Zsengék (1785-1788)

Proo: Egy kies kert leírása

Mutogatja magát a pompás természet,
     Mesterség cifrái tündököltet készet.
Áldott természetnek kies lakóhelye
     A nyájas örömök legelő mezeje,
Hol az ártatlanság vidám képe örűl,
     Kedves gyönyörűség táncolva jár körűl.
Ártatlan múlatság emelte magának
     Örökös sátorát kertébe Flórának.
Itt Zefir virágit mikor csókolgatja,
     Édesen illozgat mennyei harmatja.
A termő gyümőlcsfák majd hogy egymást érik,
     Egyről gyűmőlcsöket vékával is mérik.
Már Priapus is felállott az állóra,
     Hogyha majd nem vigyáz, megbűnteti Flóra.
Itt a víg örömök s nyájasság egymással
     Táncolnak öszvefont karral Zefirussal.
Egy szép forrás csereg e kert közepében,
     Nimfák gyengédedett fái nőtt szélében.
Egy szép, kies kerthez közel egy folyóvíz,
     Melyből sok plántákra hárúl bőv, édes íz.
Nem messze a parthoz van egy szép zőld csere,
     Melybe a bú soha bémenni nem mere.
Egy magos kőszikla a habok mérgétől
     Őrzi e kies helyt észak hidegétől.

Proo: A kalmár

Bár fújjon szél s a tenger buzdúl is erőssen,
     Nem fél a kalmár, bár habok öszveüt is.
A tengert járván, csak hogy gyöngy légyen elégszer,
          A veszedelmektől nem tart ez s hányja hajót.
Ámbár buzdúl a tenger s mindenre haragját
     Ontja sebessen, semmit nem fél, bár omol a hab.

Proo: Forma venusta Perit

Nézd bár a rózsát, kit kertész űltet, azonnal
     A nap súgárat hányja eresztve belé.
Fonnyaszt mindjárt rózsát, szegfűt, futva tüzével,
     Amit csak látván, rontja bomolva tüze.
Így a szépség is ha kivénűl, csakhamar elvész,
     Mély ráncok szántván képedet, öszveaszik.
Így ifjúságodban míg bírsz vénusi képpel,
     Míg rózsás száddal csókolod a kezeit
A szép szűzeknek: bár azzal ne kevélykedj,
     Mert néked Clotho vágja az éltedet el,
Bár orcád légyen, mely't Gratia lepjen el éppen,
     Bár villám szemed hajtson maga lánca alá.

Proo: Gloria Calcar Habet

Nézd, sarkantyú által e katona alatt
     Szép pej paripája milyen nagyon szaladt,
Bár kemény zablája roncsolta a száját,
     Mégis ugrálással hagyta el tanyáját.
Bár a kertet nőjjék fel a durva gyomok,
     Mégis kitetszenek a szép liliomok.
Így laurus-koszorút igen nehéz fűzni,
     A bajt, a bánatot sokszor el kell űzni.
De gloria szívét egészen meghatja,
     Bízik, mert Apolló jóakaró atyja,
Ki ámbár merűl is veszélyes örvénybe,
     Bár feje csügged már a kínos veszélybe,
Mégis bátorsággal fog nehéz dolgához,
     Csak hogy juthasson el a feltett céljához.
Bár sok tövis ösvényt kelletik meghágni,
     Sok ellenségeit bátor szívvel vágni,
Nem retteg, hanem megy, míg csak vége nincsen,
     Bár keze s lábai legyenek bilincsen,
A Pindusnak járkál nemcsak a szélébe,
     Hanem vígassággal tombol közepébe;
Nem retteg Boreás kemény hidegétől,
     Nem fél viperának legnagyobb mérgétől,
Dijcséretért semmit nem fél vinni végbe,
     Nagy nevével csak hogy mehessen az égbe.

Proo: A virtus legbátorságosabb kőfal

Bár kérkedjen sok kincsekkel a te reményed,
     És bőv pincédben légyen is a sok arany,
Mégis fél, retteg, hogy mindenek ellene állnak,
     S megfosztván attól mindene füstbe megyen.
A virtus nem fél, bár hányja az északi mord szél,
     Bár a dárda csörög, puska ropogva zörög.
Nem fél mérgétől, baziliscus erős erejétől,
     Nem fél, nem hátrál, módot ölésre talál.
Cerberus ordítson, harapó fogakat vicsorítson,
     Mégis ez ellene áll, véle erőre kiszáll.

Proo: Bene Qui latuit, bene vixit

Nézd bár a nagy gályát, mely a tengeri örvényt
Szántja, hempelyget parta halomnyi habot.
A tenger felbuzdúl s mindjárt ontja haragját,
A gályát rontván, sok darabokra törik.
Kis sajkája mikor nem romlik parja alatt is,
A zúgó tenger habja eresztve kerűl.
Bár kincses kamarád bóltja dicsekszik arannyal,
Énnekem egy kisded s kurta szerencse elég.

Proo: Fulmen Describitur

Ront mindent, valamit csak ronthat az égnek alatta,
A Tűzes dörgő nyílját hajigálja sebessen
És az acél cserfákat az erdőn tördeli ízre,
Hogy ha ki látván észrevehetné, futnak előlle,
Nincs oly erősség, mely szenvedhetné kicsapását.

Proo: Impedit ira animum

Durva tekintettel szemeit forgatja tűzessen,
Ördögi ábrázatja mutat vad tigrisi képet,
Így rontván sok ezer meg ezerszer öszve haragja,
Fut ő, kél, mindent rontván, ahogy érheti célját.
Orcáján a harag sok ezer színekbe csatázik.

Proo: Invidus

Görbe szemekkel jár az irígység s hányja sebessen,
Villámló szeme bámúlván szikrádzik ugyancsak,
Orcáján a búk sok ezer ráncokba verődnek.
E' viperát marcong, egyedűl csak ez étele ennek.
S így beesett szemmel mindent haragudva tekint ez.

Proo: A poéta legkisebbért is megharagszik

Mikor méhecskék zsibongással,
Királynéjok lassú zúgással
     Mézeiket virágokból
Hordják sietve, gyors szárnyakkal,
Mézzel terhelt nehéz lábakkal,
     Részt vévén a vígságokból,
Ha valaki megháborítja
És mérgét haragra indítja
     S mindjárt kíván bosszúállást,
Addig egyik is meg nem szűnik
És eszéből ki nem is tűnik,
     Míg nem adja a tromfolást.
Ílyen az ékes Pindust járó,
Ezt bizonyítja maga Máro,
     Hogy aki ellene járúl,
     Róla ha bánat rá hárúl,
Aztat el nem szenvedheti,
S bánat szívét nem sebheti.

Proo: Panaszolkodik egy mindenbe szerencsétlen,
de igaz lelkű ember

Majd hogy kétségbe nem estem,
     A bút nem bírhatja testem.
Ront, pusztít Pandora nagyon,
     Pixisével majd csap agyon.
Szülőm búk árjai vala,
     Minden kedv tőlem elhala.
Már csak pusztít veszedelem,
     Bár égből a segedelem
Küldessék, nem sokat a' tész,
     Mert minden mostoha nálunk,
Sőt minden tőle el is vész,
     Melyt nem bírván soha vállunk,
Csak a bú árja csatázik;
     Már rajtam bánatok állnak,
És könnyel már szemem ázik,
     S a búk szívembe leszállnak.

Proo: Lurida Sub Dulce melle Venena Latent

Most bárány képedet vedd fel,
     Majd farkas színbe hevervén,
És íved másra ne tedd fel,
     Így bokros búba kevervén,
Ronts mindent, nyelved is ártott
     És szép szín közbe te mérget
Adsz: s más vérébe bemártott
     Fegyvert és rontod e férget.

Proo: Exundatio Aquarum

Mikor már sokára
A főld határára
     Már árvíz nem érkeze,

A zőld vetésekre,
Barna ligetekre
     Kék isten nem férkeze,

Jupiter haragja
Aquilót nógatja:
     Jőjjön gyors lépésekkel,

Essőket mindenről,
Északról úgy délről,
     Hajtson lehellésekkel.

Az esső már csorog,
Ég mormolva zorog,
     Csattog már mindenfelé,

Patakok is nyelik,
Essőket úgy telik,
     Érkezik a víz elé.

De hogy jobban teljen
S több vizet főld nyeljen,
     Notust is már hívatja,

Hogy vizes szárnyával,
Nedves szakállával
     A főldet így áztatja.

Kűld a kék istenhez,
Kedves testvérjihez,
     Hogy kűldje a szeleket,

Kik tengert zavarják
S fenekig kavarják,
     S öntsék el a főldeket

Így minden állatot,
Kit a főld fogadott,
     A halál torkába ejt.

Mert itt van a halál,
Kit akárhol talál,
     A főld gyomrába elrejt.

De majdan végtére,
Sokak kérésére
     Megszán Juno bennünket,

Vizeket oszlatja
S a főldet szárasztja,
     Helyrehozza kedvünket.

Proo: Thisbe keservei

Priamus, jőjj, jőjj ide, fényem!
     Priamus, meghólt-e reményem?
Jőjj! nem szól, óh, oda nékem,
     Hova légyek, nincs menedékem.

Megy, siet, hogy közelébb is
     Juthatna halálra elébb is.
Bámúlván áll meg előtte,
     Keserűség mert belelőtte

Kézívét, szíve de vérzett,
     Mert belső bánatot érzett.
Óh, Thisbéd hív, Priam, kelj fel!
     És szól szíved fele, nézz fel.

Nézz fel csak, kedvesed óhajt,
     Mostan is látnia sóhajt.
Nem szól és gőzösi karddal
     Hal meg hát asszonyi karral.

Proo: Egyedűl a tudományok teszik halhatatlanná

az embert, kivált a poézis

Bár bírj te nagy gazdagsággal,
     Világon égjen fényed,
S főldi minden boldogsággal
     Dicsekedjen reményed,

Bár hectori vitézséged
     Itt mindent felűlmúljon,
S mindeneknél kedvességed
     Gyönyörűségbe fúljon,

Legyenek bár kamaráid
     Sok kincsekkel teljesek,
És szép, fényes palotáid
     Cirádákkal ékesek,

Bízd el magad tisztségedben
     A grófi méltósággal,
Kevélykedj örökségedben
     Sok szép, drága jószággal,

Bár bírj sok birodalmakat,
     Mástól csalárdságoddal
Végy el csak sok városokat,
     Uralkodj hatalmaddal:

De ezt az idő vaskeze
     Egészen mind lerontja,
Mindent, ami gyűlekeze,
     A főldre veti s ontja.

Aki szereti a virtust,
     Poézist gyakorolja,
Kötik annak a szép mirtust,
     A halált nem kóstolja.

Ki Pinduson múlatozik
     És Pegazust kóstolta,
A szűz múzsáknak áldozik
     S ezt kedveli azolta.

Itt az Ovid, Horatius,.
     A koszorús Virgilius,
Kik eztet bizonyítják,
     Múzsákat felindítják.

A poétai felvidúlás

Mit nyájaskodsz, bánat, s akarod magadat
     Kedveltetni? nálam nem éred célodat.
Retteg engem a bú, s szomorúság kerűl,
     Még a mély bánat is én körűltem örűl.
Hagyjatok hát békét nekem, óh bánatok,
     Mert nálatok nélkűl mással múlathatok.
Bár igyekszel nyomni le, mély bánat árja,
     De nem, mert víg öröm a szívemet járja.
Bár igyék a balsors Erisnek borába.
     Mégis bé nem férhet múzsák táborába.
Múzsák zabolázzák minden dühösségét,
     S a bánat megtartja hozzájok hűségét.
Mert Pallás őrzi ezt egész erejével,
     Táplálja ezt Fébus kellemes tejével.
A múzsák táborát, bánat, meddig rontod,
     Bár kemény erődet egészen kiontod,
De nem árthatsz semmit, bármeddig próbálod,
     Az öröm csatáját, tudom, ki nem állod.
Bár szórja az átkot szomorúság szája,
     Ellene áll néki az öröm bástyája.

Proo: Az estvének leírása

Látod-e szép Fébust dicső trónusában
     Űlni az ég bóltján fényes ruhájában?
A megmosdott nap az, aki mindeneket
     Táplál súgárival, minden embereket.
De mikor megúnja már hosszas futását
     És félbe akarja hagyni útazását:
Elérkezik hozzánk az az édes estve,
     Mely az ég kárpitján van sűrűn lefestve.
Az ég bóltozatja már másba őltözött,
     Sok csillagok sora az égre kőltözött.
Ez, aki plántákat öntözi könnyével,
     Kellemetes Zefir csókolja szelével.
Ilyenkor vehetnek a múzsák időket,
     Pallás tanítja a tudományra őket.
Mert ekkor szűnik meg a városi lárma,
     A gondos múzsáknak igen nehéz járma.

Az álom leírása

Mindennél jobb hír vagy, óh, te édes estve,
     Nyúgodalom képe melybe van lefestve!
Édes szenderedést mert ez mutogatja,
     Mély álom szelével a bajt elmúlasztja.
E' pihenteti meg a törődött testet,
     Az ember képére új életet festet,
Mert fáradtság miatt bár halálra szálltak,
     De álom vitézi azok ellen álltak.
Akik egész napot nyughatatlansággal,
     Testeket gyötörik a sok fáradsággal,
S ha munkájok után testek kezd lankadni,
     Oly orvos az álom, mely erőt tud adni.
Akire szunnyasztó mákját bőven ejti,
     Fáradtsága terhét az könnyen felejti;
Akiknek szíveket a bú általjárta,
     Az öröm reményét már tőle elzárta,
Csupán álom által tér meg minden vére,
     Kívánt nyugvás után tér meg erejére.

Proo: Ventus Describitur

A ragyogó napnak díszes ábrázatja
     Magát a kékellő égen mutogatja.
A vízen mosolygó súgárok magokat
     Mossák, de jaj, nézzük, mi leli azokat?
Aeolus irígyli, a kamarát nyitja,
     A háborgó tengert mindjárt felindítja.
Mozgatja a felhőt s egyiket másikhoz
     Üti öszve és így a' könnyen essőt hoz.
A ragyogó napfény hirtelen elborúl,
     Zeng az ég, zúg a szél, a tenger háborúl.
A nagy Álpesekről a szelek leszállnak,
     Melyek mormolással tengerpartra állnak.
Mindjárt a sós tengert fenekig forgatják,
     Legbelsőbb gyomrát is a főldnek mozgatják.
Az elóldott szélvész hánytat vízhegyeket,
     A langoló mennykő szaggat fellegeket.
Itt a zúgó habok csak öszveütődnek,
     S így küszködvén, messze egymástól verődnek,
Törik az árbocfa, hajó orra szakad,
     A hajóba a víz mindenfelől fakad.
Romlik a sok kötél, a hajó repedez,
     Hajóba házakat csupán az ég fedez.
Törnek a vasmacskák, hajó hányattatik;
     Caronhoz utazni hajós hívattatik.
Melyet látván hajós, jajgatásra fakad,
     Gondolván, hogy ég, főld mindjárt öszveszakad.
Hajósra már halál sárgája ráűle,
     Benne minden vére egészen meghűle.
Úgy látszik, hogy az ég barnúl s búsúl belé,
     Tudván, a dühösség mint ront mindenfelé.
De ha kedvező szél kezd szépen lengedni,
     Akar a haragos tenger is engedni.
A megmaradt hajó űl szelek szárnyára,
     Úgy siet a hajós a feltett tanyára.
Kipihent erővel úgy csendesen mennek,
     Mi baja, kérdezvén, volna annak s ennek.

Egy fösvénynek leírása

Míg Plútó jóságát nem közlé emberrel,
     Addíg meg nem vesztett sokat édes szerrel,
S mihelyt az Úr őket veré gazdagsággal,
     Bémocskolták éltek sok rút gonoszsággal.
Mert ebből származott az a fösvény elme,
     Amelynek csak a pénz minden segedelme;
Mert a crézusi kincs a fösvény szentsége,
     Ha pénzt kérnek tőle, mindjárt van mentsége.
Akármi nagy vétket nem fél vinni végbe,
     Csak hogy bús ládája pénzzel telhessék be.
Csak hogy pénzt adjanak, rágja a fa héjját,
     Bosszantja az Istent, ha nem éri célját.
A pénz kívánságát addig el nem únja,
     Míg örökre szemét maga bé nem húnyja;
A gondtól gyötretik lelke s tetemei,
     Nem esmérnek álmot béesett szemei.
Leesik lábáról szörnyű rohanással,
     Búsúlt orcájára borúl nagy sírással,
Ha látja, hogy pénzét viszik a tolvajok;
     Nem bánja, ha testét epesztik sok bajok.
Így felel a fösvény keserűségébe,
     Mikor gyötrettetik súlyos inségébe:
Ama boldog idők, jaj, úgymond, elmúltak,
     Melyekben szegények lábamhoz borúltak
És tetszésem szerént magokat intézték,
     Mert pénzemért szavam, mint törvényt, úgy nézték.

Egy város leírása

A mord Merkurius szárnyain repűltem,
     A Fekete tenger partjára leűltem.
A habok mormolva verik a kőszirtot,
     De ezek csúfolván, melyet ki nem irtott
Még a dühös habok mérgek s irígységek,
     Ámbár akármeddig tartott dühösségek.
Nem messzire láttam ott egy roppant várost,
     Sok szegény királynak igen nagyon károst,
Ahonnan az ágyúk zúgván közelgettek,
     Melyeknek gyomraik halállal tőltettek.
A sok rakás bombi repűlt mindenfelé,
     Mely az egész határt egészen eltelé.
Bémentem a várba, ahol megütköztem,
     Mert sok kincsek között majd eltévelyedtem.
Drága temjént visznek ennek óltárára,
     Sok ajándékokat emelnek számára.
Űl az Achmet zultán kevély trónusában,
     Gyönyörködik szeme sok cifraságában.
Lába alatt hever tűndöklő ezüstje,
     Melyre sóhajt feldúlt sok városok füstje.
Sok drágaságoknak e város hazája,
     Az egész világnak mert ezt szólja szája.
A palotájára mesterség cifráját,
     Tékozlá a szépség rá a frizúráját.
Te nagy, kevély császár, kinek bűnös karja
     Öl, ront, pusztít s vérrel a főldet takarja,
Kitől függ sokaknak mind élte s halála,
     Boldog, ki kedvébe helyet jól talála.

Proo: Dido Aeneastól való búcsúzása

Hát itt hagysz, szívemet kínozó kegyetlen,
     Hát fogadásodat így tartod hitetlen?
Ugyan hogy hagyhatod itt szegény Didódat,
     Ki jó szívvel fogta lyukacsos hajódat?
Nem jut-e eszedbe, mennyi sok jót tettem
     Veled, ugyan mégis előtted hogy lettem
Ílyen útálatos, hogy elmégy s itten hagysz,
     Fúriák mérgétől ugyan hogy maradhatsz
Kik téged gyötörnek, mert szegted hitedet,
     Hogy hagyhatnád árván szerető szívedet.
Térj vissza, ne szegd meg már tett fogadásod,
     Mert tudod, hogy megvolt a kéz béadásod.
Ha nem jössz, a tenger teellened légyen!
     Szerencse csak neked kárt okozzon s tégyen.
Juno, tőltsd ki rajta bosszús haragodat,
     Mért merte bosszantni isteni rangodat.

Proo: Gloria calcar habet

Hogyha kihez jutalom jár, úgy annál örömestebb,
Nagy bátorsággal mindég folytatja az útját.
Gloria kit ha vezet, nagy örömmel sijjet utána,
A Pindust járó múzsákkal énekel, aki
Gáncsot lába alá nem hányhat semmi teremtés,
Tiszteli a virtust, egyedűl csak arra igyekszik.

A békesség

Olajfa-ágakkal fűzi bokrétáját,
     Pallás úgy viseli békesség tógáját.
Múzsák a Parnassust békességgel lakják,
     Apolló leckéjét figyelmmel hallgatják.
Tegzes Diána is sereg nimfáival
     Bátran vadászgat már gyors agaraival.
Bakhus általagja már nyertesen telhet,
     Pán ökrei bátran a fűvön legelhet.
Neptun is haszonnal halássza tavait,
     Triptolemus bőven rakja asztagait.
Dúdolgatván fogja paraszt esztekéjét,
     Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.
Bátran jár a kalmár, nincs már félelmes út,
     Nem fél, hogy szekeren lásson már többé bút.
Mesterség lábra áll és szépen virágoz.
     Az igazsag feláll s mindenfelé ágoz.
Boldog az az ország s gazdag minden jókkal,
     Hol a Merkur forog a két kígyós bottal.

Ki poéta nevet érdemel...

Ki poéta nevet érdemel,
Annak olyan oszlopot emel
     Fébus, a poéták atyja,
Hogy betűi azon oszlopnak
Semmi veszély közt el nem kopnak,
     Még az idő sem bánthatja,
Honorral ennek közepében,
Örökkévalóság keblében
     A századokat számlálja,
Melyek kedve mellett sietve
Huhánnak, és ő felmetszetve
     Nevét azokon találja.
Ha hát énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
     S ha éneklője lehetnék,
Mind a halált, mind más veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Egy bátor szívvel nevetnék.

Proo: Sint Maecenates, feret Hungara terra
Marones, Virgiliumque tibi vel tua rura dabunt

A Pindus tetején sok olasz veri szép muzsikáját,
     Sok franc, verselvén, hárfa szavának örűl.
Sok más nemzetek is követik citerával Apollót,
     Kik hangos szóval verseket énekelik,
Mert köztök laurust terem a főld nagy sokasággal,
     Mely koszorúval az ő homlokokat befedi.
Zengene köztünk is hangos versekkel Apolló,
     Hogyha ki zőld koszorút tenne fejére neki;
Virgiliust lelnénk, köztünk itt lenne Homerus,
     Csak hogy már Maecenást tudna mutatni hazánk.

Proo: Libertas optima rerum

Bár próbálj akármely grófi méltóságban
     Élni: király után főfő uraságban;
Bár sok országokra tűndököljön fényed,
     Nagy s hosszú időket ígérjen reményed,
Bár ne félj a király legnagyobb mérgétől,
     Hogy megöljön, akárki nagy erejétől,
De ha legkedvesebb szabadságod nincsen,
     Bár kezed, lábaid ne légyen bilincsen,
Csak ha úgy nem élhetsz, amint te akarod,
     Sajnállod azt, ámbár akármint takarod:
Mindennél jobb vagy te, kedvező szabadság,
     Távozz tőlünk, komor és mostoha vadság.

Az ősz

Ősszel minden plánták, a víg kikeletnek
     Díszei, sárgúlva porba temettetnek.
A madarak, melyek a bársony reggelnek
     Új óráin ékes hangon énekelnek,
Már régen véletlen egy seregbe gyűltek
     S csattogó szárnyakkal tőlünk elrepűltek.
Mások, melyeket a fészekbe raktanak,
     Elaltató, meleg kebelébe vannak,
Hol a természetnek gondviselő atyja
     Azokat az álom mákjával nyugtatja.
Az erdők bársonyi már, a zőld levelek
     Lehullván, a szelek játszadoznak velek.
A mezőnek minden lakóját kész honja
     Készen várja, s oda tagjait bévonja.

A tél

Elérkeztél hát, óh didergő december,
     Mert decembert vett rá minden okos ember.
Mormoló szelei a hideg északnak
     A ház ereszére jégcsapokat raknak.
A vizekre, ámbár a vízi istenek
     Haragusznak, márvány hídat építenek.
A sík mezőségen hóhalmok épűlnek,
     Bár tavasszal vízzé válnak s öszvedűlnek.
Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,
     Melynek köszöntőjét a Teremtő írta.
Sötét üregibe a mély barlangoknak
     Búvóhelyt keresnek a vadak magoknak.
A farkas, a róka együtt hébe-hóba
     Az erdőre mennek együtt prédálóba.
A bagoly a fagyos fa hideg odvában
     Keservesen huhog szűntelen búvában.
A varjak, e télnek madari, a tornak
     Örűlvén, mihozzánk a városba forrnak.
Az ember a Bakhus innepét szenteli,
     Kulacs az óldalán, tokajival teli.
Így, noha truccára a kegyetlen télnek,
     Az emberek öröm s nyájasság közt élnek.

A mező

Ez áldott környéknek termékeny kebele
     Hány javával van a természetnek tele.
Sőt ami egy kedves tárgya a nézőnek,
     Hány ékességei vagynak e mezőnek.
E gyönggyel kirakott mezőn estve, reggel
     A madárkák zengő koncertje seregel.
E pázsitot, mely zőld köntösét őltözi,
     Egy folyóvíz nyájas habjával öntözi.
Amott egy lejtős hegy, valamint a deli
     Cédrus, magos fejét az égig emeli.
Ebben van az arany, a fösvény bálványa,
     Melyet a természet mély tömlölcbe hánya.
Másutt, a forrásnál, egy mohos kőszálnak
     Töviben a játszó báránykák ugrálnak.
A juhász köztök áll s hangos furulyáját
     Elővévén, fújja keserves nótáját.
Itt van a szántó is s mély barázdát forgat,
     Amelynek hantjára örömkönnyet csorgat.
E gyors szántóvető főldének mellette
     Egy gazda virágzó kertjét építette,
Melyben minden táblát a kertésznek keze
     Zőld bársony hantokkal körűl megprémeze.
Hol a laurusok, a hérósi főnek
     Ékes címerei, mosolyogva nőnek.
Északról sok renddel mérész cserfák állnak
     S a gyakran kiütő szél ellen strázsálnak.
És ha észak mérges szelei omolnak,
     Ellenek kiállván, tüzesen harcolnak.
Valóban egy titkos, de hatalmas kéznek
     Remek munkáira itt szemeim néznek.

Az öreg ember

Igaz, tisztes öreg, szád kedves szózatja,
     Mely örző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére
     Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
     Hogy roskadt házatok vinni megúntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
     Hiszen azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
     Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágúlt markolatja
     A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
     Titeket, mert sokak már leballagának.
Lám, hiszen a népek, mint főldi Istennek,
     Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
     A ránk omló veszély ellen védelmeze:
"Tisztes öreg, aki mindaddig tartottad
     A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
     Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, melyet a háládás keze
     A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s óh, bár légyen fáradságod bére,
     Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."

Az aratás

Mi az oka, hogy most a dolgos Céresnek
     Munkásokat széjjel zsibongva keresnek?
Mi az oka, hogy a mezőn köröskörűl
     A Céres bérese kaszákat köszörűl?
Köszöntvén tudnillik a megőszűlt nyarat,
     Sárga kalászi közt reménységgel arat.
Áldja nevét százszor a jó Teremtőnek,
     Hogy főldjébe arany szinű fejek nőnek.
De addig is, míg tart szíve áldozatja,
     A búza-markokat sűrűen forgatja,
Az öreg Céresnek két feltűrött karja
     A markokat szoros kévékbe takarja,
És ámbár tüzei a kékellő égnek
     Kettős forrósággal feje felett égnek,
S barázdás homlokát az izzadság árja
     Legörgő cseppjével sorjába eljárja,
Víg aratóit (mert ő azoknak atyja)
     Tréfás szavaival szűntelen biztatja.
Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek
     Altató zefiri feléje sietnek,
Ő is most már lassúlt, de hajdan vitézi
     Lépésit a hazamenésre intézi.

Oskolai vacatio

Hát múzsák? heverve tőltitek a nyarat?
     Hiszen aki mint vét, tudjátok, úgy arat.
Hát néktek, míg másnak fáradoz két karja,
     Kényes testeteket lágy lepel takarja?
Hát míg Márs vitézi a vérengző hadnak
     Halálos mezején a vérbe izzadnak
S a füstből eredett éjjelt hozó ködnek
     Közepén egymással izzadva küszködnek,
Vagy míg Palinurus a zajos tengeri
     Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
És míg a nemzetek kividorúlt s deli
     Egének oszlopát ősz Atlás emeli,
Addig az álomra ingerlő pázsitnak
     Zőldellő bársonyán a múzsák ásítnak?
Szégyen, barátaim, Flórával suttogva
     Ekkor az árnyékon járni kézen fogva.
Izzadságot kéne inkább csepegtetni,
     Hogysem, mint piperés rózsát csipegetni.
Ha így vettek és így tőltitek a nyarat,
     Ősszel két kezetek csak harasztot arat.

Névnapra íratott versek

E tisztán tűndöklő reggelének
     Szájamból buzog ki íly tisztelő ének:
Az Úr, aki midőn fárasztjuk az eget
     Kérésünkkel, reánk bőv áldást csepeget,
Az, aki egyedűl az igaznak bére,
     Légyen életednek örökös vezére.
És minthogy itt olyan tengeren eveznek
     Mindenek, amelyben sok százan elvesznek,
Mivel a felhőkig felnőtt habok között
     Lappangó kőszálba hajójuk ütközött,
Míg néked két kezed a zajos tengeri
     Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
Tiltsa a szeleket, melyek kirontanak
     Helyekből s halomnyi habokat hajtanak.
És ha mosolyog ránk... az öröm ege,
     De holnap megdördűl a bú mord fellege.
Aki ma az öröm könnyeit öntözi,
     Holnap gyászruháját jajgatva őltözi.
Az Úr tehát, aki életünk reményje,
     Légyen életednek fogyhatatlan fényje.
Engedjen éltednek, kívánom evégett,
     Sokáig terjedő, nestori vénséget.
Végre ha nyugtató órádat eléred,
     Adják meg az egek megérdemlett béred.

Más

Míg a nap egünkön magát felemeli,
     Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
     Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
A Mindenhatónak láthatatlan keze
     Minden veszélyek közt élted védelmezze.
Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma
     Légyen ugyanannak isteni óltalma.
Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja
     Ragyogó napunkat sokszor beborítja,
Tőlünk láthatatlan messzire repíti
     S ezzel volt delünket ismét kideríti.
A jóknak, amelyek az igaz számára
     Tartatnak, ne légyen rád nézve határa,
Mint Nestornak, élted terjedjen sokára,
     Végre fogadjon bé az ég dicső vára.

Szűntelen közel van a halál

Nézd meg csak a rózsák tűndöklő szépségét,
     Flóra magzatinak csuda ékességét:
Most a virágoknak szépségét csudálod,
     Majd száradt kóróit megúnva útálod.
Így ember éltének mivolta hagyatott,
     A három Párkákra egészen bízatott,
Kik személyválasztás nékűl mindeneknek
     Életek fonalát vágják a véneknek,
De még az ifjak sem maradnak ki sorból,
     Ámbár ki nem léptek még gyermeki korból;
Mert akit akárhol célba vesz a halál,
     A nyila halálos sebet rajta talál.
Utólsó óráját senki sem tudhatja,
     Hogy amikor hal meg, meg sem gondolhatja,
Mert sebes szárnyakkal repűl mindenfelé,
     Amott jár, majd fordúl gyors lépéssel elé.
Gonosz Pándora is pixisét forgatja,
     A sok embereket igen nyomorgatja,
Nem kérdi e', ki ez, király-e vagy Irus,
     Vagy nagy gazdagságban kevélykedő Cyrus,
Nem vigyáz senkire, érett-e vagy gyenge,
     Hullt azért kalásszal együtt a zőld zsenge.
Óh, te gyötrelmeknek kegyetlen királyja,
     Nincs, ki veszélyedet valaki kiállja,
Kérlek, kedvezz nekünk, gyenge edényeknek,
     Kik társai vagyunk a nyárleveleknek.

Piramis és Thisbé históriájának lefordítása

Hát már örökké a mézes szerelemnek
     Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmatja
     Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
     Komor esetünkkel kedvünket elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
     Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
     Siralmas órái tőlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
     Lángjától fénylik az istenek hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak
     Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak?
Óh, kegyetlen Vénus kevély urasága
     Már hány ezret a sír fenekére vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
     Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek
     Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramisnak páros
     Thisbéjével vala hív szíve határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
     Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
     Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis városa hol volt, ott
     Az egyes szeretet egymásba beóltott.
Piramisba lévő díszes furcsaságnak
     Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
     Tűndöklik rózsája piros orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
     Természet egyik bőlcs remekét alkotta.
Így mások, mivel az előttök kedvesnek
     Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,
Thisbé szívét amint indúlati várták,
     A fátumok ennek szívébe bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
     Hogy látszik oly kéznek kitetsző nyomdoka,
Melyben csak szívének, mint ígéző nyílnak,
     Indúlati szállás-adásra kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestől fogva
     A szerelem láncán tartják már megfogva,
Nyaka s mellye merő elefánt-tetemnek
     Tetszének a rajta álmélkodó szemnek.
Gyönyörűségével kínálgató térség
     A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,
Mint míg a felhővel lehulló havára
     Még ki nem tűndöklött a Fébus súgára,
Vagy midőn fejünkre újonnan lehúllnak,
     Sértegető lábbal hozzá nem járúlnak
Úgy tiszta formába midőn teremtette,
     Őtet a természet szépen őltöztette.
Patyolat orcáján a fénylő csínosság
     Között játszadozik gyengéded pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
     Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak.
Közel szállások, mert kettőjök házának
     Egy köz falával elrekesztve valának.

Gyenge korokban a gyermeki időnek
     Tréfáival a hív szerelemnek nőnek,
Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek
     Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
     Áldozni örvendve már párosan mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
     Átkozott mérgével elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
     Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja.
De szerelmek tüze amennyit lappangott,
     Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak
     Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak,
Amelyet megannyi idők elfolytába
     Senki sem vett észre abba a szobába.
De tám a természet titkos kamarája
     Elrejtett javait ezektől sajnálja.
Olyatén titkosan vajjon teremthetett,
     Amit fel nem lelne az okos szeretet?
Nem sőt soha az íly szerelmetes párok
     Szívét el nem rejtik semmiféle zárok.
Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
     Gyenge fúvási is általjárni félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
     Nyájasságra szabad suttogást engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
     Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.
Mondd: minket ez háznak itt az írigy fala
     Vénus bús kohába bánattal aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
     Tiszta indúlati, óh, hozzád nem férnek;
Melyek a sohajtás és a hideg falnak
     Adott csók alatt e setétbe langalnak.
Óh, te átkozott fal! átkozott épűlet!
     Testünk temiattad most nem egyesűlhet
Óh, irígy kövei a fundamentomnak,
     Miért nem engedtek hív kívánságomnak?
Óh no, mi volt, hégy két kedves kedvesének
     Csókjára, látásra együvé mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
     Utána bánat közt hallgatva maradnak.
Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,
     Sohajtással forró csókokat raggatnak;
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
     Aranyos súgári más napot kicsalnak.
A harmatok, melyek egünk hajnalának
     Siralmas szeméből jó reggel csorgának,
A meleg nap, ismét szárnyán a felhőnek,
     Felső országába renddel mind feljőnek.
Piramis Thisbével a megszokott hellyen,
     Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,
Öszveűlnek s egymás fülébe a zúgnak
     Hasadékján ürmös panaszokat súgnak.
De midőn végre az édes szeretetnek
     Íly rabi életben már nem engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amelyen
     Már feltett céljának kiki megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
     Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor újjai a mákos álomnak
     Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
     Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros
     Vaskapukkal épűlt babiloni város,
Ha pedig a strázsák közűl vehetnének
     Szabadúlást, széjjel ne tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének
     Szélihez mindketten együvé mennének.
Közel egy terepély fehér szederfának
     Sűrű árnyékába mindketten futnának,
Amelynek csendesen híves árnyékába
     Egy zuhogó patak folydogál árkába.
Ezen okossággal végzett feltételnek
     Mondásán mindketten örömmel bételnek,
De az ígért estve óhajtott órája
     Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnálja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
     Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
     Tűndöklik egynéhány halavány súgára,
Mely után a nappalt kergető estvének
     Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
     Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
     Altató újjai már mélyen elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
     Kinyitván ajtait, kezde bátorodni,
És gyenge orcáját fályollal béfedve,
     Otthagyja azokat már elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
     Árnyékába gyenge tagjai nyugvának.
Őtet a szerelem a nádas bokornak
     Helyén is késztetné maradni bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánnak
     Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak,
Amely felprédálván az ököraklokat,
     Szomjúzott, ordítva keres patakokat,
Amelyet rettenve, hogy nem vala véle
     Senki, Thisbe a holdvilágnál szemléle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
     Setét barlangjába rettegve lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
     Vékony fátyolatját Thisbe elejtette.
Ezt, mikor a szomjús oroszlán torkának
     A vizek bőséggel jó italt adának,
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
     Tajtéki közt mérges hangok csikorognak.
Azon véres szájjal midőn elmocskolja,
     Körmeivel ízről-ízre darabolja,
Azonközbe menvén Piramis magába,
     Hányja-veti eszét íly kedves útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
     Ím, kipótolják azt a serény lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
     Vélem, hogy bánatim örömre változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
     A porba nézi a nyomait a vadnak,
Melyre rátekintvén sűrű halaványja,
     Változott orcáját az egekre hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
     Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
     Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel!
Óh egek! javára pedig az életnek
     Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?
De jaj, mit beszélek? mikor én vétettem,
     Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem
Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!
     Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták,
     Melyek íly veszélyre szeretni nógatták.
Hogy elébb kijönnék, óh, lábaim ennek
     Végbevitelére semmit sem serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlánja,
     Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
     Valék: légyetek most testem koporsója.
Ezen testet, melyet táplála a vétek,
     Mardosó kínokkal itt megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
     Rettentő szívével mindég bátran állnak.
A Thisbe fátyolát íly bátor szavára
     Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára,
A mondott fához a buborék életnek
     Végetvetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
     Már nékem is éltem csak egy képzelt álom.
Így minekutána szívől kesergette,
     Számtalan csókokkal a ruhát illette.
Most hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
     Ezen ruhát buzgó véreim megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
     Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
     Nélkűl, végbemegy a halálos sérelem,
Mert oldalán lévő villogó szablyának
     Markolatján gyilkos kezei kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
     Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.
És mikor a zőldes pázsitokra annak
     Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amelyeket tőltnek
     Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek.
És mikor ennek a fecskendező vérnek
     Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Mely gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,
     Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja
     Kedvesét: a menést magának javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
     Mely szerencsétlenűl járt vala útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
     A változott színű fa tűnik szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
     Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának?
A patakot látom, de jaj, egek atyja!
     Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja
     Testét hív vérébe fetrengeni látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
     Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajakára
     Már alig szolgált egy kis éltető pára.
Tagjai ennek a merő szeretetnek,
     Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.
Belől már bús szívek zavart gondolatja
     Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
     Árnyékától, messze most szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
     Láncával mindenütt együvé köttetnek.
Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve
     Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.
Közelítvén hozzá leeresztett hajjal,
     Siratja kedvesét kettőztetett jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e'
     Már szintén a meghűlt sebekbe tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
     Melyek közt íly gyászos szavait jajgatja:
"Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
     Hát már élted nálam csak egy múló álom?
Óh, szerencsétlenség bizonytalan kára,
     Mi vethette élted íly forgó kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
     Zokogó szózati téged serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
     Hangjára, óh, bár még szemeid nyílnának."
Haldokló szemei a Thisbe nevének
     Hallására egyszer felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja
     Örökös álomra csendesen lerakja.
Thisbének pedig hogy könnyhullása szűne,
     Véres patyolatja bús szemébe tűne.
Felkiálta, mondván sírva: "A szeretet
     Téged ezen gyászos ágyadba fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
     Én értem e gyászos hant alá takarja.
Én magamon semmi szerelmet nem szánok,
     Charonhoz ővéle indúlni kívánok,
Sőt érzékenységim a kínos pokolnak
     Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.
Nékem is gyenge lész arra gyenge karom,
     Hogy véle éltem elvégezni akarom.
Gyászba borúlt szülénk! minket ez az éjjel
     Örömünk közt láta íly szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
     Méltóztasson minket egyes koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk e párka
     Elvágván, béfogja testünk setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
     Te, gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak.
Így a gyilkos fegyver által halál pontja
     A keserűséget vérével kiontja."
Akkor az ő kedves Piramus barátja
     Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
     Gyenge lehelleti széjjel eloszlának.
Így szerelmes teste ámbátor elhűle,
     De hamvok a setét sírba egyesűle.