ha ennek sebeit azért felfedezzük,
     Szerelmét szivünkből hogy így levetkezzük.
Én is azért, amely hibákat találok,
     Azok közűl kettőt-hármat elszámlálok.
Elmémbe sokféle gondolatok jőnek,
     De ezt azok közzűl választom elsőnek,
Ezt, hogy a jó itten a rosszal határos,
     Egy dolog egyszersmind jó, rossz; hasznos, káros.
De amely dologba magam nem bocsátom,
     A négy elementum elég lesz, úgy látom.
Mi lehet hasznosabb az élő embernek,
     Mint a pára, melyet nevezünk áernek,
Mert ugyan miben áll az ember élete,
     Csak ebben, hogy ki s be járhat lehellete.
Zárd el bár egynehány minutumig tőle
     Az áert, majd lelkét kinyomod belőle.
Nohát már te, édesanya, áer, soha
     Nem vagy-é ellenünk kikelő mostoha?
Sőt inkább te olyan csuda szokást tartasz,
     Hogy magad ölöd meg, akit te feltartasz.
A megbűzhödt áer maga olyan pestis,
     Amely eltemeti az egészségest is,
Spiont fogadunk be, ha téged beszívunk,
     Ellenséget magunk magunk ellen hívunk.
Tebenned gyűlnek meg a tűz villámások,
     Azok a hiúzt is vakító lámpások.
Másik elementum a tűz, hasznos és árt,
     Ha itt használ, ejt majd amott hasonló kárt.
A tűz viszi véghez a harc nagyobb részit,
     E' gyújtja fel a port, kardot, ágyút készít.
A drága kincsekkel tőlt tárház, a bánya,
     Az arany és ezüst a szívnek bálványa,
Enélkűl nem lehet: bányász ebbe rakja
     Aranyát, hogy tőle elváljon salakja.
Én hallgatok, a sok porrá égett Trója
     Elszéledett hamva gyalázatát szólja.
Hallgatok, de tudnám írni, ha kellene
     A tüzet igazán; de csak most ellene
Ti váljatok tüzet okádó hegyekké,
     Kiket egy órányi tűz tesz szegényekké.
A főld a harmadik az oly dolgok között,
     Melyekbe a haszon s kár öszveütközött.
E' szűlt; ennek mindent megtermő kebele
     Sok ezer meg ezer embert felnevele.
Ez ád munka nélkűl gyümőlcsöt eleget,
     Úgy hogy sok megéri véle s több veszteget.
Ez mindent megterem és olyan szapora,
     Hogy az emberek közt nincsen jobb uzsora.
Ad, ami szükséges múlhatatlanképpen,
     Gyönyörködtetést is ád rá szerzésképpen.
Cifrázza a mezőt szagos virágokkal,
     Győzeti Salamont a liliomokkal.
De jaj, kígyó lappang itt is a fű alatt,
     Méreggel van kenve majd mindenik falat,
Ugyanazon főldön mételyek is nőnek,
     Melyből édes gyökér s orvos fűvek jőnek.
Végre negyediknek számlálom a vizet,
     Ez is ha most használ, másszor visszafizet.
Miólta az ember fejét rá vetette,
     Hogy éltét egy kis szál deszkára űltette,
Miólta a vízen járkál s uralkodik,
     A világ mind inkább-inkább gazdagodik.
Hogy ne csak szárazon lenne hadi lárma,
     A víz is a gyilkos Márs mezeje már ma.
Így sokszor a tengert embervér nagyítja,
     És kék színét veres bársony pirosítja.
De sokszor a víz is mit árt, mennyit tehet,
     Sok tengerhez szomszéd főld bizonyság lehet.
Igaz hát, hogy a jó a vésszel határos,
     E világon az is, ami hasznos, káros.
Vesszen hát e világ magának s ez élet,
     Ezeket megvetnünk nem kevés itélet.
De mi szükség nékem már többet beszélni,
     Itt lehet a dolgot lefestve szemlélni,
E virágzott szűznek bár nincs felemelve
     Tovább az ékesen szólásra már nyelve,
Mégis azt állítja, hogy nincs állandóság,
     Salamonnak minden hiábavalóság.
Itt van megmutatva legnagyobb erőben,
     Hogy mitsem nyom éltünk mérőserpenyőben.
Óh, szomorú eset, érzékeny fájdalom,
     Sok szívet részekre szaggató siralom.
Már hát a nagy remény így szakad-e félben,
     Gyász felhőben a nap így borúl a délben,
Avagy meglehet-e, hogy első tavassza
     Már az esztendőnek végét is szakassza?
Ekként fojtod-e meg, halál, azt a virtust,
     Amely még borostyánt vár, nem sötét mirtust.
Ifjak, szűzek, kiket bíztat a kikelet,
     Hogy még ősz vénséget értek, s késő telet,
Ti, kik negyven, nyolcvan nyarat álmodoztok,
     E sírnál most minden reményt feláldoztok.
Itt látok egy letört ágat, mely bimbózott,
     Itt egy ártatlan szín, fehér liliomot.
Éltünk rövid voltát itt láthadd lefestve,
     Hogy nyomozza mintegy a reggelt az estve.
A váratlan gondok mérgesebben rágnak,
     A nem reménylt nyilak még jobb sebet vágnak.
Itt pedig váratlan vendég volt a halál,
     Itt a példabeszéd tehát helyet talál:
Éppen úgy vagyunk az élettel, vígsággal,
     Amint egy bizonyos bizonytalansággal.
Bizonyos az halál, mégis bizonytalan,
     Állandó törvényje nagy és állhatatlan.
Meghalunk, azt tudjuk; ti temető kertek,
     Néma tanúk vagytok, kik benne hevertek.
De már meddig nyúlik fonala éltünknek,
     Addig nincs bélátó sugára szemünknek.
Minden renddel s nemmel köz a halál s élet,
     Az ifjak félhetnek, a vén nem remélhet.
Sem elme, sem virtus, sem remek ábrázat
     Nem fest a halálnak szemfényvesztő mázat.
Ez elmével neme grádusát haladta,
     És micsoda fáról esett, megmutatta.
A virtus ártatlan teste sátorában
     Úgy múlatott, mint egy szentelt templomában.
A kedves gráciák ajjakain űltek,
     Két szín ábrázatján szavai készűltek.
Hogy e virtusokból azért gyümőlcsözne,
     Velek másoknak is hasznot kőlcsönözne,
Egyébre szüksége nem volt, csak időre,
     Hogy élete vége haladna későre.
De még virtusiért elébb megszerette
     A halál, amikor egyszer célba vette.
Nem nézvén, hogy nárcis, tavaszi virágszál,
     A tavasznak első napján éltére száll,
Nem nézvén, hogy most van élte virágjában,
     A huszonharmadik esztendő folytában.
Még a szűzességnek arany idejében
     Kűldi a holtaknak néma seregében.
Azért nincs a halál ellen páncél, pais,
     Nincsen határ szabva, meghalhatsz még ma is.
Bár mint Danaének, van réztornyod s várod,
     Azzal is a halált tőled el nem zárod.
De Ily boldog százat hogy követnek jajjal,
     Ki az öt szűzekkel felkészűlt olajjal.
Lámpását meggyújtva tartotta kezében,
     Azért menyegzőbe jutott idejében.
Oly vessző a halál, mellyel az Úr sújtott,
     Mint amit Esternek a király kinyújtott.
Nyúgodj meg hát, gyászos úri ház, sorsodon,
     Uralkodj szívedre hatott bánatodon,
Az Úr kinek mit ád, attól megfoszthatja,
     Mondjad hát, légyen meg az Úr akaratja.
Keserű pohár ez, melyet az Úr rádmért,
     Éles nyíl, mely téged most harmadízben sért.
Három esztendeje, hogy kidűlt nagy fényed,
     Ki vélte, hogy a gyász után ezt is érjed?
E' vala csillagod, hű szemeid fényje,
     E' gyönyörűséged s kerted veteményje.
Az Isten, aki most aláz, majd magasztal,
     Ha most látogatott, ismét megvígasztal.
Aki most támasztott egedre felhőket,
     Verje mind hatalmas kézzel vissza őket.
Végre menj a minden öröm kútfejére,
     Az állandóságnak örökös helyére.

Ti már, ez elaludt kisasszony testvéri,
     Jertek, hűségteket hív szívnek esméri.
Ti, kik a szeretet arany kötelével
     Csak egyek voltatok négyen ő szívével,
Amaz atyafiak közt ritka szeretet
     Titeket azon egy aranyláncra vezet.
És én felőletek éppen úgy itélek,
     Mintha most válna el öt eggyé lett lélek.
Testvéred halála hogy lett bánatodra,
     Látom, mintha volna írva homlokodra.
Hullattad könnyedet betegágya mellett,
     Már készűlő lelke terád is lehellett,
De mihelyt elmenél, nem valál mellette,
     A halál fagylaló kezét rávetette.
Eszmélt szerelmedre, amíg eszmélhetett,
     Most ment ki belőle, hogy menni kelletett.
Reád hágy egy áldást mégis örökségűl,
     Kikészűlő lelke még kék ajjakán űl.
- - - - - - - - szívednek felével
     Élj és bírj ez élet minden örömével.
Sok szép csillagokkal tündököljön eged,
     Ne támadjon napod bévonó felleged.
Titeket is szólít, kik hozzá vérséggel
     Voltatok köttetve holtig szívességgel.
- - - - - - atyja testvére, s barátja,
     Reád is az áldást örömmel bocsátja.
Virágzó házatok terjedjen szélessen,
     Sok seculum vele hogy dicsekedhessen.
- - - - - - - - téged is tisztel,
     Atyafiságod vévén tisztelettel.
Néktek is kívánja, hogy az Úr terjessze
     Éltetek határát boldogságban messze.
Azon egy anyától származott - - -
- - - - - - - - - - - - - hív párja,
Ezek közt ötödik és utolsó - - -
     Kit bíztak az egek egy nagy poétára,
Áldd meg minden jókkal, oh Isten, ezeket,
     Koronázd meg végre megőszűlt fejeket.
Végre, kik-e háztól messzire származtak,
     Mint egy nagy törzsöktől szélesen ágaztak,
- - - - - - - - - - - - - fényljetek,
     Mint csillagok, hazánk egén terjedjetek.
Ama hív Úr legyen ti oltalmazótok,
     A jutalom napján megkoronázótok.

[Győzödelmi pompát...]

Győzödelmi pompát adnak a halálnak
E szomorú táblák, amelyek itt állnak.
S betűik, melyeket a halandók keze
Az emlékezetnek vájni igyekeze,
Azt mondják, hogy ezen főldnek darabjai
Gyászos tömlöcébe rejtettek rabjai;
Vagy pedig azoknak jajjaikról szólnak,
Kik az ide rejtett holtakért gyászolnak.
Szomorú szavakkal azt magyaráztatják,
Hogy őket is ilyen sírba nyújtóztatják,
Hogy teljes erővel ámbár törekednek,
A halál tőriből ki nem menekednek.
Mi hát az oka, hogy sok ember éltébe
Közelgő végét nem veszi eszébe?
Mi az oka, hogy az, aki sírba zárja
Barátját, magára a halált nem várja?
S mikor sírja felett szemeit kisírja,
Eszébe is alig jut a maga sírja?
Sőt bár hűlt tetemét zokogva öleli,
Hogy valaha olyan lenne, nem képzeli.
Ki kísért sokakat a holtak helyére,
Hogy ő is oda jut, nem fér a fejébe.
Óh halandó, bizony szem-bekötve játszol,
Mivel magad előtt embernek nem látszol.
Múlandóságodat így meg nem foghatod,
Melynek igazságát kézzel tapogatod.
Óldd le szemeidről ezt a szemfedelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Sietnek éltednek szempillantásai,
Mint a folyóvíznek nyargaló habjai.
Mint a saskeselyű repűl ellenséggel,
Így telnek napjaid hirtelenséggel.
A meggörbűlt vénség fonnyadt ráncainak,
A kegyetlen halál felvont nyilainak
Még a kegyesség, amely sokat tehet,
Késedelmet hozó akadály nem lehet.
Nem, ámbár mindennap százszor könyörögjél,
Mert a mindenekkel köz koporsó elnyél.
Nem bánnak az egek úgy a mai jókkal,
Mint amaz életbe felragadt Énókkal,
Nem jön le azoknak több tüzes szekere,
Hogy azt elnyerhetnéd, amit Illyés nyere.
Nem, és bár szívedbe légyen hív tisztelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Ezek a halálra vezető ösvények,
Melyeken járnak a főldi jövevények;
Amelyeken bizony mindnyájan, kik vagyunk,
Magunk után egyszer hűlt nyomokat hagyunk.
Már akár királyi méltóságban légyünk,
Akár a kúnyhóban koldúskenyért égyünk,
Akár erőtlenek légyünk, akár merő
Derekunkban lakjon herkulesi erő.
Híába nem lészünk katonák, híába
Nem űlünk a veszni indúló gályába. -
Mert nemcsak a harcok vérengző mezeje
A kegyetlen halál múlatozó helye,
Nemcsak a tengernek haragos habjai
Életünknek véget vethető okai.
Ezer az út, mely a halálra vezet,
Kibeszéllésére nincs elég nevezet.
Volt-é valaha oly város, amely mellett
Temetőhelynek is helyt adni [nem] kellett?
Sőt van-é, amelynek több volna lakója,
Mint amennyi holtat rejt el koporsója.
Ez innen hát hozzád, ember, a felelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Mindened elhagyod, amelynek életed
Gyönyörűségeit, míg élsz, köszönheted.
Itten kell hagyni a drága örökséget,
Itten, ha férj vagy, a kedves feleséget,
Ha lettél éltedbe gyermekek atyjává,
Szerelmes gyermeked lesz gyászos árvává.
Rakás aranyaid tőled elmaradnak,
Csak egy őltönöcskét s egy oszlopot adnak,
Egy deszkából csinált szomorú hajlékot,
Más veszi kezére a több maradékot.
Így borítnak reád végre szemfedelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Hogy ez így lesz, hidd el, mert a' bizonyítja,
Kinek hűlt testét e sírhalom borítja,
Ki néked, útazó, bár megnémúlt szája,
E magán tapasztalt dolgot prédikálja.
Halld meg, ki légyen, ki ilyen intést teve
Hozzád, és szívedre légyen írva neve.
- - - - - - - - kinek volt hazája
Nagyvárad, a Sebes Körös partja tája.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szülei, akiknek viteték utána
A mennyei lelkek boldog hazájába,
Életének - - - - - - - nyarában.
- - - - - - - - kivel a szeretet
Arany láncaival egybe szerkesztetett,
Akivel ameddig éle szeretetbe
- - volt a mező nyári őltözetbe,
- - - - - - - - kinek adta szívét,
Tisztelte másodszor mint szerelmes hívét.
Kinek volt élete, míg az Úrnak tetszett,
A Ceres sarlója - - - - - - metszett.
Ennek magzatihoz, míg végbúcsút vészen,
Rebegő nyelvével Ily beszédet tészen:
Szerelmes - - - - - - - - amíg még
Tőled végsőképpen el nem venne az ég,
Jövel, hűlt karjaim gyenge szorítása,
Haldokló ajakam anyai szóllása
Hadd találhassa meg hív szeretetedet,
Mely kedvessé tette nálam személyedet.
Reád és életed szerelmes párjára,
- - - - - - - - tetsző virágára
Az egek harmatja kövér cseppel húlljon,
Hogy lankadt orcátok rózsája vidúljon.
Ti is - - - - - - - - - - - - - -
Akikért éltemet nyújtani kívánnám,
Előttetek végkép, míg elbocsátnátok,
Szívem szeretetét hadd buzogja rátok.
Az egeknek rátok terjedő hatalma
Légyen élteteknek gyámola s oltalma.
Az árváknak atyja végyen védelmébe
Világi éltetek minden idejébe.
Eredj már, útazó, de emlékezz erre,
Hogy a halál számot tart minden emberre;
Eredj, de maradjon nálad e felelet:
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

[Vagyon egy oly tenger...]

Vagyon egy oly tenger ezen a világon,
Melynek feküvése van minden országon.
Bizonytalan ennek határa és partja,
Bátor bizonyosnak minden ember tartja.
Sok dúlás, zűrzavar keblébe rejtezett,
Benne a Sirtesek fogtak mintegy kezet.
Darabos kősziklák lappanganak nála,
Hova mint megannyi Atlas teste szálla.
A kegyetlen szelek rajta dühösködnek,
A habok egymásra mászva erőlködnek.
Eurus felette Zefirust kergeti,
Austert Boreás nyomja s fenyegeti.
A nagy gályák rajta szinte úgy sűlyednek,
Mint a csónakocskák, ha szelek erednek.
Sokan alig mennek itten egy keveset,
Mindjárt elmerűlnek (óh, siralmas eset).
Mások több ideig lebegnek felette,
De ha a szél magát nékik eresztette,
Csakugyan végtére ők is elmerűlnek,
A tenger vizének örvényébe dűlnek.
Ezen tenger nevét ha tudni akarod:
Az élet; s a vizét magad is zavarod.
Lakosok számával hogy magát győzheti,
Minden ország csupán ennek köszönheti.
Meddig tartson ennek széle és határa,
Annak soha senki végére nem jára.
Mint megannyi szélvész, a sok veszély ebben
A veszedelmekkel megrakott helyekben,
Melybe még valahány hajók verődtenek,
Ízre-porra törvén, eltemetődtenek.
Viaskodnak ezen a szelek egymással,
Öszvecsapnak, vínak szörnyű csikorgással.
Nincs ezen békesség, nincsen nyúgodalom,
Uralkodik benne a kín és fájdalom.
A szegényt, a királyt egyformán forgatja
Engesztelhetetlen kemény indúlatja.
Sokan még csak alig érkezhetnek erre
A nyomorúsággal megrakott tengerre,
Vitorlájok szélnek alig eresztetett,
Már akkor hajójok széjjel feszíttetett.
Mások eltőlthetnek számos esztendőket,
Míg a tenger hányja ide s tova őket.
Végre veszedelmes örvényre találnak,
Melybe keze közé esnek a halálnak.
Ily tengeren való hajókázásának
Vete véget, akit e sírba zárának.
- - - - - - - - vala ennek neve,
Ki is a tengeren immár elsűlyede,
Mert - - esztendők elfolyása alatt
Minden nyúgodalom nélkűl rajta szaladt.
Sok viszontagságot látott és szenvedett,
Mígnem végezetre partra verekedett.
A szelek gyakorta felkeltek ellene,
De megszabadítá azoktól istene,
Mivel hajójának a hit volt kormányja,
Aki ezzel bírhat, azt a szél nem bántja.
Édesatyja, aki előtte meghala,
- - - - - - - - - - - - - vala.
Édesanyja - - - - - - - - - - - -
Társánál számosabb napokat számlála.
- - - - - - - - az ő kedves párja,
Kinek megholt testét már most a sír zárja.
Amely kevés időt együtt élhetének,
Abban az egyesség remeki levének.
Galambi szelídség lakozott házokban,
A jámbor kegyesség járkált udvarokban.
Mindketten egy szívvel csak azon voltanak,
Hogy szűntelen az Úr útjában járjanak.
Akkor is, amidőn egymástól elváltak,
Az Úrban váltak el s tőle el nem álltak.
Vége van már csendes tengeri útjának,
Lakója a boldog mennyei hazának.
Elérte a partot, sőt reá is hágott,
Már többé nem szenved változandóságot.
Örűl, hogy bátor rá sok szél törekedett,
Mindazáltal hajótörést nem szenvedett.
Néktek pedig, kik még a titkos tengeren
Bizonytalanság közt vagytok sok ezeren,
Ímé, tanácsot ád, melyet kövessetek,
Hogy a partra ti is békével érjetek.
Az Úrnak félelme légyen vitorlátok,
A Jézust vezető csillagnak tartsátok,
Amerre e' vezet, arra siessetek,
Így lesz aztán boldog útatok s végetek.

[Az életnek hasznát...]

Az életnek hasznát csak azok aratják,
     Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
     Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
     Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
     Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
     Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
     Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
     S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
     A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
     És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
     Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
     Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
     Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
     Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
     Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
     Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
     Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
     Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
     Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
     Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
     Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
     Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
     A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
     Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
     Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
     Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
     Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
     Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
     Fiainak. amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
     Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
     E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
     Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
     De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
     Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
     Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
     Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
     Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
     Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
     Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
     És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
     Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
     Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
     Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
     Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
     Lelke a boldogok hazájába repűlt.

[Mint foly a sebes víz...]

Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet,
Közelít minden nap hozzánk az ítélet.
Ezt hírdeti néked, bár megnémúlt szája,
- - - - - - kinek előtted példája.
- - - - - - - - tartott betegsége,
- - - nyár után lett éltének vége.
Így cselekszik éppen urunknak kalmárja,
Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja.
Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra,
Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra.
Azt mondják, valakik e főld színén állnak,
Egyenként prédái lésznek a halálnak.
Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak,
Zsoldot adnak ennek, kik e főldön laknak.
Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek,
Száz esztendő múlva mind porokká lésznek.
Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja,
Virtusait kinek még ma is csudálja,
Amennyire terjed a főld kereksége,
Tűkör mert még ma is az ő vitézsége,
Könnyeit orcáján örömmel hullatá,
Zokogó panaszát ekképpen hallatá:
Ímé táboromat a főld alig bírja,
Mégis nemsokára a főld lészen sírja
E sok ezerekből álló számos népnek,
Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek.
E' pedig azt mondja: valakik itt állnak,
Nemsoká prédái lésznek a halálnak.
Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre
Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre,
Sokkal többet látunk a főldnek porába,
Mint volt a rettentő Xerxes táborába.
Kiket sem a szépség, sem az okos elme
Meg nem szabadított, sem Isten félelme.
Az ékesen szóllást mindenek csudálják,
Kik a bőlcsek közé magokat számlálják.
De ez is meg nem ment senkit a haláltól,
Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól.
Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi,
Gond, betegség, idő hamar megigézi.
Mondd meg, hol Absolon deli termetével?
Porrá lett, a férgek osztoztak testével.
A bőlcsességnek is eleven példája,
Oda van Salamon bézáratott szája.
Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet,
Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!
Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes,
Cicero, Ulysses, hol van Diogenes?
De hol van az, aki, míg e főldön éle,
Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle?
Szólítsd meg e gyásszal béfedett koporsót,
Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot.
Csak ilyen az ember, ilyen hát az élet,
Számadásra hívja őtet az ítélet.
Ímé, ez az Isten hűséges szolgája
Megholt s jutott örök hallgatásra szája.
Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével,
Hat esztendők alatt élő beszédével
Vezérlette híven pásztorsága nyáját,
Míg ki nem futotta éltének pályáját.
Ha kérdezed nevét, s élete folyását,
Értsed születését, helyét és lakását.
Az ő életének legelső kezdete
- - - - - - tisztes szüléktől lehete.
Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe,
Mikor a nap lépett a - - jegyébe.
- - - - - - - volt édes atyja neve,
Ki már őelőtte halál-préda leve.
Méhében fogadta - - - - - - - -
Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna.
Ezen jó szülei még gyenge korába
Béiratták őtet múzsák táborába,
Hol mindjárt jeleit elméjének adta,
Tanuló társait könnyen meghaladta.
Magára palástot őltözvén végtére,
Példa volt és szolgált az ifjak díszére.
Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott,
Fáradhatatlan volt, bár izzadt és futott.
Majd szélnek eresztvén innen vitorláját,
Megnézte a kűlső nemzetek hazáját.
És a tudománynak becses cseppjeivel
Megrakva egynéhány esztendők mentivel,
Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába,
Cicerói nyelvet hozván le szájába.
Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte,
Mert a virtusokat őbenne esmérte,
Hogy vezére lenne az ecclesiának,
Ama mennyei Úr kedves sajátjának.
Melyet meg is nyervén, pásztorsága alatt
Amíg legelt a nyáj, - - esztendő haladt.
De az Úr már őtet örök pappá tette,
A boldog lelkekkel egy székbe űltette.
Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja,
Éltét elfogyasztá - - - - - - napja.
És már - - órára az idő virrada,
Akkor az ég néki Ily szózatot ada:
Jó vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát
Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát.
Míg hát hideg testét a főld bétakarja,
Búcsúzó szavait mondani akarja.
Elsőben is téged veszen hát nyelvére,
Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére.
Ama hív fiúi és buzgó szeretet,
Amellyel tehozzád mindig viseltetett,
A fagyos vérben is magát kimutatja
És végső áldását ekképpen hallatja:
Hozzám hűségedet el nem felejthetem,
Mindég háládatos szívvel emlegetem.
Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták,
Szemeid magokat könnyekkel áztatták.
Amidőn eljön is halálom órája,
Melyen életemnek volt végső csatája,
Akkor is szikrája hív szeretetednek
Kitetszett erántam s igaz hűségednek.
Mely kegyességedért nagy jutalmad légyen,
Világi éltednek míg folyása mégyen.
Kedves - - - - - - életemnek párja,
Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja,
Hogy el kell temetned azt, akit szerettél,
Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél,
Hogy az özvegységnek gyászos inségére,
Váratlan órára életed már ére.
De távoztasd szíved sűrű fellegeit,
Könnyebbítsed minden bánatid terheit.
Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja,
Szabadúlásodat néked megmutatja.
És bár most leányát ostorával sujtja,
Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja.
Már én megyek, az Úr viselje gondodat,
Siralmaid után hozza fel napodat.
Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese,
Ki magának téged vérével kerese,
Virágozz, módjára a szép pálmafának,
Amelyhez az írígy kezek gyakran vágnak.
Végre hűségednek zőldelő pálmáját
Nyerd el az idvesség fényes koronáját.
Néked már, megfagyott testemnek sátora,
Csendes házad lészen a főld hideg pora.
Lelkemnek majd ismét veled egyessége
Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.

[Az ember életét...]

Az ember életét hogyha jól vizsgálod,
Hogy az csak bújdosás, könnyen feltalálod.
A világot mintegy nagy pusztának leled,
Melyen minden ember csak vándorló veled,
És hogy e világon vándorlónak tessék,
Kivánod-é, hogy úgy elődbe festessék.
Nincs bizony e főldön senkinek hazája,
Másutt lesz az, ahol nem kell több hozzája.
Nézd végre a halál tárházát, e testet,
Melyet a bőlcs Isten bár szépen kifestett,
Csak mintegy fövényen épűlt és gyengén áll,
Leomlik, a halál szele ha rátalál.
Örökös hazája nincs hát itt senkinek,
Másuvá kell menni innen kinek-kinek.
Bár birodalmaknak határa messzire
Terjedjen a főldnek utólsó szélire,
Mégis jövevénynek őtet nevezhetem,
E nevezet alól sőt ki sem vehetem,
Örök lakozása mert a főldön nincsen,
Halhatatlanságot nem vehet a kincsen.
Nagy Sándor, e világ meghódoltatója,
Nem lehete ennek örökös lakója,
Hanem mint bujdosó úgy ment által azon,
Csakhogy a szerencse követte s a haszon.
Ilyen értelemben még az is bújdosó,
Aki a pogányi homályban - - -
De egy jó keresztyén máskép is jövevény,
Hogy így megpusztuljon, hol sok a - - -
Mert nincs maradandó város, nincs itt haza,
Mikor az égbe megy, akkor megyen haza.
Oda vágyakozik oly szívesen menni,
Mint az útas, ahol meg akar pihenni.
Csak e' minden gondja, hogy oda eljusson,
Sőt már ott van szíve, bár itt alatt fusson.
Jól tudom, hogy nevét éppen nem vérezem,
Mikor ez óhajtott nevéről nevezem.
Jövevénynek magát mert maga vallotta,
Édes hazájának az eget tartotta.
Sőt teljes életét bújdosásnak nézte,
Útját hazájába felfelé intézte.
Mint a bőlcs útazó idegen országhoz,
Úgy ő sem ragadott világi javához.
Hanem járt szűntelen hazájának után,
Melybe ért - - - esztendei után.
Látja már szépségét kívánt hazájának,
Mely vagyon felette a kék ég bóltjának,
Látja lába alatt ott a csillagokat,
Melyeket csak úgy néz, mint kis lámpásokat.
Mert fenn a mennybe lát nem oly dicsőséget,
Hanem ezerszerte nagyobb fényességet,
Látja a sok ezer angyali rendeket,
A már dicsőségre eljutott szenteket,
Akikkel mint polgártásaival örűl,
A mennyei király dicsősége körűl.
De már hideg testét a gyászos bólt várja,
Jertek hát, kedvesi, míg a sír elzárja.
- - - - - - - - kedves éltem párja,
Jól tudom, rád tódúlt a bú özön árja.
Keservesen esik elválásom tőled,
De kérlek, örömmel eressz el előled,
Mert bújdosásimnak megvan kívánt vége,
Hazám már énnékem az ég dicsősége.
A te élted pedig az Úrnak jobb karja
Minden veszély ellen, hidd el, bétakarja.
Te is elvégezvén majd főldi pályádat,
Találd meg a mennyben dicső koronádat.
Kedves - - - - - - - - - jertek már,
Atyai áldásom mivel titeket vár.
Vegyétek el tőlem utólsó csókjaim,
Melyeket adhatnak hideg ajakaim.
De szűnjék szemetek szakadó zápora,
Bár testem elfedi a főld hideg pora.
Az árváknak atyja mert nem hal meg soha,
Csak ti jók legyetek, nem lesz ő mostoha.
Ifjúi éltetek terjessze sokára,
Ha kimúltok, légyen néktek kész szent vára.
Már kedves - - - - - - - - - - - - -
Jertek hideg karom megölelésére.
A szerelem lánca mert tudom egyesít,
Egy lélek két testet bennetek egyesít.
Az Úr, ki most értem szemetek áztatja,
Tudom, szíveteket megvígasztalhatja.
Meg is vígasztalja s megáld benneteket,
Látogatván minden jókkal élteteket.
Nem bocsát Ily felhőt többé éltetekre,
Míglen későn felvisz a boldog helyekre.
Még hozzád - - - - - - - - van egy szóm
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Anyai hűséged óh meg nem tagadom,
Még hamvaim közt is ímé ezt fogadom.
Te pedig, bújdosó társam, fáradt testem,
Amint veled együtt az eget kerestem,
Úgy majd a hazába együtt lészel velem,
Ahol már lelkemnek kész nyugalmát lelem.

Gróf Károlyi József úrnak

A nagy gróf Károlyi Józsefet s isteni
Fényű virtussait kezdem énekleni.
     Legszentebb igazság! hagyd el az egeket!
     Szállj le s újjaiddal illesd ez éneket!
S engedd, hogy a költő véknyan szőtt meséje
Lehessen ártatlan fejed piperéje.
     Mondd meg a dicsőség halmán Károlyinak,
     Mint adódott fényes széke atyjainak.
Csak alig virágzott ifjúsággal képe,
Már az érdem köves bércére fellépe.
S követvén ősinek dicső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
     Bár a most serdűlni kezdő Alcidesnek
     Sokan sok akadályt s leseket keresnek:
De mégis, hogy útját emberűl megfussa,
Van egy kézenfogva vivő Frónimussa.
     A gyönyörűségnek, mely a virtust veszti,
     Bágyasztó karjai közé nem ereszti.
Tudván, hogy e csalárd énekű szírenek
Sok nagyot halálos sírba temettenek.
     Megvetvén hát ifjú szíve puha kényjét,
     Mászkálja a virtus és érdem ösvényjét
S végre kimerített erővel, izzadtan
A meredek bércnek szélére felpattan.
Hol a tiszteletnek űlvén hintajába,
Az érdemmel együtt megy dicső várába,
     Itt elkopott útas-ruháit leveti,
     Bársony palástjába Hónor őltözteti.
Letörölvén izzadt cseppjeit újjával,
Éleszti az égből szállt ambróziával. -
     Azután csókokat orcájára vetvén,
     Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén,
Viszi a dicsőség fényes templomába,
Mely a hegytetőn függ, az ég szomszédjába.
     A halhatatlanság pitvara, s mennyei
     Éltünknek itt nyílnak örök esztendei.
Itt a dicsőségnek vezeti elébe
Károlyit s ajánlja ősei rendébe.
     Őseinek; akik már a dicsőségnek
     Egén első fényű ragyogással égnek.
Kiknek már neveik a templom falába
Metszve tűndökölnek adamás táblába.
     S lelkeik egy fényes ködből font fellegnek
     Szárnyain a többi hérókkal lebegnek. -
A József nevét is ezek után vágja,
Hogy az idő irígy foga meg ne rágja. -
     Ekkor a dicsőség székébe űltette,
     Isteni kezeit rá áldással tette.
Mennyei súgárral ragyogtatja szemét,
Mely világosabbá tégye nagy érdemét. -
     Végre a templomból mindnyájan kijőnek,
     Viszi karonfogva egy laurus erdőnek,
Mely a gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
     A héróknak sírja egy csendes berekbe
     Szent borzadást öntött a néma lélekbe.
Amint fekűvének itt a hazafiak
Örök áldására méltó Károlyiak:
     Tisztes hamvaikon borostyánok nőttek
     S felettek szentséges árnyékokat szőttek.
Melyek a nékiek áldozó hazának
Sóhajtásaitól gyengén suhogának.
     S a bennek pihegő ekhónak kebele
     A sír felé bágyadt hanggal nyögdécsele.
A dicsőség egyik laurusra felhága,
S róla egy pár legszebb ágacskát levága.
     Mely a fáról függő és ellenséges vért
     Izzadó fegyverek vasához még nem ért.
Még most is könnyekkel csorgott ágacskája,
Melyet sok hazafi hullatott reája.
     Meleg volt még most is a hív magyaroktól
     Levelére mélyen raggatott csókoktól.
Ezt kötötte öszve, s a mindég mellette
Őrt álló Zichynek kezébe engedte.
     Nem lévén senki is nála méltóbb erre,
     Hogy laurust tehessen egy ilyen emberre.
Meglett: s ekkor eljött Zichy Károlyival,
A haza sokféle rendű fiaival. -
     Melyet látván Pallás, a megkoszorúzott
     Grófnak múzsáival örömnótát húzott,
Kérvén térdhajtással annyi gráciáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját,
     Melyet az örvendő magyar Hélikonnak
     Ártatlan leányi tisztelettel fonnak.
S ámbár ékesítse dicső borostyánja:
Ez is homlokait csókolni kívánja;
     Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
Mellyel eránta a múzsák viseltetnek.

     Én is itt a hegy tövében,
     Hol nem igen meredek,
     Nagysádnak magam nevében
     Apró violát szedek;
     És laurusához kapcsolva,
     Bémutatom kézcsókolva:
     Végye tőlem kegyesen!

Az élő nyelven tett köszöntés

Eljöttetek hát, óh, haza nagyjai!
Dicső személyek! akiket a mai
     Idők örömmel énekelnek
     S glória vára felé emelnek.

Nagy nemzetünknek csillaga, gróf Zichy!
Dicséretinknek érdeme csak kicsi:
     És így talán homályosítjuk
     Majd ha nagy érdemidet nagyítjuk.

Nagy gróf, dicső vér, Károlyi! Nagy nemed
Nagyobbra fogja vinni nagy érdemed:
     Mi hát, kik e kis vőlgybe űlünk,
     Mély özönébe nem is merűlünk.

Köszönni mégis tiszteletünk vezet,
Csókolni légyen hát szabad e kezet!
     Hadd zengjen ilyen szíves ének
     A magyarok kegyes Istenének:

Dicső hazánknak nagyjai, éljetek!
Járjék az érdem istene véletek,
     A virtus érc bástyája légyen
     S több koszorút fejetekre tégyen.

Múzsák, vegyétek isteni szárny alá,
Ezt már sok árva múzsa tapasztalá;
     Hogy védjen Ily hatalmas Aegis
     Béfedezése alatt az ég is!

Az énekek

Fébus
A Hónortól, Pallástól és Hírtől kísértetve a Múzsákhoz

Fébus

Múzsák! kik a zőld Tempében
Múlattok a hegy tövében,
     Jertek vígan énekelő
     Lanttal elő!
Kezdjetek új éneket,
A most jött fő rendeket
     Vélek tisztelvén.

Múzsák

Óh, mi nem hallottuk még,
Mely méltóságos vendég
     Peng itten a Hír nyelvén?
     Peng itten a Hír nyelvén?

Fébus

Itt országunk fő bírája,
Kit méltán tisztel hazája,
     Eljött hazánk nagyjaival
     S Károlyival.

Múzsák

Gróf Zichyt, gróf Károlyit,
A Thémis apostolit
     Látja Pallásunk.

Fébus

Tiszteljétek énekkel!

Múzsák

Ekhózzon hát nevekkel,
Ekhózzon hát nevekkel
     Örvendező szállásunk!
     Örvendező szállásunk!

Fébus

Nohát hárfátok
Ha leraktátok,
     Szedjétek kezetekbe.
Tágúlt húrjait
Hangoztassa itt
     E kies berekbe.
Mondjatok mindnyájan tátott
Torokkal hangos vivátot,
     S e két méltóság nevének
     Zengjen Pinduson az ének.

Múzsák

Éljen Zichyvel
S kísérőivel,
     Éljen Károlyink, éljen!
Mi térdhajolva
És kézcsókolva
     Mind tiszteljük mélyen;
Azt kívánja e vivátunk,
Melyet az égre bocsátunk,
     Azt kívánja Debrecennel,
     Azt nemzetünkbe mindennel:
Hogy sok időkig,
Sok esztendőkig
     Tartsa meg őket az ég!
Mert mindnyájának
Szíve hazának
     Szeretetivel ég.

Fébus

Rekesszük mindnyájunkat nagyságtok kegyes szívébe.

Múzsák

Rekesztjük mindnyájunkat nagyságtok kegyes szívébe!
Élesztgessen bennünket annak szeretetivel.

Fébus

Óh, ne vessen el!

Múzsák

Óh, ne vessen el!

Fébus

Fedje Pindusunkat!

Múzsák

Fedje Pindusunkat!
Nagyságtoknak szenteljük fel mindnyájunkat.

1794. július 5.

Az estve

     A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
     Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
     Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
     Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Az álom

     Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.