1800

Visszajövetel az Alfőldről

Hálá, hálá az egeknek!
     Végre már megnyughatom,
Hogy a tiszai téreknek
     Levegőjét szíhatom.

Minden főld ugyan hazája
     A jó embernek: való!
De mégis születte tája
     Mindennél előbbvaló.

Bár hazánk áldott ölétől
     Az okosság elragad:
De annak édes nevétől
     A jó szív mégis dagad.

Másutt is bőven valának
     Jó napjaim s uraim:
De csak fűltek a hazának
     Szent tüzétől csontjaim.

A boldogság kelletén is
     Űltem, mint egy retecen,
Hogy nem szemlélhettem én is
     Kedves füstöd, Debrecen!

Túlnan a magyar hazának
     Végéről útra kelek,
S jöttem, amerre szívának
     A hazúl fuvó szelek.

Sok volt a baj s a törődés,
     Mely alatt erőm rogyott,
De az édesb képzelődés
     Felejtette Somogyot.

Általkeltem a Dunának
     Szőkén zajgó habjain
S a Kecskemét pusztájának
     Széllel bélelt szirtjain.

A Tiszának sík partjára
     Kiszállván a csónakon
Áldást mondván Dáciára,
     Indúltam a lovakon.

Indúltam, mert úgy képzettem
     Már mostanság magamat,
Hogy már a jó főldre tettem
     Jó főldön nőtt lábamat.

Egészséggel, szép határa
     A Tisza mellékinek,
Hol vígan símúl nyakára
     A főldi a főldinek.

Úgy is lett, megláttam végre
     Azt az áldott Karcagot,
Hol a kún a szép térségre
     Halmoz sok száz asztagot.

Itt hosszas törődésemnek
     Egy kis pihenése lett,
Vívén egy jó emberemnek
     Házához a tisztelet;

Akit régi jótétéért
     Lelkem mindég tisztele,
S mostani szivességéért
     Tégyen jól az ég vele.

Kibe idegen színesség
     Még úgy be nem kőltözött,
Hogy a szép magyar szívesség
     Eltűnjön a szók között.

Mert ma sok is a szállóhoz
     Holmi üres kompliment,
S fogjunk osztán a zokszóhoz,
     Ha vendég uram kiment.

De engem olyhoz vezérle
     A nyúgalmat szerző ég,
Kinek szavain fejérle
     A magyar őszinteség.

Varróm ez: a szíves Varró
     Kit bármi jó verselő,
Bármi festő és hímvarró
     Jól nem adhatna elő.

Elég, hogy kik az országba
     Tiszta szívet kérdenek,
Csak Karcagra a Kúnságba
     Varró úrhoz jőjjenek.

Mert ki e kis tartományba
     Keresztűlmenni talál,
Közemberbe, kapitányba
     Termés kún szívet talál.

Éljenek ősök portáin
     Soká az íly emberek,
Kiknek íly híres és fájin
     Mind szívek, mind kenyerek.

Köszönöm a nyugvó szállást,
     Tisztelt Varróm! köszönöm!
S hogy áldjam Karcagújszállást,
     Ez is egy új ösztönöm.

1800. máj. 9.

Lócsere

Hol vagy most, Pégaze! amely, mint az árnyék-ölelő
     Képzelődés érthetetlen hangokon adja elő,
Szárnyas ló vagy s a bérceket és magas kősziklákat
     Megtetéző szárnyaidon hordod a poétákat.
Mely egy percbe előállasz vickándozva, mint a ló,
     Mihelyt nagy fennyen kettyeget hozzád egy rongyos dalló.
És egy percbe odarántod, ahová parancsolja,
     Ha negédes dühödtébe egy-két versét mormolja.
Te, ki ingyen hozod, viszed amaz ingyenélőket
     S passus nélkűl országokon keresztűl teszed őket;
Plutóné ágyasházáig most lekalyimpáztatod,
     Majd a csillagokon felűl felmongolfíroztatod:
Hol vagy most, Pégaze! mondom, állj ide az udvarra,
     Vígy el engem, ha tovább nem, legalább Nádudvarra.
Mert nem kapok egy szárnyatlan lovacskát is Karcagon,
     Noha elég nyerít itten a kúnsági pallagon.
Igazán hogy nincs Helikon-hegye ezen határnak,
     Mert itt a szegény poéták a magok lován járnak.
Te jőjj hát elő, szárnyas ló, te vigyél haza engem,
     Hogy majd ha szárnyas hátadon a levegőt kerengem
És meglátom a kún bírót szárnyatlan lovon menni,
     Előtte a kalapom se méltóztassam levenni.
Tudom, hogy ha a kún banya meglát, tehenet fejet
     S a garaboncás deáknak önként fog adni tejet.
Jövel, óh szárnyas Pégaze! Végy fel egy múzsák-fiát,
     Ki nem a poétás főben kikoholt utopiát,
Nem Parnassust avagy Tempét akar rajtad bejárni,
     Hanem Debrecenbe készűl, hol rég kívánják várni.
Csak a Veres-toronyig vígy, csak addig, óh, Pégaze!
     Te is hipp-hopp hírivel jársz, óh Pégaze, igaz-e?
Jövel! még egyszer szóllítlak. - De nem felelsz szavamra,
     Jaj, a poétaság mellett rászorúlok lábamra.
Vagy én poéta nem vagyok, vagy azok hazudtanak,
     Kik poéta-fővel néked szárnyat s lételt adtanak.
Úgy van! én lemondok rólad. Ebnek kellesz, nem nekem,
     Ha már csak Nádudvarig se csalhat el az énekem.
Eladlak.Most úgyis a ló becses, kell a remonda;
     Ki magánál nagyobb urat tart lovának, bolond a'.
Majd ha egy magyar huszár húz farkadra farmatringot,
     Nem versre, hanem attára porcogtatod a fingot. -
De mégsem adom el őtet. Menjen inkább cserére:
     Jusson osztán akár magyar, akár cigány kezére!
Még a nyári vásár úgyis rám nézve soká esik,
     Ej, a szárnyas lovat vásár nélkűl is megkeresik.
Nohát becsűletreméltó kúnsági uraimék,
     Mondják meg, hogy aki lovat szeretne cserélni, mék?
Derék ló ez, amit adok. Homerus is ezen járt,
     Hogy vénecske, az egy szárnyas lóba nem tesz semmi kárt,
Nem kell ennek sem zabola, sem kantárszár soha is,
     Kengyel és sarkantyú nélkűl mindent megtesz maga is.
Éjjel, nappal, hegyen-vőlgyön, vízen egyaránt megyen,
     Széllel élvén, nem kell róla gondolkodni, mit egyen.
Egy jó lóért elcserélem, vagy ha nem jó is nagyon,
     Semmi! csak azt adják kentek, ami kenteknek vagyon.
Nem bánom én, legyen sánta, félszemű avagy görbe,
     Csak a lábát tudja bírni s ne ejtsen a gödörbe.

Az elmátrónásodott Dóris

     Dóris! míg úgy virágzottál,
Mint egy májusi szép fa,
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.

     Én is, más is szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.

     De virág-hullta szépséged
Hozván már gyümőlcsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.

     Már most csak az ő számára
Kell neked virítani;
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.

     A szűz s mátróna a szemnek
Vét más-más tekintetet.
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.

     Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással ügyelünk.

     Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már.
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?

     Az a boldog kor eszébe
Asszonyságodnak jut-é,
Midőn ledér szerelmébe
Oly sok ifjú tégeté?

     Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!

     Már bút terem barázdáján
Asszonyságod homloka,
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.

     Már, ahol domború voltál,
Lapos vagy és négyszegű:
Olyan állásra hajoltál,
Mint a bőgő-hegedű.

     Már cédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már.

     Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.

     Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadt erőmmel
Szivem meggémberedett.

     Régi langom ellocsolta
Cipris pajzán gyermeke,
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.

     Elmém is, mely hajdanában
Az égnek tág boltjain
Átlövellt egy minutában
A Pégazus szárnyain.

     Lassodik, s hogy megjárhassa
A szomszédság vőlgyeit,
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.

     Most is, hogy tréfás versembe
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.

     Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég
Szívem szívedhez hajolna,
S megifjodnám egyszer még.

Álomlátás

     Mit álmodám az éjjel!
Óh, Dóri! mint csudállék
Két domború halomkát
Citére templománál.

     Apró Meánderecskék
Kékellnek a virág közt
És egy parányi vőlgyön
Eltűnnek ágaikkal.
Ahol ti, lágy szerelmek
S víg gráciák, cicáztok
- - - fejérén
Tollászkodó galambid
Cirolgatod, Citére!
Pihegő fuvallatoktól
Habozva lengedeznek
A gyöngyvirág-barázdák,
Felettek a tetőn áll
Egy kláris-oldalú kút
Gyengén körűlölelve
Rózsákkal s ért eperrel,
Melyből az élet áldott
Forrása tiszta mézet
S hószín tejet szivárog.

     A rózsakáva mellől
Nyilával a kis Ámor
Rám int; s alélva dűlök
Elasticus gyepére;
S azt képzelem magamnak,
Hogy én a Hébe boldog
Vánkossain henyélvén,
Mint égiek barátja
Nektárral ittasúlok.

     Azomba, Dóri, halld csak!
Ütött az éj, az őrzők
Szavára felriadtam;
S hát bús fejem borúlva
Van a te kőldöködben.

Az én barátném, D. A. quodlibetjére

Mi a világ? ha képzelem,
Egy nagy quodlibetnek lelem
Az égi kék szőnyegen,
Melyben a sok csecsebecsét
S annak kisebb-nagyobb becsét
Nézi a bőlcs hidegen.

Holmi tűndöklő dibdábot,
A sors számára vett bábot,
Itt a Fatum elhinte:
És elrakatta magával
A játszi Harmoniával,
Ki oly szép tűndér mint Te.

Az elválás reggelén

     Távollétembe
     Képedet szívembe
Szent bélyegűl viselem,
     Ne légy, szép érzékeny,
     Te is feledékeny,
Legalább álmodj velem.

Impromptu egy cseresznyefa-levelet rágó hernyóra

Tavaszlott éltem bimbója,
De titkon rágván hernyója,
     Korán hervadásra dűlt.
Hernyóm, kiben gyönyörködtem,
Pillangóvá vált előttem
     S frissebb rózsákra repűlt.

Szívem titkon...

Szívem titkon azt beszéli,
     Hogy egy szív rá gerjedez:
Óh, nem magam nemembéli
     Olvasó, tán te vagy ez!

Hymenhez

Gyanús Hymen! sokan bánják,
Hogy a szívet nyűgbe hányják
     Komor fogadásaid:
     Édes Hymen!
     Az enyímen
Csiklandók szent láncaid.

A hajókázó Ámor

Ámor egy narancshéjacskán
     Fel s alá kormányozott.
S egy szívbe e kis vasmacskán
     Kikötni szándékozott:
De a sors szelet indított,
Tengert, mindent rázúdított,
     A kis vasmacska eltört,
     S szegény Ámor hajót tört!

Egy eltörött vasmacskára

     Arany lánccal kötélek
     Szívemhez, égi lélek!
S a révpartra jutott remény
Vasmacskáján pihentem én:
     De jaj! mind a vasmacska,
     Mind az arany láncocska,
Mind a reménység oda van,
S ki, mint én, oly boldogtalan?

A hízelkedő

Vigyázz! ha a hízelkedő
Rád mosolyog: oly tűkör ő,
     Kit mindég készen találsz:
Színén lefestve láthatod
Saját rózsás ábrázatod:
     De csak míg előtte állsz.

A fiatal remény

Reményt reménylt az ifjacska,
Hányván a sors habja;
Eltört, eltört a vasmacska,
Ímhol a darabja...

A szépség ereje a bajnoki szíven

Questo fu il premio del mio lungo amore.
Vicini.

A szép Jeanettéhez

Kisasszony!

     Sem a hiú kacéroknak, minémű ama záporbeszédű Stutzer s amaz
agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok én: mert
ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A múzsáknak
legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem fel akik
éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a
szép lélek mosolyog ki, szóval: akik olyanok, mint a kisasszony, hogy
itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.

Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt,

     Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg
jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az
asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által
ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a poétákat
férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek
tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még
előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára.

Me iuvat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea.

     Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl
lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános filemile,
Látatlanúl zeng őkörűltök. És a kisasszony, tudom, oly jó érzésű lesz,
hogy néha a kűlfőldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok
madárkái felé is fordítani.

     Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni,
s megjutalmazni azzal, amit nevesszívű Borbély-ja, ezerekért nem adna
életadó pillantásával.Úgy igyekeztem, hogy belsője, külsője méltó
légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz.

     Magamat ami illet: az én kűlsőm olyan, mint a magának hagyott
természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik
és teremt. Csókolom kezeit!

 

Miskolc, júl. 25. d. 1800.

Megúnta Márs a harcoknak
     Orrprüszköltető porát,
S elhagyá a bajnokoknak
     Vérbe fördött táborát.

Ama zőld hegyek mellyékén,^[146]
     Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén
     Sajó végig folydogál,

Széjjelnézett egy szép este
     És oly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
     Nyúgodjon egy keveset.

Úgyis Vayt^[147] jól esmérte
     E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte volt érte
     A nemesség fegyverét.

És aki most azért vájja
     Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
     Az ágyúk éh gyomrait.

Itt akart hát megpihenni
     A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
     A feldúlt várak szene.

Ruháját leterítette
     A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette
     Egy vén fűzfa gallyain,

Melynek ritkás árnyékára
     A hold ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára
     Irtózva tekingetett.

*

Nyúgodj, szelídíthetetlen
     Isten! nyúgodj egy kicsint,
Majd a trombiták kegyetlen
     Hangja ismét kardra int.

Nyúgodj! ím a lármás hadnak
     Fegyvere most nem zörög,
Csak e patak zúg s álmadnak
     Únszolására csörög.

De ébredj fel! a cserébe
     Egy szép szűz megszólala,
Jön a kedves-kellő Hébe!^[148]
     Az ifjúság angyala.

Ébredj! ím, zőld pálmaágot
     Tart kezében s hozzád jő,
Hogy a vitéz bátorságot
     Benned megtisztelje ő.

*

Úgy van: Mársnak homlokára
     Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára
     Egypár csókot vét a szűz.

Megkötözi friss rózsával
     Vasba burkolt karjait,
S Vénus övszorítójával^[149]
     Megbékózza lábait.

"Kelj fel, vitéz! (úgymond néki)
     Esmérd meg érdemedet,
Ím, a Vénus ajándéki
     Megtiszteltek tégedet."

Felkél a táborok atyja
     E szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja
     És a szép szűznek így szól:

"Légyen Borbély kapitányé^[150]
     Ez a pálmakoszorú,
Rózsád a legszebb leányé:
     Engem vár több háború.

Most jőjj velem." E szavára
     Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára,
     Hol az a Vay^[151] lakott,

Ki hajdan mint politikus
     Tűndöklött a hazába.
Most, mint egy magyar Atticus,^[152]
     Nagyobb önnön-magába,

Kinek szárnya alá vonja
     A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja
     Úgy nézi, mint csillagát.

*

Borbélyt, ki már Zsanétjával^[153]
     Szép reményjét érlelé,
Nemesszívű barátjával^[154]
     Mávors éppen itt lelé.

Jósa tartá a leánynak
     S a vitéznek karjait;
Szól Márs és a kapitánynak
     Nyújtja pálmaágait:

"Hozzám mindenkor hív voltál,
     Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál;
     Munkát győztél: ember vagy!

Felhágtál a becsűletnek
     Oly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek
     Késő vénségekbe is:

Mondj tehát válét a hadnak,
     Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak
     És a békességnek élj.

Nesze ez a véres pálma,
     Amelyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma,
     Óh nemes bajnok, terád.

Zsanét ez, kinek szemében
     Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében
     Arany időd várhatod.

Letörli bársony hajával
     Poros izzadságodat,
Csókolván rózsaszájával
     Gondlepte homlokodat.

De még, hogy próbára végyem
     Férfi-szíved várfokát
S annál édesebbé tégyem
     Íly szép kincsed birtokát,

Kerengést hányok célodba,^[155]
     Meggátolom útadat,
Ha nem csüggedsz szándékodba,
     Elnyered várt váradat.

Tűrve méltó feltalálni
     Egy halandó gráciát,
S katonadolog kiállni,
     Fiam, a strapáciát."

*

Hébe a fűzér rózsával
     Mindjárt öszveköti hát,
A vitéz pardupéjával
     A szép kisasszony haját,

Sőt kezeket is kezekkel
     A rózsanyűgbe veti
S mond: "Nem cserél istenekkel,
     Aki egymást szereti!^[156]

Truccoltok a halandóság
     Nyomorúlt határain,
A kölcsönös hajlandóság
     Hord a menny tornácain.

Kérdjétek meg a hazának
     Terhétől fáradt Vayt,
Ki adott erőt vállának,
     Édesítvén bajait?

Nem az ő szíve felének^[157]
     Ritka tálentoma-é?
Nem a Zsanét szép képének
     Szép originálja-é?

Úgy van: az eltikkadt virtus
     Megújítja erejét,
Midőn egy szerelmes mirtus
     Hűsíti forró fejét.

És te, szép szűz, örűlj néki,
     Hogy vitézhez kapcsolnak,
Mert leghívebb martaléki
     A vitézek Ámornak.

Lám, hogy a szép asszonyságnak
     Róma is lágy rabja volt,
Aki előtt fél világnak
     Térde hajdan meghajolt.^[158]

Te is e hódíthatatlan
     Szíven uralkodni fogsz,
Mihelyt hasonlíthatatlan
     Képeddel rá mosolyogsz.

Szeresd; mert akik becsűlni
     Tudják a vitézeket,
Tudnak a hazának szűlni
     Ők is vitéz gyermeket.

Kívánom is, díszesedjen
     Két nemes ház véletek.
S országunk egykor kérkedjen,
     Hogy hérókat szűltetek,

Kedves nevetek dícsérjék
     Annak késő fiai,
És ebben is megesmérjék,
     Hogy közjóra élt Vay!"

*

Jósa pedig, hogy szent célját
     A két pár elérheté,
Barátját és barátnéját
     Csókokkal hintegeté.

Mondván: "Húgom, ma rád szálla
     A boldogság, úgye jó?
S úgye drusza, nincsen nála
     Szebb kapitány-penzió?"

*

Dieux! De quels doux plaisirs s'enyvrent deux époux.
Dont l' Amour a formé la chaine fortunée!

Berquin

*

Epigramm Leonórához

Azt mondod, Leonóra, hogy tizennyolc
Esztendőbe forogsz: hogy is ne hinném?
Tíz esztendeje már, hogy mondod.

Az estvéhez

Csendes este! légy tanúja,
     Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
     Lilla szép nevén.
          Lágy árnyékkal
     Szőjj be engemet
          S e tájékkal
     Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
     Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
     Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
     Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
     Tiszta harmatot:
          Mert elfogytak
     Régi könnyeim,
          Úgy rámrogytak
     Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
     Szánna engemet.
Így vesződöm, míg leélem
     Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
     Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
     Ők szerelmesen.
          Én aggódom:
     Hát mit is tegyek?
          Nincs más módom,
     Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
     Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
     Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
     Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
     Várt halálomat.
          Mert fájdalmam
     Többre, többre nő,
          És nyúgalmam
     Senkitől se jő.
Lilla is midőn eszembe
     Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
     Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
     Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
     Gyenge kínomat.
          Inkább áztasd
     Szűz szemed te is
          És dupláztasd
     Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
     Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
     Szép halál nekem.

1800. szeptember 20.

Fillishez

     A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! óh ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

     Ne higyj a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, óh ne higyj!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

     Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált belőle,
S újabb virág után előle
Eltűnt negédesen.

     Óh, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

     A szép napok hosszak valának,
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ő máshoz hajolt,
Szétnéztem és sehol se láttam
Azt, akit oly híven imádtam:
S egész főld puszta volt.

     Most is, ha foly könnyhullatásom,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ő a hitszegő!
A tiszta szívet megvetette,
Ki őtet oly forrón szerette,
S reám méltatlan ő.

Borbély granáriumára

A XVIII-adik száznak
Ősze utólsó végén
Lett rakása e magháznak
Borbély Sándor kőltségén.

1800. december