1799

[Somogyi kázus]

Tegnap Csököl és Hedrehely csaknem üstökbe kapott,
Egy sem akarván engedni a másiknak a papot.
Utóljára, hogy egymásnak nem akartak engedni,
Botra, balaskára kezdett a dolog kerekedni.
A nagy süvegű csökliek kikeltek eb rendébe,
Szintén úgy, mint mikor erdőt vágni mentek Gigébe.
A felpálinkázott polgár egymás után topogott,
A bocskor Hedrehely felé a hó hátán csoszogott.
Az erdőn által útazván, Kadarkútra bémentek,
Ott megálltak, Hedrehelybe kettőtől beizentek,
Hogy mondjanak le a papról, mert ők el nem szenvedik,
Ha másként nem, Kis Bálintot vérekkel sem engedik,
Melyet a hedrahelyiek amidőn meghallának,
A csökli deputátusra jó ötvent nyomatának.
Ezzel botra kelt a falu, Csökölnek ellenére,
Kovácsitól és Gigétől több segítséget kére,
S a horogi puszta körűl a parasztság öszvegyűlt,
A mérész csökli nép pedig Kadarkútba tábort űlt.
De mégis, hogy kedvezzenek ők is egymás vérinek,
Hedrahelyiek bírája így izent a csöklinek:
Hát ti lenpogácsán hízott, erdővágó s megcsapott
Csökliek! nem akarjátok adni nekünk a papot?
Ahol pozdorján rágódik mind anyja, mind leánya,
Fija, apja rozson leng, teng, menne oda a fránya.
Nálunk buza ám a kenyér, a bor sem oly kótyonfitty,
De Csökölben a visnyei is guter Wein, mert a' sincs.
Minden termés bőven tőlti határunknak mezejét,
Nincs szükségünk, hogy levágjuk a más falu erdejét,
De minden módon egy papot jobban eltart Hedrehely,
Mert mindennel bír, s ami több, derék disznótartó hely.
Erre egyik csökli esküdt így felelt: Hallják, ketek!
Én a kendtek beszédjére nem sokat felelgetek.
Ha eltarthatnak egy papot, kentek, édes emberem,
Nálunk sem hal ám meg éhen, mert elég széna terem.
Csököl mindég Csököl marad, Hedrehely csak Hedrehely.
Kár egy ilyen emberséges embernek oly ronda hely.

A szóbeszédről már botra kelt volna a lármájok,
Hanem szerencsére egy szép nimfa szállt le hozzájok,
Amelyet minden képírók festenek szűz formába,
Két szárny lebeg a két vállán, trombita a szájába,
A rozsólisos butellán ilyet akárki látott,
Ha gondos szemmel megnézte ott a Fáma-Volátot.
A hír az: e' beszélte el mind a két fél bíráknak,
Hogy mi már a végezése Bálintnak s az atyáknak.
E bőlcs fejek intézetén nyúgodjatok meg készen,
Úgyis a felsőség ellen száz paraszt is mit tészen?
Különben is hajóljanak egymás barátságára,
S kézenfogva menjenek el Bálint nevenapjára.
El is jöttek, Kis Bálintom, a te tiszteletedre,
Mind a két fél ezer áldást kívánván a fejedre,
Amely áldás miből állott, azt most mindjárt elmondom,
Mert az ilyet elmondani másként is az én gondom.
Bálint, élj sok esztendőket örömmel e világban,
Virágozzék édes házad állandó boldogságban!
Élj sokáig hív pároddal, nagyot nőjjön Esztered,
Kedves csemetéd Ádámra üssön, majd ha megnyered!
Légyen teljes vígságtokra ezután is a többi,
Végre a boldog lelkekhez szálljatok fel sat [öbbi].
Úgyis tudjuk, hogy hosszasan köszönnek a parasztok,
Azzal a sok köszöntéssel hát senkit sem fárasztok.
Hanem inkább azt tanácslom, tőltsünk bort a gégébe,
Vígadozzunk, amint tegnap s tegnapelőtt Gigébe.
Most pediglen legközelebb, kinek üres glázlija,
Tőltse meg, s mondja ezt velem az egész kompánia:
Élj, Kis Bálint! ezt kivánja néked az egész Csököl,
Amelynek kathedrájába már te többé nem pököl.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja az egész Hedrehelyed,
Mely egész életedbe lesz állandó csendes helyed.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja néked az egész asztal,
Amely benned maga iránt szívességet tapasztal.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánják velem együtt mindenek,
Élj, Kis Bálint! élj, Kis Bálint! kedvesid is éljenek!

Josepha kisassszonyhoz

Keljetek fel napkeletnek
Oldaláról, keljetek,
Ti, a bágyadt természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah, mit késtek!
Már az a nap itt vagyon,
Hogy gángesi lehelléstek
Erőt végyen a fagyon.

Nyissátok meg napkeletnek
Bársonyszínű ajtaját,
Húzzátok a kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kincsével Flórának
Őfelé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Gráciának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnnyal legyezzétek
Szép mellyét és homlokát,
Új rózsákkal terítsétek
Lába kedves nyomdokát.

Menjetek! - ah, bár elmenne
Ámor is tivéletek
S ama szíven sebet tenne,
Akiért én reszketek.

És akinek szép tüzével
Ha magam kecsegtetem,
Bíztomban minden kincsével
A világot megvetem.

Óh, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egypár csókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én.

És ha rálő kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek
S még meleg sóhajtásával
Lelkembe repűljetek.

Hogy e nap, mely imádandó
Nevének szenteltetett,
S melyen kívánok állandó
Egészséget, életet,

Ama szép név innepébe,
Amelyet bálványozok,
Essen szívem szerelmébe,
Akiért sóhajtozok.

Tán e nap a szeretettel
Kőlcsön hűségre kelünk,
Melyet minden kikelettel
Egymás karján szentelünk.

Ah, remélni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rámegyek,
Hogy Josepha enyim legyen,
S én Josepháé legyek.

1799. március 19.

Egy fiatal házosúlandónak habozása

     Szeme nem sír, mégis nedves;
Képe ráncos; foga redves;
Horgas lába tittyen-tottyan;
Sovány fara egyet lottyan.

     Mégis, noha hidegvette,
Legényes a szedtevette:
Óh, Uram! őrizz meg ettől
A vasorrú kísértettől! -

     Vén ugyan, vén a kurvanyja:
De van ezüstje, aranyja,
Amelybe ha markolhatnék,
Hozzá jobb kedvet mutatnék.

     Csak pénzében lennék vice;
Megölelném histórice,
Férje lennék az erszénynek,
E' kén a szegény legénynek!

A szerelem tilalma

Minden érez gerjedelmet,
S én kerűljem a szerelmet?
     És csak én legyek hideg?
          Hát a szépet
          S a faképet
     Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,
Kőlcsönös bűbájt a nemnek,
     E világnak bőlcs Ura?
          Hogy szeressük
          S félrevessük? -
     Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Csillog, és virgonc eremben
     Véremet jól érezem:
          Hát ha ennek
          Lángba mennek
     Zsúrolási,vétkezem?

[Három ember volt, barátom,
Mind a hármáról a fátom,
     Hogy ne éljen, már teve,
          Hókus, Bókus,
          Pellidókus
     Őkegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak tűzéről
És ledér természetéről
     Szűntelen zsorváltanak,
          A világnak,
          Dámaságnak
     Kancsukái voltanak.

Szint' a hatvant érte Hókus,
Hitvesét féltette Bókus,
     És magáról egy se hitt.
          Pellidókus,
          Mint a mókus,
     Játsza önnön farka... csitt!]

A heszperi méhes története

Felállított Ariszt egy méhest nemrégen
Heszper vidékébe, ama szép térségen,
Mely egy természeti kies kertet játszott,
De rajta emberi kéz nyoma nem látszott.
Önként kínálkozott vad termékenysége,
Még előre nagyot ígért nyers felsége;
Mint a komor télnek tüskés csipkebokra,
Mely rózsát ajánl a tavaszi napokra.
Sok szép patak csergett gyepes halma között,
De az csak vadon nőtt berkeket öntözött.
Vőlgyein éltető keleti szél lenge,
De csak faunus-sípok ekhóival zenge,
Mosolygott mindenütt a réti viola,
De reá csak ledér pillangó szárnyola.
Lakta ezt számos nép, de nem mívelé ki,
Mert eledelt messzebb határ adott néki,
Melynek drága pénzén gyűjté adományát,
S így parlagba hagyá saját tartományát.

Ariszt, - a jószívű, a bőlcs Ariszt végre
Ráakadt a puszta, de bő mezőségre,
És Minerva lévén, mintegy Mentor, vele,
Sátort a veszteg állt mezőben emele.
Egy kisded hajlékot rakott közepében,
A szelídebb déli verőfény enyhében.
A hajlékhoz élő vízforrást vezetett,
Partjaira körűl hársfákat űltetett,
A mező virágit tömöttebbé tette,
S a vad természetet elősegéllette.
Ekkor a rengeteg erdők homályjából,
A redves vénségtől tisztes fák aljából
Egy serény, de durvás méhrajat kivona. -
Bongott a szent vénség, - csípett a babona. -
Ariszt csak bátor volt, vigyázó és serény,
Megnépesűlt hamar az egyűgyű cserény,
Méhei a szomszéd rétekre kijöttek
S a megharmatozott zanóton függöttek,
Méz-forrás fakadt a heszperi határba,
S ártatlan arany folyt a káka-kosárba.

De ah, igazán hogy valakik használni
Nem tudnak, csak mind kárt kívánnak csinálni,
Csak űldözésre ér a henye gonoszság;
Kenyér nélkűl marad a munkás okosság,
És még robotba is nehezen szenvedik
Ott is, hol a kopárt bogácskórók fedik.

Így járt Ariszom is. - Méhének s mézének
Divatjáról mások hírt alig vevének;
Egy része őnéki vesszőt s holmit ada,
De a több s vadabb rész ellene támada.
Az egyik vádolá, hogy újságba vágott,
A másik avúltnak mondá ez újságot.
Némelyik a messzebb főldre igazítá,
Volt, aki a köz jót sértettnek állítá.
Sokan, hogy őnéki kárt csinálhassanak,
A köz jó színével több méhest raktanak.
És vagy régiséggel hánytatták magokat,
Vagy gipszből gyúratták népetlen kassokat.
Már egyszer a vidék ura a mezőbe
Ilyen méhest hányt el a régi időbe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Parasztdal

     Ama fejér nyárfák alatt
          A part felé,
Sürü rekettye közt vezet
          Egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
          Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
          A szép Kató.

     Hiszen no csendes este van,
          Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
          A nyárfalevél.
Óh, szép Katóm! nem reszket úgy
          A nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
          Hová levél?

     Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
          Te tán soha,
Úgy bécsukott az a guta
          Vén mostoha,
Miolta szép orcáidat,
          Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett
          Megcsókolám.

     T'od, azt hazudtam volt neki:
          Csak a pipát...
Hogy a manó el nem vivé
          A vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
          Egy szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
          Subámat is.

     Azolta erre jönni is
          Nem mertem én:
Tudod, pemetén jár az a
          Puruttya vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
          E fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
          Kémény alatt.

     Füstöl, galambom! füstöl a
          Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
          Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
          Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
          Ilyen nagyon.

     De még az Isten módot ád -
          Tudom, hogy ád -
Kimentlek én, vagy meggebed
          A vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
          Felégetem
Azt a vityillót s őtet is
          Belévetem.

     A szívem is majd meghasad,
          Kedves Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
          Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
          Egy csókot adj:
Ihon van a szűröm, nesze,
          Gatyába hagyj.

     De már reám setétedett
          Az éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
          Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én
          S a szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is -
          Jó éjszakát!

Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban

Hát, múzsáknak szentelt
     Kies tartomány!
     Íly számkivetve volt
     Nálad minden tudomány?
     Hát csak sertést nevelt-é
     Itt a makk s haraszt?
     Hát csak kanásznak termett
     A somogysági paraszt?
     Istenem!
     Senki sem
     Vette észbe,
     Hogy e részbe
     Árva még Somogy!

Hány jó ész lett vaddá,
     Hogy nem mívelték?
     Hány polgár búnyikká?
     Hogy jóba nem nevelték!
     Dudva lenne a dudvák
     Közt az ananász:
     Kanász marad akinek
     A nevelője kanász.
     Hát már, hogy
     A Somogy
     - ly tudatlan,
     Formálatlan,
     Kié a hiba?

Debrecen és Patak
     Messze estenek
     Ide, hol a múzsák
     Nem is esmértettenek.
     Ami kevés pénz bejött,
     Két-három póra,
     Nagyobb dologra ment el -
     Borra avagy disznóra.
     A szegény
     Pórlegény
     Vagy bodnárnak,
     Vagy betyárnak,
     Vagy zsiványnak állt.

Óh, szomorú sorsa
     Egy szép megyének!
     Hol a magyar lelkek
     Megvetve heverének.
     Óh, nem fáj-é a szíve
     Minden magyarnak,
     Hogy a magyar fiakkal
     Gondolni nem akarnak?
     De tán jő
     Oly idő,
     Melyben nékünk
     A vidékünk
     Új Hélikon lesz. -

Óh, szegény országunk

     Óh, szegény országunk!
     Óh, szegény hazánk!
     Elmúlt szabadságunk,
     Nyakunkon a hám.
Hová légyünk? Jaj! mit tégyünk?
     Csúf a rabota.
Oly országba mért nem mégyünk,
     Hol nincs despota?

     Hagyjuk el örökre
     E rabi határt;
     Szálljunk oly örökre,
     Hol német nem járt.
Ha lehettek oly mérészek
     Jámbor eleink!
Mért nem olyan bátrak, készek
     A mi szíveink?

     Vagy mért ki nem állasz!
     Mért nem ontasz vért? -
     Bosszút mért nem állasz,
     Scytha, magadért?
A jármot szabad testedre
     Tették, s mégis élsz?
És vitéz magyar léttedre
     A haláltól félsz?

     Imé, a németség
     Alja, sepreje
     Egy nemes nemzetség
     Ura és feje.
Bécs Angáriának hívja
     Scythák lakhelyét,
Álnok Áspis-módra szívja
     Mézét és tejét.

     Árpád örökjébe
     Csúf bitang duskál,
     A sólymok fészkébe^[145]
     Gyáva banka száll;
Ha van szíve a magyarnak,
     Ha van benne ész,
A bugyogós hóhér kardnak
     Áldozatja lész.

     Hacsak bécsi lelket
     Rókától nem kér,
     Méltóságos telket
     A magyar nem nyér.
Így lett úrrá holmi Nitzki
     És Grasalkovics;
Holmi német itzki, fitzki,
     Holmi rác ics, vics.

Az igazság diadalma

 [Hatalmas Igazság! tekints le papodra,
Ki szent borzadással hág fel óltárodra.
Itt van a jót s gonoszt megmérséklő fontod,
Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]

Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet
S a főldön sem vehetsz szűz orcádra szennyet,
Ki előtt reszketve állnak a vétkesek,
Sőt a jámborok is mintegy félelmesek!
Még minekelőtte a halandó néked
Nevet adott volna, állt királyi széked;
És hogy a gonoszság a főldet eltelte,
Csak diadalmadat s erődet nevelte.
Óh, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk
S néked ma innepet és óltárt szenteljünk.
Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala,
Hogy számkivetve van a törvény angyala;
Mivel szent templomid főldre döntettenek,
Feldúlt óltáridon meghűltek a szenek,
Birodalmát a bűn bűntetlen tartotta,
Az égre pökdösvén neved káromlotta.
Kijött az álnokság virtus lárvájába
S szelíden csúszott bé trónusod jussába;
Bár a fanatismust ő mondta, hogy űzi,
Orrán füstölgött a fanatismus bűzi.
Magát a népeknek szívébe bétolta,
Az igazság kardját, fontját bitangolta.

     Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok,
Igazság vagy: magad esméred kik azok.
Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél?
Nálad volt az erő: mért nem segítettél?
Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk,
Midőn segítségért sírva könyörögtünk?
Midőn kevély lelke Franciaországnak
Közönséges hadat izent a világnak,
És felkeveredvén a népnek sepreje -
Egy sokfejű monstrum, melynek mégsincs feje,
Melynek szabadsága virít száraz fában
És egyenlősége áll veres sapkában,
Chimérákon töri mámor-lepte fejét,
Maskaráson tőlti bolond esztendejét -
Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,
Az ember s nemzetek jussait gázolta.

     Ím, ím, felriadnak minden tartományok,
Dúlnak a magoknak just formált zsiványok;
Elordítja magát a szelíd csendesség,
Felreppen fészkéből a szunnyadt békesség;
Jus, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl,
A négy elementum fergetegbe borúl.
Felhőkig göngyölög a mególthatatlan
Tűzláng, és az éther közönséges katlan:
Minden vizek árka embervérrel teli,
Márs a vén Óceán hátát megnyergeli:
A főld nyög a roppant táborok súlyától
S részegűl a népek vérének árjától:
A levegő ezer ordítástól bömböl,
A bombikra durrant ekhókra dörömböl.
A kősziklát győző bástyák repedeznek,
A lelövött várak, tornyok töredeznek.
Futnak a porrá lett házból a lakosok,
Csak kéményerdőkké válnak a városok;
A kiraboltatott ártatlanok nyögnek;
A faluk hamvaik között füstölögnek. -
Itt szalad egy özvegy apró árváival,
Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival:
Ott egy halvány asszony megőlt férje s atyja
Vérbe, porba kevert testét mosogatja;
Amott az éhhel holt háznép a tűz megett
Egymásra béhullott szemekkel nézeget.
Íly szívet-borzasztó, íly szörnyű látomást,
Óh, hogy nézhettél el ilyen szemlátomást?

     Ím, fut a főldmíves áldott ekéjétől,
Habzik a szőllőhegy a munkás vérétől,
Elhallgat műhelyje a mesterembernek,
Az úton a meglőtt kalmárok hevernek.
Amott a tanácsos gombolygat praktikát,
A nyavalya töri itt a politikát,
Amott egy factio rontja a másikat,
Az erősebb nyomja itt a gyarlóbbikat.
A főldi főldije vérétől habozik,
Ember az embernek emberrel áldozik!
Im, a megcsalt népek bilincset csörgetnek,
Európa roskadt oszlopi reszketnek,
A törvények régi gyámjokat keresik:
Eljajdúl a világ és kétségbe esik. -

     Hol valál, míg így dúlt a bűn, inség, halál?
Hol valál, óh örök Igazság? hol valál?
Talám csak az égben laksz már, csak az égben,
S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben?
Óh, ha csak felséges szavad nem ijjeszti,
Egymást a balgatag halandó elveszti.
Ne hagyj, szent Igazság, dördűlj le az égből
S az emberiséget vedd ki az inségből. -

     De mit mondok! Óh, de mit mondok ellened?
Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened.
Élsz te még, bár a bűn s bolondság káromlott,
Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott.
Eddig is csak azért vártál íly sokára,
Hogy térjen a bűnös előbbi útára;
De mivel több vétket tetéztek vétkekre,
Itt az idő, hogy már hozd őket eszekre. -
Megvan! a bűntetés pallosát felvevéd,
A világ nagyjait eszköziddé tevéd! -
De kiket is tudtál volna e mostani
Frígyeseken kívűl arra választani?
[Kik méltóságodhoz jobban illenének,
Egy világ dolgában íly részt vehetnének.]
Három nagy császárja a főld öt részének
És egy monárkája Óceán vizének,
Négy fő gyámolai a négy fő vallásnak
Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak?
Nem látott még a főld ilyen ellenséget,
De nem is látott íly erős szövetséget:
Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal,
Mikor minden ország két büszke fiaddal
A Farzal mezein táborba kiszálla,
S az ó-világ egy pár ármádává vála.

     Már-már bűntetődnek ama gonosztevők,
Ama szép szín alatt fosztó emberevők.
Nem késhetett tovább; kezdik az isteni
Bűntető korbácsot hátakon érezni.
Már kezdik hűteni az előbbi hevet,
Kezdik már rettegni a császári nevet.
Lelkiesméretek belső furdalása
Nékik mind megannyi bombik ostromlása.
Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt
A nemes bátorság, melyet a virtus nyújt.
Látják, hogy nincs ügyök félénk madarkákkal,
S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal,
Veres sapka váztól ők meg nem rettennek,
Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek.
Látják, vívniok kell győzhetetlen sassal,
Ki hidrafejeket szedi tűzzel, vassal:
S hogy nem dühödhetnek többé a világon,
S ledűl az Úr előtt a párizsi Dágon.

     Ti pedig, világunk négy fő potentáti!
Ti a sértett jusnak bosszúló baráti!
Fényes trónusokból mennydörögjetek le
S a kárhozott bűnöst mennykövezzétek le. -

     Győzhetetlen császár! hazám fejedelme
Kit lelkesít a hit és törvény szerelme,
Kihez annyi népet, vallást és nemzetet
Láncolt a közjóért lángoló szeretet,
Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl
A szabad Dunának mindkét partja körűl,
Ki oly fénnyel ragyogsz atyáid székében,
Mint a mái nap a tegnapi helyében, -
Kelj fel és sasoddal tétest fel végtére
A hármas-liliom-címert a Luvrére,
Melyből kirángatván a Burbon fiait,
Latrok barlangjává tették szent falait;
Sőt annyi nép édes anyjának magzatja
Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja,
Kinek vére kiált a bosszúért végre
Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre.
Indúlj meg, nagy szászár! indítsd meg népedet,
Néped a sírig fog követni tégedet,
Harcra kél éretted, s néki a jutalom
Vagy a halál lészen, vagy a diadalom.
Hazámfiai is, a kardos magyarok,
Kikben még nagy a szív s erősek a karok,
Éretted őseik lelkébe őltöznek,
S a halál pázsitján bátran megütköznek.
Magyarok királya! még a nagylelkűség
Él magyarjaidban, él bennek a hűség;
Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtussát,
S ne féltsd eleidnek örökös trónussát.
Maga adta néked István koronáját,
Örömmel viselte Bécs szelíd igáját,
Őrzötte székedet, fogja is őrizni:
Állandó a magyar, nem szokott módizni. -
Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett,
S nézd el a melletted harcoló sereget;
S örűlj, hogy néked fog oly szerencséd lenni,
Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni,
S ezt írhatjuk rólad a késő világnak:
"Ferenc tett eleget minden igazságnak."
[Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!]

     És te, Pál, a muszkák rettenetes cárja,
Ki előtt térdepel két világ tatárja;
Ki a Jeges tenger habját igazgatod,
Az északi pólust pálcádon forgatod;
Te, ki Svéciának partjaitól fogva, -
Hol a cobol-prémű Pétervár ragyogva
Kőlcsönözi tőled téli napfényedet,
Túlterjeszted Beering útján törvényedet:
[Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál,
Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,]
Te, ki Nagy Péternek űlsz most a székében
S tőle külömbözöl csak az egy nevében,
Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát,
Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát:
Hadd lássa az Óbi partjának lakossa,
Hogy sasod a pártost miként letapossa.
Hadd légyen távol is híre az osztyáknál,
Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. -
Ím, a feldúlt világ néked reménykedik:
Szólj, elmegy Suvarov s győzödelmeskedik.
Tudják Martinestye szomorú vidéki,
Hogy látni és győzni egyszerre van néki
Tudják a törökök, tudják a lengyelek,
Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek.
Csupán hallatára az ő nagy nevének,
Az olasz békók is széttöredezének.
Így midőn a téli szélvészektől hozott
Hócsoport a bércek csúcsára tornyozott,
Odapillant a nap, a havak olvadnak,
És morgó árvízzé válván, leszaladnak. -
Oroszok császárja! ímhol még markodban
Van e had mennyköve, lődd ki haragodban.
Verd hadra a Neszter s Visztula városit,
Űltesd fel a rabló Kaukasus lakosit;
S mutasd meg a képzés forró hagymázában
Tébolygó francia népnek valójában,
Mely vitézek azok, kik barlangban laknak,
S milyen veszedelem véteni északnak.
[Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!]

     Szelim! ki főldünknek legszebb közepében
Gyémántképpen ragyogsz az Ozman székében,
Amelynek zsámolyát három világ tartja,
Mossa márvány talpát hat tengernek partja,
Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak,
Te, ki tisztelője vagy a vallásoknak,
Te, a fél napkelet búsúlt oroszlánja,
Nagy úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja!
Parancsold fel zászlód alá a népeket,
Tedd gályabércekké a sík tengereket;
Stambul kőfalait rendítsd meg szavaddal,
Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal:
Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain,
Kik büszkén gázolnak a népek jussain.
Hajdan Európa kötött szövetséget,
Űldözvén tégedet, mint köz ellenséget:
Te állj szövetségbe most Európával,
És kelj ki mellette tűzzel és szablyával;
Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen,
Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen.
Te csak a Szent-főldet fogád el erővel,
Ez minden szentséget rongál délceg fővel;
Te csak birodalmad nagyobbítására,
Ez minden trónusnak siet rontására;
És hogy könnyebb móddal dúlja a világot,
Vakmerőn megtapod minden barátságot.
Régi frígyedet is most azzal hálálja,
Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja,
Csúf magyarázatot csinál a Koránból,
Hogy rabot tégyen a buzgó muzulmánból. -
Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén,
Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén,
Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat,
S a pálmafák között sátorban lakókat:
Hűtsd el napnyúgotot az Alla nevére
És a damaskusi kardok pengésére,
Hogy Páris dámái bajnokid rettegjék,
S kisírt szép szemeken a könny cseperegjék.
[Imé, Európa sok szerencsét kíván,
Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!]

     Csüggedhetetlen György! Óceán félelme,
Te, egy ásbest szívű népnek fejedelme,
Te, mérész szolgája Istennek és jusnak,
Lelkesebbítője a lelkes ánglusnak,
Te, ki koronáson űzöd a tirannust
S Lord-respublikában tartod a britannust,
Engedd meg, nagy király! hogy, ha már tégedet
Nem tudlak leírni, írjam le népedet;
Mert amilyen a nép, olyan a királya,
A királyt a világ a népben csudálja. -
És te, dicső sziget! (ki Cézár korában
Olyan esméretlen voltál még Rómában,
Mint most teelőtted György király szigete,
Vagy a te éneklőd hazája s nemzete)
Ha téged említlek: meg ne ítélj engem,
Hogy a Rómás Tameszt Iszteresen zengem. -
Néreus karjain enyelgő szűl leán!
Kit térdeplő habbal csókoltat Óceán,
Kinek trónust a mély örvényen építe
Jobbágy cselédivel az ősz Ámfitríte, -
Zengd ki énhelyettem saját dicsőséged
Amaz öt világnak, amely ural téged;
Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe,
Hogy emberi érzést önts minden emberbe,
Hogy a főld és tenger szódra talpon álljon,
A három India zászlód alá szálljon,
[Hogy a parlamentum, az erős lelkű Pitt
Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!]
És az ártatlan vér, melyet a bolond ont,
Hassa meg az érted kardoskodó Londont.
Óh, te, a királyok leghívebb pajtása,
Kit nem tántorít meg a sors változása,
Te vallás védője! te aki tiszteled
A köz igazságot, kezet fogunk veled,
Legtisztább barátja s híve Ausztriának,
Ura két Francország s Ulimaroának!
Rádd bízzuk a tengert, a köz-igazságot,
Tanítsd meg az ánglus szívre a világot.
[Kiáltsa fel velem minden emberfia:
Éljen György királlyal együtt Britannia!]

     Óh, vajha Behemot, vajha Leviáthán
Hanggal dördűlhetnék végig a főld hátán
Szózatom villámi erővel bírhatna,
Hogy az egyik sarktól a másikig hatna,
Elektrumi szikrát vehetne magának,
Melytől minden népek megrázattatnának,
Érzené ütésem akármely szegelet,
S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet!
De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom?
A világ négy sarkát mivégre zaklatom?
Maga kél fel győzni itt az emberiség,
S talp' alatt semmivé válik a semmiség.
Imé, a Burbon-ház s a menny ajándéka,
A negyedik Henrik dicsőűlt árnyéka
Kiszáll az udvarló szentek pitvarából,
Örök nyugalmának fényes sátorából,
S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan
Az a trónus, melyet véd a halhatatlan;
Inti, hogy szerencsés bűnébe ne bízzon,
Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon.
Óh, Henrik! előtted tám sírva fakadnak,
Talám hisznek a te atyai szavadnak;
S talám, ha szívedet keresztűl verték is,
Ha most unokádnak nyakát metszették is:
Egy szódra feléled a hálá őbennek,
S ledűlt oszlopodhoz mellett-verve mennek;
És mint te, úgy megőlt unokád is végre
Párizs népe előtt hág a dicsőségre.
[ Ez úgyis nem újság és a franciáknál
Több hérósölőt is lelni Ravajláknál.]
Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe,
Eltört koronája ismét fényre lépe,
Megbántott hamvait jobbágyi csókolták,
S vérét a trónusra vállaikon tolták.
Nemeslelkű Henrik! megőltek tégedet,
De szét nem törhették királyi székedet:
Utánad harmadik ama nagy Lajos volt,
Akinek nevére minden nép meghajolt.
Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok;
(Nem a nép, nem a nép, csak némely pártosok).
De amely király lett utána harmadik,
Ki a Lajos néven már tizennyolcadik,
Második nagy Lajos lesz Európában,
S dicsőűl országol Burbon trónusában.
Szerencsétlen Lajos! te szóltál a mennyen,
Hogy árva királyi kisasszonyod menjen
Fő örökösödhöz, s eleik trónussán
Triumfáljanak ők a bitangok jussán. -
Mennyei házasság! amelyet magához
Hasonlítok a két sas házasságához,
Amelyben hazánknak a nádorispányja
És az egész észak fényes ragyogványja
A két császárságot atyafivá tették
S a századok méhét megterhesítették. -
Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta,
Amit senki sem várt és minden óhajta,
Midőn két hatalom fon olyan kötelet,
Melyből egy korbáccsá lesz észak s napkelet.
Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája,
Mint az embertelen Mársnak a dárdája,
Ki amíg nyúgoton gyilkol, s agyarkodik,
Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. -
Édes gondolatim! agybéli magzatok!
Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok,
Vegyétek hozzátok a három gráciát
S az Isten újjain játszó hármóniát:
Mondjatok éneket ama két mátkának,
Kiktől új hajnala lett Buda várának,
Melynek csak azt mondták puszta dűledéki:
"Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!"
Csak bajnoki sírkő volt roskadt teteje,
S egy vitéz testének koronátlan feje;
Mert benne királyok vérségi nem laktak,
Miólta Mohácson hazámnak sírt raktak...
Zendűlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára,
Bé ne pókhálózzon e Kupa határa,
Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,
A budai öröm vivátja elhaladt.
Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek!
Végy részt örömébe egész nemzetemnek,
Mely örvend, hogy az ő nádorja és feje
A legfőbb császárok fia, öccse, veje. -
Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának,
Midőn mátkát az ő nádorispányjának
Ajánl a világnak legfőbb birtokossa,
És néki sógora lesz Buda várossa:
De talán néki sem lesz kisebbségére,
Hogy nádorispányné lett itt az ő vére,
S hogy egy nagy császárság íly kisded országgal
Fogott mostan kezet ez új házassággal.
Úgy van; kisded ország e haza, de nemes;
Ha szegény is, de sok virtussal érdemes.
Nem csuda hát, hogy Pál méltónk ítélte
Annak lakására, kit leginkább félte;
S hogy a státusok közt legnagyobb Góliát
Fiává fogadta Jesse zömök fiát. - -
[De szűnj meg, kis lantom, csitt a császárokról!
Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról.
Elég, éljen Lajos, Lajos leányával,
József nádorispány felséges párjával.]

     Most, most Múzsám! ha van benned annyi erő,
Most ragadj trombitát; s légy olyan vakmerő,
Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,
Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak.
Báró Krayt, - akit a megcsúfolt békesség
Bosszúlójának szűlt a vitéz Szepesség,
Ki magyar hazánkból ment Olaszországra,
Olaszországból a halhatatlanságra.
Aki megmutatta, hogy hazánk határa
Nem jutott még ma is a hérók fogytára;
S hogy Mantus vára nem megvehetetlen,
Mikor az ostromló megrettenthetetlen.
De, erőtlen Múzsa! halkal beszélj erről
A főbb poétákhoz méltó, nagy emberről,
Kinek a hír légyen örökös postája
És Virgiliussa a Virgil hazája. -
Te pedig trombitád függeszd fel fűzfára
És szállj le újonnan a Pindus aljára:
Horváthot illet az, vagypedig Mátyásit,
Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit,
Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik
S elhúnyt őseinket magokban felkőltik,
És kik, a királyhoz viselt hűségeket
Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. -
Elnyomott olaszok! újra éledjetek,
A Kray kezében már eltört bilincsetek.
Csókolván fegyverit örvendő dobszónál,
Állítsatok néki oszlopot a Pónál.
Ti is, segítségért esdeklő nemzetek!
A magyar nemzethez háládók légyetek,
Mely nemcsak napkelet ellen oltalmaza,
Mikor vérbe ferdett a két magyar haza,
És több századokig népe és királyja
A kereszténységnek volt előbástyája;
Hanem most is, ímé, felkél hazájából,
Kiugrik a szelíd békesség ágyából
És napnyúgot felől óltalmaz titeket
S terem számotokra bátor vitézeket.
Én hallgatok rólok, ti jól esméritek:
Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek.
Ti láttátok kardra termett sereginket
S apáinkról maradt vitéz tüzeinket:
Ha hát megszorúlunk, ti is mutassátok
Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok.

     Én pedig, nem tudván zengeni háborút,
Letészem fejemről ezt a zőld koszorút;
Kraynak és a többi magyar vitézeknek
Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!

1799. szeptember 24.

[Kata napra]

Micsoda nagy vígság van itt a majorba,
Miért a sövény is úszkál itt a borba,
Hol vette az ennyi sok úri vendégét,
Kik dosztig locsolják a spongyia gégét?
Nem gondolhatják el a felső városba,
Micsoda trakta van itten a laposba.
Megholt-é valaki, vagy pedig született,
Hogy ennyi szép vendég egy házhoz gyűlhetett?
Midőn így tűnődünk a fundamentumon,
Azt mondja egy hajdú kinn a pódiumon:
"Hán bizony, hogy Kata napján megjelentek
Sok úri vendégek, menjenek be kentek.
Lájék-é, megőltünk tyúkot, ludat, kappant,
Bor is vót, de abba a mi szemünk koppant."
Így szólott a hajdú. Itt vagyunk, s ha Kata
Nem bánja, elmondjuk mindjárt adcommata.
Sajnáljuk valóba, hogy ma még jó reggel
Nem jöhettünk ide éneklő sereggel.
De senki eránta semmit se jelentett,
Hogy még ma Katának tegyünk komplimentet.
Pedig oly jó szíve van hozzánk őnéki,
Amelyért tisztelik a múzsák vidéki.
Kár, hogy meg nem tudtuk elébb azt a napot,
Amelybe levegyük nála a kalapot.
Pedig Kata neve azt megérdemlené,
Hogy a kalendárjom veressel festené.
Hogy így, mint ünnepet, meg lehetne űlni,
S ne kellene ilyen későb becsődűlni.
De semmi, jó neven veszi talán Kata
Azt is, amit Múzsám íly hamar írhata.
Nem cifra, de szíves a mi tisztelésünk.
Csak tiszta lélekből mondjuk, úgy nem késünk.
Kívánjuk hát, éljen szerelmes párjával,
Éljen nevedékeny három nimfájával.
Éljen sok esztendőt gyönyörű napokkal
S vígadjon örökké fent az angyalokkal.
E rövid, de fontos áldásunk summája
Légyen tiszteletünk örökös táblája.
Reggel is csak annyit tudtunk volna tenni,
Nem szükség hát mindég kávén megjelenni.
Mi, mihelyt megtudtuk, versíráshoz fogtunk
És íly setét este idevánszorogtunk.
Mi vissza is megyünk, a többi maradjon,
Szalagja, mentéje kanapéhoz fagyjon.
Egyszóval, úr és pap, ifjasszony, kisasszon,
...... a major házhoz mintegy hozzá asszon.
Kinek kedve nem volt, vagy pedig nincs kedve,
Bakkantsa meg hazamentekor a medve.
Ezzel jó éjtszakát kívánuk és Katót
Instáljuk, hogy ő is kívánjon [adiót].

Nemes bátorítás

Szűnj meg az olyakkal magad is gondolni, barátom,
     Kiknek az érdem elég a szidalomnak okúl.
Nem méltók, hidd el, nemes ellenségre az ollyak,
     Kikbe paraszt szívvel nemtelen elme szorúlt.
Meg sok ezer kutya van, ki az áldott holdat ugatja,
     És ki az ártatlant szóba keverni meri.
Ámde szamár bőgtét a mennyországba ki hallja?
     Amint a magyarok példabeszédje tanít.
Légy te bolond, mint ők, vagy bírjál oly kutya-szívvel,
     Mindjárt társ-parolát fognak örökre veled.
Ők az okost, jámbort valahol tűndökleni látják,
     Űldözik, és pöffedt kedveket abba lelik,
Hogy nyomorúlt sorsok vinnyóit az égig emeljék
     A más érdeminek dűlt palotája felett.
Tarts velek és kőlcsön segedelmet nékik ajánljál,
     Mindjárt megszűnnek lenni csatába veled.
Én pedig azt mondom, hitvány pletykákra ne hajtsál,
     Légy ember s iszonyú szíveket óva kerűld.
Légy te az, aki valál: mind megpukkannak irígyid,
     Minthogy igaz, mindég győzni fog a te ügyed.
Nagy lélekre szokás alacsony lelkeknek ugatni,
     Mert ki mivel nem bír, becsteleníti kivűl,
Benn maga mérgétől rongáltatik: én pedig inkább
     Szánom az íly embert, mintsem irígye legyek,
Mert ki az égre pököd, maga képét szokja beköpni,
     És ki szelíd virtust bánt, maga hírit öli.
Benned az elme serény, a szív jó, rajta, barátom!
     Mért szomorodnál meg holmi goromba miatt.
Vágd ketté szavait mintegy tréfával azoknak.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A múzsához

Múzsám, ne csüggedj! bár vak irígyeid
Kancsal szemekkel rád hunyorítanak,
     Múzsám, zsinatjokban az ország
          S a tudományok eránt ne csüggedj!

Lát'd! a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik;
     A nyári gyanták durrogási
          Szent tetején magosabbra rázzák;

A téli szélvész mérgei közt örök
Zőlddel virítván, fája tövesbedik:
     Te is kevély megnyúgovással
          Bírd magadat, ha sikólt az aljnép.

Lát'd! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek oltárt a maradék emel:
     Megpukkad annál a kajánság,
          És a halál elalél előtte.

Virág Benedek úrhoz

Nékem zőld olajág s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, s páfusi lantomon
A mirtusligetek lanyha Zefirjei
     Félszunnyadva enyelgenek.

Míg Lillán zokogok s csonka panasszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép kínzóm azalatt kedvese karjain
     A Citére lugassa közt

Próbálgatja nevem messze felejteni;
Én sírok, te pedig, zengedező Virág!
A zőld Pannoniát s Dácia szűzeit
     Új hangokra tanítgatod.

Hallom tárogatód tábori hangzatit,
Hallom Pest fala közt és Buda szirtjain;
Már a Karpatokat verdesik s a Tisza
     Síkján messze terűlnek el.

Hallá Élizium berkeiben Horác
Szent árnyéka hazám bárdusa énekét,
És réz píramisán, melyet emelt maga,
     Néked fő helyet engede.

Látom lábod alatt a letiport halált -
Ní, mint küzdik az éj rettenetes fia!
Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivűl
     Mint ordítja kivert fogát!

Látá ezt az örök hír; s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág!
S túl a csillagokon Melpomené fiát
     Istenlé diadalmi hang.

Megvan! Győzödelem! Rajta, nemes magyar,
Fűzz számodra babért s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidon engem is, édesem,
     A szent Pimpla felé segíts! -

A nap ködbe borúl, elfogy az Óceán,
A szirtok s a hegyek fellegi bércei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
     Mindent fékje után ragad:

Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik
Gyémánt jármokat a büszke tirannusok,
A nagy várakat és kis birodalmakat
     Vastag rozsda emészti meg. -

Látjátok? vagy erős rémzetem áltat el?
Látjátok, ki van ott a düledékeken?
Ő az - Melpomené; a befaló Chaósz
     Mellén áll, s az ezer veszély

Porja s füstje között, a zavaron belől,
Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
     S élnek lantosi, él Virág.

Élnek mindazok is, kik neki templomot
Szenteltek s kiket a lantosok áldanak;
Él a keszthelyi gróf, és az örök napok
     Jussán nagy neve tűndököl.

Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fűzök fel: te vitéz tárogatód szavát
Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom:
     Zengjük Festeticset, jere!

[Antal napjára]

Első nóta. Ad notam: A szerencse csak játszik.

Ez örömnek óráján,
Melybe mindennek száján
A vivátok zengenek,
Mindenek örűljenek,
Múzsák, kik a vadaskertek
Régi helyén laktok, jertek,
Zengjétek ki szóval, lanttal:
Éljen sokáig Antal!

Éljen úri házával,
Az ég minden javával,
Hogy minden bútól mentse
A kedvező szerencse;
Éljen, éljen kedvesével,
Minden úri vendégével!
S valakik itt örvendenek;
Éljenek, mind éljenek!

Urak, asszonyságok, úgyebár jól esett,
Hogy Antal napjával késtünk egy keveset,
Mert ha tiszteletet akkor tettünk volna,
Most ennyi szép vendég itt nem udvarolna.
Mi is ezt íly okon halasztottuk mára,
Hogy ma szert tehessünk szebb kompániára.
Hogy több személy előtt tessék tiszteletünk,
Mellyel íly tisztes úr eránt viseltetünk.
No, hát ha pompátlan hagytuk Antal-napot,
Nézzük Antal-napnak ezt a vasárnapot,
S amit csütörtökön vittünk volna végbe,
Vasárnap tégyük meg e szép vendégségbe.
Ontsunk ezer áldást zengő tisztelettel,
Harsogván a szíves vivátok tucettel.
Egy íly örömnappal örömképpen bánjunk
S Antalkor Antalnak minden jót kívánjunk.
A vígasság minden ábrázatra űljön,
A jókedv a boros pohárba kerűljön.
Aki haza készűl vagy pedig szomorú,
Fejébe fonassék tövisből koszorú:
De aki másokkal örvendezve múlat,
Firól fira szálljon benne ez indúlat,
Hogy unokái is mondhassák, ha meghólt:
Az én atyám s anyám vígszívű magyar vólt.
Habzó glázlikat kell kiinni salvéval,
Ha megárt, öntük le fekete kávéval.
Táncra kell nógatni az örvendezőket,
Ilyenkor kímélni kár a cipellőket.
Ha meleg van, hűtsük limonádé-cseppel,
Mindjárt pávásabban léphetni a sleppel.
Egyszóval, a kedvet kiki úgy megcsapja,
Amint azt mindentől várja Antal napja.
     Mi is, az új város domború oldalán,
A múzsáknak szentelt kisded kastély falán,
Amely énekeket magunkba zengettünk,
Elhozván Antalnak, egy udvarlást tettünk,
S kérjük, hogy azt tőlünk nyájas szívvel vegye,
Amit zeng a Somogy új Helikon-hegye,
Mely is, ámbár nyelvünk hosszasan beszéljen,
E két szóra megy ki: éljen Antal, éljen!
Éljen boldog időt véle az asszonyság
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Udvarát boldogság s áldott öröm lakja,
Arany időt érjen, ne légyen salakja,
Betegség ne szálljon házára s magára,
Doktorért ne kűldjön soha Kanizsára.
És ha elkőltözik késő vénségébe,
Szálljon a szentekkel Ábrahám keblébe.
Azok is, kik néki udvarlást tettenek,
Urak s asszonyságok, sokáig éljenek.
S hogy a jövő idén ismét recidivát
Ejtsen az örömben: vivát Antal, vivát!

Második nóta

Már próbánk akár kedves,
Akár hitvány és redves,
Hogy terhekre ne legyünk,
     Hazamegyünk.
Ha csekély az ajándék,
Tegye jóvá a szándék.
Még e gyenge
És csak zsenge
     Csurgói stuk.

Vélünk ismét mindenek
Új vivátot kezdjenek.
Kívánjunk áldásokat,
     Víg napokat.
Éljen Antal párjával,
Éljen egész házával.
Örvendjenek
És éljenek
     Mind az urak.