Csokonai Vitéz Mihály összes versei I-II. Csokonai Vitéz Mihály

Prev Next

1795

Az Otahajta

Levél egy nagyérdemű úrhoz

- - - - - - - - - - - -
Így gondolkodott magában
Az egyűgyű Otahajta,
Ki egykor egyet sohajta
Sorsán puszta kősziklában.

Ő látván, hogy szűz fényében
A nap az ő partján jön fel,
Az ő partján enyészik el
A tengernek kék vizében:

Azt gondolta csekély ésszel,
Hogy egy-két vad kőszirt között
E kis szigetbe kőltözött
A világ mind az öt résszel.

Hogy annak minden forgása,
Baja csak abban végződik,
Ha a szigethez verődik
A szomszéd tenger habzása.

Amely minthogy messze terjedt,
Gondolta, hogy van valami
Még arra, de nem tudja mi,
S annak tudására gerjedt...

De megúnván bőlcselkedni
Tévelygő gondolatival,
Elindúlt vadtársaival
A pusztákra, gyökért szedni. -

S hát, ím, víg kiáltásokra
Rendűl meg a sziget tája;
S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra,

Melynek várából végtére
Nyájas nézéssel kilépe
A boldogabb világ népe
E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok
Elfutottak félelemmel:
De ez nézi meredt szemmel,
Milyen nyájas geniusok,

Akik vele fogtak kezet,
Kiknek szívek oly jó, oly szent,
Rólok s hazájokról mindent
Sohajtozva elkérdezett.

E jószívű idegenek,
Ami csak szép valójába
És csínos Európába,
Mindent előbeszéltenek. -

Az indus szemét könny telte;
S mihelyt a boldog megyébe
Hívták, - ugrott örömébe.
S barátit rendre ölelte.

D[ebreceni] Magyar Psyche^{^[47]}

A poétai és lakadalmi felség kegyelmével. Indúlt Páfusból.
Pénteken (die Veneris) Kisasszony havának 23-ikán 1795.

(1)

A csatázó mezőkről

Nussberg.^{^[48]} Decemb. 11d írják, hogy Feldmarsal Lieutenant
Liebesgott maga mellé vévén a ciprusi infánteriából két bataliont
Eroszokból és egy osztályt a serviai volontérokból, még aznap
kiindúlt, és a mi Literatúr-posztunkat addig attakírozta, hogy
General Offerhaus, Májor Plátó és Dragonyos Kapitány Cicero minden
officirjaival^{^[49]} s az egész Tusculana Regementtel a kemény tüzet nem
állhatván, reterálni kéntelenítettek, s maga is Professeúr a szivén
igen kemény sebet kapott, mindazáltal gyógyúlását várjuk. Az ellenség
a mi posztunkat elfoglalván, rajta mindjárt Szerelem Fáját állított, s
nagy Vive le Amour! kiáltások között beljebb nyomúlt.

Midchendorf. December 16-dikán Így ír egy levelező barátunk,
hogy a múlt csatába megsebesíttetett Proffesseúr halál^{^[50]}
regementjéből való apró fekete karabélyossai a veisenburgi lineákon
elmaschrirozván a Magyar Niederlandra beütöttek. "A csata (ezek a
privát levél szava) részünkről nem igen kemény volt, s a várat az öreg
comendáns, jóllehet még tovább is tarthatta volna, mindjárt általadta
capitulátióra, ahol is mindent, ami a várhoz tartozott, Professeúr
nevében elfoglaltunk. A mieink katonai symboluma e' volt: Clare, ou
la Mort!"^{^[51]}

Franciaország

Párizs. Dec. 10d. Ma tett a házi jóra ügyelő Comissio némely
ártalmasokról panaszt a Convent előtt. "Hazafiak (így szólott az
egyik) ma van az a szerencsés nap, melyben jelenthetem tinéktek, hogy
a házi bóldogságnak ellenségei, kik már a Conciergerie-be vagynak,
utólsó szándékjokat füstbe menni szemlélték. A Respublica baráti
hízelkednek magoknak azzal, hogy sem Solitude, sem Morosite, sem
La Trappe, sem a Celibek Vendéje az ő közjóra való törekedéseknek
elrontására elég erővel nem bírhattak. Él ez a Respublica, s ebben sem
a házi dictátorság, sem a belső despotismus, sem semmi nem tész kárt,
valami a Constitutio ellen van: Él ez a Respublica, és ennek tagjai
megoszolhatatlanok. Éljen az egyenlőség, és ez a megoszolhatatlan
Respublica!

A Convent decretálta 1.) Hogy ez a beszéd kinyomtattassék. 2.)
Hogy a foglyok a Hymenale forumnak általadattassanak. 3.) Hogy akik
a Respublicába bé nem állanak, vagy abból emigrálnak, vagy idegen
Constitutiót s aristocratismust vesznek be, mindazokra szorossan
vigyázzon a házi jóra ügyelő Comissio. Ezt követte a népnek tapsolása,
és mindenfelé ilyen kiáltás hallatott: Vive l'Egalité! Vive la
République!

Másnap a foglyok a Hymenale forum eleibe vitettek, ahol is St.
Amour kérdőre vonván őket, procatorul előállott la Morie, s nagy
indúlatok között folyván az egész törvénytétel, csakugyan e' lett a
vége, hogy a sententia kimondatott reájok, s még aznap a Champagner
Piacon, ebéd után mindjárt legulotiniroztattak.

Egy elólthatatlan tűzről van emlékezet a kűlső levelekben, melyről
már eddig egyebet nem tudhatunk, hanem 1.) hogy az ólthatatlan. 2.)
mindent egyszerre emésztő lánggal fut keresztűl. 3.) a Convent a
közjóra ügyelő Comissiónak adta által a megvizsgálásra. 4.) hogy
az ártalmasnak ítélte s veszedelmesnek az emberi nemzetségre nézve!
Én pedig egy eroticus író után ilyen értelmemet közölhetem róla az
érdemes Publicummal, hogy ez 1.) minden emberbe megvan. 2.) az
ifjúságnak eleitől fogva kezd éledni és sebes tűzzel éget. 3.) óltása
még veszedelmesebb. 4.) ezt ha óltani nem lehet, rejtegetni kell,
s csak egy hasonlóképpen égő személynek lehet kijelenteni, annak is
csak pap hírével. 5.) ezt csak a vénség jege ólthatja el, vagy ha
valaki a serráilba s hárembe igyekezik promotiót kapni. 6.) ezzel az
ólthatatlan tűzzel egész vigyázással kell járni a más szalmája körűl.
7.) ez az emberi nemzetségre nézve nemcsak nem ártalmas, hanem
hasznos, sőt elmúlhatatlanúl szükséges is.

A neuvidi újság jegyzése

A Rhédey palotával általellenbe egy telegrafus^{^[52]}, melynek
kilátása Túrig határozódott. Most legközelebb ezen írás olvastatott
rajta, amint az ezen árkushoz ragasztott réztábla mutatja: Klára!
Légy hívem, mint én tenéked. Melyre a túri paróchián lévő telegrafuson
ez látszatott: Szeretlek! tisztán, hóltig. A hír igen nagy sebességgel
repűlt, mindjárt tudva volt a két szívnél. A kis szerelmek űltek fel a
telegrafusokra s kötelét ők rángatták.

Megbillent az a telegrafus is^{^[53]}, amely a Kártigám palotája és a
jegenyefás Thuilleria között a Literaire Bastillének általellenébe
vagyon, és a Szívesség látván a telescopiumon ama jövendő boldog
együttélésnek minden gyönyörűségekkel kihímzett scénáját egy boldog ég
alatt hosszason kinyúlni, ilyen patriótai innepi igékre rángatta annak
köteleit:

Éljen hát Budai Ésaiás, s vele
Nyerjen díszt Ercsei Klárája kebele!

Amint mindezeket láthatni a réztáblán.

Niederland

Nieuport. Már bizonyos nálunk, hogy a niederlandi statusok a frigyes
Belgium Constitutióját bevették, van is reménységünk, hogy attól el
nem állanak. A szövetség mind a két részről a követek előtt esküvéssel
erősíttetett meg, zálogokat is váltottak mind a két részről. A La
Tour^{^[54]} könnyű seregét már el is indították, nagy készűletek vagynak
mindenfelé, ebből minden jókat várhatunk.

Ánglia

London. Itt a Parlamentum még most is áll, a Felső Ház deputatiót
rendelt az Alsó Parlamentumhoz, ahonnan várják vissza őket Januarius
26-dikára a kívánt válasszal és az onnan viszontag kűldendő biztosokkal.
Ez jó lépés: örűlhet ennek egész Anglia.

Egy anglus hajóskapitány, aki sok szép útazásairól már igen
nevezetessé tette magát, kiindúlván a Coock kapitánytól feltalált
Terra Concordiaeból^{^[55]}, egynehány napi útazás után vígan szállott
ki a Caput bonae Speinél, s ott megtévén a szükséges készűleteket,
mindeneit reparáltatta; s a Terra del Fuegóban várván az időre
körűljárta az Amazonum Régiot, mely az ártatlan gyönyörűségnek
hazája, s kellemetes szelídség lakja örökös tavasszát. Itt talált
egy olyan kincsre, mely hosszas hajókázásival járó únalmait bőv
örömmel és méltó jutalommal bíztatta. Feltette ezt hajójába,
megindúlt, s boldog megelégedés mozgatta fáradt kórmányját. Három
állapodása volt, mindenikben új-új nemét érzette szerencséjének: első
volt Porto Santo, második Porto Bello, harmadik Porto Ricco,
kedves három kikötőhelyek Amerika napkeleti oldalain. Innen ment
ama nevezetes Promontoriumhoz, melynek neve is szent borzadással
hatotta meg lelkét: neve Capo Gratias a Dios. Feljebb hajózván
északra, eljutott Virginiába, hol sok kincsekkel rakodva, hazafelé
megindúlt örömkiáltások között, nyájas szellők lengedeztették feszűlt
vitorláit, s a lesimúlt habok tér útat engedtek szeretett hajójának.
A Vénus fia volt rámetszve, hatalmát esmerte Oceán. Így elére a
Fortunata Insulák közűl egybe, ott múlat most ez a nagy hajós,
várják 26d Januar, akkor köti ki hajóját az úgy nevezett the Paplan
szélére.^{^[56]}

Spanyolország

Ami az újságokban íratik, hogy Della Union esett volna, az nem
igaz: sőt inkább a rendet szépen viszi, s most malagai borral is
szolgált volna, de hallotta, hogy a tokaji is igen jó.

Olaszország

Neapolisból írják, hogy ott vagyon egy csudatévő szent ereklye,
- mely a szívfájást hathatós erejével elveszi, a hipokondriát,
melánkóliát elűzi, víg elmét ád, poétai ereje is mód nélkűl nagy
van, a szegényt gazdaggá, hatalmassá tészi, sok ha iszik belőle,
szarva nő^{^[57]}, cornua sumit, barátság csinálásra is igen alkalmatos,
sat. Minden főbb vacsorákon, bálakba, solennitásokba, és kivált
- lakodalmakba el szokták vinni, szolgálnak belőle - mint más
szentségekből, - pénzért. Ára 2 arany. A neve - - - Lacryma
Christi.^{^[58]}

Magyarország

Debrecen. Jan. 14-dikén.^{^[59]} Itt nálunk a tojás oly módnélkűl
drága, hogy amit még atyáink sem értek, párja 4-5 krajcár, a
lakodalmak sokba kerűlnek, mert a laska, derelye csupa ráritás^{^[60]}
nálunk, a szegénység vagy ezek nélkűl ejti meg a lakzit, vagy csekély
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - a rostába maradt. - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - pedig sok a
lakodalom. Az ifjúságnak csak van kurázsija: de a kakasnak tám a
confortatio se használna, - - - - - - - - A hús olcsó, de a kenyér
igen drága. - A tél minálunk igen keményen viseli magát, majd két
hónapja, hogy a hó szűntelen esik, csupa téli kánikulánk van^{^[61]}:
oly rekkenő hideg, hogy a magános emberek féltik magokat a hidegtől,
s hogy meg ne vegye őket, egy barátságos alku s egy Isten
úgysegéljen után egymás mellé búnak s úgy vexelezik a meleget.

Erosz Birodalom^{^[62]}

Az Erosz cárné parancsolatjára Herceg Amorov^{^[63]} négy linea
hajót és hat fragettákat kűld ki a Golfo di Fávorita tenger-öbölbe,
melyekbe a legdrágább portékákat rakatta. Az egyik tele van a
legfájinabb gyönyörűségekkel, melyekre nem mindenütt lehet szert
tenni; a másikba mind szerelmes csókok és ölelések vagynak lerakva,
számtalan Verschlágokba; a harmadik mind kellemetesség spiritussaival
telt hordókkal van megterhelve; negyedikben van külömb-külömbféle
drága portéka, ambrosia, nephente, méz, panacea, móly,
mirtus-productumok s egyéb afélék, ötödikben van a legjobb cyprusi
puskapor, mely egy szikrától is fellobban, s lángja örökké tart,
s a többi. Ezt hová kűldi, titokban vagyon, de könnyű eltalálni. A
köteleken apró szerelmek játszanak, s zászlóin B. E. és E. K. vagyon
egy öszvefogott kézzel, és ezen fejűlírással: - Az igaz szeretet
jutalma magától! mely írást két kiterjesztett szárnyú galambok
tartanak. De erről másszor bővebben - -

Lengyelország

A lengyel contrallor rövid időn meg fog érkezni, egész muzsikával
énekelvén a nemzeti nótát: már meg is vagynak a rendelések tétetve
a legjobbféle magyarországi borokról, amelyeket leginkább kedvel az
említett lengyel contrallor. »Lengyel! Nótákat is vonj: Mert van
úrfi, kisasszony!« - ^{^[64]}

Elegyes jegyzések

A békesség a Tócó és Alsóberettyói hatalmasságok között megvan.
Választatott reá a két féltől egy a neutralista potentatorok közzűl
L* B*^{^[65]} úr, ez a két rész között örökös szövetséget csinált és szabad
commerciumot: végre mindeniket megeskettette, kik is kezet fogván
egymással, elfogadták a legszentebb hitet. S az utánavaló napokat
öröm között űlték meg.

Gróf Vartenslében őnagysága főquártélyánál, s a császári
Naturae Curiosorum Kabinétjánál igen nevezetes dolgok fognak történni
januarius 27-dikén. A fársángnak igen jeles actáit fogjuk szemlélni,
amint a külső vachterek observatoriumából tudjuk. Jelen fognak lenni
e pompás és ritka gyűlésen mindazok, valakiket ez közelebbről illet,
mindaddig, míg a főbb actorok a prosceniumba vonván magokat, a
Hymeneus kárpitja lefolyik.Egy emlékezetre méltó történetet ír egy
barátunk, hogy tudniillik bizonyos hazánkbeli tudós januarius 27-dikén
a gyermekeknek diót fog hinteni. Mely végre minden gyermekek innepi
ódákat tartoznak énekelni őnékie. A Magyar Psyche is sok szerencsét
kíván e tőle tisztelt nagy embernek. Örökös háladatossággal is
viseltetik azok eránt, akikben a jó szív s valódi érdem lakik: mások
ha azt tőle meg nem nyerik, attól van, hogy nem látja bennek azokat.

Utópia^{^[66]}

Narrnspielen. Kos havának 15-én. A Joh. Bapt. Rousseautól^{^[67]}
említett Morosofica Facultas most legközelebben adott ki egy matériát
00000 babarus jutalomra. A matéria ez: Vajon az asszonyok emberek-e,
vagy nem? Némelyek már, amint halljuk, kezdik is mutogatni. Hanem
minthogy semmi controversiának elhatározásába az interresatus félnek
szava nem lehet: tehát minthogy itt emberekről van a szó, ebbe a
dologba bele nem szólhat - ember, nem is szólott még eddig az ideig.
Egy csakugyan Utópiában lakó Halbernarri író igyekezik ezt mostanába
megmutatni. Óhajtjuk ennek a disinterressatus írónak munkáját.
Különben is nem tudjuk, melyik csinál alábbvalót, az-e, aki tagadja,
vagy aki árkusokba mutogatja ezt, hogy: Kétszer kettő négy. - Erről
többet várunk Utópiából: minthogy itt ebbe a mi világunkba, ahol csak
a valóságok fordúlnak elő, ilyenekhez - hála legyen a jó és szép
gondolkozásnak, szerencsénk nem igen van. -

Tudománybeli híradások

Jelentik az érdemes publicumnak, hogy rövid időn igen jeles magyar
munka fog kijőni a sajtó alól, melyből nagyon sokat reménylhet a
nemzet. Ezt előfizetésre nem nyomtatják, mert a' nem igen szokott az
auctornak becsűletére szolgálni. - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - A többit a censor magának tartotta. - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Várhatni ezen
nevezetes tudósnak több íly jeles szüleményjeit is: mert már különben
is megtette rá a szükséges készűleteket. - Az isten éltesse e tisztelt
hazánkfiát!

T. T. mezőtúri prédikátor Ercsei Dániel úr, kiről a magyar
újságokban néhányszor volt emlékezet, a maga sacra philologiában
esméretes talentominak most egy új pédáját adta, tudniillik Ésaiás
mellé egy igen szép és ritka példájú munkát helyheztetett. Sokat
köszönhet itten m. b. T. T. Prof. Varjas úrnak. A nevezett prédikátor
úrnak vagyon igen jeles Poétai munkája is: ezt az utolsót a Psyche
írója is jól esmeri...

T. T. Pater Révai Miklós győri professor úr némely kőlteményes
maradványokat, ritka régiségeket és fragmenteket szép számmal adott
ki eddig az ideig, jelentvén egyszersmind azt a hazafiúi kívánságát,
mely szerént óhajtja, hogy valamely tudós magyar az ilyeneket
közönségessé tévén, mentse meg az elveszéstől. Én is azért kívántam
kedves nemzetemmel közleni egy olyan originalis darabot, amely nem
tökéletes ugyan, de van benne legalább olyan, amivel megérdemelhette
ezt a helyet, amely - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -^{^[68]} Ez a darab tökéletességre nem mehetett
az Auctornak^{^[69]} reménytelen halála miatt, ő Bacchussal együtt
meghólt és eltemettetett, s végre nem vihette, amihez fogott.
Sajnálhatni, hogy így esett: de feltámadását nem várhatni, - mert
már meg is büszhödt, és valósággal nem alszik, hanem meghólt.

De bizonyos reménység bíztat bennünket, hogy nemcsak az
autographumot rendbe szedni, hanem a literaturánk nagyobb díszére
folytatását is fogja közleni mindnyájunkkal, kik azt voltaképpen
óhajtjuk, a meghóltaknak érdemes successora... kit is ennek
teljesítésére igen kérünk, a szép tudományok nevébe kénszerítvén. A
jelentett darabot megkűldöttük érdemes olvasóinknak a Bibliotékában.

Utólsó jegyzések

Nyomtatott kopertával még mostan nem szolgálhattunk érdemes
olvasóink, jóllehet eléggé igyekeztünk benne, de nem lehetett,
minthogy a typographiába két sor kopertára való betű nem találtatott.
A közönséges typographiába kéntelenítettünk tehát próbálni, de
ott olyan feleletet kaptunk, hogy a communitástól instálljuk a
szabadságot.^{^[70]} Farsang végin tehát instantiát fogunk beadni,
hogy január 27-dikére szabad legyen kopertát nyomtattatnunk. -
Jegyzéseinket lásd a Bibliotékában.

Psyche ugyan eljár az újsággal s pillangó-szárnyakon télvíz idején
is elviszi a fársángi újságokat: de olvasóinktól amellett megkívánja
a jutalmat^{^[71]}, és aki ezt tőle megvonja, magának tulajdonítsa, ha a
férjének, Cupidónak, pisztolya rásűl. A szép feleség panassza hatalmas
rúgó!...

(2)

Magyar Múzsa

Nymphae, noster amor, Libethrides!
aut mihi carmen, Quale meo Codro,
concedite: - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - Aut si non possu-
mus omnes, Hic arguta sacra pendebit
fistula pinu!

Fiorenza, D. I. Giauar. 1795.

Strena, e festa epitalamica

In Occasione delle felicissime Nozze dei Nobilissimi ed Eximii Signori
D. ESAIA BUDAI Dottore nell' Filosofia, e Professore, della Storia ed
Eloquenza nel Collegio Riformato di Debrecino, citta Ongarese ec. e
D. CHIARA ERCEI figliuola del Reverendissimo Signore Daniele Ercei,
Pastor di Torino, Oppido d'Ongria.

Diva, vernanti residens Cythero,
Quae colis gratam Paphon, et virentem
Laeta cum Nymphis Amathunta lustras,
Alma Dione!

Huc ades voto properante flavos
Myrteis crines resoluta sertis,
Huc ades, nectar roseisque fundens
Basia labris.

Qualis ad pulchrum veniens Adonin
Cyprios olim petiisse saltus
Diceris, tales, Erycina ridens!
Indue vultus.

Huc pharetrati veniant Amores
Aetheris blandi vada navigantes^{^[72]}
Flore Paestano: comitetur omnis
Turba Jocorum.

Huc Voluptates veniant beatae,
Huc et optato pede Gratiarum
Laeta festivos veniat corona
Dicere cantus!

Vos Hymen doctis foribus sonare
Nunc jubet Carmen Geniale Sponsis;
Nunc ubi blandas retulit tenebras
Lucidus Hesper.

Dicite: »Aeternos agat hoc Par annos!«
Dicite: »Aeternos amet hoc Par annos,
Grata carpentes Veneris sub imo
Gaudia corde.

Lustra viventes peragant beata,
Mutuo iungant thalamos amore,
Sera sic olim genibus propago
Ludat avitis.«

Haec et aurato generosa Pallas
Reddidit plectro: sonuit canorum
Barbiton Musis: sonuit sacratis
Collibus Echo.

Filidoro Benvenuto Blandusiense,
Pastor Arcade.

A szépség leánya

A hajnalcsillagnak, mely az első reggel
A több csillagokat húnytatja sereggel,
     S felszedvén az éjnek megrongyolt kárpitját,
     Kitárja a piros napkeletnek nyitját,
Halvány ezüst színnel tündöklő udvarán,
A kellemetesség mosolygó pitvarán
     Áll egy dicső templom, melyben a szépségnek
     Szíveket bájoló szövétneki égnek.
A mesterség benne ólcsítja a drágát,
A drága neveli annak méltóságát.
     Jáspis sziklákon áll smaragd menyezete,
     Az arany s a gyémánt csak külső szemete.
Körűlte mírtus-fák kásia bokrokkal
Szent árnyékot hintnek nyájas illatokkal.
     A rózsások között szerelmes platanok
     Zőldelnek, s ágaik mind hervadatlanok.
Az izzadó vesszők balsammal csepegnek,
Melyek a viola-tőlcsérbe peregnek,
     A játszva kerengő zefirek felvervén
     E kedves szagokat s egymásba kevervén,
Öröm-suttogással a fát szaladozzák
S a tiszta levegőt öszvebalsamozzák.
     Körűl, a liliom- és thim-patikába,
     Zsibongnak a méhek egy édes munkába.
Itt csinálnak olyan mézzel száz kast teli,
Mely a mi keserűbb mézünket mézeli.
     Ezüst szín habokkal túl egy forrás fakad,
     S egy széles kőszálról víg csergéssel szakad.
Partjait sok ezer virágok hímelik
S lesuhanó vizét csókokkal tisztelik.
     A szerelmes fűzfák hűs alját mellette
     Kellemes zőld pásit-bársony terítette,
Hol édesek szoktak lenni az alvások,
S csak gyönyörködtetők az álmodozások,
     Melyeket még jobban édesít messzéről
     A gerlicenyögés a fák tetejéről
S a fülemilének ékes éneklése,
A játszó pacsirta cifrázott zengése.
Körűl papagállyal zengenek határi,
Örömnótát sípol a tenglic s kanári,
     Melyeket sok ezer muzsikák kevernek,
     S a vőlgynek echói mindent visszavernek.
E víg koncerteken a szépség leányi,
Az érzékeny szívek imádott bálványi,
     Koszorúzva járnak s öröm-danolással
     Víg táncokat, öszve fogódzván egymással.
Nyájas etéziák körűltök lebegnek
S ruhájoknak vékony ködén enyelegnek.
     Az örömök velek tombolnak a fűbe,
     A szerelmek száz lest hánynak a sűrűbe.
A gyönyörűségek édes bágyadással
Enyelegnek, mint fél-álomba, egymással.
     A tréfák s a vídám nevetések sorral
     Kacagva repdesnek sokféle táborral.
Ámor egy zőld szőlő-lugas árnyékában
Fűzi a szíveket hosszú pórászában,
     Méreggel mézeli köszörűlt nyilait,
     Nevetéssel veti fel kalkulussait.
Bacchus kezet fogván vele a lugasba,
Borát kurjongatva önti a nagy hasba.^{^[73]}
     Kívűl a lugason fáklyát gyújt Himen.
     Triumfál a nyőstény mellé kerűlt hímen.
Ezek közt pirosló orcával s ajakkal
A délceg ifjúság jár felemelt nyakkal.
Kedves mátkájának pillogat szemébe
Az új szerelemmel gerjedező Hébe,^{^[74]}
     S hószínű karjait karjaiba fűzvén,
     Sétálgat, mosolyog, az únalmat űzvén.

Maga benn a szépség istenasszonykája
Szép, mint a felkelő reggelnek formája,
     Igéző súgárral fénylik mosolyogva,
     S minden teremtést tart aranyláncon fogva
Óltárán ég ezer szívnek áldozatja,
Mely a sohajtások füstét haboztatja.
     Fegyver nélkűl áll fel ennek köz hatalma.
     Elég erre egy szó, nem kell aranyalma.
Nyilait pillantás szárnyain hajítja,
Mely a szívnek belső rejtekit megnyitja,
     Térdre hullat mindent egy kézszorítással,
     Bőlcset is megbájol fél mosolyodással.
Ritka teremtésre fest ő olyan mázat,
Hogy remek lehessen rajta az ábrázat:
     De akire nyájas szemekkel tekintett
     S tisztább súgáriból reá bőven hintett:
Akármely fáradság azért kicsiny érdem:
Sőt fáradság nélkűl lehet-e, azt kérdem?
Van a többek között egy ifjú nimfája,
Mely szép újjainak egy remek munkája,
     Ki ha középszerű szépségekkel bírna:
     Pennám róla hosszas oratiót írna.
     De szépűljön ezzel az olyan ábrázat,
     Melyre vagy miniom, vagy vers kent szebb mázat.
Nem alacsonyítom szépségét meg azzal,
Hogy a dícséretet szórjam rá halmazzal.
     E' legyen legnagyobb magasztalására,
     Hogy csak azt mondom meg: ez - - - -
- - - - - - - - - - - - - Ercsei Klára!

Írta: Szépligeti Édes József,
minden szépeknek igaz tisztelője
addig, ameddig az aesthetica kívánja.

Lakodalmi kar

Ifjak

Örűlj, tanúlt ifjú! nyugtató partjára
Értél futásodnak, örűlj: tiéd Klára!
     Örűlj! kösd myrtussal körűl homlokodat,
     Innepeld örömmel e vidám napodat.
Állj fel a partra-ért hajód árbocára,
Tekints fáradságos útad scénájára;
     S körűlnézvén minden eddig volt munkádon,
     Nyugtasd meg elfáradt szemedet Klárádon.
Akkor triumphusi örvendő énekkel
Bíztasd jobb órákról ölelő kezekkel.
     Boldog vagy! s ha mi is azt nem kedvellenénk,
     Ritka szerencsédet nagyon irígylenénk.
Most pedig örűlünk; s tőlünk az ajándék
Lesz egy lakodalmi jót kívánó szándék.
     Örűlj, tanúlt ifjú! nyugtató partjára
     Értél futásodnak, örűlj: tiéd Klára.

Szűzek

Szent öröm lepje meg ártatlan lelkedet,
Bóldognak mondhatunk, óh szép szűz! tégedet.
     A te szűz erkőlcsid díszes szépségeddel,
     Amit érdemlettek, dicsekedve vedd el.
Szerettek az egek, s megvan a méltó bér,
Egy oly bér, mely sok száz tálentumokat ér.
     Menjél kiterjesztett karral kebelébe,
     Így öntsd ki ártatlan lelkedet lelkébe:
Egy szűz nyájassággal rápillantó szemmel
Bíztasd holtig tartó igaz szerelemmel.
     Örűlj velünk, mi is, ímé, mind örűlünk,
     Rátok jót kívánó érzéssel hevűlünk.
Eddig kosaradat tőltöttük virággal,
Most már gyümőlcsökkel szagoskodó ággal.
     Szent öröm lepje meg ártatlan lelkedet,
     Bóldognak mondhatunk, óh szép szűz! tégedet.

Ifjak

Menyasszonnyá lettél, aki vóltál hajadon,
Pántlika helyett már konty van a hajadon.
     De azért virtusid díszét le nem bontja
     A menyasszony öszvesodrott kontya.
Sem komorabb idők reád nem borúlnak,
Hogy már a leányi nyájas nevek múlnak.
     Egy szőlő magába a nedves főldre dűl,
     A féreg is rágja, a béka is ráűl:
De ha fához érhet ölelő kezekkel,
Magosra felfuthat piros gerezdekkel,
     Akkor az fáradtra hint kedves álmokat,
     Édes nektárjával meg is újít sokat.
Mi látjuk ama szép scénát már előre,
Melyben boldog élted foly le jövendőre.
     Menyasszonnyá lettél, ki voltál hajadon,
     Pántlika helyett már konty van a hajadon.

Szűzek

Te is férjjé lettél, ki vóltál nőtelen,
Űlsz a bársonyból font asszonyi kötelen,
     De azért csak benned olyan lélek marad,
     Hogy a kalitkádba cseveg már madarad:
Nem fogják el házi gondjaid eszedet,
Nem únalmasabbá teszik életedet.
     Mert majd a régiség setét éjjeléből,
     A megúnt könyvháznak komor tömlöcéből
Gyönyörű lesz Klárád hajnalára menni
S a szerelem-házban magad kipihenni.
     Hozzá mégy; megelőz, nyájas szívvel örűl,
     Ott elmédről minden izzadást letörűl.
Akkor, óh mely édes lesz néked az élet,
Mikor a munka is gyönyörűsséggé lett!
     Te is férjjé lettél, ki vóltál nőtelen,
     Űlsz a bársonyból font asszonyi kötelen.

Mindnyájan

Örűljetek, kedves párok! egymásba fellelitek
Mindent, ami örvendésre indíthat; örvendjetek.
     Gyönyörűség kebelében tőltsétek a napokat,
     A kőlcsönös szerelemmel balsamozván azokat.
Érezzétek meg egymásba, mely nyájas tűz égeti^{^[75]}
Azt a szívet, amely más szív lángjait érezheti.
     Akkor habzó indúlattal és tisztelő hálával,
     A legforróbb szerelemnek egy szent kézfogásával
Álljatok meg megnyúgtató oltáránál Himennek,
Egymást ölelve mondjatok egy víg éneket ennek.
     Most pedig öröm zengjen harsogtató lármával.
     Vivat! Vivat! a vőlegény kedves menyasszonyával!
Vivat! még egyszer kiáltsák e szép párnak mindenek,
Vivant, akik őhozzájok ide gyűlekeztenek.
     Örvendjetek, kedves párok! egymásba fellelitek
     Mindent, ami örvendésre indíthat, örvendjetek!

Házasodj meg: mert rosszúl jársz

Quod potest fieri per pauca, non debet
fieri per plura.

Klióval szűz Pazifaé!
     Pendítsed citerádat.
Bőlcs Priapus, ezek mellé
     Szállítsd szent múzsáidat.
Aganippe szent hegyéről,
A Helicon vize mellől
     Eljövén, segítsetek!

Elbeszélni következem
     Rigmusba már magam is,
Polyphemus,^{^[76]} a szerelem
     Kis istene mely hamis!
Mely gyilkos az a péterkés,
Mellyel a szívbe vermet vés
     S veterani barlangot.

Ezért egy igen nagy házon
     Mely nagy gyalázat esett!
Mikor benne báró Jázon
     Arany bundát keresett.
Ez a kutyásdi gyalázat
Lángba dönté ezt a házat, -
     S beleégett Medea.

Hát mikor a híres Dafnét
     Megszerette Minerva,
A bodzába bútt, de onnét
     Hajde, salva venia.
Régen ilyen érte Dafnét,
Ma is éri ilyen Rafnét,
     Míg firkál Raf: fűr Kinder.^{^[77]}
Nálunk is esik fársángba
     Gyakran olyanforma román,
Ha a dáma favorita
     S a gavér nagy kurtizán. - -
De ha ílyeket említünk,
Profanus auctorok leszünk:
     S kikasztrál Juventius.^{^[78]}
Hát még Trója miként jára
     Hajdan a görögöktől,
Hétesztendős háborúba
     Szenvedvén kivűl belől;
Minthogy elragadta Idát,
A török basa leányát
     A trójai plebanus.

Marsal Priam és Simois
     Miként attakírozák,
De a Trója sodromi is
     Bástyát hogy óltalmazák,
Míg az amazon-seregek
Császárostól elérkeztek
     Az Ajax vize mellől.

Végre a trójaiakat
     Hogy verék le fesztunggal,
Mikor Creusa megszaladt
     Centaurus társaival;
De Achilles a görögöt,
A rácot, örményt, törököt
     Kiágyúzá Trójából.

Végre miképpen Helena,
     A tengerek istene,
Az ostromlókhoz leszálla
     Rác kalugyer képibe;
Felvettette tíz mínával
Tróját és Trója azonnal
     Egy falóvá változott!

Íly veszedelmes Piritus
     Hát a szerelmeskedés,
Sok kárt csinált in his rebus
     Az a gonosz péterkés.
Nem jó ugyan magán lenni,
De másét sem jó szeretni.
     Ez egy házi scrupulus. - -

Megvan: lagzi, keresztelő
     Ennek legjobb flastroma.
Vőfit kell hívatni elő,
     S ma sógor, holnap koma.
A versbe is szép módi a',
Ha van benne cadentia^{^[79]}
     S egy sor olyan, mint másik.

(3)

Magyar Bibliotéka

Egy posthumus töredék

Egy nevezetes fragmentummal kívánok szolgálni az érdemes
publicumnak, melyet ha egyéb becséért nem tarthatunk is, legalább
azért meglehet, amiért más diribdarab régiségeket. Egy esmeretes
írónak halála után maradott írásaiból való ez; amint látszik,
közönségesen produkálódott vólna. Ami híja van, én kipótolni
kívánom. Folytatni fogja a meghóltnak successora talám, talám.
Hogy pedig ez authenticum, ímé közöljük az authentizálóknak neveit is.

Coram me Stephano Kováts civem
Coram me Paulo Szabó, civis

Extrad. per Jur. Notar
Franc. Janótza

A szeretet győzedelme a tanúltakon

Vígjáték - Felvonásban

Szerzette Január 24d. Napj. 1795. Cs. V. M.

v nax, pandamatwz erwz
Anacr.

Közbeszólók.

Esmeretlen
Esmeretlenné
Öreg, ennek az atyja
Amor
Pallas
Farsang
Bohó

Első felvonás

1. Jelenés^{^[80]}

Esmeretlen

Mind igaz, mind a legvalódibb philosophiából van merítve. De^{^[81]} -
- - Szépek, a lelket elfogják, magokkal elragadják. Hanem - -
- Én ezekbe a tusculana quaestiókban talám legjobban gyönyörködöm,
- igen szeretem én ezeket, - oh, mely érzékeny tisztelettel áldozom
én ezekért tenéked, oh, igen, - igen - mód nélkűl oh, te nagylelkű
Horatius! - - - vagy - - - Uram! majd el is felejtem íróját.
Érzem, érzem hatalmadat, Ámor! s bírod indúlatimat. Imé, áldozati
tűzzel ég ez a szív, melyet a tanúlt világ remekei formáltak, ah
kegyes kegyetlen! jutalmaztasd meg kívánságaival. Akkor, majd akkor
triumfális hattyúkon szálljatok be te és a te anyád énhozzám s
tegyétek magatok körűl paradicsommá az én életemet, majd akkor
új tűzzel fogom az én indúlatimat e kis óltáron^{^[82]} lánszínnel
kiábrázolni, egy pár fejér, tiszta fejér galambot áldozok mellette
tinéktek, de - de nem ölöm meg az ártatlanokat.^{^[83]}

Ária^{^[84]}

     Végre csak szolgáljak szerelemnek?
     Rabja légyek hát egy puha nemnek?
Óh, Ámor! érzem hatalmadat,
Csókolom méreggel kent nyiladat;
     Tőlts nektárt szívem mély sebére!
Te tudod lelkemnek szép kínzásit,
Te tudod kellemes sóhajtásit,
     Melyek egy szép felé repűlnek,
     Élesztgető szívén enyhűlnek.

D. C.^{^[85]}

2. Jelenés

Ámor és az előbbeni

Ámor^{^[86]}

Nem, nem, nem igaz! Annyi história mellett is azt nem tudni, hogy a
mai nagyvilágba nem módi már az apró szerelmeknél a nyíl s a nyilazás.
Egy könnyű pisztollyal járunk ma: ebbe az elpisztolyosodott világba a
nyilat fel se vennék, ki philosophus most, ki politicus, ki jakobinus,
ki naturalista, ki modista, amaz a maga képzelődéseivel el akarja
magával hitetni, hogy ő olyan machina, melynek rúgóját a szerelem nem
billentheti, amaz semmi főhatalmat magán esmerni nem akar, emez minden
isteni illetést tagad, s az ennyimet is, ez pedig az én sebeimet csak
módinak, az "Nagyvilághoz" úgynevezett - illő módinak tartja, mint a
púdert, figarót, anglus rockot s egyéb affélét. De várj rá, nagyvilág,
bizony megvettetésemért revolutiót csinálok, minden pár ember közt
revolutiót, minden pár embertől katonát kívánok. Én, aki a mesés
világba a mennyköves Jupiter kezéből is kivertem a Bronites faragta
tüzes mennyköveket egy nádszálnyíllal: én, aki a XIIId. százig, a
világfélte hérosok markából is leejtettem a haláltól kövén köszörűlt
kardot; én, aki Schvarz Benedektől fogva egy kis pisztollyal tüzelek
győzedelmesen akárkire is: én, - én most lennék semmi? Ágyút veszek,
haubitzot, mozsarat, kartácsot, serpentinelt, szerelembombival
hányatom le az ellentállókat, ágyúikat demontiroztatom...Magam Kolini
Marschot harsogtatok trombitáimon, melyet nekem Mars vett a páfusi
vásárban. No, nincs hát nekem nyilam, hanem puskám.

Esmeretlen

Ah!

Ámor

Mit sóhajtasz?

Esmeretlen

Ah! szánd meg, kis nagyhatalmú, az én nyögésimet s jutalmaztasd meg
céljokkal azokat.

Ámor

Mi azoknak a céljok? Nagy célozó!

Esmeretlen

Egy nem is tudom minek is kelljen neveznem: az én szívem lexikona neki
száz nevet is ád a szerelemnyelven.

Ámor

Nohát beszéld el a szerelem naturális historia szerénti karaktereit s
így determináld.

Esmeretlen

Az a szép és ártatlan teremtések közötti nexus a Mammalékre tartozik.
Házi állat, igen hasonlít énhozzám, indigena, terem Túr körűl
az Alfőldön, de a debreceni klímát is szenvedheti, epéje nincs,
annálfogva nyájas állat, soha, akihez hozzászokik, el nem hagyhatja,
a szívét jó tartani, az egy szép rejtekbe dobog, orcáján kétfelől az
ártatlanság tejébe úszkál a kellemetesség rózsája, a két szeme olyan,
mint a phosphorus, abba szikrázik a tiszta szerelem legszentebb
fáklyája, mellyel márvány kezén a hűség bíztat.

Ámor

Tudom már; még egyet elhagytál, az eledelét. Él mindazzal, ami jó
vétek nélkűl. Egyszerre megtudtam, hová célozol, Linné után. Én azt a
Linnét szeretem, mert ő az én világomban új világot talált fel, mint
Columbus és Coock. A fűvek szerelmeskedéséről levonta azt a szőnyeget,
mely alá a régiek oly homályosan kukucskáltak. -

De ne félj te semmit is, ő szeret, és hogy jobban szeressen, ímé
egy ambróziával, mézzel, ürömmel, nektárral, nephentével^{^[87]} öszvecsinált
golyóbist teszek pisztolyomba.

3. Jelenés

Bohó és az előbbiek

Bohó^{^[88]}

Csak nem vihetett tovább rá a lelkiesméret, hogy az urak alkuját úgy
hallgassam, mint egy bolond. Kettőn esik meg a vásár, azt hallottam;
- de hát néző is ott van, nincs hát kettő, ha csak a nézőt a vevőbe
vagy adóba nem dugjuk. Pá, uram philosophusom, pá! hát ez a kis
isten úrfi? - no már e' rendes öszvejövési aspectus, velem együtt
háromszegű fény leve, no aki akar boldog lenni, most szülessen, ha ki
hazugságba tud hagyni, neki adom a csíziómat, meg egy harmadévi német
kalendáriumom van, s vegye el az én bolondi kenyeremet; aki pedig nem
születik, az magának tulajdonítsa.

Esmeretlen

No, Csajkos! mi jó kell?

Bohó

Mit kérdi azt az úr? Csak ami eddig.

Ámor

Én már megyek. Mit izensz, Csajkos?

Bohó

Hová, kis pullus? hová?

Ámor

Szerelem-országra, a jó főldre.

Bohó

Húj! biz Istók sok izenkém volna nekem oda. Bojhos kutya oda.
Nempe primo, Katiért, eszem a szép lelkét, majd meg veszek. 2. Ű
olyan, mint az ördög kötötte róka, tudja az eblelke csak, csak izék.
3. Kendernyövéskor lesz esztendeje kenyér-ebédkor, hogy valamit
érzettem bennem, azolta mindég azzal ettem kenyerem, hogy vízi bornyút
nyeltem el, s a' nő bennem, vagy a vak tetű szántja a lelkem házát.
Ita tennapelőtt olvastam egy poétás könyvet. Hat szép Világi Énekek
vóltak benne, s abból húztam ki per consequens az én nyavalyámat.
4. Onnan Szerelemországból, a jó főldről, ha kaphatnék egy kis
szerelemgyökeret meg bolondítót, amivel annak a rosszhitű Katinak
eszét veszthetném, meg egy kis nadragulyát, amit áshatnék alá,
megadnám az árát fa pénzből, hisz elvehetné azt egy akaratja ellen
való bolond, ami egy olyan bolondnak is jó, akit maga a természet is
annak szűlt. Úgy-é? kicsi?^{^[89]}

Ámor

Meglesz, meg; majd kűldök egy szekérrel.

Bohó

Húj! egy se lesz úgy olyan bolond, mint én; héj, mire is kaphat az
ember, ha esze van. De hol lesznek az odavaló szekerek? a Veres
Toronynál? vagy hun?

Ámor

Ott, ott.

Esmeretlen

Ne lármázz, okos! nem is beszélhetünk miattad.

Bohó

Hjé! Súgva. Okos az úr, ha nekem azt mondja. Eb okos, annak sincs
esze, aki okos.

Ámor

Te pedig bízz abba, amit mondtam, meglesz; Ádjő!

4. Jelenés

Esmeretlen, bohó

Esmeretlen

Ugordj egyet!^{^[90]} (Ugrik) Meg egy felet. (Ugrik) Addsza a
kalapomat, az ünnepit.

Bohó

(A magáét adja oda.) E' legesleginnepibb lesz, uram, segíjjével
mondom, úgy fogják benne az urat becsűlni, mint engemet, pedig
engemet a legnagyobb urak is nevetnek!

Esmeretlen

Ne okoskodj, mert rászoksz, azután kenyeret se kapsz. Én megyek. Itt
minden addig jól elrakva legyen. (Elmegyen.)

Bohó

Semmi se fog, uram, a maga helyén lenni, semmi sem. Az eszem se lesz
a maga helyén, higyje el az úr: most tovább nem kívánom az urat
tartóztatni, dolgaim vagynak. Mára jójtszakát! (Complim.)

5. Jelenés

Bohó (Egyedűl)

No, most egyszer megpihent a házunk. Ez a mi urunk jó ember vólna; de
nem akar az lenni, megismenten az a tokos bőr-könyv rontja el, be nagy
dolog! Uram őrizz! ki se látszik közűlök. Ütné a jószerencse mind azt
a sok istóriát,hadd veszne rajta a tóton mind egy szálig, csak Kati,
csak Kati mondaná azt nekem: édes Istókom, te vagy én Csajbókom.
Ihunni, csak kitörik belőlem a talentom. Ugyan Sajó, Sajó! hogy jut
eszedbe? Éj, be koloncos kutyaélet ez már, hogy az ember ehetik,
ihatik, dohányozhatik, mégis úgy fáj mindene, mint annak a rendi. Éj,
Kati, Kati! - De most találtam ki én is.^{^[91]} Philosophiát olvasok.
(Olvas graviter.) Ha! Kati zörög odaki; a' biz a', - - Kati. Húj,
philosophia! ki a házból!^{^[92]} Behívom, - csak nem hívom, - mindjárt
- (Az ujján mondja) behívom, n. h. etc. mégsem úgy tovább, nem
hívom, b. h. etc. No, most egy cédulát írok neki: az én uram is úgy
tett. Csak, jó Kati, urason mindent! Majd mikor észre sem veszed, a
kebeledbe dugom. (Leűl, ír, s pipázik, graviter.)

A levél^{^[93]}

Ne izélj már, Katicám.
     Ne izélj már, gyöngyalak.
Ha terem kukoricám,
     Hidd el, dosztig tartalak.
Ha egy kukta be nem csukta
     Szíved szekrényét,
Valahára tedd polcára
     Túri edényét.
     Ha töredékeny a csupra,
          Vidd a gazra, vidd a zsupra.
E' lesz oltalmazó vár és citadella.
El nem törik, mint a rosólis butella.
     Szedj, szedj, lesz elég tőzekem,
     Főzzél benne, Katim, nekem.
          Talám egyikőnk se tanál,
          Aki benne lenne kanál.
     Mikor jóllakik legényed,
Osztán tisztán tartsd edényed.
          Magad főzöd, magad mosod,
          De bár a főldhöz csapdosod,
          Katinak tart Csajkosod.

Csajkos

Valld meg, szívem, szeretsz-é?
Itt a kezem, tetszik-é?

Kati

Csak téged tisztellek,
Hóltig, szívem! szeretlek,
Itt a kezem, ha kellek,
Csak éretted, míg élek.

Csajkos

Mondd még egyszer!

Kati

Akár kétszer.

Csajkos

Mondd még egyszer!

Kati

Akár kétszer.

Mindketten

Úgy hát te hólnap enyim léssz!

Csajkos

Én leszek papa!

Kati

Én leszek mama!

Csajkos

Én leszek papa!

Kati

Én leszek mama!

Csajkos

Papa!

Kati

Mama!

Csajkos

Papa!

Kati

Mama!

Mindketten

Fiat experientia! Fiat experientia!

Eddig lett vólna az első felvonás.

Currens de lepore

Anno 1795 Diebus Februarii: mely által tudtára adatik a fekete
vármegyének (Collegium) egy hallatlan és példa nélkűl való
történet

Bíró! tudod-e, mi a nyúlhistória?
Melyet elkapott egy beste karafia?
Ha nem tudod, értsd meg a dolog summáját,
Miként tették csúffá két ház nagy quadráját.

Beborítván az ég főldünket nagy hóval,
     Mentek mindenfelé nyúlászni kopóval.
Kivált ama nyíri kesely seggű sereg
     Éh hassal egész nap nyúl után tekereg.
Mondja: stat leporem, jó kutya ez, koma,
     Elszalad a nyúltól, nem látszik a nyoma.
Elindúl ezek közt egy lengyel jáger is,^{^[94]}
     Akit megrugdosott a nyúl ezerszer is.
Hét nyúlászó legény áll vala mellette,
     Tíz pénzét mindenik egyszerre letette.
Jól van, bőlcs vadászok! már ti nyúlat esztek;
     És így mások felett óriások lesztek.
Tudtátok is ti ezt, mert kifüggesztétek;^{^[95]}
     Óh, gyönyörűséges, óh, megspékelt étek!
Kiáltás lőn: szakács! gyere, itt van a nyúl,
     Vidd, főzd, süsd, nézd, füle az ablakba konyúl.
A szakács nyúl hozzá, hát szalma van benne.^{^[96]}
     Ühm! nem tudtam, az úr, hogy takarmányt enne.
Beviszi nevetve az újmódi vadat,
     Íly stellungba hozza a vadászó hadat.
Az első mérgesen néz ki a rostélyon,
     Prüszköl, csudálkozik e ritka fortélyon.
János úr hirtelen nekitüzesedik,^{^[97]}
     Hogy szalmát kell enni, illik neki pedig,
Minthogy legtöbb lokaj van az udvarába,
     Tüzesen parancsol, hogy csak hamarjába
Keressék, szagolják most még melegébe:
     Hát helyette egy fost hoznak hidegébe,
Az orrához viszi, szagolja, micsoda,
     Szagával jóllakván, mondja. Vagyunk oda.
Ferenc úr őltözik búslakodva gyászba,^{^[98]}
     Mintha mosdott volna suvikszoló mázba.
Mondja: "Életembe sok lovat cseréltem,
     Kéményseprő módra sok kéményt keféltem;
Inkább volna e nyúl kovácsszarral tele,
     Vagy volna elszarva kalapácsom nyele:
Könnyebben szenvedném, mert a tíz krajcárom
     Orondat esertis, benne van a károm.
Mit tegyek, már hóltig járok bakancsinba,
     Éjjel nappal leszek szenes magazinba,
Nem búvom én többet a nyúlért a havast,
     Eszem a vérünkkel szokás szerit avast.
Azt a bibastale, inkább szappant nyelek,
     Sunkes more dade, ezzel kitelelek."
Pál kisasszony tipeg, töri kacsócskáját,^{^[99]}
     Pittyegteti nyíri módra termett száját,
Piperés dámája a nemes quadrának,
     Mondja: hírűl adja ezt Kártigámjának.
Mihály úr e casust legjobban orrolja,^{^[100]}
     Mérgében az orrát kőldökéig tolja.
Mivel a quadrának e suspiciója,
     Hogy a Mihály orra a nyúl ellopója.
Ki is kopik talán tavasszal belőle,
     Szólj, hortyogó Hornyák bátya, bár felőle:
"Haszontalan nyújtom a nyakam mérgembe,
     Oda az öt krajcár, nincs pénz a zsebembe.
Már magam magamat oldalba hugyozom
     S az ellopott nyúlat orrnyommal nyomozom.
Hiszen, lám, Szalontán a disznóvásárba
     Elégszer forgottam, mégsem estem kárba;
Scytha tekintete a török csalmába,
     Véri mellett dobog szíve a gatyába,
Mondja: hogy Jéger is íly csúffá nem tette,^{^[101]}
     Disznóütő fával hogy meglegyengette.
Ilyen adta nyúlja! hát hogy elszaladtam,
     Neked ezzel példát, azt gondolod, adtam.
Nem volt több kőltségem, azt is rád fecséltem;
     Hogy egyszer jóltartasz, mely hiába véltem.
Legénység! nagy dolog, menjünk inquirálni,
     Mondom Mahumedre, meg fogjuk találni;
Volt csontja, volt bőre, volt farkaalja is,
     Csak meghagyta nekünk ezt a tolvajja is."
A vadászgazda hát kapja a pennáját,
     Kűldi kár-bíróhoz íly currens formáját:
"In causam cito profugi leporis
     Inquiratur", mert rá jól esne a bor is.
Mondják: brávó! vivát! ez a projectum bőlcs,
     Így tán fordul vissza ránk valami gyűmölcs,
"Signatum per I. L. loci domus primae"
     Ubi nunc biberent infinitae rimae:
Bőlcs ésszel a bírák mindjárt hozzálátnak,
     Kire nagy gyanú volt, érette bocsátnak.
Óh! hallatlan példa! óh! szomorú eset!
     Ilyen e forumon még soha nem esett,
Protocollizálni hogy kell már ezeket,
     Megtalálván a nyúllopó személyeket.
Mint Huszár Márinak, magas volt termete;
     Ifjú volt, ezelőtt egy nappal születe.
Képbeli formája kerek, mint csikónak,
     Vagy mint ötkrajcáros ovális cipónak.
Szemeit behúnyva szokta volt felnyitni,
     De erre senkit sem akart megtanítni.
Nagy fülei voltak, mint a vakondoknak,
     Kicsinnyel van nagyobb nekünk vadászoknak.
Igaz, hogy az egyik füle volt hiányos,
     Mert mikor kergettük, hozzákapott János.
A káposztáskert volt hideg patriája,
     Volt mindenikünknek hát patriotája.
Nemzeti köntösben járt mind éjjel-nappal,
     Bíztatott is, hogy ád, jó selyem kalappal.
Hátúl megmutatta mindennek a passzust;
     Hogy Bakhust temették, ez mondott volt basszust.
Gyorsan négy lábakkal pergált ide s tova,
     Jusson eszetekbe itt Mándi s a lova.
A vadászt, a kutyát annyira szerette,
     Hogy felé ha mentek, seggel kinevette.
Itt nálunk-létébe viselt nyakravalót,
     Az első ház előtt csak csepűből valót.^{^[102]}
Nem kente bajúszát, mint más, backurával,
     Mégis taktusra járt szája mozgásával.
Szar őhozzá képest Eszlári ennyibe,^{^[103]}
     Akár mindjárt, akár most bár egyszeribe.
Egyszóval oly szép volt, hogy két húszast megért,
     Éppen mi is nyolcan ennyit adtunk ezért.
Öreg írás szerint, akire a rosta
     Fordúl, egybe repűl érette a posta.
Betoppan az X-be s csak elhűlnek belé,
     Hogy talán a nyúlnak gazdája jött elé.
Mert a fordúlt rosta őrajta meglátszik,
     Ennek a képibe József velek játszik.
Nekitüzesedik egyik bíró s mondja:
     "Hallja kend! hát kendnek vagyok én bolondja,
Hogyha mikor mondta kend, hogy kell inquirálni,
     Maga személyében tetszett előállni."
A másik karika-orrú inquirens úr
     Mondja az elsőnek: "Ez rajtunk nagy plezúr;"
Tekint rá és herseg: "Ah! hiszen nem az ez;
     Igaz, hogy a széna, de azért más gaz ez.
Nohát jól utána lássunk hevenyébe,
     A szerencsétlen nyúl ha jutott ennyibe."
A tüzes inquirens de ki nem süthette,
     A nyúlnak nyomát bottal sem üthette.
A vármegye vénje, a Német esperest^{^[104]}
     Halld meg hát, hogy tette lóvá a felperest.
A vadásznak ezért ezek referálják:
     Az elveszett nyúlat sehol sem találják.
Erre a quadrának leesett az álla,
     Íly vígasztalóra de mégis talála,
Epitáfiumot ki a nyúlnak pónált,
     Mert talán belőle éppen az tartott bált.

Epitáfium

Így vész el a legdrágább kincs:
Óh, útazó! ide tekints;
     Mint ez a nyúl,
Melyért egy ház bódúltába
Lévén, nyolc fejű buskába,
     Íly szókhoz nyúl:
Édes nyúlam! hová lettél?
Nekem két húszas kárt tettél.
     Oda Bagos.
Tán eddig valaki megett,
A szartoronyra gombnak tett,
     Óh be szagos!
Bizony úgyis megennélek,
Jair, Jefte, Abimélek
     Bizonyságom,
Bú nélkűl már le nem tolom,
Se reggel be nem gombolom
     A nadrágom.
Mivel richtig olyan voltál,
Míg tőlünk el nem patkoltál,
     Mint sajátom.
Mely ottan nyújtózva hever,
Kivált hajnalba és reggel,
     Amint látom.
Gondoskodtál ugyan rólunk,
Azért felőled jól szólunk:
     Óh, negyven píz!
Mert tettél Testamentomot,
Szalmából csináltál tomot;
     Óh, drága íz!
Jobb lett volna első béled,
Mert szalmától fejünk széled;
     Óh, negyven píz!
De abban poszpásznak való
Mogyoró s borsó nyargaló;
     Óh, drága íz!
Útazó! példámon tanúlj,
Csepűmadzagról a lupuj
     El ne lopjon.
Hogy neked is, mint gazdámnak,
Állad, és mint a quadrámnak,
     Fel ne kopjon.
Útazó! már most apagé!
Ládd, mely fatális madzagé!
     Krajcár öt-öt!
Szánjad sorsát az embernek,
Ki így hitt egy szál kendernek,
     Hogy rákötött.
Óh, negyven píz! Óh, drága íz!
     Ekhó: Oda a skíz!

A nyúl búcsúzik először is megszomorodott vadász gazdájától
(Contra scriba Lengyel József úrtól)

Köszönöm, hogy reám, mint Argus, vigyáztál,
     Pódiumon állván mellettem pipáztál:
Így makogom hozzád, őrzőmhöz, áldásom,
     Halld meg, kérlek, halld meg végső kívánásom:
Szép tiszta képeddel soha se ess arcra,^{^[105]}
     Így tán elég lesz egy, ne menj már több harcra.
Kősziklából házad útcán, mely Darabos,
     Legyen, s muzsikáljon ad honorem Babos.
Ahol fakadjanak számtalan források,
     Melyekre járjanak inni a rostások.
Tarka-barka tyúkid hogy el ne szökjenek,
     Kívánom: strázsáid párducok legyenek.
Mint a Kanahánban, folyjon lépes mézed,
     Ichnográfiádat amelyekben nézzed.
Hálódért gazdag bért adjanak halászid,
     Hogy öt krajcáridat kinyerjék vadászid.

Búcsúzik Pirítottfalvi János úrtól
(Zilahi János, szolgák ispectora, veres ember)

Égő szövétneke a familiának,
     Halld végső szavait a bokrok fiának:
Harangját Szilasi rád fére ne üsse,^{^[106]}
     Véled Pető tyúkját alternatim süsse,^{^[107]}
Belőled ne legyen Ignis glacialis,
     Hanem természeti maradj és focalis.
Ha a napban talál fogyatkozás lenni,
     Kész légy hajdonfővel egybe megjelenni.
A kalendáristát, Dubranovszkit süsd fel
     Ezzel, hogy nap helyett a fejedet üsd fel.
Hej! te Veres-tenger! bocsásd ezt békével,
     Úgyis atyafias vagy te a képével.
Tíz csapások közűl te is rubens unda
     Kerűld el, mert kétszer festve lenne Sunda.
Sok kívánságomnak csak ez a summája:
     Nőjjön meg kis fejed perifériája.
Bár drága időd van, annyi legyen szalmád,
     Ettől nőtt fejedbe hogy ne legyen csalmád.

Búcsúzik Nigrényi Ferenc úrtól
(Tóth Ferenc, igen barna ember)

Óh, beborúlt egek! ámbár van nagy setét,
     Mégis megszólítom e búsúlt Feketét:
Süsd fel valahára ezt a kérdést: Mire
     Teremtett az Isten a falu végire?
Csapj fel a faluba, jobb lesz a magyarnak,
     Mert a farkasok most sok új magyart szarnak.^{^[108]}
A vármegye ilyet sose currentáljon,
     Hogy minden kan cigány tökétől megváljon,
Paszomántos, veres anglia-nadrágod
     Legyen, mikor lopott lompos mézed rágod.
A sátorod előtt a daru s a holló
     Játsszon, mikor ugrik alattad a vak ló.
Jőjjön Móreáből ajándékba medve,
     Köhögéstől edd meg, amit hullat redve.
Lévén purgyéiddal a hidegen háló,
     Legyen melegítőd s oltalmad a háló.

Búcsúzik Csokornyai Mihály úrtól
(Csokonai)

Csokornyai Mihály! immár hozzád térek,
     Hat singes orrodtól hogyha hozzád férek.
Ha öreg lész, ennek, tudom, hasznát veszed,
     Lábad szárába majd mikor száll az eszed.
Mert horgadt orrnyodat kősziklába vered,
     Szuszka ifjúságod ekkép visszanyered.
Proboscissal csúffá tedd az elefántot;
     Karika helyt üttess az orrodra pántot.
Kívánom, hogy soha ne is járj négykézláb,
     Hanem orrod legyen tested tartó istáp.
Ha valaha orrod asylummá lenne,
     S valami rossz embert az úton felvenne,
Egyéb bűntetésed ne vedd a bíráktól,
     Hanem hogy külömbözz ennyibe Hornyáktól,
Hogy a rostrumodból csupán egy klafternyit
     Vágjanak el, benne látsz szemeddel mennyit.
Ne félj, takonyvárnak még így annyi marad,
     Hogy alóla ki nem látszik az agyarad.
És lehetsz díszére Nasónak s Amphoknak,
     S semmi híjja nem lesz őseid soroknak.

Búcsúzik Suska Pál (Sós Pál) madámjától

Suska Pál! Suska Pál! kellemetes alak,
     Téged utóljára meg nem csókoltalak.
Piperés orcádra illett volna csókom,
     Szekfű helyt az orrod alá a csimbókom.
Mint a nyíri dáma, tovább is légy fürge,
     Mint a csepűből font pórázon az ürge.
Ha magadnak nem lesz, mástól kérj főkötőt,
     Nem csak elől, hanem hátúl is köss kötőt:
Hogy ne fújjon alád az északi szellő,
     Valamikép be ne fagyjon a pesellő.
Ha a három tízhez lányfővel közel jársz,
     És eltátott szájjal Encsencsről kérőt vársz,
Végyen el egy kutyabőrös Szardanapál
     S üssön pecsétet a bőrödre Suska Pál!
A lakodalomra magad süssél brúgót,
     S éljen holtig ezzel ilyen egy pár bigót.

Búcsúzik Dobos (Sipos) József úrtól

Dobos József! nyakas török muzsikásom,
     Hidd el, öt krajcárod velem el nem ásom.
Legelőször is a nyakadra borúlok,
     Búslakodva rajta hosszan végignyúlok.
Így mondom áldásom gólya-orrod alá,
     Ha már húsom tőled a tolvaj felfalá:
A te nyakravalód száz rőfből teljen ki,
     Melyet a gyólcsos tót orrodon mérjen ki,
Láss ki többi közűl a nyakadnál fogva,
     Mint bátyád, mely juhok közt jár tántorogva.^{^[109]}
Ékeskedjen nyakad tintinnablo claro,
     Ne bántson, mint bántott már ez úton-járó.
A tálból mindenkor eligáld a nyakát,
     Útáld meg a kurta nyakú, csizmás bakát.
Míg e főldön lesz e gunár nyakkal édó,
     Vigyázz rá, óh híres, vitéz Collorédó!^{^[110]}

Búcsúzik Alfőldy Magyar József úrtól
(Szeles József)

Magyar József! testvér atyjafia Pánnak!
     Sajnálom, hogy veled politice bánnak,
Mert te nem szoktál a hierarchiához,
     Jobban fog a fogad a hyvarchiához.
Vesd le hát magadról ezt a reverendát
     S végy csontos válladra egy görcsös gerendát.
Takarja testedet kifordított bunda,
     Kuporodjon alá talpas Kunigunda.
Kivel az esett húst bográcsban főzzétek,
     Méretlen körmötök közűl megegyétek,
A bojtárságból légy hamar számadóvá,
     Bottól nőtt tályoggal gazdádat tedd lóvá.
Örvös komondorok legyenek inasok
     Melletted, s veled egy tálból teljen hasok.
Csipkedett dohánnyal megtőltöd pipádat,
     Süvegedbe vigyed úgy, mint bokrétádat.
Ha szokásként múlsz ki, azaz: ütnek agyon,
     Vácon ássanak el: búcsúm eddig vagyon!

Köszöntő

Lengyel József senior úr nevenapján

Már tán nem is vártál magadhoz bennünket?
     Vélvén, hogy elhagytuk kötelességünket?
De tudd meg, hogy a délelőtt tett tisztelet
     A kántorok előtt nem érne egy felet.
Csak a kontyhoz illik az oly salve s ávé,
     Melynek a jutalma rosólis és kávé.
Magad adtál okot ilyen gondolatra,
     Lám, sohasem hívtál délelőtt zsinatra.
Úgy víg egy poéta és egy cantor deák,
     Ha a lagénákból folynak az ideák,
És ha igazságot mutatnak a borok,
     Úgy tehetnek törvényt contrák, seniorok;
Úgy mutat majestást minden primarius,
     Ha az orra előtt áll a bicongius.
Ki csudálhatja már, hogy az éneklő kar
     Délelőtt tisztelni tégedet nem akar.
Mi igazán akkor tartjuk József napját,
     Mikor megnyitotta József már a csapját,
Melyből minden versre egy-egy icce csordúl
     Az özön áldásra özön liquor fordúl.
Mikor a seniort és a contrascribát
     Tiszteljük, együtt jár a vivát és bibát!
Most hát tisztelettel nézvén a kancsóba,
     A köszöntést eképp fűzzük egycsomóba:
Senior s praeses úr! ki, mihelyt születtél,
     József nevet szent keresztségben vettél,
Hogy ezt elhozta az esztendő tavassza,
     Tapsolva örvendünk mind in tota massa.
Amely örömünket ezzel jelentjük ki,
     Hogy minden poharad még ma ürítjük ki.
Oly érzékeny szívvel leszünk ma irántad,
     Amilyennel eddig magad is kívántad,
Sok érdemeidért még a Tisza mellett,
     Szőllős városában Péro^{^[111]} is kedvellett;
Ki sokáig tartván hajdan ductorának,
     Itten Debrecenben tett alumnusának.
Mikor Maróthi a Harmonicust írta,
     Már akkor a bassust lejjebb egy sem bírta,
Ahonnan scholánkban taktust addig vertél,
     Míg hajlott idődben praesességet nyertél,
Minthogy nem volt már itt tenálad senior,
     Bátyádurad^{^[112]} után lettél már senior,
Így az unokádnak^{^[113]} alkalmatosságot
     Adtál, hogy érhessen contrascribaságot.
Feljebb bocsátottad ennek atyjaurát,^{^[114]}
     Hogy őltözzön első jurátus purpurát.
Mi tehát kívánjuk mind egyező hanggal,
     Hogy élj vígan az új seniori ranggal.
Semmi hiányosság rajtad meg ne essen,
     Melyet a megpirúlt irígység nevessen.
Így menj ki, mikor elvégzed e tisztséget,
     A szükséges könyvek megszerzése végett.
Minden magyarságtól koppasszon meg Jena,
     Midőn krumpli mellett lesz seres lagena;
A melledre tévén patyolatból taréjt,
     Antecessoroddal egyél spárgát, paréjt;
Akkor lábatokra vonván bőr fischledert,
     Látogassátok meg púderesen Federt.
Ha letipegsz onnét a magyar hazába,
     Légy Esdrás Szerepen az Úrnak házába.
Itt conventióban adnak egy kúp nádat,
     Melynél szipákolod vén tajtékpipádat.
De minthogy csakugyan ember kell a gátra,
     Kóród el fog vinni innen Tiszahátra,
Hol biennisséged siratván a patkán,
     Magad tivornyázol tiszaháti Vatkán.
Addig manualis orgona helyében
     Zeng öt s hat kicsinyed kuckód üregében;
Kiket ide renddel hordván oskolába,
     Cantusra hitvesed jön kurta gubába.
Így érvén házaddal egy szerencsés sábest,
     Míg egyszer vénséggel felűlmúlod Jábest,
Mikor a huszonnégy vének seregében
     Cantus praeses leszel az egek egében.

Mátyási József úrnak

Csokonai Vitéz Mihály az örökös barátságnak szent kézfogását!

- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezért is sok hálát nyer tőlem Kecskemét,
     Hogy kinek eddig is tiszteltem érdemét,
Mátyási barátom s bátyám Apollóba!
     Veled ő állított legelőször szóba.
Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,
     De hidd el, mindenkor hív tisztelőd vóltam.
Így tett barátoddá, édes hazámfia!
     Egy néma, de legjobb korrespondencia.
Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet
     Fogatott szívembe legelőször kezet.
Bőlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,
     Hogy egyszer ráakad egy újabb Múzsára;
A tiéd volt, - s mindjárt előtte meghajolt,
     Vetvén egy tisztelést pecsétlő kapriolt;
És mivel tetézett érdemeit látta,
     Honjában, a Tisza partján túl, imádta. -
Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,
     Tiszteletem felől tudóssá tegyelek!
De hála az égnek! megvan, amit kértem,
     Megvan; személyedet mivel megesmértem;
S még nem csak az, ami után sohajtoztam,
     Mert ebédeltem is veled s tarókoztam. -
Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk
     Hív fiai, együtt örömmel útazánk.
Azolta hány szíves beszédek valának,
     Melyek szánkból, kőlcsön szívünkből folyának!
Te tudod azt, Múzsám! és te, ő Múzsája!
     Mit szól e két barát és poéta szája.
Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,
     Szívemben nevednek egy darab részt hagyok,
S bár bele a gondok táborosan járnak,
     Mégis ott áldozom néked, mint egy Lárnak.
A többek közt, hogy bészóltál ablakomba,
     Én is jót kivántam néked; de azomba
Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába
     E dalocskát zengé kisded hárfájába:

A semminél több valami

Amint beszél Trattner, Patzkó,
     Most jött ki egy istória.
Nem jó benne, mondja Lackó,
     A sok teketória.
Ha semminél több valami,
     Csak probatio calami,
Mind az, ami.

Mért nem fogott hasznosabba,
     Ami volna szükséges,
Nincsen az egész darabba
     Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű Mátyás itt,
     Aki olvassa Mátyásit,
Csak, csak ásít.

Mind szerelmes és szúrdaló,
     Sok ostobát megsérte,
Egy-két icce borra-való
     Kár egy tökfőtől érte;
Jobb volna, addig aludna,
     Vagy verset írni ne tudna,
Ne hazudna. -

Így gúnyolák sok Zoilok
     Érdemidet a porban,
Fel volt húzva mérges nyilok
     Nyelvök végén egysorban,
Melyeket az esztelenek
     Az okosaknak ellenek
Hegyeztenek.

Én pedig a szebb lelkekkel
     Temelletted kikeltem,
És nagy nevednek ezekkel
     Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánad azomba
     A parnassusi templomba
Mentem nyomba.

Verseidről azt ítélem,
     S mások is úgy ítélnek,
Hogy azokban együtt vélem
     Egy nagy lelket szemlélnek;
Maga a Csók méltó volna,
     Hogy minden szép rádhajolna,
Megcsókolna.

Magyar! hajnal hasad!

Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
     Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
     Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
     Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
     A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
     Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
     Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe,
     Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
     Hogy világosságot hintsen valahára.

Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
     Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,
     Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
     Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
     Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
     Amilyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
     Kik most finnyás órral néznek hérosinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
     Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
     Elődbe koszorús fővel indúlának. -

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
     S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
     Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
     Megveri a magyar seregek istene.

A Dugonics oszlopa

Az ő barátihoz és tisztelőihez

Mit? hát valójában láttam e szememmel,
     Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
     Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? -
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
     Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
     Mintha kísért volna egy mennyei lélek.

A magyar Hélikon virágos tövében,
     A szelíd múlatság híves mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
     Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
     Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
     A bokrokról visszasüvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szeretet
     S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
     A látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
     Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
     Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
     Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
     Mintha még kéz sem lett volna rajta soha.
Rakás maradványok puszta dűledékit
     Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
     Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
     Melyeknek a porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
     Melynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Szemiramis,
     Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
     Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
     Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység űlt ezek tetején,
     Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
     Hevert a láb alá tapodott hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
     Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, mely a mélységről jött,
     Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. -
A néma hallgatás őrzi e barlangot
     És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
     Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
     Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
     E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
     Amit a századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
     Melybe megy, valami a világon terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
     Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
     Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes,
     Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labirint oly tévelygős régen,
     Mely épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
     Ezer ösvényébe annak nem rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
     Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
     Oly kietlen ködbe tán nem kerengének,
Amilyen homályba úszik e tartomány,
     Hol hamar eltéved maga a tudomány.

Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
     Hogy járta fel ezt a régiség templomát.
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
     Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
     E régi kövekből néki oszlop legyen,
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
     A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setét barlangjába
     Szedett követ ezek rakták fel sorjába,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
     Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták
     És reá a szépség mázát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
     Trombitálva tartott az érdem s tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
     A darab köveket rendre nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
     Volt faragva, Párosz fejér márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
     Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
     Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
     Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
     Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
     Tíz ember is alig bírná fel ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
     Hercules Abila- s Kalpénél faraga:
Toldi állította ezeket magának,
     De már hasadásin bokrok származának.
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
     Amint mutatták a kövek mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
     A Dugonics hírét felépítő kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
     Triumfált az idő elmúlandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
     Kezdettek ragyogni e nagy építményben. -
Ezek között látszott, a főtiszteletű
     Dugonicsnak metszve, néhány arany betű,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
     A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
     Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
     Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
     S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
     Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
     Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
     A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
     És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
     A NAGY DUGONICSNAK A HÍV
          CSOKONAI!

A pesti dicsőség

Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.

Itt holmi gőgős irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?

Ember-veszekedésből te minek élnél,
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél?
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság,
Érte pedig időt veszteni pogányság.

Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod,
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod:
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás,
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás.

Büdös kőfalak közt poloskákkal élni,
"Audiat, veniat", sorra felugrálni,
Koplalni és fázni, futni: nem okosság.
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság.

Ez elegy-belegy népek sodomájába,
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet,
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet.

Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll,
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál,
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal,
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal,

Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba
Egy különös szabadságú pipaházba,
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik,
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik.

Ez az egy látásra való csekély nézés
És taksára szabott pénzcsaló tekézés
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek
És a legpompásabb pesti dicsőségnek.

Szinte ehez hasonló a promenádé,
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é?
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva,
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva.

Mert ez a hely út rende - - - - - - -
Udvara apró kövecsekkel kirakva,
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze
Akit átjár itten, magát kiszellőzze.

Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este,
Puha kényességbe elő - - - - - - - -
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni,
A feltett céltárgyra itten leselkedni.

Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna,
Első kérésedre mindjárt ne hajolna,
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen,
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen.

Bál és szála, óh, gyönyörű nevezetek,
Mely hatalmas erő vagyon tibennetek.
Azon kerengő tánc kifejezésére,
Amely tartozik az őrűltség nemére.

Militat omnis amans et habet sia castra Cupido

Ejnye kisassszonykám! meggondoltam biz azt, hogy elsőben is a
verseket méltóztatik elolvasni. Bánom, hogy nem azt parancsoltam vala,
hogy olvassa el, talán rá se nézett volna. Be Éva-természet! Mert
ugyan a megtiltott fának csak virágit szagolta, de az egekre kérem,
meg ne kóstolja gyümőlcseit. S még az öreg úr is elolvasta? Sőt azt
mondják, hogy még így kiáltott fel utána: O! mihi praeteritos referat
si Jupiter annos!

Kisasszonyka! Ettől a bakkancsos ruhába őltözött pajzán
Múzsától úgy őrizkedjen kérem, mint azon ifjaktól, azoktól az elmés
veresnadrágos stutzerektől, akik szűntelen a kisasszonykának őrajtok
való győzedelmeit pengetik szájokon. Őrizkedjen, mondom, mind azoktól,
mind ezen világi libériás versektől, különben félő, hogy a veres
gyűrű botról mézet fog kóstolni és meg talál, kincsecském, halni
- metaphorában. Én oka nem leszek, jobban javaslom, hogy ezeket
elfordítván, csak azokkal az apáca- színűekkel méltóztassa magát
múlatni. Csókolom kezecskéit.

Tiszteletreméltó öreg úr!

Én felkelvén és az úr vén orcáját megbecsűlvén, arra kérem, hogy
ezen hívalkodó veres úrfiak közé ne adja magát, mert vagy fekete véres
az ilyenekkel meg nem egyezhetne, vagy ha ifjúi múlatságit akarná az
úr megújítani, azt találnák ezek a páfusi vitézek mondani, hogy Turpe
senex etc. Tisztelem a Nagyasszonyt is. Ugyanezt méltóztassa az öreg
úr az udvari káplánjának, annak a kegyes és jámbor szent embernek
megparancsolni, mert őkegyelme a lelkit keresvén, levetkezte a
testieket és csak titkon szokott felőltözni.

Ha katonáskodnak minden szerelmesek,
     Köztök egy jó zsoldot magam is keresek.
     Bár sok félelemmel, veszéllyel teljesek
     Az éjjeli csaták, ostromok és lesek.

Ha a kétfejű sas rettentő ezere
     Számába lágy szivem íródni nem mere,
     Hadd legyek egy nyájasb tábornak embere,
     Amelynek kétfejű galamb a címere.

Nemzeti címerén látszik kettős kereszt,
     Mert két személyre néz itt a házi kereszt;
     Hogy túlfelől négyes fehér vizet ereszt,
     Homályba akarom hagyni most egyszer ezt.

De hármas halmának célját kitalálom,
     Mert amikor végbe megy a diadalom:
     Két halom közt épűl egy harmadik halom,
     Ezt Évától fogva szűli a fájdalom.

Nincs egy lovassa is szerelem-istennek,
     Mind gyalog katonát verbuválnak ennek,
     Akik midőn mennek, egy helyben pihennek,
     Mars helyett kellemes Ámorokon mennek.

Vitéz táborának nincs uniformissa,
     Mert meztelen maga a Generálissa,
     Nincs semmi sisakja, páncélja, paizzsa;
     Várát az ellenség hogy jobban megnyissa.

Távolról győz nyájas kacsingatásokkal,
     Mint megannnyi szivet gyújtó gránátokkal,
     Ámor fellobbanván két szemben lángokkal,
     Az óhajtás szelén repíti azokkal.

Némelykor a várat felkéri levele
     Ámornak nevében, igérettel tele!
     És ha a kommendáns nem tetszőn felele:
     Titkosan dolgozó spiont is kűld bele.

Mikor pedig közel birkóznak egymással:
     Nem rongálják egymást erős bajvívással,
     Leggyakrabban győznek lágy orcafogással,
     Öleléssel s gyenge kézszorongatással.

Kivált legerősebb tűzet akkor nyelnek,
     Mikor hév csókokkal egymásra tüzelnek;
     És ha a várból is hasonlón felelnek:
     Akkor a vitézek helyet alig lelnek.

Mihelyt szikrát kapnak szíveknek lángjától,
     Tüzet lobbantanak ajjakok ágyától,
     Észrevévén nyájas elcsattanásától,
     Talpig felgyúladnak egy-két csókocskától.

Mint mikor egy csillag a tűzi munkába
     Felgyúl és szikrája ér a másikába:
     Az is tüzet kapván tőle hamarjába,
     Ontnak ezer szikrát egymás szikrájába.

Így mikor kőlcsönös lángokhoz értenek
     S egymásra szapora csókokat hintenek,
     Melyeket, óh csalfa szerelem-istenek!
     Hány bágyadt nyögések s könnycseppek követnek.

Magamnak is vagyon annyi bátorságom,
     Hogy az ellentálló határt én bevágom,
     A várnak domború bástyáit meghágom
     S fokára feltészem győző myrtus-ágom.

Ha a nagy Ulysses Trója fala mellett
     A Pallás várából kifolyó vizellet
     Al-lyukán bémenni hajdan nem szégyenlett,
     Mikor vitézkedni olyan helyen kellett:

Én is azt kikérem katona létemre,
     Hogy egy jámbor lélek se vesse szememre,
     Hanem hajtván semmit büszke szeméremre,
     Az ilyen búvócskát bízom az öcsémre.

Függ még magyarosan rajtam a fegyverem,
     Mely Ádámtól maradt s velünk együtt terem;
     Kivont éles karddal bérontván, megverem
     Saul és Dávidként az én tízezerem.

Egy káplár-aljával mihelyest sort bontok,
     Már a nagy corpussal azonnal bérontok,
     Hymen sorompóját bétörvén, vért ontok,
     Míg tőltéstől ki nem űrűl a patron-tok.

Azalatt a várat az aljánál combba
     A kűlső posztokról verdesi két bomba;
     Míg az elhalt vitéz az én hatalmomba
     Kapituláción feladja azomba.

Ekkor megcsókolván szép kommendánsnémat,
     Sergemmel megteszem néki parádémat;
     Nyalkán félrevágom eltévén spádémat,
     Fehér s piros rózsa színű párdupémat.

A szűz Komáromot mihelyt így megvettem,
     A vízi városnak kúlcsát félretettem:
     Ámor mosolyogva nézi vitéz tettem,
     Győzedelmi nótát danolván mellettem.

Boldog ostrom! ha ki elesett is azon,
     Felkel, bár félhóltan hevert is a gazon;
     És ki a csatáról nem ment el szárazon,
     Annak lesz jutalma a levert amazon.

Óh, százszor szerencsés alkotmányú kis vár,
     Amely midőn egyszer így lerontatott már,
     Magasabb tetőre épűlést akkor vár,
     Míg az idők száma kilenc hónapra jár.

De a vár ha sokat attakirozódik,
     Csillámló ablaka hományba vonódik,
     Vakolatlan fala ráncokkal szántódik,
     Megrokkan és végre franc kézre adódik.

Azonban kímélni magát sok száz kába
     Nem tudván, plezurt kap a heves csatába;
     Kankóba és cifra francia ruhába
     Megy az invalidus katonák házába.

Ámde akik tudják kímélni magokat,
     Sem azomba el nem vesztik kurázsokat,
     Azok élik vitéz módra világokat,
     Azok fűzik arany láncra a rabokat.

Az a víg jegy alatt született katona,
     A szerencse s öröm annak tulajdona,
     Annak fejére száll zőld myrtus-korona,
     Melyet a gráciák legszebbike fona.

Nevét hordja Ámor aranyos szárnyain,
     Éneklik a nimfák Cyprusnak partjain
     A szépség angyala vezetvén karjain,
     Úrrá teszi kedves főldi angyalain.

Óh! ha rám akadna az angyalabbika,
     Akinél még könnyen hasad a pántlika:
     Főkapitányságot adna a taktika,
     Tudom, bárha még most vagyok is közfika.

Tanítványaitól búcsúzik

Nemes szívű nevendékek! kiket forrón szeretek,
     Miolta megesmertetett a poézis veletek.
Óh, legkedvesebb barátim! beh édesen képzelem,
     Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.
Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,
     Kis koszorúkat raktatok tiszteletűl markomba.
Ah, olvastam orcátokon azt a hév indúlatot,
     Melyet az igaz szeretet azokba lobbantatott.
Viszontvaló szívességem, amint megérdemlétek,
     E valódi szívességgel halmazva megnyerétek.
Melynek tűze most is lángol, meg nem aludt azolta,
     Sőt tüzét a szenvedések edző tüze pótolta.
Égni fog, míg el nem alszik fáklyája életemnek,
     Nevetek ragyogni közte fog közepén szívemnek.
Rólatok jól emlékezem, már mikor megváltam is,
     Ah, ah, emlékezzetek jól, kedvesim! énrólam is.
Bennem hív barátotoktól váltok most meg; de hiszem,
     Szerelmem veletek marad, szívemet el nem viszem.
Örömöm lesz örömötök, szerencsém szerencsétek,
     Díszt ád nékem s tiszteletet mindenkor a tiétek.
Ezért nemes lélek legyen bennetek, mely sem sorba
     A büszkékkel ne repdessen, sem ne másszon a porba.
Embertársát ki szereti és híve hazájának,
     Még emellett a tudományt tartja főfő javának:
A csendes megelégedés s boldogság azt vezeti,
     Ha késő maradéktól is érdemét tisztelteti,
Mert az áldott emberiség, a tudomány s a haza
     Még minden hív tisztelőjét bőven megjutalmaza.
E kis intést szíveteknek táblájára írjátok,
     Hogy jövendő futástokba legyen Cynosurátok.
Melynek mikor rátok nézve lesznek majd bő hasznai,
     Éledjen fel a titeket szerető Csokonai.
Én elmegyek, a jóltévő Ég vigyázzon reátok,
     Ah, szeretett, kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

Búcsú a magyar múzsáktól

Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,
Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;
Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,
Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,
Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;
De ha meggondolom ama sok bajokat,
Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,
Vagy az én énekim néktek nem ízesek:
Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,
Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,
De nem vágyok lenni az ország szegénye...
Mit ér az embernek, ha van is reménye,
S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,
S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;
Különben nem lehet várni oly remeket,
Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,
Ha üres erszénnyel ír az emberfia,
S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,
Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,
S falunként élődni tudós koldúlással?
Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:
Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,
Mely örök életet szerzett volt Homérnak:
De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,
Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,
A múzsáknak szíves áldozatot tenne,
Melyből a poéta egy kevés részt venne:
De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,
Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,
Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,
Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,
Hogy a poétának légyen ajándéka:
Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,
S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,
Kik élni és nemcsak verselni akartok,
Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,
Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,
Apollónak mézes szájú leánykája,
Te, a szegénységnek anyja és dajkája,
Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak
S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,
Maecenasokra is eddig nem akadtak,
Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,
Mely több szívességgel néz a jó szándékra,
Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,
Pipára raggatom és vajas fazékra.

Lantomtól búcsúvétel

Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára,
Pócsnak négyhúrú bráccsára,
Gyöngyösinek Nablumára,
Apolló dűlt oltárára,
Sőt minden múzsák szavára
Esküszöm, hogy utóljára
Függesztlek a bodzafára.

A borital mellett

Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
     Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
     Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
     Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
     Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
     Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
     Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
     Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
     A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
     Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
     Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
     De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
     Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
     Míg a magyar szokás belőle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
     Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
     Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
     Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
     Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
     Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
     A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
     Mint némely pénz után járó publikánok, -
Nem - baszom az anyja hugyos németjének,
     Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
     Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjel verte,
     Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit...
     Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
     Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
     Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
     Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
     Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
     Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!

Bakhushoz

Kar